Csepeli György Reménytelen, de nem komoly A hazai rendszerváltás során játszódó politikai álarcosbál egyik emlékezetes pillanata volt, amikor 1998-ban a kőkemény liberálisból magát paternalista nemzeti konzervatívvá változtatott miniszterelnök-jelölt még regnáló szocialista ellenlábasával szemben egy televíziós vitában velejéig szocialista javaslattal állt elő. Ingyenes, tandíjmentes felsőoktatást ígért, amire a liberális politikához szokott szocialista miniszterelnöknek nem volt szava. El is vesztette a választást. Amikor a nemzeti konzervatív jelölt hatalomra került, kormányának egyik első dolga volt az ígéret valóra váltása. Az ígéret teljesítése azonban felemásra sikeredett. Akik kívülről, a felsőoktatás köreitől érintetlenül figyelték az eseményeket, azt hihették, hogy a miniszterelnök állta a szavát, s a felsőoktatás ingyenessé vált. Akik viszont belülről, mint tanárok, alkalmazottak, vezetők vagy éppen diákok élték munkás mindennapjaikat a felsőoktatási intézményekben, azoknak nyomban feltűnt, hogy a nagylelkűség csak egy diploma megszerzésére vonatkozott, s már azonos egyetemen belül, egy másik kar által felkínált program hallgatásáért is fizetni kell, nem is beszélve az egyetemek és főiskolák által beszedett egyéb járadékokról, amelyek csak abban különböznek a tandíjtól, hogy nem az a nevük. Polónyi István és Tímár János a legjobbkor bocsátotta közre a magyar felsőoktatás helyzetéről szóló riasztó elemzést, és az ÉS-ben zajló vita talán hozzásegítheti a felsőoktatási ügyeiben tájékozatlan közvéleményt, hogy ne higgyen az Oktatási Minisztérium jelen sorok írásakor még hivatalban lévő vezetői által megrendelt hirdetéseknek, propagandisztikus közvéleménykutatási eredményeknek, amelyek olvastán, ha valaki nem felsőoktatási alkalmazott vagy diák, még azt hihetné, hogy a felsőoktatási intézményekkel minden rendben van. Kéri László kutatásban edzett antropológushoz méltó pontossággal írja le azt a különös társadalmi szerződést, melynek eredményeként a magyar egyetemeken és főiskolákon úgy nő a baj, hogy közben nincs, aki kiáltson. "...mi úgy teszünk, mintha tanítanánk, ti meg úgy, mintha tanulnátok. Mindkét fél tudja, hogy a másik átlát rajta, de nem éri meg felrúgni a csendes alkut. Mindenki jól jár..." - írja több évtizedes tapasztalatait összegezve a több intézményt is megjárt neves egyetemi oktató. A leírt jelenség kísértetiesen hasonlít a magyar államszocialista gazdaság utolsó évtizedeiből ismerős "kis pénz-kis foci"-szindrómához, s az okok felismeréséhez Lukács Péter cikke segít hozzá. Helyesen állapítja meg, hogy "a tömegoktatás most kialakuló egyeteme már nem hasonlít ugyan a rendszerváltás előtti, keveseket befogadó, szelektív jellegűre, de mindinkább iparszerűen működő nagyüzem képét ölti". Ugyanilyen fontos megállapítása, mely szerint a hallgatók fele a "piacon" vásárolja meg a felsőoktatásban való tanulás lehetőségét. Lukács maga teszi idézőjelbe a "piac" szót, s ezzel mintha a múlt századforduló kiváló szociológusa, Leopold Lajos szellemét idézné föl, aki a magyar kapitalizmust már akkor is "szimulált kapitalizmusnak" nevezte. Nem lévén közgazdász, nem tudom megmondani, hogy a jelenlegi magyar gazdaságról szólva a piac szó idézőjelbe tehető-e vagy sem, de ami a felsőoktatási piacot illeti, az idézőjel több mint indokolt. A felsőoktatási rendszerre vonatkozó törvényalkotás a rendszerváltást követően 1
nem tett mást, mint bebetonozta az államszocialista időszakban létrejött struktúrákat, melyek a megváltozott társadalmi környezetben teljességgel képtelenné váltak az alkalmazkodásra. Lukács Péternek igaza van abban, hogy megjelentek keresleti elemek, vállalkozási motívumok, sőt a piaci elvet követő intézmények is a felsőoktatási rendszerben, de a tehetetlenség ereje oly hatalmas, hogy ellehetetleníti a mégoly mozgékony kezdeményezéseket is. A magyar felsőoktatás a huszonegyedik században ott tart, ahol a magyar államszocialista gazdaság tartott az új gazdasági mechanizmus idején. Akkor nagy szó volt a piaci szimuláció, de ma már tragédia lenne, ha a gazdaságban tervhivatali szimulációkon múlna a kínálat és a kereslet összhangjának biztosítása. Miközben a gazdaság átalakult, az állami köldökzsinórtól megszabadulni nem akaró felsőoktatás (és vele minden más redisztribúciós intézmény, például az egészségügy) csődbe jutott. A Kéri által leírt helyzet okait Jadwiga Staniszkis, a rendszerváltás neves lengyel kutatója olyan érdekviszonyokra vezeti vissza, amelyek szereplői a költségeket az államra hárítják, míg a hasznot privatizálják. Egyfelől él és virul a Kornai által oly tökéletesen leírt, extenzív növekedésben érdekelt megalomán, örökös beruházási éhség által kínzott Nagy Szervezet, miközben funkcióinak teljesítésére képtelen, ám változni nem akar. Azért nem változik, mert akik a szervezetben élnek, azoknak nem érdeke a változás, és kihasználják a puha költségvetési korlátból származó előnyöket, mit sem törődve a hosszú távon jelentkező hátrányokkal. Bokros Lajos valószínűleg elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar gazdaság növekedési pályára való állításában, de amit a magyar felsőoktatással tett, azért nem jár dicséret. Ha a boldogtalan emlékezetű pénzügyminiszter célja a sokkolás volt, azt bizonyára elérte azzal, hogy emberi és anyagi forrásokat vont ki a felsőoktatásból, s ellensúlyozásként javasolta a tandíjfizetést. Ugyanakkor tudnia kellett volna, hogy mélyreható és radikális strukturális átalakítások hiányában a felsőoktatási rendszer gyógyíthatatlan beteg marad. A Hornkormány már Bokros bukása után módosította a felsőoktatási törvényt. Az Orbán-kormány csak látszólag fordult szembe a módosítással, kiiktatva a rendszer logikájától teljesen idegen tandíjat, de egyebekben követte a rossz irányt. Létrejöttek a megaintézmények, melyek kulisszái mögött zajlik a Kéri által oly plasztikusan leírt látszattevékenység. Nőtt és tovább nő a felsőoktatásban tanulók száma, nő és nőtt az oktatási intézmények rendelkezésére álló beépített terület. Minden nőtt, miközben minden sorvadt. Az egyetemek és főiskolák működésének kulcskérdése a tanári kar. A Horn-kormány második szakminisztere, Magyar Bálint felismerte, hogy ha már a struktúrát átalakítani képtelen, legalább a tanári javadalmazás növeléséért tehet. Bevezette a teljesítményhez kötött Széchenyi Professzori Ösztöndíj rendszert, melynek nyertesei négy éven keresztül, ha európai szinten nem is élhettek, de legalább minimális mértékben mentesültek a napi nélkülözésektől. Összesen 2000 tudományosan minősített oktató és kutató részesült az ösztöndíjban, melyet az új kormány rövid habozás után eltörölt, s egy csenevész utódot hozott belőle létre, amit megtévesztésül, ugyancsak Széchenyi Istvánról nevezett el. A már nyertes pályázók ösztöndíja zsugorodott, mint Balzac szamárbőre, s a nyertesek kimaradtak a központi fizetésemelésből. Ami érdekes, hogy az érintettek hang nélkül vették tudomásul a változást, s az 1998-as nyertesek közül mindössze néhányan terveznek pert a szerződésszegő minisztérium ellen. De azok sem zúgolódnak, akiknek már lejárt az ösztöndíjuk, s ezáltal visszazuhantak a nyomorszintre, miként nem lázadnak, akik eleve nem kaptak ösztöndíjat, s tengődhetnek a minimálbért alig meghaladó fizetésükből. 2
A rejtély megoldását Staniszkis sémája adja. A felsőoktatás tanári kara az államszocializmus gebin-logikájának megfelelően a csendes ellenállást részesíti előnyben. Az ellenállás számos típusa ismeretes, melyek közül leginkább elterjedtek a következők: Nemzetközi tudományos vállalkozó. Minden felsőoktatási intézménynek vannak nemzetközi kapcsolatai, van angol feliratú levélpapírja. Ez lehetőséget nyújt az élelmeseknek, hogy nyugati kapcsolatokat szőjenek, számukra anyagilag előnyös meghívásokat fogadjanak el, utazzanak, partnereik által finanszírozott konferenciára járjanak, s mindezt a saját intézményük által finanszírozott viszontmeghívásokkal ellentételezzék. Látszólag a kapcsolat előnyös a magyar intézmény számára, de valójában senki semmiféle hasznot nem élvez, kivéve az érintetteket. Hazai tudományos vállalkozó. A tudomány pénzigényes tevékenység. Különféle alapok, alapítványok, most már a Széchenyi-terv is rendelkezésre áll ahhoz, hogy néhány éves kutatási programok finanszírozhatók legyenek. E kutatási költségvetések jellege olyan, hogy külső szemmel lehetetlen megállapítani, mi az, ami ténylegesen kutatásra megy el, s mi az, ami kisajátítható. Az egyetemek és főiskolák pedig egyenesen abban érdekeltek, hogy a lehető legmagasabb összegek szerepeljenek a pályázatokban benyújtott költségvetésekben, mivel a megítélt összegekből automatikus jár nekik 20-30 százalék, amit tetszés szerint költhetnek saját adminisztrációjukra. Déryné-oktató. A hirtelen megnövekedett felsőoktatási kereslet hatására gomba módra elszaporodtak az ország legkülönbözőbb helyein működő felsőoktatási intézmények által kínált népszerű szakok, amelyek akkreditációja és oktatása lehetetlen volna, ha csak a helyben élő tanárokra számítanak. Így azután a miskolci, szegedi, pécsi, győri Intercity-járatok megteltek vendégoktatókkal, akik a MÁV-ot megszégyenítő pontossággal tudják vonatok díjszabását és menetrendjét, s loholnak egyik egyetemi városból a másikba. Az 1998-ban megválasztott magyar országgyűlés egyik tudós tagja arról volt híres, hogy egyidejűleg két vagy három felsőoktatási intézményben is képes volt jelen lenni, mivel előadásait videóra vette, s a felvételek egyszerre peregtek mondjuk Szegeden, Miskolcon és Szombathelyen. Gebines. Az egyetemek és főiskolák rendszerint a települések központjaiban helyezkednek el, környezetük ideális parkolásra, az épületek fűtöttek, van bennük telefon, internet, jó a világítás, korszerűek az irodabútorok, s ha rosszul fizetett is, de ott van a Kéri által oly plasztikusan leírt Ágika, Juditka, Erzsike, akik kis plusz fejében kaphatók arra, hogy ügyeljenek, nem egyetemi ügyeket intézzenek. Nem meglepő, hogy ezek a természetbeni javak kiválóan hasznosíthatók azok számára, akik vállalkozásaik telephelyét a felsőoktatási intézményekben ütik fel. Rezsit nem kell fizetniük, s ráadásul klienseikre mágikus hatást gyakorolt a főiskola vagy egyetem logója, amely mögött ügyvédi irodák, üzleti tanácsadó helyiségek, pszichológusrendelők, fitness centrumok bújhatnak meg. Melegedő. Akik a fenti típusok egyikébe sem illenek, azok sem maradnak ki az előnyökből. Az egyetemi, főiskolai oktatói státus még ma is presztízst jelent, ami vonzó alternatíva ahhoz képest, mintha valaki csak egy háziasszony, nyugdíjas vagy kertész, netán sofőr lehetne. A munka nem nehéz, követelmények nincsenek, egy-két kimaradt órán, ellazsált vizsganapon senki sem akad fenn, a munkahely fizeti a kötelező járadékokat, s a tanári szobákban olcsóbb az élet (különösen télen), mint otthon. 3
Mindegyik típus közös sajátossága a költségek államra terhelése és a hasznok egyéni kisajátítása. Oly erő ez, mely lehetetlenné teszi a szembeszegülést, a változás akarását. Az extenzív növekedés egyik legkellemetlenebb következménye, hogy miközben parádés épületek nőnek ki a semmiből (mint pl. az ELTE Duna-parti épületkomplexuma), az új épületek vagy üresen állnak, vagy ha hasznosulnak, akkor a hasznosulás iránya nem az oktatás, hanem a konferenciaturizmus és az idegenforgalom. A keletkező bevétel sorsa pedig követhetetlen és ellenőrizhetetlen. Az extenzív növekedés igazi tragédiája, hogy a magyar felsőoktatás egésze kimarad az információs forradalomból. Szigetszerűen létrejöhetnek kezdeményezések, de a rendszer jellege olyan, hogy mit sem tud kezdeni a tömegoktatás adta feladvánnyal, amelynek egyik lehetséges megoldása az e-learning és az online oktatás bevezetése lehetne. Nem lehetne olyan diák vagy tanár, akinek nincs e-mail címe, s nem lehetne olyan kurzus, amelynek sillabusza nem férhető hozzá az interneten keresztül. Érdemes megnézni, hogy mit mutat meg magáról a weben mondjuk az ELTE, és mit a Yale. A két portál közötti különbség minden összehasonlító elemzésnél többet mond. Még tragikusabb, hogy igen lassúnak ígérkezik az internet adta páratlan információs lehetőségek kihasználása, amely sokat segíthetne azon a helyzeten, hogy az országban a magyar diákok és tanárok számára gyakorlatilag hozzáférhetetlen CEU-könyvtár kivételével egyetlen olyan egyetemi vagy főiskolai könyvtár sincs, amely 24 órás szolgálatban lenne nyitva, nyitott rendszerű, és beszerzéseivel lépést tart a tudomány fejlődésével. A "példakép" Országos Széchényi Könyvtár méltatlan névadójához, s paródiája a könyvtárnak. Bár a nemzetközi tudományos vállalkozás nem ritka, a tényleges, az oktatásban és kutatásban hosszú távon realizálódó nemzetközi együttműködés ritka. Az idegen nyelven történő oktatás, a kétnyelvű képzés kiterjesztése pedig lehetővé tenné a nemzetközi felsőoktatási piacra való nyitást, amelyre az európai és amerikai egyetemek esetében számos példát látunk. A verseny már jó ideje megkezdődött, s a magyar felsőoktatás versenypozíciói nem jók. Az Andrássy Gyuláról elnevezni kívánt német nyelvű látszategyetem létesítése álmegoldás. Az új kormány remélhetően ennek az intézménynek a létesítését meghiúsítja, s a rá szánt pénzösszegből német nyelvű felsőoktatási programokra ír ki pályázatot. A magyar felsőoktatási rendszer lassan, de fokozatosan megöli a kis szakokat, lehetetlenné teszi a minőségi képzést, taszítja a tehetségeseket és kreatívakat, miközben a tanári kar lassan, de biztosan elöregszik. 1997-98-ban az oktatók átlagos életkora 47 év volt, s átlagosan 17 éve dolgoztak a felsőoktatásban. Maga a szó, hogy "végzettség" értelmetlenné válik, hiszen a felsőoktatási intézmények által átadott információk felezési ideje nagyon lerövidült. A huszonévesek képzése mellett a felsőoktatásnak szembe kell néznie a felnőttek továbbképzésének feladatával. A megoldás nem könnyű, de mindenképpen a piaci irány felé kell mutasson, még ha tudni kell is, hogy a tiszta piaci logika alkalmazhatatlan. Elsőként szakítani kellene azzal az államszocializmusból örökölt sémával, amely az ország összes felsőoktatási intézményét egyetlen nagy szervezetnek tekinti, és költségvetését az előző évihez mérten évről évre központilag meghatározza. Ez a bajok eredendő oka. A redisztribúció hatalmának megtörése azonban csak akkor várható, ha egy radikálisan új szemléletű felsőoktatási törvény születik, amely az egyetemi és főiskolai autonómiának tényleges gazdasági tartalmat ad. A jelenlegi vezetési szisztéma a szervezett felelőtlenségnek kedvez. Nincs felelősségre vonható és felelősséget érző vezető, hiszen az egyetemi vezetés akadémiai része kollektív, nincs mögötte gazdasági kompetencia, a gazdasági vezetés funkciói pedig kimerülnek a hajdan volt tervalkuk bonyolításában, valamint a helyi bevételek láthatatlanságának biztosításában. 4
Az autonómia akkor lehetne teljes, ha a felsőoktatási intézmények maguk gazdálkodhatnának, maguk határozhatnák meg a keresletre való reagálásuk mikéntjét, maguk dönthetnének az elitképzés-tömegképzés dilemmáinak megoldásáról, maguk dönthetnének arról, hogy mit fejlesztenek, s mit nem, s növekedésük vagy sorvadásuk nem a központtól, hanem saját tevékenységüktől függne, a saját maguk által kivívott presztízstől függne. A megindult felsőoktatási integrációnak nemcsak az igazi, egyszerre gazdasági és akadémiai autonómia adhat értelmet, hanem az is, ha az egyetemek annak a régiónak a tudásközpontjává válhatnának, ahol vannak. Ezáltal lehetővé válna a helyi üzleti, önkormányzati és civil társadalmi energiák összpontosítása, a felsőoktatási funkciók számára történő hasznosítása, ami természetesen a partnerek számára is előnyöket kell hogy biztosítson. Legkiszolgáltatottabbak a diákok, akik életük legértékesebb éveit úgy töltik el, hogy csak esetlegesen találkoznak azokkal a szellemi értékekkel, amelyek elsajátításán életük folytatása múlik. Remény a reménytelenségben, hogy a legtehetségesebbek, legszerencsésebbek és legélelmesebbek a jelenlegi feltételek között is megtalálják a számukra megfelelő lehetőségeket. A felsőoktatás jelenleg a "sem nem piac, sem nem terv" állapotában van, ezért a helyzet egyszerre reménytelen és nem komoly. 5