Erdély Erdély neve erdőn túli területre utal, a XII. századtól így emlegetik ezt a vidéket, mert hatalmas erdők választották el az Alföldtől. Területe már csak ezért is elkülönült, de meg a XVI. századtól történelme is másképpen alakult, és 1848-ig Magyarország egyik önálló részévé vált. Nyugati tájait e korban partiumnak nevezték, mely az erdélyi fejedelem fennhatósága alá tartozott ugyan, de nem volt része Erdélynek.
Az Érmellék tulajdonképpen még a Biharisíkság része, és műveltsége is alföldi jellegű, de ettől megkülönbözteti jeles szőlőművelése. Szilágyság dombvidék Erdély nyugati felében, és így sok vonatkozásban az Alföld felé kapcsolódott, de már dominálnak az erdélyi vonások. Néhány falu tartozik csak össze, másokat szigetként veszi körül a románság (Désháza, Diósad, Tövishát, Várvölgy, Szer stb.). Gazdag hagyományaik szinte faluról falura változnak.
Kalotaszeg Kolozsvártól nyugatra, csaknem a Bihari-havasokig húzódik, a Kalota, a Sebes- Körös és a Nádas-patak mentén.
Kalotaszeg mintegy 35 40 faluból áll, központja a legnagyobb lélekszámú település, Bánffyhunyad
A Mezőség Erdély középső, enyhén dombos területe. Itt elszórva sokfele találkozunk magyar nyelvszigetekkel, melyek csaknem mindegyike a másiktól elütő népi műveltséget alakított ki.
Torockó és Torockószentgyörgy az egykori Torda megyében a középkortól kezdve a vasbányászat és -feldolgozás egyik legjelentősebb erdélyi központja, mely így messze földön hatott készítményeivel. Különleges viselete, hímzései már a szomszédos községektől is megkülönböztették őket.
Erdély legnagyobb magyar etnikai csoportját a székelyek alkotják. Nagyobb részük a Keleti-Kárpátokban él. Nevük és eredetük egyaránt vitatott. A legújabb kutatások azt mutatják, hogy a XI XII. században Magyarország nyugati határszéléről vándorolva mint határőrök szállták meg mai hazájukat, hogy a keleti határokat a kun és besenyő támadások elől megvédelmezzék.
A székelységen belül az egykori katonai közigazgatás úgynevezett székeket hozott létre. Udvarhelyszéket anyaszéknek nevezik a források, lakossága nagyobbrészt református és unitárius. Csíkszék egészében katolikus, míg Háromszék mely Kézdi-, Orbai- és Sepsiszékből tevődik össze lakossága református és katolikus,
A székelyek népi műveltsége alapjaiban és fő vonásaiban éppen úgy azonos a magyarok más etnográfiai csoportjaival, mint nyelvük, csupán történetük, elzártságuk következtében számos régiséget őriztek meg, és földrajzi környezetük befolyásolta kultúrájuk alakulását. Életmódjukat három szóval lehet jellemezni: erdő, havasi pásztorkodás, földművelés.
Az erdei gyűjtögetés igen fejlett, a fa megmunkálásához a legtöbb székely ért. A kölcsönös segítség, a kaláka igen elterjedt náluk, így szomszédok, rokonok és barátok segítségével fából rótták házaikat, csűrjeiket. Monumentális faragványaik közül kiemelkednek a székely kapuk és a temetők fejfái.
A havasi állattartásban egykor a ló és a szarvasmarha játszotta a fő szerepet, újabban elsősorban juhokat tartanak. Földművelésre a Csíki-, a Gyergyói-, a Háromszéki-medence alkalmas, de néhol olyan meredek hegyoldalakat szántanak, ahova még feljutni is nehéz feladat.
A faragásokon kívül nagy szerepet kapnak díszítőművészetükben a szőttesek, varrottasok. Viseletük székenként különbözteti meg őket.
A székelyek történetük során sokszor arra kényszerültek, hogy kisebb-nagyobb csoportjaik felkerekedve új hazát keressenek, így 1764-ben a Habsburg császári katonaság által rendezett szörnyű vérengzés után sok ezer székely a Kárpátokon kívülre menekült, és Bukovinában, nagyon nehéz körülmények között telepedett le. A vissza-maradottak 1941-ben csaknem valamennyien útnak indultak, és előbb Bácskában, majd később a mai Tolna és Baranya megyében leltek új hazát, őket nevezzük bukovinai székelyeknek.
A Kárpátokon túl, Moldovában élő magyarokat csángónak nevezik, akik a középkorban, többségükben Észak-Erdélyből vándoroltak ide. Teljesen román környezetben nagyon sok régiséget őriztek meg, de műveltségükben és nyelvükben egyaránt érződik a környező románság hatása. Népköltészetük, népzenéjük, táncaik nemegyszer középkori formában maradtak ránk.
A gyimesi csángók a XVI XVIII. században húzódtak a Gyimesi-szorosba, a Moldovába vezető út környékére.