A szlovénok a második világháború alatt és ennek értékelése a rendszerváltás idején és azóta

Átírás

1 XX. SZÁZAD A szlovénok a második világháború alatt és ennek értékelése a rendszerváltás idején és azóta A szlovén nemzeti kérdés a második világháború alatt 1941 áprilisában német, olasz és magyar csapatok szállták meg Jugoszlávia szlovénok lakta részét. A korabeli intézkedések és az ezekkel összefüggésben kiadott dokumentumok alapján amelyek a szlovénok számára mind kedvezőtlenek voltak a szerző úgy véli, hogy az új világrendben kérdésessé vált a szlovén nemzet léte. A szlovén értelmiségiek és politikusok természetesen intenzíven keresték annak módját, hogyan tudnák elhárítani a fenyegető veszélyt: minden reális és irreális változatot végiggondoltak és megpróbáltak a gyakorlatba átültetni. Az elképzelések persze részben a változó külpolitikai helyzet tükrében, részben a résztvevők politikai pártállása alapján bizonyos kulcskérdésekben azonosak voltak, számos alapkérdésben azonban jelentősen eltértek egymástól. A legtöbben világosan látták, hogy a régi, a királyi Jugoszlávia nem támasztható fel többé. Ennek ellenére komoly problémát jelentett, hogy a megszállással, illetve a Független Horvát Állam 1 létrejöttével megszakadtak a kapcsolatok a többi, ugyancsak megszállt délszláv területtel. Ennek következtében a legtöbben úgy vélték, hogy az első világháború időszakától eltérően amikor is a többi délszlávval összefogva hoztak létre egy közös államot ezúttal önmaguknak kell kidolgozniuk a saját nemzeti programjukat. Ez azt is jelentette, hogy legalábbis elméletben dönteniük kellett arról, hogy önálló (esetleg autonómiával rendelkező) szlovén entitást akarnak-e létrehozni, vagy a háború után valamilyen formában másokkal összefogva alakítanának ki egyfajta közös államot. Az is az alapvető kérdések közé tartozott, hogy az új entitás a németekkel, a Szovjetunióval, vagy a nyugati hatalmakkal kiépített kapcsolatokra alapozzon-e. Mindezt bonyolította, hogy az elméleti elképezések valóra váltását olyan környezetben kellett megkísérelni, amelyeket az egyes szereplők politikai hovatartozásuktól függően megszállásként, kollaborációként, felszabadító harcként, polgárháborúként, forradalomként éltek meg.. Erről részletesen lásd Sokcsevits Dénes: Horvátország a 7. századtól napjainkig. Budapest, Mundus Novus Kft. 2011,

2 Ilyen körülmények között nagyjából két ellenséges tábor alakult ki. Az egyik a megszállókkal fegyveresen is szembeszálló (a kommunisták vezette, formálisan többpárti) Felszabadítási Front (Osvobodilna Fronta, OF) köré csoportosult, a másik, a szerző szavaival élve az ellenforradalmi tábor volt. Bár a két csoportosulás között az elméleti vitákon túl, súlyos leszámolásokkal tarkított fegyveres küzdelem is zajlott, bizonyos kérdésekben egymástól nagyrészt függetlenül azonos következtetésekre jutottak. Fő célkitűzésük az volt, hogy valamennyi szlovén egy egységes igazgatási keretbe kerüljön (az 1848 óta érvényes szlovén szóhasználattal élve az Egyesült Szlovénia keretébe), ez az egység pedig a megújult és területileg kibővült jugoszláv állam részeként működjön. Amíg a forradalmi tábor köztársasági forma kialakítását tűzte ki célul, addig a másik oldal a királyság megújításáért állt ki. A szlovén politikai erők közül a királyság mellett leginkább a liberálisok törtek lándzsát, míg a katolikus tábor hajlandó volt a köztársaságot is elfogadni. Az OF erősebben hangsúlyozta a szlovénok szövetségi Jugoszlávián belüli önrendelkezési jogát és az államiság attribútumait, míg a másik oldal inkább az autonómia gyakorlati problémáit tartotta szem előtt. A kommunisták fő kiinduló pontja eredetileg az volt, hogy a második világháború lehetőséget nyújt a világforradalom megvalósítására. Kezdetben úgy vélték, hogy ennek győzelme után az olyan átmeneti versailles-i képződmények, mint Jugoszlávia, nem élednek újjá. Ezt a meggyőződésüket erősítette, hogy a szovjetek 1941 májusában távozásra szólították fel a jugoszláv nagykövetet, ilyen módon de facto elismerve Jugoszlávia feldarabolását elején az elszakadást is magában foglaló nemzeti önrendelkezés elvét a korábbinál erősebben hangsúlyozták ugyan, de Jugoszláviáról nem szóltak. Álláspontjuk az volt, hogy az önrendelkezés alapján el kell érni a szlovén szuverenitást és majd csak ez után kell dönteni arról, hogy kivel is akarnak szövetkezni. Ezt az elvet olyan hevesen képviselték, hogy azokat, akik valamiféle jugoszláv megoldásban gondolkodtak, a nagyszerb hegemonizmus és unitarizmus híveiként bélyegezték meg. Ugyanakkor kommunista körökben volt némi zavar ezzel az egész kérdéskörrel kapcsolatban. Az 1920-as évek közepétől az 1930-as évek közepéig ugyanis teljes mértékben teljesen elutasították Jugoszláviát és annak szétverését tűzték ki célul. A népfrontmozgalom elterjedése idején részben módosítottak ugyan az eredeti elképzelésen, de nem hagytak teljesen fel vele. Annál is kevésbé, mert Jugoszlávia ügyét az elsődlegesnek tekintett megfontolások a hatalom megragadása és a bolsevik típusú rendszer kiépítése összefüggésében szemlélték. Sőt, a Muravidék megszállása után 113

3 éppenséggel a magyar kommunista mozgalommal szerettek volna kapcsolatokat létrehozni. El is utaztak Budapestre, de a szerző szerint ezek a tárgyalások sikertelen voltak. A zavart tovább fokozta, hogy a szovjet vezetők 1941 nyarán bejelentették, a legfőbb irányelv most nem a világforradalom, hanem a honvédő háború. A jugoszláv és így a szlovén kommunisták azonban csak nehezen mondtak le eredeti, a világforradalomra vonatkozó elképzeléseikről. A szerző úgy látja, hogy a szlovén illetve jugoszláv kommunisták valamint a Komintern között alapvető nézeteltérés volt a kommunista ideológiára vonatozó felfogásban. A Kominternben ugyanis ez az ideológia mindenekelőtt a (forradalommal azonosított) szovjet államérdekek megvalósítását szolgálta. A délszlávok körében viszont az ideológia határozta meg a politikai döntéseket, ennek alapján pedig úgy vélték, a háború nem csupán a fasizmus elleni harc, hanem olyan folyamat, amely elkerülhetetlenül a világforradalom kitöréséhez vezet. Ezért a Komintern 1942 őszén figyelmeztette őket, ne számítsanak arra, hogy a háború annak teljes befejezése előtt világforradalomba csap át, emiatt pedig a megszállók elleni harcban össze kell fogni az ellenzéki pártokkal is. Ekkor újra kellett gondolniuk a követendő stratégiát. Erre utal az a levél is, amit Kardelj 1942 végén küldött Titónak, s amiben egyebek között azt írta, hogy már most látszik, hogy nemzetközi helyzetünket éppen Jugoszlávián keresztül erősíthetjük meg. A szerző mindebből kiindulva azt állítja, hogy a háború előtti népfrontmozgalom és az OF között semmilyen értelemben nem kereshetünk folytonosságot. A szlovén kommunisták ugyan a Komintern 1940-ben megfogalmazott figyelmeztetése után már kapcsolatba léptek a keresztényszocialistákkal és a Sokol mozgalommal de a nem kommunista fasiszta ellenes erőkkel való igazi együttműködés csak lassan alakult, s csak a világforradalom elhalasztására vonatkozó említett 1942-es figyelmeztetés után kapott újabb lendületet őszén, amikor az OF-ben megkezdték a fegyveres ellenállás megszervezését, igen komoly ellentétek voltak a Frontban tömörült erők és a legerősebb polgári párt, a Szlovén Néppárt (SLS) között. Amint a szerző megfogalmazta, mindkét oldalt az együttműködés képtelenség jellemezte őszén tehát amint erre fentebb utaltam az OF és az SLS egymástól eltérő utat választott, s az együttműködés helyett két ellenséges tábor alakult ki. S amíg egyfelől az SLS a veszély ellenére nem tartotta legitimnek a kommunisták ellenállási mozgalmon belüli szerepét, addig másfelől az egyik vezető szlovén kommunista úgy vélekedett, hogy a (politikai) pártok nagyobb veszélyt jelentenek, mint a megszállók. A kommunisták, akik kezdetben túl kevesen voltak ahhoz, hogy eredményes fegyveres küzdelmet 114

4 folytassanak, a tömegek számára is elfogadható passzív ellenállási formákat támogatták, sőt propagandájukban is erős volt a nemzeti ellenállási retorika. Mivel arra törekedtek, hogy minél szélesebb tömeget nyerjenek meg maguknak, igyekeztek elkerülni a vitás kérdéseket, s az aktuális eseményekre koncentráltak. Olyannyira, hogy még az emigráns körök londoni programja is többet foglalkozott a háború utáni berendezkedés kérdéskörével, mint az OF. Az SLS az OF-hez képest stratégiai szempontból defenzívába szorult, s inkább csak reagált a partizánok cselekedeteire, ami viszont előidézte a párton belüli radikálisok kritikáit. A legnagyobb problémát az okozta, hogy a két fél oly mértékben ellenfelének tekintette a másik oldal híveit, hogy amint arra már utaltam nem egyszer került sor közöttük kölcsönös leszámolásokra, azaz a nemzeti egységfront helyett a polgárháború elemei voltak érzékelhetőek. A megszállókkal egyértelműen szembeszegülő erők között azonban lassan egyebek között a Komintern említett 1942-es figyelmeztetése nyomán az OF-en belül is megváltoztak a viszonyok, s a kommunisták a világforradalomra vonatkozó megváltozott ideológiai álláspont eredményeképpen elfogadták a nem kommunista oldal olyan feltételeit, amelyeket 1941-ben még nem. Így például lehetővé tették, hogy a partizánhadseregen belül a politikai komisszároknak három (feltehetően nem kommunista) helyettese legyen. A keresztényszocialistáknak belül saját lapjuk lehetett és nagyobb szervezkedési szabadságot kaptak. Sőt 1942 végén még azt is elfogadták, hogy a vezetőségbe egy meggyőződéses antikommunista is bekerüljön. Ennek az együttműködésnek a kezdeteiről, részleteiről maguk a korabeli kommunista vezetők is ellentmondásosan nyilatkoznak, s a szerző úgy véli, az ellentmondásokat (részben a források hiánya miatt) nem lehet feloldani. Ezt az OF-en belüli új viszonyt az úgynevezett Dolomiti Nyilatkozatban rögzítették, amelynek keletkezéstörténetét, háttéreseményeit, az egyes politikusok ebben játszott szerepét hosszan elemzi a szerző. A jugoszláv kommunisták vezetősége ezzel párhuzamosan arra törekedett, hogy az addig területileg önállóan működő partizáncsapatokat egységes irányítás alá vonja. Ez a szlovén felszabadítási front addigi különállásának, szuverenitásának megszűnésével, a kommunistákkal szövetséges más ideológiai csoportok teljes alárendelésével járt együtt. Ezt mutatja például az, hogy 1942 végén Tito egyfajta politikai-katonai komisszárt küldött Szlovéniába, azzal a céllal, hogy egyfelől tegye hatékonyabbá a szlovén partizánok tevékenységét, másfelől tegye őket az egységes Felszabadító Hadsereg részévé. A komisszár a szlovén vezetőség ellenállása miatt nem volt képes teljes egészében megvalósítani elképzelését. Maga 115

5 Kardelj is külön figyelmet szentelt annak, hogy megőrizzék azt az elvet, hogy a délszláv népek az új jugoszláv államba a nemzeti önrendelkezés elve alapján léphessenek be. Szerinte ennek az elvnek az érvényesítésével lehet elejét venni a nagyszerb hegemonizmus újbóli feléledésének. A szlovén kommunisták bizonyos értelemben a központosítás követelménye és az önálló szlovén törekvések megőrzésének igénye között őrlődtek. Ez a leginkább a szlovén tengerparton volt érzékelhető, hiszen az olaszok elleni harcban közvetlenül érdekelt helyi lakosság nemzeti jellegű megfontolásai igen erősek voltak. A forradalmi elveket elutasító oldal a kommunisták szemére vetette, hogy a közép-európai szovjetköztársaságok szövetségét kívánja létrehozni, ugyanakkor úgy vélte, hogy ezzel a politikával valójában eladják a szlovénok lakta területeket a németeknek és az olaszoknak. Sajnos a szerző nem fejti ki, hogy pontosan milyen okfejtés nyomán jutottak erre a következtetésre. Ezt a katolikusokból és liberálisokból álló oldalt erősítette a Nagy- Britanniába és Amerikába emigrált politikusok csoportja. A katolikus tábor vezetősége kezdetben úgy döntött, hogy nem működnek együtt a megszállókkal. Két vezető politikusuk azonban nem sokkal később arra törekedett, hogy német védnökség alatt közös szlovén horvát, esetleg önálló szlovén állam jöjjön létre. A szerző szerint a váltás oka valószínűleg az volt, hogy időközben megtudták, a Jugoszláviára vonatkozó német elképzelések (a németek a szerbeket és a szlovénokat velük kifejezetten ellenséges népnek tekintették) rendkívül nehéz helyzetbe hozzák majd a szlovénokat. Úgy ítélték meg, hogy Jugoszláviát már nem lehet feltámasztani, s úgy látták, hogy a tengelyhatalmak uralma hosszabb ideig fennmarad. A megszállók azonban nem tanúsítottak megértést az önálló Szlovéniára vonatkozó elképzeléssel kapcsolatban. Egy katolikus és egy liberális vezető ezután kidolgozott egy három pontból álló megállapodást. Eszerint a területileg (a németek és olaszok rovására) megnagyobbított és megújult Jugoszlávia mellett álltak ki. A megújult Jugoszlávia föderatív alapon épült volna fel, Szlovénia pedig ennek a Jugoszláviának önálló és egyenrangú része lett volna. A megállapodás azt jelentette, hogy a liberálisok, akik korábban az unitarizmus és centralizmus hívei voltak, jelentős engedményt tettek, a katolikusok csupán annyi engedményt tettek, hogy Jugoszláviát említették az első helyen. 2 Bár amint láttuk, a nagyobb engedményt a liberálisok tették, a katolikus tábor 2. Legalább erre az időszakra megy vissza a szlovénok körében az az egészen az önállóság kikiáltásáig időnként nagyobb, időnként kisebb hangsúllyal jelenlévő elképzelés, hogy a közös délszláv állam alulról épül fel, azaz a szövetség tagjai ideiglenes átadják ugyan szuverenitásuk egy részét a föderáció központjának, de alapvetően ők maradnak a szuverenitás hordozói. 116

6 nem volt elégedett ezzel az elképzeléssel. Az ezután következő időszakban a katolikus táboron belül több elképzelést is kidolgoztak. Az eljövendő jugoszláv államra vonatkozó közös álláspont kidolgozását egyebek között az is nehezítette, hogy a jugoszláv emigráción belül a horvátok és a szerbek sem tudtak megállapodni. És nem csupán az usztasa állam szerbek ellen elkövetett bűnei miatt, de azért sem, mert nem értettek egyet a terület egymás közötti felosztását és az alkotmányos berendezkedést illetően. A nehézségeket látva Miha Krek olyan, nem jugoszláv elképzeléssel állt elő, aminek a gyökerei 1915-re vezethetők vissza. Arnold Toynbee akkor vetette föl egy Trieszt körül kiépítendő önálló szlovén állam gondolatát. Ezt az elképzelést újította föl Anton Korošec 1940-ben, látva, hogy különféle tervek jelennek meg egy Duna-menti föderáció létrehozásáról. Bár a szlovén jobboldalon ekkor többen elfogadhatónak vélték ezt a megoldást, amikor Miha Krek 1943 tavaszán az angoloknál érvelt mellette, elutasították, mondván, Nagy-Britannia célja Jugoszlávia megújítása. Hasonló elképzelést vetett föl egy másik emigráns politikus az USA akkori svájci nagykövetének, Allen Dullesnek küldött memorandumában. A kötetből ugyan nem derül ki, hogy erre milyen válasz érkezett, de a későbbiekből sejthető, hogy ha volt egyáltalán válasz, akkor kedvezőtlen lehetett. A szerző beszámol a polgári erők néhány más fontosabb elképzeléséről is. Az egyik egy Zakrajšek nevű katolikus paphoz fűződik. Zakrajšek a benyomuló olasz csapatok elől Amerikába menekült. Ott megdöbbenve tapasztalata, hogy bizonyos körökben Hitler igen népszerű. Ezért első feladatnának azt tekintette, hogy az amerikai nyilvánossággal megismertesse milyen rémtetteket követnek el a megszállók a szlovénokkal szemben. Egyúttal az önálló Szlovénia melletti propaganda-akcióba kezdett. Amikor az erre vonatkozó írásos anyagot átadta W. Cawendishnak, kiderült hogy ez a 13., a State Departmenthoz eljuttatott dokumentum, amelyik Közép- Európa jövőbeni elrendezéséről szól. A délszláv viszonyokat jól ismerő W. Cawendish úgy vélte, hogy a szerb-horvát ellenségeskedés miatt a szlovénoknak valóban komolyan végig kell gondolniuk, mi lehet a jövőjük...elmagyarázta nekem, hogy Ausztria szétverése nagy szerencsétlenséget okozott Közép-Európa számára, s hogy a közép-európai népek közötti tartós béke szempontjából Ausztria akármilyen formában és elnevezés alatt is, de újból szükséges lesz. A szerző szerint Zakrajšek önálló Szlovéniáról szóló említett elképzelése a két világháború közötti hasonló szlovén javaslatokra támaszkodott, de az SLS nem karolta fel ezt a törekvést. A másik, a szélesebb közönség előtt kicsit jobban ismert nemzeti terv Lambrecht Ehrlichtől származik. A partizánokkal leszámolni kívánó 117

7 Ehrlichet az előbbiek 1942-ben kivégezték. Ehrlich elképzelése, amelyből a legtöbben azt emelik ki, hogy a szerző önálló Szlovéniát akart létrehozni, valójában tágabb összefüggésben fogalmazta meg az önállóságot. Ez az önálló Szlovénia ugyanis egy nagyobb közösség részeként működött volna. Vagy a délszláv államok közösségének egyik egységeként, vagy az északi és déli szláv államok konföderációjának elemeként. Ez utóbbi az egész Köztes-Európát magába foglalta volna, a Baltikumtól le egészen Görögországig és Magyarország is része lett volna. Az új formáció a kulturálisan önálló népek és államok uniója lett volna. A kötet alapvető mű lehet a szlovénokkal foglakozó történészek számára, hiszen a szerző nem csupán ismerteti a fent vázolt elképzeléseket, hanem rendkívül gazdagon elemzi mindazokat a körülményeket, személyes törekvéseket és kapcsolatrendszereket, amelyek körében ezek létrejöttek és formálódtak. Így alakul ki az olvasóban egyfajta érzékletes, átélhető történeti kép. Revízió és új horizontok megnyitása alkalom a másfajta történelemre? A kötete megjelenése után nem sokkal Godeša egy újabb tanulmányban foglalta össze azokat a változásokat, amelyek a második világháború eseményeiről és értékeléséről a szlovén történészek körében a rendszerváltás óta eltelt időszakban tapasztalhatóak. Ebben a folyamatban fontos szerepet kapott a történészek fiatalabb nemzedéke. A korábbi történetírás inkább a hősökre, forradalmárokra, jelentős vezetőkre, stb. összpontosított, az újabb nemzedék már más szempontokat vizsgált. Az első ilyen szellemben 1982-ben megjelent írás szerzője még kevésbé támaszkodott az újabb nyugati megközelítésekre, többnyire a marxista paradigmán belül maradva vetett fel új, a korábbiaktól eltérő kérdéseket. Művét a korábbi történetírás képviselői többnyire ellenkezéssel fogadták. A következő évben megjelent kötet viszont már némileg előremutatott az antropológiai jellegű kutatások felé, hiszen a szerző az olasz koncentrációs táborokban fogva tartottak életét mutatta be. A rendszerváltás után komoly változás következett be, de ezzel együtt az ideológiai különbségek is megjelentek az egyes művek szerzői között. E különbségeknek kezdetben pozitív eredményei is voltak, hiszen addig nem feszegetett témákat is bemutattak, mindenekelőtt a nem kommunista tábor elképzeléseit és a háború idején folyó tevékenységét. Az ideológiai különbségek azonban egy idő múlva már nem a történelmi valóság pontosabb megismerését célozták, hanem egyfajta kultúrharcként a saját ideológiai 118

8 tábor nézeteinek igazolására szolgáltak. A szlovén parlament felkérésére e jelenség meghaladása érdekében a szlovén történészek egy csoportja új szemlélettel foglalta össze az 1929 és 1955 közötti időszakot. Ez az anyag sajnos csak viszonylag kevéssé hatott mérséklően az ideológiai jellegű vitákra. Ez azt jelentette, hogy továbbra sem sikerült egyetértésre jutni azt illetően, hogy mi volt a valódi jelentősége a fegyveres ellenállásnak, illetve, hogy miképpen értékelhető a kollaboránsok tevékenysége. Az új szemlélet azonban ezt figyelembe véve is komoly eredményeket hozott. Mindenekelőtt azt, hogy a szerzők túlléptek a szűk, csak szlovén szempontokat figyelembe vevő ábrázoláson és a szlovéniai eseményeket szélesebb (összjugoszláv, illetve nemzetközi) összefüggésben vizsgálták. A másik fontos változás a komplexebb látásmód elterjedése volt, hiszen ekkor már egyértelműen alkalmazták a nyugati történetírásban elterjedt módszereket. Azaz nem csupán a katonai-politikai összefüggéseket kutatták, hanem az emberek mindennapi életével összefüggő gazdasági, szociális, kulturális szempontokat is. Az első e szempontokat alkalmazó mű 1995-ben jelent meg. A mű szerzője azt vizsgálta, hogy milyen megfontolások vezették a szlovén értelmiségieket akkor, amikor az ellenállási mozgalom támogatóivá váltak annak ellenére, hogy azzal ideológiailag sok szempontból nem értettek egyet. A következő megemlítendő mű a katonai szervezet hátterében dolgozó átlagemberek életkörülményeit, problémáit dolgozta fel. Ebből a szempontból kiemelkedőnek tartja Mojca Šorn a KLIÓ által is ismertetett kötetét, 3 hiszen a szerző igen széleskörű anyagra támaszkodva mutatta be a szlovén főváros, háború alatti igazgatásügyi, szociális, gazdasági, egészségügyi, kulturális és társadalmi életét. Komoly kutatások folytak és folynak annak érdekében, hogy teljességgel feltárják a második világháborús áldozatok számát. Amíg a korábbi időszakban ezek számát ezerre tették, az újabb kutatások 90 ezres számot említenek, és elemzik az áldozatok szociális, nemi, foglalkozási és életkori struktúráját. Sajnos a szerző nem teszi világossá, hogy amikor áldozatokról van szó, akkor ezen csak a halálos áldozatokat kell-e érteni, vagy ebbe a számba rajtuk kívül beleértendők-e a megszállók által táborokba, illetve börtönbe zárt szlovénok is. A német hadseregbe besorozottak sorsát is feldolgozták. Külön kutatási téma a nők sorsának elemzése, amivel több szerző is foglalkozott. Az ő szerepük ugyan bizonyos értelemben specifikus, amíg a partizánok között viszonylag fontos volt a nők tevékenysége, a kollaboránsok tevékenysége teljesen a férfiak ügye volt. 3. Ljubljana lakóinak élete a második világháborúban. Klió 2009/3. 119

9 A szerző a művek között különösen nagy jelentőséget tulajdonít Peter Vodopivec a KLIÓ által ugyancsak ismertetett művének. 4 Úgy véli, hogy Vodopivec kötetének a második világháborús eseményeket tárgyaló része iskolapéldája a korábban fekete-fehéren és egyoldalúan feldolgozott téma kiegyensúlyozott bemutatásának. A szerző végül arra hívja fel a figyelmet, hogy a szlovén történetírás az utóbbi húsz évben a szabadabb kutatási lehetőségek és az archívumok megnyílása következtében immár a korábbinál komplexebb képet alkothat az adott időszakról, ami azonban továbbra sem jelenti azt, hogy a kutatók végleges értékelést adhatnának. Annál is kevésbé, mert a szerző úgy véli, az új generációknak újból és újból meg kell alkotnia a saját történetírását. Ugyanakkor leszögezi:..van egy sor kérdés, amire mi szlovénok eltérő válaszokat adunk. A szlovén történészek ezt illetően európai összefüggésben egyáltalán nem jelentenek kivételt, az azonban nem szükségszerű, hogy ezek a véleménykülönbségek kizárólag az eltérő ideológiai és politikai előfeltevésekből következzenek. Bojan Godeša: Slovensko nacionalno vprašanje med drugo svetovno vojno. (A szlovén nemzeti kérdés a második világháború idején). Ljubljana, Inštitut za novejšo zgodovino, Bojan Godeša: Revizija in odpiranje novih obzorjih priložnost za drugačno zgodovino? (Revízió és új horizontok megnyitása alkalom a másfajta történelemre?) Zgodovinski časopis 2009/ Szilágyi Imre 4. Peter Vodopivec: A szlovénok nemzeti fejlődése a nyelvtantól az államig. Klió 2007/1. 120