Római jog XXIII. A római perjog továbbélése A személyi-, családi és dologi jog továbbélése
európai közös eljárásjog A középkor végétől számíthatjuk azt az időt, midőn előbb az egyházi, majd a világi jog területén elvált egymástól a büntető- és a magánjogi per. a per menete a középkor elején sokhelyütt visszatért a szóbeli és közvetlen pervitelre, de a fejlett középkortól a posztklasszikus római és kánonjogi fejlődésnek megfelelően a magánjogi per írásbeli volt, uralkodó alapelvei a későközépkortól: a per a felek kezdeményezésére indul, a felek urai a pernek, a per kontradiktórius jellegű. Ezen elvek szerint először a kánonjog dolgozta ki igen részletesen az eljárásjog szabályait. Később ezen az alapon a világi bíróságok gyakorlatának szabályait az ún. római-kánonjogi peres eljárássá alakították át. Ez képezte az európai közös eljárásjogot, amely pl. Németország több tartományában egészen 1877-ig meghatározta a permenetet - hasonlóan Magyarországhoz.
a közös peres eljárás jellemzői Az egyházi bíróságok átvették a justinianusi jog cognitios eljárását, sőt azt továbbfejlesztve a nyilvánosság helyébe a tárgyalás titkosságát tették, a közvetlenséget megszüntették és a bizonyítás-felvételt kiküldött esküdtekre bízták (inquisitio), a két fél egymás nyilatkozatait csak a periratokból ismerhette meg, a képviselet mind a személyt illetően (procuratio), mind a jogi kérdésekben (advocati) kötelezővé vált.
alapelvek Az usus modernus korának - egyébként az írásbeliség miatt elég körülményes - eljárásjogát többek között az alábbi alapelvek határozták meg: 1. Quod non est in actis, non est in mundo. Ez a szigorú írásbeliséghez kötöttség szabály, mely szerint a bíró csak azokat a tényeket veheti figyelembe, melyeket az aktákban, a bírósági iratokban rögzítettek. 2. Da mihi facta, dabo tibi ius. E szerint a feleknek kell a szerintük igaznak vélt tényeket a bíró elé tárniuk és bizonyítaniuk, a bíró feladata a megfelelő jogszabályok alkalmazása az előadott és bizonyított tényállásra; (kivételek!!) 3. Iura novit curia. (A bíróság ismeri a jogot) 4. Ne eat iudex ultra petita partium. A bíró nem terjeszkedhet túl a felek kérelmén. Nem ítélhet meg többet a felperes javára, mint amenynyit az kér, és nem ítélhet meg kevesebbet, mint amennyit az alperes teljesíteni kész.
a jogszabály alkalmazásának elvei A bírónak mind a középkorban, mind a korai újkorban a jogszabályok több rétegével kellett dolgoznia. Feladatukat az könnyítette meg bizonyos mértékig, hogy a közös jogot a statutum-elmélet szerint előző speciális szabályok (statutumok, szokások) értelmezése a ius communen keresztül történt. I. Az ún. statútum-elmélet a kommentátorok által kidolgozott sajátos elmélet: e szerint a római jog ha másként nem, mint ratio scripta mindenütt szerephez juthat, ahol olyan jogi kérdések merülnek fel, melyeket a helyi jogforrások, pl. a helyi statútumok vagy a szokásjog alapján nem lehet eldönteni.
a jogszabály alkalmazásának elvei (2) II. Ezt ellensúlyozta azonban, hogy az eljárásban a jogforrások eltérő erőt képviseltek, bár mindegyikük alapja lehetett a döntésnek. A közös jog a iura novit curia (a bíróság ismeri a jogszabályt) elvéből indult ki. Ez azonban nem érvényesült ugyanolyan mértékben minden jogforrástípusra. A bírónak nem kell minden lehetséges jogforrást ugyanolyan mértékben ismernie.
a jogszabály alkalmazásának elvei (3) A bíró ismereteit előfeltételezték: 1. a ius commune, vagyis a római-kánonjog terén, és 2. a bíróság székhelyének ius scriptuma,vagyis az adott város, vagy tartomány statutumai tekintetében. Ezek tekintetében csak bizonyos korlátozásokat ismertek el az ún. extravagantessel kapcsolatban, melyek olyan szabályok, amiket nem hivatalos gyűjtemények tartalmaztak; ezek tekintetében a bíró köteles volt utánakérdezni a szabály kibocsátójánál; illetve a helyi statutumokkal kapcsolatban az olyan újításokra (reformationes) tekintettel, melyek még nem vétettek fel a város statutum-könyvébe. Ezen utóbbi eseteket kivéve a felek nem kötelesek az ilyen jellegű forrásból származó szabályok hatályát bizonyítani. A bíró azonban köteles utána nézni a hivatkozott szabálynak (apertura libri). Egy felsőbb bíróság azonban nem köteles ismerni területe összes helyi statutumát.
consuetudines Más a helyzet a szokásjogokkal és külső statutumoknál. Ezek ismeretét nem feltételezték a bíróság részéről. 1. A szokásjoggal kapcsolatban általánosságban az a felfogás érvényesült, hogy az eljárásban tényként fogták fel azt: Consuetudo est facti. Ennek az a következménye, hogy az a fél, aki a szokásjog valamely szabályára hivatkozott, tartozott azt idézni, és bizonyítani ezen szabály létét és tartalmát. Elesett ez a kötelezettség, ha az adott szokásjogi szabály általánosan ismert (notoria), vagy írásban rögzített volt (in scriptum redacta). - Tripartitum!! Ebben az esetben esetleg elég a könyvre való utalás is. Hogy a szabály szövegének idézése szükséges-e, az vitatott, de az uralkodó tan megköveteli ezt. Németországban az idézési kötelezettség a statutumokra is ki volt terjesztve.
consuetudines (2) A szokás meglétének bizonyítása a bizonyítás szokásos eszközeivel történik, két tanúval vagy oklevelek által. A szokás érvényesülését is bizonyítani kell, különösen megfelelő akták bemutatásával, melyek az usust igazolják. Ennek elsődleges (de nem kizárólagos) lehetősége a bírósági akták bemutatása. A régebbi elmélet legalább két akta bemutatását követelte meg. Később egy is elég volt, de azért nem volt mindegy, hogy milyen jelentőségű üggyel volt kapcsolatos az akta. Franciaországban és Hollandiában az usus modernus korában a szokást per turbam, vagyis legalább 10 tanú részvételével kellett igazolni.
a jogszabály alkalmazásának elvei (3) 2. Hasonló szabályok vonatkoztak az ún. idegen statutumokra vagyis melyek nem a bíróság székhelyének jogát tartalmazták. Ezeket is tényekként kezelték és ezeket is bizonyítani kellett - ez a szabály Angliában egészen napjainkig fennállt. Az usus modernus perjogi gyakorlata szerint a bíró officiumaból kifolyólag kiegészítheti (supplere) a felek jogi érveit, ez azonban nem vonatkozik az extravagantesre, a consuetudinesre és a külső statutumokra.
fundatam intentionem habere III. Az egyes jogforrástípusok különleges helyzetéből adódott a szabály, hogy az, aki a közös jogra, különösen a római jogra hivatkozik, annak ún. fundata intentioja van. Vélelem szólt az általános jog alkalmazandósága mellett, vagyis a ius commune érvényesülése mellett. Mivel minden vélelem a bizonyítás terhét arra a félre ruházza, aki a vélelmet kétségbe vonja, az aki olyan szabályra hivatkozik, amely a ius communenak ellentmond, azon szabály pozitív létét bizonyítani köteles.
kötött bizonyítás A közös jogi eljárás egyik jellegzetessége, amelynek nagy jelentősége volt a jogalkalmazásra és magára a közös jog alakulására is, az volt, hogy nem ismerte a bizonyítékok szabad mérlegelését. A bizonyítékok szabad mérlegelése helyett a bizonyítékok rangsora és egy sor vélelem nyert bevezetést. A bíró nem alakíthatta ki szabadon meggyőződését az ügyről a bizonyítékok alapján. Rendkívül sok szabályt kell figyelembe vennie véleményalkotása során. Ezek a szabályok megmondták, hogy mikor tekinthet egy tényt bizonyítottnak és mikor nem, illetve hogy mikor kell saját meggyőződésére tekintet nélkül további bizonyítékokat követelnie. Így például nem elég egy tanú állítása a teljes bizonyító erőhöz, legalább két tanú egybehangzó vallomása kell.
onus probandi Ezen elvek következménye, hogy igen nagy szerepe volt az eljárásban annak, hogy kire nehezedik a bizonyítás terhe. Több bizonyítási teherrel kapcsolatos konkrét szabály került alkalmazásra. Ezzel összefüggésben a közös jog nagyon sok vélelmet is ismert. Ezek jelentősége abban állt, hogy a vélelmek megfordították a bizonyítás terhét (onus probandi), vagyis a vélelemmel szemben kellett bizonyítani a vélelmezett tény fenn nem állását. Az a fél, aki mellett a vélelem szól mentesül a bizonyítás ódiumától.
praesumptiones A vélelem fogalmát Alciatus határozta meg, aki szerint az nem más, mint egy valószínű összefüggés, amelyet igazságnak fogadnak el, ha bizonyosan nem szól ellene valami. A vélelem egy bizonyos tisztázatlan helyzetet (res dubia) előfeltételez, és az általános tapasztalatokon nyugvó lehetséges megoldás elfogadását jelenti. Továbbra is különbséget tettek praesumptio iuris (tantum) és praesumptio iuris et de iure között, a tanultak szerint.
praesumptiones (2) A vélelem alapja egy meghatározott a dolgok szokásos lefutásáról alkotott élettapasztalat. A közös jog azonban nem általában tette alkalmazhatóvá a bíró számára az ilyen jellegű tapasztalatokat, hanem konkrét tapasztalati szabályok alkalmazására kötelezi, melyekhez kötve volt. Ezen alapul a dogmatikai megkülönböztetés a praesumptio hominis és praesumptio legis között. Minden egyes utóbbi körbe tartozó praesumptionak törvényi alapja volt. A Corpus Iuris szövegéből illetve ezek communis opinioban megjelenő értelmezéséből vezették le ezeket.
praesumptiones (3) Például ilyen szabályok tartoztak a törvényi vélelmek közé: az atya szereti gyermekeit, az asszony, aki hosszú ideig tiszta életet élt, a jövőben is casta lesz. Anyagi jogi szabályokat is fogalmaztak meg vélelmek formájában: pl. elfogadott volt a szabály, hogy a jegyesek közötti copula carnalis kétség esetén házasságkötési szándékot jelent. Amennyiben két vélelem összeütközött, akkor az erősebbet kellett elfogadni. Az, hogy melyik az erősebb, annak megállapítása a bíró arbitriumára volt bízva.
praesumptio normativa A ius commune tudománya azonban átvitte a vélelmek gondolatát a tapasztalati tények területéről a normatív rendelkezések világába is. Így vélelem szólt amellett, hogy ami általában jogilag vagy erkölcsileg érvényes, az az adott esetre is érvényességgel bír. ebből a szempontból ered az előbb említett szabály, hogy az, aki a római jogra hivatkozik, annak fundata intentioja van. továbbá, hogy megengedett az, ami kifejezetten nincs megtiltva! Ez azonban még tovább vezet, mégpedig alapvető jogintézményekkel kapcsolatban. A személy- és a tulajdon szabadságának alapvető jogelvét is vélelem formájában fogalmazták meg: az egyén személyes szabadsága és a tulajdon tehermentessége volt alapvetően elfogadva, és így aki ezt vitatta, annak kellett állítását bizonyítania. Ide tartozik az ártatlanság vélelme is.
személyi és családi jog
személy caput, persona: általános képesség (persze rendi befolyás alatt) arra, hogy valaki jogok és kötelezettségek alanya legyen. a kánonjog szerint mindenkinek elidegeníthetetlen joga a jogalanyiság a rabszolgaság csak kivételes állapot a természetjogászok szerint az embert megilletik bizonyos veleszületett jogok minden ember jogalany a személyiség kezdete: élve születés a torzszülött is személy a nasciturus-fikció a középkorban nem került elfogadásra, később minden jogrendbe bekerült a személyiség vége: halál az újkorban ismert a polgári halál intézménye (kolostorbavonulás, életfogytig tartó fogház) - francia jog
az eltűnés A középkorban, egyházi hatásra a római jog élet-vélelme átfordult az eltűnés következményeként valószínűsített halál vélelmére. Minthogy a házasság felbonthatatlan volt, a hosszú távollétből adódó társadalmi nehézségek e területen, valamint a vagyonnal összefüggő rendi terhek viselése terén jelentkeztek. Így a hosszú hírnélküli távolléthez elkezdték római forráshelyekre alapozva a halál vélelmét fűzni, annak bírói megállapításával. veszélyben eltűnt esetén 5 év, egyébként korhatár (70 felett), illetve 20-30 évi hírnélküli időtartam volt a vélelmezett halál alapja.
jogképesség A jogképesség nem egyenlően járt ki mindenkinek, hanem rendi állás szerint megfelelő terhekhez kapcsolva speciális jogként létezett a közjogban. A jogképesség rendenként különbözött politikai tartalmában (tisztségviselés), helyenként családjogi és vagyonjogi vonatkozásban is. Külön kiemelt helye volt az egyházi rendnek: privilegium fori, kötelezettségek (pl. katonáskodás) alóli feloldás, viszont erős vagyoni korlátok (holtkézi törvények).
polgári egyenlőség A rendi előjogokat a 17-18. századra a társadalom egyre kevésbé fogadta el. A természetjogi iskola a római jog elve alapján hirdette meg a polgárok közti egyenlőség és a személyes szabadság igényét, megtoldva az egyházi jogból vett testvériség gondolatával: teljes polgári jogegyenlőség a közjogban egyenlő jogképesség a magánjogban azonban egyszersmind megszüntette a rendi társadalomban adott szociális védettség maradványait is, ezáltal az eredményeknek keserű mellékhatásai is keletkeztek. A testvériség elveszett az átalakulás során és a törvény előtti egyenlőség vívmánya gazdasági okokból visszájára fordult. A 20. században ismerték fel, hogy a szociális biztonságra való jog biztosítandó alapjog s ezt még az ún. első generációs szabadságjogok terhére is fel kell vállalja a szociális jogállam.
házasság A keresztény családideál átvett bizonyos elveket a római jogtól: a felek szabad megegyezése hozza létre a házasságot (libera debent esse matrimonia) elvet; a szigorú egynejűség eszméjét; az egyneműek kapcsolatának tiltását; a rokonok közti házasság tilalmát. A keresztény házasság az egyházjog intézménye az egyház képviselője előtt kötendő a tridenti zsinat óta két tanú kell. A polgári korban fakultatív, majd kötelező a polgári házasság! Házassági akadályok = római jog (kiv. heréltek és római specialitások a relatív akadályok terén) A más-más társadalmi rendhez tartozó felek házasságának következményeit egyes országok világi joga rendezte, így a jobbágy-polgár, vagy jobbágy-nemes szülők esetében.
válás A házasságot az Egyház szentségnek tartja, a felette való iurisdictiot kizárólagos hatáskörébe vonta, s főbb törvényeit a lex divina-ra vezette vissza, amelyek megváltoztathatatlanok. Így a házasság felbontásának jogi lehetőségét eleve elvetette és mindazon országokban, ahová a római jogot, mint saját jogát vitte be, ezt (a római joggal szemben is) így tanította. A kánonjog szerint a házasság érvényteleníthető, de fel nem bontható. (a keleti egyház ebben egy fokkal engedékenyebb: házasságtörés esetére lehetővé teszi a válást, és ez esetre a nem vétkes félnek megengedte az újraházasodást is. Viszont a keleti egyházi jog korlátozta az özvegyek újraházasodását három esetre.) válás helyett: ágytól és asztaltól való elválasztás A protestáns házasság felbontható, csakúgy, mint a polgári házasság.
házassági vagyonjog Már a justinianusi jog elismerte az asszony tulajdonát a hozomány és a bevitt vagyon felett. Ezt a középkori jogok átvették. A vagyonjogi megjelölések értelme ingadozó volt dos = allatura - parapherna donatio ante nuptias = res praphernales donatio propter nuptias = dos (hitbér) A hozományt a nő kapja, viszont gyümölcsei a házasság terheinek könnyítését szolgálják. Bontás vagy a férj halála esetén csak a tiszta vagyont kell kiadni az asszonynak vagy örököseinek. A legtöbb európai jog valamilyen formában elismerte az asszony munkáját a közös háztartásban a házasság alatti szerzemény közösnek nyilvánításával vagyonegységesítés elve. E vonatkozásban azonban sok a speciális szabály, a rendi, területi különbség. (erdélyi szászok: 1:2, szepesi szászok 1:1)
rokonság A rokonságot az egyházi jog vérségi és lelki alapon ismeri. A vérrokonságban a kánonjog különböztet egyenes-ági (le-és felmenők közti) és oldalági (közös őstől levezetett) rokonság között. - előbbit a nemzések foka szerint tartja számon, - utóbbit a közös őstől való nagyobb távolság szerint (parentelák), tehát van elsőfokú oldalági rokonság: perentela-elv ízközelség
rokonság (2) A lelki rokonság fennáll keresztszülőkeresztgyermek stb. vonatkozásában, s ugyancsak képezhet pl. házassági akadályt. A világi jog a vérrokonság mellett ismerte az osztályos atyafiságot, amely rendi öröklési jogosultság, s amelyet ugyancsak lehetett jogi úton, privilegiummal is létrehozni (agnatio). A polgári fejlődés során a törvénytelen származás hátrányait a jog lépésről lépésre feloldotta, s a házasság feletti hatáskört az állam elvonta az egyházaktól.
dologi jog
a tulajdon A tulajdon megjelölése a középkorban is proprietas, dominium. Utóbbi szóval azonban jelölték az uralkodói felségjogok eredeti vagy átengedett gyakorlását is, valamint az összes iura in re idegen dologbeli jogalappal bíró jogokra (pl. haszonélvezet) is alkalmazták a dominium kifejezést. Bartolustól származik a tulajdon meghatározása: ius in re corporali perfecte disponendi nisi lege prohibetur = jog a testi dologgal való teljes rendelkezésre, amennyiben azt törvény nem korlátozza. Bár a tulajdonosi szabad rendelkezésnek a feudális jogokban is voltak korlátai!
osztott tulajdon INGATLAN tekintetében különböztettek fogalmilag a dominium directum ( egyenes tulajdon) és dominium utile ( használati tulajdon) között. A megkülönböztetés hűbérúr és hűbéres tulajdonának megkülönböztetésére született: a dominium directum a tulajdonnal rendelkezés, a dominium utile a tulajdon hasznosítása jogát jelentette. Ez a glosszátorok (13. sz.) konstrukciója: csak így tudták a hűbéri viszonyokat a római jog egységes tulajdonfogalmával egyeztetni - kegyes csalás! Mindkét fajta jog érvényesíthető az usus modernus szerint rei vindicatio és actio negatoria által de a vazallus csak utiliter. A hűbéri viszony mellett az örökhaszonbérletre, egyházi precariara is is alkalmazták a dominium utile megjelölést.
osztott tulajdon (2) Tehát az ingatlanon a rendi jogok nem ismerték a római jog szerinti valódi tulajdon fogalmát, hisz a dominium directum rendelkezési lehetősége is kötött volt (az uralkodó a visszaháramló vagyont köteles volt donatio-ba adni), a dominium utile pedig csak időhatárhoz kötött rendelkezési jogot nyújtott. Baldus dominium superius (főtulajdon) és dominium inferius (altulajdon) között különböztetett. Az usus modernus fenntartotta, a természetjog elvetette az elméletet, mégis (ALR, ABGB): Obereigentümer Untereigentümer A Code Civil és a pandektisztika (Windscheid) már nem ismerte a megkülönböztetést.
a tulajdon védelme A rei vindicatio a tulajdon tárgya birtokának visszaszerzésére, az actio negatoria a joggyakorlás akadályának elhárítására illette meg a tulajdonost. Vélelem szólt amellett, hogy a birtokos tulajdonos. eredetileg csak használati sérelmek esetén vélelmezték a birtok jogosságát, de a természetjogászok szerint általában, s így vették ezt át a kodifikációk is. Egy másik vélelem szerint a régebben fennállott tulajdonról annak folyamatos fennálltára lehet következtetni. Rei vindicatio-val a tulajdonos a birtokostól a dolog birtokába bocsátást követelhette, a gyümölcsök és a károk megtérítésével.
a tulajdon védelme (2) Ingadozás volt a jóhiszemű birtokos gyümölcs kiadási kötelezettsége tárgyában, de végül is a római jog eredeti álláspontja győzött (litis contestatiokor meglévő kiadása). A beruházásokat is római jog szerint számolhatta el az alperes, még pedig a rosszhiszemű a hasznos beruházásokat csak bontási értékben: a hereditatis petitio szerinti kedvezőbb nézet nem tudott áttörni. Nem tulajdonostól szerzés: egyes helyi jogok korlátozták a rei vindicatio hatályát az ellen, aki ingót vásáron vagy kereskedőtől (zsidótól, olasztól, zálogháztól) szerzett, vagy visszterhesen szerzett, vagy nem adták meg a rei vindicatiot akkor, ha a tulajdonos által birtokba juttatott személy adott el egy dolgot. Utóbb ezen nézetek mint tulajdonszerzési formák mentek át modern polgári jogokba. A tulajdonos ill. birtokos actio negatoriaja jogosságát vélelmezték, tehát a behatás jogosságát kellett bizonyítani. A ius commune alkalmazta az actio Publicianat is, keresetet adott a birtokos ellen annak, aki korábbi jogcímes birtokát igazolta.
kisajátítás A magántulajdon kényszerű elvétele közcélra, törvényes eljárás keretében és kártalanítás ellenében. Tárgya: ingatlan, vagy ingatlanhoz kapcsolódó jog A kora újkorban merül fel egyre gyakoribb közjogi és magánjogi problémaként (római jogi alapja kevés van) Elméleti kidolgozója Grotius: ius eminens - ius vulgare a kisajátítás feltétele: utilitas publica compensatio ex communi Montesquieu (magántulajdon szentsége): törvényes eljárás
a birtok A birtok, mint joghatásokkal járó tényhelyzet célja megmaradt: a közrend és béke védelme, a tulajdonosi és jogos birtokosi helyzet erősítése és a tulajdon keletkeztető hatás, elsősorban a tulajdont feladóval vagy hanyagul őrzővel szemben. Ilyen értelemben védte a birtokot a kánonjog is. Ugyanakkor a birtok és tulajdon közötti megkülönböztetés elmosódott, így birtok a feudális szóhasználatban a jogvédelmet és rendelkezés-hasznosítási jogot is jelentette valamely vagyonon, vagyontárgyon. Az usus modernus megkísérelte legalább meghatározásszerűen a római birtokfogalmat feléleszteni. A tényleges birtokhelyzetet detentionak nevezték, a jogilag hatályos birtokot: detentio rei animo dominantis, detentio animo rem sibi habendi, detentio rei corporalis animo possidendi jelölték.
birtokvédelem A birtok joghatása továbbra is: a védelem, az alperesi pozíció (jogosság vélelme), a jóhiszemű birtokos elválással történő gyümölcsszerzése, és az elbirtoklás révén a tulajdonkeletkezés. A justinianusi interdictum unde vi és utrubi, valamint egyes kereseti elemeket tartalmazó posztklasszikus jogintézmények az egyházi jogban továbbéltek: Redintegranda est possessio, rendelte a kánoni jog, mégpedig személyes kereseteként annak, akitől elvették, azzal szemben, aki erőszakkal elvette. Kereset a volt birtokos javára az actio spolii, nem csak a birtok tárgyára, hanem annak gyümölcseire is és nem csak az elvonó, hanem annak jogutódai ellen is. A praetori possessorius eljárás helyébe a summariissimum (sommás birtokvédelem) lépett, amely a per tartamára rendezte a birtokhelyzetet.
zálog A római jogban a zálog járulékos, biztosíték szerepét betöltő, idegen dolgon fennálló jog. Sok esetben ipso iure az adós egész vagyonán fennállott, csődeljárásban privilegizált követelést képezett, s ezt az előnyt osztották a közokiratba foglalt jelzálogok. Justinianusnál a pignus és hypotheca megjelölés átfedte egymást: később a pignus elsősorban ingó kézi-, (zsidó, egyházi és városi zálogházak) a hypotheca elsősorban ingatlan jelzálog. A középkorban az ingatlanjelzálog helyét nagymértékben az ingatlan kézizálog foglalta el, ezzel a kamattilalmat játszották ki: ANTICHRESIS A zálogba átadott ingatlanon a zálogjog minimális ideje ki volt kötve, csak a kikötött birtoklási idő letelte után lehetett megfelelő határidővel felmondani. Viszont elzálogosítani a birtokot csak a birtokjog fennálltáig terjedő időre lehetett: a korona háramlási és az osztályos atyafiak öröklési jogával szemben a záloghitelezőnek nem volt dologi védelme.
jelzálog Keletkezése szerint a zálog törvényes, szerződési vagy bírói. A szerződéses zálog kiköthető bármely hatályos szerződésben, de a közokiratba foglalás sorelsőséget biztosít. A francia jog későközépkori álláspontja szerint minden közokiratba foglalt tartozásnál törvényes jelzálogjog keletkezik az adós egész vagyonára, de az usus modernus ezt csak a törvényben rögzített esetekre korlátozta. A német városi gyakorlatban már korán megvalósult a jelzálogok nyilvánossága bíróság vagy városi tanácsi bejegyzés révén (Grundbuch): előny a formátlan jelzáloggal szemben. Az újkorban a Hypothekenordnungok szerint a telek-jelzálog csak akkor érvényes, ha telekkönyvbe jegyezték, specialitás elve érvényesül - a hypotheca generalis megszűnése 19. századi jelzálogtörvények: az ingatlanjelzálog-jogok önálló, forgalomképes jogok lettek.
más dologi(as) jogok Dologi jellege volt a feudális jogokban egy sor az ingatlan tulajdonához (regale) vagy birtokához (regalia minora) tapadó közjogias jogosítványnak. Ilyenek (quasi-possessio) voltak (iura in rem) a felségjogok, bírósági hatáskörök, adószedés joga, bányajogok, egyházi tisztség betöltésének joga (kegyuraság) vadászati, halászati jogok, monopóliumok (malom, kocsma, vásár, bormérés, rév, út), úrbéri szolgáltatások (napszám, robot) egyházi tized szedésének joga. Mindezen jogokat a birtokvédelem jogeszközeinek analóg alkalmazásával biztosították. E jogok közé tartoztak a hűbéri viszonyok és a jobbágy-földesúr viszonyok különféle fajtái. Erre a recepció után az emphytheusis, a colonatus, a precarium szabályait igyekeztek alkalmazni, aszerint, hogy a telepítésnél a földesúr csalogatta-e a telepest, vagy a jobbágy kérte a befogadást.