História 2002-03
História 2002-03 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
Tartalom 1.... 1 1. A kincs megtalálása... 1 2. Képek... 4 2.... 13 1. Az avarok... 13 2. Képek... 13 3.... 14 1. A nagyszentmiklósi kincsrõl... 14 2. Képek... 14 4.... 16 1. Parasztpolitikus az úri Magyarországgal szemben... 16 2. Képek... 19 5.... 27 1. Pánszlávizmus az orosz politikában... 27 2. Képek... 30 6.... 33 1. A latinellenesség gyökerei az orosz ortodox egyházban... 33 2. Képek... 35 7.... 38 1. A nagy egyházszakadás... 38 8.... 39 1. A magyar szociális törvénykezés tíz éve... 39 2. Képek... 42 9.... 46 1. Szociális törvénykezés, 1990-2000... 46 10.... 48 1. A tojástól az almáig. Étkezési szokások azókori Rómában... 48 2. Képek... 50 11.... 55 1. Asszír kincsek Irakból... 55 2. Képek... 57 12.... 59 1. Európa-csúcs ezer esztendõvel ezelõtt... 59 2. Képek... 59 13.... 61 1. Konstancia koronája... 61 2. Képek... 62 14.... 65 1. Kéményseprõk és a katolikus kultusz... 65 2. Képek... 66 15.... 69 1. Mit nem tör le idõ, emberi kéz letöri. Az európai képrombolások történetébõl, I. rész 69 2. Képek... 72 iii
1. A kincs megtalálása GYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEK BÁLINT Csanád A nagyszentmiklósi kincs Kiállítás a Nemzeti Múzeumban A bécsi Kunsthistorisches Museumban őrzik a világhírű nagyszentmiklósi kincset. A 23 db aranyedény összsúlya közel 10 kilogramm. Az edények sokféle típusba tartoznak (korsók, füles edények, tálka, poharak, kelyhek stb.), néhányuk párosával került elő, a díszítettségük foka különböző. Első pillantásra észrevehető, hogy többféle műhelyből származnak, amit megerősített az aranyfinomságnak a 19. század végén elvégzett vizsgálata is. Valamennyi ugyanazon módon készült (kalapálás, poncolás), némelyiküket még üvegberakással és finoman kalapált indákkal is díszítették, de hiányzanak a bizánci és szászánida ötvösség nagy műhelyhagyományokat igénylő technikái (pl. granuláció, filigrán, nielló). Az edényeken többféle felirat található: görög, görög betűs török, rovásírásos (török), melyek poncolással, karcolással készültek; a tartalmuk: szöveg vagy szó, írás- vagy tulajdonjel és (talán) értelem nélküli rajz; a készítőjük: az edényt készítő ötvös, egy másik ötvös (utólag) és egy szerényebb technikai felkészültségű személy. A görög feliratokat a görög nyelvben és epigráfiában járatlan személy készítette. A rovásírások a kazáriai rovásírással közeli, a belső-ázsiai türkökével távoli rokonságot mutatnak s majdnem teljesen megegyeznek a szarvasi avar temetőben talált tűtartó feliratának ábécéjével. Már egyedül a fentiek is előrevetítenek bizonyos, a kincs lényegének meghatározásával kapcsolatos következtetéseket: aranyat ugyanis nem használtak a bizánci, közép-ázsiai és korai iszlám fémedényművességekben. A kincs mindössze néhány edényformájának, díszítő elemének, jelenetes ábrázolásának van többé-kevésbé közeli párhuzama (szinte mindig más-más kultúrában!), de összességében teljesen egyedülálló. A kincs unikális voltát mutatják az edényeken lévő megfejtetlen! feliratok is. Az egyedi vonások mindezen együttese egyrészt magyarázatot ad a kincs korának és etnikai hovatartozásának meghatározása körül két évszázada tartó bizonytalanságra. A más kultúrákkal való ritka és távoli hasonlóságai, valamint az egyedi vonásai, a feliratainak nyelvi sajátosságai alapján nem lehet más, mint egy, a nagy civilizációkétól eltérő kultúra különleges, kimagasló teljesítménye. (Sajátos vonása a kincs kutatásának, hogy ötvös szakember csak most, a Bécsben folyó kutatási terv keretében vette kézbe először az edényeket; a technológiai szempontú vizsgálatoktól olyan megfigyelések is várhatók, melyek történetileg értékelhetők.) Kutatási előzmények A nagyszentmiklósi kincs rejtélyét kezdetben elsősorban az edényeken található feliratok alapján próbálták megfejteni. A 20. század elejétől kezdve ebbe egyre több történeti szempontot vegyítettek, majd az 1930-as évektől a régészeti-művészettörténeti megközelítésmód kezdett meghatározó szerephez jutni. 1801-ben, két évvel az előkerülése után írta a kincsről az első közleményt Schoenviesner István, a budapesti egyetem első régészprofesszora. Azóta három monográfia, több száz cikk készült a nagyszentmiklósi kincsről. Részletes elemzés viszont csak két könyv szerzője tollából született (Hampel József [1885], Nikola Mavrodinov [1943]). A legfőbb kérdés mikori a kincs, és mely népé volt? A tudományos értékkel bíró elemzések a kincset a 8 10. század valamelyik évszázadára keltezték. A kincs korának és hovatartozásának kérdése eddig három időpont és három nép köré csoportosult: 1. a kincs 8. századi és az avar művészet terméke; 2. a kincs 9. századi és a bolgárokhoz köthető; 3. a kincs 10. századi és a honfoglaló magyarság kiemelkedő alkotása. A bolgár származás A nemzetközi kutatás túlnyomó többsége kezdettől fogva úgy véli, hogy a kincs a 9. században az Alföld délkeleti részét és Erdélyt birtokló dunai bolgárok készítménye és/vagy tulajdona volt. Ez két nagy tudósnak a 19. század végén közzétett állásfoglalására megy vissza, akik a maguk szakterületén máig a legkiválóbb specialistának számítanak (Nikodim Pavlovics Kondakov a bizánci művészettörténet, Vilhem Thomsen a török filológia egyik nagy alakja volt), ámde a kora középkori Kárpát-medence történeti és régészeti kérdéseiben 1
teljesen járatlanok voltak. Ugyanígy tájékozatlanok voltak az avarok és a honfoglaló magyarok leletanyagában a protobolgár elmélet régészeti, művészettörténeti oszlopát megalkotó tudósok is. Meglepő, hogy a dunai bolgár (és a honfoglaló magyar) eredet elmélete annyi ideig tudta tartani magát. A kora középkori Bulgária területéről egyetlen oroszlánábrázolás kivételével semmi sem látott napvilágot, amit a kinccsel rokonnak lehetne mondani: mindössze egy ezüstedény került elő, de annak formája egyáltalán nem hozható kapcsolatba a nagyszentmiklósi edényekével. Ami a kisszámú protobolgár fémlelet díszítését és készítése technikáját illeti, az is távol áll Nagyszentmiklóstól. Áthághatatlan akadály: egyáltalán nincs rovásírásos lelet Bulgáriában. (Egyébként érthetetlen, hogy a kincs török feliratainak megfejtésére vállalkozók egy Kárpát-medencei kincs esetében miért nem számoltak azzal a lehetőséggel, hogy az származhat egy Kárpátmedencei török néptől is?!) Ezen kívül nemhogy nincsen történeti és régészeti érv, mely egy ekkora gazdagságú bolgár vezérnek az Alsó-Maros vidékén való jelenléte mellett szólna, hanem a bolgár típusú leletanyag teljes hiánya az Alföldön éppenséggel ki is zárja ezt a lehetőséget. Arra sem lehet hivatkozni, hogy lehet, csak még nem került elő ilyen lelet, mert a kora középkori Kárpát-medence legintenzívebben kutatott régiójával van dolgunk, ezzel szemben a régészetileg lényegesen gyengébben ismert Erdélyben egyértelműen kimutatható a 9. századi bolgár jelenlét. A magyar kapcsolat A magyar kutatás a korábbi, az avar eredetet valló álláspontját föladta, amikor László Gyula közzétette a 10 11. századi magyar készítéssel kapcsolatos elméletét (1957, 1977). László Gyula úgy vélte, a kincs két részre oszlik: az általa a fejedelem kincsének nevezett részre ezeken találhatók a rovásírásos feliratok, és a fejedelemasszony kincsére. A kincs avar vonatkozásai csak Bóna István 1984-es összefoglalása óta ismertek és elfogadottak a hazai kutatók körében. Bóna István felvetette de rövid leírásában részletes érvekkel és régészeti megfigyelésekkel csak nagy vonalakban tudta alátámasztani, hogy a nagyszentmiklósi aranykincsnek nincs közvetlen köze a 8 9. századi bolgár, bolgár-bizánci, bizánci és a 9 10. századi magyar ötvösművészethez. A 8 10. századi karoling művészet sem hatott rá semmilyen formában, és nem köthető az Eurázsiából ismert más 8 10. századi ötvösművészetekhez sem. Mindez és az a tény, hogy a kincs az avar birodalom belső területéről került elő, azt mutatja, hogy a kincs az önálló, 7 8. századi avar művészet páratlan emléke. A magyar kapcsolat rendszeresen visszatérő érve, hogy a kincs a Szent István serege által legyőzött Ajtony tulajdona lett volna, ami azon alapul, hogy e vezér vára 10 km-re esik Nagyszentmiklóstól. Ámde a közelség önmagában nem érv. A kincsnek a 10 11. századi magyar emlékektől való elhatárolása még a bulgáriaiakétól is könnyebb, mert ebben az esetben igen nagy számú leletanyaggal lehet összehasonlítani. Eddig 3 db ezüstedény került elő, melyeknek sem alakja, sem díszítése nem rokonítható a nagyszentmiklósiak valamelyikével. Döntő jelentőségűek viszont azok az eltérések, amelyek a nagyon jellegzetes honfoglalás kori és a kincs edényein látható ornamentika között figyelhetők meg. (Két nagyszentmiklósi korsó egyik díszítőelemének a Szent István által veretett pénzekével való párhuzamba állítása felületes volt, s figyelmen kívül hagyta ugyanazon edények több más díszítésének a 7. századi avar és bizánci ornamentikával való egyezését.) A honfoglalás kori ornamentikától való eltérés különösen szemet szúr a 2. számú korsó esetében. A magyar eredet hívei a 4. medaillonban látható égberagadási jelenetet emelték ki s hozták azt kapcsolatba az Árpád-ház eredetmondájával (aszerint Álmos fejedelem anyját a turul, egy ragadozó madárfajta ejtette teherbe). Ehhez azonban semmilyen támpontunk sincsen: egyfelől a turul ábrázolását nem ismerjük, másfelől a nagyszentmiklósi jelenet képtípusa közép-ázsiai eredetű, a hellénizmussal került oda a 4 5. században a Ganümédesz-legenda, amit átköltöttek (a Zeusz által elragadott fiú helyét nő tölti be a kincsünknek egy másik korsóján viszont az eredeti, görög változat van!). A nagyszentmiklósinak magyarként való értelmezését megkérdőjelezi továbbá az is, hogy a honfoglalás korából egyáltalán nem ismerünk emberábrázolást, még az állatábrázolás is ritka, míg griff és patás állat küzdelme ilyet ugyanezen korsónak egy másik medaillonjában látunk teljességgel ismeretlen (jellegzetes viszont a 8. századi avar szíjvégeken). Bizonyos képtípusokat, a sas, szarvas, oroszlán, griff ábrázolásait Eurázsia-szerte, évezredeken át használtak, előfordulásaik alapján nem rajzolható meg összefüggésrendszer, még kevésbé történeti kapcsolat. Ilyen a 3. medaillonban látható jelenet: a királyi vadászatot ábrázoló szászánida tálak képtípusát még évszázadokkal később és Irán határain kívül is másolták. A nagyszentmiklósi ennek erősen átfogalmazott változata; a keletiektől a leglényegesebb eltérést a hátasként használt, emberi fejet viselő, szárnyas lény jelenti ilyen sincs a honfoglalóknál, föllelhető viszont a késő avar korban. Abszolút egyedülálló a korsó 4. medaillonjában látható győztes fejedelem ábrázolása. Egyetlen nép kultúrspecifikus vonása sem fedezhető fel benne: a zászlós 2
lándzsa keleti, a levágott fej nyereghez kötözése sztyeppi, a láncpáncél bizánci, a fogoly üstökénél való megragadása római eredetű. (Az arc megfogalmazása viszont rendkívül szuggesztív és életszerű.) A kincsen látható ábrázolások tehát nem alkalmasak a kor és eredet meghatározására. Akkor viszont mi alkalmas erre? A megoldást az apró jelekben megmutatkozó kapcsolatok feltárása és az elhatároló jegyek számbavétele hozhatja. Az avarok kincse Régóta tudott, hogy a kincs néhány edénytípusának kizárólag az avar kori leletek között van analógiája (ivókürt, 22., 23. számú kehely, 8. számú ovális tálka). A pohárkák gyöngysoros díszítésével azonos a kora avar kori fémedényeken fedezhető fel. Két korsó szalagfonatos díszítéséhez hasonló a Kárpát-medencében csak a 7. század második felében fordul elő, az általuk közrefogott keresztmotívum 7 8. századi bizánci emlékeken figyelhető meg, s ugyanebből az időből származnak a rézsútos hálószerkezetbe komponált keresztornamentika, valamint az egyik kincs fülét díszítő pont vonal ornamentika párhuzamai is. (Az utóbbi kissé módosítva megvan néhány másik edényen és 8. századi avar övvereteken is.) Ugyanígy a gyönyörű medaillonos korsón látható kettős ívsor a Kárpát-medencében egyedül a késő avar korban (8. század), a sztyeppén és Bizáncban a 7 8. században fordul elő. A korsók gallérján olyan római és bizánci eredetű, cikkelyekkel negyedelt körök sorakoznak, amilyenek Keleten és a protobolgároknál, valamint a honfoglaló magyaroknál egyáltalán nincsenek meg. Szinte már önmagában is perdöntő jelentőségű egy abszolút egyedi poncfajtának 7. és 8. századi avar övdíszeken sehol másutt! való jelenléte. Hasonlóan nagy súlyú az a megfigyelés, hogy az egyik, rossz görögséggel írt feliratos csésze rovásírása magától az ötvöstől származik. (A nagyszentmiklósi rovásírásos ábécé egy olyan feliratéval egyezik meg, amelyik kétségbevonhatatlanul 8. századi avar eredetű.) Meglehet, a felsorolt avar kapcsolatok nem mindenki számára meggyőzőek. Ám hasonló számú és jelentőségű kapcsolatok sem a protobolgár és honfoglaló magyar, sem a szászánida és közép-ázsiai, valamint korai iszlám fémedényművességben nem fedezhetők fel. Ami az eurázsiai sztyeppét illeti, ott egyáltalán nem találtak a nagyszentmiklósiakhoz hasonló mennyiségű és minőségű nemesfém edényt, saját készítésűt pedig végképp nem. A kincs etnikai-kulturális helyét az avar kapcsolatok és a más fémedényművességektől való eltérések együttese jelöli ki. Ugyanezért nem szabad túlértékelni a keleti párhuzamokat: hiába szászánida készítmények a győztes fejedelmet ábrázoló korsó tipológiailag legjobb párhuzamai és szászánida eredetű az égi vadászat jelenetének eredeti képtípusa, míg az égberagadási jelenet közép-ázsiai előképre támaszkodik, az ornamentikája már bizánci és avar elemekből tevődik össze, az állatküzdelmi jelenete bizánci ihletésű, a 3-alakú ponca kizárólag az avaroknál fordul elő ez a keveredés egyedül az Avar Kaganátusban mehetett végbe. A nagyszentmiklósi kincs 7 8. századi avar ötvösök munkája. Szemmel láthatólag hosszú idő alatt állt össze, a kincsen belül egyik edénynek a másikról történt másolására utaló jegyek is fölfedezhetők. A Karolingok avarellenes hadjáratai előtt a nyugati és a bizánci történetírókat nem érdekelte a Kárpát-medence. Bizánc figyelmét keleten teljesen lekötötte az arab előrenyomulás, így az északi és a nyugati határán elegendőnek látta a kazár és a bolgár önállósulási törekvések kezelését; mindeközben a 8. század folyamán az egész bizánci történetírás is hullámvölgybe került. A kincs edényein fölfedezhetők olyan jelek, melyek nagy horderejű történeti kapcsolatokról tanúskodnak (bizánci kereszténység a 7. század második felében és valamikor a 8. században, egy remekművű edényke tipológiai egyezése Karoling-koriakkal). Ugyanígy elképzelhetetlen a kincs egésze komoly bizánci ötvöshagyományok ismerete nélkül; az előttünk álló edények nem születhettek egyszerű másolás eredményeként. Mindehhez nem volt elegendő egy-két kiváló ötvöst szolgálatba állítani, már maga az igény is, fémedényeket készíttetni, rendkívül ritka volt a sztyeppi (eredetű) népek körében. Megtehették volna ezt a vezéreik, anyagilag éppenséggel volt rá módjuk, amint egyegy hozzájuk vezetett bizánci vagy kínai követség be is számol remekművű aranyedények használatáról a fogadásuk alkalmával. A leletanyag és néhány forrás elejtett megjegyzése viszont mégis egyértelműen arról árulkodik, hogy ez nem vált általánossá a sztyeppi arisztokrácia körében. Alapvetően más helyzet volt az avaroknál. Náluk a 7. század első felében kialakult az igény saját készítésű fémedények használatára (a keleti sztyeppi vezérek megelégedtek azokkal az idegen eredetűekkel, amelyek alkalomszerűen eljutottak hozzájuk), ami a század második felére a társadalomban elterjedtebbé vált. (Arra nem tudunk választ adni, hogy ez a fejlődés miért szakadt meg a 8. századra, miközben a nagyszentmiklósi kincs nagyobbik hányadát éppen ebből az időből származtatjuk. Elképzelhető, hogy ez a kincs konkrét, egyedi történetében rejlik, amit talán sosem fogunk megismerni.) 3
Folytathatunk találgatásokat arról, hogy kié lehettek ezek az edények, mikor és miért rejtette el a tulajdonosuk; az avar arisztokrácia kincseivel kapcsolatban mindössze annyit tudunk, amit egy nyilvánvalóan túlzó forrásadat kínál: az avarok belső összeomlása után a kagán kincstárát 796 januárjában 15 négyökrös szekéren szállíttatta volna el Erik friuli őrgróf. A Duna Tisza közi és a dunántúli, felvidéki avar leletanyagtól való eltérései, bizonyos bizánci vonásai alapján azt feltételezem, hogy ez a kincs egy olyan avar részfejedelmi család tulajdona volt (talán másfél évszázadon át tett hozzá, íratott rá valamit a mindenkori tulajdonos), aki a Kárpátmedence keleti vagy déli felén uralkodott, s akinek módjában állhatott olyan exkluzív bizánci kapcsolat kialakítása és fenntartása, melynek köszönhetően kiváló képzettségű fémedényműveseket foglalkoztathatott ennek lennének ránk maradt nyomai ezek a pompás edények. Kézenfekvő azt feltételezni, hogy az utolsó tulajdonosuk a 795-ben a kagán és a második főtisztséget viselő jugurrus között kirobbant háború kapcsán, vagy az Avar Kaganátusnak 803-ban a végdöfést adó dunai bolgár hadjárat során rejtette el őket. A sorsáról egyértelműen árulkodik, hogy sem ő, sem közvetlen környezete nem tudta újból birtokba venni. 2. Képek 4
5
6
7
8
9
10
11
12
1. Az avarok FARKAS Ildikó Az avarok A közép- és belső-ázsiai eredetű avarok a türkök elől menekülve 567 568-ban foglalták el a Kárpát-medencét. A nagyállattartó, földműveléssel is foglalkozó, félfeudális államalakulatban élő avarok elől a korábban itt lakó langobárdok Itália területére vonultak, a Tiszántúlon, Erdély és a Szerémség területén élő gepidák pedig nagyrészt helyben maradtak. Az avarok a Bizánci Birodalommal bonyolult katonai, politikai kapcsolatba kerültek, aminek következtében Bizánc 53 éven keresztül adót fizetett az avaroknak. Az adó aranypénzben érkezett; Bizánc fél évszázad alatt becslések szerint 20 ezer kg-nyi aranyat juttatott el az avarokhoz. Az avarok az érmeket beolvasztották, ötvöseik övdíszeket, ékszereket, fegyver- és lószerszámvereteket, edényeket készítettek. Az avar fejedelmi sírok aranytárgyai, illetve a korabeli leírások alapján elképzelhetjük az avar kagáni udvar gazdagságát! Az avar kincsek jelentős részét a frankok rabolták el, jelentős mennyiség került elő az avar fejedelmi sírokból, de nagy részük sorsa máig ismeretlen. 2. Képek 13
1. A nagyszentmiklósi kincsrõl LÁSZLÓ Gyula A nagyszentmiklósi kincsről [...] Amikor az egyes darabokat sorra megvizsgáltam, észrevettem, hogy a kincs rovásírásos edényei külön csoportot alkotnak. Négy nagy korsóból áll, négy ivóalkalmatosságból. Dienes István régészbarátom hívta fel a figyelmemet, hogy a mongol kán udvarában négyfajta italt szolgáltak fel a vendégeknek. A másik készletben mert kiderült, hogy ezek asztali készletek mindenből csak három van. Ez az asszonyok közé vezet minket. Úgy tűnik tehát, hogy a kincs két részre oszlik: a fejedelem kincsére (ezeken rovásírás olvasható) és a fejedelemasszony kincsére. A kettő között rendkívül éles stílusbeli különbségek vannak. A [műsorban] az előbb szó volt arról, hogy avarnak tartották. A kincs egyik legutóbbi feldolgozója Nikola Mavrodinov bolgár régész volt, aki viszont óbolgárnak tartotta. Mindkét nézetben lehet valami igazság, mert az asszonyi, a fejedelemasszonyi készlet valóban át van itatva késő avar-onogur és bolgár elemekkel. A másik csoportban viszont olyan jelenségek észlelhetők, amelyeknek párját a Stephanus rex feliratú pénzeken találjuk. Akarattal nem mondtam Szent István pénzeit, mert lehetséges, hogy Géza fejedelem akit ugyancsak Istvánnak kereszteltek verette. Tehát magyar gyökerű a második asztali készlet: a fejedelemé. A kincs tehát kétfajta elemből, kétfajta művészeti körből keletkezett, nyilvánvaló, hogy valóban kincs volt. Nem egyszerre csinálták valamennyi darabját, hanem gyűjtötték. Így a kincs egyes darabjai között nyilvánvaló, hogy időbeli különbségek is vannak, de végül is, ahogy összegyűlt, ami az asztalra került a fejedelemnél vagy a fejedelemasszonynál, az már tömör egységet alkotott.[...] A [19. század elején] a bécsi régiségtár igazgatója pontos jegyzőkönyvet vett fel [a kincsről]. Így tudjuk, hogy az első jelentésekben valóban említés történik egy keresztről, ami a földbirtokos gróf ajándékaként egy kolostorba került. Erről azonban semmi közelebbit nem tudunk. Egyébként a kereszttől függetlenül is a kincsben nagyon sok keresztény vonatkozás van, méghozzá érdekes módon nem a fejedelemasszonyéban, hanem a fejedelemében.[...] Vékony Gábor például az egyik csésze feliratának a feloldásánál is bizonyítva látja, hogy a kincs Ajtony kezéből, Ajtony menekülése során kerülhetett a földbe. Ajtony pedig korábban mint egyenrangú fejedelem, Szent Istvánnal vagy még előbb Géza-Istvánnal családi kapcsolatban is állhatott. Egyenrangúak lévén, nyilván követjáráskor ajándékokat, kincseket küldtek egymásnak. Így kerülhetett talán a kincs délre. A második számú étkészletnek minden jelképe a királyi körbe tartozik, például az ékekkel díszített keresztek, bizonyos rovásírásos betűk, amik egyeznek a Stephanus rex pénzekkel, nyilvánvaló tehát, hogy ez a két korsó István-kori.[...] Föltehető, hogy a pogány így mondjuk mi, hogy pogány jelentésű állatküzdelmi jeleneteket kivágták, és keresztény jelképet tettek a helyükbe. Tehát átkeresztényesítették. Viszont akkor nem mondhatjuk a kincsről, hogy egységesen ebben vagy abban a korban készült, és ezek vagy amazok csinálták. Sokkal többrétűek a kérdések. Benda Kálmán interjúja (1985. szeptember 18., Kossuth Rádió, Olvastam valahol c. műsor) 2. Képek 14
15
1. Parasztpolitikus az úri Magyarországgal szemben FIGYELŐ VIDA István Parasztpolitikus az úri Magyarországgal szemben Kovács Béla valós történelmi szerepe Ez év február 25-én avatták fel az egykori kisgazdapárti politikus, Kovács Béla bronzszobrát a Miniszterelnöki Hivatal előtti kis téren, az Országház épülete mellett, abból az alkalomból, hogy a szovjet hatóságok 55 évvel ezelőtt (1947) tartóztatták le. Később koholt vádak alapján Moszkvában bíróság elé állították, s csak 1955 őszén kerülhetett haza. A szobrot nem tartom sikerültnek sem esztétikai szempontból, sem azért, mert néhány arcvonástól eltekintve alig árul el valamit arról a személyről, történeti szerepéről, jelentőségéről, akit ábrázolni hivatott. Csalódottságom tárgya azonban nemcsak ez, hanem sokkal inkább az, hogy a talapzaton található felirat nem utal arra: Kovács Béla nem pusztán ártatlanul elhurcolt államférfi volt, hanem a Független Kisgazdapárt főtitkára is. A polgárparaszt cipőben, pantallóban Kovács Béla Nagy Ferenc révén az 1930-as évek elején kapcsolódott be a birtokos paraszti politikai mozgalomba, s lépett be az ellenzéki Független Kisgazdapártba. Kisparaszti családból származott. Bár kitanulta a pincér szakmát, 1945-ig a felesége által örökölt 14 hold földön gazdálkodott, amelyet vásárlásokkal később gyarapított; a háború végére már kb. 30 holdas birtoka volt. A felemelkedni, polgárosodni akaró, a világ dolgai iránt érdeklődő parasztember típusát testesítette meg, a Baranyában eléggé általános ún. polgárparasztot. Nem csizmában, hanem többnyire cipőben és pantallóban járt. A politika iránti érdeklődése korán megnyilvánult, már huszonegynéhány éves korában szerepet kapott a helyi közösség életében, 31 évesen a kisgazdapárt országos főtitkárhelyettese és képviselőjelölt. Demokratikus beállítottságú ember, aki fő feladatának a parasztság életviszonyainak javítását, társadalmi, kulturális felemelkedésének elősegítését, öntudatának megalapozását és politikai szervezettségének előmozdítását tekintette. Erősen kötődött osztályához, nem volt mentes az iránta való elfogultságtól, a paraszti sovinizmustól; meggyőződéssel vallotta, hogy a parasztság a nemzet törzse, amelyre támaszkodni lehet. Szemben a Horthy-rendszerrel Hatott rá a kor hivatalos ideológiája, de politikai gondolkodásának alakulását érdemben a népi írók nézetei befolyásolták, akik közül többeket személyesen ismert, s olvasta műveiket. A Horthy-rendszert feudális jellegű, antidemokratikus rezsimnek tekintette. A felszabadulás napjáig Magyarországon nem volt demokrácia nyilatkozta a háború után. [...] Magyarországra ránehezedett a nagybirtok, a nagykapitalizmus, a politikai jogfosztottság, egy kitűnően szervezett irgalmatlan bürokrácia, és egy gyökeréig egészségtelen társadalmi rend. Nagybirtok-ellenessége nem volt olyan erős, mint az Alföldön élő parasztoké. A mindenkori kormányzatot kiszolgáló közigazgatásról s a köztisztviselői rétegről különösen lesújtó véleménye volt. Az 1930-as évek második felétől növekvő aggodalommal figyelte Magyarország sodródását a hitleri Németország felé. 1940 őszén helytelenítette, hogy a Teleki-kormány csatlakozott, ráadásul elsőként, a fasiszta államokat tömörítő Háromhatalmi Egyezményhez. A kisgazdapárti körökben azon kevesek közé tartozott, akik kétellyel fogadták a területszerzéseket, a Felvidék, majd Erdély egy részének visszakerülését, mert attól tartott, hogy a háború után annak meglesz a böjtje. Helytelenítette, hogy Magyarország a hitleri Németország oldalán megtámadta a Szovjetuniót. Kiállt az ország függetlensége mellett; számtalanszor állást foglalt a háború folytatása ellen. Nyugtalansággal töltötte el a gazdasági, társadalmi és politikai életben egyre erőteljesebben érvényesülő német befolyás és a nyilas, nemzetiszocialista mozgalmak térnyerése. Nagy Ferenccel, Tildy Zoltánnal és a kisgazdapárt más vezetőivel együtt Kovács Béla is meg volt győződve arról, hogy a háború után elkerülhetetlenül demokratikus átrendeződésre kerül sor, s erre a parasztságnak és a kisgazdapártnak fel kell készülnie. Bár kifogásolta a politikamentes szervezkedés tervét, végül elfogadta az 1941 szeptemberében megalakult Magyar Parasztszövetség főtitkári tisztségét, s nagy szerepe volt abban, hogy a társadalmi-kulturális szervezet az ország községeinek egynegyedében létrehozta helyi csoportjait, több megyében kiépítette megyei központját. Nemcsak azt igyekezett elősegíteni, hogy a fiatal, mezőgazdasági szaktanfolyamokat végzett gazdák bekapcsolódjanak a szövetség munkájába, hanem abban is részt vállalt, hogy 16
a baloldali befolyás alatt álló Földmunkás Szakosztályt is felállítsák. A Parasztszövetség révén a háborús körülmények között tétlenségre kényszerült kisgazdapárt valamelyest fenn tudta tartani kapcsolatait tagságával. Ha nem szorgalmazta is, de egyetértett a Szociáldemokrata Párthoz való közeledéssel, majd az 1943 nyarán a háborúból való kilépés és az új demokratikus Magyarország érdekében megkötött parlamenti szövetséggel. Kovács Béla kapcsolatot tartott a népi írókkal, a Szabad Szó körével és a Györffy-kollégium diákjaival. Jelen volt az 1943. évi szárszói találkozón. Részt vett az 1944. februári rendszerellenes vésztői földmunkáskongresszus megszervezésében. A német megszállás idején értelmetlennek tartotta, hogy a parasztság körében fegyveres ellenállási csoportokat szervezzenek, ő maga viszont bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba, az illegalitás körülményei között is igyekezett fenntartani az érintkezést az FKgP vezető személyiségeivel. A paraszti demokrácia hirdetője Kovács Béla a háború után vált országosan és nemzetközileg is ismert politikussá, azt követően, hogy 1945 augusztusában a Független Kisgazdapárt főtitkára, nemzetgyűlési képviselő, majd 1945. november 15-től néhány hónapra a Tildy-, illetve a Nagy Ferenc-kormány földművelésügyi minisztere lett. Az 1945 47 közötti évek politikusi pályájának is a csúcsát jelentették. Ekkor még nincs 40 éves. A kisgazdapárt élén álló négyes fogat tagja, a paraszti szárny Nagy Ferenc mellett másik népszerű vezetője. Természetes paraszti intelligenciával rendelkezett, külpolitikai, közgazdasági ismeretei azonban hiányosak voltak. Dinamikus egyéniség, lobbanékony, nagyon érzékeny, nyílt és bátor, de sokszor meggondolatlan. Tartotta magát a paraszti politikai és erkölcsi értékrendhez. Jó szónok volt, de nem szeretett a nyilvánosság előtt szerepelni, a személyes érintkezést, a szűk körben folytatott beszélgetéseket jobban kedvelte. A pártban elsősorban pártszervezési kérdésekkel foglakozott, 1946. február 23-án lemondott a miniszteri posztról, hogy átvegye az FKgP központi apparátusának az irányítását. Nagy Ferenchez és a paraszti származású kisgazdapárti politikusok többségéhez hasonlóan társadalmi-politikai ideálját egy független, demokratikus parasztállam képezte. A paraszti demokrácia az agrárdemokrácia, ahogy ő nevezte fogalmát közelebbről nem világította meg, de nyilatkozataiból arra lehet következtetni, hogy olyan politikai rendszert értett alatta, amelyben többpártrendszeren alapuló parlamentáris kormányzás van, a parasztság és politikai képviselői részt vesznek a kormányban, a parlamentben és a helyi önkormányzatokban többséggel rendelkeznek. Az emberi és politikai szabadságjogok korlátozás nélkül érvényesülnek. Nagybirtok nincs, gazdaságpolitikában az agrárérdekek kapnak elsőbbséget, a tőkés monopóliumok háttérbe szorulnak. A mezőgazdaság az egyéni gazdálkodáson alapul, de nagy szerepet kapnak a dán típusú fogyasztási és értékesítési szövetkezetek. Szemben a kommunistákkal A Pécs környékéről származó kisgazda tudomásul vette a háború után lezajlott társadalmi-politikai változásokat, a régi rendszer széthullásának, eltűnésének örült, a háború elvesztésével járó szovjet megszálláshoz alkalmazkodott. Támogatta a koalíciót, a munkáspártokkal való együttműködést, s tudatában volt annak, hogy ennek érdekében engedményeket kell tenni. A kisgazdapárt önállóságát, függetlenségét azonban védelmezte, nem engedte, hogy a munkáspártok beleszóljanak a párt belső életébe. Úgy vélte, hogy a koalícióban a pártoknak egyenrangúnak kell lenniük, de az 1945. őszi választási győzelem fényében igényt tartott a kisgazdapárt vezető szerepének érvényesítésére. A nagy- és középbirtok felosztását, a földreformot helyeselte, bizonyos mértékű államosítást is el tudott fogadni. A köztársaság kikiáltását pártolta, bár ő is azt szerette volna, ha Nagy Ferenc lesz a köztársasági elnök. A régi úri világ és hívei elleni harcot nem kifogásolta, de kétségbe vonta, hogy a kialakuló demokratikus rendet jobboldalról komoly veszély fenyegetné. Ugyanakkor 1946 nyarától, kora őszétől egyre növekvő aggodalommal figyelte, hogy a munkáspártok, különösen az MKP, balra kívánják fordítani az ország szekerét. Számára a szocializmus és a proletárdiktatúra nem volt elfogadható perspektíva. Azt nem kifogásolta, hogy a munkáspártok a szocializmus eszméje mellett agitáljanak, de azt hangoztatta, hogy nekünk, mint sok millió magyar paraszt képviseletének, kötelességünk szilárd öntudattal megmaradni a demokrácia útján. Sőt azt sem titkolta a nyilvánosság előtt, hogy a kisgazdapártnak és a polgári erőknek frontot kell nyitniuk, mozgósítaniuk kell a tömegeket a szocializmus türelmetlen úttörőivel, a kommunistákkal szemben. Az erős ember kiemelése 17
1947 tavaszán a hatalom megszerzéséért vívott kiélezett küzdelemben Kovács Béla a politikai erők összeütközésének középpontjába került. A Rákosi Gerő-féle pártvezetés közbenjárására vették őrizetbe a szovjet hatóságok, majd hurcolták el. Kiemelésére, hogy a korabeli kommunista zsargont használjam, azért került sor, mert ő volt a kisgazdapárt erős, paraszti körökben népszerű embere, ő tartotta kezében a pártapparátust. Személyi konfliktusai is támadtak a kommunista vezetőkkel, s egyre nehezebb volt vele megegyezésre jutni. Kovács Bélában erősödött a szándék, hogy vállalja a nyílt konfrontációt az MKP-val, s ezt Rákosiék veszélyesnek ítélték a maguk szempontjából. Valójában a kisgazdapárt főtitkárával való együttműködés lehetősége távolról sem merült ki. A Szovjetunió magyarországi képviselőivel normális volt a viszonya, a Tildy-kormányban Moszkva jóváhagyásával kapott tárcát. Az akkori kommunista vezetők számára egyszerűbb megoldásnak látszott a szovjet hatóságok igénybevétele, de az MKP presztízse és a demokratikus átalakulás szempontjából súlyos károkkal járt, és egy ember ráadásul koalíciós partnerük egyik vezető személyisége életét, karrierjét is kettétörte. 1953-ig a gulagon volt, 1953-ban került a moszkvai központi állami börtönbe, a Ljubljankába. Kovács Bélát a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnöksége 1955. szeptember 7-i határozata alapján november 8-án átadták a magyar kormánynak. Szabadságát azonban nem nyerte vissza, az ÁVH november 22-én a Jászberényhez közeli börtönbe szállította; innen 1956. január 18-án a BM Budapesti Központi Börtönébe vitték. Végül Dobi István és mások közbenjárására 1956. április 2-án érkezett vissza a családjához. Visszavonultan élt. Aktivizálódás 1956-ban Az 1956. október 23-i fegyveres nemzeti felkelés kirobbanása után azonban szerepet vállalt. 1956. október 27- én földművelésügyi miniszterként tagja lett a Nagy Imre-kormánynak, november 2 4. között pedig az államminiszteri tisztséget töltötte be a szintén Nagy Imre vezette koalíciós kormányban. Az október 30-án újjáalakult kisgazdapárt ideiglenes intézőbizottsági tagjává, majd november 2-án a párt elnökévé választották. A fővárosba csak október 31-én jött fel Pécsről. Az események idején megfontoltan nyilatkozott és cselekedett. A tiszta, demokratikus Magyarország megteremtése mellett foglalt állást; elhatárolta magát mind az ókonzervatív horthysta restaurációtól, mind az 1945-höz, a háború utáni újrakezdéshez való visszatéréstől. A régi világról ne álmodjon senki mondotta az október 30-i pécsi nagygyűlésen. Nem kisgazda az, aki ma 1939-ben, vagy 1945-ben gondolkodik. Helyeselte a Rákosi-féle diktatúra, az önkényuralom intézményes felszámolását, s a parlamentáris demokrácia helyreállítását. Támogatta az egypártrendszer megszüntetését, a pártok, a szakszervezetek és az érdekképviseletek (közöttük a Magyar Parasztszövetség) szabad szervezkedésének lehetővé tételét, új választások kiírását és a koalíciós kormányzáshoz való visszatérést. A maga részéről kész volt a kommunista Nagy Imrével és az újonnan alakított MSZMP-vel együttműködni; természetesen a kommunista párt vezető szerepét továbbra sem fogadta el. Ugyanakkor úgy vélte, hogy az 1945, illetve az 1948 után lezajlott változásokból olyan fontos reformokat, mint a nagybirtokrendszer felszámolása vagy a nagyüzemek, bankok, bányák államosítása, meg kell őrizni. Külpolitikai téren egyetértett azzal, hogy helyre kell állítani Magyarország teljes nemzeti függetlenségét, ki kell lépni a Varsói Szerződésből, s el kell érni, hogy a szovjet csapatok kivonuljanak Magyarországról. Ugyanakkor fontosnak tartotta a jó viszony fenntartását a Szovjetunióval. A kisgazdapárti politikust az 1956. november 4-i szovjet invázió nem lepte meg, számított rá, hogy be fog következni. Barátaival az amerikai követségen keresett menedéket, de Washington nem adott számára menedékjogot... A megbékélés útjának keresője Ellentétben a demokratikus pártok és csoportok többségével, a súlyos helyzetből való kibontakozás érdekében a kiegyezést kereste a Kádár-kormánnyal, sőt, az első hetekben, egy koalíciós kormány megalakításának lehetőségét sem zárta ki. Hivatalos kezdeményezésre két alkalommal tárgyalt Kádár Jánossal. Kovács Béla feltételei, amelyeket politikai barátaival egyeztetett közöttük a szovjet csapatok teljes kivonása, szabad választások megrendezése, alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása s a politikai szabadságjogok helyreállítása, az MSZMP első titkára és a szovjetek számára elfogadhatatlanok voltak. Amint 1957. január elejére kiderült, hogy zömében külső nyomásra kisebb módosításokkal a régi politikai struktúra visszaállítására került sor, Kovács Béla teljesen visszavonult, s a pártelnökségről is lemondott. A konszolidáció folyamatát azonban támogatta. 1958-ban képviselőséget vállalt, de tényleges politikai 18
tevékenységet elhatalmasodó betegsége miatt nem fejtett ki. A mezőgazdaság kollektivizálását célzó kampányban igyekeztek felhasználni nevét, sőt az is előfordult, hogy halála előtt aláírásával megjelentettek egy a téesz-szervezést pártfogoló cikket, amelyet nem ő írt. A letartóztatásokról, Nagy Imre és társai kivégzéséről értesült, de nem látta értelmét, hogy tiltakozzon. Miután egykori kisgazdapártiak közül sokan igazodtak hozzá, a belügyi szervek megfigyelés alatt tartották, levelezését ellenőrizték. 1959-ben, 51 éves korában hunyt el. Halálával az MSZMP Politikai Bizottsága is foglalkozott. Temetésekor Kádár János részvéttáviratot küldött a családnak, amelyet a korabeli lapok nyilvánosságra hoztak. 1989. május 26-án a Szovjet Legfelsőbb Katonai Ügyészség rehabilitálta a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnöksége 1989. január 19-i rendelete alapján, amely kimondta, hogy az 1930 1950-es években elkövetett törvénysértések áldozatait fel kell menteni. * A Miniszterelnöki Hivatal előtt felállított szobor szememben nemcsak annak a közéleti személyiségnek állít emléket, akit minden bizonnyal hazai politikai ellenfelei kezdeményezésére a szovjet hatóságok ártatlanul elhurcoltak, hanem annak az alulról jött parasztpolitikusnak is, aki perben állt az úri Magyarországgal. Aki a háborús katasztrófa után az ország újjáépítése, a társadalom demokratizálása érdekében összefogott a kommunistákkal és a szociáldemokratákkal, de szembe fordult velük, amikor a politikai demokrácia korlátozása felé vettek irányt; s aki 1956-ban kész volt a kommunista Nagy Imrével együttműködni, kormányába belépni a politikai demokrácia érdekében, majd a szovjet beavatkozás, a nemzeti felkelés leverése után késznek mutatkozott a kibontakozás lehetőségeit és a megbékélés útját keresni. 2. Képek 19
20
21
22
23
24
25
26
1. Pánszlávizmus az orosz politikában GECSE Géza Pánszlávizmus az orosz politikában Nemzeti és birodalmi hagyományok Szakítani kell azzal a felfogással, amely az orosz államban (nemegyszer magukban az oroszokban) a gonoszat, a rosszat kívánta láttatni. A kommunista uralmi rendszer válsága, majd megdöntése után a földrész nagyságú államterületen megindult az igazgatás újraépítése, és remélhetően megindul, új alapokon, a rendkívül gazdag terület okos hasznosítása, értékeinek megőrzése, és újraépül az államterületen élő népek termelési-kulturális szervezete. Oroszország a 21. század új nagy állama lehet mondjuk néhányan (vagy néhány tízezren), akik az európai történelemmel, az unió kilátásaival foglalkozunk. Minden azon múlik, hogy a földrésznyi államszervezetet sikerül-e, s ha igen, elég gyorsan sikerül-e konszolidálni? Európa és a világ érdeke, hogy a Föld e jelentős részén nyugalom és polgári létbiztonság alakuljon ki: ismét élvezhesse a világ Eurázsia e részének ásványinövényi-állati kincseit, élvezhesse az ottani részek csodálatosan sokszínű kulturális termékeit. Különösen a közeli vagy távoli szomszédoknak, így nekünk, közép-kelet-európai kis népeknek érdekünk a gazdaságikulturális-emberi kapcsolatok új alapokon való kiépítése. Bennünk, közép-kelet-európai kis népekben természetesen él a félelem a nagy orosz medvé -től, amely a 19 20. században a cári orosz állam, majd a Szovjetunió formájában veszélyeztette a térség kis népeinek függetlenségét. Erős oroszellenesség alakult ki különböző formákban a térség kis nemzeteiben, így Magyarországon is. Élt egy latin-ortodox felekezeti ellentét, amely része volt a bizánci és római egyházszervezet 1054 óta tartó ellentétének. Élt egy oroszellenesség a közgondolkodás szintjén, amelyik félt a kis lélekszámú magyarság elsüllyedésétől a nagy szláv tengerben, amely szláv tengernek ősforrása a szláv világhatalom, Oroszország lehet. És végül élt egy politikai félelem Oroszországtól: a cári Oroszország 1848 49-ben a köztudatban a bécsi udvar szövetségeseként a magyar szabadságharc leverője volt. Szembekerült Oroszország a magyar állami érdekekkel a 20. század két világháborújában: 1914-ben és 1941-ben is; és megjelentek az oroszok 1945-ben Magyarországon mint megszállók, illetve hamarosan mint a kommunista ideológia állami-adminisztratív terjesztői. E két évszázados ellentétsorozat elfedi az évezredes egymásrautaltság tényeit. És elfedi a jövőbeni magyar érdekeket is, amelyek a keleti területekkel és népeikkel szorosabb kapcsolatokra ösztönöznek. Pontosabban: ösztönöznének, ha a múlt jogos politikai félelmei és jogtalan kulturális előítéletei nem élnének az emberek fejében ma is. Folyóiratunk, amely az 1980-as években nyíltan felvállalta évezredes nemzeti érdekeink képviseletét, most rendszeresen kíván cikkeket közölni Oroszország népei, illetve a szláv népek történelméről. Amely népekkel évezred óta békességben él, kereskedik, házasodik, barátkozik a köznép, de amely népeket oly gyakran fordították szembe az elmúlt évszázadokban az állami és egyházi szervezetek. G. Magyarországon 1840-ben rettentek meg először igazán a szláv összefogás veszélyétől. Akkor, amikor a valóságban a pánszlávizmusnak, ennek a nemzetek fölötti össz-szláv egyesítő ideológiának az orosz nemzeti gondolkodásra még nem volt jelentős befolyása. Wesselényi Miklós 1843-ban Lipcsében kiadott, a Szózat a magyar és a szláv nemzetiség ügyében című röpiratában a (pán)szlávizmusról olyan veszélyként szólt, amelynek a rémítő közeledése a halál dermesztő kötelékeit megoldotta. Az árvízi hajós félelmének alapja megalapozott volt. Magyarország lakosságának jelentős része (a szerbeken kívül a ruszinok egy töredéke, a románok nagyobbik része) ortodox vallásúként az orosz cárban saját császárját tisztelte. Pravoszlávia vagy pánszlávizmus A cárok országában a pravoszláv vallás, az ortodoxia képes volt az orosz nagyhatalmi terjeszkedést is szolgálni, hiszen az Orosz Birodalom ellenségei mind pogánynak számítottak az igaz hitet képviselő pravoszláv oroszokkal szemben. Délen az oszmán-törökök, északon a protestáns svédek, nyugaton a katolikus lengyelek 27
ellen találták ki a társadalom mozgósítására a korábbinál jobban képes ideológiát, a pravoszláviát, azaz az összszláv nemzeti összetartozás ideológiáját. Az ún. hivatalos népiség vagy hivatalos nacionalizmus az akkori közoktatási miniszter, Uvarov gróf újítása volt. Ennek az ideológiának egyik terjesztője lett a majdani II. Sándor cár nevelője, a történész Mihail Pogogyin, aki kijárta, hogy 1836-ban a moszkvai egyetemen megalapítsák a szláv nyelvjárások tanszékét. Pogogyin tevékenységének jelentős szerepe volt abban, hogy az orosz társadalom érdeklődni kezdett a külföldön, Európában élő különböző szláv népek élete iránt. (Ekkor az oroszok számára még nem derült ki határozottan, hogy egy egységes szláv nemzet különböző nyelvjárásairól van-e szó, vagy különálló szláv nemzetekről.) Eredetét tekintve maga a pánszlávizmus közép-európai ideológia. Mint kifejezés, 1826-ban a szlovák Ján Herkel egyik latin nyelvű, a budai Egyetemi Nyomdában megjelent nyelvkönyvében tűnt fel először. A Közép-Kelet- Európában élő szláv nemzeti közösségek ebben az időben oszmán vagy Habsburg uralom alatt éltek. Csonka társadalmak voltak, hiszen nemességük nem volt. (Kivételt csak a pánszlávizmus iránt ekkor már különösebb fogékonyságot nem tanúsító porosz, orosz és osztrák fennhatóság alatt élő lengyelek képeztek.) A nemzeti mozgalom motorja így jelentős részt a polgárosultabb cseheket kivéve főként az egyházi eredetű, rendkívül konzervatív szláv értelmiség. A Kárpát-medencében ez az egyházi eredetű szláv politikai elit ellenségének tekintette a vármegyei hatalmat szilárdan kezében tartó magyar nemességet, és természetes szövetségesnek a szláv nagyhatalmat, Oroszországot. Nem véletlen, hogy először Széchenyiék és Wesselényiék kongatták meg a pánszlávizmus vészharangját. Ez a nemzedék még annak a gondolatától is rettegett, hogy az Orosz Birodalom ürügyként fogja felhasználni nagyhatalmi hódító céljai megvalósítására a magyarországi szlávokat ahogy akkor nevezték őket, a tótokat, a ruszinokat, a rácokat, sőt a nem szláv, de pravoszláv oláhokat is. Ez pedig a Szent István-i Magyarország végét jelentette volna. Szláv föderáció terve, 1867 Már az 1850 60-as évek sikeres olasz és német egységtörekvései megmozgatták az orosz értelmiség képzeletét. Azután az 1853 56. évi krími háborúban tanúsított oroszellenes osztrák fegyveres semlegesség az elpusztítandó ellenfelek közé emelte a Habsburg Birodalmat is. Az oroszok szemében az oszmánok és az ausztriai németek mellett az 1867. évi kiegyezés után a magyarok is ellenséggé léptek elő. A dualizmus létrejötte közvetlen előidézője volt az 1867 nyarán Moszkvában szervezett eredetileg etnográfiai kiállításnak indult szláv kongresszusnak is. Ekkor születtek meg Oroszországban az első tekintélyes monográfiák e témában. Nyikolaj Danyilevszkij, a pánszlávizmus bibliájának is nevezett Oroszország és Európa című, 1869-ben megjelent vaskos könyv szerzője például már a Magyar Királyságot olyan politikai varangyként jellemezte, amely Oroszország csapásai alatt meg fog semmisülni, a magyarság pedig fel fog oldódni a szláv tengerben. Danyilevszkij elgondolásai között már ekkor szerepelt egy szerb horvát szlovén állam, egy cseh szlovák morva királyság, Nagy-Bulgária, Nagy-Románia. Kárpátalja pedig, szerinte, egyértelműen ősi orosz föld. Az ily módon a Habsburg és az Oszmán Birodalom területén létrejövő, többnyire szláv államok tehát függetlenek maradtak volna. Csupán föderációt alkotnak, amelynek központja Konstantinápoly, igazi nevén: Cárgrád. Ennek az államszövetségnek a segítségével Oroszország Európa fölött hegemóniához jut, s így az Amerikai Egyesült Államokkal meg fogja tudni teremteni a harmonikus világegyensúlyt! Orosz nagyhatalmi törekvések A viszonylag liberális sajtóirányítás, a II. Sándor (1855 81) nevéhez kötődő első igazi glasznoszty korszak révén Oroszországban gomba módra szaporodtak a különböző orgánumok. Ezek segítségével az 1870-es évek végére az orosz közvéleményt sikerült annyira átitatni a pánszláv nacionalista szemlélettel, hogy az még a cárt is magával ragadta. 1877 tavaszán az orosz kormány ennek a nyomásnak engedelmeskedve üzent hadat a balkáni szláv népek felszabadítása érdekében az oszmán hatalomnak. Igaz, nagy véráldozatok árán, de egy esztendő alatt sikerült is megadásra kényszerítenie a szultán csapatait. 1878 tavaszán a cár azt latolgatta, hogyan fog fehér lovon bevonulni Cárgrádba. De az angolok hadiflottát küldtek a Márvány-tengerre, így a konstantinápolyi bevonulás álmából nem lett semmi... A 19. század közepétől az orosz külpolitika mind erőteljesebben törekedett arra, hogy a tengerszorosokat ellenőrzése alá vonja. (A Boszporusz és a Dardanellák orosz birtokbavétele a britek ellenállásába ütközött, akik végül csak az első világháború előtt törődtek bele, hogy ezek a területek a velük akkor szövetséges Oroszországhoz kerüljenek.) Ez az elképzelés vezette az oroszokat már az 1877 78. évi orosz török háború után, amikor a török alól felszabadított Bulgáriába katonatiszteket és hivatalnokokat küldtek és közvetlenül részt 28
vettek a bolgár államapparátus munkájának megszervezésében. Az orosz jelenlétből aztán nem kellett hozzá tíz év sem a rendkívül megosztott bolgár elitnek annyira elege lett, hogy saját, alapvetően oroszbarát népének nyomása ellenére is lazított a Pétervárral kialakított kapcsolaton. Mivel a bolgár vezető réteg riválisként tekintett az orosz tisztviselőkre és Pétervárra, ekkor, az 1890-es években kezdett az orosz udvar a bolgárokkal hadilábon álló szerbek iránt érdeklődni. Pánszlávizmus kontra nemzeti érdekek Ez azt is jelentette, hogy a 19. század végére a közös (pán)szláv nacionalizmus alapjában véve megbukott a Balkánon, ahol a helyi nemzeti érdekek erősebbeknek bizonyultak a közös származás tudatának összetartó erejénél. Megbukott Oroszországban is, hisz az oroszoknak eszük ágában sem volt elismerniük az országuk területén élő beloruszok és ukránok önálló nemzeti voltát. Ezeket a nyelveket az orosz kifacsart és torz változatának, az orosz nyelvjárásainak tekintették. A pánszlávizmusból azonban valamennyi mindenütt megmaradt. A bolgárok például tisztában voltak vele, hogy Isztambultól való függetlenségük kivívása a cári Oroszország nélkül soha nem lett volna lehetséges. A szerbek sem felejtették el, hogy 1876-ban az orosz önkéntesek élén Belgrádba érkező Csernyajev tábornok még a szerb állampolgárságot is felvette, hogy harcolhasson velük a törökök ellen, s tovább hatott a vallás közösségének tudata. Az sem kérdéses, hogy 1914-ben, a szarajevói merényletet követően a belgrádi vezetés nem lett volna olyan határozott az Osztrák Magyar Monarchiával szemben, ha nem tudja maga mögött Pétervár támogatását. A kommunisták pánszláv-ellenessége, 1917 41 1917 végén a bolsevik vezetés új színt vitt az orosz külpolitikába, fütyült elődei szláv szimpátiáira. Leninék ugyanis Európa forradalmasításában a főszerepet nem a Balkán elmaradott szláv agrárnépeinek szánták, hanem a német proletariátusnak. Az 1930-as évek elejéig ez a reakciós orosz múlttal szemben kifejezetten ellenséges érzület határozta meg a szovjet-orosz közgondolkodást. Mihail Pokrovszkij a korszak mértékadó történésze szerint az oroszok voltak a világtörténelem legnagyobb rablói, és legfőképp a cároknak köszönhető az is, hogy kirobbant a világháború. A második világháború első fele sem a pánszlávizmus sikerét bizonyította, sőt a kirobbant küzdelem az európai szláv népek egy részét Berlin oldalán találta. A bolgárok, a szlovákok, a horvátok mindannyian a horogkereszt árnyékában, a nemzetiszocialista Európa szövetségeseként meneteltek! A szláv népek közös immár németellenes együttműködésének a gondolatát Moszkvában csak a Szovjetunió elleni német támadás után eleveníthették fel, mint ahogy ezt meg is tették. Nyugatellenes pánszlávizmus-reneszánsz, 1941 49 1941. augusztus 10-én tartotta első ülését a szovjet fővárosban az az újonnan megalakult Szláv Bizottság, amelynek munkájában hivatásos politikusok ugyan nem vettek részt, de a szovjet-orosz értelmiségi elit igen. És ez súlyt adott neki. Így például a neves zeneszerző, Dmitrij Sosztakovics, a regényíró Alekszandr Fagyejev, a külföldiek közül a cseh Ján Sverma. Ez a pánszlávizmus nem volt teljesen azonos a fél évszázaddal korábbival. Alekszej Tolsztoj író a Pravdában határolta el magát a régi, reakciós pánszlávizmustól, és a szervezet fő feladatát a szlávok erőinek egyesítésében határozta meg. Ebben a szláv bizottságban az 1867. évi moszkvai szláv kongresszussal szemben a beloruszokon és az ukránokon kívül már voltak lengyelek is. Újabb lökést adott a mozgalomnak a Szovjetuniót a Nyugattal összekötő utolsó intézmény, a Kommunista Internacionálé 1943-as önfeloszlatása. A Vörös Hadsereg győzelme következtében 1945-re szovjet csapatok állomásoztak az egész közép-keleteurópai térségben. A 19. századi orosz pánszláv törekvésekkel egybevágott, hogy Jugoszláviával és Csehszlovákiával mint egységes szláv állammal számoltak, holott ezek az államok már a két világháború között bizonyították törékeny voltukat. Egy Csehszlovákiával kötött szerződésben a Szovjetunió 1945 júniusában mint ősi ukrán földet magához csatolta Kárpátalját. Moszkva Lengyelország kivételével megtartotta a Molotov Ribbentrop paktum értelmében szerzett hódításait, így az 1940-ben megszállt Besszarábia is a Szovjetunió része maradt. Amikor 1947-ben leereszkedett a vasfüggöny, a 19. századi pánszláv elképzeléseknek megfelelően Oroszország ellenőrzése alá tartoztak olyan nem szláv országok is, mint Magyarország, Románia és Albánia. Tartoztak hozzá azonban olyan területek is, amelyek a pánszlávok elképzeléseiben soha nem szerepeltek, mint Kelet-Németország, Ausztria keleti fele, valamint Kelet-Poroszország a Kalinyingráddá változtatott Königsberggel. 29