A MAGYAR BÜNTETŐBÍRÁSKODÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSE

MISKOLCI EGYETEM ÁLLAM-ÉS JOGTUDOMÁNYI KAR JOGTÖRTÉNETI TANSZÉK A MAGYAR BÜNTETŐBÍRÁSKODÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSE SZERZŐ: DOBRÁNSZKY TÍMEA IGAZSÁGÜGYI IGAZGATÁSI ALAPSZAK LEVELEZŐ TAGOZAT KONZULENS: PROF. DR. STIPTA ISTVÁN EGYETEMI TANÁR MISKOLC 2013

UNIVERSITY OF MISKOLC FACULTY OF LAW DEPARTMENT OF LEGAL HISTORY THE HISTORICAL DEVELOPMENT OF THE HUNGARIAN CRIMINAL JUSTICE AUTHOR: TÍMEA DOBRÁNSZKY BA IN JUDICAL SYSTEM ADMINISTRATION PART-TIME COURSE CONSULTANT: ISTVÁN STIPTA Ph. D. PROFESSOR ASSOCIATE MISKOLC 2013

Tartalomjegyzék: I. Bevezetés... 3 1. Témaválasztás indoklása... 3 II. Tárgyalás... 5 1. A magyar büntető eljárásjog történetének főbb állomásai... 5 1.1. Árpád-házi királyaink bűnvádi perjoga... 5 A Tripartitumtól az első kódexig... 7 1.2. A Bűnvádi Perrendtartás... 9 1.3. A II. világháború utáni fejlődés... 10 1.4. Az új büntetőeljárási kódex koncepciói... 12 2. Büntetőjogi iskolák a modern büntetőjog alapjai... 13 2.1. A klasszikus iskola... 13 2.2. Kriminológiai jellegű iskolák... 15 2.2.1. Kriminál - antropológiai iskola... 15 2.2.2. Kriminál - szociológiai iskola... 16 2.2.3. A harmadik iskola... 17 2.3. A közvetítő iskola... 19 2.4. Neoklasszikus iskola... 19 3. A bíráskodás történeti fejlődése... 20 3.1. A magyar bírósági szervezet 1526-ig... 20 3.1.1. Az államalapítás előtti igazságtételi szervezet... 20 3.1.2. I. István jelentősége... 21 3.1.3. Az igazságszolgáltatási rendszer változásai a XII. századtól az érett középkorig... 22 3.2. A királyi kúria... 24 3.3. A nemesség vidéki bíróságai... 28 3.4. Bíráskodás 1526 és1790 között... 29 1

3.5. A bírósági szervezet 1790 és 1849 között... 34 3.6. A korszerű bírósági rendszer kiépítése Magyarországon... 35 3.7. A bírósági szervezet XX. századi változásai... 39 III.Összegzés... 42 Felhasznált irodalom:... 44 2

I. Bevezetés 1. Témaválasztás indoklása Szakdolgozatom témaválasztásakor több szempont is befolyásolt. Az első, hogy mindig szívesen olvastam a bíráskodás különösképpen a büntetőbíráskodás témájú könyveket, értekezéseket, valamint nagy hatással voltak rám az egyetemen hallgatott, ezzel kapcsolatos előadások. A másik, hogy véleményem szerint a bíráskodás intézménye mindenkor élénk, visszatérő problémája a közéletnek, amivel érdemes és kell is foglalkozni. Bár a szakdolgozatom történeti jellegű, mégis a harmadik, ami számomra motivációt jelentett, az egyik kedvenc idézetem volt. Ferdinand von Schirach védőügyvéd szavai ezek, akinek keze alatt irodalommá lett a büntetőeljárás: A büntetőbíráskodás rendszerében talán a vizsgálóbíró helyzete a legérdekesebb. Minden ügybe bele lehet tekinteni, nem kell hosszú főtárgyalásokat végigszenvedni, és senkire nem kell hallgatni. Ez azonban csak az érem egyik oldala. A másik a magányosság. A vizsgálóbíró egyedül dönt. Minden tőle függ, bezárja az embert, vagy szabadon bocsátja. Egyszerűbb hivatások is léteznek. 1 A középkorban egyszerű volt, csak a tett szerint büntettek: a tolvajnak levágták a kezét. Minden bűncselekménynek előre meg volt szabva a büntetési tétele. A mai büntetőjogunk már inkább az élethez igazodik, és véleményem szerint ezért nehezebb feladat elé állítja a bírói hivatást. A dolgozatom első részében a magyar büntető eljárásjog főbb állomásain haladok végig az Árpád-háztól elindulva, a Tripartitumon át egészen az új büntetőeljárási kódexig. Érdekes megfigyelni a párhuzamokat és az esetleges változásokat a különböző történelmi korokban. A bűncselekmény elkövetőivel kapcsolatos elméletek szinte minden korban foglalkoztatták a büntetőjog művelőit, szerintem ez a büntetőjog egyik legtövisesebb ágainak egyike. Éppen ezért szól a második rész a büntetőjogi iskolákról. 1 Ferdinand von Schirach: német író és védőügyvéd, 1964 3

A harmadik nagy egységben a bíráskodás történeti fejlődését tekintem át, amely szintén a történelem meghatározó korszakainak és alakjainak alapos tanulmányozását követelte meg. Ebben nagy segítséget nyújtottak konzulensem, Prof. Dr. Stipta István előadásai és írásai. Fentiek alapján nem volt kérdéses számomra, hogy ez olyan téma lesz, amelyen lelkesen fogok dolgozni. 4

II. Tárgyalás 1. A magyar büntető eljárásjog történetének főbb állomásai A hazai büntetőbíróságok, büntető eljárásjog fejlődéstörténetét illetően megbízható adatokkal csak Szent István idejétől fogva rendelkezünk, de ezek is a XIX. századi nagy áttörésig mindössze jogtörténeti értékkel bírnak. Amint Angyal Pálnál olvashatjuk, a modern magyar büntetőbíróságok szervezete és a tételes büntető eljárásjog kialakulása nem a régi magyar jogfejlődés, hanem a XIX. század folyamán kialakult kontinentális vegyes rendszer alapulvételével lett törvénybe foglalva. 2 Mégsem lehet azt állítani, hogy a történelem ne hatott volna az egyes jogokra. A magyar büntetőeljárás története miként más jogrendszerekben is, szorosan összefügg a bírói hatalom gyakorlásának kérdéseivel. A fennmaradt történeti adatokból jogtörténészeink megállapították, hogy a bírói hatalom gyakorlása mindig központi helyet töltött be az adott társadalom életében, és már állami életünk legelső kezdeti időszakából is fontos emlékek maradtak meg a bíráskodásról, amelyek alapján jól nyomon követhető az egyes korszakokban bekövetkező fejlődés. 1.1. Árpád-házi királyaink bűnvádi perjoga Az állam büntető igazságszolgáltatásának kiteljesedése az Árpád-házi királyok korára esett. Első királyaink eljárásjogi rendelkezései elég szórványosak voltak, kizárólag a bizonyítás körében tartalmaztak előírásokat. A jogtörténeti kutatások valószínűsítik, hogy az államalapítás korában a germán jog hatására alakult az eljárás, az Anjouk által inkább preferált normann eljárásjog csak később éreztette hatását. A társadalom középpontjában a király és a földbirtok állt. A király sérelme egyben jelentette az állam sérelmét is. A dekrétumok arról adtak tanúbizonyságot, hogy a királyi birtokok, az egyházi és a világi földtulajdon védelme az új társadalom büntetőpolitikájának jellemző feladatává vált. A kereszténység, ezzel együtt a kor teocentrikus felfogása befolyással volt a bűncselekmények körének meghatározására és a büntetésekre. Ennek megfelelően egyházi szankciónemeket épített a világi büntetési rendszerbe, a büntetések igen súlyosak voltak, ugyanakkor a kereszténység határozottan fellépett a büntetőjog oktalan eldurvulása ellen (asylum intézménye). 2 Angyal Pál: A magyar büntetőeljárási jog tankönyve. Budapest 1915, Athenaeum, 25. oldal 5

A büntetőjog jellemzője ebben a korban a fejetlenség volt: korlátozott volt a jogalkotás, kevés volt a törvényben szabályozott bűncselekmény, inkább csak ötletszerűen kapcsolódott hozzá büntetés. Mivel az állam nem volt képes a befolyása alá vonni a büntetőjog egészét, a magán-igazságszolgáltatás győzedelmeskedett, ami a korszak végéig fenn is maradt. Az Árpád-házi törvényhozás természetesen tett lépéseket a bírák elismerése iránt, így némiképp be is tudott avatkozni a büntetőeljárásba. Javasolta az eskütársi rendszert, amely a közös kiállást jelentette. Párviadal, vagyoni elégtétel, tálióelv: mind a magánháborúskodás elkerülését hivatott szolgálni. Ezen törekvések eredményeként kialakultak az állam elleni politikai bűncselekmények. A hűbéri államhatalom megerősödése szorosan összefügg a büntetőjog megváltozásával, az állam képes lett a büntetések minőségének, mennyiségének, végrehajtásának befolyásolására. 3 Míg a vezérek korában magát a nemzetség egészét illette a bíráskodás amelyet első fokon az erre kirendelt gyulák és harkák végeztek, másodfokon, illetőleg a fontosabb ügyekben közvetlenül a nemzetgyűlésen történt az igazságszolgáltatás, addig a királyság létrejöttével a bírói hatalom a királyra szállt. Az uralkodó kezdetben személyesen maga gyakorolta azt a királyi udvarban (in curia regia) vagy a megyékben eljárva, az ott tartott törvénynapokon. Ilyenkor jelen voltak a jelentős világi és egyházi személyek, előkelőségek is, akik sokszor szintén részt vettek a bíráskodásban. Az ítéletért folyamodók számának megemelkedésével a király kénytelen volt bírói hatalmát megosztani, ami történhetett állandó megbízatással vagy különös kiküldetéssel. A XII. századtól kezdve a király vidéken való személyes ítélkezése szinte teljesen egészében elmaradt, a király curiájában már csak a nemesek főbenjáró pereiben ítélt személyesen, bár vannak feljegyzések arról, hogy egyes kiváltságos testületek és főbb méltóságok ügyeiben is a király járt el. 1526 után a király személyes bíráskodása végleg megszűnt. 4 3 Magyar jogtörténet. Szerkesztette: Mezey Barna. Budapest, 2007, Osiris Kiadó, 269-272. oldal 4 Finkey Ferenc: A magyar büntetőeljárás tankönyve. Budapest, 1908. Politzer-féle Könyvkiadó Vállalat, 35. oldal 6

A Tripartitumtól az első kódexig A kodifikáció szükségességét hazánkban már a XV.században felismerték, és lépéseket is tettek ennek érdekében, így született meg a 1498-ban Werbőczy Hármaskönyve, 5 amely nemcsak a büntető eljárás kérdéseiben foglalt állást, hanem azt célozta meg, hogy egész magyar jogot foglalja törvénybe, és amely csak pusztán formai okok miatt nem lett törvény. 6 A Tripartitum, azaz a Hármaskönyv megjelenése a XVI. század elején a perjog történetében nem valódi korszakhatár, mivel szétszórt, alig követhető, sokszor ellentmondó rendelkezései nem változtattak azon a tényen, hogy az egységes büntetőeljárás írott szabályozási rendszere továbbra is hiányzott. Az egységes jog kialakulását több körülmény akadályozta. A nemesi kiváltságok, az úriszékek és az egyház bíráskodási jogköre nyilvánvalóan nem tették lehetővé széles körben érvényes eljárási szabályok megalkotását. A betelepült külföldiek szokásjogi alapon gyakran saját jogukat alkalmazták, amelyre a várási bíráskodás privilégiuma adott kereteket. Eltérő jog érvényesült tehát az egyházi, a földesúri és a városi bíráskodásban, s ehhez hozzájárultak az ország csatolt részeinek pl. Erdélynek vagy Szlavóniának az önálló jogfejlődése. Mindezek folytán Angyal Pál nem véletlenül jutott arra a következtetésére, hogy a XVI-XVIII. század büntetőjogát Magyarországon még mindig a minden egységet nélkülöző merő önkény jellemzi. 7 Ennek ellenére, bizonyos általános elvek mégis körvonalazódni látszottak. Werbőczy munkája vagy Kitonich János Directio Methodica 8 című műve tanúsítja, hogy a középkori Magyarországon a polgári és a büntető ítélkezés sokáig nem különült el. (Ez abból is kitűnik, hogy pl., hogy a vádlottat is alperesnek nevezték.) A korai feudalizmus egyházi és királyi bíráskodásától eltekintve a büntető perekben egészen a XIX. század derekáig az eljárásnak két fő formája volt ismert, az írásbeli, és a szóban zajló, un. sommás per. 5 Mezey Barna: Werbőczy István. 1458-1542. = Rubicon. 91. 1999. 15-20. Werbőczy István: Tripartitum Téka könyvkiadó 1990. 6 Finkey Ferenc: A büntető perjogtudomány háromszázados fejlődéstörténete. Sárospatak, 1948, 19. oldal 7 Angyal Pál: büntetőjogász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, 1873-1949 8 Kitonich János: magyar jogtudós, 1560-1619. Magyar jogtudósok. Harmadik kötet. Szerkesztette: Hamza Gábor, társszerkesztő: Siklósi Iván. Elte Állam-és Jogtudományi Kar. Bibliotheca Iuridica. Publicationes Cathedrarum 33. Budapest, 2006. 7

Írásbeli per folyt a nemesek ellen: ők szabadlábon védekeztek, kényszervallatást nem alkalmazhattak velük szemben, és a per több fellebbezési fórummal évekig elhúzódhatott. Sommás, szóbeli per folyt a jobbágyok ellen, az eljárás letartóztatásukkal (befogásukkal) indult, a tortúra velük szemben megengedett volt. A XIX. század fordulójától a fejlődés már felfogható kodifikáció-történetként is. Az 1795. évi javaslat amely nem vált törvénnyé, de jelentősen befolyásolta a gyakorlatot II. József 1788-as perrendtartásából indult ki, ám a nyomozó elv ausztriai túlsúlyával szemben sokkal inkább vegyes rendszerű volt. A titkos nyomozást írásbeli vádper követte, mely a felek iratváltásával indult, s per lefolyását ítélethozatal zárta. A javaslat számos rendelkezésén érződtek a felvilágosodás eszméi: nem különböztették meg az eljárásokat a bűncselekmények súlya szerint, és határozottan tiltotta a kínvallatást. Nem vált törvénnyé az utókor által kevésbé haladónak minősített 1827. évi javaslat sem, ami a bizonyítási rendszer alapos kidolgozásával tűnik ki. Különbséget tett teljes értékű bizonyítékok és gyanújelek között. Első helyen a beismerő vallomást említi, amely önmagában is marasztaló ítélet alapja lehet, de csak akkor, ha a bíróság előtt hangzott el, teljes, önkéntes, megalapozott és következetes. A többi bizonyítási eszköz, pl. a tanúvallomások, az okiratok, vagy a tárgyi bizonyítási eszközök csak bizonyos feltételek mellett fogadhatóak el bizonyítékként, csakúgy mint a (másutt egyébként csak a tortúra igazolására hivatott) megalapozott gyanújelek. A reformkor törvényalkotási törekvéseit azonban már nem lehetett elfojtani. Széchenyi István 1833-ben megjelent Stádium -ában 9 a harcba szállt a törvény előtti egyenlőség, a védelem joga és az ítélkezés nyilvánossága mellett. Az 1832-36. évi Országgyűlés ún. úrbéri törvényjavaslata hangsúlyozta, hogy jobbágyokat csak törvényes bírói eljárásban történt elítélésük esetén lehessen személyükben vagy birtokukban megtámadni, illetve elfogatni vagy testi büntetéssel büntetni, és lehetőséget adott volna arra, hogy saját nevükben lépjenek perbe. E két rendelkezést érdemben nem tárgyalták. Az 1843. évi újabb törvényalkotási munkák első eljárásjogi változata francia mintát vett alapul, szakbíróságokat hozott volna létre, és megengedte a fellebbezést. 9 Gróf Széchenyi István: Stádium. Fapadoskönyv Kiadó, 2011. 8

1844-ben Deák Ferenc és Szemere Bertalan nyilvánosságra hozta véleményét: szerintük angol minta, esküdtszék, szabad bizonyítási rendszer, a fellebbezés kizárása, valamint semmitőszék szervezése lett volna indokolt. A két nézet hívei a markáns különbségek ellenére számos fontos kérdésben megegyeztek: eltörölték az úriszéket, megszüntették a nemesi előjogokat, lényegesnek tekintették a védelem jogait. Sajnos ezek a törekvések sem voltak képesek megtörni a Felsőház ellenállását. 1849 és1861 között az osztrák büntetőper volt hazánkban is hatályban, amelyet az írásbeliség, a titkos eljárás és a kötött bizonyítási rendszer jellemzett. Megfigyelhető volt a kettősség is, ugyanis az ügyészség volt a vád (francia minta), de a vádelv teljesen hiányzott: a bíróság vád hiányában is eljárhatott, és kötelezhette az ügyészt vádemelésre. 1861-ben az Igazságügyi Minisztérium az Országbírói Értekezlet döntése nyomán rendeletben megalkotta az ún. Ideiglenes Törvénykezési Szabályokat, ezzel visszaállították a régi magyar törvényeket, de megteremtették a törvény előtti egyenlőséget. Írásbeli perre csak a vádlott kérésére és a bíróság engedélyével kerülhetett sor. 1882, 1886: Csemegi Károly 10 tervezetei végre előkészítették az első kódex megalkotását. Mellőzte az esküdtszéket, kötelező előzetes vizsgálatot és vád alá helyezést írt elő, a tárgyalás javaslata szerint közvetlen, nyilvános és szóbeli volt. 1.2. A Bűnvádi Perrendtartás A magyar büntető eljárásjog a XIX. század utolsó évtizedeiben a kontinentális vegyes rendszer jellemzőit mutatta, de alkalmatlan volt arra, hogy a kor követelményeinek megfelelő igazságszolgáltatási rendszert valósítson meg. Ekkor a már közel két évszázadra visszatekintő kodifikációs munka, hosszas előkészületek és Csemegi Károly javaslatainak finomítása után alkották meg az első, csaknem fél évszázadig élő kódexet. Az 1896. évi XXXIII. tc. (Bp.) vegyes rendszerű, készítői kiemelt ügyekben vizsgálóbírót és esküdtszéket tartottak indokoltnak. 10 Csemegi Károly: magyar jogász, kúriai tanácselnök, 1826-1899. Élete műve: Csemegi-kódex. 1878. 9

Főbb elvei voltak: - az anyagi igazság kiderítésének követelménye, - a bírói függetlenség, - a funkciómegosztás, - a védelem szabadsága, - a bizonyítékok szabad mérlegelése, - közvetlen, nyilvános, szóbeli tárgyalás, - súlyosabb ügyekben esküdtbíráskodás, - jogorvoslat engedélyezése, - kétfokú fellebbviteli rendszer. Az eljárás menetét tekintve a nyomozó hatóság által végzett nyomozást a bírói vizsgálat követte, ezután a vádemelés következett, majd a vád megalapozottságáról dönteni hivatott vádtanácsi eljárás (törvényben meg voltak határozva ezek kötelező esetei). Ezek után került sor az első-, fellebbezés esetén a másod-, semmisségi panasz esetén pedig a harmadfokú eljárásra. A kisebb súlyú ügyekben nem esküdtszék, hanem a járásbíróságok ítélkeztek, egyesbíróként eljárva. Első vegyes rendszerű eljárási törvényünk sok tekintetben megelőzte az európai jogalkotást. Röviddel később mégis megkezdődött egyes intézmények eróziója: az I. Világháborúval előbb felfüggesztették, majd végleg megszüntették az esküdtszék működését. Az így kodifikált büntető perrendtartásunk az első világháború kitöréséig kiállta a gyakorlat tűzpróbáját és a magyar büntetőeljárás a kor legjobbjai közé került. 1.3. A II. világháború utáni fejlődés A háborús bűnösök felelősségre vonására az 1945. évi VII. törvény létrehozta népbíróságokat, amelyek hét, majd öttagú tanácsban, szakbíró vezetésével, egyenrangú ülnökök közreműködésével látták el a feladatukat. Ellenük egyfokú fellebbvitelnek volt helye a Népbíróságok Országos Tanácsához. A háborút követő években a szovjet jog fokozatos átvétele inkvizitórius túlsúlyú vegyes rendszerhez vezetett. 1949-ben egyfokúvá vált a fellebbvitel, s szovjet mintára 10

megkezdték a bíróságok és ügyészségek szervezetének kialakítását, illetve átformálását. Az 1949. évi XI. tv. szerint vált általánossá az ülnökrendszer is, amely felváltotta a korábbi tisztán szakbírói ítélkezést. Az 1951. évi III. tv. álláspontja volt, hogy a nyomozás szerepe meghatározóvá váljon, ám azt már nem vizsgálóbíró végezte, a nyomozó döntött a terheltté nyilvánításról. Igaz, a fontosabb határozatokat már a nyomozásban az ügyész hozta meg, ő határozott pl. az előzetes letartóztatásról is. A törvény nem ismert egyszerűsítést, az eljárás a járásbíróságon és a megyei bíróságon teljesen azonos volt. Az 1954. évi V. törvény számos bürokratikus vonással nehézkessé tette az amúgy sem egyszerű eljárást. Bővült az írásbeliség, mellőzhetetlenné váltak a bíróság előkészítő ülései, s a fellebbviteli bíróság hatályon kívül helyezési jogának (az eljárás megismétlésének) kiterjesztésével nőtt a munkateher és az eljárások időtartama. Az 1962. évi 8. törvényerejű rendelet szerkezetében és szemléletében alig tért el elődjétől. Bevezette a gyanúsított jogállását tovább cizellálva ezzel az előzetes eljárást is, differenciálta viszont a tárgyalás bírói előkészítésének (kötelező) intézményét és megengedte bizonyítás felvételét a fellebbezési eljárásban. A harmadik kódex, amely ma is hatályos, az 1973. évi I. törvény, elsőként fogalmazta meg alapelvei között az ártatlanság vélelmét. Az eljárást a bűncselekmények súlya szerint bűntetti és vétségi eljárásra osztotta, a nyomozást továbbra is kötelezőnek tekintette, ám az egyszerűsítő eljárások nagyobb teret kaptak. A törvény novellái közül kiemelendő az 1989. évi XXVI. tv. amely a jogállami követelményeknek megfelelően az eljárási szakasztól függetlenül bírósági hatáskörbe utalta az előzetes letartóztatás kérdésében történő döntést és több garanciát írt elő a terhelti jogok érvényesülése érdekében. 1992-ben az Alkotmánybíróság kiiktatta a törvényből a diszkriminatívnak minősített a törvényességi óvás intézményét, ezt később a felülvizsgálat váltotta fel, mint rendkívüli jogorvoslat. Erről azonban mára kiderült, hogy nem képes korrigálni valamennyi jogerős döntésben tetten érhető súlyos hibát. A legújabb, a 90-es évek második felében született novellák az eljárás hatékonyságának erősítése jegyében pl. tanúvédelemmel, a fedett nyomozóval, vagy a 11

lefoglalással kapcsolatos rendelkezéseket fogalmaztak meg, időről-időre felélesztve a törvényesség és az eredményesség versengésével kapcsolatos vitákat is. 1.4. Az új büntetőeljárási kódex koncepciói 1994. elején kormányhatározat fogadta el az új büntetőeljárási törvény koncepcióját. 11 Ennek fő követelményei: - jobban érvényesüljön a feladatok elkülönítése, - funkciómegosztás elve szerint különüljön el a nyomozó hatóság, a bíróság és az ügyészség feladata, - arra kell törekedni, hogy a büntetőjogi felelősség kérdése a közvetlenség elvének tiszteletben tartásával elsősorban a tárgyaláson dőljön el, - növelni kell a nyomozási bíró jogkörét - bővítendő azoknak az ügyeknek a köre, amelyekben egyesbíró jár el, vagy amelyek egyszerűsített eljárás keretében bírálhatók el, - szélesíteni kell a sértett igényérvényesítési lehetőségét, azaz a pótmagánvád intézményének megteremtése, - biztosítani kell a kétfokú rendes jogorvoslatot. 1998-ban elkészült a felfogásában és rendszerében részben új kódex 12, amelyet az 1998. évi XIX. törvénnyel hirdettek ki. A törvény egyes rendelkezéseinek megfelelő előkészítettségéről megoszlottak a vélemények, s felmerült annak igénye, hogy ismételten, alaposabban meg kell vizsgálni az új büntető eljárás bizonyos intézményeit, így pl. a négyszintű bírósági szervezet racionalitását, vagy a tárgyalási szakban a felek rendelkezési jogának bővülését (a korlátozott keresztkérdezés előnyeit és hátrányait). Ezért az eredetileg 2000. január 1. napjára tervezett hatályba lépést 2003-ra halasztották. Közben megfigyelhető volt, az új törvény és régi kódex fokozatos összeolvadása : előbb a korábbi törvény folyamatos novelláris változtatásai, majd a még hatályba sem lépett törvény módosításai révén egy olyan új eljárási szabályrendszer kodifikálása, amely a tervezettnél mérsékeltebb változásokkal kívánja a garanciák fenntartása mellett az egyszerűsítés igényét is teljesíteni. 11 2002/1994 (I. 17.) Korm. határozat 12 1998. évi XIX. törvény a büntetőeljárásról 12

2. Büntetőjogi iskolák a modern büntetőjog alapjai 2.1. A klasszikus iskola A modern értelemben vett büntetőjog-tudomány előfutárának Cesare Beccaria 13 -t tekintjük, aki a klasszikus iskolával a büntetőjog feladatának az írott jog értelmezését, magyarázatát tekintette. 1764-ben adta ki könyvét A bűntettekről és a büntetésekről (Dei delitti et delle pene) 14 címmel. A könyv hátterében egy bűnügy rejtőzik: az 1762. március 9-én ártatlanul kivégzett toulousi protestáns polgár, Jean Calas ügye. A vád alapja az volt, hogy fia öngyilkos lett, mert az előtte való este minden pénzét elkártyázta. A város katolikus többsége körében elterjedt az a hír, hogy a fiú nem öngyilkos lett, hanem apja és családja gyilkolta meg azért, mert a protestáns hitről át akart térni a katolikus hitre. A város katolikus polgármestere a katolikus közvélemény nyomására Jean Calast vád alá helyzete. Bírái halálra ítélték, mégpedig azzal a meghagyással, hogy a kerékbe törés előtt kínzással kell kényszeríteni: a gyilkosságban való cinkossággal vádolja meg az egész családját. A cél a volt, hogy ezután a családtagok is osztozzanak az apa sorsában. Jean Calas azonban nem tett beismerő vallomást, így a család sértetlen maradt. A toulousi per híre eljutott Párizsba, ahol Voltaire perújrafelvételt kezdeményezett az ártatlanul kivégzett Calas ügyében. Az esetről írt egy könyvet is, amely néhány hónap leforgása alatt egész Európában ismert lett, így jutott el Beccariához is. Az ifjú Beccariát udvarába hívta II. József is és a büntetőjog reformjára kijelölt bizottság előadójává nevezte ki. Nagy Katalin cárnő is meghívta és felkérte az orosz büntetőjog reformjának irányítására. A felvilágosodás korának politikáját és filozófiáját Beccaria a büntetőjog igényei szerint fogalmazta meg. A büntetőjog tudomány első irányzata az ún. klasszikus iskola az újonnan alkotott, leírt joganyagban kereste a büntetőjog logikáját: a bűncselekményt nem mint társadalmi, hanem mint jogi jelenséget vizsgálta. Arra törekedett, hogy a törvényi fogalmak elemzése és következtetések rendszerbe foglalása útján magára a büntetőtörvényre vezesse vissza a büntetőjog végső értelmét. Vizsgálódása tárgyának 13 Cesare Beccaria: olasz jogtudós, író, publiciszta 1738-1794. 14 Cesare Beccaria: A bűnökről és a büntetésekről. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 1998. 13

elsősorban az írott jogot, a jogi dogmát tekintette, ezért a klasszikus iskolát dogmatikus irányzatnak is nevezzük. A klasszikus iskola nem a bűncselekmény tettesét, hanem a tettet vonja vizsgálódási körébe. Az elvontan megfogalmazott tettet elkülöníti a konkrét tettestől; a tettet (a lopást, az emberölést stb.) bélyegzi meg, nem pedig a személy szerinti tettest (a tolvajt, a gyilkost). A tett elválasztása a tettestől a törvény előtti egyenlőség elvének tükröződése. A büntetőjogi felelősség a tett alapján társadalmi helyzetére tekintet nélkül mindenkit egyformán terhel. A cselekményből vont absztrakciókra (a bűncselekmény az a cselekmény, amely jogellenes, tényállásszerű és bűnös) épült fel később, illetőleg épül ma is a bűncselekmény tana. Cselekmény-központú szemlélete miatt a klasszikus irányzatot tett büntetőjogi iskolának is nevezik. A klasszikus iskola főbb megállapításai: A bűncselekmény az a magatartás, amelyet a törvény annak nyilvánít, vagyis nincs bűncselekmény törvény nélkül = nullum crimen sine lege. Ehhez kapcsolódik a nulla poena sine lege elve, amely azt mondja ki, hogy a bűncselekményekre csakis a törvényben meghatározott büntetési tételek alkalmazhatóak. Jelenti ez azt is, hogy ezeket a büntetéseket is csak a törvényben szabályozott módon lehet alkalmazni. A nullum crimen sine lege elve szembefordult a hűbéri önkénnyel, a törvényesség és jogbiztonság oldalán állt. A modern büntető törvénykönyvekben is érvényesül, így a magyar Btk. 10. (1) bekezdése is magáévá teszi: Bűncselekmény az a cselekmény, amelyre a törvény büntetés kiszabását rendeli. 15 A klasszikus iskola második tétele: a büntetőjogi felelősség alapja a szabad akarat, vagyis az indeterminizmus felfogása. Ezen szemléletből ered a tettes iránti érdeklődés hiánya: az elkövető nem társadalmi vagy genetikai tények következtében lép a bűnözés útjára, hanem azért, mert választási szabadságával visszaélve nem a helyes viselkedést, hanem a bűncselekmény elkövetését választja. Az indeterminista felfogásból következik az a tétel, amely szerint a büntetés az elkövetett bűncselekmény igazságos megtorlása. A büntetést nem reális célok (a 15 1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyvről. 10. (1) 14

társadalom védelme, bűnmegelőzés) irányítják, hanem az igazságról alkotott filozófiai következtetés teszi szükségessé. Az akaratszabadságon és ezzel összefüggésben az egyén erkölcsi felelősségén alapuló gondolkodást az individuál-etikai felelősség elvének nevezzük. A klasszikus iskola tételéből következik az a felfogás, amely a bűncselekményért való felelősséget az elkövetett cselekménnyel okozott sérelem súlyához kívánja viszonyítani. A következmények súlyához igazodó törvényi büntetési tételek attól függően változnak, hogy az elkövető a sérelmet szándékosan vagy gondatlanul okozta-e. A proporcionalitás elve szerint tehát a büntetésnek az elkövetett cselekmény következményeinek súlyával kell arányban állnia; nincs tekintettel a bűncselekmény elkövetője személyiségére, mert nem a tettest, hanem a tett -et vizsgálja. A klasszikus iskola a büntetőjogi felelősség három összetevőjén alapul: az elkövetett cselekményen, az elkövető bűnösségén szándékosságán vagy gondatlanságán, valamint a cselekmény súlyával és a bűnösség alakzatával (szándékosság-gondatlanság) arányban álló, igazságos, megtorló büntetésen. A klasszikus iskola eredeti alakjában ma már nem érvényesül. Számos tételes azonban ma is hat. Újabb, módosított változatait neoklasszikus iskolának nevezzük. 2.2. Kriminológiai jellegű iskolák 2.2.1. Kriminál - antropológiai iskola A kriminál antropológiai iskola a bűnöző személyt, rajta keresztül pedig a bűnözés okait kutatta. Alapítója Cesare Lombroso 16 börtönorvos, korszakalkotó könyve: L uomo delquente (A bűnöző ember) címmel 1876-ban jelent meg. Nevéhez fűződik az első bűnügyi tudományos kutatóintézet megalapítása. Az olasz büntetőjogi gondolkodásra is hatása volt, amit Enrico Ferri és Raffaelo Garofalo 17 munkássága is bizonyít. Lombroso volt a megalkotója a született bűnelkövető foglomnak, az elítéltek körében végzett empirikus vizsgálatai nyomán úgy találta, hogy a bűnelkövetők külső testi jelek (stigmák) illetve a koponya sajátos felépítése alapján azonosíthatóak. Az elmélete szerint az ezen stigmákkal bíró emberek született bűnelkövetők, a bűnözői 16 Cesare Lombroso: olasz kriminológus, orvos 1835-1909. 17 Enrico Ferri: olasz kriminológus és politikus 1856-1929, Raffaelo Garofalo: olasz kriminológus 1851 1934. 15

hajlamot születésüktől kezdve magukban hordozzák, és ez a hajlandóságuk öröklődik. A bűnözést tehát egy meghatározott embercsoport, a született bűnelkövetők tevékenységének vélte. Lombroso az elméletéből adódó következtetését haláláig fenntartotta. 18 Az antropológiai iskola tételei: Azért van bűnözés, mert vannak bűnözők. Bűnözővé az válik, aki születésétől bűnözői hajlamot hordoz. Ez a hajlam öröklődik a leszármazottakra is, de nem feltétlenül minden generációban, lehetséges, hogy csak később tör felszínre. Lombroso állítása szerint a hajlam hordozója testi jegyeket is visel, az árulkodó testi jegyeket stigmának nevezte. A stigma - elmélet volt az, ami támadófelületet adott tanait vitatóknak, hiszen a leírt jegyek korrekt személyekre is vonatkoztathatók. Kritikaként fogalmazható meg az iskolával szemben az, hogy tételei alapot adhattak a legszélsőségesebb fajirtások igazolására, azonban érdemének tekinthető, hogy a klasszikus iskola tett-központú szemléletével szemben ráirányította a figyelmet a tettes, az elkövető személyében rejlő sajátosságokra. 19 Lombroso soha nem állította, hogy a stigmák alapján felismerhető személy ellen bűncselekmény elkövetése nélkül is el lehet járni, tehát nem került szembe a nullum crimen sine lege elvével. 2.2.2. Kriminál - szociológiai iskola Az irányzat a Lombroso elleni tudományos mozgalom jegyében született és alapítói elsősorban franciák voltak (Lacassagne és Tarde). Az antropológiai iskola kritikájaként, egyfajta ellenirányzatként alakult ki. Tanítása szerint a bűnözés okai nem az egyénben rejlenek, hanem a társadalmi környezet, a milieu hozza létre őket. A bűnözésnek tehát társadalmi okai vannak. Az irányzat követői nem reális kutatások alapján, hanem saját gondolkodásuk alapján sorolták fel a bűnözés okait. Összemosták a lényegeset a lényegtelennel, a meghatározó okokat a kevésbé fontosakkal. A kriminál-antropológiai iskolával megegyezően, ez az iskola is az elkövető személyét helyezi előtérbe, ám a genetikai, veleszületett okok helyett a társadalmi környezet hatásait hangsúlyozza. A képviselők meggyőződése, hogy a 18 Cesare Lombroso: Lángész és őrültség. Fapados Könyvkiadó. Budapest, 2009. 19 Dr. Földvári József: Magyar büntetőjog - Általános rész. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 16

bűnözés oka a nyomor, a lakáshiány, a prostitúció, a válások, az alkoholizmus, a faluról városba vándorlás, a gyökértelenséget maga után vonó kivándorlás, illetőleg az új országba bevándorlók érkezése, a munkanélküliség, a munkakerülés, stb. 2.2.3. A harmadik iskola A harmadik iskola vezéralakja az olasz Rafaelle Ferri volt, az antropológiai és a szociológiai iskola egyeztetésére törekedett. A bűnözővé válás individuális pszichés folyamatában az egyénben rejlő tényezők és a társadalmi okok is részt vesznek. Ebben a felfogásban megjelenik a személyiség ideája, amely képes megszűrni az egyénre érvényesülő társadalmi hatásokat, hiszen a kedvezőtlen társadalmi környezetben élők nem mindegyike válik bűnözővé, illetve a kedvező környezetben élő személyek is követnek el bűncselekményeket. A kedvezőtlen társadalmi feltételekre adott reakció egyénenként változik. Lényegében ez az iskola ötvözi az antropológiai és szociológiai iskola tanításait. Büntetés helyett intézkedésekről beszél, az elkövetőt ki kell vonni a társadalomból, de ezt nem tekinti igazán büntetésnek. Az intézkedés az iskola szerint nem megtorlása a tettnek, hanem az elkövető átalakítását célzó módszer. Az intézkedés alkalmazásánál a kiindulópont az, hogy az ember nevelhető, átalakítható, mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, hogy megjavuljon. Az intézkedés mindig határozatlan időre szól, megszüntetése az elrendelőtől függ. Természetesen ennek az iskolának is voltak kritikusai Magyarországon például Földvári József akik azt hangsúlyozták, hogy amennyiben elvetjük a büntetés fogalmát, csak a tettet minősítjük, nem az elkövetőt, és ez akár a büntetőjog felszámolását is eredményezhetné. A bűnözés okaival foglalkozó irányzatok hatásaként egy tudomány született: a kriminológia, amely később kivált a büntetőjog tudományából és önálló tudománnyá vált. A kriminológiai jellegű irányzatok emberképe más, mint a klasszikus iskoláé. A bűnözést alakító okok ugyanis az egyén vonatkozásában mint determináló tényezők jelennek meg. Ezeknek az irányzatoknak a filozófiai alapja tehát a determinizmus, vagyis az emberi magatartás meghatározottságáról és a jövőre vonatkozóan meghatározhatóságáról szóló tan. A determinizmus a klasszikus iskola indeterminista (a szabad akaraton nyugvó) emberképének az ellentéte. A kriminológiai jellegű irányzatoknak a büntetőjogi felelősségre vonatkoztatott következtetései: 17

Ha az ember azért követ el bűncselekményt, mert arra van determinálva, úgy nem tehet tetteiről. Felelőssége nem individuál-etikai, csak arról van szó, hogy másként viselkedett, mint a társadalmi elvárhatóság (szociáletikai felelősség). A klasszikus iskola induviduál-etikai felelőssége tehát cserélődik a szociáletikai felelősségre, miként az indeterminizmus a determinizmusra. A múltbeli cselekményért járó büntetés helyett az egyén jövőbeni magatartását alakító átnevelés, a reszocializáció jelenik meg, melynek célja, hogy a tettes a jövőben ne kövessen el bűncselekményt. Az ekként felfogott prevenciót a határozatlan tartamú szabadságelvonással járó átnevelés, a biztonsági intézkedés szolgálja. A nullum crimen sine lege elve nem kerül feladásra, vagyis eljárás csak olyan személy ellen folytatható, akinek cselekménye kimerítette valamely törvényi tényállás kereteit. Újszerűsége, hogy az elkövető sorsa nem a tárgyalóteremben dől el, mert az ítélethozatalkor a bíróság nem látja előre, hogy mennyi idő szükséges az elkövető átneveléséhez. A tárgyalóteremben a bíróság csak elrendeli a biztonsági intézkedést, de az intézkedés befejezéséről csak az átnevelő intézet fog rendelkezni, vagyis a tettes kikerül a garanciák világából. A klasszikus iskola gondolatrendszeréhez képest a következő fogalmi ellentétpárok jellemezhetők: - indeterminizmus-determinizmus, - individuál-etikai felelősség szociáletikai felelősség, - igazságos proporcionális megtorló büntetés határozatlan tartamú biztonsági intézkedés, - bűnösség antiszociális személyiség. Azt a büntetőjogi felfogást, amely a tett helyett a tettest állítja a büntetőjogi érdeklődés középpontjába, tettes büntetőjogi irányzatnak nevezzük. A tettes büntetőjogi irányzatok az elmélet szintjén rekedtek meg és a tételes büntetőjogban nem tudtak érvényesülni. Ennek oka a jogbiztonság igénye és a klasszikus iskola széles körű elismertsége. 18

2.3. A közvetítő iskola A közvetítő iskola vezéralakja Franz von Liszt professzor. 20 Az 1883-ban alakult közvetítő iskola igyekszik összebékíteni a klasszikus iskolát (a tett büntetőjogi irányzatot) a kriminológiai megalapozású iskolákkal (a tettes büntetőjogi irányzattal). Kihangsúlyozza a nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege elvei alkalmazásának fontosságát. Liszt a determinista felfogás híve, de nem fogadja el biztonsági intézkedések szisztémáját. Megkülönbözteti az első ízben bűncselekményt elkövetőket és a visszaesőket. Az első ízben bűnözőkkel szemben a klasszikus iskola szerinti tett-arányos büntetést, míg a visszaesőknél intézkedést javasol alkalmazni. Az igazságos megtorlás gondolata háttérbe szorul, és az elkövető megjavítása, illetőleg a súlyosabb esetekben a kirekesztése kerül előtérbe. Egészen szűk körben elfogadja az intézkedések gondolatát is (pl. fiatalkorúak javítóintézeti nevelése, elmebetegek kényszergyógykezelése). Az egyéniesítés körében hirdeti a csekélyebb súlyú bűncselekmények és kevésbé veszélyes elkövetőik tekintetében a felfüggesztett szabadságvesztést, a büntetés-végrehajtás során pedig széles körben a feltételes szabadságra bocsátást. A magyar büntetőjogban a közvetítő iskola hatására került sor a fiatalkorúak büntetőjogának megalkotására (1908.), a közveszélyes munkakerülőkkel szemben a dologházi őrizet (1913.), a hajlamos és a szokásos bűnözőkkel szemben a szigorított dologházi őrizet bevezetésére (1928.). A közvetítő iskola hatott a felfüggesztett szabadságvesztés és a feltételes szabadság intézményének a bevezetésére is. 2.4. Neoklasszikus iskola Az irányzat a klasszikus iskola megújítása. A II. világháború után jelent meg, részben anyagi jogi, részben eljárásjogi szempontokat tárgyalva. Lényege, hogy a klasszikus irányzat eredeti fogalmainak a jelentése módosul, az azonos kifejezésen mást kell érteni. Az egyén erkölcsi felelősségét emeli ki. Az irányzat büntetés-elméletében visszatér az igazságossághoz, a megtorlás eszméjéhez. Prevenciós szemléletét igazolja, hogy elsősorban a bűncselekmény elkövetésének megelőzésére és az elkövető társadalomba való visszavezetésére helyezi a hangsúlyt. Fontosnak tartja a büntetőeljárás során az elkövető személyiségének vizsgálatát, így a nyomozási 20 Franz von Liszt: jogász, a berlini Humboldt Egyetem professzora. 1851-1919. 19

szakaszban pszichológus szakértő bevonását. Az irányzat egyik hazai követője, Szabó András 21 szerint azért kell büntetni, mert a norma meg van szegve. A neoklasszikus iskola is hitet tesz a nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege elve mellett, vagyis a jogbiztonság gondolata és az állampolgári garanciák eszméje mellett. 3. A bíráskodás történeti fejlődése 3.1. A magyar bírósági szervezet 1526-ig 3.1.1. Az államalapítás előtti igazságtételi szervezet A rendelkezésünkre álló, kevés írásos emlék alapján nem kapunk pontos képet arról, hogy miben állt a korabeli igazságszolgáltatás. Az első fontos fórum, a vérrokonságra épülő nemzetség volt, ami nem csupán kultikus és gazdasági szereppel bírt, hanem jogközösség is volt. 22 A bírákat a nép köréből választották, amely főként a hagyománytisztelet miatt sokáig fennmaradt. Változást igazán a törzsek kialakulása jelentett. A nemzetségek bíráinak megválasztásával ellentétben a közös leszármazás, a vagyoni viszonyok befolyásolták a vezető tisztségek kijelölését. Itt figyelhető meg az igazságszolgáltatás kettőződése: ekkor különült el a hétköznapok szokásos rendjét ügyelő nagycsaládi-nemzetségi bíráskodás és a nagyobb közösség elvontabb érdekeit, a választott, vagy lett vezetők ügyeit érintő jogszolgáltatás. 23 Fontos megemlíteni, hogy a kazár birodalom hatására olyan tisztségek kerültek előtérbe, mint pl. a kündükagán, a horka, a gyula, és elkülönülten működött a bírói hatalom, a katonai erő, valamint szétváltak az államvezetési funkciók is. Ezek a változások mind közelebb és közelebb vitték népünket az államalapításhoz. A családok és nemzetségek összetartása adott alapot annak a felfogásnak, miszerint azokat a sérelmeket, bűnöket igyekeztek megtorolni, amit a nemzetség tagjai egymás ellen követtek el habár ilyen meglehetősen ritkán fordult elő. Erkölcsi megvetéssel, megszégyenítő büntetésekkel, közös rituálékból való kizárással szankcionálták őket, és 21 Szabó András: jogász, kriminológus, egyetemi tanár, alkotmánybíró, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. 1928-2011. 22 Stipta István: A magyar bírósági rendszer története. Második, javított kiadás. Multiplex Media Debrecen U.P. Debrecen. 1998. 13. oldal 23 Stipta István: A magyar bírósági rendszer története. Második, javított kiadás. Multiplex Media Debrecen U.P. Debrecen. 1998. 14. oldal 20

csak legvégső esetben alkalmaztak kiközösítést eszközként. 24 A törzsekkel egy időben jelentek meg a felettes hatóságok is, így a törzsbíró, aki ítélkező funkciót hivatott betölteni. A vagyonosodás hatására fellazulni látszott a közösség összetartása, az egység, a felelősségvállalás, és egyre hangsúlyosabb lett az egyéni felelősség a kollektív helyett. A személyes büntetés vagyoni büntetéssé vált. Aszerint rendszerezték a bűnöket, hogy az a közösséget vagy magánembereket sértett-e. Az előbbit a politikai vezetés, az utóbbit a felek elintézésére bízták. 3.1.2. I. István jelentősége A modern ítélkezési rendszer alapjait kétségtelenül I. István fektette le, törvénykönyveivel megalapozta hazánkban az ezeréves jogfejlődés kezdeteit. Az állam első embere testesítette meg az igazságszolgáltatást: hatalma kiterjedt minden személyre és területre, bármely jogvitában dönthetett, minden ügyet magához vonhatott, és mindennek színterévé a királyi udvar vált. A királyi vármegyék látták el a katonai és kormányzati funkciókat. I. István érvényesítette először az állam büntetőhatalmi igényét és elvi határozottsággal törekedett a szervezett nemzetségi igazságszolgáltatás minden formájának háttérbe szorítására. A vérbosszú kiiktatásával is igyekezett 25 26 megegyezésre szorítani a megsértett és sértő nemzetség tagjait. Az uralkodó távolléte esetére alakult ki a munkamegosztás, amely szerint ilyenkor a nádorispán ítélkezett, és az ő tevékenységét az udvarbíró segítette. A vidéki bíráskodás fontos szereplői voltak a királybírák (iudices regii), akik a papok és ispánok kivételével bárki felett ítélkezhettek, és a megyésispánok, akik a vár határain belül teljes végrehajtó hatalommal rendelkeztek. Az alsóbb szintű közösségek településeit a vármegyék hadnagyai irányították, és megjelentek az ún. községi elöljárók (vilivi) is bírói feladatok gyakorlására. 27 Első királyunk tette le az egyházi bíráskodás alapköveit is, melyet latin rítusú keresztényegyházi normák szerint szervezett meg. Törvénybe foglalta azt az elvet, hogy a püspökök, papok és a klérus más tagjai csak egyházi bírák által vonhatók 24 Magyar jogtörténet. Szerkesztette Mezey Barna. 4, átdolgozott kiadás. Osiris Kiadó, Budapest, 2007., 268.oldal 25 Stipta István: A magyar bírósági rendszer története. Második, javított kiadás. Multiplex Media Debrecen U.P. Debrecen. 1998. 16. oldal 26 I. István I. törvénykönyve 14. (Történelmünk a jogalkotás tükrében. Sarkalatos honi törvényeinkből. Közreadta: Beér János és Csizmadia Andor. Bp. 1966.) 27 I. István I. törvénykönyve 9. 21

felelősségre. 28 Az egyházi bíróságok döntöttek a világi vallással és erkölccsel összefüggő ügyekben. A büntetőjogi jellegű intézmények a meggyőzést és a fegyveres erőszakot alkalmazták eszközként. Mivel az állam középpontjában a király és a földbirtok állt, nem volt vitás, hogy a legnagyobb bűnt a király sérelme jelentette. Az uralkodó sérelme az állam sérelmét jelentette. Ezen felül az egyházi és világi földtulajdon védelme vált a fő feladattá. A keresztény ideológia is hatott: az volt a felfogás, hogy minden törvény Istentől ered, a király csak földi végrehajtó. Erkölcsi bűnöket öntöttek bűncselekmény formájába (káromkodás, paráznaság, nőrablás, stb.), és a büntetések igen súlyosak voltak. Érdekes ellentét azonban, hogy pont a kereszténység volt az, aki fellépett a büntetőjog oktalan eldurvulása ellen az asylum intézményével. 29 3.1.3. Az igazságszolgáltatási rendszer változásai a XII. századtól az érett középkorig I. István utódai az ítélkezést a királyi udvarban központosították. Mivel keveset tartózkodtak itt, évenkénti törvénynapokat, ítélkezési alkalmakat tartottak. Kollektív jellegű ítélkezés folyt, az uralkodó legtöbbször kikérte a királyi tanács (senatus, consilium) véleményét. Egyre nagyobb szerephez jutott a nádor, rendes bíróvá vált, a gazdasági, pénzügyi feladatokat pedig az udvarbíró látta el. A nádori hatáskör az udvarispánra (comes curalis) szállt. A vidéki bíráskodás megerősítésére I. László tett kísérletet. Kezdetben a gyakori zavargások visszaszorítására, a rablások, lopások megtorlására királybírákat (judices regii) rendelt ki. A trónján ülő királyt ábrázoló pecsétről billogosnak nevezett tisztviselők mindenki felett ítélkezhettek. László igyekezett erős jogkört biztosítani kiküldött bíráinak. Kálmán rendelkezései alapján a XII. században sajátos bírósági szerveknek számítottak a poroszlók (pristaldusok), akik a világi bíró segédei voltak. Szintén az ő uralkodása alatt nőtték ki magukat a zsinati törvényszékek. Több megyére kiterjedő illetékességgel a megyéspüspök és a megyeispánok közreműködésével döntöttek egyházi és világi előkelők ügyeiben, bár róluk hiteles adat nem áll rendelkezésünkre. 30 28 I. István I. törvénykönyve 3,4. 29 Magyar jogtörténet. Szerkesztette Mezey Barna. 4., átdolgozott kiadás. Osiris Kiadó, Budapest, 2007., 270.oldal 30 Stipta István: A magyar bírósági rendszer története. Második, javított kiadás. Multiplex Media Debrecen U.P. Debrecen. 1998. 18-19. oldal 22

A korai rendiség idején az első világi Aranybulla (1222) hozott változásokat. A nádor már mindenki felett szabadon bíráskodhatott 31, csak a fej-és jószágvesztéssel sújtott ügyekben kellett a király hozzájárulása. Ítélkezési szerepe a nádori közgyűlésekkel egyre fontosabbá vált, illetve a nemesség is őt tekintette országos bírájának. Helyettese országbírói (judex curiae) szerepkörhöz jutott, IV. Béla uralkodása alatt pedig már ő testesítette meg a királyi bírósági joghatóságot. Mivel teendői igen sokasodtak, munkáját a XIII. századtól az alországbíró segítette, valamint ítélőmestert (protonotariust) alkalmazott. A király ezek tisztviselőktől függetlenül bármely pert magához vonhatta, és alkalmanként személyesen is bíráskodhatott. Az Árpád-kor végén ezt nevezték a királyi különös jelenlét bíróságának (specialis praesentia regia). Fontos mérföldkövet jelentett a XIII. században a nemesi vármegyék kialakulása. A nádori közgyűlések alkalmatlanná váltak a megtorlásra, amit a királyi szolgák bírái (judices servientium) próbáltak orvosolni. Az 1298:26.tc. már országosan biztosította a vármegyék bíráskodási jogát. 32 Az érett középkorban Károly Róbert volt az, aki törekedett az igazságszolgáltatás központosítására, ezzel együtt a királyi hatalom kiterjesztésére. Nagy Lajos a nádori bíráskodást ismét a kuriának adta, és a földadományozást is királyi jogként fogta fel. A királyi kuria ügyei sokasodtak, Károly Róbert idején kialakult a második kuriai ítélkező fórum: a különös királyi jelenléti bírósága, amelyet az udvari kancellár vezetett. A két rendes bíróság mellett a nádor udvari bíráskodása is állandósult, valamint nagy szerepet kaptak a jogi képzettséggel rendelkező, írástudó ítélőmesterek. Az uralkodó kialakította a titkos királyi kancelláriát, az ítéletek szabályszerűségéről és írásba foglalásáról kellett gondoskodniuk. ( A korábbi udvari kancelláriától függetlenül működtek.) A XIV. század változásának tekinthető, hogy a bíráskodás területileg tagolódni látszott. A megyék és városok joghatósága alól kivett területek külön területi bírák (judices terrestres) alá kerültek. A szervezetrendszer nagymértékben az Anjou-kor után sem alakult át, Zsigmond és I. Mátyás idején azonban némileg módosult a királyi kuria szervezete és hatásköre, míg a terhe egyre nőtt, addig a nádori törvényszék elveszítette jelentőségét. A kurián belül sor került egy negyedik bíróság felállítására: létrejött a királyi személyes jelenlét (personalis praesentia regia) fóruma a titkos kancellár vezetésével. I. Mátyás tett érdemben kísérletet először az igazgatás és bíráskodás 31 Aranybulla, 8. pont. 1222. 32 Stipta István: A magyar bírósági rendszer története. Második, javított kiadás. Multiplex Media Debrecen U.P. Debrecen. 1998. 21. oldal 23

elválasztására, összevonta a királyi személyes jelenlét és királyi különös jelenlét bíróságát, élére a kancellár helyettesét kinevezve. Az új bíró a királyi személyes jelenlét helytartója, azaz a királyi személyelnök lett. A korszak végére a királyi tábla (tabula regia judicaria) elnevezés lett elfogadott. A XV. század meghatározó változását egyértelműen a szabad királyi városok országrendivé válása jelentette. 33 3.2. A királyi kúria A középkorban a legfontosabb központi bíróság a királyi kúria volt, színhelye hosszú ideig Visegrád volt, majd Zsigmond uralkodása alatt Budán állandósult. Bíráskodása királyhoz kötött volt, és többsíkú bíráskodási tevékenység folyt, éppen ezért alakult ki a bíróságoknak sok változata. A királyi jelenlét (praesentia regia) bírósága Az uralkodó helyett és nevében eleinte a nádor bíráskodott. I. László III. dekrétuma szerint ő volt a király általános helyettese, a királyi és az udvari pecsét őrzője. II. István rendelkezése nyomán kikerült a kúriából, és a vidéki bíráskodás vezetője lett. A királyi jelenlét bírájává ettől kezdve az udvarispán (curialis comes) lépett elő, gazdasági jellegű feladatait pedig a tárnokmesternek adta át. Innentől számítjuk, hogy az országbíró helyettesítette a királyt, ítélkezhetett mindenki felett, ő tartotta a rendes törvényszéket. Egészen a 14. század derekáig ő volt a királyi kúriában folyó perek rendes bírája, ha a király másképpen nem rendelkezett. Ítélkezési tevékenysége párhuzamosan folyt a tárnokmesteri bíráskodással, ami azt bizonyítja, hogy szükségessé vált a tárnokmester és országbírók közötti, városokra vonatkozó hatásköri felosztást. Az országbíró politikailag is jelentős funkciót viselt, azon kevesek közé tartozott, aki két tisztséget is viselhetett. 34 Jelentőségét növelte az a tény, hogy a királyi kiváltságlevelek alapján keletkezett birtokjogi perek, a magszakadási ügyek kizárólagos bírája volt és hozzá lehetett fordulni az alsóbb szintű bíróságok hallgatása esetén. Valószínűleg emiatt rendelték el, hogy az országbíró kinevezése előtt a király kérje ki nemesei tanácsát. 35 33 Stipta István: A magyar bírósági rendszer története. Második, javított kiadás. Multiplex Media Debrecen U.P. Debrecen. 1998. 24-25. oldal 34 I. Aranybulla 30. cikk. http://www.mariaorszaga.hu/index.php?menu=bovebben&tipus=tortenelem&kod=361&kat=4 Letöltés ideje: 2013.01.24. 14óra 23perc. 35 1291:9.tc. http://majt.elte.hu/tanszekek/majt/magyar%20jogtortenet/magyarazatok/1291-9.htm Letöltés ideje: 2013.01.24. 15óra 18perc. 24

A bíróság ítélkezési szerepe ahogyan a politikai befolyása is a XV. századra fokozatosan lecsökkent. Királyi különös jelenlét (specialis praesentia regia) Azt az ítélkezési fórumot, amelyben a király személyesen ítélt, vagy megbízása révén más tisztviselő bíráskodott, királyi különös jelenlét bíróságának nevezték el. A bíróság az Anjouk idején erősödött meg, amikor a hatalmukat stabilizálni kívánó uralkodók egyes ügycsoportokat vagy személyeket kivettek az általános udvari bíróság hatásköréből. Gyakori eset volt az egyháziak személyes, és birtokaikkal kapcsolatos jogvitáinak külön bíróság elé utalása. Ezeket az ügyeket kezdetben a király közreműködésével döntötték el, azonban később az ilyen különös kegyelembe fogadottak számának növekedésével az udvari kancellár segítségét vették igénybe. 36 Az ítéletleveleit saját pecsétjével látta el, ami önálló bírói joghatóságára utal. A másfél évszázadig működő különös jelenlét bírósága élén a főkancellár állt. A kevésbé fontos ügyeket helyettesére bízta, akinek szerepköre később csak nőtt. A királyi különös jelenlét bírósága feltehetően azzal ért véget, hogy I. Mátyás 1464-ben a perek többségét elvonta tőle. A királyi személyes jelenlét (personalis praesentia regia) A középkori nézetek szerint az igazságszolgáltatás főszereplője a király volt, ezért a legtöbb esetben a király személyesen vezette a bíróságot. Ezt nevezték el a király személyes jelenlét fórumának. Különösen Zsigmond uralkodása idején szaporodtak meg azok az ügyek, amelyeket a nádortól vagy az országbírótól a király elé vittek. Ezeket, illetve azon pereket, amelyeket a király személyesen akart elintézni, a mindenkori tartózkodási helyén, tanácsa segítségével bírálta el. Az ügyek megszaporodtával gondoskodni kellett a király bírói helyettesítéséről. Kezdetben az országbíró és a főkancellár látta el a király személyes képviseletét, majd 1453-tól a titkos kancellár kapott erre állandó megbízást. Hajnik Imre szerint Vitéz János volt az első titkos kancellár, aki a királyi személyes jelenlét bírói tisztét is betöltötte. 37 36 Stipta István: A magyar bírósági rendszer története. Második, javított kiadás. Multiplex Media Debrecen U.P. Debrecen. 1998. 28. oldal 37 Hajnik Imre: 1840-1902., jogtudós, jogtörténész, oklevélkutató, a MTA tagja. 25