REHABILITÁCIÓS TÖREKVÉSEK A SZEGEDI EGYETEM IDEG- ÉS ELMEGYÓGYÁSZATI KLINIKÁJÁNAK TÖRTÉNETÉBEN DR. PETŐ ZOLTÁN Mint egyetemi város, Szeged még csak 68 éves múltra tekint vissza. A szegedi egyetemi oktatás lényegében a kolozsvári nagymultú tradíciók folytatása lett. Az,,UNIVERSITAS" 1921-ben került Szeged városába, az orvosi fakultás az Egyetem" szerves része volt. Az Orvostudományi Egyetem önálló egyetemként 1951-től működik folyamatosan. Az Ideg-és Elmegyógyászati Klinika történetéből megemlítjük, hogy az Idegosztály a volt Kálvária (ma Úttörő) téren kezdte meg működését, majd a Dóm-tér és a Klinika-kert megépülése után került jelenlegi helyére. A Pszichiátriai Osztály kezdettől fogva mai helyén, a Pulcz utcai pavilonokban működött. Ez egyébként már önmagában is lehetőséget adott a hazánkban hagyományos diszkriminációs, közvéleménybéli megkülönböztetés kialakulására is. Kis része csupán a klinika tudománytörténetének a rehabilitációs tevékenység. Orvostörténeti szempontból ezt azért emeljük ki, mert talán a legnagyobb szemléleti változást hordozza magában. A kiemelés szempontjai: 1. Az egyetem oktatási szinten hogyan kapcsolódik a rehabilitációhoz? Ehhez tankönyvi adatok és személyes visszaemlékezések nyújtanak hiteles adatokat. 2. Hogyan mutatható ki a szemléletváltozás? 3. Hogyan alakult a klinika és környezetének pszichiátriai rehabilitációs szempontú kapcsolata? A magyar pszichiáterek döntő többsége alapkönyvként kapta és forgatja ma is Nyirő Gyula: Pszichiátria" tankönyvét (Medicina, 1961). Azt azonban ma már talán kevesen tudják, hogy ennek a tankönyvnek az ősét dr. Szabó József (az ideg- és elmekórtan ny. r. tanára) és dr. Nyirő Gyula (első tanársegéd) írták 1925-ben a szegedi Ferenc József Tudományegyetem Ideg- és Elmekórtani Tanszékén. Az még inkább Szegedhez fűzi az Elmekórtan" című tankönyvet amely orvosnövendékek és gyakorló orvosok számára készült, hogy első ízben Szegeden, 1925-ben Lázár Lajos szegedi könyvkereskedő adta ki. [1] Ez a könyv tehát a magyar pszichiátriai tankönyvek pl. : a Moravcsik [2] által írott könyv után megjelent egyik alapvető, Szegeden megjelent forrásmunkája. Egyetemtörténeti érdekességként megemlítjük, hogy a könyvben szereplő bélyegzőkön úgy 1923-ből, mind 1940-ből a Diákjóléti Diákvédő Iroda" bélyegzője is szerepel. Miközben az egyetem M. K. Ferenc József Tudományegyetem elnevezése Horthy Miklós Tudományegyetemmé alakult át, a Diákjóléti és Diákvédő iroda feladata és segítő funkciója lényegében megmaradt. (1. fénykép, eredeti címlap a bélyegzőkkel). Szempontjainknak megfelelően a könyvből csupán a rehabilitációban releváns tankönyvi tételeket idézünk:
Szabó J. cs Nyirő Gy.,,Elmckórtan"ának címlapja célunk, hogy a gyakorló orvost kisegítsük azokból a nehézségekből, amelyeket az elmebetegek házi gondozása támaszt... összefoglaltuk az egyes fontosabb kórtüneteknél alkalmazandó eljárásokat, az ön- és közveszélyes elmebetegek megóvására szolgáló intézkedéseket...". Gyengeelméjűség... a gyógykezelés módja általában háromféle lehet: gyógyszeres, sebészi, gyógypedagógiai. Legtöbbet a szakszerű gyógypedagógiai neveléstől várhatunk. A gyenge tehetségű gyermekeket Kisegítő Iskolába kell adatni. Mégse engedjük, hogy a gyengeelméjű valamilyen intellektuális pályát válasszon... valamelyes egyszerűbb és fizikai pályán a társadalomnak hasznossá is lehet". Pszichopátia esetén a könyv ajánlja: A nevelőnek törekednie kell arra, hogy a pszichopaták érdeklődését a társadalomra nézve hasznos irányba értékesítse. A katonai nevelés, az életmód
pontos beosztása a legtöbb esetben hasznos. Rá kell szoktatni őket, hogy feladataikat pontosan, rendszeresen végezzék... kerülni kell a súlyos felelősséggel járó pályákat (orvos, ügyvéd) és inkább szabadban, testi munkával foglalkozó pályát, szóval csöndesebb falusi milieau-t kell ajánlani. ' ' Mánia esetében,,a beteget könnyebb foglalkoztatáshoz juttatjuk,... néha csak órára pontosan beosztott életmóddal érhetünk el javulást". Depressziónál,,a hozzátartozókat meg kell akadályozni, hogy a beteget szórakoztatás, mulattatás céljából utaztassák, általában zavarják a nyugalmát, ami a beteget csak még jobban elkeserítené. Minden körülmények között rá kell vennünk a hozzátartozókat, hogy a beteget zárt intézetbe, vagy megbízható szanatóriumba szállíttassák. Az intézetből korán kibocsátani nem szabad... elég óvatosak a makacs öngyilkossági hajlammal szemben nem lehetünk". Schizophrenias betegnél,,ha a kórtünetek elmúltak és a beteg rendezett magaviseletet tanúsít, bocsássuk el az intézetből, mert az intézet egyhangú környezete, az állandó elzártság érzelme csak elősegítheti a magábazárkózottságnak, közönynek kifejlődését... a betegeket hajlamuknak megfelelően foglalkoztatjuk, szórakoztatjuk, megakadályozni igyekezve ezáltal az autismus, valamint a közöny kifejlődését. Legjobban megfelelnek e célra a könnyebb kerti munkák, házimunkák és esetleg apróbb szellemi elfoglaltságok. Hogy a betegek érdeklődését ébrentartsuk, nagyon helyes, ha tartózkodási helyét időnként változtatjuk. A betegre nézve is nagyon üdvös, szociális szempontból is igen helyes, ha a nyugodt schizophrenias beteget családi ápolási telepekre szállítjuk, ahol az egyes családokhoz kiadva a középponti elmegyógyintézet orvosa által irányítva foglalkozhatnak ' '. Paranoia-nál,,a gyógyításról keveset mondhatunk. Azoknál, akik az életben helyüket megállják... megfelelő környezetben, családi foglalkozásban meghagyhatjuk... elősegíti a téveseszmék elhomályosodását a testi, különösen szabad levegőn való foglalkoztatás ' '. Neurastheniánál,,a beteget helyes életmódhoz szoktassuk... a munkára használt időt mindig megfelelő pihenés kövesse... ingerlő tárgyú beszélgetést ne folytasson... hálószobáját szellőztesse ki... levegője tiszta és kellemes hűvös legyen... a gyógykezelésnek fő törekvése, hogy a betegnek az ésszerű életmód szabályait az intézet elhagyása után is követnie kell". Az idézetek a kiemelt Szabó-Nyirő könyvből, sorrendben következnek. Ma is alig találunk a felsoroltaknál modernebb kezelési és rehabilitációs gondolatokat. Azt itt is megjegyezzük, hogy a magyar pszichiátria mindenkor képes volt a korszerű és haladó gondolatok befogadására, sőt a haladás első megjelenítésére. Sorolhatnánk a kórformákat tovább, de már az eddigiekből is látható, hogy valamennyi tankönyvi utalás az intézetből való elbocsátás után megfelelő foglalkoztatást, szűkebb közösségbe való visszaillesztést, kellő nyugalmat tart szükségesnek ahhoz, hogy a beteg a gyógyító eljárást követően rendezett állapotban, tevékenységét jól rehabilitálhatóan folytatni tudja. Az is kitűnik azonban, hogy a szemlélet a betegek intézeti gyógykezelését és elkülönítését, de csak az igen mérsékelt társadalmi visszaillesztést tartalmazta. A gyógyításnak a már akkor is korszerű gondolatai nem mindig találkoztak össze a korszerű rehabilitációs cselekvéssel. A közvetlen személyi, a mindig egyetlen emberre jellemző megfigyelés, a klinikai tünetek precíz leírása és az azokkal való szabatos bánásmód azonban példás volt. Kérdésünk második feléhez intézetünk volt Főápolójának P. L. (sz.: 1914-ben; jelenleg Szegeden él és 1940-től 1980-ig a klinika munkatársa volt) visszaemlékezéseit írjuk le. Nyugdíjazása előtt több mint 40 éven keresztül dolgozott a klinikán. Az elmúlt (közel fél évszázad) eseményeit személyesen figyelhette meg. A gondolataiból az alábbiakat idézzük:,,evente kb. 40 50 beteget vettünk fel, de egy-egy beteg fél-egy-két évig is ott volt. A betegek többségét schizophrenias, lueszes, paralitikus esetek tették ki. Volt olyan időszak, még háború
előtt és közvetlenül utána is ha valaki fel akarta vetetni a hozzátartozóját, hozott szalmát, hogy megtömhessük a vaságyon lévő szalmazsákokat. Az 1960-as évek előttig a betegellátás úgy történt, hogy a személyzet (orvosok és ápolók) bent lakott az intézetben. A szolgálat mindenki számára nehéz. volt. Magas volt a halálozási arány és nagy volt az elfekvők létszáma. Azt is el kell mondani, hogy sokkal színesebb volt a beteganyag, amit az magyarázott, hogy a paralitikus betegek téveseszméiszínesebbek, terjedelmesebbek és változatosabbak voltak. Előfordult, hogy a beteget kocsilőcshöz láncolva hozták be dühöngése miatt. Olyanról is van régről emlékem, hogy az Intézetből elbocsátott beteget falun éveken át istállóba befalazva tartották".,,nem nagyon volt családi ápolás, nem nagyon volt kihelyezés és műhely sem. A betegek a klinikáról Pomázra, vagy különleges esetekben az 1960-as évek után Intaházára kerültek foglalkoztatóba. Jutottak esetenként tőlünk az Állami Elmegyógyintézetekbe is, vitték Ókét Gyulára, Nagykállóba, esetenként Szentesre. Nem az a formájú rehabilitáció volt, amit ma csinálnak. Kínlódás volt a családon belül, de azon kívül is, lényegében a család is és a környezet is szenvedett". Elsőként a munkaterápia abból állott, hogy a beteg a klinikán egy darabig dolgozott (előfordult az is, hogy sokat keresvén, lovasszekérrel tért vissza az intézetbe a schizophrenias beteg). Aztán, ha már ott tudott dolgozni, el is ment, mert akkor már máshol is dolgozhatott. Volt egy műhelyféle az emeleten, amiben a betegek a klinika, a klinika-telep számára hasznos tevékenységet végezhettek: javítgathattak, foldozgathattak".,,a betegekkel való bánásmódban mindig az oktatás-centrikusság érvényesült. Az. oktatás volt elsődleges, milyen a tünete, milyen a magatartása, miket hallucinál és mindezeket hogyan lehet az oktatásban bemutatni? Nem volt túl gyakori az öngyilkosság, az, is csak inkább tanyasi dinasztiákban fordult elő. Alig volt narkománia, és a háború előtt emlékezésem szerint kevesebb volt a delirium is".,,csak megemlíteném, hogy a háború időszaka alatt a betegek nem szaladtak szét az intézetből. Gyakran fordult elő, hogy tüzelőért és ennivalóért az ápolókkal együtt mentek ki a városba, a várost környező településekre". [3] Betegkövetéses vizsgálataim során eljutottam a Nagykálló-i Elme-és Ideggyógyintézetbe. Ott szinte ugyanezen szavakat hallottam idősebb ápolóktól, a háborús időszakról. Kutatásaim során a Nagykálló-i Intézetben tudománytörténeti szempontból is páratlan értékű dokumentációban 10 olyan kórrajzra bukkantam, melyben szegedi elmebeteg sora az 1930-as és 50-es évek között nyomonkövethető volt. Ezek közül nem egyben az alábbiakat olvashattam:,,a beteg munkahelyére kijár, rendesen dolgozik, munkáját elvégzi ' ' (1935).,,A gazdasági kertbe helyeztük ki, ahol rendesen dolgozik. Szabad járását visszakapta" (1936). Felesége írásbeli meghatalmazása alapján Kiss Antal nevű Nagykároly-i lakosnak munkára a beteget kiadtuk. Jól viselkedik, dolgozik, ezt követően a kórházból kiírtuk". (1939) [4] A klinika oktató-gyógyító munkájának szemlélete az 1950 60-as években kezdett a rehabilitáció irányában megváltozni. Többségben a pszichiátriai osztály munkatársai közül kerültek ki azok a kollégák, akik gondozói tevékenységbe kezdtek. Először a klinika falai között kialakult egy szűkebb, az alkoholbetegek és az endogén" betegségek csoportjára specializált utógondozás. Később ugyanezen szakemberek a gondozást és a meginduló rehabilitációs tevékenységet a klinika falain kívül is megszervezték. Elsőként a felnőtt gondozás Szegeden, ezt követően Hódmezővásárhelyen indult meg. [5] Szegeden a gyermekgondozás is helyet kapott [6]. A kollégák (Dr. Szebenyi Tibor, Dr. Kovács Béla, Dr. Bácskay Mária) úttörőként írták be nevüket a klinika és vonzáskörzetének gondozói- és rehabilitációs történetébe. A gondozók megjelenése a rehabilitációs tevékenység fellendülését is jelentette. Szükségessé vált a betegek családi visszaillesztése mellett a foglalkozási és foglalkoztatási rehabilitáció megteremtése. Ennek megvalósítását már az 1970-es években gyorsította, hogy a klinika mellett újabb és korszerű szemléletű új intézmények beléptek a megye pszichiátriai betegellátásába. (Makó /1975/, Szeged /1975/)
Az új intézmények vezetését a klinikáról odakerült szakemberekre bízták. A szegedi és a makói Pszichiátriai Osztály mellett új vezetőt kapott a szentesi Kórhúz Pszichiátriája. Bővültek az osztályokhoz kapcsolódó gondozási lehetőségek [5, 6] és emellett még létrejött 1974-ben a Megyei Ideggondozó is. A szemlélet alakulásával egyidőben annak hatására is, hogy az említett két évtized gyógyszeres terápiás folyamatának változása az elmebetegségeket extramurálissá tette megszületett a rehabilitációs tevékenység aránylag egységes gondolatrendszere. A gyógyító-visszaillesztő, az újratanító tevékenység összerendezettebb és szervezettebb tennivalókat követel még, nagyobb társadalmi összefogással. Korábban úgy gondolkoztak, hogy: az elmebetegek rehabilitációja terén igen nagy lehetőségeket nyújtottak a paraszti magángazdaságok, melyek igényelték a munkaerőt és nyugodt, dolgozni tudó, idült elmebetegeket gyakran foglalkoztattak. Jelenleg a gondolkodást a foglalkozási rehabilitáció, az extramuralis lehetőség megtalálása, az átmeneti Intézményrendszer kialakításának igénye határozza meg [7]. Az Egyetem és vonzáskörzetének szemléletváltozását bizonyítja, hogy valamennyi, Egyetemünkről kórházi osztály élére került főorvos (Szentes, Makó. Szeged, Kecskemét, stb.) a maga területén megszervezte a kreatív foglalkoztató és rehabilitációs tevékenységet. Egyetemen belül pszichiátriai rehabilitációs, átmeneti intézmény szervezésének igénye is megfogalmazódott. A szemléletváltozás folyamatát jól jelzi, hogy a Szegedi Egyetem az 1970-es évek végétől kezdődően, az 1980-as években pedig szinte folyamatosan adott helyet hazai és nemzetközi pszichiátriai rehabilitációs rendezvényeknek. [8, 9, 10, 11] Harmadik oldala e kérdésnek: a klinika és környezetének psziátriai rehabilitációs kapcsolata hogyan fejlődött? Opusztaszeren 1962-ben 160 beteggel működő elmeszociális intézmény létesült, amely 1981-ben új pavilonnal gyarapodott, a jelenlegi összférőhely már 310. A beutaltak kisebb része (60 70 lő) az intézet belső életével kapcsolatban tevékenykedik, kertészetben, háztartásban, állattenyésztésben, stb. A döntő többség (200 220 fő) bérmunkában dolgozik a szegedi Paprikafeldolgozó Vállalatnál, a Konzervgyárban, Gyufagyárban, Textilművekben. [12, 13] Evek hosszú során keresztül a klinika pszichiátriai osztályának orvosai látták el az intézmény szaktanácsadói feladatait. Részt vettek a foglalkoztató és munkaterápiás tevékenység struktúrájának tervezésében, melynek gyakorlati kialakítását az Opusztai Szociális Intézmény rendkívül lelkes és szakmailag jól képzett gárdája végezte el. Ennek köszönhető, hogy az intézetet az elmúlt években 39 gondozott javultan, gyógyultan hagyhatta el, (25 fő megfelelő családi háttérrel, 14 önálló életvezetéssel). A gyárakban és mezőgazdaságban elhelyezkedett volt betegek azóta családot is alapítottak, rehabilitációjuk sikeressé vált. A MOTESZ Szociálrehabilitációs Szövetség szociálpszichiátriai szakcsoportja már 1973-ban (alakulásának évében) Opusztaszeren tartotta első tudományos tanácskozását. Ezen a klinika munkatársai is jelen voltak. Ezt követően hasonló tanácskozásra ugyanott még két alkalommal került sor. Az intézmény részt vesz szociális otthoni ápolók, házibeteggondozói tanfolyamok, szociális gondozók és munkaterápiás foglalkoztatók szakmai felkészítésében. Szegeden 1913-ban a vallás és közoktatási miniszter alapította a Vakok Intézetét és a Vakokat Gyámolító Dél magyarországi Egyesületet. A férőhelyek száma kezdetben 60 volt, ami fokozatosan 140-re emelkedett. 1981-től az ország egyetlen vak elmebetegeket gondozó szociális intézménye, melyben az otthonlakók rehabilitációs jellegű foglalkoztatása is történik. A speciális feladatoknak megfelelő tudományos és szervezési munkában való részvétel szintén természetes alkotóeleme tevékenységüknek. [14] Külön említést érdemel a Szegedi Fonalfeldolgozó Vállalat, amely a megváltozott munkaképességűét célvállalata". A dolgozók 823 számából 473 megváltozott munkaképességű. Termékeiket, mely döntően textilipari tevékenységből kerül ki, nagykereskedelmi vállalatoknál értékesítik. Ezen túlmenően nagy vállalatoknak bérmunkát is végeznek. [15]
Lehetetlen felsorolni minden olyan helybeli és megyei intézményt, melyek a pszichiátriai rehabilitáció rendkívül nehéz feladatában résztvesznek. Amióta azonban a SZOTE Pszichiátriai Osztálya szociális gondozónővel és foglalkoztató terapeutával rendelkezik, még erősebben szembetűnő az a kettős tendencia, mely a betegekkel szemben feltűnően megnyilvánul. Egyrészt vannak munkaterületek, melyen elfogadják, sőt elvárják a munkát, de azt alacsonyabb rendűnek és csökkent értékűnek minősítve' nem megfelelően díjazzák (portás, udvaros, küldönc, alkalmi-és segédmunkás). Ezzel szemben vannak területek, ahová szinte lehetetlen a visszailleszkedés (magasabban kvalifikált munkafázisok és folyamatok), mert a munkahelyi ellenállás óriási. Ez utóbbiaknak szembeállását a rehabilitációs rendeletek és bizottságok sem oldották meg. Vannak azonban olyan hiányosságok, melyek ma már nem annyira szemléletbeli fogyatékosságból, hanem döntően gazdasági kényszerből fakadnak. így pl.: indokolt és szükséges volna a részletezett klinikai és szociális intézményrendszer között egy jól átgondolt és jól felépített, a fokozatosság elveinek korszerűen megfelelő többlépcsős átmeneti intézményrendszer kialakítása. Ez, mint az egyetemi oktatásban is funkcionáló modell az orvosképzésben az orvostovábbképzésben jelenthetné azt a célt, hogy mindennapos gyakorlatban mutassa be a rehabilitáció hasznosságát és szükségességét. Az ésszerű és gazdaságos tervezést, a praktikus és a beteget környezetétől, családjától, munkahelyétől el nem szakító gondolkodás talán lehetővé teszi ilyen Intézményrendszer kialakítását is. A modern gondolkodás abba az irányba hat, hogy az extramuralis megoldás útjait keressük a betegellátás ezen területén is. ZOLTÁN PETŐ M. D. Albert Szent-Györgyi Medical University Neurological and Psychiatrical Clinik H 6701 Szeged Pf. 397. ZUSAMMENFASSUNG Die Studie gibt einen, bisher noch kaum bearbeiteten Teil der heimischen Praxis bekannt. Die Rehabilitationstätigkeit wird nach folgenden Gesichtspunkten vorgeführt: 1. Im welchen Masse befasst sich der Unterricht an der medizinischen Universität mit der Rehabilitation? 2. Wie ist der Anschauungswandel nachweisbar? 3. Wie gestaltet sich das psychiatrische Rehabilitationsverhältnis zwischen Klinik und der Umwelt? Ausser der literarischen Angaben nimmt Verfasser auch die persönlichen Mitteilungen des ehemaligen Wartepersonals in Betracht. IRODALOM 1. Dr. Szabó József Dr. Nyirő Gyula: Elmekórtan (orvosnövendékek és gyakorló orvosok számára", Szeged, 1925. Lázár Lajos Könyvkereskedő kiadása. 2. Dr. Moravcsik Ernő Emil: Elmekór- és gyógytan. Budapest, 1912. A Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat Könyvtára, CVIII. kötet 3. P. L. (volt főápoló) visszaemlékezései: Személyes közlés, 1988. 4. Kórtörténeti dokumentációkból kiemelés az 1935, 1936 és 1939 években kezelt betegek nagykállói kórtörténeti anyagából. (A kiemelés csak a rehabilitációs területre vonatkozó adatokat érinti. Meg kell említeni, hogy kórtörténeteket a kezelésre, diétára vonatkozóan is igen részletes leírásokat tartalmaznak!).
5. A szegedi Felnőttgondozó története. Ankét, Szeged, 1986, Dr. Ónodi S.: előadásából. 6. A Gyermekideggondozó története Szegeden. Személyes közlés. (Dr. Farkasinszky T.). 7. Zseni A. Szilágyi A.: Egy nappali szanatórium orvosszakmai programja. Pszichiátriai rehabilitáció és lelki kérdések a rehabilitációban". Szeged, 1987. 25 30. 8. A Magyar Rehabilitációs Társaság Pszichiátriai Szekciója IV. Tudományos Konferenciája, Szeged, 1980. augusztus 28 30. 9. A Szocialista Országok rehabilitációs szakembereinek VIII. Konferenciája, szeged, 1987. augusztus 28-30. 10. Pszichiátriai rehabilitáció és lelki kérdések a rehabilitációban, (szerk.: Pető Z. Szilárd J.) Szeged, 1987. 11. Szuicidológiai Ankétok Szegeden; 1987, 1988, 1989. (SZOTE OTE közös szervezésében). 12. Gyurkovics Ferencné: Beszámoló az Opusztaszeri Elmeszociális Otthon életéről. Szeged, 1988. 13. Baji Ildikó: Rehabilitációs tevékenység elmeszociális otthonban". Szeged, 1989. Orvosegyetemi szakdolgozat. 14. Lázár Sándorné: A lelki egészség védelme vak elmebetegek gondozásában. In: Pszichiátriai rehabilitáció és lelki kérdések a rehabilitációban, (szerk.: Pető Z. Szilárd J.) Szeged, 1987. 47 52. 15. Kecskeméti Sára: A szegedi Fonalfeldogozó Vállalat munkatevékenysége. Személyes közlés. 1988.