Evolúciós megközelítés a közgazdaságtanban avagy Modellezés versus racionális várakozások 2001
1. Bevezetés Az evolúció szó hallatán a legtöbb embernek Darwin neve jut eszébe. A biológiában (és talán a történelemben is) nyilvánvaló, hogy mit jelent az evolúció. Milyenfajta fejlődésről beszélhetünk a közgazdasági elemzések során? Egyáltalán: az evolucionizmus egy újfajta (vagy helyesebben fogalmazva másfajta) közgazdasági irányzat, mint a korábbiak (többiek), vagy csupán elemzési módszer? Paradigma vagy technika? Az ezzel foglalkozó, magukat ehhez az irányzathoz tartozónak valló közgazdászok között sincsen egyetértés ebben a kérdésben. Nagyon kevés a pozitív megközelítés, a pozitív definíció. A legtöbb körülhatárolás tagadásként fogalmazódik meg, legtöbbször a neoklasszikus vonulat ellen kiáltanak a szerzők. A neoklasszikus közgazdaságtan és az evolucionista megközelítés kapcsolatáról a 3. fejezetben fogok szólni részletesen. A téma iránt érdeklődő olvasót nem hagyhatom mégsem valamilyen definíció nélkül. Talán az egyetlen pozitív megközelítést G. Dosinak az Evolutionary Economics című folyóirat első számához írt bevezetőjében találjuk meg, ahol 5 pontban összefoglalja, hogy szerinte mit jelent az evolucionista megközelítés : 1. A világ tele van lehetőségekkel, amelyeknek adott időpontban csak igen kis hányadát használják ki. 2. A szereplők (az egyének és a gazdasági szervezetek) korántsem racionálisan viselkednek, a tapasztalat szerint sokkal inkább szabályoknak és kényszereknek engedelmeskednek. A preferenciák endogének, mind a fogyasztói, mind a termelői externáliák gyakoriak és jelentősek, a döntések nem bayesiek. 3. A gazdasági szereplők közti tranzakciók jobbára nem-egyensúlyiak, a világ nem lineáris és a rendellenes viselkedések megváltoztatják a rendszer működését. 4. A koordináció és a változás irányító mechanizmusai egyrészt az intézményi szabályok, másrészt az ex post kiválasztás. 5. A többi tudományággal való szoros kapcsolat, a történelem és az intézményrendszerek központi részét képezik a közgazdasági magyarázatoknak, a közgazdasági elemzés kevésbé elegáns, a deduktív módszer kevésbé releváns. (Dosi, 1991) 1
2. Az evolucionista közgazdaságtan modellalkotása Az evolucionista közgazdaságtan területén számos többé-kevésbé elméleti modell született. Ez a fejezet arra vállalkozik, hogy bemutasson néhányat ezek közül, felvillantva a megközelítés sajátosságait. Az egyes modellekhez tartozó matematikai formulákat, egyenletrendszereket itt terjedelmi okok miatt nem közlöm, azok a hivatkozott irodalomban megtalálhatók. A fejezet célja a bonyolultabb matematikai elemzések helyett a megközelítés, az alkalmazott változók, illetve a főbb következtetések bemutatása. Az intézményi (institucionalista) megközelítés követőinek (például John Commons, William Kapp, Wesley Mitchell, Gunnar Myrdal, Karl Polanyi, Thorstein Veblen) logikáját egy ábrával szemléltethetjük: 1. ábra: A kultúrálódási folyamat az intézményi szemléletben Intézmények Cselekvés Információ Egyének Kultúrálódás Forrás: Hodgson, 1995 Paul Krugman (1991) a várakozások és a múlt mint meghatározó tényező viszonyára helyezi a hangsúlyt: az egyensúlyhoz vezető utat alapvetően a történelem határozza meg, avagy a lehetséges egyensúlyok közti választásban a várakozásoknak van nagyobb szerepe az önbeteljesítő jóslatok révén. Számszerűen elemzett modelljében egyetlen tényezőt, a munkát szerepelteti és két szektort, amelyek egy-egy terméket állítanak elő. Ha mindenki ugyanabban a szektorban dolgozna, az üres szektor bérszintje alacsonyabb lenne. Látható tehát, hogy két egyensúlyi állapot létezik, a két szélsőséges helyzet (vagy az egyik, vagy a másik szektorban dolgoznak az emberek). Ha a munkaerő áramlása egyik szektorból a másikba költségmentes, a kezdeti várakozásoktól függően egyik vagy másik egyensúly gyorsan, közvetlenül kialakul, azaz a kezdeti helyzettől függetlenül önbeteljesítő jóslat alapján bármi történhet a 2
gazdaságban. Tranzakciós (szektorváltási) költségek esetén a döntés beruházási döntéssé válik. Nyitott gazdaság (azaz fix kamatláb) esetén csak első látszatra egyértelmű a megoldás. Ha a modellben felvázolt differenciálegyenletet alaposan megvizsgáljuk, a paraméterek értékétől függően a rendszer lehet stabil és instabil (oszcillálva divergáló) is. Kellően magas kamatláb esetén egyenes út vezet valamely szélső helyzethez (az, hogy melyik szektor marad üresen, a múlttól, azaz a kiinduló helyzettől függ), alacsony kamatláb esetén viszont egy spirálba lép a gazdaság, nem határozható meg, hogy melyik végső állapotot fogja felvenni. Végül tehát Krugman arra a következtetésre jut, hogy a gazdaság lehetséges elágazási pontjaiban a történelmi meghatározottság és a várakozások relatív fontossága a gazdaság struktúrájától függ alapvetően (és itt lehet megemlíteni az institucionalista megközelítés jelentőségét, hogy az intézményrendszerek mennyire befolyásolják a gazdaság jövőjét). Lee (1991) cikkében a Baumol modellt és annak különböző kiterjesztési, bővítési lehetőségeit ismerteti. Baumol szerint a vállalkozások a gazdasági szabályozásokat tulajdonképpen egymás ellen használják 1. Az elemzés 4 fő megállapítása: Nem a vállalkozások szabad versenye, hanem a gazdasági szabadság (tehát a szabályozásmentesség) az, ami elősegíti a gazdasági növekedést. A szabályozó szervek versenye a piacok adminisztratív ellenőrzéséért gyorsabb gazdasági növekedéshez és nagyobb gazdasági szabadsághoz vezet. Ezek a kedvező hatások dereguláció és az újabb szabályokkal szembeni ellenállás esetén szintén megjelennek. A beruházások és az innováció támogatása nem feltétlenül növeli a beruházási kedvet, mivel ez a szabályozások számának növekedésével jár együtt. Maga a számszerű Baumol-féle egyensúlyi modell három endogén változóval dolgozik, a vállalatok kínálatával, a gazdaság teljes bevételével és a szabályozás mértékével. A differenciálegyenlet-rendszert vizsgálva megállapítható, hogy a gazdaság növekedése csak addig tarthat, amíg bele nem ütközik az adminisztratív korlátozásokba. Ezután egy hanyatlás következik be, majd beáll egyfajta egyensúly, amely egy, a gazdaságot ért sokkhatás bekövetkezéséig stabil marad. Sokkhatás esetén a gazdaság új növekedési pályára áll. A gazdasági növekedést vizsgálva a következő megállapításokra juthatunk: a növekedés kibővíti a kínálkozó lehetőségek számát (és ezzel a gazdasági szabadságot növeli). A gazdasági szabadság növekedése pedig a korlátozó feltételek szorosságát csökkenti, így élénkíti a gazdaságot. 1 Ez az, amit ma egyszerűen lobbyzásnak neveznénk. 3
A lehetséges modellbővítések során bizonyos kérdésekben azonos eredményekre juthatunk: A kisvállalkozások élénkítésére szolgáló és kutatás-fejlesztést támogató adókedvezményeket biztosító programok nem csökkentik a vállalati szféra kínálatát. A beruházások adminisztratív szabályozása nem növelik a kínálatot. A versenyt fokozó antitröszt politika csökkenti a kínálatot. Eliasson (1991) is mélyrehatóan foglalkozik a dereguláció kérdésével, de számára a gazdaságba újonnan belépők fejlettsége és a szélesen diverzifikált gazdasági szerkezet is alapvető tényezője a stabil és gyors gazdasági növekedésnek. A gazdaságba belépők szerepének vizsgálata, értékelése jelentősen eltért az egyes közgazdászok, illetve közgazdasági irányzatok elméleteiben. Adam Smith a piacokra való belépés szabadságában látta a verseny fő forrását. A smithi örökséget továbbvivő Ricardo- Walras-Arrow-Debreu nem tekintette központi kérdésnek a vállalat természetének megismerését, modellezését. Nem így van ez az osztrák iskola esetén, különösen Menger, Böhm-Bawerk és Schumpeter műveiben az innovatív vállalatok központi szereplők. Ez összefügg a jelenség természetével, hiszen a Walras-Arrow-Debreu modell matematikai formalizáltságának elegáns világába nem fér bele az innováció bizonytalansága 2. A vállalatok vizsgálatának elmélete a második világháború után, egészen Baumol 1982-ben, az American Economic Review-ban megjelent cikkéig 3, szinte kizárólag a már meglévő aktuális versenyre koncentrált. Shepherd szerint az új belépők kezdetben nem gyakorolnak jelentős hatást kis méretük miatt, fontosságuk hosszútávú növekedési potenciáljukban van. Stiglitz az innováció költségek meghatározó szerepére hívja fel a figyelmet, Jovanovic és Lach pedig a csinálva tanulás (learning by doing), illetve az elérhető profitráta és a belépők száma közti pozitív korreláció fontosságára hívják fel a figyelmet (mindezek következtében társadalmi szinten a monopóliumok jelenléte is indokolttá válik, az össztársadalmi jólétet a tökéletes versenyhez képest magasabb szintre emelhetik). Acs és Audretsch megfigyelései szerint a nagyobb méretű vállalatoknak előnyük van az innováció területén tökéletlenül versenyző piacok esetén, míg ez az előny kompetitív piacon a kisvállalatok kezébe kerül. Általában az innovációk mértéke fordítottan arányos a 2 Az osztrák iskola modelljei emiatt viszont numerikusan nehezebben kezelhetők, illetve, amint arra a 3. fejezetben rámutatok majd, a modellek sokkal bonyolultabbak, a számszerű elemzés legtöbb esetben csupán sztochasztikus modellezési problémaként, megfelelő számítógépes háttérrel kezelhetők. 3 Baumol, W. J. (1982): Contestable markets: un uprising in the theory of industrial structure. American Economic Review 72, pp. 1-15. 4
koncentráció mértékével, a kisvállalatok mérethozadékból adódó hátránya nem meghatározó. Az új vállalkozások születése elsősorban a profitkilátásokkal és az iparági növekedéssel függnek össze. Az iparági belépők elemzése különösen hosszabb távon lehet érdekes. Egy vagy két évtized távlatában mind az output volumenében, mind annak növekedési ütemében az időszak kezdetén meglévő vállalatok dominánsak, hosszabb időtávon vizsgálódva azonban a túlélő új belépők válnak dominánssá. Több empirikus modell is vizsgálta ezt a kérdést, a termelékenység tekintetében a hátrányt (a belépés pillanatában átlagosan 27 %) az újonnan belépők mintegy 10 év alatt dolgozzák le. Eliasson kutatásai alapján tehát úgy tűnik, hogy a piacra való belépők önmagukban is növekedési tényezőt jelentenek. Fejletlenebb gazdaságokban a máshol megszerzett tudás (emlékezzünk a learning-by-doing elvre) olyan előnyt jelenthet, amely viszont éppen az új belépők számára teremt extraprofit megszerzésére lehetőséget. Az innovatív belépőkre a statikus egyensúly helyzetének elkerülése végett is szükség van. Szélső esetben, amikor csak kilépők vannak, belépők nélkül, a makrogazdaság diverzifikáció hiányában elveszíti stabilitását. A szimulációk során 50 éves periódussal számolva a gazdaság teljesítménye jelentősen a kiinduló érték alá csökkent. Az időtényezőnek és a folyamatok dinamikájának tehát jelentős szerepe van. A belépők szerepe rövid távon (ahol tehát működőképesek a statikus modellek) nem jelentős, de hosszabb távon az iparág, illetve a makrogazdaság egészének meghatározóivá vál(hat)nak. (Eliasson, 1991) Gerald Silverberg (1989) a közgazdaságtant a kemény természettudományok és a puha társadalomtudományok között félúton helyezi el. A közgazdaságtan matematikához fűződő viszonya is hasonló: egyrészt matematikai megalapozottsága ma már vetekszik a fizikáéval, másrészt megtalálhatók az empirikus tapasztalatok (amelyeknek viszont legtöbbször az elméleti hátterét nem tudjuk meghatározni). Már a gondolatmenet elején felvetődnek olyan kérdések, hogy mit is jelent a gazdaság stabilitása, illetve egyensúlya. A stabil (de nem zérus) munkanélküliségi ráta vajon melyik helyzetnek felel meg? A közgazdasági gondolkodást is jellemzik (intellektuális) ciklusok, illetve a matematika is fejlődik, gondoljunk csak arra, hogy mekkora fejlődésen ment végig a közgazdaságtan az első mozgóátlag számítástól a spektrálanalízis vagy a káoszelmélet kialakulásáig. A modern közgazdaságtani elemzések három alapelve: a racionalitás, az egyensúly és a verseny vajon megfér-e együtt, illetve következik-e egyikből a másik? 5
Mindezen kérdések megválaszolására a modellkészítés eszközéhez nyúl Silverberg. Háztartásokból és vállalatokból, valamint két egzogén tényezőből (az újdonság és a környezet) álló modellt vizsgál, négy különböző esetben: A szereplők jellemzői nem változnak. Endogén módon változó jellemzők. Döntési változók alkalmazása. A gazdaság szereplői rendelkeznek előrejelző-képességgel (azaz van valamilyen képük a jövőre vonatkozóan). A racionális várakozások elmélete (és persze az Arrow-Debreu modell szerint), ha a gazdaság beáll egy stabil állapotba, akkor semmi sem ösztönzi arra, hogy onnan kimozduljon. De hogyan jut el a gazdaság az egyensúlyi állapotba? Erre a kérdésre ezek a modellek nem tudnak korrekt választ adni, a probléma megoldásához dinamikus modellekre van szükség. A dinamikus modellek viszont alapvetően adaptív döntési folyamatokon alapulnak. Tudjuk azonban, hogy az adaptív várakozások és döntési mechanizmusok elmélete a racionális várakozások elméletének alternatívájaként vannak jelen a közgazdaságtudományban. A evolúciós rendszerek általában a felsőbbrendű típusok kiválasztásához vezetnek, az átlagos elemek egy időre legalábbis hanyatlásnak indulnak. Ezzel megoldódik a neoklasszikus elméletek reprezentatív szereplő kiválasztásának problémája, és az aggregáció kérdése is lekerül a napirendről (hiszen eleve minden egyedet külön veszünk számításba, viselkedését külön meg tudjuk vizsgálni, így nem okozhat problémát maga az aggregálás sem). Ezen a ponton jelenti ki Silverberg, hogy a közgazdaságtanban a racionalitás feltevése a legrosszabb eset és ráadásul egy utópisztikus forgatókönyv. (Silverberg, 1989) Ez a végkövetkeztetés igen érdekes, tekintve a main-stream áramlat azon érvelését, hogy ugyan lehet, hogy a racionális várakozások gondolata nem fedi a valóságot, de ennél jobb nincs. Úgy tűnik, hogy mégis van?! Ulrich Witt (1991) szerint az evolucionizmus inkább világnézet, semmint közgazdaságtudományi iskola. Véleménye szerint ez a világnézet négy különböző szellemi irányzatnál figyelhető meg: az osztrák iskola, a shumpeteri tradíció, az institucionalizmus és a marxi iskola esetében. Kétségtelen Witt szerint, hogy a neoklasszikus egyensúlyelmélet legnagyobb problémája egészen napjainkig az, hogy hogyan magyarázza meg a gazdasági fejlődés egyik legfontosabb 6
hajtóerejét, a technikai fejődést. Az a gondolat, hogy a változásokat a modellek keretein belül kell elemezni, minden evolúciós elmélet központi eleme, nem engedhető meg, hogy a változásokat a gazdaságon kívül álló tényezők segítségével magyarázzuk meg. Fizikai analógiával élve a rendszer szabad energiája az a pszichikai energia, amely az egyéneket a tanulásra, a felfedezésre motiválja. A változás forrása az ember újításaiban rejlik. Ez egy újabb bonyolult kérdést vet fel: hogyan tudjuk kezelni az ismeretlen újításokat? Ha a jövőbeni lehetséges outputok ismeretlenek, hogyan lehet várakozásokat képezni? Lehetséges-e egyáltalán várakozásokról beszélni egy olyan világban, ahol az ötletek és a képzelet fontosabb szerepet játszik a tapasztalatnál? Jelenlegi ismereteink alapján lehet esélyünk arra, hogy formális modellek szintjén megmagyarázzuk az újdonságok születésének folyamatát, de ehhez el kell vetnünk az előrejelezhetőséget (különösen a racionális várakozásokhoz hasonló szintű, gyakorlatilag biztos előrejelezhetőséget). A csinálva tanulás (learning by doing) területén Witt a krugmani gondolatokat viszi tovább, anélkül, hogy különösebb újdonságot hozzátenne. Az allokációs elmélet és a koordináció területén viszont érdekes kérdésekre hívja fel a figyelmet Witt. A vállalatok az inputpiacon a neoklasszikus elmélet szerint jól meghatározott költségvetési korlátba ütközve hozhatják meg döntéseiket. Hasonlóan az outputpiacon is meghatározható a keresleti függvény, így az az ár, amely mellett a kereslet nullává válik és az az árszint is, ami már nem fedezi a költségeket. A valóságban és az evolúciós közgazdaságtanban azonban ezek a korlátok korántsem fixek, hanem a többi szereplő döntéseinek megfelelően mozognak, állandóan változnak. Azok a vállalatok, amelyek nem képesek felismerni ezeket a mozgásokat és reagálni rájuk, azok nem fognak életben maradni, akárcsak a természetben megfigyelhető kiválasztási folyamatokban. (Witt, 1991) Talán itt láthatjuk legtisztábban, hogy mit is jelent az evolúció a közgazdaságtanban: a megfigyelés, a tanulás, az alkalmazkodás képessége nélkül egyetlen gazdasági szereplő sem maradhat hosszabb sikeres. 7
3. Újklasszikus versus evolucionista közgazdaságtan A XX. századi közgazdaságtant szinte mindvégig egy main-stream vonulat mellett különböző alternatív megközelítések, iskolák jellemezték. A nagy gazdasági világválságig a neoklasszikus irányzat volt a meghatározó, majd Keynes fellépését követően egy paradigmaváltás következett be a közgazdaságtan, különösen a makroökonómia területén. Az egyensúly fennállásához való már-már görcsös ragaszkodás helyét az egyensúlytalanság, a tiszta verseny mindenek felettisége helyét a monopol, oligopol szituációk elfogadása vette át. Az 1960-as, de különösen az 1970-es évek végén újra a neoklasszikus vonulat került előtérbe. A keynesi makroökonómia eszközrendszere látszólag nem volt képes többé választ adni a gazdaságban felmerült problémákra és elméleti síkon is hiányzott a mikroökonómiai megalapozottsága. Bár ez utóbbi hiányt a neokeynesiánus iskola megpróbálta pótolni, mégsem volt kellően nagy meggyőző ereje érvelésüknek. Egy képzavart megengedve, feltehetjük a kérdést: lesz-e evolucionista forradalom a közgazdaságtanban? A tudomány mai állása szerint (Kotosz, 2001) rövidtávon nem, de pontosan az evolúciós megközelítésből tudjuk, hogy az újdonságok éppen lényegüknél fogva megismerhetetlenek. Véleményem szerint a neoklasszikus eszmerendszer egyik legérzékenyebb (és ezáltal leginkább támadható) kiindulópontja a racionális várakozások elmélete 4. Kétségtelen ugyan, hogy az információk áramlása rendkívüli mértékben felgyorsult, de a döntésekhez szükséges, releváns információk köre ennél nagyobb mértékben tágult. Maga az emberi döntéshozatal racionalitása is sok esetben kétségbe vonható: a családi, közösségi döntések, a nem tiszta magánjavak (közjavak, vegyes javak) problematikája mind a racionális döntéshozatal valótlanságát támasztja alá. Ha visszatekintünk az előző fejezetben bemutatott elméletekre, szinte minden szerző egy-egy gondolatában, feltevésében megtámadja és megcáfolja a neoklasszikus egyensúlyelmélet állításait, legyen az éppen axióma, vagy csupán következmény. 4 A racionális várakozások elmélete szerint az információk mindenki számára teljes mértékben, költségmentesen hozzáférhetők, nincsenek információs aszimmetriák, így a gazdaság (vagy annak egy részpiaca) az egyensúlyinak tekintett állapottól csak véletlenül és átmenetileg térhet el. 8
Ennyi tapasztalat birtokában próbáljuk meg összefoglalni, milyen alapvető különbségek találhatók meg a neoklasszikus irányzat (és az annak alapját jelentő racionális várakozások) és az evolúciós megközelítés között. 1. táblázat: Az újklasszikus és az evolucionista közgazdaságtan Újklasszikus irányzat Alapja a racionális várakozások elmélete. Matematikai modelljei az y a b x t egyenletre épülnek, ahol t 0 várható értékű valószínűségi változó (ebből adódóan teljesül, hogy az egyensúlytól való eltérés csak véletlenül valósulhat meg). Matematikailag viszonylag könnyen kezelhetőek, legkényelmetlenebb esetben sem haladják meg egy differenciál-egyenletrendszer megoldásának szintjét. A valóság leírására egyszerűsítő feltevései miatt csak korlátozottan alkalmazható. Rendkívül elterjedt, közismert, a legtöbb közgazdaságtan tankönyvben részletes elemzésre kerül. Evolúciós közgazdaságtan Alapja a learning-by-doing elv, amely leginkább az adaptív várakozások elméletéhez áll közel. Matematikai modelljei sokváltozósak, ezek egy része minőségi ismérv, több sztochasztikus változóval, a kimenetek ennél fogva nem egyértelműek. Matematikailag nehezen kezelhetőek, legtöbbször analitikus úton nem végigszámolhatóak, szükségesek a szimulációs eljárások, amelyek számítógépes támogatottságot igényelnek. A valóság bonyolultságához közelebb áll, több szempontot képes kezelni, ugyanakkor a modellek egyszerűsége, gyors áttekinthetősége nincs meg. Viszonylag ismeretlen, tankönyvek szinte egyáltalán nem említik, csak néhány kutató ismeri alaposan. Remélem, hogy ez a dolgozat is hozzájárul ahhoz, hogy az utolsó szempontban leírtak terén változás következzen be, hiszen egy olyan lehetőség van a kezünkben, amelyet hiba lenne nem kihasználni. 9
4. Összefoglalás A bevezetésben azt ígértem, hogy megpróbálom bemutatni, mit is jelent az evolúciós megközelítés a közgazdaságtanban. Egy (viszonylag) pozitív definíció után felvillantottam néhány gondolatot, modellt, ami betekintést nyújthatott a vizsgált probléma szakirodalmába, az ezzel foglalkozó közgazdászok modellalkotási módszereibe, gondolkodásmódjába. Természetesen nem tudtam közel sem teljes képet festeni az irányzat képviselőiről, de úgy érzem, ez a néhány példa elegendő volt arra, hogy az evolucionizmus lényegét megérthesse belőle az olvasó. Végezetül a harmadik fejezet célja az volt, hogy áttekinthető formában összegezze napjaink uralkodó közgazdaságtani irányzatának, az újklasszikus iskolának és az evolúciós megközelítésnek az eltéréseit, előnyeit és hátrányait. Lehet, hogy kicsit ellenségesnek (vagy szkeptikusnak) tűnik az újklasszikus iskolával szemben, de a fejlődés, az evolúció útja csakis az új lehetőségek keresésén, a régi, jól bevált módszerek kritikáján és megújításán keresztül vezethet. Befejezésként néhány szót szólnék arról, hogy számomra mit is jelent az evolúciós megközelítés, milyen lehetőségeket látok benne. Számomra az evolucionizmus nem irányzat, hanem gondolkodásmód. A változást, a fejlődést, az egyensúly megbonthatóságát, a folytonos változásra való készséget, alkalmazkodást, a szereplők kölcsönös egymásra hatását jelenti. Egy olyan gondolkodásmód, amely reális alternatívát tud kínálni egy kutató számára, hogy valami újat, korábban nem létezőt alkosson. Az idő előrehaladtával a módszer alkalmazásának újabb és újabb lehetőségei nyílnak meg, hiszen egyre több lehetőséget kínál a számítástechnika fejlődése. Néhány év (esetleg évtized) múlva, amikor a közgazdaságtan jelenlegi vezető gondolkodóinak uralma megszűnik, új irányt adhat a közgazdasági kutatásoknak. Gondolkodásmód, amely az időt és az embert, az emberi gondolkodást kiemelkedő tényezőként veszi számításba, amely a jövőben szinte végtelen lehetőségeket nyithat meg a gazdasági elemzések, a gazdasági modellezés területén. 10
Felhasznált irodalom 1. Amendola, M., Gaffard, J.L. (1992): Intertemporal complementarity and money in an economy out of equilibrum. Evolutionary Economics, pp. 131-145. 2. Dosi, G. (1991): Some thoughts on the promises, challenges and dangers of an evolutionary perspective in economics. Evolutionary Economics, vol 1. No.1. 3. Eliasson, G. (1991): Deregulation, innovative entry and structural diversity as a source of stable and rapid economic growth. Evolutionary Economics pp.49-63. 4. Hodgson, G. (1995): The Contribution of Institutional Economics to the Understanding of the Transformation Process. University of Cambridge. 5. Kotosz Balázs (2001): A tudomány mai állása szerint Szabadpart (a Kodolányi János Főiskola on-line tudományos folyóirata), 2001. február 6. Krugman, P. (1991): History versus expectations. The Quaterly Journal of Economics, May 1991. 7. Laffond, G., Lesourne J. (1992): The genesis of expectations and of sunspot equilibria. Evolutionary Economics, pp. 211-231. 8. Lee, L.W. (1991): Entrepreneurship and regulation: dynamics and political economy. Evolutionary Economics, pp. 219-235. 9. Meyer Dietmar Solt Katalin (1999): Makroökonómia. AULA, Budapest. 10. Romer, D. (1996): Advanced Macroeconomics. McGraw-Hill, New York. 11. Silverberg, G. (1989): Patterns of Evolution and Patterns of Explantions in Economic Theory. 12. Weintraub, E. R. (1991): Surveying dinamics. Journal of Post Keynesian Economics, Summer 1991, Vol. 13, No. 4. 13. Witt, U. (1991): Reflections on the Present State of Evolutionary Economic Theory. in: Hodgson G., Screpanti, E. (eds.) (1991): Rethinking Economics: Markets, Technology, and Economic Evolution. Edward Elgar, Aldershot, pp. 83-102. 11