A fentiek tükrében az anyagszállító szervrendszer alapfeladatai a következők:

Átírás

1 1 Az ember vérkeringési rendszere Az anyagszállító szervrendszer egyik alapvető feladata a különböző szállítófunkciók ellátása. Az emberi test egyrészt igen sok egymástól távol eső és ráadásul eltérő működésű sejtből áll, másrészt a sejtek túlnyomó többsége a test belsejében található, s csak néhány szerv sejtjei - tüdő, bélcsatorna, vese, bőr - érintkeznek a külvilággal. A keringés alapfeladatát úgy látja el, hogy a szervezet egységes működésének az érdekében, közvetít a sejtek és a szövetek között, ill. összekapcsolja a belső sejteket a külső környezettel. A fentiek tükrében az anyagszállító szervrendszer alapfeladatai a következők: Szerkesztette: Vizkievicz András 1. Tápanyagok szállítása a bélcsatornából a szövetekhez, raktárakhoz. 2. Az anyagcsere bomlástermékeinek elszállítása a szövetekből a kiválasztó szervekhez. 3. A légzési gázok szállítása a tüdő és a szövetek között. 4. A sejtek működését szabályozó anyagok, a hormonok szállítása a belső elválasztású mirigyek felől a szövetek felé. 5. Immunsejtek termelése és szállítása. 6. A hő elszállítása az izmokból. Az említett szállító feladatokon túlmenően a keringési szervrendszer feladata a szervezet belső védekezésének, az immunitásnak a biztosítása. A keringési szervrendszer részei: a vér, a vörös csontvelő, a szív és a vérerek, a nyirokrendszer. A vér A vér a zárt keringési rendszerre jellemző, a vérerekben keringő vörös színű folyadék. A vér - mint ahogyan a teljes keringési szervrendszer - mezodermális eredetű. Egy 70 kg-os testsúlyú ember vértérfogata kb. 5 liter. 1

2 2 A vér folyékony kötőszövet, s mint ilyen sejtközötti és sejtes állományból áll. A sejtközötti állomány a vérplazma, amely a teljes vértérfogat mintegy 56 %-át teszi ki, a fennmaradó részt az ún. alakos elemek alkotják kb. 44 %-ban. A vérplazma A vérplazma vérsavó - sárgás színű, átlátszó folyadék. Összetétele: víz kb. 90 %-ban, anorganikus sók, ionok: Na +, K +, Ca 2+, Mg 2+, Cl -, PO 4 3-, HCO 3 -, tápanyagok: glükóz, aminosavak, zsírsavak, lipoproteinek, bomlástermékek: karbamid, húgysav, tejsav, bilirubin, ammónia, vitaminok, hormonok, fehérjék kb. 7 %-ban. A vérplazma fehérjéi A vérplazmafehérjéket összetételül és feladatuk alapján 3 csoportba soroljuk. 1. Albuminok Egyszerű fehérjék, melyek az összes plazmafehérje kb. 60 %-át adják. A májban termelődnek. Alapvetően kétféle feladatot látnak el. Transzportfehérjék, melyek vízben rosszul oldódó anyagokat, hormonokat, zsírokat szállítanak. A kötődés egyben megakadályozza a vesén keresztüli kiürülésüket. Kialakítják a vérplazma optimális ozmotikus nyomását. Kristályos albumin 2. Globulinok Szénhidrát tartalmú összetett fehérjék. Feladatuk alapján két csoportjuk van: az alfa- és a béta-globulinok transzportfeladatot látnak el, mint pl. a vasat szállító transzferin. A májban termelődnek. Puffer-rendszerek. A gamma-globulinok az ún. immunoglobulinok (antitestek), melyeket az immunrendszer sejtjei termelnek és az immunitásban játszanak szerepet. 3. Fibrinogén Májban termelődő inaktív egyszerű fehérje, amely a véralvadásban játszik szerepet. 2

3 3 A vér összetétele a szállítófeladatok miatt bizonyos értékhatárok között változhat. Nagyobb ingadozás tapasztalható: a vérsejtek számában, a tápanyagok koncentrációjában, a plazmafehérjék koncentrációjában, a hormonok, vitaminok mennyiségében. Azonban viszonylagos állandóságot mutat: ozmotikus koncentráció, ph, ionösszetétel, vértérfogat. A vér ph-ját a különböző puffer-rendszerek tartják állandó értéken. 1. Bikarbonát puffer-rendszer H + + HCO 3 - = H 2 CO 3 = CO 2 + H 2 O A felhalmozódott CO 2 távozik a tüdőn keresztül, és a szervezet a HCO 3 - mennyiségét is változtatni tudja (vese, máj). 2. A plazmafehérjék puffer-rendszer Az albuminok amino- és karboxil csoportjai játszanak itt szerepet a puffer- kapacitás kialakításában (H + -t köthetnek meg). 3. A hemoglobin pufferszerepe A vörösvértestekbe bediffundáló CO 2 rögtön szénsavvá alakul egy enzim segítségével. Ezután a protonját átveszi a hemoglobin, ugyanis erősebben köti a protont, mint a szénsav. A vér alakos elemei A vérben levő sejtes állományt a sejtek felépítése és működése alapján 3 csoportba soroljuk. Vörösvértestek Vérlemezkék Fehérvérsejtek A vérképzés embrionális korban a májban történik, majd posztembrionálisan a vér alakos elemeinek a túlnyomó többsége a vörös csontvelőben termelődik. A vörös csontvelő A vörös csontvelő szövettanilag lényegében recés kötőszövet. Előfordulási helyei a következők. A lapos csontok szivacsos állományának a hézagaiban, így pl. a szegycsontban, a bordákban és a medencecsontban. A csigolyák ún. csigolyatesti részében, hosszú csöves csontok végein. Fiatalabb korban általában a csöves csontok kp.-i üregeiben. 3

4 4 Az életkor előrehaladtával a legtöbb helyen a vörös csontvelő átalakul sárgacsontvelővé és ezért előfordulása csak néhány csontra korlátozódik, pl. a combcsont és a felkarcsont kiszélesedő a test felé eső végeire. Fokozott vérvesztés esetén a sárgacsontvelő visszaalakulhat vörös csontvelővé segítve a vérképzést. A vörös csontvelőben keletkeznek a: vörösvértestek, vérlemezkék, granulociták, B limfociták, monociták. Mint látható a vörös csontvelőben igen eltérő alakú és működésű sejtek jönnek létre. Minden vérsejt képződése ún. multipotens őssejtekből indul ki. Az őssejtek korlátlan osztódó képességgel rendelkező differenciálatlan sejtek. Az őssejtek osztódásukkal különböző sejtvonalakat hoznak létre. Egy-egy sejtvonalban az eltérő génműködés következtében a sejtek különböző differenciálódási folyamatokon mennek keresztül. A differenciálódás eredményeképpen az eltérő sejtvonalaknak megfelelő sejttípus jön létre. Az őssejteknek különböző típusait különböztethetjük meg. Totipotens őssejt: az összes (embrionális és extraembrionális) szövet és szerv létrehozására képes. Totipotens sejtnek tekintjük a megtermékenyített petesejtet. Pluripotens őssejt: csökkent potenciával rendelkező őssejt, mely nem képes extraembrionális szövet létrehozására, de mindhárom csíralemez kialakítására és ivarsejtek képzésére is alkalmas. Ilyen az embrionálisőssejt. Multipotens őssejt: csökkent potenciával rendelkező őssejt, mely nem képes ivarsejt létrehozására, de bármely más sejttípus kifejlődhet belőle. Ilyenek a szervezet szöveti őssejtjei. Unipotens őssejt: egyetlen sejttípust képes előállítani, de képes a megújulásra, ami megkülönbözteti a nem őssejt testi sejtektől (pl. izom-őssejtek). A vörösvértestek (eritrociták) A vörösvértestek emlősökben sejtmag nélküli, önálló mozgásra képtelen, középen homorú korong (bikonkáv) alakú sejtek. Számuk férfiakban 5 millió/mm 3, nőkben 4.5 millió/mm 3. Mennyiségüket befolyásolja a tengerszint feletti magasság is, pl. hosszabb magashegyi tartózkodás következtében számuk elérheti akár a 6-8 milliót is köbmilliliterenként. A vörösvértestek szárazanyagának 95 %-át a hemoglobin nevű fehérje tölti ki. A hemoglobin 4 alegységből felépülő, vörös színű, összetett fehérje. Minden alegység egy globin nevű fehérjerészből és egy hem nevű nem fehérje természetű részből áll. A hem 4 pirrol gyűrűből összekapcsolódott porfirinváz, melynek közepén Fe 2+ helyezkedik el. 4

5 5 A négy alegység egy tetraéder csúcsainak megfelelően helyezkedik el. A vörösvértestekben sejtmag, belső membránrendszer nincs, s így teljes tömegét a hemoglobin adja. Anyagcseréje minimális, mivel mitokondriumokat nem tartalmaz a sejt csupán glikolízist folytat. A vörösvértestek feladata az oxigén és részben a széndioxid szállítása. A hemoglobin oxigénnel való telítettségének a mértékét elsősorban a közeg oxigén koncentrációja - s ezzel arányosan a parciális nyomása - határozza meg. Az oxigén a hem vas ionjához kötődik, miközben a fehérje harmadlagos és negyedleges szerkezete egyaránt megváltozik. A haemoglobin (folyamatos vonal) és a myoglobin (szaggatott vonal) szaturációja a po 2 függvényében. A felső vastag vonal a tengerszinten mérhető alveoláris po 2 mellett észlelt szaturációt jelzi. A hemoglobin szaturációja az artériás vérben (95 Hgmm po 2 ) 97%, a vénás vérben (40 Hgmm) 75% (jelentős tartalék). A hemoglobin fontos tulajdonsága, hogy oxigénaffinitása ph függő. Minél savasabb a vér, úgy csökken az oxigénkötődés erőssége, azaz alacsonyabb ph-n a hemoglobin molekulák kevésbé kötik az oxigént. Ez a jelenség biztosítja, hogy a működő szövetekben - ahol a keletkezett széndioxid savas kémhatást okoz - a hemoglobin könnyebben adja le az oxigént. A tüdőben fordított a helyzet, ahol a magas oxigén koncentráció - és magasabb ph miatt - a hemoglobin újra oxigénnel telítődik. A hemoglobin-molekula oxigénkötő-képességét az ún. oxigéntelítési görbével jellemezhetjük (szaturáció). A telítettség azt mutatja meg, hogy a hemoglobinmolekulák legnagyobb oxigénkötőképességéhez viszonyítva hány százalékos az oxigénkötés. Ez a grafikon a vérben található oxigén koncentrációjának (illetve az azzal arányos úgynevezett parciális nyomásának, po2) függvényében ábrázolja a molekulák telítettségét. A három görbe három különböző kémhatásértéken mutatja a vér oxigénkötő-képességét. A szövetekben: a széndioxid a szövetekből a vérplazmába diffundál, a vérplazmában a széndioxid hidrát alakban van jelen CO 2.H 2 O, onnan a vörösvértestekbe diffundál ahol egy enzim hatására szénsavvá alakul, a szénsav elbomlik H + és hidrokarbonát-ionra HCO 3 -, a protonokat a hemoglobin - oxigén leadása mellett felveszi, a felesleges HCO 3 - kidiffundál a vérplazmába, ott szállítódik, helyette a töltések egyensúlya miatt a sejt Cl - -t vesz fel. 5

6 6 A tüdőben megindul a vérplazmából a CO 2 felszabadulása a tüdő légterébe, a vérplazmában a csökkenő mennyiségű CO 2 pótlása a vörösvértest felől történik. A vörösvértestben mivel csökken a CO 2 ezért a szénsav elbomlik vízre és széndioxidra, ami kidiffundál. A szénsav H + + HCO 3 - = H 2 CO 3 reakcióból pótlódik. A H + a hemoglobinhoz kötött H + -ból származik, így a hemoglobin újra oxigént vehet fel. A sejtben tehát fogy a HCO 3 -, ezért a vérplazmából mennyisége Cl - cserével pótlódik. A CO 2 molekulák a globin láncok N-terminálisához is kötődnek. Ezen az úton jut a tüdőbe a CO 2 mintegy 20 %-a, ezenkívül a vérplazmában is oldódik 10% -, és hidrokarbonát-ionok formájában szállítódik. Ismert a hemoglobinon kívül egy másik oxigénkötő fehérje is, a mioglobin, amely az izmokban található. A mioglobin csupán egy polipeptidláncból és egy hemből álló fehérje. A két fehérjében az oxigén kötődés mechanizmusa hasonló, ugyanakkor a mioglobin alacsonyabb ph-n és alacsonyabb oxigén koncentráció esetén is köti az oxigént. A vörösvértestek átlagos élettartalma 120 nap, keletkezésük, pusztulásuk folyamatos. A képzés szabályozott folyamat. A vörösvértestek képződését serkenti az oxigénhiány, a vérvesztés, ill. hormonálisan a vesében termelődő eritropoetin hormon, mely hatását a férfi nemi hormonok tovább fokozzák. A vörösvértestképzéshez szükséges még B 12 vitamin, fólsav, cobalt és vas. Egy átlagos emberi szervezetnek naponta 1 mg vasra van szüksége, azonban várandós nők esetén ez akár meg is duplázódhat. Az emberi test kb. 4 g vasat képes raktározni a májban, a lépben, a vörös csontvelőben egy ferritin nevű fehérjéhez kötve. Sok vasat tartalmaz a tojás, a máj, a bab és a borsó. Az elöregedett sejteket a lép, a máj és a vörös csontvelő vonja ki a forgalomból. A sejtek hemoglobin tartalma először hemre és globinra bomlik, majd a hemből a vas egy része transzferrinre és ferritinre kerülve újra felhasználódik, más része a hemmel együtt bilirubinná alakulva az epével és a vizelettel kiválasztásra kerül. 6

7 7 A hemoglobin egyik közismert rendellenessége a sarlósejtes vérszegénység. A betegség lényege, hogy a globin egyik láncában az N-terminálistól számítva a hatodik helyen glutamin helyett valin található. A rendellenes vörösvértestek citoplazmájában oldott hemoglobin kicsapódik, megváltoztatva sejtek működését és az alakját. A beteg sejtek egyrészt már csak részben képesek az oxigén szállítására, másrészt sarlóalakúvá válnak, összecsapódnak, vérrögöket képeznek, melyeket az immunrendszer folyamatosan eltávolít. A hibás sejtek likvidálása miatt a vörösvértestszám lecsökken, ami vérszegénységhez vezet. Sarlósejtes vérszegénységben szenvedő ember hemoglobinja kevésbé köti az oxigént, mint az egészséges emberé, de a fölvett oxigén egy részét a szövetekben képes leadni. CO-mérgezés esetén a szövetekre jellemző viszonyok között a hemoglobin-molekulák alig adják le a szállított oxigént. Az emberi vércsoportok A vörösvértestek felszínét borító sejtköpenyben megtalálható glikoproteidek alapján az emberi populációban többféle vörösvértest típus fordul elő. Ennek alapján több mint tíz egymástól független vércsoportrendszert különböztetünk meg, azonban a vérátömlesztés szempontjából, ebből csupán kettőnek van jelentősége, ez az AB0- rendszer és az Rh-rendszer (ezenkívül MN, Langereis, Junior vércsoport, stb.). Az egyes vércsoportokon belül számos alcsoport állapítható meg, amelyeket számozással jelölnek. Az emberi vércsoportokat a 20. század elején Landsteiner felfedezte, ezek a glikoproteidek többnyire transzportfehérjék. Felfedezését később Nobel-díjjal jutalmazták. Az ABO vércsoportrendszer A receptorok vércsoport antigének - elhelyezkedése és minősége alapján négy nagyobb csoportot különböztetünk meg. Az egyes típusokon belül még további altípusok ismertek pl. A 1, A 2, A 3, A 4, A 5. Egy adott vércsoport vérplazmájában - az AB kivételével - a másik csoport vörösvértestei ellen termelődő ellenanyagok, antitestek vannak. Vércsoporttípus Receptor-típus Ellenanyagtípus A A B B B A AB AB nincs O nincs AB 7

8 8 Vérátömlesztésnél elsődlegesen csoportazonos vért kell használni, ha ez nem áll rendelkezésre, különösen kell vigyázni és betartani az alábbi szabályokat, mivel pl. ha egy A vércsoportú ember B vért kap, a vérplazmák keveredésével egymás vörösvértesteit kicsapják, ami súlyos esetleg életveszélyes következményekkel járhat. vércsoporttípus kinek adhat kitől kaphat A A, AB A, O B B, AB B, O AB AB általános kapó O általános adó O A beadott vérkészítmények vérplazmamentesek, mivel azt előzőleg eltávolították és a vörösvértesteket fiziológiás sóoldatba vitték, így csak arra kell ügyelni, hogy a beadott sejtek ne csapódjanak ki. Rh-vércsoportrendszer A vércsoportrendszer nevét onnan kapta, hogy a Macacus Rhesus majomban fedezték fel. Itt kétféle vércsoport van aszerint, hogy az Rh-faktor (D-antigén) megtalálható-e vagy sem a vörösvértest felületén. Az első esetben Rh+ a második esetben Rh - csoportról beszélünk. Rh ellenanyag eredendően nincs a vérplazmában, csak abban az esetben termelődik, ha egy Rh - ember Rh+ vért kap, hiszen az Rh+ vörösvértestek - az Rh faktor miatt - testidegen anyagként immunreakciót indítanak be. Vércsoporttípus receptortípus ellenanyagtípus Rh+ D-antigén nincs Rh - nincs nincs Vércsoporttípus kinek kitől kaphat adhat Rh+ Rh+ Rh+ Rh - Rh - Rh -, Rh+ Rh - Régebben súlyos gondokat okozott az Rh összeférhetetlenség problémája. Amikor egy Rh - nő Rh + gyereket szül, szülés közben a kétféle vér keveredésekor az anya vérében megindul az ellenanyag képződés. Ez az első terhesség alatt azért nem okoz problémát, mert az anyai és a magzati vér nem érintkezett egymással. Azonban ha a második gyerek is Rh +, az anya vérében már jelenlevő ellenanyag átjutva a méhlepényen kicsapja a magzat vörösvértesteit, annak életét súlyosan veszélyeztetve. A szülést követően 72 órán belül az anyának Rh+ ellenanyagot adva megakadályozható az immunreakció kialakulása. Az egyes vércsoportok gyakorisága Mo-n. 8

9 9 A vérlemezkék (trombociták) A vér legkisebb alakos elemei, számuk /mm 3. Nevük arra utal, hogy emlősökben szabálytalan alakú apró sejttöredékek, így élettartalmuk 5-10 nap, igen rövid. A vörös csontvelőben keletkeznek úgy, hogy az őssejtekből differenciálódó óriássejtek (megakariocyta) sejtplazmájából hasadnak le. A véralvadásban játszanak szerepet. A véralvadás A keringési rendszer alapfeladata a szállítás, a különböző anyagok eljuttatása a test egyik pontjáról a másikra. Az elmozdulás igénye szükségessé teszi, hogy ennek funkcionális közege folyékony legyen. A vér és a nyirok zárt rendszerben áramlik, azonban előfordulhat, hogy a csőrendszer fala kisebbnagyobb sérüléseket szenved, így a benne lévő folyadék eltávozhat. Ennek megakadályozására a rendszerben keringő folyadék kis részlete képes megszilárdulni, ami tömítést képezve elzárja a nyílást. E meglehetősen komplikált folyamatot véralvadásnak nevezzük. A véralvadást megelőzően az érfal, ill. szövetek kisebb sérüléseinél az alábbi folyamatok lépései játszódnak le. A sérült ér artériás részén az érfal reflexesen összehúzódik, csökkentve az átfolyó vér mennyiségét és nyomását. A károsodott szövetekből felszabaduló anyagok hatására a vérlemezkék nagymértékben aggregálódnak, létrehozva egy rögöt (fehér trombus), amely a nyílást részlegesen, esetleg teljesen elzárja. A képen a vérplazmában aggregálódó vérlemezkék láthatók. Amennyiben a fenti folyamatok nem elegendők a testfolyadékok elfolyásának a megakadályozására, megindul a véralvadás bonyolult, többlépcsős biokémiai láncreakciója (kaszkádrendszer: a résztvevő anyagok láncreakciószerűen egymást aktiválják). A károsodott szövetekből és a vérlemezkékből egy tromboplasztin nevű anyag szabadul fel amely Ca 2+ jelenlétében a vérplazmában megtalálható inaktív protrombint aktív trombinná alakítja. A protrombin a májban termelődik, előállításához K-vitamin szükséges. A trombin egy enzim, amely az oldott fibrinogénből lehasít egy oligopeptidet, létrehozva a polimerizálódó fibrint. Az oldhatatlan fibrinpolimer térhálós szerkezetű, amelybe beletapadnak a vér alakos elemei. A Ca 2+ eltávolításával megakadályozható a véralvadás. 9

10 10 Az így kialakult kocsonyás képződményt vérlepénynek nevezzük, mely méretének növekedésével teljesen elzárja a nyílást. A vérzés csillapodásával a vérlepényen át a nyomásviszonyok miatt egy sárgás áttetsző folyadék szűrődik ki. Ez a vérszérum, amely fibrinogén mentes vérplazma. Az említett anyagokkal együtt összesen 13-féle összetevője van a véralvadásnak, amelyeket I-XIII római számokkal jelzett véralvadási faktoroknak nevezzünk. A kezdő lépést a sérült szövetekből felszabaduló kollagénrostok érintkezése a vérplazmával váltja ki. A véralvadás mechanizmusának öröklött hibája a vérzékenység, hemofília. A fehérvérsejtek A fehérvérsejtek - szemben a vér alakos elemeinek másik két csoportjával - sejtmaggal rendelkező, teljes értékű sejtek. Számuk a szervezet állapotától függően széles határok között változhat, általában /mm 3. A fehérvérsejtek az immunitásban játszanak szerepet, felépítésük és további szerepük alapján a sejteket 3 csoportba osztjuk. Granulociták Limfociták Monociták A granulociták Nevüket a sejtplazmában megtalálható nagymennyiségű szemcséről (granulum) kapták, melyek membránnal határolt hólyagok, lizoszómák. A granulociták amőboid mozgásra képesek, átlépnek az erek falán, a szövetek közötti határfelületen és a fertőzés irányába vándorolnak kemotaxissal. A kórokozókat bekebelezik kis falósejtek - és a sejtekben levő nagyszámú lizoszóma segítségével lebontják. Amikor a granulociták a kórokozókkal kapcsolatba kerülnek, belőlük is sok elpusztul. A fertőzött sebek körül keletkező genny az ilyenkor elhalt nagy tömegű granulocitától kórokozótól és szétesett szövetelemektől származik. Viszonylag kis méretük és fagocitáló képességük miatt mikrofágoknak is nevezzük őket. A granulociták minden típusa a vörös csontvelőben termelődik. 10

11 11 A limfociták (nyiroksejtek) Elnevezésük onnan származik, hogy a sejtek képződése részben vagy egészben, ill. elhelyezkedésük a nyirokrendszerhez kapcsolható (nyirok = lympha). A sejteknek érési helyük és funkciójuk alapján két nagy csoportjuk van. 1. Nagy limfociták, természetes ölősejtek (NK). 2. Kis limfociták, melyeknek 2 típusa ismert: B limfociták, melyek a vörös csontvelőben termelődnek és az ún. humorális immunválasz kialakításában vesznek részt. T limfociták, amelyek őssejtjei szintén a vörös csontvelőből származnak, azonban ezek még az embrionális fejlődés során kivándorolnak a tímuszba (csecsemőmirigy) és fejlődésüket ott fejezik be. A T-sejtek az ún. sejtes, azaz celluláris immunválaszért felelősek. A vörös csontvelő és a tímusz ún. elsődleges nyirokszervek, az itt megért limfociták a vér és a nyirokkeringés segítségével a másodlagos nyirokszervekbe kerülnek, melyek a lép, a nyirokcsomók, a mandulák és a szervezetben elszórt nyiroktüszők. A másodlagos nyirokszervekben az érett nyiroksejtek készenlétben állnak és kapcsolatba lépnek a kórokozókkal, miáltal aktíválódnak, megindítják az immunválaszt. A monociták (makrofágok) Nagyméretű, fagocitáló, vándorló sejtek, azonban ezeket a képességüket nem a vérben fejtik ki, hanem átlépve az erek falán a szövetekben makrofágokká alakulva végzik működésüket. A granulocitákat és a makrofágokat szokták falósejteknek is nevezni. Funkciójuk alapján hívjuk őket antigénbemutató sejteknek is, mivel bizonyos T-limfociták számára ők teszik lehetővé az idegen anyagok (antigének) felismerését. A makrofágok alapvetően fontos szerepet játszanak az immunválasz minden fázisában. A veleszületett immunrendszer elemeként legfontosabb feladatuk a kórokozók és apoptotikus sejtek azonnali felismerése, bekebelezése és feldolgozása. Antigén-prezentáló sejtként az adaptív immunválasz elindítói; képesek a T- és B- sejteket aktiválni. Az immunitás A szervezet egységes működésének feltétele többek között az is, hogy a testbe bekerült idegen anyagokat, parazitákat, ill. a képződött tumorsejteket felismerje és szükség esetén eltávolítsa, megsemmisítse. Ezt a fontos feladatot rendkívül sokféle típusú sejt bonyolult együttműködése révén létrejövő immunrendszer látja el. A fenti értelemben immunrendszer nem alakult ki gerinctelenekben, hanem csupán néhány sejtféleség (testüregi sejtek) rendelkezik megfelelő felismerő és fagocitáló képességgel. Ezek a sejtek funkcionális kapcsolatban nem állnak egymással, munkamegosztás nincs közöttük. 11

12 12 Az ilyen sejtek mivel egyféleképpen reagálnak az idegen anyagokkal szemben ún. nem specifikus immunválaszt alakítanak ki. Immunrendszerről csak gerincesektől kezdve beszélhetünk, ahol az immunsejtek sokfélesége miatt kialakul a specifikus immunválasz, amely a különböző antigénekkel szemben eltérő védekezést jelent. Az immunrendszer működésének az előfeltétele, hogy felismerje a szervezet saját anyagait, sejtjeit. Az azonosítás folyamata az embrionális korban történik, a kialakuló immunrendszer minden olyan makromolekulát, sejtet sajátnak fog később tekinteni, amellyel ebben az időszakban találkozik. A sejtek felismerése a sejtköpenyben levő fehérje-szénhidrát láncok alapján történik, melyek az adott szervezetre specifikusak, genetikailag meghatározottak. Ezeknek a molekuláknak a csoportját képezik az ún. MHC struktúrák (Major Histocompatibility Complex, fő szövetösszeférhetőségi komplex), melyek az immunsejtek működésének az alapját képező saját - nem saját felismerését teszik lehetővé. Az MHC I minden sejten megtalálható, az MHC II főleg az immunsejteken fordul elő. A sejtfelismerésen túl feladatuk az antigének megkötése és bemutatása. A már megismert anyagokat az immunrendszer eltűri, tolerálja, azonban azokkal az objektumokkal szemben, amelyeket az immunrendszer nem ismer fel, megindul az immunválasz. Az immunválaszt kiváltó anyagokat összefoglalóan antigéneknek nevezzük. Amennyiben az antigén másik szervezetből származik heteroantigénről, ha a saját szervezetből származik autoantigénről beszélünk. Az autoantigénnel szemben ún. autoimmunfolyamat indul be, amely kedvező, ha a saját anyagok valamilyen oknál fogva rendellenesen jönnek létre - daganatos sejtek. Abban az esetben, ha az immunreakció normális anyagokkal szemben indul meg, a folyamat kóros és különböző autoimmun-betegségeket eredményez, mint pl. a Basedow-kór, egyes ízületi gyulladások, vérlemezke hiányos vérzékenység stb.. A heteroantigéneket a következőképpen lehet csoportosítani. Vírusok burokfehérjéi. Baktériumok, egysejtű kórokozók sejtfelszíni molekulái. Baktériumok, gombák citoplazmatikus toxinjai, melyek kikerülve a sejtekből válnak antigénné. Szervezetidegen makromolekulák, elsősorban fehérjék, szénhidrátok. A táplálkozás során mikor a fehérjék lebomlás nélkül kerülnek a szervezetbe, jellegzetes immunválasz - allergia indulhat be (lisztérzékenység). Szervátültetésnél a szervezetbe került idegen sejtek felszíni molekulái. Az ún. transzplantációs antigének miatt a beültetett szerv általában kilökődik, amit úgy próbálnak lassítani vagy megakadályozni, hogy a befogadó szervezet immunrendszerének működését gyógyszeresen korlátozzák. Vérátömlesztésnél az alakos elemek - elsősorban a vörösvértestek - felületén található ún. vércsoport antigének, amelyek az említett vércsoportok kialakításáért felelősek. 12

13 13 Az immunválasz fajtái Az immunválasz lehet: I. nem specifikus (veleszületett vagy természetes) az antigén fajtájától függetlenül hasonlóan játszódik le. II. specifikus (adaptív vagy szerzett) és Mindkét esetben lehet: a különböző vegyületekhez kötött humorális és az igen sokféle immunsejttel kapcsolatos celluláris immunválasz. I. A nem specifikus immunválasz a) A nem specifikus humorális immunválaszt különféle vegyületek alakítják ki. A lizozim a légző és emésztőrendszeri váladékokban bontja a baktériumok sejtfalát. Az interferonokat (citokinek egy csoportja) a vírussal fertőzött sejtek bocsátják ki. A még egészséges sejtek megkötik, bennük olyan enzimek képződését váltják ki, amelyek akkor keletkeznek, mikor bekövetkezik a fertőzés. Ezek az enzimek pl. bontják a vírus mrns-t, gátolják a fehérje szintézist. Komplementrendszer. Ezek a főként máj által termelt anyagok a vérplazmában keringő inaktív enzimek, amelyek felbontják az idegen sejteket, vagy a megtámadott saját sejteket (pl. kilyukasztják és növelik a sejthártya áteresztőképességét). Láncreakcióban aktiválják egymást (1-9-ig). A kezdő lépés az antigén-antitest komplex felismerésén alapul. b) A nem specifikus sejtes védekezésben a szervezet fagocitái - mikrofágok és a makrofágok és a természetes ölősejtek - vesznek részt. A falósejtek bekebelezik az antigéneket és lizoszómáikban lebontják, az NK sejtek sejtfalat feloldó enzimjeikkel (perforinok, granzimek) a sejtfalon lyukakat fúrnak, ami ozmotikus sejthalállal végződik, és/vagy a sejtekbe programozott természetes sejthalál (apoptózis) beindításával, fejtik ki védő hatásukat. A veleszületett immunrendszer sejtjei vagy olyan molekuláris mintázatokat ismernek fel, amelyek mikrobák felszínén jelennek meg, de a saját sejtekre nem jellemzőek, vagy az antigénekhez kapcsolódott antitestek bizonyos jellemző részeit azonosítják. 13

14 14 A vérben keringő és a szövetekbe vándorló sejtek a szervezet egészséges sejtjeinek felszínén meglévő MHC-I-et ismerik fel. Amennyiben a sejten kevés vagy nincs MHC-I molekula, beindul az immunválasz, melynek eredményeképpen az antigén megsemmisül. A szervezetet fenyegető fertőzések és a sejtek daganatos elfajulása az MHC-I hiányát okozza, ami főleg az NK-sejtek révén kiküszöbölésüket jelenti. Az NK-sejtek elsősorban a sejtfelszíni MHC-I struktúrát ismerik fel, amely egy tiltó jelet vált ki az NKsejtekből, megakadályozva a saját sejtek megölését, ezért a saját MHC-I elvesztése/hiánya, módosulása az NKsejtek ölő- (citotoxikus) mechanizmusát indítja be. Ezért az NK-sejtek éppúgy idegennek tekintik a megváltozott saját, például vírusok által megfertőzött sejteket, mint bizonyos patogéneket. II. A specifikus vagy adaptív vagy szerzett immunválasz A specifikus immunválasz kialakításáért a limfociták felelősek. A B-limfociták a humorális, a T-limfociták a celluláris immunfolyamatokat bonyolítják le. Az antigén felismerésében alapvető szerepük van a már említett MHC molekuláknak. A makrofágok molekuláris mintázataik alapján, ill. az MHC I hiánya miatt felismerik, bekebelezik, majd részben lebontják az antigéneket, valamilyen jellemző részletüket kijutatják a sejthártya felszínére, pontosan az MHC struktúrákkal együtt. Ennek a komplexnek a felismerése aktiválja az immunrendszer többi sejtjeit. Ezért nevezhetjük bátran a makrofágokat ún. antigénbemutató sejteknek. A B-limfociták a vörös csontvelőben érnek be, mely érés során a sejtek sejthártyáján antigénreceptorok jelennek meg, melyek megegyeznek azzal az ellenanyaggal (antitest), melyet az illető sejtpopuláció elő tud állítani. Az érett B-limfociták a vérrel és a nyirokkal elszállítódnak a másodlagos nyirokszervekbe, mint pl. a nyirokcsomókba. Itt találkoznak az antigénekkel, melyeket megkötve (antigénantitest komplementaritása) aktiválódnak. Az aktiválódott sejtek a segítő (helper) T-limfociták hatására osztódásba kezdenek. Az aktivált B-limfociták kétféle sejtpopulációt hoznak létre: 1. plazmasejtekké alakulnak, melyek nagy mennyiségben állítanak elő ellenanyagot, ill. 2. hosszú életű memóriasejtté differenciálódnak, melyek egy későbbi fertőzés során gyors, azonnali immunválaszt tesznek lehetővé. A nem aktiválódott sejtek rövidesen elpusztulnak (apoptózis). 14

15 15 Az antitestek (ellenanyagok, immunoglobulinok) Az antitestek molekulái Y alakúak, két azonos könnyű és két azonos nehéz láncból épül fel, melyeket diszulfid-hidak tartanak egybe. Mind a könnyű, mind a nehéz láncokban vannak állandó és változékony aminosav sorrendű szakaszok. Az állandó szakaszok határozzák meg, hogy az antitest a vérplazmába kerül, vagy a plazmasejt membránján marad, vagy fagocitáló sejtek felületéhez tapad. A variábilis szakaszok, amelyek az Y két ágának végein találhatók, felelősek a specifikus antigénhez való kötődésért. Szervezetünk kb különböző antitest előállítására képes. Ezt az óriási mennyiségű információt néhány száz DNS szakasz véletlenszerű újrarendeződése kódolja. Az antitest: A testnedvekben szabadon keringve hozzákötődhet a neki megfelelő antigénhez, kicsapva azt. Az antigénhez kötődve mozgósítja a komplementrendszert (az antitest molekulán komplement kötőhely van), amely tönkreteszi az antitesttel megjelölt sejtet. Az antigénhez kötődve fagocitózisra készteti a falósejteket. Tehát a B-limfociták az antigént a felszínükön található receptorként működő antitestekkel ismerik fel. A B-limfocita érése során az antitestek változékony szakaszának kb. egymilliárd variációjából kiválaszt egyet, ezt kiteszi a sejthártyájára. Majd még az érés során érintkeznek a magzati korban felismert szervezet saját anyagaival, és amelyik B-limfocita kapcsolódni képes valamelyikkel, az elpusztul (klónszelekció). Az érett sejtekből kb db. keletkezik, melyek ugyanazt a Ig-t képesek előállítani. Szervezetünkben kb sejtcsalád ún. klón létezik. Ez elegendő az összes idegen felismerésére. Így csak olyan B-sejt kerül ki a keringésbe, amely a saját anyagokkal nem lép reakcióba, csak idegennel. Az érett sejtek a nyirokcsomókban az antigén kapcsolódására aktiválódnak és intenzív osztódásba kezdenek. A T-limfociták őssejtjei a vörös csontvelőben fejlődnek, majd a sejtek a vérárammal a Thymusba kerülnek, ahol befejezik érésüket. A tímusz mérete és aktivitása az életkorral folyamatosan csökken, és a pubertás idejére gyakorlatilag kimutathatatlanná válik. Ennek ellenére a T-sejtek érése bár kisebb mértékben de a felnőttkorban is zajlik. Feltételezések szerint felnőtt korban azért sincs szükség nagymértékű T-sejt érésre, illetve új T-sejtek kialakulására, mert a memória T-sejtek élettartama nagyon hosszú (akár a 20 évet is meghaladhatja), ezért az élet előrehaladtával felhalmozódnak. A T-sejtek érésük során megismerkednek a szervezet saját anyagaival mielőtt a keringésbe kerülnek. A csecsemőmirigyben eltöltött időszakot csak azok a T-sejtek "élik túl", amelyek képesek az MCH-molekulák felismerésére, miáltal képesek a saját-idegen megkülönböztetésére klónszelekció -, továbbá ekkor jönnek létre a sejtek felszínén az idegen antigének felismerésére alkalmas TCR molekulák. 15

16 16 A Tc sejt receptora (TCR), igen sokféle szerkezetű lehet. Genetikai mechanizmusok biztosítják, hogy minél többféle variációban jöjjön létre, mivel egy adott sejtnek csak egyféle TCR-je van. A sokféle T sejtek receptoraik közül előbb-utóbb illeszkedni tud majd a prezentált antigénnel. Ezek a bekötődött T sejtek a kötődés hatására aktiválódnak, azaz osztódnak és így számbelileg felszaporodnak. Az ellenanyagok termeléséért felelős B-limfociták és a sejtes immunitást hordozó T-sejtek eltérően ismerik fel az antigéneket. Az antitestek, azaz a B-sejtek felszíni antigénreceptorai az eredeti antigén térszerkezetét érzékelik, azaz a baktérium sejtfalán található molekulák minden változás nélkül maguk az antigének. A T-limfociták a makrofágok által feldarabolt és "bemutatott" peptideket ismerik fel, méghozzá a bemutató sejt MHC molekuláinak kíséretében. Más szóval, a T sejtek egy módosított ("saját nyelvükre lefordított") formában képesek csak az antigén felismerésére. Az érett T-limfociták a másodlagos nyirokszervekben aktiválódnak, itt lépnek kölcsönhatásba az antigénekkel, majd erős osztódásba kezdenek. A T-limfociták tehát kizárólag a makrofágok (APC) által feldarabolt és "bemutatott" antigéneket ismerik fel az MHC molekulákhoz kapcsoltan a T-sejt receptorok (TCR) segítségével. Az aktiválódott T-sejtek többféle sejtpopulációt hoznak létre. A segítő (helper) sejtek (Th) szabályozóanyagokat ún. citokineket termelnek, amelyek osztódásra késztetik a már aktiválódott B-limfocitákat, makrofágokat, és egyéb T-sejteket. A citotoxikus T-sejtek (Tc) a célsejt membránjára egy perforin nevű fehérjét (toxint) juttatnak sejtkontaktus -, amely beépülve a membránba lyukat képez, melyen keresztül kifolyik a megtámadott sejt citoplazmája. A memória T-sejtek (Tm) hosszúideig élnek és tartós védettséget biztosítanak. Az elnyomó, szupresszor T-sejtek (Ts) visszaállítják a fertőzés előtti állapotot, úgy, hogy gátolják az immunsejtek osztódását. 16

17 17 Immunizálás Immunizálás a fertőző betegségek megelőzésére, leküzdésére alkalmazott eljárás, melynek több formája ismert, lehet aktív v. passzív, természetes, ill. mesterséges. Mesterséges aktív, ha a kórokozó egy jellemző darabját juttatjuk be a szervezetbe, ezt az immunrendszer megjegyzi, ill. ellenanyagot termel vele szemben, és ha legközelebb találkozik vele, elpusztítja. Ezt a védőoltást gyakran kísérheti enyhe betegség, láz, ami az immunrendszer működésének köszönhető. Ilyen pl. az influenza, hepatitis elleni oltás. Természetes aktív immunizáláson esünk át, mikor természetes úton megfertőződünk, és az immunrendszerünk leküzdi a betegséget. Passzív mesterséges, ha más állatból kivont ellenanyagot juttatunk a szervezetbe, pl. tetanus. Passzív természetes immunizálás, pl. az anyatejjel megkapott ellenanyag révén történik a csecsemőkorban. A gyulladás lényege, mechanizmusa és tünetei A gyulladás a szervezetnek a különféle okok által kiváltott helyi szövetkárosodásra adott válaszreakciója. Célja a szövetkárosodások okainak és következményeinek felszámolása. Kiváltó okai lehetnek: Kórokozók. Mechanikai, vegyi, hő hatás. Sugárzás. Tünetei: Duzzanat Vörösség Meleg Fájdalom Fehérvérsejtszám emelkedés Ellenanyag termelés Láz Formái Valódi gyulladás kórokozótól. Steril gyulladás szövetszéteséstől. Gyulladás mechanizmusa Sejtek, szövetek esnek szét, gyulladásos tüneteket kiváltó vegyületek szabadulnak fel a hízósejtekből (hisztamin, szerotonin) amelyek o fokozzák az erek áteresztőképességét, szövetnedv felszaporodását, o tágítják az ereket, növelik a gyulladt területek hőmérsékletét. Helper T-sejtekből citokinek szabadulnak fel, melyek szabályozzák az értónust, fokozzák a citotoxikus T-sejtek osztódását, valamint a falósejtek migrációját. Falósejtek vándorolnak a fertőzött gócok felé (kemotaxis). A széteső szövetekből felszabaduló vegyületek a szabad idegvégződéseket, ingerlik, kiváltják a fájdalmat. Immunanyagok hatására kialakulhat a láz. 17

18 18 Összefoglalás Az immunrendszer a szervezet védelmét szolgálja a baktériumokkal, vírusokkal, gombákkal, parazitákkal és a szervezet saját tumoros sejtjeivel szemben. Az immunrendszer a mikroorganizmusok, tumorsejtek jellegzetes molekuláit, antigénjeit ismeri fel. Antigén minden olyan anyag, melyet az immunrendszer felismer, s amelyre az immunrendszer reagál. Az immunszervek Elsődleges központi - nyirokszervek csontvelő, tímusz - a limfociták érésének színtere, itt jön létre a csak a limfocitákra jellemző antigénfelismerő receptorok nagyfokú sokfélesége, a sejtek itt érnek meg. Másodlagos vagy perifériás nyirokszervek nyirokcsomók, lép - a kórokozók lehetséges behatolási kapuinak megfelelően helyezkednek el a szervezetben. A limfociták a perifériás nyirokszervekben találkoznak a vér és nyirokkeringés révén oda jutó kórokozókkal, illetőleg azok jellegzetes molekuláival, itt aktiválódnak. A természetes vagy veleszületett vagy nem specifikus immunitás A fertőző ágensekkel szembeni védelem első vonalát képezi a szervezetben. A szervezet külső és belső határain a bőr és a nyálkahártyák fontos szerepet töltenek be. A bőrfelszín savas ph értéke, a gyomor sósavtermelése, a könnyben, a nyálban megtalálható lizozim enzim, az emberi szervezetben található normál baktériumflóra, mely sejtjei közel tízszer annyian találhatók meg szervezetünkben, mint az eukaritóta sejtek. A komplement rendszer elsősorban a baktériumok okozta fertőzések elleni védekezésben játszik lényeges szerepet. A komplement-rendszer tagjai vérben oldott fehérjék, melyek egymást aktiválják, mint a meglökött dominó sor tagjai. 1. A kaszkád végén azoknak a sejteknek a membránjában, amelyeknek felszínén a komplement rendszer aktiválódik, olyan fehérje-komplex keletkezik, amely ezt átfúrva, a sejtek feloldásához, pusztulásához vezethet. 2. A komplement aktiválódás a gyulladás keletkezésében is igen fontos szerepet játszik. 3. Egy harmadik védekezési mechanizmus az, hogy a komplement fehérjék a kórokozók felszínét bevonva elősegítik a baktériumok fagocitózisát, vagyis a falósejtekbe való bekebelezésüket és elölésüket. A makrofágok és a granulociták bekebelezik, majd elpusztítják a kórokozókat, kialakítva a természetes sejtes immunválaszt. A természetes sejtes immunitás fontos elemei még a természetes ölő sejtek (natural killer vagy NK sejtek), a hízósejtek is. A közelmúltban vált ismertté, hogy az idegsejtek dendritjeire emlékeztető nyúlványokkal rendelkező dendritikus sejtek igen fontos szerepe a természetes és adaptív immunitás összehangolásában. A szervezetünk határfelületei mentén elhelyezkedő éretlen dendritikus sejtek az immunrendszer őrszemeinek tekinthetők. Felszínükön mintázatfelismerő receptorokkal képesek érzékelni a többféle fertőző ágensre közösen 18

19 19 jellemző molekuláris mintázatokat, mint pl. a bakteriális lipopoliszacharidok és peptidoglikánok jelenlétét. Amennyiben veszélyt (mikrobiális molekuláris mintázatot) érzékelnek receptoraikkal, elvándorolnak a legközelebbi másodlagos nyirokszervbe, ahol a szerzett/adaptív immunválasz sejtes elemeit riadóztatják. A szerzett vagy adaptív immunitás A szerzett immunitás életünk során fokozatosan alakul ki, és részben a T limfocitákhoz kötött celluláris (sejtes), részben a B limfociták által az antitestekhez kötött humorális immunitáson alapul. A központi immunszervekből a perifériára kikerült érett limfociták már rendelkeznek egyedi antigénfelismerő receptorral. Egy adott limfocita csak egyféle szerkezetű és specificitású receptorral rendelkezik, és egy adott specifitású receptorral rendelkező sejtből csak néhány ezer van jelen a szervezetben. A limfociták folyamatos vándorlása teszi lehetővé, hogy fertőzés esetén a megfelelő receptorral rendelkező sejt valamely perifériás nyirokszerv területén találkozzék az antigénnel. Az így, klónszelekcióval kiválasztott sejt aktiválódik, és gyors egymást követő mitózisok révén azonos specifitású sejtek egész kolóniáját hozza létre, melyek képesek a kórokozókat elpusztítani vagy eltávolítani. Egyidejűleg azonos specifitású receptorral rendelkező memóriasejtek is létrejönnek, melyek révén egy ismételt fertőzés esetén gyorsabb, hatékonyabb immunválasz jöhet létre. Tekintettel arra, hogy a megfelelő receptorral rendelkező limfocita és az antigén találkozásához, a limfociták aktiválódásához, osztódásához és differenciálódásához néhány nap szükséges, ezért szemben a természetes immunitással, a szerzett immunitás nem azonnal, hanem csak 1-2 hét után válik teljessé. T-sejt felismerés és antigén bemutatás A T-limfociták elsősorban a fehérje természetű antigének felismerésére szakosodtak. Antigén felismerő receptoraik sokfélék, de közvetlenül nem képesek kapcsolatba lépni a fehérje típusú antigénekkel, és a felismerés csak antigénbemutató (prezentáló) sejtek (APS) közreműködésével jöhet létre. Az APS-ek tevékenységének lépései: az antigén felvétele, az antigén sejten belüli átalakítása és lebontása enzimatikus hasítások segítségével, a képződött kisebb nagyobb fehérje szakaszok sejtfelszínre szállítása MHC molekulák közvetítésével. Vírussal fertőzött APS-ekben a sejtfelszínen vírus eredetű peptidek jelennek meg, amit az APS-tel kölcsönhatásba kerülő T-sejtek idegenkén ismernek fel. A specifikus antigén eredetű peptidek felismerését követően a T-limfociták felszaporodnak, majd különböző funkciójú végrehajtó sejtekké alakulnak. Az ölő képességgel rendelkező citotoxikus T-limfociták képesek elpusztítani a felismert sejtet, míg a segítő T-limfociták olyan faktorokat (citokineket) választanak ki, amelyek fokozzák a B-limfociták ellenanyag termelő képességét és az ölő T-limfociták sejtpusztító hatását is. 19

20 20 A B-sejtek, a humorális immunválasz A B-sejteket a sejtmembránjukon található immunoglobulin fehérjék alapján lehet megkülönböztetni a többi fehérvérsejttől, amely az antigén felismerését és megkötését szolgálja. A B-sejtek érésük során tanulják meg azt a képességet, hogy a saját fehérjéket és sejteket megkülönböztessék a nem saját struktúráktól. Az éretlen B-sejteken jelenik meg először az érett sejtekre is jellemző receptor, amely felismerheti a saját környezetében jelenlevő sejteket és fehérjéket is. A sajátot felismerő éretlen sejtek veszélyesek a szervezet számára, hiszen megtámadhatják a szervezet saját anyagát is. Ezek a sejtek nem juthatnak ki a csontvelőből, és saját-felismerő képességük pusztulásukhoz vezet (apoptózis). A csontvelőt elhagyó, érett B-sejtek a keringésbe jutnak, és betelepítik a különféle perifériás nyirokszerveket: a lépet és a nyirokcsomókat. Az érett B-sejtek antigénnel való találkozása a perifériás nyirokszervekben történik. A B-sejtek fejlődése az egész élet során folyik, az antigénnel nem találkozó sejtek egy idő után elpusztulnak, s helyükbe újak lépnek. Az antigén felismerését követően a sejt aktiválódik, majd szaporodik és ellenanyag termelő plazmasejtté alakul. Az egy adott antigént felismerő B-sejtből kialakuló utódsejtek (sejt klón) valamennyi sejtje azonos specifitású antigén-felismerő receptorral rendelkezik, majd ezek plazmasejtté való fejlődésük után ugyanilyen specifitású ellenanyagot termelnek. A sejtaktiválódás eredményeként nemcsak plazmasejtek, hanem emlékező, un. memória-sejtek is keletkeznek. Ezek készenlétben várják az antigén újabb megjelenését, amelyre gyors és hatékony ellenanyagválasszal reagálnak. A memória sejtek egy része hosszú életű plazmasejt. A kis mennyiségben folyamatosan jelenlévő ellenanyagok biztosítják a védelmet azokkal a kórokozókkal szemben, amelyekkel a szervezet már egyszer találkozott. Az ellenanyagok többféleképpen semmisítik meg az antigént, például vírusok felszínére kötődve megakadályozzák a sejtmembránhoz való kötődését, elősegítik baktériumok feloldását, illetve az antigén-ellenanyag komplexek makrofágok és mikrofágok által történő bekebelezését. 20