Simulacre et Simulation

Átírás

1 Jean Baudrillard Simulacre et Simulation (Szimulákrum és képmutatás) című munkája első, The Precession of Simulacra című fejezete Ismeretlen nyelvből fordította: Gángó Gábor

2 A munka eredeti fejezet címei: The Precession of Simulacra History: A Retro Scenario Holocaust The China Syndrome Apocalypse Now The Beaubourg Effect: Implosion and Deterrence Hypermarked and Hypercommodity The Implosion of Meaning in the Media Absolute Advertising, Ground-Zero Advertising Clone Story Holograms Crash Simulacra and Science Fiction The Animals: Territory and Metamorphoses The Remainder The Spiraling Cadaver Value's Last Tango On Nihilism Az első fejezet alpontjai a fordításban: A szimulákrum elsőbbsége... 3 A képek isteni irreferenciája... 4 Ramszesz, avagy feltámadás rózsaszínben... 8 Hiperreális és képzeletbeli...13 A politikai bűbájosság...15 A negatívitás Moebius-szalagja...16 A valóság stratégiája...21 A panoptikum leáldozása...28 Az orbitális és a nukleáris...33 Figyelem! Média-szakosoknak, médiával foglalkozóknak, újságíróknak, újságírócskáknak, bértollnokoknak, újságíró-, varázsló-, kommunikáció- és egyéb okkult tudományokkal foglalkozó szépreményű tanoncoknak, kötelezően ajánlott irodalom.

3 Jean Baudrillard A szimulákrum elsőbbsége Sohasem a szimulákrum rejti el az igazságot az igazság rejti el, hogy nem létezik. A szimulákrum igaz. (Prédikátor könyve) A szimuláció legszebb allegóriájának Borges meséjét tarthattuk, amelyben a Birodalom kartográfusai oly részletes térképet rajzolnak, hogy az végül pontosan lefedi az egész területet, ám a Birodalom hanyatlása egyre jobban elrongyolja s tönkreteszi e térképet, és csak néhány foszlányát mentik meg a sivatagban. Íme, e romba dőlt absztrakció metafizikai szépsége, amely a Birodalom nagysága feletti gőgről tanúskodik, és szétmállik, mint egy dög, visszatérve a föld anyagába, némiképp hasonlóan képmásnak és valóságosnak öregkori összekeveredéséhez. E mese számukra már a múlté, és már csak a másodrendű szimulákrumok diszkrét bájával rendelkezik. [1] Az absztrakció ma már nem hasonlatos térképhez, képmáshoz, tükörhöz vagy fogalomhoz. A szimuláció ma már nem területre, referenciális létezőre, szubsztanciára irányul, hanem egy eredet és realitás nélküli reálisnak a modelleken keresztül történő generációja. Hiperreális. A térkép előbbre való a területnél ez a szimulákrum elsőbbsége ő hozza létre a területet, s ha újraírnánk a mesét, ma a terület foszlányai porladának szét lassan a térkép felszínén. Nem a térkép a valóságos, hanem az, aminek nyomai itt ott láthatók még abban a sivatagban, ami már nem a Birodalomhoz tartozik, hanem hozzánk. Maga a valóság sivataga. Valójában a mese még megfordítva sem használható. Talán csak a birodalom allegóriája él tovább. A mai szimulátorok is ugyanezzel az imperializmussal próbálják egymásba játszani a valóságot minden valóságot szimulációs modelljeikkel. De már nincsen szó sem térképről, sem területről. Ami eltűnt: az uralkodó különbség az egyik és a másik között, amiből az absztrakció bája ered. Hiszen e különbség teremti a térkép poézisét s a terület báját, a fogalom 1 Vö. J. Baudrillard, L échange symdolique et la mort [A szimbolikus csere és a halál], L ordre des simulacres, Paris, Gallimard,

4 mágiáját s a valóságos báját. A leképezés árnyékvilága egyszerre ér csúcspontjára s enyészik el a kartográfusok őrült ötletében térkép és terület ideálisan egyforma kiterjedéséről. Eltűnik a szimulációban, amely már nem spekulatíve és diszkurzíve, hanem nukleárisan és genetikusan működik. Búcsút int az egész metafizika. Nincs többé tükör a lét és megjelenési formái között, a valódi és fogalma között. Nincs többé képzeletbeli egybeesés: a szimuláció dimenziója a genetikus miniatűrizáció. A valóság miniatürizált sejtekből, mintákból, emlékekből, parancsmodellekből áll elő, és végtelen sokszor reprodukálható. Nem kell többé racionálisnak lennie, hiszen nem méri magát semmiféle ideális vagy negatív követelményhez. Csupán operacionális. Tulajdonképpen nem is valóságos, hiszen semmi képzeletbeli nem veszi körül. Hiperreális: kombinatorikus modellek eredője egy atmoszféra nélküli hipertérben. Miközben átmegyünk egy olyan térbe, melynek görbülete sem a valóságé, sem az igazságé, a szimuláció kora minden referenciálisnak a likvidálásával veszi kezdetét. Durvábban: ezek jelrendszerekben való mesterséges feltámasztásában, ami készségesebb anyag, mint az értelem, amennyiben felkínálkozik minden ekvivalencia rendszernek, minden bináris oppozíciónak, minden kombinatorikus algebrának. Nincs már szó sem utánzásról, sem kettőzésről, sem paródiáról. A reálisnak a reális jeleivel való felváltásáról van szó, azaz az elnyomásáról minden reális folyamatnak önnön műveleti képmása által, olyan kartoték berendezés által, ami feltételes, programszerű, tévedhetetlen, ami a valóság valamennyi jelét elénk tálalja, s rövidre zár minden bonyodalmat. A valóság soha többé nem jöhet létre: ez a modell vitális funkciója a halálnak, vagy inkább a megelőlegezett feltámadásnak e rendszerében, amely még a halál eljövetelének sem ad esélyt. A hiperreális, immár a képzeletbelitől és a valóságos és képzeletbeli közti megkülönböztetéstől védetten, csupán a modellek globális körforgásának s a különbségek szimulált generálásának ad helyet. A képek isteni irreferenciája E ltitkolni annyi, mint úgy tenni, mintha nem lenne az, amink van. Szimulálni annyi, mint úgy tenni, mintha lenne az, amink nincs. Az első jelenlétre utal, a második hiányra. De a dolog bonyolultabb, hiszen a szimulálás nem színlelés: Aki betegséget színlel, egyszerűen ágyba fekhet és elhitetheti, 4

5 hogy beteg. Aki betegséget szimulál, az néhány tünetet is képes produkálni. (Littré.) Azaz a színlelés vagy eltitkolás érintetlenül hagyja a realitás elvét: a különbség mindig világos, csak éppen el van kendőzve. Ezzel szemben a szimuláció megkérdőjelezi az igaz és hamis valódi és képzeletbeli közötti különbséget. Beteg e a szimuláns, vagy sem? Hiszen igazi tüneteket produkált. Tárgyilagosan sem betegként, sem nem betegként nem lehet kezelni. A pszichológia és az orvostudomány megtorpan egy immár fellelhetetlen betegség igazsága előtt. Hiszen ha bármilyen tünet produkálható, természeti tényként többé nem értelmezhető, akkor minden betegséget szimulálhatónak és szimuláltnak tekinthetünk. Értelmét veszti az orvostudomány, hiszen csupán az objektív okok által előidézett igazi betegségeket tudja kezelni. A pszichoszomatika mintegy sandán feltűnik a betegség határán. A pszichoanalízis a tünetet a szervezet szintjéről a tudattalan szintjére utalja: ismét igazzá válik, igazabbá, mint a másik. De miért állna meg a szimuláció a tudattalan kapujában? Miért ne lehetne a tudattalan munkáját ugyanúgy produkálni, mint a klasszikus orvostudomány bármely tünetét? Az álmokat már lehet. Természetesen az elmegyógyász azt tartja, hogy minden elmebetegségnek megvan a maga meghatározott tünetsorrendje, amiről a szimulánsnak nincsen tudomása, és aminek hiányában képtelen az orvost becsapni. E mondat (1856 ból) mindenáron menti az igazságelvet, és elmenekül a szimuláció feltette kérdés elől. Vagyis az elől, hogy az igazság, a referencia, az objektív ok nem léteznek többé. Hiszen mit kezdhet az orvostudomány azzal, ami betegségen vagy egészségen innen és túl lebeg, a betegségnek egy olyan szimulációs diskurzusban való megkettőződésével, amely immár sem nem igaz, sem nem hamis? Mit kezdhet a pszichoanalízis a tudattalan diskurzusnak egy olyan szimulációs diskurzusban való megkettőződésével, amely immár leleplezhetetlen, hiszen szintén nem hamis? [2] Mit tehet a hadsereg a szimulánsokkal? Hagyományosan leleplezte és megbüntette őket a felderítés egyszerű elve alapján. Ma a tényleg jó szimulánst leszerelheti, mint homoszexuálissal, szívbeteggel vagy igazi bolonddal egyenértékűt. Még a katonai pszichológia is visszavonul a kartéziánus evidenciák előtt, és óvakodik különbséget 2 És ami nem alkalmas az áttételben való feloldásra. E két diskurzus összekeveredése miatt nem érhet véget a pszichoanalízis. 5

6 tenni hamis és igaz, produkált és autentikus tünet között. Ha ilyen jól játssza a hülyét, akkor az is. Nem téved: ebben az értelemben minden bolond szimuláns, és e különbség nem tétel a legrosszabb fajta felforgatás. Ellene fegyverkezett föl a klasszikus gondolkodás az összes kategóriájával, azonban ma ismét ez árasztja el és temeti maga alá az igazságelvet. A szimulálás igazi terepein, az orvostudományon és a hadseregen túl a dolog a vallásból, az istenség szimulákrumából ered: Megtiltottam, hogy bálvány legyen a templomokban, mert az istenség, aki a természetet átlelkesíti, nem ábrázolható. De igen. Azonban mi lesz vele, ha képekben terjed, ha bálványokban sokszorozódik? Legfelsőbb törvényszék marad e, aki látható teológiaként egyszerűen képekben testesül meg? Vagy pedig elillan a bálványokban, amelyek kizárólag pompájukat és elragadtató hatalmukat mutogatják? Az ikonok látható szemfényvesztése lép Isten tiszta és érthető Eszméje helyébe? Ettől tartottak a képrombolók, akiknek ezer év előtti vitája még mindig ránk tartozik. [3] Mert előre sejtették a szimulákrumok mindenhatóságát, azon rendeltetésüket, hogy kitöröljék Istent az emberek tudatából, és azt a romboló, megsemmisítő igazságot sugallják, hogy Isten valójában nem is létezett, csak bálványa, sőt hogy maga Isten mindig csupán önmaga szimulákruma volt. Innen ered képromboló dühük. Ha hihették volna, hogy csak a platonikus Isteneszmét elhományosítani vagy elleplezni valók, nem lett volna miért lerombolni őket. Egy meghamisított igazság eszméjével együtt lehet élni. De metafizikai keserűségüket az a gondolat okozta, hogy a képek semmit nem titkolnak el, végső soron nem is képek, melyekben és melyekre az eredeti modell hat, hanem mindörökké önnön bűvöletükben sugárzó tökéletes szimulákrumok. Az isteni referencia halála ellen pedig mindenáron küzdeni kell. Látnivalóan a képek megvetésével és tagadásával vádolt képrombolók tulajdonították azoknak a valódi értéket, míg a képimádók csak a visszfényeket látták, és megelégedtek azzal, hogy a zománcból való Istent imádják. Viszont megfordítva azt mondhatjuk, hogy a képimádók voltak a modernebb, vállalkozóbb szellemek, mivel Isten képek tükrében való megjelenésének színe alatt már halálán és a megjelenítés epifániájában való eltűnésén örvendeztek. (Mert talán tudták, hogy a kép semmit nem jelenít meg, puszta játék, de éppen az 3 Vö. M. Perniola, Icônes, Visions, Simulacres [Ikonok, víziók, szimulákrumok], 39. 6

7 igazi játék. S azt is tudták, veszélyes leleplezni a képeket, mert azt leplezik, hogy mögöttük nincsen semmi.) Majd így tesznek a jezsuiták, akik politikájukat Isten virtuális eltűnésére s a lélek világian látványos manipulációjára alapozták. (Isten lassan lelép a hatalom epifániája közepette.) Ez a transzcendencia vége, ami már csak alibit szolgáltat a befolyások és jelek teljességgel szabad stratégiájához. A képek barokkja mögött a politika szürke eminenciása rejtőzik. A tét tehát mindig a képek gyilkos hatalma, ami a valódit, a modellt fenyegeti, mint a bizánci ikonok az isteni identitást. E gyilkos hatalommal az ábrázolás hatalma áll szemben, mint dialektikus erő, a Valóság látható és felfogható közvetítője. A Nyugat egész hitével és jóhiszeműségével arra tett, hogy egy jel mélységében visszaadhatja a jelentést, hogy egy jel átváltható a jelentésre, és hogy valami ennek biztosítékául szolgál. Isten, természetesen. De ha maga Isten szimulálható, azaz jelekre redukálható, akkor ki szavatol? Az egész rendszer súlytalanná, gigantikus szimulákrummá válik. Nem irreálissá, hanem szimulákrummá, azaz nem váltható át többé a valóságra, hanem csak önmagára, egy megszakítatlan körforgásban, amelynek sem a referenciája, sem a kerülete nem létezik sehol. Ez az ábrázolással szembehelyezkedő szimuláció. Az előbbi a jel és a valóságos dolog közötti ekvivalencia elvéből indul ki (alapvető axióma még akkor is, ha utópikus), ellenben a szimuláció a megfelelés elvének utópiájából, a jel, mint érték radikális tagadásából, a jelből, mint minden referencia visszafejlesztéséből és halálra ítéléséből. Míg az ábrázolás megpróbálja feloldani a szimulációt, melyet hamis ábrázolásnak értelmez, addig a szimuláció magába zárja, mint szimulákrumot az ábrázolás egész építményét. Így következnek egymásra a kép egyes fázisai: egy mély realitás visszatükröződése elleplezi és eltorzítja a mély realitást elleplezi a mély realitás hiányát nincs viszonyban semmiféle realitással: önmaga tiszta szimulákruma. Az első esetben a kép jó megjelenítés: az ábrázolás a szentség szintjén helyezkedik el. A másodikban gonosz megjelenítés: a rontás szintjén. 7

8 A harmadikban játssza a megjelenítést: a varázslat szintjén. A negyedik nem a megjelenítés, hanem a szimuláció szintje. A valamit leplező jelektől a hiányt leplező jelekhez vezető átmenet jelzi a döntő fordulatot. Az előbbiek az igazság és a titok (aminek még része az ideológia) teológiájára utalnak. Az utóbbiak a szimulákrum és szimuláció korának eljövetelét jelzik, ahol nincs többé Isten, aki felismeri az övéit, sem Utolsó Ítélet, ami elválasztja a hamisat az igaztól, a valódit mesterséges feltámasztásától, hiszen már minden halott s egyben előre feltámasztott. Mivel a valóság nem az, ami volt, felértékelődik a nosztalgia. Eljön az eredetmítoszok és valóságjelek túlkínálata. A másodlagos igazság, objektivitás és autenticitás túlkínálata. Az igaz, a megélt beözönlése és a figuratív feltámadása az eltűnt objektum és szubsztancia helyén. A reális és referenciális túlhajtott termelése az anyagi termelés túlhajtása felett és mellett. Ekként jelenik meg a szimuláció a bennünket érdeklő korszakban: a reális, a neo reális és a hiperreális stratégiájaként, mellyel mindenhol együtt jár a lebeszélés stratégiája is. Ramszesz, avagy feltámadás rózsaszínben A z etnológia majdnem furcsa véget ért az évnek azon a napján, amikor a Fülöp szigeteki kormány úgy döntött, meghagyja a maga primitív állapotában telepesektől, turistáktól és etnológusoktól védetten azt a néhány tucatnyi taszadájt, akiket a dzsungel mélyén fedeztek fel, ahol nyolc évszázad óta éltek anélkül, hogy kapcsolatuk lett volna az emberi faj többi tagjával. Mégpedig maguknak, az antropológusoknak a kezdeményesére döntött így, akik látták, hogy a bennszülött közösség a kapcsolatfelvétel következtében azonnal bomlani kezd, akár egy múmia a szabad levegőn. Hogy az etnológia éljen, tárgyának meg kell halnia, s e tárgy felfedezése után bosszút áll halálában: szembeszegül az őt megragadni szándékozó tudománnyal. Mert hiszen nem minden tudomány e paradox terepen él e, amelynek felajánlja tárgyának éppen a megértés általi eltűnését, s a könyörtelen visszafordulást, amire e halott tárgy kényszeríti? 8

9 Orpheus: mindig túl korán fordul vissza; Eurüdiké: tárgya pokolra hullik. A paradox e pokla ellen akarták magukat az etnológusok biztosítani, amikor lezárták az őserdő védővonalát a taszadájok körül. Többé senki nem érintkezik velük: a település bezárul, mint egy bánya. A tudomány értékes tőkétől esik el, de a tárgy épségben marad, elvész a tudomány számára, de megmarad a maga szűzi mivoltában. Nem áldozatról van szó (a tudomány soha nem áldozza fel magát: mindig ő öl), hanem tárgyának színlelt feláldozásáról saját valóságalapjának megmentéséért. A maga természeti lényegében mélyhűtött taszadáj tökéletes alibit, örök biztosítékot jelent számára. Olyan anti-etnológia veszi itt kezdetét, amely soha nem ér véget, s amelyre Jaulin, Castañeda és Clastres a tanúbizonyság. Egy tudomány logikus fejlődése mindenesetre az, hogy mindinkább eltávolodik tárgyától, mígnem végképp lemond róla: autonómiája puszta fantasztikummá válik, eléri tiszta formáját. Az indián, bezárva a gettóba, az őserdő üvegkoporsójába, az etnológia előtti összes virtuális indián szimulált modelljévé válik. Az etnológia így megengedi magának azt a fényűzést, hogy önmagán túl inkarnálódjék, azoknak az indiánoknak a nyers realitásában, akiket teljes egészében ő fedezett fel újra. A Vadak tartoznak annyival az etnológiának, hogy továbbra is Vadak maradnak: minő visszatérése, minő diadala a tudománynak, amelynek célja, úgy tűnt, megsemmisítésük volt! Ezek persze posztumusz vademberek: fagyasztottak, hibernáltak, sterilizáltak, halálban tartottak. Referenciális látszatjelenségekké váltak, és a tudomány maga vált szimulációvá. Ugyanez a helyzet Le Creusot ban, ahol a kőkorszaki múzeum keretében a helyszínen muzeifikáltak, mint koruk történeti tanúit, teljes munkásnegyedeket, működő kohászati övezeteket, egy teljes kultúrát, beleértve férfiakat, nőket, gyermekeket, gesztusokat, nyelveket, szokásokat: eleven kövületekként, mint egy fényképfelvételen. A múzeum, ahelyett hogy mértani helyként lenne körülírva, hovatovább mindenütt olyan, mint az élet egy dimenziója. Így az etnológia, ahelyett hogy objektív tudományként határozná meg magát, tárgyától megszabadulva immár átterjed minden eleven dologra, és láthatatlanná válik, mint a szimulákrum mindenütt jelen levő negyedik dimenziója. Taszadájok vagyunk mindannyian. Az indiánok újra azzá váltak, akik voltak, olyanná, amilyenné az 9

10 etnológia változtatta őket látszat-indiánokká, akik végső soron az etnológia egyetemes igazságát hirdetik. Mindannyian elevenen kerülünk az etnológia fénycsóvájába, avagy az anti etnológiáéba, amely nem más, mint a diadalmas etnológia tiszta formája, a halott különbségeknek s a különbségek feltámasztásának jegyében. Nagyfokú naivitás tehát az etnológiát a vadak között vagy valahol a harmadik világban keresni: itt van, mindenütt, a metropoliszokban, a fehérek között, egy teljesen feltérképezett, analizált, s ezt követően a valódinak alakjában mesterségesen feltámasztott világban, a szimulációnak, az igazság hallucinációjának, a valódi megzsarolásának, minden szimbolikus forma meggyilkolásának és hisztérikus, historikus visszaidézésének világában. Gyilkosság ez, melynek, noblesse oblige, a vadak fizették meg először az árát, de amely hosszú ideje minden nyugati társadalomra kiterjedt. Egyúttal így szolgál számunkra az etnológia egyetlen és utolsó tanulságával, a titokkal, ami elveszejti (s amit a vadak sokkal jobban ismernek nála): a halott bosszújával. A tudományos tárgy elzárása ugyanaz, mint a bolondoké s a halottaké. Ahogy a társadalom egésze gyógyíthatatlanul megfertőződött az őrültség e tükre által, amit maga tart maga elé, úgy a tudománynak meg kell halnia e tárgy fordított tükörképe halálától fertőzötten. Látszólag a tudomány uralja a tárgyat, de a mélyben a tárgy tartja fogva őt, egy tudattalan visszacsatolás értelmében csupán halott s önmagába visszatérő válaszokat adva a halott s önmagába visszatérő faggatásra. Semmi nem változik, ha a társadalom összetöri az őrültség tükrét (felszámolja a menhelyeket, szólásjogot biztosít a bolondoknak stb.), és akkor sem, ha a tudomány látszólag összetöri objektivitásának tükrét (felszámolja magát tárgya előtt, mint Castañeda esetében stb.), és meghajlik a másság előtt. Az elzárás formáját felváltja egy oszthatatlan, elhajlott, meggyengült erőtéré. Ahogyan az etnológia összeomlik klasszikus intézményében, úgy él tovább egyfajta antietnológiában, melynek feladata, hogy szertehintse a másság-fikciót, a vadember fikciót azért, hogy elleplezze: ez a világ, a miénk az, amely a maga módján újra elvadult, azaz tönkretette a másság és a halál. 10

11 Ugyanígy zárták le a lascaux-i barlangokat a látogatók elől az eredeti megmentésének ürügyén, viszont felépítették pontos mását tőle ötszáz méterre, hogy mindenki láthassa. A kukucskálón keresztül egy pillantást vetünk az eredeti barlangra, majd megtekintjük rekonstrukcióját. Lehetséges, hogy az eredeti barlangok emléke elhalványul a jövendő nemzedékek tudatában, de már nemigen van különbség: a másolat mindkettőért jótáll a maga mesterségességében. Így fogott össze tudomány és technika a minap II. Ramszesz múmiájának megmentéséért, miután néhány évtizedig hagyták porladni egy múzeum mélyén. A Nyugat pánikba esett arra a gondolatra, hogy nem képes megmenteni azt, amit a szimbolikus rend negyven évszázadon keresztül konzerválni tudott, azonban fénytől és tekintetektől védetten. Ramszesz nekünk semmit nem jelent, csak a múmia felbecsülhetetlen értékű, mivel ez szavatolja a felhalmozás értelmét. Egész lineáris és felhalmozó kultúránk összeomlik, ha nem tudjuk a múltat napvilágnál tárolni. Ehhez ki kell ragadni sírjukból a fáraókat, csendjükből a múmiákat. Exhumálni kell őket, és katonai végtisztességet kell adni nekik. Egyszerre vannak kiszolgáltatva a tudománynak és a férgeknek. Csak a teljes titok biztosította ezeréves hatalmukat, a porladás feletti uralmat, ami a halállal járó anyagcsere körforgás feletti uralmat jelentette. Mi már nem vagyunk egyébre képesek, mint hogy tudományunkat a múmia rendbe hozásának, vagyis egy látható rend helyreállításának szolgálatába állítsuk, holott a bebalzsamozás mitikus tevékenység volt, amely egy rejtett dimenzió halhatatlanná tételére volt hivatott. Nekünk látható múlt kell, látható kontinuum, a kezdet látható mítosza, megerősít bennünket végcélunkat illetően. Mert hát alapjában véve soha nem hittünk benne. Ezért a múmia fogadásának történelmi jelenete Orly repülőterén. Mert Ramszesz nagy despota és hadvezér volt? Kétségkívül. De mindenekelőtt azért, mert kultúránk eme sírba szállt hatalom mögé, melyet annektálni próbál, olyan rendet képzel, melynek az övéhez semmi köze nem lett volna, és azért képzeli ezt, mert az exhumálással e rendet, mint saját múltját szüntette meg. El vagyunk ragadtatva Ramszesztől, mint a reneszánsz keresztényei az amerikai indiánoktól, eme (emberi?) lényektől, akik soha nem hallották Krisztus igéjét. A gyarmatosítás kezdetén el is érkezett egy döbbent és szédült pillanat már annak a lehetőségétől is, hogy kikerülhető az Evangélium egyetemes törvénye. A dilemma a 11

12 következő volt: vagy elfogadják, hogy e Törvény nem egyetemes, vagy kiirtják az indiánokat, hogy eltüntessék a bizonyítékokat. Általában megelégedtek azzal, hogy megtérítették vagy egyszerűen felfedezték őket, ami elég is volt lassú kiirtásukhoz. Ekképpen Ramszesz exhumálása elégséges lesz muzeifikálása általi elpusztításához. Hiszen a múmiákat nem a férgek emésztik el: akkor halnak meg, ha átkényszerítik őket a szimbolikus lassú rendjéből, ami enyészet és halál ura, a történelem, a tudomány s a múzeum rendjébe, a miénkbe, ami már semminek nem ura, ami nem tud egyebet, mint felajánlani az enyészetnek s a halálnak a megelőzőt, majd utána megpróbálni feltámasztani a tudomány által. Jóvátehetetlen erőszak minden titokkal szemben, egy titoktalan civilizáció erőszaktétele, egy egész civilizáció gyűlölete önnön alapzatával szemben. Éppúgy, ahogy az etnológia színleg lemond tárgyáról, hogy tiszta formájában megőrizhesse, a múzeumtalanítás csupán spirál, ami a mesterségességbe vezet. Példa erre az a Szent Mihály kolostor, amelyet nagy költséggel hazatelepítenek New York Cloysters-ből, hogy újra felállíthassák eredeti helyén. E visszaállítás ugyanúgy általános tetszést aratott, mint a Champs Élysées járdáinak felfedezésére tett kísérleti vállalkozás! Mert ha az oszlopfők kivitele önkényes aktus volt, ha New York Cloysters kultúrák mesterséges mozaikja (az értékkoncentráció kapitalista logikája szerint), akkor az eredeti helyre való visszavitel még mesterségesebb. Totális szimuláció, amely teljes körfolyamattal tér vissza a realitáshoz. A kolostornak New York-ban kellett volna maradnia az álságos környezetben, amely legalább senkit nem tévesztett meg. Hazahozatala ravasz ürügy csupán: úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, és élvezni a múltba forduló hallucinációt. Így dicsekednek az amerikaiak, hogy az indiánok számát felhozták a Hódítás előtti szintre. Mindent eltörölnek és újrakezdenek. Sőt, abban a hitben ringatják magukat, hogy jobban csinálják, és még az eredeti számot is túlhaladják. Ez volna a civilizáció felsőbbrendűségének bizonyítéka: több indiánt termel, mint amennyit ők maguk képesek lettek volna előállítani. (Nevetséges és gyászos, hogy ez a túltermelés is egyik módja elpusztításuknak: hiszen az indián kultúra, mint minden törzsi kultúra, a korlátozott csoporton és minden szabad növekedés visszaszorításán alapul, amint azt Ishi 12

13 példáján láthatjuk. Demográfiai fellendítésük tehát újabb lépés szimbolikus megsemmisítésük felé.) Mindenütt az eredetihez meglepően hasonlító univerzumban élünk, melyben a dolgok önnön forgatókönyvüknek megfelelően kettőződnek meg. De a duplum, a hagyományban megszokottól eltérően, nem jelenti haláluk fenyegető közeledését. A dolgok már meg vannak tisztítva haláluktól, jobban, mint eleven réseiktől; mosolygóbbak, autentikusabbak modelljüknél: olyanok, mint a funeral home-ok arcmásai. Hiperreális és képzeletbeli D isneyland tökéletes modellje minden szimulákrum szövevényének. Először is játék az illúzióval és a képzelgésekkel: Kalózok, Határ, Future World stb. E képzelt világ rendeltetése, hogy sikerre vigye a működtetést. De a tömegeket kétségkívül sokkal inkább a szociális mikrokozmosz, a valódi Amerika korlátjainak és örömeinek vallásos, miniatürizált élvezete vonzza. Az ember kívül leparkol, belül végigállja a sort, és teljesen magára van hagyva a kijáratnál. Az egyetlen káprázatos dolog ebben az elképzelt világban a tömeggel járó gyengédség és meleg, s azoknak a szerkentyűknek elégséges és fölös száma, melyek a tömeg effektus fenntartására hivatottak. Teljes a kontraszt a parkoló igazi koncentrációs tábor tökéletes magányával. Vagy még inkább: odabent szerkezetek egész skálája tereli a tömeget irányított folyamokba, míg kint a magány egyetlen szerkezet felé irányul: az autó félé. Rendkívüli egybeesés (ám ami minden bizonnyal az e világra jellemző elvarázsoltságból ered): e mélyhűtött, gyermeteg világot olyan ember találta ki és valósította meg, aki jelenleg maga is hibernálva van. Walt Disney, aki mínusz 180 fokon várja a feltámadást. Disneyland-ben mindenütt Amerika objektív arcéle rajzolódik ki, egészen az egyén és a tömeg morfológiájáig. Minden értéket felfokoz a miniatűr és a képregény: bebalzsamozva és pacifikálva. Ez teszi lehetővé Disneyland ideologikus analízisét (L. Marin jól véghezvitte ezt Utopiques, jeux d'espaces [Utópiák, űrjátékok] című írásában): az amerikai way of life kivonata, az amerikai értékek dicsőítője, egy ellentmondásos valóság idealizált transzpozíciója. Kétségkívül: de mást leplez el. Maga az ideologikus cselszövény hivatott elpalástolni 13

14 egy harmadik típusú szimulációt. Disneyland azért van, hogy elleplezze: maga a valódi ország, az egész valódi Amerika a Disneyland. (Némiképp úgy, mint ahogy a börtönök azért vannak, hogy elleplezzék: a társadalom egésze a maga banális mindenütt jelenlétében nem más, mint nagy elzárás.) Disneylandet képzeletbelinek mutatják be azért, hogy elhitessék, a maradék valódi, miközben egész Los Angeles és Amerika, ami körülveszi, nem valóságos többé, hanem hiperreális és szimuláló típusú. Immár nem a valóság hamis ábrázolásáról van szó (ideológiáról), hanem annak elleplezéséről, hogy a valóságos többé nem valóságos: a valóság elvének megmentéséről. Disneyland káprázata se nem igaz, sem nem hamis. Disneyland lebeszélőgép, amit azért állítottak ki, hogy ellenpontként újraélessze a valóság fikcióját. Ezért együgyű e káprázat, ezért infantilisan elkorcsosult. E világ gyermetegnek akar látszani, hogy elhitesse, a felnőttek másutt vannak, a valódi világban, hogy elleplezze, az igazi infantilitás mindenütt jelen van; maguk a felnőttek azok, akik idejönnek gyereket játszani, hogy tévedésbe ejtsenek saját, valódi infantilitásukat illetően. Disneyland egyébként nem az egyedüli. Enchanted Village, Magic Mountain, Marine World: Los Angeles körül van véve efféle káprázat erőművekkel, s ezek valósággal, valóság energiával táplálnak egy várost, amelynek titka éppen az, hogy már nem egyéb, mint szüntelen, irreális áramlások hálózata mesés kiterjedésű város, de tér nélkül, dimenzió nélkül. Mint ahogyan villamos- és atomerőművekre vagy filmstúdiókra, a városnak (ami már nem egyéb egyetlen hatalmas forgatókönyvnél) szüksége van e jól bevált káprázatra is, mint szimpatikus idegrendszerre, ami a gyermekkor s a hamis képzelgés jeleit produkálja. Disneyland az a hely, ahol a káprázatot újrahasznosítják, mint másutt és itt is a feldolgozó üzemek a hulladékot. Ma már mindenütt újrahasznosítani kell a hulladékot, s a gyermekek és felnőttek álmai, képzelgései, történelmi, tündéri, legendás káprázata hulladék egy hiperreális civilizáció első nagyobb mennyiségű mérgező salakja. Disneyland a prototípusa a mentális terület eme új funkciójának. De ugyanígy működik valamennyi Kaliforniában hemzsegő szexuális, lelki, testi újra feldolgozó intézmény is. Az emberek nem tekintenek többé egymásra, de vannak erre intézmények. Többé nem érintik meg egymást, de van érintésterápia. 14

15 Nem járnak már gyalog, de kocognak stb. Mindenütt újrahasznosítják az elveszett képességeket vagy az elveszett testet, az elveszett társas ösztönt, az étel elveszett ízét. Újra feltalálják a szűkölködést, az aszkézist, az eltűnt vad természetességet: natural food, health food, jóga. Igazolódik Marshall Sahlins elmélete, csak éppen a második szinten: eszerint egyáltalán nem a természet, hanem a piacgazdaság választja ki magából a szegénységet. Itt, egy győzedelmes piacgazdaság álságos végvidékén, újra feltalálódik a szegénység jel, a szegénység szimulákrum, az alulfejlettség magatartásának szimulálása (beleértve a befogadásba a marxista tanokat is). Mindez az ökológia, az energiaválság s a tőke kritika köntösében utolsó ezoterikus dicsfénnyel övezi egy ezoterikus kultúra diadalát. De talán mégis példátlan mentális katasztrófa, bezáródás és mentális elcsökevényesedés leselkedik e rendszerre. Ennek a jele volna e szokatlan túlfejlettség, avagy a legelképesztőbb elméletek és gyakorlatok egymás mellett élése, ami megfelel a luxus, az oltár és a pénz valószerűtlen szövetségének, az élet valószerűtlenül fényűző elanyagiasodásának s a fellelhetetlen ellentmondásának. A politikai bűbájosság W atergate. Ugyanaz a forgatókönyv, mint Disneyland-ben (káprázateffektus, amely elrejti, hogy a mesterséges zónán túl többé nincs realitás, csak innen): itt a botrány effektus leplezi el, hogy semmi különbség sincs tettek és feljelentésük között. A CIA embereinek vagy a Washington Post újságíróinak módszere ugyanaz. Ugyanaz a művelet, amely a botrány segítségével regenerálni próbál egy morális és politikai alapelvet, a káprázat segítségével a valóság elveszőfélben levő alapját. A botrány feljelentése mindig hódolat a törvény előtt. És Watergatenek mindenekelőtt azt sikerült elhintenie, hogy Watergate tényleg botrány: ebben az értelemben nagyszabású mérgezési hadművelet volt. Jó nagy adag politikai morál beadása világméretekben. Azt mondhatnánk, Bourdieu-val szólva: Minden erőviszony jellemzője, hogy leplezi magát, mint olyan, és csak az által teljesedik ki egész erejében, mert leplezi magát, mint olyan, abban az értelemben, hogy a tőke, ami amorális és gátlástalan, csakis morális felépítmény mögött működhet, és bármi, ami e nyilvános moralitást regenerálja 15

16 (felháborodással, feljelentéssel stb.), az önkéntelenül a tőke rendjéért dolgozik. Így a Washington Post újságírói is. De ez még csak az ideológia meghatározása lenne, s midőn Bourdieu ezt kijelenti, mögéje érti az erőviszonyt mint a kapitalista uralom igazságát, és magát ezt az erőviszonyt ítéli el, mint botrányt: ugyanazt a determinista és moralista pozíciót foglalja el, mint a Washington Post újságírói. Az igazság, a morál rendjének ugyanazt a tisztító, fellendítő munkáját végzi el, ahol a társadalmi rend valódi erőszaka megszületik, túl minden erőviszonyon, mint a változó és közönyös konfiguráció az emberek erkölcsi és politikai tudatában. Ez minden, amit a tőke kér tőlünk: elfogadni, mint racionálist vagy harcolni ellene a racionalitás nevében, elfogadni, mint morálist vagy harcolni ellene a moralitás nevében. Hiszen ez ugyanaz a dolog, ami más alakban olvasható: egykor a botrány eltitkolásán fáradoztak ma azon, hogy elleplezzék: ez nem is botrány. Watergate nem botrány ezt mindenáron ki kell mondani, hiszem ez az, amit az egész világ el akar leplezni, ezt a tettetést, amely elkendőzi a moralitás mélyre süllyedését, a morális pániknak oly mértékű elharapózását, amennyire közeledünk a tőke eredeti megjelen(ít)éséhez: azonnali kegyetlenségéhez, érthetetlen vadságához, alapvető immoralitásához. Ez az, ami botrányos, ami elfogadhatatlan annak az erkölcsi és gazdasági egyenlősítő rendszernek a számára, ami a baloldali gondolkodás axiómája a felvilágosodás elméletétől a kommunizmusig. Szembehelyezik a tőkével e szerződéselméletet, de az teljességgel lesajnálja a tőke elvek nélküli, szörnyeteg üzem. Egyetlen sarkpontja van: a felvilágosult gondolkodás, amely szabályok felállításával kíséreli meg kordában tartani. A forradalmi gondolatot helyettesítő siránkozás ma visszatér, és szemére veti a tőkének, hogy nem tartja be a játékszabályt. A hatalom igazságtalan, igazsága egyetlen osztály igazsága, a tőke kizsákmányol bennünket stb. mintha a tőke szerződéssel kötve lenne a társadalomhoz, melyet kormányoz. A baloldal odatartja az egyenlőség tükrét a tőke elé, s azt reméli, hogy megragadja, elragadja a társadalmi szerződés e fantazmagóriája, s neki kezd a társadalom egészével szembeni kötelezettségeinek teljesítéséhez. (Így forradalomra sincs szükség: elegendő, ha a tőke engedelmeskedik a csere racionális képletének.) 16

17 Ami a tőkét illeti, soha nem kötötte szerződés a társadalomhoz, melyet ural. A tőke a társadalmi viszonyok boszorkánysága, kihívás a társadalomra nézve, s erre, mint ilyenre kell válaszolni. Nem a morális vagy gazdasági racionalitás szerint elítélendő botrány, hanem a szimbolikus szabály szerint elfogadandó kihívás. A negatívitás Moebius-szalagja W atergate tehát nem volt egyéb, mint kelepce, melyet a rendszer állított ellenségeinek. regenerációs céllal szimulált botrány. Ezt testesítette meg a filmben Deep Throat [Mély Torok] személye, akiről azt mondták, hogy a republikánusok szürke eminenciása, és a baloldali újságírókat manipulálja annak érdekében, hogy megszabaduljon Nixontól. Miért is ne? Minden hipotézis lehetséges, de ez teljesen fölösleges: a baloldal nagyon jól elvégzi magától, felkérés nélkül, a jobboldal munkáját. Naivitás lenne egyébként lelkifurdalást látni ebben. Hiszen a jobboldal is önként elvégzi a baloldal munkáját. Minden manipulációra vonatkozó feltételezés visszafordítható egy végtelen szalagba. Hiszen a manipuláció bizonytalan kauzalitás, ahol pozitivitás és negatívitás egymást megteremti és elfedi, ahol nincs többé aktív és passzív. E körben forgó kauzalitás önkényes megállításával menthető meg a politikai realitás alapelve. Zárt, konvencionális tér szimulálásával ahol egy cselekedet vagy esemény premisszái és következményei még számolhatók tarthatja fenn magát a politikai valószerűség (és persze az objektív elemzés, a harc stb.). Ha szemügyre vesszük bármely cselekedet vagy esemény teljes körét egy olyan rendszerben, ahol lineáris kontinuitás és dialektikus polaritás nem léteznek többé, akkor a szimuláció által tönkretett térben elillan minden meghatározottság, a körfolyamat végén valamennyi cselekedet (mindenki örömére) megszűnik létezni, és szétszóródik a szélrózsa minden irányába. Egy bizonyos olaszországi bombamerénylet a szélsőbaloldaliak művee, vagy a szélsőjobb provokációja, netán centrista színjáték, amely rossz hírbe akarja keverni az összes szélsőséges terroristát és megerősíteni saját megingott halalmát, esetleg rendőrségi színjáték, a közbiztonság megzsarolása? Mindez egyszerre igaz, és a bizonyítékok felkutatása, sőt, a tények objektivitása sem állítja meg ezt az interpretációs szédületet. Mi magunk vagyunk benne a szimuláció logikájában, aminek már semmi köze a tények logikájához 17

18 s a ráció rendjéhez. A szimulációt a modell elsőbbsége jellemzi, valamennyi modellé az eltörpült tény felett: előbb van adva a modell, aminek a bomba körmozgásához hasonlatos cirkulációja kialakítja az esemény igazi mágneses terét. A tényeknek már nincs saját pályájuk: a modellek metszéspontján születnek, egyszerre teremthet valamennyi modell egyetlen tényt. Az anticipáció, a megelőzés, a rövidzárlat, a ténynek modelljével való összekeverése (megszűnik az ellentétes irány, a dialektikus polaritás, a negatív elektromosság, eltűnnek az ellentétes sarkok) engedi meg minden egyes esetben az összes lehetséges interpretációt, még a homlokegyenest ellentéteseket is. Mindegyik igaz, már amennyiben igazságuk az, hogy általános körforgásban egymást váltsák, akár a modellek, melyeket követnek. A kommunisták a szocialista pártra hárítják a felelősséget, mintha ők akarnák felrúgni a baloldali egységet. Elhitetik, hogy ez az ellenállás egy radikálisabb politikai követelményből ered. Valójában: nem kérnek a hatalomból. De vajon olyan helyzetben nem kérnek belőle, ami általában a baloldalra nézve hátrányos, avagy rájuk nézve hátrányos a Baloldali Egységen belül avagy per definitionem egyáltalán nem kérnek többet belőle? Amikor Berlinguer azt mondja. Nem kell félni attól, hogy a kommunisták szerzik meg a hatalmat Olaszországban, az egyszerre jelenti: : nincs miért félni, mert a kommunisták, ha hatalomra kerülnek, nem változtatnak semmit a kapitalizmus alapvető működésén; : semmi esély arra, hogy valaha is hatalomra kerülnek (mert nem kérnek belőle); és még ha megszerzik is, csak felhatalmazás útján gyakorolják; : valójában hatalom, igazi hatalom nem létezik többé, ennél fogva semmi kockázattal nem jár, akárki is szerzi meg, illetve vissza; : de még azt is: én, Berlinguer, nem félek attól, hagy a kommunisták szerzik meg a hatalmat Olaszországban ami evidensnek tűnhet, de nem annyira az, mivel : jelentheti az ellenkezőjét is (a pszichoanalízistől függetlenül): én félek attól, hogy a kommunisták szerzik meg a hatalmat (s erre jó oka van még egy kommunistának is). Mindez egyszerre igaz. Ez a titka annak a diskurzusnak, amely már nem csak többértelmű, mint általában a politikai kijelentések, hanem amely kifejezi e hatalom és e szövegkörnyezet által meghatározott 18

19 helyzet lehetetlenségét. Ez a logika nem egyik vagy másik párté. Akaratlanul átjárja valamennyi diskurzust. Ki fogja e bonyodalmat megoldani? A gordiuszi csomót legalább ketté lehetett vágni. A Moebius szalag, ha elvágják, mellék spirált eredményez anélkül, hogy feloldódna a felületek reverzibilitása (esetünkben a feltételezések reverzibilitása folytatódik). Ez a szimuláció pokla, ami nem kínvallatás, hanem az értelem finom, ártó, megfoghatatlan torzítása. [4] Vajon még Franco burgosi elitéltjei is a nyugati demokráciának nyújtott ajándékká válnak, mert általuk alkalmat nyer ingatag humanizmusának regenerálására, és felháborodott tiltakozásával viszonzásképpen konszolidálja a Francorezsimet, mert összekovácsolja a spanyol tömegeket az idegen intervencióval szemben? Hol az igazság mindebben, amikor ennyi cinkosság szövődik össze gyönyörűségesen, szerzőik tudta nélkül? Transzfinit-e, ha egy rendszer és szélsőséges alternatívája úgy kapcsolódik egymáshoz, mint egy görbe tükör, egy ördögi görbület, egy immár mágnesessé, cirkularizálttá, jobbról balra átjárhatóvá tett politikai tér két végpontja; ha a kommunikáció rossz szelleméhez hasonlatos torzió, az egész rendszer, a végtelenített tőke önnön felszínére hajlik vissza? És nincs-e ebben vágy és libidó? Vágy és érték, vágy és tőke összekapcsolódása. Vágy és törvény összekapcsolódása a törvény utolsó, átalakulás közben való élvezése (ezért van annyit napirenden). Csak a tőke élvez, mondta Lyotard, mielőtt azt gondolta volna, hogy mi élvezünk a tőkében. Ez a vágy letaglózó ingatagsága Deleuze nél, enigmatikus visszatérés, amely maga téríti el a forradalmi vágyat, mintegy akarva akaratlan, hogy önnön elnyomását kívánja, s hogy fasiszta és paranoiás rendszereket alapozzon meg? Olyan rosszindulatú torzulás, amely a vágy forradalmát ugyanara az alapvető ellentmondásosságra vezeti vissza, mint a másikat, a történetit. Az összes referenciálishoz tartozó diskurzus egyetlen körkörös, mőbiuszi kényszerré áll össze. Szex és munka nemrégen még esküdt ellenségei voltak egymásnak ma ugyanabban a követelésben oldódnak fel. Hajdan a történeti diskurzus a természet, a vágy és a hatalom diskurzusával való heves szembeszegülésből merített erőt: ma cserélgetik a jelzőiket és forgatókönyveiket. 4 Ebből nem feltétlenül az értelem reménytelensége következik, hanem ugyanúgy az egyidejűleg jelen levő értelem, értelmetlenség, többértelműség egymást kioltó improvizációja. 19

20 Nincs hely arra, hogy áttekintsük az operacionális negatívitások, a lebeszélő forgatókönyvek teljes kínálatát, amelyek Watergate mintájára, arra törekednek, hogy a szimulált botrány, képzelgés, gyilkosság segítségével egyfajta negatívitás és krízis általi hormonkezeléssel életet leheljenek egy haldokló princípiumba. Mindig arról van szó, hogy a képzeletbeli igazolja a reálisat, a botrány az igazságot, az áthágás a törvényt, a sztrájk a munkát, a válság a rendszert, a forradalom a tőkét, mint amott (a taszadájok-nál) a tárgy elillanása az etnológiát. Hasonlóképpen: az anti színház a színházát, az anti művészet a művészetet, az anti pedagógia a pedagógiát, az anti pszichiátria a pszichiátriát stb. Minden az ellenkezőjébe megy át, hogy kilúgozott formájában fennmaradjon. Minden hatalom minden intézmény tagadólag beszél önmagáról, hogy a halál szimulálásával elkerülje a valódi agóniát. A hatalom megrendezheti önnön meggyilkolását az egzisztencia és legitimitás új reménysugaráért. Amerikai elnökök (a Kennedyk) azért haltak meg, mert még volt politikai dimenziójuk. A többieknek Johnsonnak, Nixonnak, Fordnak csak megrendezett merénylethez, szimulált gyilkossághoz volt joga. De mégis szükségük volt e mesterséges fenyegetés dicsfényére annak elleplezéséhez, hogy csupán a hatalom bábjai. A királynak egykor meg kellett halnia (Istennek is): ebben rejlett hatalma. Ma szánalmasan iparkodik látszólag meghalni, hogy megőrizhesse a hatalom kegyelmét. De az már elveszett Új erőre kapni a halálban, újraindítani a körforgást a válság, a negatívitás és az anti-hatalom tükrében ez egyetlen alibi megoldása minden hatalomnak, minden intézménynek, hogy megtörje felelőtlenségének, alapvető nem-létének, már-látott és mármeghalt jellegének ördögi körét. 20

21 A valóság stratégiája U gyanazért, amiért lehetetlen újra feltalálni a valóság abszolút szintjét, lehetetlen megjeleníteni az illúziót is. Az illúzió nem lehetséges többé, mert a reális sem lehetséges. Ez képezi a paródia, a hiper- vagy offenzív szimuláció felvetődő politikai problémáját. Például szívesen megfigyelném, vajon szimulált erőszakra nem reagálna-e hevesebben az elnyomó apparátus, mint valódira. Hiszen ez csak a dolgok rendjét, a tulajdonjogot sérti meg, míg amaz merénylet a realitás elve ellen. A törvény áthágása, az erőszak kevésbé veszélyes, mert csak a valóságos dolgok eltorzításának elvét vonja kétségbe. A szimuláció sokkal veszélyesebb, hiszen tárgyán túl annak a gyanúját vetíti fel, hogy maga a törvény s a rend lehet puszta szimuláció. De a nehézség a veszéllyel arányos. Hogyan lehet bűntettet színlelni és elhitetni? Ha áruházi lopást szimulálunk, hogyan győzhetjük meg a személyzetet, hogy csak szimulált lopásról van szó? Nincs objektív különbség: ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok a jelek, mint valódi lopás esetében. A jelek nem részrehajlóak. A fennálló rend számára mindig a valóságos szintjén helyezkednek el. Szervezzünk ál bankrablást. Hatástalanítsuk fegyvereinket, ejtsünk minél biztosabb túszt, hogy emberéletben ne essék kár (mert az már büntetőjogi eset). Követeljünk váltságdíjat, és tegyünk úgy, hogy az akció a lehető legnagyobb felhajtással járjon. Egyszóval kerüljünk minél közelebb az igazsághoz annak érdekében, hogy lemérhessük a gépezet reakcióját a tökéletes szimulákrumra. Nem fog sikerülni. Az áljelek hálózata szétbogozhatatlanul egybefonódik a valós elemekkel: egy rendőr a látszat alapján valóban lőni fog, egy ügyfél el fog ájulni, szívroham következtében meg fog halni, és valóban elénk fogják önteni a pénzeszsákot. Vagyis akaratlanul is egyszerre a valóságban találjuk magunkat, amelynek egyik feladata éppen minden szimulációs kísérlet elhárítása, a valóságra való visszavezetése. Ez már akkor a fennálló rend maga, mielőtt még az intézmények és az igazságszolgáltatás beavatkoznának. A szimulációs folyamatok elkülönítésének lehetetlenségében a rend súlya mutatkozik meg, amely csak a valóságost látja és fogja fel, mivel más közegben nem működhet. Egy ál-bűntett, ha valódiként 21

22 kezelik, akkor vagy a legenyhébb büntetést kapja (mivel nem járt következményekkel ), vagy mint a közrend elleni támadást ítélik el (például ha hiába indított meg rendőrségi akciót): de soha, mint szimulációt, mivel éppen, mint olyannak nincs semmilyen megfelelője a reálissal, s ennél fogva semmiféle represszióval sem. A szimuláció kihívása elfogadhatatlan a hatalom számára. Hogyan büntethető az erény szimulációja? Pedig mint olyan épp annyira veszélyes, mint a bűn szimulációja. A paródia egyenértékűvé tesz engedelmességet és engedetlenséget: íme, ez a legsúlyosabb bűn, mivel eltörli azt a különbséget, amelyen a törvény alapul. A fennálló rend tehetetlen, hiszen a törvény másodrendű szimulákrum, míg a szimuláció harmadrendű, túl igazon és hamison, ekvivalenciákon és racionális különbségeken, melynek alapján minden társadalom és minden hatalom működik. Itt, a valóság rései között kell célba venni a rendet. Ezért választja a rend mindig a reálisat. Határesetben mindig e hipotézist részesíti előnyben (a hadseregben inkább igazi bolondnak tekintik a szimulánst). Ez azonban mind nehezebben sikerül, mivel a bennünket körülvevő valóság tehetetlenségi erejének folytán gyakorlatilag lehetetlen a szimulációs folyamatok elkülönítése. A fordítottja is igaz (még e reverzibilitás is része a hatalom szimulációs, tehetetlenségéből fakadó mesterfogásainak): vagyis immár nem lehetséges sem a valóságos folyamat izolálása, sem pedig a valóság szavatolása. Ezért minden erőszakos cselekmény (gépeltérítés stb.) szimulált erőszak abban az értelemben, hogy a média rituális működése és kódja előre betervezi azokat, megrendezésében és lehetséges következményeiben anticipálja. Egyszóval a médiában olyan jel együttesként funkcionálnak, melynek egyetlen rendeltetése a visszacsatolás, nem pedig a valódi cél. De ettől nem válnak ártalmatlanná. Ellenkezőleg, éppen, mint hiperreális események válnak ellenőrizhetetlenné, melyeknek már nincs saját tartalmuk és céljuk, hanem egymás végtelen tükörkepei, mint az úgynevezett történelmi események: sztrájkok, tüntetések, válságok stb. [5] Ellenőrizhetetlenné válnak egy olyan hatalom számára, amely csak a reális és a racionális, az okok és a célok alapján képes működni, egy 5 Az energiaválság s az ökológiai színjáték a maguk egészében ugyanolyan értékű katasztrófafilmek, mint amilyenek manapság Hollywoodot felvirágoztatják. Felesleges e filmeknek az objektív társadalmi válsághoz vagy egy objektív katasztrófa-vízióhoz való viszonyát aprólékosan elemezni. Ellentétes értelemben szükséges kimondani, hogy az aktuális diskurzusban maga a társadalmi rend szerveződik a katasztrófafilm forgatókönyve alapján. (Vö. M. Makarius, La stratégie de la catastrophe [A katasztrófa stratégiája], 115.) 22

23 referenciális rendszer számára, amely csak azt irányíthatja, ami referenciális, egy meghatározott halalom számára, amely csak egy meghatározott világot kormányozhat, és semmit nem kezdhet a szimuláció végtelen visszatérésével, e súlytalanságban lebegő csillagköddel, ami független a valóság gravitációjától. A hatalom végül önmagát bontja le ebben a térben, és a hatalom szimulációjává válik (ami leválik önnön rendeltetéséről és célkitűzéseiről, s a hatalom és tömeg szimuláció effektusait tekinti rendeltetésének). A hatalom egyetlen fegyvere, egyetlen stratégiája ez ellen az árulás ellen: mindent újra feltölt reálissal és referenciálissal, meggyőz bennünket a társadalom realitásáról, a gazdaság fontosságáról és a teremtés célelvűségéről. Előszeretettel él ennek érdekében a válságés miért is ne? a vágy-diskurzussal. Tekintsétek valóságnak vágyaitokat! így hangozhatnék a hatalom utolsó jelszava, hiszen egy irreferenciális világban még a valóság és vágy elveinek összekeverése is kevésbé veszélyes, mint a ragályos hiperrealitás. Joghézag támad, s ott mindig a halalomnak van igaza. A hiperrealitás és a szimuláció lebeszélnek minden elvről és minden célról, a hatalom ellen fordítják a lebeszélést, amit az hosszú időn át oly eredményesen használt. Mert végső soron először a tőke élt egész történetének során minden referenciálisnak, minden emberi célnak a lerombolásából, a tőke szüntette meg az ideális megkülönböztetést igaz és hamis, jó és rossz között, és hatalmának kőtáblájaként az ekvivalencia és a csere radikális törvényét vezette be. A tőke játszotta ki elsőnek a lebeszélést, az elvonatkoztatást, a dekonnexiót, a deterritorializációt stb. S ha a tőke adott tápot a realitásnak, a valóságelvnek, akkor ő is likvidálta elsőként a használati értékek, a reális ekvivalenciák, a termelés és a gazdagság kiirtása által, az által az érzés által, amivel a tétek irrealitásáról és a manipuláció mindenhatóságáról rendelkezünk. Most pedig ugyanez a logika éppen ellene radikalizálódik. És ha harcolni akar e katasztrofális spirállal, kiválasztva magából a realitás maradék visszfényét, amire hatalmának maradék visszfényét alapozhatná, akkor csupán annak jeleit sokszorozza meg, és felgyorsítja a szimuláció folyamatát. Amikor a történelmi fenyegetés a valóság felől érkezett, a hatalom a lebeszélést és a szimulációt játszotta, ekvivalens jelek kibocsátásának révén rombolva szét minden ellentmondást. Ma a fenyegetés (a jelek játékában való feloldódás fenyegetése) a szimuláció felől érkezik, és a hatalom a reálisat, a válságot, a társadalmi, gazdasági, politikai tétek 23

24 mesterséges újraalkotását játssza. Számára ez élet halál kérdése. De már túl késő. Innen ered a korunkra jellemző hisztéria: a valóság termelésének és újratermelésének hisztériája. A másik termelésnek, az értékek és áruk, a politikai gazdaságtan aranykora termelésének már régóta nincs saját jelentése. A társadalom, amikor tovább termel és túltermel, az elillant realitás feltámasztására törekedik. Ezért hiperreális ma az anyagi termelés. A hagyományos termelés minden jellemzőjét, egész diskurzusát követi, de csak sokszorozott tükörképe immár. (A hiperrealisták érzéki csalódáson alapuló hasonlatosságra építik azt a realitást, amely elől elmenekült minden értelem és szépség, az ábrázolás minden mélysége és energiája.) A szimuláció hiperrealizmusát a valóság érzékcsalódásos hasonlósága mindenütt önmagába fordítja át. A hatalom hosszú ideje csak önnön hasonlatosságának jeleit produkálja. Hirtelen kibontakozik egy másik hatalom, a jelek kollektív hatalmi törekvése: szent egység, ami önnön eltűnése körül újjáformálódik. Többé kevésbé mindenki részese a politika összeomlását övező rettenetnek. A hatalom játéka a hatalom kritikai zaklatása, saját halálának és túlélésének zaklatása, annál jobban, minél inkább eltűnik. Mire teljesen eltűnik, logikusan teljes lesz a hatalom hallucinációja. Mindenütt kirajzolódó lidércnyomás, amely egyszerre váltja ki az elhatárolódás kényszerét (senki nem kér belőle, mindenki másra hárítja) meg az elvesztése feletti nosztalgiát és pánikot. A hatalom nélküli társadalmak melankóliája: ez gerjesztette a fasizmust, az erős referenciális túladagolást a gyász munkájával megbirkózni nem képes társadalomban. A politikai szféra gyengülésével az Elnök egyre inkább a Hatalom Bábjához, a primitív társadalmak (Clastres) főnökéhez válik hasonlatossá. Minden későbbi Elnök megfizetett most is fizet a Kennedy gyilkosságért, mintha ők követték volna el ami egyébként, ha nem is valóságosan, képletesen igaz. Szimulált gyilkosságukkal kell kiköszörülniük a csorbát, jóvátenni az összeesküvést. Mert meggyilkolásuk csak szimulált lehet. Johnson és Ford sikertelen merénylet célpontjául szolgáltak, melyekről feltételezhetjük, hogy ha nem is megrendezettek, de legalábbis szimulálva elkövetettek voltak. A Kennedyk azért haltak meg, mert megtestesítettek valamit: a 24