Habs sor 02-2.qxd :19 Page 587. XI. Összegzés

Átírás

1 Habs sor 02-2.qxd :19 Page 587 A kamarai birtokok igazgatásának és gazdálkodásának elemzése számos következtetés és még több kérdés felvetésére ösztönözhet. A magyarországi kamarai birtokrendszer kialakítása egyedülálló volt a Habsburgmonarchiában. A 16. század elsõ felétõl az általános európai gyakorlatnak megfelelõen a kincstári birtokok jelentõs része elzálogosításra került az osztrák tartományokban és Cseh- és Morvaországban is. Ugyanezt figyelhetjük meg ezenkívül Lengyelországban is. Magyarországon a zálogosítási rendszer már a késõ középkorban megjelent és általánossá vált, azonban az uralkodó kincstárának ebbõl szinte semmilyen jövedelme nem származott. Nyugat-Európában, majd régiónkban is a 16. század közepére a kincstári uradalmak elsõsorban a különféle hitelügyletek zálogaként funkcionáltak, a hitelnyújtónak garanciaalapot biztosítottak. Ez az idõszak egyébként az európai monarchiák általános eladósodásának idõszaka volt. A hitelgarancia-rendszer részeként már nem voltak elegendõk a nagy profitot termelõ bányák vagy vámok (pl. harmincadok) lekötése, ezért a kincstári birtokok is egyre inkább ezt a célt szolgálták. Régiónkban elsõsorban természetesen a nemesség által nyújtott hitelek esetében jöttek számításba az uradalmak. A Magyar Királyság azonban a 16. század közepétõl a török hódításokkal, különösen Buda bevételével és az azt követõen elért meghatározó oszmán hódítással új helyzet állt elõ: a török elleni védelmi rendszer kiépítésének és finanszírozásának sok mindent alá kellett vetni. I. Ferdinándnak nagy szerepe volt az ország gazdasági helyzetének rendbetételében, elsõsorban a korábban elzálogosított királyi jövedelmek visszaszerzésében. 1 Az õ uralkodása alatt kezdõdött meg a közel másfél évszázadig viszonylag jól teljesítõ végvárrendszer kiépítése is. Ennek a rendszernek szerves elemét képezte az új kamarai birtokrendszer. Az uralkodó igyekezett minél több, a végvárvonalban vagy annak közelében lévõ uradalmat kamarai kezelésbe venni és azok jövedelmeit a végvári katonaság ellátására fordítani. 587mm

2 Habs sor 02-2.qxd :19 Page 588 Uradalmak és végvárak Szintén I. Ferdinándhoz köthetõ a késõ középkori királyi magánbirtok - rendszer átalakítása is. Hangsúlyoznunk kell, hogy a kamarai birtokrendszer kiépítése a Mohács elõtti struktúrához igazodott, ez az oka annak, hogy az azonos jogi helyzetû uradalmak esetében is jelentõs eltérések tapasztalhatók az igazgatási rendszerben (elegendõ itt most Komáromra és Magyaróvárra, valamint Trencsénre és Szatmárra utalnunk). Mint láthattuk, a kamarai uradalmaknak jelentõs részük volt a végvári katonaság élelmezésében, illetve a zsoldfizetési rendszerben. (Ez utóbbinál a kamarai birtokok esetében alkalmazott jóváírási rendszer volt meghatározó.) A kamarai birtokok esetében lényeges volt, hogy az uradalmi kereteknek köszönhetõen lehetõség nyílt a területi állami jövedelmek hatékonyabb helyszíni beszedésére és felhasználására is, gondoljunk itt elsõsorban a hadiadó és a helyi harmincadok jövedelmeire. A legmeghatározóbb azonban az állami tizedbérleti rendszer volt, ugyanis innen származott a legtöbb jövedelem. Ezen állami jövedelmek adminisztrálását tehát döntõen a kamarai uradalmak végezték. Mint láthattuk, voltak olyan uradalmak is, amelyek speciális típust képeztek, itt elsõsorban a királyi magánbirtok (domínium) egyik korai példájaként értelmezhetõ Magyaróvárt, illetve a számos egyedi vonással rendelkezõ Komáromot és Zólyomot kell kiemelnünk. A végvári uradalmakra alapozott élelmezési rendszer ott, ahol a birtokok megfelelõ nagyságúak voltak, illetve a tizedbérletek révén jelentõs jövedelemmel bírtak, mint pl. Felsõ-Magyarországon, viszonylag jól mûködött. A kamarai birtokok a királyi zsoldfizetési rendszeren tátongó lyukak betömésén túl számos esetben meghatározónak bizonyultak a végvári katonaság fizetésében és élelmezésében is (pl. Eger, az esztergomi érseki birtokok esetében Érsekújvár, illetve Szatmár, Tokaj). A legfontosabb szerepük nyilvánvalóan az élelemellátásban és ennek logisztikai biztosításában volt, így az akár évekig zsold nélkül élõ végváriak alapvetõ létfenntartásához szükséges élelmiszert biztosítani tudták. A kamarai birtokok bevételei az állami deputált jövedelmek révén nõttek meg szinte nagyságrendekkel. Ez is magyarázza részben, hogy miért váltak a kincstári uradalmi bevételek olyan meghatározóvá a 16. század második harmadára az ország összjövedelme tekintetében. Ami a birtokok igazgatási rendszerét illeti: véleményünk szerint joggal beszélhetünk az uradalomigazgatás elsõ modernizációs kísérletérõl. Mint számos példával illusztráltuk, a 16. század második harmadára már kialakult egy olyan kamarai birtokigazgatási rendszer, amelyben jól elkülönített hatással és illetékességgel bíró tisztviselõk mûködtek. A számukra kiadott utasítások egyre részletesebbekké váltak, egye több olyan 588mm

3 Habs sor 02-2.qxd :19 Page 589 alapelemet tartalmaztak, amelyek a századi magánbirtok igazgatási kánonjának részévé váltak. Példaként említhetjük a tisztviselõ számadás-vezetési és nyugtaadási kötelezettségét, vagy hogy a tisztviselõ nemcsak a beosztottjaiért volt felelõs, hanem az okozott károkért is anyagi felelõsséggel tartozott. Az ellenõrzési rendszer általános bevezetésével pedig megtörtént a döntõ lépés a modernizáció irányába. Az uradalmak gazdálkodása esetében láthattuk, hogy a hagyományos földesúri jövedelmek (cenzus, vámok stb.) egy-két kivételtõl eltekintve egyre kisebb hányadát képezték az összbevételeknek. A marxista történetírás által sokat vizsgált majorsági gazdálkodásból sem származott meghatározó jövedelem, annak ellenére, hogy az utasítások általánosan szorgalmazták a majorsági gazdálkodás fejlesztését. A majorságok ugyanakkor olyan termékeket nyújtottak, amelyek a hagyományos úrbéres rendszeren kívül estek: így a zab, a hüvelyesek (borsó és lencse) területén, illetve a tejtermékek esetében: tej, vaj, sajt stb. A majorságok keretet adtak a marhatartáshoz is, azonban a legfontosabb étkezési hús, a marhahús biztosítását csak vásárlás útján lehetett biztosítani. Az uradalmak bevételeinek belsõ szerkezete kapcsán érzékelhetõ, hogy nemcsak az igazgatási rendszer tekintetében képez határvonalat a 16. század közepe, hanem a majorsági gazdálkodás és a robotterhek növekedése terén is. (A cseh területeken is hasonló periodizáció figyelhetõ meg.) Az uradalmi bevételek részletes vizsgálata során ugyanakkor feltûnõ, hogy a tizedek milyen meghatározó szerepet játszottak. A tizedbérlet nemcsak a kamarai birtokok esetében volt döntõ fontosságú, mivel tudjuk, hogy szinte mindegyik jelentõsebb magánuradalom rendelkezett állandó tizedbérlettel, sõt a tizedbérleti rendszer már Mohács elõtt általánossá vált. Véleményünk szerint, mint az egyes uradalmak esetében konkrétan igazolható, a hagyományos késõ középkori uradalmi járadékrendszer a 15. század végére, a 16. század elejére tulajdonképpen válságba jutott: a hagyományos jobbágyi szolgáltatások már nem nyújtottak elegendõ bevételt a földesúrnak. A jobbágyi pénzadó, a földbér, a cenzus összege viszonylag alacsony volt mindenütt, legáltalánosabban 1 Ft volt, egyes helyeken elérhette a 3 5 Ft-ot is. Ez rendkívül alacsony összegnek számított. A kilenced kapcsán azt figyelhettük meg, hogy igen sok helyen nem is létezett, helyette meghatározott mennyiségû akonáliával tartozott a jobbágy a földesúrnak. Megkockáztatható, hogy mind a cenzus, mind pedig a rögzített értékû kilenced vagy akonália esetében több évszázados hagyományokon alapuló rendszerrel van dolgunk. Az akonália esetében pedig feltehetõen a kilencedbõl kiindulva határozhatták meg a beszolgáltatandó termény mennyiségét. Az esetleg a 16. század elsõ felében már mintegy két évszázaddal 589mm

4 Habs sor 02-2.qxd :19 Page 590 Uradalmak és végvárak korábbi termésátlagok alapján meghatározott szolgálmány ezért mutathatott a 16. század közepére jelentõs eltérést az általában ténylegesen 10%-os jövedelemadóként mûködõ tizedhez képest. Ezért volt meghatározó a tized jelentõsége a magánuradalmak esetében is. Megkockáztatható, hogy a jövedékrendszer válsága miatt került sor fõként a 15. század második felétõl a rendkívüli taksa, a taxa extraordinaria bevezetésére is, amelyrõl meg kell jegyeznünk, hogy a 16. század második felére legalábbis a kamarai és a vizsgált uradalmakon eltûnik. A másik jövedelempótló a hadiadó volt, ám ennek földesúri kezelését a ferdinándi pénzügypolitika egyik fõ eredményeként sikerült visszaszerezni a kincstár részére, így a földesurak számára nem maradt más lehetõség, mint a tizedbérletek és ennek következtében a kocsmáltatás jobb kihasználása. A földesúrnak, illetve a kamarai uradalmak esetében a kamaráknak leginkább jelentõs borbevételekre volt szükségük, bort pedig legnagyobb mennyiségben nem az uradalmi szõlõkbõl, hanem a bordézsmák bérletébõl lehetett elõteremteni. A bor révén a középkori földesúri jogokon alapuló kocsmáltatási jog kiaknázásával befolyt jövedelem csaknem mindenütt a legnagyobb bevételt képezte. A borból ugyanakkor jelentõs kereskedelmi haszon is származhatott. A kamarai birtokok esetében is a kocsmáltatásnak volt meghatározó szerepe, fõként a nagyszámú katonaság körében végeztetett borkimérés hozott sok hasznot. Az udvarbírák a kamarák ösztönzésére természetesen éltek a kényszerkimérési jogukkal is, bár mint láttuk, egy-két helyen, pl. Trencsénben ez ellenállásba ütközött. A gabona esetében a végváriak élelmezésén, a kenyérsütésre fordított mennyiségen kívül stratégiai szerepe volt a sörfõzésnek is. Összefoglalva azt kell hangsúlyoznunk, hogy Magyarországon a kamarai birtokrendszer kialakításában a török fenyegetettség miatti kényszerhelyzetnek óriási szerepe volt. Ez okozza azt, hogy hasonló szisztémával nem találkozunk a Habsburg-monarchia más országaiban és tartományaiban, ahol a viszonylag békés, védettebb helyen fekvõ uradalmak elzálogosítása megfelelt az európai trendnek. Azt, hogy Magyarországon ez jóval kisebb mértékben történt meg, nem tekinthetjük lemaradásnak vagy elszakadásnak. A 17. század elejére minden piacképes uradalom már elzálogosításra, illetve donatio mixta útján eladásra került. Ezért fordulhatott elõ, hogy a végvári uradalmakat is idõnként elzálogosították (pl. Komárom, Krasznahorka stb.), természetesen ezekben az esetekben a várkapitányon kívül más hitelezõ nemigen jöhetett számításba. A kamarai birtokrendszer a gazdálkodás területén természetesen nem mûködött megfelelõen, kevés racionálisan gazdálkodó tisztet tudunk felsorolni. A kamarai birtokokon nyilván nagyobb lehetõség nyílt sikkasztásra is, mint a tisztjét árgus sze- 590mm

5 Habs sor 02-2.qxd :19 Page 591 mekkel lesõ magánföldesurak esetében. Hozzátehetjük, hogy nem is mûködhetett megfelelõen: az udvarbírók elsõdleges feladata a fõként állami tizedjövedelmek megfelelõ adminisztrálása, illetve a végváriak ellátása volt, kereskedelmi tevékenység folytatására, a majorságokban történõ nagyobb beruházásokra nemigen kínálkozott lehetõség. A kamarai uradalmi rendszer kialakítása ugyanakkor pozitívumokat is hozott: a kamaráknak ugyanis lehetõségük nyílt egy modernebb igazgatási rendszer kialakítására, sikerült egy olyan helyi bázisra szert tenniük, amely segítette a területi állami pénzügyigazgatást és hatékony támogatást tudott nyújtani a végvárrendszer ellátásában. A várbirtokok gazdálkodásáról fentebb írtak alapján, kiegészítve a kora újkori város- és kereskedelemtörténet eredményeivel, egy másik általános következtetés levonása is megkockáztatható. Amennyiben végigtekintünk azon, hogy az ország lakosai közül ki milyen mértékben járult hozzá a török elleni védelemhez, megállapíthatjuk, hogy a jobbágyok és mezõvárosi polgárok az állami hadiadó fizetése, a gratuitus labor megváltása vagy teljesítése, illetve a szabad királyi városok polgársága pedig taxájuk fizetése révén jelentõs szerepet vállaltak a védelmi költségek elõteremtésében. Emellett több várhoz utaltak kereskedelmi vámokat, harmincadokat, tehát a kereskedelem hasznának egy részét is védelmi célokra fordították. Ha ehhez még hozzászámítjuk a legnagyobb tételként kimutatható tizedeket, amelyeket szinte az ország egész területén a végvárak ellátására béreltek és szedtek be (a magánbirtokokon is), és amelyeket az ország mezõvárosi és falusi lakossága, tehát az ország népességének döntõ hányada fizetett, akkor megállapíthatjuk, hogy alig akadt a Magyar Királyságnak olyan területe és társadalmi rétege, amely ne járult volna hozzá a török elleni védelemhez. A fentiek alapján véleményünk szerint a magyar történelem 16. század közepétõl a 17. század végéig terjedõ idõszakát joggal tekinthetjük akár a hadigazdálkodás másfél évszázadának is, hiszen soha elõtte nem állomásozott ekkora, mintegy fõnyi katonaság állandóan az ország területén. Ezt a nagy létszámú katonaságot önmagában a külföldi segélyekbõl nem lehetett finanszírozni, ezért támaszkodtak a különbözõ állami, vagy állami kezelésben lévõ központi és helyi bevételekre is (hadiadó, harmincad, tized, uradalmi bevételek), amelyek adminisztrálásában a végvárak kamarai kezelésben lévõ uradalmainak döntõ jelentõségük volt. Jegyzet 1 Összefoglalóan lásd Kenyeres, 2003/2. 591mm