Nagy András. Újabb gondolatok marxizmusról, kommunizmusról, rendszerváltásról

Átírás

1 Nagy András Újabb gondolatok marxizmusról, kommunizmusról, rendszerváltásról

2 2

3 Háború és béke Jugoszláviában Jugoszlávia Trianonja a kezdetét veszi. A kelet-európai rendszerváltás a legtöbb érintett országban mint a szovjet elnyomás alóli felszabadulás volt megrendezve. Miután Gorbacsov a máltai találkozón feladta a Varsói Szerződést, azért - ellentétben 1953, 1956 berlini, poznani és budapesti hasonlóan motivált eseményeivel - a rendszerváltás e szerint a forgatókönyv szerint viszonylag békésen, erőszakmentesen zajlott le. Kivételt négy ország jelentett, ahol a szovjet elnyomás alóli felszabadulás a dolgok természetéből következően nem volt lejátszható: mindenek előtt maga a Szovjetunió, a szovjet vezetéssel már régen szembe helyezkedő Causescu-féle Románia illetve az Enver Hodzsa utáni Albánia, és természetesen a titoi függetlenségi hagyományokat még őrző Jugoszlávia. Ezekben az országokban az antikapitalista, szocialista elemeket hordozó rendszereket más forgatókönyv szerint kellett megdönteni. Ezek a forgatókönyvek természetesen egymástól is különböztek, de közös vonásuk, hogy nem nélkülözhették a véres erőszakot. Jugoszláviában, akárcsak magában a Szovjetunióban, a rendszerváltás alapjául a szocialista szövetségi államforma szétverése szolgált, a tagköztársaságok kívülről támogatott elszakadása. Meg kell jegyezni, hogy ebbe a sorba Csehszlovákia szétválása nem illeszthető bele, hiszen ott a szétválás gyakorlatilag a rendszerváltás után következett be és mivel csehek nem laknak nagy számban Szlovákiában, szlovákok Csehországban, azért a szétválás eléggé barátságosan zajlott le. Ugyanez nem mondható el sem a volt Szovjetunióról, sem Jugoszláviáról. 2. Az egyes számú mítosz - Milosevics etnikai háborúk sorát robbantotta ki Mint fentebb jeleztem, a jugoszláv népek felszított nacionalizmusa a Jugoszláviában értelmezhetetlen szovjetellenességet pótolta. Ez alól egyik jugoszláviai nép sem volt kivétel, de motívációik természetesen különböztek. A szerbek elhívatottságot éreztek arra, hogy a soknemzetiségű államot saját vezetésük alatt egyben tartsák. A szlovének, horvátok úgy érezték, hogy elég volt abból, hogy az ő fejlett gazdaságaik tartsák el a szövetség gyengén fejlett tagjait, ráadásul a szerbek parancsszavára. A makedónok, albánok, feketehegyiek viszont saját szegénységüket érezték méltatlannak - önállóan sokkal többre vihetnék (a szlovákok is ezt hitték Csehszlovákiában, csak ott a csehek - a jelzett okok miatt - készségesen elengedték őket). Viszonylagos nyugalom jellemezte kezdetben a két vegyes etnikumú tartományt, Bosznia-Hercegovinát és a Vajdaságot. A Vajdaságban ez a nyugalom minden baljós körülmény ellenére még ma is létezik, a jóval szegényebb Bosznia- Hercegovinát viszont utolérte a közelkeletről ismert Libanon-szindróma, azaz a külső gyűlölködés saját magánál hevesebb etnikai összetűzéseket robbantott ki az addig békés szigetnek számító régióban. De ne siessünk előre. A legerőteljesebb elszakadási törekvések a két legfejlettebb köztársaságot, Szlovéniát és Horvátországot jellemezték. De amíg Szlovéniában alig laknak szerbek (más nemzetiségek is kis lélekszámúak), Horvátországban igen jelentős szerb kisebbség él(t), elsősorban a Krainákban. Az önálló létezésre leginkább képes, közel nyugat-európai fejlettségű Szlovénia jelentette be elsőnek kiválását az államszövetségből. A szerb központi hatalom idegesen reagált erre a lépésre, expedíciós hadsereget küldött a kiválás megakadályozására. Azonban néhány napi hadművelet után belátták, hogy a nyugati (mindenekelőtt német és osztrák) támogatást élvező Szlovénia függetlenné válását nem tudják megakadályozni. Ez volt Milosevics első etnikai 3

4 háborúja. Belgrád - sikertelenül - megpróbálta fenntartani a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság egységét. Az etnikai kérdés annyiban játszott szerepet, hogy - nem játszott szerepet, lévén, hogy Szlovéniában nem volt jelentős számú szerb kisebbség. Szlovénia kiszakadása felbátorította a horvát nacionalistákat (köztük a II. világháborúban igen mocskos szerepet játszó usztasák szellemi örököseit is), hogy követelni kezdjék Horvátország függetlenségét. A szlovén példán kívül a külföld egyértelmű támogatása is bátorította a horvát nacionalistákat, például a magyar kormány által szállított kalasnyikovok a horvát rendőrség számára. A történelem nem felejti Jeszenszky Géza akkori magyar külügyminiszter szavait, miszerint a kalasnyikov-szállítmány csak akkor lenne problémás, ha a célországban polgárháborús helyzet lenne, de Horvátország esetében ilyen helyzet nincs. Az egyre feszültebb helyzetben a tárgyalásos megoldást egy csapásra lehetetlenné tette, hogy a nyugati államok, élükön a frissen egyesült Német Szövetségi Köztársasággal elismerték a független Horvátországot. Ezzel a polgárháborús helyzet valóban megszűnt - átalakult nemzetközi konfliktussá. Miután egyrészt Horvátországban - ellentétben Szlovéniával - jelentős szerb kisebbség élt, másrészt a szerb-horvát szövetség a történelmi Jugoszlávia alapja volt, amelynek felbontása a II. világháború során az usztasa horvát állam létrejöttével a jugoszláv történelem legsötétebb korszakát szimbolizálta, azért Belgrád Horvátország elvesztésébe sokkal nehezebben tudott beletörődni, mint Szlovéniáéba. Kemény háború bontakozott ki, ahol előbb a szerb központi hatalom próbálta - ismét sikertelenül - megakadályozni a horvát elszakadást, majd Horvátország próbálta meg - sikerrel - megakadályozni a szerb Krainák elszakadását Horvátországtól. Ez volt Milosevics második etnikai háborúja. A horvát-szerb háború egyre feszültebbé tette a bosznia-hercegovinai soknemzetiségű köztársaság etnikai viszonyait. A horvátok a győzelemre álló Horvátországhoz akarták csatolni saját területeiket, a Tito börtöneit megjárt bosnyák vezető elérkezettnek látta az időt a kiválásra Jugoszláviából, a szerb nacionalisták Belgrád támogatásával ennek éppen az ellenkezőjét akarták, majd amikor ez egyre kilátástalanabb lett, akkor - a horvátokhoz hasonlóan - egy később az anyaországhoz csatolható önálló szerb államot akartak létrehozni. Mindhárom nemzetiség területileg kompakttá akarta tenni saját övezetét, ezért mindhárom részről megindultak azok az erőszakos cselekedetek, amelyek etnikai tisztogatás néven vonultak be a politikai szótárakba. A horvátországi harcokat is egyre inkább a Krainákban mindkét fél részéről alkalmazott etnikai tisztogatások jellemezték. Ez lett volna Milosevics harmadik etnikai háborúja. Ezt a háborút Milosevicsnek, vagy a Szerb Köztársaságnak főképpen és egyedül felróni csak a legnagyobb elfogultsággal lehet. Időközben szinte észrevétlenül Makedónia is elhagyta a Jugoszláv Államszövetséget és furcsa módon ebben az esetben Milosevics még egy akkorácska etnikai háborút sem indított, mint Szlovéniában. Ezt a felettébb furcsa jelenséget még senki sem magyarázta meg. Viszont Koszovóban érlelődtek az események. Milosevics valószínűleg valóban komoly politikai hibát követett el 1989-ben, amikor a poszt-titoi Jugoszlávia - fentebb jelzett okok miatt - fellángoló nemzetiségi problémáit azzal akarta megoldani, hogy megszüntette a túlnyomórészt albánok lakta Koszovó autonómiáját. Az egységes megoldás kedvéért mindjárt a Vajdaság autonómiáját is megszüntette, bár annak sokféle nemzetisége a térség legharmonikusabb együttélését produkálta. A lényeg azonban Koszovó. Az albánok ugyancsak szívükre vették autonómiájuk felszámolását és passzív ellenállásba kezdtek. Ugyanakkor nem használták ki a lehetőséget, hogy Milosevicsre két- (vagy három?) frontos háborút kényszerítsenek. Ezt kezdetben lehetett azzal magyarázni, hogy nem rendelkeztek megfelelő fegyverekkel (nekik nem szállított senki kalasnyikovokat). Ám hamarosan fegyverekhez jutottak, és mégis megvárták a boszniai háború végét, s csak akkor kezdték 4

5 meg akcióikat Belgrád erői ellen. Ennek a jelenségnek a magyarázatával is adósak valakik. Honnan szereztek az albánok fegyvert? Természetesen Albániából. Albániában a poszthodzsista rendszer nem sok pozitív változást hozott. A volt szovjet tagköztársaságokhoz hasonlóan itt is a régi nomenklatúra legrafináltabb tagjai szerezték meg a politikai és a gazdasági hatalmat. Albánia teljhatalmú elnöke Enver Hodzsa háziorvosa, Berisha lett. Európa legelmaradottabb gazdasága szélhámosok kezébe került, akik országos méretű pilótajátékokkal fosztogatták a történelmi okok miatt kapzsi és hiszékeny lakosságot. Berisha elnök leghívebb emberei koszovói származásúak vagy azokkal törzsi rokonságban levő emberek voltak. A becsapott nép megelégelte kifosztását és fellázadt Berisha ellen. A kibontakozó polgárháború törzsi jelleget öltött, mivel a leginkább károsultak a viszonylag fejlettebb dél lakói voltak, akik másik törzsbe tartoznak, mint Berisha és koszovói barátai. A zavargások legfőbb eredménye (Berisha bukása mellett) a fegyverraktárak kiürülése. A széthordott fegyverek soha nem kerültek vissza helyükre. Egyenesen Koszovóba csempészték azokat. A felfegyverzett UÇK-harcosok elkezdték Koszovó felszabadítását. Belgrád pedig ismét keményen megpróbálta Jugoszlávia újabb megcsonkítását megakadályozni. Ez lett Milosevics negyedik etnikai háborúja. Mint látható, nagyon is vitatható, hogy az etnikai háborúk sorát Milosevics illetve a személyén keresztül démonizált Szerb Köztársaság robbantotta ki. Sokkal inkább lehet arról beszélni, hogy Jugoszlávia (pontosabban Szerbia) egy elnyújtott, szalámi-taktikával megvalósított új Trianon áldozata. Ezt a Trianont a mesterségesen felszított nacionalizmusok véres tragédiák sorozatává tették, amelyekért nem egy Démon, hanem valamennyi elvakult nacionalista - és nem kevésbé felbujtóik - a felelősek. Ugyanis ellentétben az eredeti Trianonnal, itt nem egy háborút vesztett, szétzilált hadsereggel rendelkező államot kezdtek megalázó módon megcsonkítani, s így természetesen a reakció sokkal keményebbre sikeredett, mint a Horthy-Magyarország iredenta-revizionista handabandája. A NATO-bombázások befejezése után elsősorban magyar kormánykörök sugallatára megkezdődött a Vajdaság és azon belül a magyar etnikai kisebbség autonómiájának követelése. Orbán Viktor nagy nemzetközi nyilvánosság előtt olyan kijelentéseket enged meg magának, miszerint a következő balkán-déleurópai konfliktus színtere a Vajdaság lehet. A fentiekből eléggé nyílvánvaló, hogy itt a (lehetséges) ok és a (lehetséges) okozat durva és tudatos felcseréléséről van szó. Eddig Belgrádnak nem volt sem oka és (éppen ezért) szándéka sem a Vajdaságban katonai kalandba bocsátkozni. Ha a Vajdaság most elkezd többé-kevésbé nyílt szeparatista szándékokat hirdetni, akkor esetleg Belgrád valóban rosszul fog reagálni. Bár a valóságos események inkább abba az irányba mutatnak, hogy a következő szalámiszelet Montenegró lesz. Természetesen ebben az esetben is egy esetleges etnikai háború okozata, s nem oka, lesz a kívülről szemérmetlenül nem csak támogatott, de direkt ösztönzött montenegrói elszakadási kezdeményezésnek. 3. A kettes számú mítosz - Milosevics a Rém A Nyugat óriási felelősséget visel a jugoszláviai tragédiákért, s hogy e felelősségről eltereljék a figyelmet, azért propagandaeszközeiken keresztül démonizálták a kialakult helyzetet. Kizárólagos felelősként, abszolút Rémként az ambiciózus szerb politikust, Slobodan Milosevicset jelölték meg. Milosevics személyisége némileg alkalmassá tette őt erre a szerepre, bár ezek az objektív és szubjektív személyiségi jegyek (a Tito-nomenklatúra volt tagja, szenvedélyes nacionalizmus, ragaszkodás a hatalomhoz, nepotista vonások stb.) másoknál, például a horvát F. Trudjmannál sokszor lényegesen erősebben jelen vannak. Hogy mégis Milosevics lett a Rém, az közvetetten bizonyítja, hogy itt nem Milosevicsről van szó. A céllal - Jugoszlávia szétdarabolásával - nyilvánvalóan Szerbia áll szemben, tehát akárki is lett volna a szerb ve- 5

6 zető, az lett volna a Rém. Szerbiának van még egy nagy bűne - ortodox, pravoszláv gyökerei. A volt Jugoszlávia Szerbián kívüli köztársaságainak eltérése Szerbiától elsősorban nem etnikai, hanem vallási jellegű. A bosnyákok etnikai hovatartozása erősen vitatott, a bosnyákok nyelve csupán tájszólás jellegű változata a szerbnek, viszont markánsan megkülönbözteti a szerbektől a bosnyákokat muzulmán hitük. Hasonló a helyzet a katolikus horvátokkal is. Az albánok etnikai különbözőségénél sokkal nagyobb súlyt jelent a muzulmán hitük - persze a hátuk mögött álló anyaország is sokat nyom a latba. Szerbia ortodox pravoszlavizmusa sokkal jobban ijeszti a keresztény Európát, mint a bosnyákok, albánok muzulmánsága. Ez ugyanis mély, politikai és ideológiai szálaknál erősebb kötődést jelent Oroszországhoz. Véleményem szerint ez volt és ez maradt a balkáni helyzet kulcsa. Bulgária- Szerbia tengelye a klasszikus orosz érdekszféra egyik legfontosabb eleme. Ha ezt végleg sikerül elszakítani Oroszországtól, akkor Oroszországnak nem marad hídfőállása Európában. Ezért mítosz és porhintés minden olyan szöveg, amely szerint a NATO-nak, az Egyesült Államoknak semmilyen politikai vagy gazdasági érdeke - az emberiességi megfontolásokon kívül - nem fűződik a térséghez. Milosevics tehát a Rém. Vérszomjas nacionalista (s természetesen kommunista) diktátor. Diktátorságával azonban van egy kis probléma. Ugyanis megválasztották. Két periódusban volt Szerbia elnöke, harmadszor az alkotmány szerint már nem választhatták meg. Viszont indulhatott a Jugoszláv Szövetség elnöki tisztéért, amit el is nyert. Megválasztását semmilyen nemzetközi megfigyelő nem találta törvénytelennek egyik alkalommal sem. A mítosz-gyártók egyfelől e tényt ahol lehet elhallgatják, másrészt csúsztatnak. Egy másik választáson - az 1996 évi helyhatósági választásokon - valóban történtek visszaélések, amelyek az összes leadott szavazatok 3,9 százalékát érintették, de amelyek egy-két nagyvárosban, mindenekelőtt Belgrádban, meghamisították a végeredményt. Bár az esetek többségében - például Belgrádban - ez az ellenzék kárára történt, volt olyan város is, ahol a hamis szavazatok a kormánypártokat ütötték el a győzelemtől. Az összességében jelentéktelen választási csalás ellen az ellenzék példátlan hosszúságú tüntetéssorozatot szervezett - főként a legjobban érintett Belgrádban. A tüntetéseket a CNN és más nyugati TV-társaságok szinte egyfolytában élőben közvetítették, amit a szervezők nagyon is tudtak, hiszen transzparenseik túlnyomó többségét nem szerbül, hanem angolul fogalmazták meg. Az említett TV-társaságok tudósítói szinte (vér)szomjasan várták a rendőrség brutális beavatkozását, amely - legnagyobb bánatukra - a több hónapig tartó tüntetéssorozat végéig nem következett be. (Akik látni szerettek volna egy kis rendőri brutalitást, azoknak Belgrád helyett Szöulba kellett volna menniük - elég kevesen tették meg.) A jól szervezett akcióban egyre fogyó létszámban néhány tízezer embert mozgattak folyamatosan, ami a permanens tv-közvetítések révén mint elementáris tiltakozás jelent meg. A nemzetközi közvélemény agyába a médiák módszeresen bevésték a kulcsszavakat: Milosevics - választási csalások - tömegtiltakozás. Az eredmény nem maradt el. Ma már axiómaként fogadja el a világ jelentős része, hogy Milosevics választási csalások révén van hatalmon - diktátor. Hogy ez nem felel meg a valóságnak, azt nagyon kevesek képesek csak felfogni. A média-agymosás eme csúcsteljesítménye (amihez fogható csak az öbölháború helyszíni közvetítése volt) után nem kéne úgy csodálkozni és megütközni azon, hogy a szerb vezetés (alias Milosevics ) a NATO-bombázások megkezdésekor kitiltotta Jugoszláviából, Belgrádból a nemzetközi TV-társaságokat. A nagy nemzetközi médiák táplálják azt a szintén közkeletűvé tett analógiát, ami a koszovói népírtás és a holocaust között állítólag fennáll. Nos ilyen analógiának legfeljebb akkor lenne helye, ha a nácik azért irtották volna a zsidókat, mert a németországi zsidók fegyveres alakulatai - az európai zsidóság támogatásával - a többségében zsidók lakta birodalmi területek elszakadásáért folytattak volna akciókat, ténylegesen veszélyeztetve a III. Birodalom területi integritását. Mint ismeretes, ilyesmiről szó sem volt, tehát az analógia nem 6

7 állja meg a helyét. Ha már náci analógiát keresgélünk, akkor valamivel meggyőzőbb a szovjet területeket megszálló SS, Wermacht (s a Magyar Királyi Honvédség) partizánvadász akcióit felidézni, bár ott is jelentős a szituáció eltérése a koszovói helyzettől. Az igazán erős analógia természetesen a törökországi kurdokkal adódik, erről azonban a NATO-barát propaganda hallani sem akar. Elgondolkodtató, hogy ha Milosevics ennyire a rossz szelleme a jugoszláviai eseményeknek, akkor a NATO miért a totális bombázás eszközét alkalmazta és miért nem küldött egy speciális kommandót Milosevics meggyilkolására. A zsarnok-gyilkosság ősidők óta bocsánatos bűn, míg a vandál pusztítást okozó NATO-bombázásokat Milosevics semmiféle valós vagy állítólagos rémtette nem igazolja. 4. A hármas számú, legújabb mítosz - Milosevics nem írta alá a rambouilleti egyezményt, s a NATO-val folytatott háború elvesztésével sokkal rosszabb feltételeket kellett elfogadnia A fent leírtakon mit sem változtat a koszovói háború (reményeink szerint tartós) befejezése. A NATO-barát propaganda ebben a légitámadások jogosultságának bizonyítékát látja: lám, a légicsapások rákényszerítették Milosevicset, hogy olyan egyezményt fogadjon el, ami a szerbeknek kedvezőtlenebb, mint az általuk elutasított rambouilleti volt! Ez is hamis sztereotípia, amit addig ismételgetnek, amíg sokan el nem hiszik. A sulykolt állításokkal szemben a szerb tárgyaló küldöttség a rambouilleti egyezménynek két pontját vitatta: a békefenntartó csapatok NATO-parancsnokságát és a titkos záradékot, amely egész Jugoszlávia NATO-megszállását jelentette volna. Különösen az utóbbi miatt nem voltak hajlandóak az egyezményt aláírni. A most megkötött egyezmény - jól lehet sok pontjában valóban keményebb, mint a rambouilleti - e két vitatott pontot nem tartalmazza. És Milosevics (valójában a szerb vezetés), akiben állítólag nem lehet megbízni, maradéktalanul végrehajtotta az egyezményt (ugyanez az albán UÇK-ról nem mondható el). Vajon mi bizonyítja, hogy ha Rambouilletben e két vitatott pontot visszavonják és a koszovói rendezést már ott az ENSZ BT fennhatósága alá helyezik, akkor a szerbek nem írták volna alá az egyezményt mindenféle bombázás nélkül? Ezzel szemben most úgy néz ki, hogy a NATO - ENSZ égisz alatt - kénytelen lesz megvédeni a koszovói albánokat és szerbeket mindazoktól a veszedelmektől, amelyek a NATO beavatkozása nélkül nem is fenyegették volna őket. A Balkán eddig is tele volt mítoszokkal. Ezek az új mítoszok nem használnak a balkáni helyzet normalizálásának. Mítoszokkal nem lehet semmit megérteni. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a rambouilleti szerződés - éppen az abban követelt NATO-megszállás miatt - rendkívül sértette az orosz nagyhatalmi érdekeket. Az új helyzetben - orosz részvétel az ENSZ-fennhatóságú békefenntartásban - ez a (véleményem szerint legfontosabb) része a balkáni színjátéknak messze nincs lejátszva. Új elem lehet a nagyalbán-törekvések felerősödése ugyanúgy, mint egy albán polgárháború újbóli fellángolása (Berisha az UÇK sajátos győzelme révén roppantul megerősödve érezheti magát - s ez talán nem is puszta illúzió a részéről). A Balkán a NATO-bombázás révén nem szűnt meg Európa lágy alfele (Churchill) lenni. Háború és béke kérdése még koránt sem dőlt el. Budapest, július 7-én Dr. Nagy András 7

8 Utóirat 2001-ből Eltelt két év és a szerző kénytelen elismerni tévedéseit 1. A balkáni háború nem a Vajdaságban és Montenegróban folytatódik, hanem Makedóniában. A többi stimmel. Milosevics előzetes letartóztatásban van, az öreg hölgy (Dürenmat után szabadon) továbbra is egy egész szuverén országot zsarol, hogy a Rémet kiadják Hágának. Kissé elgondolkoztató, hogy a makedoniai események Milosevics letartóztatása után kezdődtek (pontosabban vettek drámai fordulatot, hiszen minden balkáni esemény kezdete a titoi Jugoszlávia 1989-es felbomlása). A Rém csak nem képes a börtönből is folytatni aljas praktikáit? Utóirat 2002-ből Az öreg hölgy elérte a Rém kiadását Hágának, megkezdődött a Milosevics-per, amit pontosan olyan képtelenség a nürnbergi perhez hasonlítani, mint a koszovói eseményeket a náci holokauszthoz. Maga Milosevics nem teljesen sikertelenül az 1933-as lipcsei pert igyekszik másolni, magának természetesen Dimitrov szerepét kiosztva. Nem számol azonban napjainkban a tömegtájékoztatás sajátosságaival. Az Euro News műholdas TV-adás a per első négy napját élőben közvetítette. Milosevics szereplése azonban úgy látszik nagyon nem tetszik magasabb európai körökben, mert az ötödik napon már nem volt és most sincs élő közvetítés, sőt! az ötödik napi Milosevics-beszédről adott rendkívül szűkszavú közlemény aláfestésére a negyedik napon készült érdektelen felvételeket ismételgettek egész nap (amiből gyanítható, hogy az ötödik napon az Euro News stábja már nem is volt jelen a tárgyalóteremben). A magyar médiák még szűkszavúbbak. A Magyar Rádió Milosevics első védő-beszédéről egyáltalán nem számolt be reggeli híradásaiban. A TV-Híradó néhány Rém -sztereotipiával intézte el a dolgot. Az általam figyelemmel kísért sajtóban egyedül a Népszabadság adott - szintén nem túl terjedelmes és nem teljesen elfogulatlan - tájékoztatást a perről. Ugyanakkor világszerte szaporodnak a fenntartások a per törvényességét illetően. Minden igyekezet ellenére egyre többek számára válik világossá, hogy itt nem Milosevics személye a lényeg. Mellesleg a vád képviselőjének kijelentése, miszerint a per nem politikai per és a vádlottat bűncselekményei elkövetésében nem politikai és ideológiai megfontolások, hanem tisztán aljas indokok vezették, szintén a Rém mitoszának körébe tartozik. Milosevics joggal jelentheti ki, hogy egy ilyen bonyolult polgárháborút egy embernek felróni nevetséges (fenti 1999-es írásomban én is erre igyekeztem rámutatni). A nürnbergi per szervezői például vállalták, hogy politikai pert szerveztek egy bűnös ideológia jegyében kialakított bűnös politika menetében elkövetett bűnök elítélésére. Ha a hágai ügyésznő ezt nem meri vállalni, akkor vagy az ideológia, vagy a politika bűnös jellegét nem képes bemutatni (szerintem nem véletlenül). Marad a Rém mítosza 1 Mentségemül (keserű mentségemül) szolgáljon, hogy az én tévedésem eltörpül a NATO tévedése mellett. Az albán szellem úgy tünik szinte visszaszoríthatatlanul kiszabadult palakckjából. A jugoszláv hadsereget kénytelenek voltak visszaengedni a demilitarizált zónákba, s talán ezúttal nem tévedek, hamarosan észak- Koszovóba is visszaengedik. 8

9 A szocialista forradalom tündöklésének és bukásának modellje: Kuba Rossz hírek érkeznek Kubából. S bár a hírforrások rosszindulata iránt a legkisebb kétségünk sem lehet, ezúttal valószínűleg a tényeket illetően igazat mondanak: Kuba a gazdasági katasztrófa szélén áll, nyersanyag- és energiahiány miatt állnak az üzemei, hajtóanyag híjján megbénulóban van a közlekedés, a lakosság éhezik, éhínségre jellemző tömeges megbetegedések ütik fel fejüket. A Nagy Szomszéd, tudva, hogy a Nagy Testvér már nem akar és nem is tud segíteni, még szorosabbra srófolja a blokád csavarjait, s úgy tűnik, az idő most neki dolgozik. Csodák aligha vannak, ezért a rendszerváltás aligha elkerülhető. Mint Közép-Kelet Európában, úgy valószínűleg Kubában is egyre nagyobb lesz azoknak a tömege, akik nem gondolják végig, mi lesz a rendszerváltás után, csak azt kívánják, hogy annak végeszakadjon, ami most van, mert - úgy hiszik - annál rosszabb már nem lehet. Ám Kuba azért mégiscsak más. Kubában a forradalom népi jellegét csak a legnagyobb rosszindulattal lehet eltagadni. Nehéz kijátszani a függetlenség kártyáját is, hiszen a kubai forradalom előbb volt szabadságharc, s csak azután lett forradalom. A kubai forradalom vezére sem egy külső hatalom által Kubára kényszerített báb, hanem karizmatikus, legendás népvezér. Kuba forradalmában, mint cseppben a tenger, úgy tükröződik az egész huszadik század szocialista forradalma, annak erényeivel és hibáival együtt. Kezdjük némi történelmi visszatekintéssel. Kuba földjére lépett először Kolumbusz, s ezzel kezdetét vette egy több évszázados spanyol gyarmati uralom, amely az őslakosság megtizedelésével, afrikai rabszolgák tömeges behurcolásával alakította ki a kubai nép mai etnikai arculatát. A spanyolokat a véres amerikai-spanyol háborúban a Nagy Szomszéd elkergette, de Kuba népe számára ez nem az áhított szabadságot hozta el, hanem a régi gazdát egy újra, ha lehet a réginél is kegyetlenebbre cserélte fel. Az USA megőrizte Kuba elmaradott, egyoldalú gazdaságát, amely a cukornád, a dohány és a banán termesztésében és primitív feldolgozásában merült ki. A változatosság kedvéért Havannát és még egy-két tengerparti várost az Egyesült Államok kedvelt nyaralóhelyévé, játékkaszinójává és bordélyházává varázsolták, ultramodern csodákat építve a nyomor tengerének közepébe. A nyomor, s az amerikaiakat kiszolgáló Batista-rezsim terrorja egyre elviselhetetlenebbé vált Kuba népe számára. Ekkor romantikus forradalmárok, fiatal forrófejű értelmiségiek egy maroknyi csoportja kétségbeesett akcióra szánta el magát. Megostromolták a rendszer egyik jelképét, a Moncada erődöt. Az akció, a nép támogatása nélkül, természetesen kudarcba fulladt. Az támadás végrehajtói részben Mexikóba menekültek, részben Batista börtöneibe kerültek. Néhány évvel később egy Granma nevű halászbárkán megérkeztek a Mexikóba menekült vezetők, Fidel, Che és társaik, s bevetették magukat a Sierra Maestra hegyei közé. S a nép elkezdett csatlakozni hozzájuk. Minél kegyetlenebb lett a terror, minél magabiztosabbak voltak az amerikaiak, annál többen vágtak neki a Sierra Maestrának. Azután immár egy valódi népi felkelés zúdult le a hegyekből, s elkergette a diktátort, kitessékelte amerikai urait is Kubából. A forradalom győzött. Az Egyesült Államok számára adott volt a lehetőség, hogy megőrizve méltóságát tudomásul vegye a kubai nép akaratát (mint ahogy azt néhány éve, kényszeredetten megtette a Fülöp szigetek diktátorának, Marcosnak a bukásakor), de nem ez történt. Megkezdődött Floridában a forradalom elmenekült ellenségeinek koncentrációja, egy ellenforradalmi támadás előkészítése. Majd következett a kaland a Disznó-öbölben, amit hiába próbáltak hazafias ellenforradalmi partraszállásként feltüntetni, az amerikai intervenciót 9

10 nem lehetett eltusolni. Kuba az amerikai-szovjet szembenállás egyik fő objektumává vált. A lelepleződött USA megint nem a helyzet normalizálása felé, hanem ellenkezőleg, a konfrontáció erősítése irányába tett lépéseket. Létrejött a Kuba-ellenes blokád. Ahogyan a kubai forradalom a szocialista forradalom tipikus modellje, abban az értelemben, hogy nem a feltételek érettsége, hanem a viszonyok elviselhetetlensége kényszerítette ki, úgy az USA viselkedése Kubával szemben az imperializmus általános ellenforradalmiságának tipikus modellje. A nagytőke állati félelme attól, hogy a példa ragadós lesz, s hogy elvesztheti hatalmának egyre nagyobb hányadát, arra készteti, hogy minden eszközzel elfojtsa a forradalmat, lábbal tiporva a forradalmi útra lépett nép akaratát. A szabadságról hangoztatott hangzatos szólamok a volt gyarmatosítók részéről Kuba esetében ugyancsak falsan csengenek. A közép-kelet európai fejlemények is jól mutatják, hogy az imperializmus nem hálás az ellenforradalmi terveit végrehajtó országoknak. Mi tehát a (minden bizonnyal időleges) siker magyarázata? Kuba tragédiába hajló drámája különösen éles választ ad erre a kérdésre. Kuba forradalmát nem lehet a közép-kelet európai szocialista országokhoz hasonlóan moszkvai exportárunak feltüntetni, de a kis Kubát birodalmi törekvésekkel sem lehet megvádolni, mint Szovjet-Oroszországot. Ha tehát Kubában a többi szocialista országokhoz hasonló folyamatok mennek végbe, úgy ennek speciális okai fényt deríthetnek az általános okok természetére is. Mi történt, mi történik tehát Kubában? Az ország a permanens amerikai, tehát imperialista katonai fenyegetés árnyékában él. Nem Kuba követett el intervenciót az USA ellen, hanem az USA Kuba ellen. Nem Kubának van az USA szuverenitását sértő katonai támaszpontja az USA területén, hanem az USA-nak Kuba területén. Ezek letagadhatatlan tények. A gyarmati örökség, az elmaradott monokultúrás gazdaság modernizálása az amerikai blokád miatt szinte megoldhatatlan feladatot jelent. A kubai társadalom tehát csak erőfeszítéseinek maximális koncentrálásával képes a nehézségeken úrrá lenni. Ilyen koncentrál erőfeszítésre sehol senki a világon nem volt képes diktatórikus államszervezet és militarizált (katonás fegyelemre épített) gazdaság kiépítése nélkül. Kubában, mint a többi szocialista országban is, mindezt egy hatalmas szociális és kulturális forradalommal egybekötve valósították meg. Óriási sikereket értek el a közegészségügy területén s az analfabétizmus elleni harcban. Közben azonban az általánossá váló kultúra kissé elszürkült, az ellátás - miközben a szélsőséges nyomort felszámolták - eléggé nyomorúságos maradt. Mivel a lakosság többsége nem képes a permanens forradalmiság állapotában maradni, természetesen nő az elégedetlenkedők száma. A külső fenyegetés, s a belső nehézségek egymással szorosan összefüggő komplexuma szinte kikerülhetetlenné tette, hogy a forradalmi élcsapat bürokratikus állampárttá váljon, a karizmatikus népvezér diktátori vonásokat öltsön magára. (Jellemző, hogy a kubai forradalmat eredetileg nem a jelentéktelen kubai Kommunista Párt szervezte. Castro, már a hatalom birtokában, a Szovjetúnió támogatásának megszerzése érdekében a szó szoros értelmében maga alá szervezett egy új pártot, amelynek kölcsönvette a Kommunista Párt nevet. Meg merem kockáztatni, hogy a fiatal Castro - akárcsak harcostársai - nem marxista kommunisták voltak, a mai Castro Kommunista Pártja egy nem egészen marxista, nem egészen kommunista állampárt erős sztálinista vonásokkal) Az elégedetlenséget csirájában akarván elfojtani, az országra erőltetett elszigeteltség szükségéből erényt kovácsolva megkísérlik a népet minden külső hatástól elvágni ( vasfüggöny ), ami végül is az elégedetlenséget fokozza, a tiltott gyümölcs hamis elképzelése miatt. Az ellenfél persze ezt ügyesen meglovagolja: egyrészt ömleszti a 10

11 propagandát e hamis kép rögzítése, erősítése végett, másrészt álszent módon ostorozza az emberi jogok e szörnyű megsértését. Mi, akik már a szabad világban élünk, jól láthatjuk, milyen sebességgel épül ujjá a vasfüggöny - most már a másik oldalon. Az imperializmusnak - az adott esetben az Egyesült Államoknak - természetesen nem áll érdekében (amíg ez a forradalom keretei között történne) a nyomás enyhítésével, a gazdaság kölcsönösen előnyös támogatásával leépíteni ezt az állapotot. Ellenkezőleg a nyomást fokozzák, a blokádot a nyílt kiéheztetés stádiumába viszik át. A KGST felszámolása ebben a kezükre játszik. (Emlékeztetőül: Carter biztonsági tanácsadója, Brezinsky mondotta volt, hogy olyan fegyverkezést kényszerítünk a Szovjetunióra, hogy az belegebed.) Ez szinte kikényszeríti vagy a kapitulációt (Kelet-Európa, Szovjetunió), vagy a diktatórikus torzulások felerősödését (Kuba, Koreai NDK). A jelenlegi kubai szocializmust tehát csak a csoda mentheti meg, csodák pedig ritkán adódnak ben Oroszországban, 1958-ban Kubában megpróbálták a lehetetlent, mert nem tehettek mást. A kísérlet, úgy tűnik, nem úgy sikerült, ahogy a népek szerették volna, bár - megjósolom - azok a kísérletek sem fognak sikerülni, amelyek e kísérleteket meg nem történteknek, illetve pozitív eredmények nélküli zsákutcáknak akarják beállítani. A népek nem felejtenek: sem a rosszat, sem a jót nem felejtik el. S a történelem még nem mondta ki az utolsó szót. Budapest, augusztus 12-én 11

12 Kuba Akik eddig kevéssé ismerték a kubai forradalom történetét, azoknak sok érdekes adalékkal szolgált Inotai Edit írása ( Moszkvában egészen másról volt szó ). Egyfelől nagyon fontosnak tartom annak a ténynek a tudatosítását, hogy a forradalom állampárti diktatúrába fordulásának legfőbb oka nem a kommunizmus alapvető genetikai kódja - hiszen a kubai forradalmat nem a Kubai Kommunista Párt szervezte, Castro - egészen saját különbejáratú kommunista pártjának megszervezéséig - nem csak nem volt kommunista, de nem is tartotta magát annak. A kubai diktatúra fő oka - mint az a cikkből kiderül - az amerikai katonai-gazdasági blokád. Ezt a tanulságot nem ártana végiggondolni a sztálini típusú diktatúrák természetének elemzésekor is. Ugyanakkor az írás néhány tényekkel nem nagyon alátámasztott állítása, gondolatmenete finoman szólva kételyeket ébreszt bennem. E kételyek az írás címében is sugallt gondolati alapvetést is érintik, miszerint Castro forradalmának legnagyobb ellensége a Szovjetunió lett volna. A magyar '56 és a kubai forradalom kapcsolatát illető megjegyzések logikusnak tűnnek, de azért én már régóta nem tudom a helyére rakni a tényt: a magyar kérdés napirendre vételét az ENSZ közgyűlésén Kuba delegátusa ajánlotta. Nem Castro, hanem Batista Kubája! Nehezen tudom összeegyeztetni történelmi ismereteimmel a cikk következő állítását: A kubai forradalom diszkrét támogatása egyébként beleillett az USA akkori külpolitikájába: az ötvenes évek második felében Washington számára egyre terhesebbek a karibi diktátorok,.... Nem tudok egyetlen karibi diktátorról, amely az ötvenes (vagy akár a hatvanas) években elvesztette volna hatalmát, pláne nem az USA hathatós segítségével - az egy Batistát leszámítva, akinél én erősen kétlem az amerikai (kormányzati) segítséget. Ezzel szemben tudok az USA kormánya által alig titkoltan támogatott United Fruit Company (a zöld szörnyeteg ) magánhadserege által 1954-ben megbuktatott demokratikus guatemalai kormányról. A hatvanas években olvastam Graham Green Komédiások című könyvét Papa Doc Tahitijéről. Emlékszem néhány dominikai partraszállásra, viszont nem emlékszem arra, hogy ott diktatúra-ellenes felkeléseket támogattak volna az amerikai tengerészgyalogosok. És persze Chiléről se feledkezzünk meg - bár az már a hetvenes évek. A nicaraguai contrák és sandinisták harcában az amerikai kormány - emlékezetem szerint, javítsanak ki, ha tévedek - nem a sandinistákat támogatta. A fent idézett mondatban, s következésképpen a ráépített egész gondolatmenetben tehát valami nem stimmel! Az meg kissé csúsztatás, hogy Castróéknak kitűnő volt a sajtójuk Amerikában és ban igen sikeres volt Fidel pénzgyűjtő körútja is. Az amerikai (jenki) értelmiségiek szalon-baloldalisága jól ismert, ha máshonnan nem, Woody Allen filmjeiből. Így elég jó sajtója volt Ho Shi Minh-nek is, miközben B-52-esek bombázták Hanoit. Az orosz bolsevikok is jelentős anyagi támogatást kaptak néhány különc orosz (és amerikai) nagytőkéstől, de azért nehogy már a bolsevik forradalmat a cári kormány és az Egyesült Államok támogatták volna! Bár az ötvenes-hatvanas években végeztem általános és középiskolai tanulmányaimat, nem emlékszem a Che Guevarát radikális kommunistaként ábrázoló történelemkönyvekre. Emlékezetem szerint sehogyan sem ábrázolták Che Guevarát, mivel a kubai forradalom csupán egy fél bekezdést kapott abban a gondolatmenetben, hogy 1945-ig a szocializmus egy országban győzött csupán, de 1945-től a szocialista tábor folyamatosan kiszélesedett, előbb a kelet-európai, majd a kinai-távolkeleti népi demokráciák létrejöttével, s január elsejétől már az amerikai kontinensen is megjelent a szocializmus a kubai forradalom győzelmével. 12

13 Ennyi. Nem fejtem ki részletesen, hogy Che (akárcsak Castro, vagy éppenséggel Petőfi) lehetett úgy kommunista, hogy közben nem volt marxista. Elég ha utalok Heinére, akire ez biztosan állt, hiszen ő maga vallotta magát kommunistának, akkor amikor a marxizmus még éppen, hogy csak a szárnyait bontogatta. Végül visszatérve az írásom elején említett problémára. Inotai Edit azt írja: A szovjetek «nagypolitikát» csináltak ugyanis (amin egy szuperhatalom esetében aligha lehet csodálkozni - N.A.). Nem is állt érdekükben, hogy megszűnjön a blokád, hiszen jól tudták: az elszigeteltség eredményeképpen Kuba előbb-utóbb kénytelen lesz «köldökzsinórját» a Szovjetunióhoz kötni. Ezzel a megállapítással semmi vitám nincs, csupán elgondolkodom azon, hogy miért nem tudták ezt ugyanilyen jól az amerikaiak is? Miután nem hiszem, hogy az amerikai magas diplomácia butább lett volna, mint a szovjet, azért arra kell gondolnom, hogy nagyon is jól tudták és éppen hogy úgy gondolkodtak: hozzátok vágjuk ezt (az általunk előállított) csődtömeget, gebedjetek bele ti! Mint tudjuk, az erkölcs nem diplomáciai kategória. Inotai Edit írásában többször is említi, hogy kutatók már korábban (a követségi iratok nyilvánosságra hozatala előtt) utaltak arra: a disznó-öbölbeli amerikai partraszállás és az amerikai katonai-gazdasági blokád voltak a fő okai a kubai forradalom kommunista irányváltásának. Bizonyosan nem azokra a kutatókra gondolt, akik a mai hivatalos történelemfelfogás alakítóiként az 1917-es orosz, illetve az 1919-es magyar bolsevik hatalomátvételt politikai kalandorok puccsaként aposztrofálják. A Kerenszkij kontra Lenin, illetve a Károlyi kontra Kun átmeneteknek Kubában ugyanis a Castro kontra Castro átmenet felel meg. S ha ez utóbbi aligha magyarázható Castro politikai kalandorságával (hanem - nota bene - sokkal inkább a disznó-öbölbeli kaland és a blokád elrendelőinek politikai kalandorságával), akkor talán a másik két esetben sem lehet oly sommásan elintézni a kérdést. Ez is a kubai kérdés egyik nagy tanulsága. Budapest, április 5-én 13

14 Egy programtervezet kritikája Tervezet SZOCIÁLIS ALKOTMÁNY, SZOCIÁLIS EURÓPA A Munkáspárt programja A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti. (Marx-Engels Német ideológia) Csak egyetlen tudományt ismerünk, a történelem tudományát. (Marx-Engels Német ideológia) Nem állíthatnánk össze, legalábbis a propaganda érdekében egy listát az olyan kérdésekről, melyeket teljesen megoldatlannak tartunk? (Brecht Történetek Keuner úrról) A világot sokféleképpen lehet vizsgálni. Mi, a Munkáspárt a dolgozó ember szemével nézünk életünkre. Magyarországon nem csak gazdagok, nem csak régi és új középosztályok léteznek. Élnek nagyon sokan munkások, parasztemberek, alkalmazottak, kereskedők, értelmiségiek, vállalkozók, munkanélküliek, egy munkás élet után tisztességes pihenésre vágyó nyugdíjasok, egyszóval dolgozó emberek is. Olyan társadalmat, olyan országot szeretnénk, ahol jó a dolgozó embernek. Ez a mi világszemléletünk, hitvallásunk, ez napi politikánk vezérfonala. Nagyon gyenge felvezetés. Stilisztikailag suta és nehézkes (nincs dallama), politikailag kevéssé mozgósító, se hideg, se meleg - osztályszemléletű is, meg nem is. Mi az, hogy jó a dolgozó embernek? Jó az embereknek csak akkor lehet, ha tesznek érte. Kérdés, hogy módjukban áll-e tenni érte? Nem azt kell tehát kívánni, hogy a dolgozó embernek jó legyen, hanem azt, hogy saját sorsának alakítója lehessen. Már itt fel kell hívni a figyelmet, hogy ehhez nem csak kevés az individuális szabadság, de mivel annak a legteljesebb megnyilvánulása a magántulajdon, amely súlyosan korlátozza mások individuális szabadságát, azért csak a társadalmi tulajdonon alapuló kollektív szabadság teszi lehetővé ennek az alapvető követelménynek a teljesülését. Következésképpen a Munkáspárt nem az egyéni szabadság mindenekfelettiségének liberális eszméjét vallja, hanem a kollektív szabadság kommunista eszméjét. Természetesen a kollektív szabadság nem az egyéni szabadság tagadása, nem az egyes egyének szabadsága felett való valamiféle közös szabadság, hanem éppen ellenkezőleg a kollektív szabadság az összehangolt egyéni szabadságok összessége, azok kiteljesedése. A kommunizmus senkitől sem veszi el azt a hatalmat, hogy társadalmi termékeket elsajátítson, csupán azt a hatalmat veszi el, hogy ezen elsajátítás révén idegen munkát leigázzon. (Marx-Engels A kommunista párt kiáltványa) A Munkáspárt humanista, kommunista, baloldali szocialista párt. Az ember érdekeiből indul ki, s nem a tőke vezérli. A kapitalizmust szeretnénk megváltoztatni, átalakítani, mert úgy gondoljuk: még a legjobban működő kapitalista rendszerben sem bontakozhatnak ki az ember értékei, sőt, egyre inkább a tőke érdekeinek rendelődnek alá a nemzetek érdekei is. Ez alól Magyarország sem kivétel. Kicsit sok a minősítés! Mennyiben más minőség a kommunista, mint a baloldali szocialista? Ha politikailag más, akkor hogyan lehet a Munkáspárt egyszerre mind a kettő? Ha nem más, akkor minek mindent kétszer mondani, kétszer mondani... Programunk előzménye közös történelmünk. Tisztelettel adózunk a magyar embereknek, akik évtizedeken át építették, gyarapították hazánkat. A Munkáspárt tiszteletben tartja mindenki felfogását a múltról, de úgy gondolja: a társadalomnak a jelen és a jövő égető 14

15 kérdéseire kell megoldást találnia, azokban kell a lehető legszélesebb társadalmi egyetértést és közös cselekvést kialakítania. Programunk előzménye közös történelmünk - ennek azt hiszem, nincs értelme. Kikkel közös? A bekezdés lényege - ha jól látom - hogy hagyjuk a meddő vitákat és a nem kevésbé meddő nosztalgiázást a múltról és összpontosítsunk a jelen és a jövő égető kérdéseire. A szándék helyesnek tetszik, de nem egészen az.: 1) a Munkáspárt még mindig nem volt képes kritikailag és dialektikusan feldolgozni a közelmúltat - számbavéve a rendszerváltás okait, nem redukálva azt a külső és belső ellenség összeesküvésére, a revizionista árulásra; 2) ma már a rendszerváltás is több, mint tíz éves történelem - ennek kritikai feldolgozása nem csak elkerülhetetlen, de elvi alapja lehet egy marxista programnak. Ezt a lehetőséget ez a tervezet teljesen szem elől tévesztette. Programunk hosszabb távra szól. A mai tőkés társadalom fejlődésében eljuthat ahhoz a szakaszhoz, amikor a saját rendszerére jellemző megoldásokkal nem tudja a társadalom problémáit megoldani, s a pusztulás és a forradalmi átalakulás között választ. Ilyen jelzések már vannak bőséggel, de a mai rendszer még képes kezelni őket. A kissé bombasztikus megfogalmazás mögött - folytatom az előbbi gondolatmenetet - hiányzanak a tények és azok elemzése. A marxista program lényegénél fogva kritikai ( mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti ), kritizálni azonban csak valóságos tényeket lehet. Senkit nem érdekelnek a bőséggel meglévő jelzések, ha azokról nem tudjuk mi fán is teremnek? A tervezet egyébként bővelkedik a hasonlóan feldobott és úgy hagyott labdákban. A Munkáspárt történelmi távlatban a szocializmusban képzeli az ország jövőjét. Magyarországon évtizedeken át a szocializmus építése folyt. A magyar szocializmus sokat adott az országnak. Természetesen mindaz, amit elértünk, nem meríti ki a szocializmusról alkotott elképzeléseinket. Egészen biztos, hogy egy más történelmi helyzetben az új magyar szocializmus is más lesz. A jövő szocializmusát nem ismerjük, nem is ismerhetjük részleteiben. De ismerjük a világ haladó erőinek útkeresését, s mindenekelőtt tudjuk, mit szeretnénk mi, mi a gondja a magyar embereknek. Olyan társadalmat akarunk, amelynek középpontjában az egyén értékessége és méltósága áll, az embert szolgálja, s lehetővé teszi az ember értékeinek maradéktalan kibontakoztatását. Szavatolja élő környezetünk fennmaradását. Mindenki számára egyenlő jogokat és valóságos politikai szabadságot biztosít, s lehetővé teszi az egyén és a társadalom harmóniáját, együttműködését. Ezek így, kifejtetlenül - szólamok. Ráadásul itt is rémesen suta, esetlen a megfogalmazás. Vergődik, mint egy szárnyaszegett kismadár. Az első mondat a jövőről kezd el beszélni, mintegy most valami nagyról és felemelőről lesz szó - a Szocializmusról! Aztán egy rossz kontrapunkttal arról szól, szinte szemlesütve, hogy izé, itt már mintha építettük volna a szocializmust, ami nem is volt olyan rossz - talán... Na de majd a Jövőben! Akkor majd egészen más lesz! Persze fogalmunk sincs róla, hogy az milyen lesz, de már hallottunk valamit ciripelni. Végül na, szóval mi azért tudjuk, hogy mit akarunk. És elkezd politikai közhelyeket felsorolni. Csak hát vajmi nehéz olyan pártot találni, aki ugyanezeket ne akarná, ne hirdetné persze általában nem, mint szocializmust. Hmm. Akkor mitől is más ez a párt, mint a többi? A következő bekezdés megérdemli, hogy szó valódi és képletes értelmében ízekre szedjük: Programunk a közvetlen holnaphoz is szól. Benne van az is, amit ma és holnap cselekednénk, a politikában, a parlamentben vagy akár a kormányban. Az például nincs benne, hogy akkor mit cselekedne a párt, ha továbbra is csupán a legnagyobb parlamenten kívüli párt maradna. Viszont túlságosan is benne van, hogy mit cselekedne a kormányban, sőt annak meghatározó elemeként, jóllehet ennek a közeljövőben semmi realitása nincs. Jobbá tennénk a mai társadalom működését, igazságosabbá, demokratikusabbá. Tudjuk, hogy a piacgazdaság törvényei határozzák meg a gazdaság fejlődését, de mi jobban kihasználnánk 15

16 az állam lehetőségeit a fő gazdasági folyamatok tervezésében, az oktatás, a kutatás és fejlesztés ösztönzésében, az emberi környezet védelmében. A Munkáspárt minden eddigi programszerű dokumentumának jellegzetes vonása volt az állam mindenhatóságába vetett szinte már vallásos hit (állam-fetisizmus). Tessék már észrevenni, hogy ami ben megbukott, az az államszocializmus volt és tessék emlékezni arra a marxista alapigazságra, hogy az állam a mindenkori uralkodó osztály hatalmi gépezete, így a kapitalizmusban az állam a tőkések állama, amelyet az osztályharc eszközeivel és annak hangsúlyozásával, hogy az össztőkének is érdeke az egyéni tőkék bizonyos mértékű korlátozása, rá lehet szorítani egy s másra, de nem lehet elvárni hogy ne azt adja mi lényege. Szociális Alkotmányt, széles közmegegyezést ajánlunk azért, hogy minden magyar versenyképes lehessen az Európai Unióban. A versenyképesség nagyon veszélyes fogalom. Én úgy látom, hogy ha valami a közeljövőben forradalmi helyzetet fog teremteni a fejlett országokban, akkor az annak a felismerése lesz, hogy a versenyképességre törekvés, a versenyképesség mindenek felettisége teszi egyre elviselhetetlenebbé az életet. Gondoljuk meg, mi a verseny célja? A küzdés maga?! Az előbb arra emlékeztettem, hogy 1989-ben az államszocializmus bukott meg. Miért bukott meg? Sok egyéb mellett az egyik fő ok valószínűleg az utolérni és túlszárnyalni zsákutcája volt. Ha nem produkálunk valami forradalmian mást, akkor garantáltan nem leszünk versenyképesek - ez egyébként valahol magára a Munkáspártra is igaz. Azt akarjuk: olyan országként ismerjék hazánkat a világban, ahol mindenki ingyenesen jut a tudáshoz, nem kell fizetnie egészsége megőrzéséért, európai bérek vannak. Olyan országként, ahol jó és érdemes élni. Ez demagóg utópia. Nem kell újabb rendszerváltás ahhoz, amit a következő évekre javaslunk, de látjuk: programunk több is annál, amit a kapitalizmus kínál, túlmutat annak keretein. A rendszerváltásnál kevesebb... szlogen már foglalt. FIDESZ Polgári párt. Nála se sok értelme van, ebben a mondatban meg még annyi sem. A Munkáspárt baloldalinak tart minden olyan törekvést, amely a dolgozók életét jobbá, tisztességesebbé kívánja tenni. Ugyanakkor úgy véljük, hogy a kapitalizmus viszonyai között ez a cél sohasem válhat teljes mértékben valóra. Egyik napról a másikra nem lehet átalakítani a kapitalizmust. De tudjuk, hogy át kell alakítani. Nem tudjuk, meddig tart majd az átalakulás folyamata, de már elindult. Ilyen kásával garantáltan el lehet tűnni a süllyesztőben. Valaki ezt olvasta? A rendszerváltás óta mindannyian sok tapasztalatot szereztünk. Tudjuk: a Munkáspárttól függ, hogy jobb legyen a munkásembernek, a dolgozó embernek. Ha ez benne marad a programban, akkor senki sem vádolhatja a Munkáspártot túlzott szerénykedéssel. A Munkáspárt az egyetlen párt, amely a magyar dolgozót képviseli és nem külföldi nagytőkét. Egy párt, amely nem barátai, és üzletfelei gazdagodásáért politizál, hanem a rendszerváltás, a kapitalizmus, a globalizáció veszteseiért. Egy párt, amely sohasem hajolt meg a kapitalista politika előtt, s a jövőben sem fog meghajolni. A Munkáspártnak nem a dolgozók a barátai és üzletfelei? Mert ha mégis, akkor nem sok jót várhatnak - legalább is e mondatok szerint - kedvenc pártjuktól. Pufogó, rosszul fogalmazott frázisok hiteltelenné teszik a legjobb szándékokat is. KÖZMEGEGYEZÉS - SZOCIÁLIS ALKOTMÁNY A következő egy-másfél évtizedben legfőbb feladatunk Magyarország túlélésének biztosítása a globalizálódó világban. A gazdaságban ez a versenyképességünk javítását jelenti a magyar adottságoknak leginkább megfelelő fejlesztési irányok biztosításával. 16

17 Ez itten a kormányprogram. Tényleg tisztázni kellene, hogy kinek a programjáról is van szó?! Társadalmi téren célunk az, hogy a lehető legszélesebb rétegek részesüljenek a fejlődés, s ezen belül az EU-csatlakozás előnyeiből, olyan szociális rendszer kiépítése, amely a gazdasági racionalitás szempontjai mellett egyenrangú fontossággal kezeli a munkavállalók és a nyugdíjasok érdekeit. A politikában kikerülhetetlen feladatunk az EU-csatlakozással törvényszerűen járó szociális feszültségek enyhítése, a politikai konfliktusok kezelése, a szélsőjobboldal - Európa más országaiban tapasztalt - előretörésének megakadályozása. A következő egy-másfél évtized legfontosabb feladatának a közmegegyezés kialakítását tartjuk a társadalom alapvető kérdéseiben. A Munkáspárt Szociális Alkotmány elfogadását javasolja, megegyezést a társadalom és a hatalmat gyakorló politikai erők között. 1. A Szociális Alkotmányban az Országgyűlés és a mindenkor végrehajtó hatalmat gyakorló kormány jelentse ki: egyenrangú és egyenjogú polgárnak tekinti a bérből és fizetésből élő munkavállalókat, a tartósan vagy átmenetileg munkanélkülivé válókat és a nyugdíjasokat. 2. A Szociális Alkotmány más fontos kérdések mellett mondja ki: a magyar társadalom európai versenyképességének biztosítása érdekében Magyarország ingyenes oktatást, ingyenes egészségügyi ellátást, teljes foglalkoztatást, európai szintű szociális védelmet, széles körű társadalmi párbeszédet valósít meg. Ezeken az alapelveken az egymást követő kormányok 15 éven át nem változtatnak. 3. Az Országgyűlés módosítsa az Alkotmányt, s mondja ki: az alapvető szociális jogokat és intézményeket a Szociális Alkotmány szabályozza. A Szociális Alkotmány különleges törvény, amelyet az Országgyűlés kétharmados többségének egyetértésével, népszavazás útján lehet elfogadni és módosítani. Végrehajtását és érvényesülését Szociális Alkotmánybíróság felügyelje. AZ OKTATÁS - LEGFŐBB ERŐNK ÉS TARTALÉKUNK Magyarország legfőbb ereje és tartaléka az itt élő és itt dolgozó emberek tudása, szellemi gazdagsága. Olyan oktatási rendszert akarunk, amely a lehető legszélesebb rétegek számára, a lehető legmagasabb szinten biztosítja a lehetőséget a tanulásra, továbbtanulásra, átképzésre. Az oktatás legyen ingyenes, világi, demokratikus. Már korábban is előjött és még elő fog jönni az oktatás (egészségügy stb.) ingyenessége. Ez közgazdaságtani nonszensz. Alapigazság, hogy ingyen semmi nincs. Ezek a közjavak meg különösen nem. A FIDESZ-Kisgazda kormány már látványosan eltörölte a Bokros-csomagban bevezetett tandíjat, sőt elkezdte a hallgatói hitel rendszerének kiépítését is. Vajon megoldotta a problémát? Ha igen, akkor miért van benne a Munkáspárt programjában? Ha nem, akkor nem ez a megoldás és ezért így nincs helye a Munkáspárt programjában. Saját szerény álláspontom a következő. Az oktatás (akárcsak az egészségügy, a lakáskérdés, a tömegközlekedés, a kultúra stb.) olyan közjavak, amelyek a szakirodalom szerint zsúfoltságra hajlamosak, ezért finanszírozásuk megoldható a magánjószágokéhoz hasonlóan (azaz fizetni kell értük, ami természetesen nem jelenti a megvásárlásukat, hiszen oszthatatlan jószágokról van szó). Ha nem ezt teszik, akkor a szolgáltatás ingyenes, valójában közvetlenül társadalmilag próbálják meg finanszírozni (ami megint csak a köztudat és e tervezet gondolatvilágával ellentétben nem feltétlenül jelent állami finanszírozást). Ennek két óriási veszélye van. Az egyik a személytelen finanszírozásból származó pazarlás, a zsúfoltság fokozódása, a szolgáltatás minőségének drasztikus romlása. A másik különösen az állami finanszírozásnál jelentkezik és szorosan kapcsolódik az elsőhöz. Ez a szolgáltató paternalizmusa, a szolgáltatást igénybevevő kiszolgáltatottsága. Ha kifogás merül fel a szolgáltatás minőségével kapcsolatban, akkor azonnal kész a válasz: Hja! Olcsó húsnak híg a leve! Ezért nem jó megoldás az ingyenesség. A megoldásnak dialektikusnak kell lennie. A szolgáltató felé legyen fizetős (az iskola igenis kapjon tandíjat, az orvos kapjon tarifa szerinti díjazást stb.) a felhasználó részéről legyen ingyenes 17

18 (tanulmányi támogatás, ösztöndíj rendszer, jól szervezett hallgatói hitel, egyéni betegbiztosítás stb.). A lényeg az, hogy a szolgáltatónak nem kell tudnia kitől kapja a honoráriumot, illetve úgy kell tudnia, hogy a felhasználó fizetett és ezért joga van maximális minőséget követelni. Az oktatás ingyenességére konkretizálva: ne azért fizessen a hallgató tandíjat, mert a diploma előny lesz számára (a társadalomnak optimális esetben több előnye származik belőle) és ezért elvárható, hogy a költségeihez hozzájáruljon, hanem azért, hogy legyen a piacgazdasággal komfort erkölcsi alapja minőségi oktatást követelni. Ekkor viszont a tandíj forrása egyáltalán nem a hallgató saját eszközei kellenek, hogy legyenek. Külön kiemelném, hogy annak idején a Bokros-csomag idevágó intézkedései közül a legrosszabbnak azt tartottam, hogy a tandíj kompenzálásának egyetlen módját írta elő a hallgató családi körülményeiből következő tandíjmentességet. Egyrészt a magyar irodalom (Móra, Móricz, József Attila stb.) tele van példákkal a tandíjmentesek megalázásáról, másrészt a jogállamisággal sem összeegyeztethető, hogy egy nagykorú személynél figyelembe vegyék szülei anyagi helyzetét. Itt viszont a gyermekek szülők általi kizsákmányolásának, megalázásának problémája vetődik fel. Összefoglalva. A Munkáspártnak véleményem szerint nem a demagóg ingyenesség követelésénél kéne leragadni, hanem fel kellene mérnie a társadalmi finanszírozás reális forrásait és ha ott talál valamit, amit a polgári-kispolgári pártok nem tudnak vagy nem akarnak felismerni, úgy azt szorgalmazni programjában. 1. Az oktatást stratégiai ágazatként kell kezelni. Az oktatás költségeinek jelentős részét az állam vállalja magára központi, társadalmi célú beruházásként. Szavatolnia kell, hogy az oktatást sem gazdasági körök, sem politikai szervezetek, sem egyházak nem sajátíthatják ki. Nem így! Itt (mint máshol is) stilisztikai-tartalmi hiba két különböző dolog egybemosása. Egy dolog az oktatás finanszírozásának kérdése és más dolog az oktatás (nem) kisajátíthatóságának kérdése. Való igaz, hogy ez a két aspektus valahol összefügg, de erre az összefüggésre, ha mód van rá, rá kell mutatni, elemezni kell ha nincs rá mód (terjedelmi okokból), akkor viszont a két aspektust külön kell kezelni. 2. Jelentősen növelni kell az oktatási kiadásokat. Az oktatás részesedése 10 éven belül érje el a GDP minimum 10 százalékát. Itt kezdődik a GDP nagyvonalú szétosztogatása. Először is tisztázni kell, hogy az állam ebben a tervezetben legalább három különböző fogalmat takar. Néhol a társadalom, máshol a költségvetés szinonimája, és végül néha az is előfordul, hogy állam alatt valóban az államot értik, ami politikailag az uralkodó osztályok hatalmi szervezete, közgazdaságtanilag a belső gazdaság harmadik, se nem termelő (vállalat), se nem fogyasztó (háztartás), hanem koordináló, érdekegyeztető szereplője. Ebben a pontban explicite nem szerepel az állam, de mivel a direkt politika csak a költségvetéssel rendelkezhet, azért itt implicite az állam második értelmezése sejthető némileg összefolyatva az elsővel. Ezért másodszor mindenképpen utána kell járni, hogy mostanában a GDP mekkora része folyik keresztül a költségvetésen. Ha egyúttal összeszámoljuk, hogy a tervezet különböző helyein a GDP mekkora részei kerülnek elosztásra félek tőle meg fogunk lepődni. 3. Az oktatás a diákok számára minden szinten legyen ingyenes! A közoktatásban ez teljes térítésmentességet jelent, a felsőoktatásban az első diploma legyen ingyenesen, tandíj fizetése nélkül megszerezhető. Ugyanakkor legyenek olyan kiemelt, társadalmilag fontosnak ítélt felsőoktatási ágazatok, amelyekben a diploma megszerzését az állam a már diplomások számára is támogatja. Az állam vállaljon szerepet a tankönyvkiadás finanszírozásában, az oktatási eszközök gyártásában! A tankönyvkínálat legyen széles, s ebből az állam válassza ki a támogatásra érdemes műveket. Átlátható, hozzáférhető tankönyvpiacra van szükség, s fokozott minőségellenőrzésre ezen a téren. Őrizzük meg az iskolai tanulószoba intézményét. Az állam vállaljon nagyobb szerepet a gyermekélelmezésben, az iskolai gyermekegészségügyben. Lásd, mint fent. Azonkívül itt is minden össze-vissza van hányva. Gondolkodtunk már azon, ki fogja a Munkáspárt programját elolvasni? Barátainkat össze akarjuk zavarni, ellenségeinknek fel akarjuk kínálni a kiröhögésünk lehetőségét? Ha a stílus az ember, akkor ez fokozottan igaz egy pártra és az ő programjának stílusára 18

19 4. Az oktatás alapvetően állami feladat. Az állam a költségvetésből az állami, önkormányzati iskolákat támogatja. A magán- és alapítványi iskolákat anyagilag csak akkor támogatja, ha hiánypótló tevékenységet végeznek. Íme a vegytiszta államfetisizmus! Itt az állam valószínűleg a társadalom szinonimája, ami a kapitalizmus keretei között egy marxista igényű műben megengedhetetlen. Mellesleg, mi az hogy hiánypótló? Ha a magán- és alapítványi iskolákba beíratnak gyerekeket, akkor igény van rájuk, tehát nem létük hiány lenne, vagyis hiánypótlóak. A mondat értelmezhetetlen. 5. A Munkáspárt a világi oktatást támogatja, s kiáll a lelkiismereti és hitéleti szabadság mellett. Lehetségesnek tartjuk az egyházi iskolák működését olyan formában, hogy azok közvetve vagy közvetlenül ne zavarják az állami és önkormányzati intézmények működését, világnézeti semlegességét. A szülők és gyermekeik külön igényeit szolgálják, ne részesüljenek az állami és önkormányzati intézményekkel azonos támogatásban. Az opportunista elefánt a porcelánboltban. Egyfelől elvileg le lehetne (le kellene?!) szögezni, hogy a hit és a tudomány jól lehet mindkettőnek megvan a társadalmi létjogosultsága egymást kizáró társadalmi szférák, tehát elvileg az iskolának nincs helye a templomban, az egyházaknak nincs helyük az iskolákban. Eldöntendő kérdés, hogy ezt az álláspontot, mint elvi álláspontot hajlandó-e a Munkáspárt felvállalni, helyénvaló-e a mai viszonyok között nyíltan kiállni mellette? Hajlok arra, hogy nem lenne szerencsés. De ha ezt a szétválasztást ma politikailag nem célszerű hangoztatni, akkor a fenti bekezdés durva hangja sem elfogadható. (Az érdekesség kedvéért megjegyzem, hogy az egyházak messze nem ilyen tapintatosak velünk és a tudománnyal szemben. A szentpétervári Izsák székesegyház kupolájából eltávolították azt az oktatási célokat szolgáló ingát, amit egyébként nem is az ateista bolsik akasztottak fel oda.) 6. Az oktatási rendszer biztosítsa az esélyegyenlőséget. A tanulás legyen mindenki számára hozzáférhető. A kistelepüléseken is fenn kell tartani iskolákat. Az oktatási rendszer szavatolja az egyes iskolatípusok közötti átjárást, a tehetség gondozását, a lemaradók felzárkóztatását. Erősíteni kell a kollégiumok szociális funkcióit. Az általános és középiskolai bentlakásos intézményi hálózatot indokolt fejleszteni, megteremtve a hetes otthon lehetőségét. A kistelepüléseken is fenn kell tartani iskolákat. Biztos? Most hallottam valamelyik TV műsorban, hogy a tanyasi osztatlan iskolák tanulói behozhatatlan hátrányba kerülnek. Személy szerint nekem az a véleményem, hogy ha valamit tanulhatunk Amerikától, akkor az a híres sárga iskolabuszok rendszere. 7. Demokratikus oktatási rendszert akarunk. Demokratikus normákat közvetítsen, s demokratikus legyen belső szervezete, irányítása, élete. Védjük a diákok demokratikus jogait, az iskolának a szülők által is látható működését, nyilvánosságát. Itt miről van szó? Több fényt! (Goethe) 8. Legyen az oktatási rendszer humánus. A döntő ne a tőke érdeke, ne a piaci igények kielégítése, hanem a tudás megszerzése legyen. Olyan értékeket továbbítson, mint az emberi méltóság és szabadság tisztelete, az értékteremtő tevékenység megbecsülése. Azért ugye szakismereteket is adhat? 9. Az oktatási rendszer az európai értékeket védelmezze. Internacionális és nemzeti jellege nyilvánul meg abban, hogy a magyar társadalom multikulturális értékeit továbbítja a felnövekvő nemzedékeknek, hogy a nemzeti hagyományok és értékek ápolására, a más népek és nemzetiségek megbecsülésére, a másság tiszteletben tartására egyaránt tanít. Tisztáztuk már, hogy mik azok az európai értékek? A gyarmatosítás (holland kakaó)? A kapitalista termelési mód (Shell, Philips, IG Farbenindustri)? Az imperialista világszemlélet (ami nem európai, az nem kultúra)? Muszáj a Munkáspártnak európai újnyelvet beszélve bevonulni az Európa-erődbe? 10. Országos és egységes tantervi követelményrendszerre van szükség. Az oktatási törvény a korszerű általános ismeretek körét jelölje ki. Az oktatási rendszer biztosítsa az anyanyelvi és kommunikációs készség fejlesztését, a történelmi és társadalmi ismeretek 19

20 elsajátítását. A diákok legyenek jártasak a matematikában, a természettudományokban, rendelkezzenek a legkorszerűbb számítástechnikai ismeretekkel. Minden tanuló középfokon sajátíthasson el két idegen nyelvet. Az iskola segítse elő a kulturális, zenei, színházi és más művészeti ismeretek, élmények megszerzését. Az iskola szolgálja az egészséges életmód elsajátítását, a testkultúra fejlesztését. Kapjon kiemelt helyet az állatok és a növények szeretete, a természet és az élő környezet védelme, a közéletiségre és toleranciára nevelés. Ennek feltétlenül egy marxista pártprogramban van a helye? Miért, más pártok vagy akár a kormányzat nem ezt akarja, nem ezt ígéri? Mert, ha nem, akkor talán erre utalni kéne! Ha pedig igen, akkor mi végre az egész felhajtás? Ez a pont jellegzetes példája annak, amikor a Munkáspárt az eredeti (és szerintem ma aktuálisabb, mint bármikor) marxi program ( A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti. ) felvállalása helyett beáll a parlamenti kreténizmus kirakodó vásárába, ahol mindenki nagyjából ugyanazt kínálgatja azzal, hogy az enyém jobb, mint a többieké, ezt vegyétek! 11. Rövid időn belül át kell térni a kötelező középfokú, 12 évfolyamos oktatásra a tankötelezettség 18 éves korra emelésével együtt. Felfogásunk szerint ennek a 8+4 évfolyamos alap-iskolatípus, az egyszintű érettségi rendszer felel meg. Nem kéne itt valami minimális érvelést is szerepeltetni? 12. Többszintű, rugalmasan változó szakképzésre van szükség. A szakirányú képzést minél teljesebb általános képzés előzze meg. A társadalom érdeke, hogy elősegítse a szakmai továbbképzést és átképzést, beleértve a második szakma megszerzését és a hozzá kapcsolódó kollégiumi elhelyezés ingyenességét. A középfokúnál magasabb szakmai jellegű intézményeket Akadémiákká kell átalakítani, s a szerezhető diplomát állami végzettségként kell elismerni. 13. A felsőoktatásban való tanulás - függetlenül a család anyagi helyzetétől - minden tehetséges fiatal számára legyen elérhető. Az alábbiak annyira eklektikusak, hogy képtelenség minden részletében megbírálni (nem tudom röviden szétválasztani azt amivel egyetértek, attól amivel nem) Itt saját felsőoktatásbeli tapasztalataimra hivatkozom. Már az előző kormányoknál elkezdődött az az ellentmondásos folyamat, ami a jelenlegi polgári kormány öndicsérő propagandájának kemény paneljává merevedett. Pokorny Zoltán mondta el először, majd Orbán Viktor a Vigadóban szó szerint megismételte, hogy míg a rendszerváltás előtt a megfelelő korú fiatalok közül csak minden tizenkettedik jutott be a felsőoktatásba, addig ma már minden harmadik, és 2004-re elérjük, hogy minden második fiatal folytathasson felsőfokú tanulmányokat. Ebben az az egyik szépség, hogy mindig csak az inputoldal felől közelítenek, az outputoldal felöl (hányan végzik el a felsőfokú iskolát, hányan tudnak képzetségüknek megfelelően elhelyezkedni?) soha. A másik annak elhallgatása (és erre nem csak sejtelmesen utalni, de hangosan rámutatni kellene), hogy a hallgatói létszám hallatlan felduzzasztása hallatlan színvonalsüllyedéssel jár. Ennek egyik oka, hogy a hallgatói létszám drasztikus növelésével párhuzamosan az objektív és főleg a szubjektív feltételek közel ilyen drasztikus leépülése megy végbe. Egy főiskolai tanárnak (hogy a magam példájánál maradjak) a nagy csinnadrattával beharangozott béremelés után sem fogja a bruttó keresete meghaladni a havi ezer forintot, miközben egy még le sem diplomázott informatikus kezdő havi fizetése 300 ezer körül van, a bank szakmában az ottani hierarchia szerint jóval a professzori szint alatti középvezetőnek pedig nem ritkán a havi egymillió is megvan. Ilyen körülmények között még jobban érvényes a régi vicc: a felsőoktatásban csak a hülyék dolgoznak vagy olyan hülye, hogy máshol nem tud elhelyezkedni, vagy azért hülye, mert kiváló képességei ellenére a felsőoktatásban maradt. Az utóbbi hülyék azonban kihaló állatfajta. A másik s talán a Munkáspárt szempontjából fontosabb okot az alábbi diagrammokon illusztrálom. 20