Budapest, a bűnös város

Átírás

1 BUDAPESTI CORVINUS EGYETEM POLITIKATUDOMÁNYI INTÉZET Budapest, a bűnös város A bűnös város mítoszának megjelenése és politikai következményei a Horthykorszakban (MW9SBG) Konzulens: dr. Lánczi András április

2 Absztrakt Dolgozatomban a Budapesttel szemben kialakult, a fővárost bűnös városként bemutató mítoszt, és annak politikai következményeit vizsgálom a Horthy-korszakban. Az elemzés keretét, módszertanát a diskurzív institucionalizmus adja: elsősorban a korabeli politikai szereplők, véleményformálók megnyilatkozásaira, az azokról fennmaradt szövegekre támaszkodom. Írásomban három hipotézist vizsgálok: egyfelől megállapítom, hogy a bűnös város mítosza nem a korabeli magyar közvélemény szellemi terméke, az más társadalmakban is megjelent. Másrészt kimutatom, hogy a mítosz valóban megjelent, és meghatározó szerepet játszott a korszak közbeszédében. Harmadrészt pedig kitérek arra is, hogy ez milyen politikai cselekvést indukált: ehhez a központi kormány Budapest önkormányzati autonómiájának szűkítésére való törekvéseit mutatom be. 1

3 Tartalom Absztrakt... 1 Bevezető... 3 Az elméleti keret... 4 A bűnös város mítoszának megjelenése a korszak német közéletében Budapest és bűnei Budapest városfejlődése és társadalmi hatásai Budapest bűnei Antiszemitizmus Veszélyes eszmék melegágya Kulturális ellentétek Keresztényi értékrend hiánya Elitellenesség A mítosz hatása: Budapest autonómiájának korlátozása Az évi IX. törvénycikk Az évi VI. törvénycikk Az évi XVIII. törvénycikk Az évi XII. törvénycikk A budapesti önkormányzati autonómia korlátozásai - áttekintés Összefoglalás Hivatkozások

4 Bevezető 2010-ben az országgyűlési választásokat követően az önkormányzati választások is a FIDESZ győzelmét hozták. A legnagyobb fegyvertény talán az volt, hogy a húsz éves Demszky-korszak után immáron a főváros is jobboldali vezetés alá került. Orbán Viktor a választás éjszakáján tartott beszédében ennek megfelelően korszakváltásról beszélt, kiemelve, hogy mától Budapest ismét a nemzet fővárosa őszén a Rajk László Szakkollégiumban részt vettem Romsics Gergely kurzusán, melyen az 1920-as és 30-as évek magyar politikai eszmetörténetével foglalkoztunk. A kurzus egyik alapállítása az volt, hogy az 1948 és 1990 közötti időszak alatt a magyar közbeszéd egyfajta hibernációs állapotba került, és a rendszerváltást követően ismét a Horthy-rendszer vitái kerültek napirendre. Ennek megfelelően a fél éves kurzus végén írandó beszámolók témájául is egy ilyen elemet kellett választanunk: egy olyan diskurzust, melynek eredete a két világháború közötti időszakra tehető, és 1990 után is meghatározó volt a közéletben. A fenti Orbán Viktor idézet kapcsán született meg az ötlet, hogy erről, a jobboldal hagyományos, Budapestet a nemzettel szembeállító, azt bűnös városként kezelő mítoszról fogok írni. Arról, mely a Horthy-korszak legendás nyitójelenetének is fontos eleme, amikor a kormányzó fehér lován bevonult Budapestre, és tetemre hívta a bűnös várost, annak térdre kényszerítéséről beszélve. A most következő írás természetesen több tekintetben is eltér a kurzusra készült beszámolótól. A legfontosabb különbség, hogy kizárólag a Horthy-korszakra, a mítosz eredetére, és korabeli politikai felhasználására szorítkozik. Azt gondolom, hogy a hangsúlykülönbségek és a politikai irányzatok e dolgozatban tárgyaltnál jóval mélyebb elemzése nélkül a párhuzamok kimutatása igen komoly problémákat vethetne fel. Ugyanakkor a téma továbbra is releváns, a Budapest-vidék szembeállítás, és ennek erkölcsi alapokra helyezése máig a magyar közbeszéd egy meghatározó eleme. Dolgozatomban tehát a Horthy-korszakban a jobboldalon Budapesttel kapcsolatban megjelenő, bűnös város mítosszal foglalkozom. Ezzel kapcsolatban három hipotézist vizsgálok: a bűnös város mítosza nem a korabeli magyar gondolkodók szellemi vívmánya a mítosz valóban megjelent, és hangsúlyos szerepet kapott a korszak közbeszédében 3

5 a mítosz meghatározó volt, mert politikai cselekvést indukált Írásom e feltevéseknek megfelelően szerveződik fejezetekbe. Az első részben az elemzési keretül szolgáló diszkurzív institucionalizmust mutatom be röviden. Ez határozza meg a dolgozat módszertanát is, mely a korszakból származó szövegek vizsgálatára épít. A második fejezetben a weimari köztársaság időszakából származó német szövegeken keresztül mutatom be, hogy egy univerzálisabb, más társadalmakban is megjelenő mítosszal van dolgunk. A harmadik fejezetben a magyar közbeszédben létező bűnös város történet legfőbb elemeit veszem sorra, míg a negyedikben azt vizsgálom, hogy milyen politikai cselekvéseket indukált a mítosz, miként szolgált legitimációul a kormányzat Budapest autonómiáját szűkítő intézkedéseihez. Az elméleti keret A politikai diskurzus vizsgálata, a politikai beszéd, mint a cselekvést meghatározó tényező elemzése a diszkurzív institucionalizmus irányzatában jelenik meg legmarkánsabban a politikatudomány jelenlegi ágai közül. A következőkben ezen irányzat alapvetéseit tekintem át Schmidt (2008) alapján, mely gondolatok dolgozatom elemzési keretéhez is alapul szolgálnak. A politikáról való gondolkodásban mindig is kiemelt helye volt az eszmék, ideák vizsgálatának: a politikai viták szerepe a legitimáció megteremtésében, az érdekek és értékek artikulációja a közbeszédben, illetve ezek közösségképző ereje korábban is a politikatudomány érdeklődésének középpontjában állt. A diszkurzív institucionalizmus mindezen témákat az intézményekre való hatásukkal kapcsolatban vizsgálja. A Schmidt által említett, korábbi három institucionalista irányzattal (racionális választás, történeti, társadalmi) szemben az intézményekre nem statikus elemekként tekint, sokkal inkább azok változását vizsgálja, és a viták, közbeszédben megjelenő gondolatok ezen változásokat formáló erejét igyekszik kimutatni. Ezzel szembemegy a fent említett irányzatok azon feltevésével, hogy az intézmények stabil egyensúlyban vannak, melyet a racionális preferenciák, a történeti háttérből adódó útfüggőség, vagy a társadalomban meglévő, mindent meghatározó kulturális normák alakítottak ki. Az intézmények e felfogás szerint dinamikusan alakuló társadalmi konstrukciók, és éppen e változás az, amit az irányzat vizsgálni kíván: milyen környezetben, milyen aktorok között zajló 4

6 diskurzus képes kiváltani azt. Ez természetesen a módszertanra is nagy hatással van, melyet az irányzat alapvetően más humán tudományágaktól (az irodalom- és történettudománytól, kulturális antropológiától) kölcsönzött. Ahogy Szűcs Zoltán Gábor írja, a politika e szerint jelentéses valóság (Szűcs, 2010, 23. oldal): a leírására szolgáló fogalmak, osztályozások, definíciók nem csupán leírják, de alakítják is azt. A politika jelenségei, intézményei így nem tekinthetők természeti adottságnak, általánosan érvényes törvényszerűségek által meghatározott képződményeknek. Sokkal inkább a társadalomban meglévő hiedelmeken, eszméken, meggyőződéseken alapuló konstrukciók, melyek ennek megfelelően alakulhatnak is, előbbiek változásával. Szabó Márton szerint ebből következően a politikai tények és adatok sem cáfolhatatlan realitások, hanem a cselekedetek megkérdőjelezetlen előfeltevései, a politikai konstrukciók fundamentumai (Szabó, 2003, 7. oldal). Az előbb említett hiedelmek természetesen minden társadalomban kimutathatók, hiszen meglétük szükséges feltétele a közösség működésének: általánosan elfogadott normák és meggyőződések nélkül a társadalom nem lenne képes felhatalmazást adni tagjainak a közösségi ügyek intézésre, a legitimáció nem volna értelmezhető, ami alapjaiban kérdőjelezné meg a demokratikus intézményrendszer, az egyes hatalmi ágak működését. Schmidt (2008) a diskurzus elemeit több szempont szerint csoportosítva vizsgálja. E szerint a gondolatok három szinten ölthetnek testet: közpolitikai megoldásokban (policy), programként, vagy szemléletként. Utóbbi a legtágabb, legáltalánosabb kategória: ezek olyan, ritkán megvitatott, inkább a háttérben meghúzódó, hallgatólagos megegyezésen alapuló normák, lappangó feltételezések, melyek meghatározzák azokat az elveket, értékeket, amiket a programok, illetve intézkedések megalkotásakor a közösség követni fog. Ezekre épülnek tehát a programok, amik még szintén inkább általános paradigmák, viszonyítási pontok, gondolkozási struktúrák, melyek meghatározzák az aktorok világról alkotott képét, azt, ahogyan magukat elhelyezik benne. Ugyanakkor fontos különbség a szemlélethez képest, hogy a programok már kifejezetten a cselekvésre vonatkoztatva beszélnek minderről: meghatározzák a megoldandó problémák körét, azt, hogy mivel, és hogyan érdemes foglalkozni (normákat, módszereket, eszközöket), az elérendő célokat. A közpolitikai megoldások a problémákra adható lehetséges válaszokat határozzák meg, az előbbi két, általánosabb keret által meghatározott módon, de már konkrétan a cselekvésre irányulóan. 5

7 Schmidt a diskurzusokat egy más ismérv alapján két csoportra osztja: normatív és kognitív diskurzusokra. Előbbiek értéket társítanak a politikai cselekvéshez, értékrendek, elvek alapján igyekeznek igazolni azokat, megmutatva, hogyan találkoznak a társadalom elvárásaival, aspirációival, milyen normához, társadalmi vélekedéshez igazodnak. A kognitív diskurzusok ezzel szemben a racionalitást hangsúlyozzák, amikor érdekek alapján érvelnek egyes cselekvések mellett. A besorolás egy további szempontja a résztvevő aktorok és a kontextus alapján határozható meg. Ez alapján a szerző a koordinált és kommunikatív diskurzusokat különbözteti meg. A koordinált diskurzus a közpolitika-alkotásban részt vevő aktorok között zajlik. Politikusok, döntéshozók, szakértők, aktivisták mind résztvevői, céljuk pedig az adott közpolitikai döntéshozatali folyamat befolyásolása, amelynek során egymáshoz különböző mértékben kötődő hálózatba szerveződnek. A kommunikatív diskurzusok a közbeszédben jelennek meg: célja a szélesebb közönség meggyőzése a politikai döntéshozók cselekvéseinek helyességéről. Ennek megfelelően a politikusok, szakértők, a média képviselői mellett maguk a választók, az egyszerű polgárok is részt vesznek benne, folyamatos párbeszéd alakul ki, társadalmi viták az adott kérdésekről. Szűcs (2010) a közbeszédben zajló politikai vitákat rivalizáló kooperációként írja le. E szerint a szereplők folyamatosan vitákban igazolják magukat, cselekvéseiket. A viták sokféle célt szolgálnak: a politikai közösségek identitásának, a különbözőségeknek kifejezését, a mozgósítást, vagy a megoldások kidolgozását bizonyos problémákra, bár ez utóbbi nem szükségszerű jellemzőjük. Már csak azért sem, mert a politikai vitáknak, beszédnek nem célja a teljes egyetértés. A szerző szerint a cél sokkal inkább egy közbülső állapot elérése, amikor a táborok, szemben álló felek világosan elkülöníthetők, ugyanakkor egyik sem arat végleges győzelmet a másik felett (ez nem is elképzelhető), hiszen éppen a közösségek közti különbözőségek teszik létezővé azokat. Ezért szüksége van minden politikai közösségnek ellenfelekre, melyeket legitim vitapartnereknek tart, de léteznek ellenségek is, akiket nem (ezekről később, e fejezet végén írok). Dolgozatomban az 1920-as, 30-as évek magyar közbeszédében megjelenő, bűnös Budapest mítosszal foglalkozom. A fenti, Schmidt által ajánlott fogalmakkal leírva ez 6

8 egyértelműen normatív diskurzus, mely értékeket rendel politikai cselekvésekhez. Célja a szélesebb közönség befolyásolása, a városról való politikai gondolkodás alakítása, melynek során a szélesebb tömegek, az egyszerű polgárok részvétele is fontos elem, így a kommunikatív diskurzusok közé sorolható. Mint majd látni fogjuk, a bűnös Budapest mítosza korántsem egységes gondolatrendszer. Ugyan kiemelhetők egyes meghatározó, visszatérő elemei, ezek hangsúlyai viszont változnak a beszélők személyének és céljainak megfelelően. Így azt gondolom, a hatása is kevésbé konkrétan kimutatható, jóval inkább egy általános nézetről van szó, mely igazolhat ugyan politikai cselekvést, de nem írja elő azt, nem tesz konkrét javaslatokat, csupán egy normarendszer megerősítését célozza. Mint azt később megállapítom, a mítosz végső célja Budapestnek a nemzettől való elkülönítése, a nemzeti közösségtől való idegenségének hangsúlyozása. A nemzet fogalma a XIX. században, a nacionalizmus térhódításával vált kulcsszóvá a politikai nyelvben. A nemzet, mint közösség alapjának a közös nyelvet, kultúrát, és a közös emlékezetet tekintették. Ebből fakadóan a hagyományteremtés mindig is meghatározó volt a nacionalista mozgalmakban, egyfajta történeti folytonosság megteremtése, a nemzet múltjának rekonstruálása minden ilyen csoportnak sajátossága volt. Az általam tárgyalt időszak sem volt ez alól kivétel: elég a népi-urbánus vita egyik kiemelkedő fontos elemét, a Mi a magyar? vitát említenünk. Mint arra Cassirer (1946) rámutat, ezek a politikai mítoszok nem maguktól, tudattalan mechanizmusok hatására fejlődnek ki, hanem éppen ellenkezőleg, tervszerűen, mesterségesen létrehozott termékkel van dolgunk. Ugyanakkor megjegyzi azt is, hogy ez a fajta mítoszteremtés általában jellemző a modern emberre, aki a természeti mágiában már nem hisz, ezért konstruál helyette társadalmi mágiákat, melyek a társadalom összetartására szolgálnak. Cassirer szerint a mítoszteremtés két alapvető eszközön keresztül történik: egyrészt a nyelv, másrészt az új rítusok segítségével. A nyelven belül is elsősorban a szavak játszanak főszerepet: a hétköznapi, szemantikai jelentésük mellett feltöltődnek mágikus tartalommal, mely ezután fontosabbá válik, mint az eredeti jelentés, varázsszóként funkcionál a csoporton belül, egyfajta érzelmi atmoszféra veszi körül őket. Cassirer magyarázata szerint az által, hogy az egyén folyamatosan meghatározott rítusokat végez, elveszti egyéniségét, és feloldódik a csoporton belül. A szerző ezt alapvetően a totalitárius rendszerekre vonatkoztatva írta, de ha ezektől eltekintünk, akkor is beláthatjuk a rituálék fontosságát, ha példának okáért a nemzeti 7

9 ünnepekre gondolunk: politikai rendszerektől függően változik a megemlékezésre érdemesnek tartott történelmi események köre. Ugyanakkor, mint arra Zentai (1997) is rámutat, a nemzeti közösségnek nem csupán közös múltat, illetve megkülönböztető jegyeket kell felmutatnia, de folyamatosságot, és jövőképet is kell biztosítania. A folytonosság azért fontos, mert a visszaemlékezés is mindig a jelennek szól: a jelenlegi csoportot akarja összetartani, megmagyarázni létezését, legitimálni céljait. Ezért, mint azt Romsics (2004) is említi, az emlékezet csak társadalmi interakcióban jöhet létre, és mindig egy csoporthoz köthető. Magyarázó jelentősége van nem csak a jelenre, de a jövőbeli célokra, tettekre vonatkozóan is. Ezáltal az emlékezet nem csak a múltat, de a jelenbeli csoportot is értelmezi. Szabó Ildikó szerint a mítoszok hozzájárulnak a nemzeti kánonokhoz, melyeket egymáshoz kapcsolódó, egymást erősítő toposzok alkotnak személyiségekről, eseményekről, emlékhelyekről, vagy akár szimbolikus tárgyakról és épületekről (Szabó, 2004). A kánon aztán politikai és nemzeti szocializáción keresztül élnek tovább. A szerző kiemeli, hogy a két világháború közti nemzetfogalomban a magyarság az ellenséges, vagy legalábbis fenntartásokkal kezelt nem magyartól való megkülönböztetésben nyert értelmet. Ezt jelentős ellenségkép-képzéssel erősítették, melynek célpontjában elsősorban az utódállamok, a kommunizmus, és a zsidóság állt. Ennek fontos részeként említi Szabó a magyar vidék szembeállítását az idegen Budapesttel. Szabó Márton (2003) a politikai viták négy alapszerepét vázolja fel: az ellenséget, az ellenfelet, a szövetségest és az idegent. Ebben az értelemben az idegen az adott politikai közösségen kívüli, aki helyzete vagy döntése miatt nem tagja a közfeladatokat valamilyen formában megbeszélők, és megoldásukra rivalizálva együtt törekvők csoportjának, azaz a politikai közösségnek (Szabó, 2003, 145. oldal). Mint a szerző említi, a demokráciák belső életében az ellenfél és a szövetséges a két legmeghatározóbb szereplő. Utóbbival szemben az ellenség vagy kívül van a politikán, vagy ki akarják őt onnan szorítani. Szabó szerint az ellenségnek nem is a barát az ellentéte, mint ahogy Schmitt állította, hanem az ellenfél: a fő kérdés ugyanis az, hogy elfogadjuk-e a másikat a politikai közösség legitim, bár rivális tagjának, vagy sem. A szereplők gyakran igyekeznek a legkellemetlenebb ellenfeleket ellenségként beállítani. 8

10 A politikai ellenség konstrukcióinak jellemzői a káosz és kozmosz uralta világkép, az ellenség közvetett megnevezése, az ártó szándék fokozatai szerint elkülönülő csoportok, és a demagóg stílus. Előbbiből fakad az ellenségképet építők bipoláris világfelfogása, mely a versengést a tökéletesen jó és tökéletesen rossz küzdelmének írja le. A káosz ugyanis ismeretlen, pusztító erők forrása, amivel szemben meg kell védenie magát a politikai közösségnek, az ellenséggel szemben tehát nincs helye megértésnek, differenciálni szükségtelen. Ugyanakkor mivel politikai vitákban jelenik meg az ellenségkép, nem hirdet nyílt háborút, csak közvetve utal a másik jelentette veszélyre. Az ellenség a politikai diskurzusokban három szerepben jelenhet meg Szabó szerint: az őrült, a kém és az áruló képében. Előbbi a legkevésbé veszélyes, mert könnyen felismerhető, és nem politikai motivációk vezérlik. A kém veszélyesebb, mert rejtőzködik és ártó szándékú, ugyanakkor felismerhető az a világ, ellenséges csoport, melynek ügynöke, ezért elég a köztük meglévő kapcsolatra, a nagy összefüggésre rámutatni. A legveszélyesebb, és leginkább gyűlölt ellenség viszont az áruló, mert ő korábban szövetséges volt, így ismeri a közösséget, melyet ráadásul elhagyott, szembefordult azzal. Mint a szerző is említi, ezek a szerepek nem minden esetben különülnek el élesen egymástól, de mindegyik valamilyen módon a gonosz, rossz, a káosz behatolását jelenti. Az ellenségképzés nyelvi megformálása pedig nagyrészt a demagógiára épül, ami két szempontból is rendkívül veszélyessé teszi azt a demokratikus berendezkedésű politikai rendszerek szempontjából: egyfelől bárkiről bármit lehet állítani, hiszen mindent legitimál a káosztól való félelem, másrészt feltételezi az ellenség rejtőzködő természetét, ezért már önmagában a rámutatás igazolja önmagát, hiszen az esetleges tiltakozás is csak a valódi szándék leplezését jelenti. A politikai ellenségképzés tehát nyilvánvalóan azt a célt szolgálja, hogy bizonyos szereplőkkel ne kelljen vitákat folytatni: ennek megfelelően ez nem is annyira egymásra reflektáló politikai vitákban, mint inkább minősítésekben és címkézésekben ölt testet. 9

11 A bűnös város mítoszának megjelenése a korszak német közéletében Mielőtt a magyar közbeszédben Budapesttel kapcsolatosan megjelenő diskurzussal foglalkoznék, fontosnak tartom leszögezni, hogy a bűnös város mítoszának megteremtése a legkevésbé sem nevezhető a huszadik század első felében tevékenykedő magyar jobboldal találmányának. A történelem során a városok amellett, hogy gazdasági, politikai és kulturális központok voltak, egyben szimbolikus szerepet is betöltenek: egyfelől éppen az előbb említett központi szerep miatt a fejlődés, a civilizáció jelképei, másfelől, a természettől, később a hagyományos kisközösségektől, és azok értékrendjétől való eltávolodás szimbólumai. Ez utóbbi szerepükben pedig gyakran a bűnök, az erkölcsi züllés helyszíneiként jelennek meg, szembeállítva egy hagyományos értékrenddel. A következőkben röviden áttekintem, miként jelentek meg hasonló gondolatok a korszak német közbeszédében, a weimari köztársaság időszakában hogyan konstruálták meg a város-vidék szembenállást. Célom ezzel annak megerősítése, hogy a magyar jobboldalon kialakult bűnös város-mítosz egy nagyon régóta létező, és a huszadik század 20-as, 30-as éveiben különösen erősen megjelenő narratívát használt fel. Természetesen a bűnös városok toposzának megjelenésére már sokkal korábbi időszakokból is hozható példa. Thomas Sedlacek (2012) A jó és a rossz közgazdaságtana című könyvének alapvetően arra keresi a választ, hogy a kapitalizmus alapértékei, premisszái miként jelentek meg a történelem során az egyes társadalmakban. Írásában ennek kapcsán kitér a városok szerepére is az egyes kultúrákban: így a sumér, zsidó, görög társadalmak városképére. A legismertebbek a zsidó társadalom ótestamentumi történetei, amit a szerző részben a nomád életmódra vezet vissza. A városok több történetben is az erkölcsi züllés, a romlás szimbólumai: az első fontosabb megjelenő város, Babilon, a benne élők nagyravágyása miatt elpusztul, csakúgy, mint Szodoma és Gomora a bűneikért. Ezzel szemben a természet a szépség, az erkölcsi tisztaság szimbóluma, romlatlan, amit őrizni kell, nem leigázni, civilizáltabbá tenni. Az Ótestamentum későbbi szakaszaiban azonban egyre inkább megjelenik a városok pozitív képe is: Sedlacek szerint ez leginkább a Paradicsom leírásának változásában érhető tetten, amely korábban kertként, később (Jánosnál) városként, Új Jeruzsálemként jelenik meg (Sedlacek, 2012, 56. oldal). 10

12 Dolgozatom szempontjából legizgalmasabb a 20. századi eleji német társadalomban megjelenő város-vidék ellentét. Ennek több eleme is hasonlóságot mutat a hazai közbeszéddel, ami nem véletlen: a korszak magyar íróira, gondolkodóira nagy hatással voltak a német kortársak. A német városfejlődés beindulása időben is egybeesett a magyarországival (elsősorban persze Budapest világvárossá válásával). Az egységes Birodalom 1871-es alakulása után gyorsult fel az urbanizáció, és a weimari köztársaság időszakára már egyértelműen a nagyvárosok uralták a német szellemi és politikai életet. Ugyanakkor meg kell jegyezni azt is, hogy az 1925-ös számlálás szerint a 63 millió fős német lakosságnak mindössze 27%-a élt a 45, 100 ezer főnél nagyobb lélekszámú városban, míg 46 százalékuk 5000 főnél alacsonyabb népességű településeken (Kaes et al, 1994, 412. oldal). Ahogy Kaes és szerzőtársai is megállapítják, a gyors ütemű városfejlődés ellenére Németország a korszakban még mindig alapvetően vidékies volt, a társadalom nagy része kisvárosokban vagy falvakban élt. További fontos sajátosságként emlegetik a szerzők, hogy szemben Franciaországgal (és, megjegyezhetjük, Magyarországgal) egyetlen város sem tett szert egyeduralomra a kulturális élet, a közélet terén: Drezda, München, Hamburg, Frankfurt, Lipcse vagy Stuttgart mind meghatározó központok tudtak lenni. Ennek ellenére egyetlen másik várost sem lengett körül olyan kozmopolita mítosz, mint Berlint, amely elsősorban lakosságszámban emelkedett ki a többi nagyváros közül: az e tekintetben második Hamburg lakosságát négyszeresen meghaladó, 4,3 millió fő élt a városban (uo oldal). A Berlin-vidék szembenállás aztán nagyon hasonló gondolatok mentén teremtődött meg, mint amilyenek, ahogy azt később látni fogjuk, Magyarországon is megjelentek Budapesttel szemben. A bűnös város mítoszának egy, a két háború közti magyar közírókra is nagy hatást gyakorló krónikása Oswald Spengler, akinek városellenes érzületét több német szerző is osztotta. Ferdinand Tönnies és Georg Simmel szociológusok az emberek közti kapcsolatok személytelenségére, érdekvezérelt természetére mutatnak rá. Tönnies munkáiban megkülönböztet közösségeket (Gemeinschaft) és társadalmakat (Gesellschaft): előbbi esetben a közösséghez való tartozás érzése meghatározó, a családi kötődések, a személyes kapcsolatok képezik a társadalmi szerveződés alapját; ez vész el a nagyvárosi környezetben, ahol az egyének individualizmusa elidegenedéshez vezet (Tönnies in: Madarász, 2011). 11

13 Spengler náluk jóval tovább megy: a Nyugat alkonya című művében nem kevesebbet állít, mint, hogy a világtörténelem a városi ember történelme. Népek, államok, politika és vallás, minden művészet, az összes tudomány, mind-mind az emberi létezés egyik ősfenoménjén, a városon nyugszanak (Spengler, 1995, 126. oldal). Spengler leírja a városfejlődés menetét, majd kijelenti, hogy ez a történelem véget fog érni, a civilizáció megsemmisíti önmagát: az ősi mezővárosból nő ki, válik kultúrvárossá és végül világvárossá; feláldozza teremtőjének vérét és lelkét e nagyszerű fejlődés és annak végső virága, a civilizáció szellemének oltárán, és ezáltal végül megsemmisíti önmagát is (uo., 151. oldal). A szerző leírásában a világváros pusztító erőként, a környező vidéket igába döntő jelenségként tűnik fel, mely kiszipolyozza a környezetét: "A kezdeteknél, ahol ma a civilizáció virágba borul, a világváros csodája, a formátlanság hatalmas, kőből épített jelképe áll - félelmetesen, hivalkodóan, öntelten terpeszkedve. Magába szippantja a magatehetetlen vidék létáramlatait: embertömegeket, amelyek mint homokbuckák az egyikből a másikba szóródnak, vagy mint a homokszemek csordogálnak csak a kövek között. (...) A legművibb, a legkiagyaltabb ez, ami csak emberi szem napvilágán valaha is megjelent; kísérteties és valószerűtlen, mely majdhogynem túl van már a kozmikus alakzatok minden lehetséges formáján" (Spengler, 1995, oldal). A kultúrváros pozitív képével szemben a metropolisz, a világváros már egyértelműen a bűnök melegágyaként, a pusztulás előtti állapot helyszíneként jelenik meg. Ahogy Kovács Gábor írja: A civilizáció korszaka tehát lényegében véve a város győzelme a vidék fölött, a polgár győzelme a nemes fölött, a vallástalanság győzelme a vallásosság felett, a demokrácia győzelme az arisztokrata uralom fölött, vagyis - s a maga szokott módján Spengler a leírásból az értékelésbe vált át a mennyiség győzelme a minőség fölött (Kovács, 1996). Azaz a világváros erkölcsi értelemben is bűnössé válik. A Nyugat alkonyában kiemelt szerep jut a fővárosoknak, melyek a gazdasági, politikai eszközeivel, céljaival és döntéseivel az egész ország szellemét meghatározzák. Mindenki, aki ezen kívül esik, csupán ennek a vezénylő szándéknak az alanya lehet a szerző szerint, önmagában nem, csak a fővároshoz képest értelmezhető. Az uralkodó város szellemi fölényét biztosítja a sajtó, illetve a nyilvánosság egyéb fórumai, melyek ezt a szellemet közvetítik: paraszti vidék közvéleményét is innen, a fővárosból irányítják. 12

14 A legnagyobb várossal, Berlinnel szembeni ellenérzések, a bűnösség elemei rendkívül hasonlóak a magyar közbeszédben megjelenő városellenes gondolatokhoz. Az egyik ilyen az antiszemitizmus, illetve általában az idegen hatástól való félelem, mely elsősorban az értelmiséget, az elitet érte el, és így elidegenítette azt a társadalom többi részétől, a valódi német értékeket képviselő vidéktől. Wilhelm Stapel 1930-as, Az értelmiség és népe (saját fordítás) című cikkében problémásnak tartja, hogy túl sok szláv és kelet-európai zsidó keveredett a berlini értelmiség köreibe, akik már csak számbeli fölényük miatt is meghatározzák a város jellegét (Stapel 1930, in Kaes, 1994). Az általuk behozott liberális szellem pedig élesen szemben áll a porosz tradícióval, amelyet a németek többsége elfogad. Ezt az idegen szellemet pedig rá akarják kényszeríteni a német népre, gyarmatosítani, berlinizálni kívánják azt, nehogy egy új, egészséges életforma kialakulhasson, mely megtöri dominanciájukat (uo oldal). Ezt azonban a szerző szerint a vidék a legkevésbé sem fogadja el, ennek tudható be az általános ellenérzés Berlinnel, annak szellemiségével szemben. Ahogy írja, a német kultúra legfontosabb kérdése, hogy a vidék továbbra is tolerálja-e a berlini értelmiség ez irányú törekvéseit: véleménye szerint a kor követelménye, hogy lázadjanak ez ellen. A bűnösség egy másik fontos összetevője az, hogy a város a melegágya a veszélyes, forradalmi eszméknek, mely a korszakban mind Német-, mind Magyarországon a kommunizmust jelentette elsősorban; erről Ludwig Finckh ír Berlin szellemisége című, 1919-es cikkében. E szerint Berlint egy erőszakos kisebbség uralja, melynek alapcéljai (testvériség, egyenlőség) látszólag ugyan elfogadhatók, valójában azonban csak felforgatók, akik meggyengítették például a német hadsereget, és általában is, csak káoszt hoznak. Ahogy a szerző írja, ez Berlin szelleme, aminek következtében méltatlannak bizonyult a nemzet vezetésére: míg korábban az erő és a csillogás, addig a korszakra a hanyatlás szimbólumává vált, szelleme pedig pusztító démon (Finckh 1919, in Kaes, 1994, oldal). Martin Heidegger 1934-es cikkében a kozmopolita értékrend és kultúra kritikáját adja, szembeállítva azt a vidék tradicionális értékeivel, melyeket ő maga annyival jobbnak tartott, hogy még egy akadémiai lehetőség kedvéért sem költözött Berlinbe. Szembeállítja a nagyvárosi elmagányosodást a vidéki egyedülléttel, mely utóbbi mégis pozitív jelenség, mert nem elválaszt minket, hanem lehetőséget ad a gondolkodásra, függetlenséget biztosít. A nagyváros felületes: pillanatok alatt felkap embereket, sztárrá tesz egyik napról a másikra, aztán hamar elfelejt. Ezzel szemben a vidék, a paraszti 13

15 emlékezet megőriz, hűséges marad értékekhez, színesen és mély tartalommal mesél el történeteket. A bűnös város gondolata a német kultúrában is hangsúlyos elemként bukkan fel. A filmművészetben a huszadik század első felében jelent meg két műfaj, mely nagyban épít erre a mítoszra: a német expresszionizmus, mely 20-as évek weimari Németországában született meg, nagyban építve a legenda- és meseirodalomra, ami elsősorban a filmekben gyakran feltűnő szörnyek ábrázolásában köszön vissza (Hartai, 2002, 130. oldal). A korszak egyik legjelentősebb alkotása, Fritz Lang Metropolisa címével is a város jelentőségét hangsúlyozza: itt a gépesített, egy szűk elit által uralt hatalmas városban alávetettként élő munkások lázadása kis híján a teljes pusztuláshoz vezet. A film tulajdonképpen a haladás, a modernség eszméjét kérdőjelezi meg: Spengler gondolatait vélhetjük felfedezni például a nagyváros önmagát majdnem elpusztító erejében. Budapest és bűnei Budapest városfejlődése és társadalmi hatásai Budapest városfejlődése szempontjából kiemelten fontos időszakot jelentettek az as, 30-as évek, melyek egy gyors fejlődéssel jellemezhető korszakot követtek. Mielőtt rátérnék a bűnös város mítoszának legfontosabb elemeire, fontosnak tartom röviden bemutatni, milyen környezetben született meg a gondolat, miként alakult Budapest fejlődése az időszakban. A valódi nagyvárosok kialakulása Közép-Kelet-Európában a nyugati városoknál nagyjából száz évvel későbbre, a XIX. század második felére tehető. A városiasodás később is sokkal lassabban terjedt el a térségben, főleg az állandó tőkehiány miatt, aminek következtében a városi lakosság részaránya is elmaradt a nyugaton tapasztalhatótól (Enyedi, 2011). Magyarországon 1873-ban jött létre az egységes főváros, Pest, Buda és Óbuda egyesülésével, ami a nyugati nagyvárosokhoz mérhető, a korszakban a fejlődés élvonalába tartozó metropolisszá vált. 14

16 Az 1873 és 1918 közötti időszak Budapest nagyvárossá válásának történetét jelenti. A népességszám az 1869-es nagyjából 300 ezerről 1918-ra az 1 millió főt is meghaladta (Vörös, 1998), kialakultak a nagyvárosok jellemző társadalmi csoportok, lezajlott az iparosodás. Ahogy Vörös is írja, a társadalomban párhuzamos szerkezet alakult ki: a régi polgárok, illetve a hozzájuk kapcsolódó birtokos középnemesség egyre inkább kiszorultak a városi közélet irányításából, helyüket pedig az erősödő kapitalizmus által megerősített, új nagytőkés uralkodó osztály vette át, illetve a mögöttük felsorakozó polgárság. Ebben az új nagytőkés elitben jelentek meg a zsidók, akik közül 1850 és 1899 között 67 budapesti lakos kapott nemességet (Vörös, 1998), illetve a német származású üzletemberek. A középrétegen belül továbbra is meghatározó volt az úri középosztály, amely elnevezés azonban igen sokszínű csoportot takar. Az önálló háztartást, cselédet fenntartó értelmiségitől a középbirtokosig igen sokféle réteg tartozott ide. Vörös (1998) szerint a polgársághoz való tartozást alapvetően a jövedelem mértéke határozta meg, ami alapján e csoporthoz tartoztak az alkalmazotti státuszban dolgozó hivatalnokok, az iparosodásnak köszönhetően megjelenő munkásság magasabb jövedelmű csoportjai, a gépészek, művezetők, mozdonyvezetők, nyomdászok. Ezzel a középosztályon belül a hangsúly eltolódott az életmódban, kultúrában a valódi középrétegtől jelentősen különböző alsóbb középosztály felé, ami Vörös szerint a polgárosodás megrekedéséhez, zártságához vezetett. Az első világháborúig terjedő korszakban fontos volt még a proletariátus létszámának és összetételének változása. A fizikai munkából élők száma az 1890-es 192 ezerről re 337 ezerre nőtt, ami nagyjából a teljes városi lakosság harmadának felelt meg (Vörös, 1998). Összetétele is fontos változásokon ment keresztül: egyfelől csökkent a már korábban sem meghatározó mezőgazdasági proletariátus (nem meglepő módon a mezőgazdasági termelés városból való kiszorulásával), illetve a cselédség (a polgárság vagyoni helyzetének romlásával) létszáma, valamint a napszámosoké, akik nem rendelkeztek az ipari termeléshez szükséges szaktudással. Ezzel szemben az ipari munkások létszáma egyre nőtt, szaktudásuknak köszönhetően őket felszívta a nagy munkaerő-igényű ipari termelés. Az 1873 és az első világháború közti időszak tehát egy ipari fellendülést, és ennek hatására Budapest nagyvárossá válását hozta: a kapitalista rendszer megszilárdulásával 15

17 kiépült egy, az úri osztályokkal párhuzamosan működő, erejét az iparosodásból nyerő rétegződés, mely a társadalom minden szintjén megjelent, így alternatívát, adott esetben versenytársat képzett a hagyományos osztályokkal szemben. Különösen az elitek esetében ez kulturális különbözőségeket is jelentett, például a vallás (zsidók), vagy a nyelv (németek) terén. Az első világháborút, és a trianoni békeszerződést követő időszakban a fejlődés megtorpant. A főváros a Monarchia eltűnésével, és az újonnan megjelenő, Magyarországgal szemben kevésbé baráti nemzetállamok létrejöttének eredményeként kiszakadt egy nagy ipari rendszerből. Eltűntek ugyanis a gazdasági és kulturális szempontból is legmeghatározóbb vidéki nagyvárosok, Kolozsvár, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Arad vagy Újvidék. Ezzel Budapest szinte egyedüli nagyvárosként maradt az országban, jelentősége a korábbiakhoz képest is jelentősen megnőtt előtt történeti Magyarország lakosságának 4,5 százaléka élt Budapesten, ezzel szemben 1920-ban ez az arány 12% volt, míg ha az agglomerációt is ide számítjuk, 1930-ra a szám tovább nőtt, majdnem 18%-ra (Lackó, 1998). Ez különösen akkor nevezhető soknak, ha figyelembe vesszük más fővárosok hasonló számait a korszakból: Berlinben a németek 6,5, Párizsban a franciák 7, Madridban a spanyolok 4,4 százaléka élt. A népességnövekedés részben a jelentős migrációnak is köszönhető: egyfelől a határon túli területekre szorult helyi magyarok (különösen az értelmiség) menekültek a fővárosba, másrészt az ország szegényebb területeiről is egyre nagyobb mértékben volt tapasztalható népességmozgás. A társadalom összetételében a világháború nem hozott jelentős változást. A vezető és uralkodó elithez a lakosság nagyjából két százaléka volt sorolható (ide tartozott a politikai és katonai elit, beleértve a főváros vezető elitjét, valamint a fővárosban is élő nagybirtokosok, arisztokraták, a bank- és nagytőkések, nagyvállalati menedzserek és az értelmiség nagypolgári viszonyok között élő rétege). Mint a fenti felsorolás is mutatja, továbbra is megtalálhatjuk tagjai között a hagyományos és modern elit képviselőit. A középosztály módosabb rétegeit az ipari és kereskedelmi önállók ide csoportosítható részén kívül, a bürokráciában helyet foglaló szakértelmiség viszonylag magas állású része, általában az értelmiség jól kereső rétege alkották, a lakosság mintegy 8-9 százalékát kitéve. Az alacsonyabb jövedelmi szintű csoportjai (kisiparosok, kiskereskedők, alacsonyabb státusú hivatalnokok és a szabad értelmiség jelentős része) 16

18 Budapest népességének nagyjából 25 százalékát adták. A munkásságba (beleértve a szakképzetlen munkásokat, valamint az iparon kívül a kereskedelemben, általában a szolgáltatásban, a közlekedésében, az állam- és városigazgatásban fizikai munkát végzőket, s a jelentős számú házi cselédséget is) a népesség több mint 60 százaléka tartozott (Lackó, 1998). Budapest társadalma vallási összetételében is jelentősen különbözött az ország többi részétől. Az országos aránynál alacsonyabb a keresztények, és lényegesen magasabb volt a zsidók részaránya a budapesti lakosságon belül: utóbbiak az országos 6,2%-os arányukhoz képest a budapesti lakosság mintegy 20 százalékát adták 1910-ben (Lackó, 1998). A teljes zsidóság 45%-a élt a fővárosban, nagyrészük, több, mint 80 százalékuk a belső kerületek egyikében (Terézváros, Erzsébetváros, Belváros, Józsefváros). Társadalmi helyzetüket tekintve nagy részük a kispolgári és kisipari osztályba volt sorolható, magas volt körükben az értelmiség, illetve a kis- és nagypolgárság aránya. Budapest bűnei Mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy a jobboldali Budapest-kritikák nem egy egységes, kidolgozott ideológia részei. Sokkal inkább különböző elemekből változatosan összerakott vélemények ezek, melyek azonban mégis mutatnak egyfajta egységet, a politikai célokat, és egyes visszatérő elemeket illetően. Ezért is gondolom, hogy bár nem egy egységes nézetrendszerrel van dolgunk, a hagyomány kimutatható, és hatással bírt nem csupán a Horthy-korszak, de a rendszerváltást követő időszak politikai gondolkodására is. A Budapesttel kapcsolatos ellenérzések, az idegen, bűnös főváros mítosza azon témák egyike volt, mely közös nevezőre tudta hozni a Horthy-korszak establishmentjét adó úri, keresztény-konzervatív osztályt és az egyébként annak kritikáját megfogalmazó értelmiséget, a népi írók csoportját. Ahogy Szabó (2006) írja, a korszak irányzatai alapvetően három kérdés mentén különböztek egymástól: a történelmi és társadalmi felelősség kérdésében (az uralkodó osztályok, illetve a zsidók szerepe a nemzet sorsának alakulásában), a kiút, a megoldás keresésében (Magyarország nemzetközi szerepe, az egyes társadalmi 17

19 csoportok, mint a parasztság, vagy munkások felemelése), illetve az előzőhöz kapcsolódóan általános társadalomfilozófiájukban. A jobboldal két legmeghatározóbb csoportja, akik a bűnös Budapest mítoszát is leginkább építették, a konzervatív keresztény osztály és a Horthy-rendszerrel szemben sok szempontból kritikus, magukat harmadik utasnak tartó népi írók csoportja volt. A két csoport nem minden kérdésben állt élesen szemben egymással, egyes jeles szereplők besorolása is változhatott az idők folyamán, de alapvetően mégis két megkülönböztethető csoportról beszélhetünk. Előbbiek képezték a rendszer uralkodó osztályának magját, határozták meg annak ideológiai alapvetéseit. Szabó (2006) szerint a nemzeti problematika volt a rendszer ideológiájának legmeghatározóbb eleme. Egyértelműen célul tűzték ki a Trianon előtti Magyarország helyreállítását, a területi revíziót. Nemzetfogalmukban a kulturális elemek mellett faji sajátosságok is megjelentek, mellyel szemben a zsidóságot egyértelműen bűnbakként jelenítették meg, hangsúlyozva felelősségét a nemzeti tragédiák bekövetkezésében. A csoport fő bázisát a keresztény, úri középosztály adta: a nemzet sorsát meghatározó rétegnek a nemességet, vagy az ahhoz értékrendje és mentalitása révén kötődő középosztályt tartották, melynek sorsa összenő a magyar történelmi fejlődéssel. A kozmopolita, liberális vagy szocialista zsidóságot a nemzeti értékekre és érdekekre veszélyes belső ellenségnek látták. A népiek alapvetően a szociális problémák felvetésével igyekeztek meghatározóvá válni. Szociográfiáikban a magyar parasztság elszegényedését, lecsúszottságát mutatták be, ennek megoldását sürgették (elsősorban a földreform kérdését napirenden tartva). Mint később látni fogjuk, e társadalmi csoport felemelésétől, az új, paraszti származású értelmiség kialakításától várták a nemzet sorsának jobbra fordulását: így szemléletükben a nemzeti történelem a nép története, nem a nemességé. Mint Szabó (2006) írja, a modernizmusból adódó problémákat egy sajátos magyar harmadik út megtalálásával akarták megoldani, mellyel szemben állt a zsidó és német származású polgárság. Mindez természetesen a népi mozgalomnak egy végtelenül leegyszerűsített, általánosított bemutatása: a mozgalom igen sokszínű képet mutatott, komoly különbségek adódtak egyes tagjai között több vitás kérdésben (így például az antiszemitizmus terén) is. Ugyanakkor összekötötte őket a magyar paraszt kiemelt szerepének hangsúlyozása, a városi értékrenddel, mentalitással szembeni ellenérzés. 18

20 Azt is fontos megjegyezni, hogy a Budapest-ellenesség nem a Horthy-korszak éveiben kezdődött, a hagyomány gyökerei ennél korábbra, a századforduló környékére tehetők. Wolfner Pál már 1902-ben a következőket írja az Új időkben (melynek főszerkesztője Herczeg Ferenc): a mi budapesti világnézetünk szimbóluma a gúnyos mosoly ( ) amelyben ki van fejezve a nagy gondolat: minden ostobaság és kicsinység az én szememben. Nincsenek nagy ideálok, nincsenek nagy emberek és nagy dolgok legföljebb egy van, ami kiválik abból a kétségbeejtő szürkeségből és az az egy valaki én vagyok (Wolfner, 1902, 8. oldal). A nagyvárosi életmóddal, kultúrával szembeni ellenérzések minden bizonnyal egyidősek a metropoliszok létezésével. A Horthykorszakot azért tartom mégis kiemelten fontosnak az elemzés szempontjából, mert a korábbiaknál hangsúlyosabban jelent meg a közbeszédben Budapest és a vidék szembeállítása (népi-urbánus vita), illetve a szembeállítás már a korszak legendás indításakor, a kormányzó Budapestre történő belovagolásakor is erkölcsi tartalommal töltődött fel. A következőkben röviden áttekintem a bűnös Budapest mítoszának általam legfontosabbnak ítélt elemeit, vádpontjait : az antiszemitizmust; a várost, mint veszélyes (baloldali) eszmék melegágyát bemutató diskurzust; a kulturális dekadencia, illetve a keresztényi értékrend hiányának emlegetését, és a markáns elitellenességet. Ezeket a korszak szereplőitől származó idézetekkel igyekszem alátámasztani. Antiszemitizmus A Budapest-kritikák legegyszerűbben azonosítható vonulata az antiszemitizmusból ered, a zsidó Budapest toposza. Ez az a vádpont, ami tulajdonképpen az összes többi alapjául is szolgált: hiszen alapvetően mindegyik legfőbb állítása, hogy Budapest idegen, a nemzettől eltávolodott város. Emiatt ebben a pontban csak röviden térek ki az antiszemitizmus problémájára, ennek részletei a többi vádpont kapcsán válhatnak világossá. Már a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának évi programjában megjelenik a zsidók túlzott befolyásának visszaszorítására tett javaslat, a későbbi numerus clausus előképe, mely korlátozná a zsidó hallgatók számát az egyetemeken. Így lehet elérni, hogy idővel a magyar nép vezetése megint a saját fiaiból kikerült intelligens emberek kezébe fog kerülni és nem fog fölöttünk ítéletet zsidó mondani, betegségben zsidó 19

21 gyógyítani, perben zsidó védeni, a házunkat zsidó építeni, kereskedésünkben, bankunkban zsidó tulajdonos ülni. Ez a tettek keresztény politikája (Gergely et al, 2003, 47. oldal). Szabó Dezső Budapest visszafoglalása című, 1921-es cikkében is megjelenik a zsidó probléma. Szabó cikkében a magyar nemzet építésének szenvedéssel teli munkájáról értekezik, megállapítva, hogy a történelem e tragikus, nehéz építésében csak egy faj nem vett részt: a zsidó (Szabó, 1921). Majd hosszasan szembeállítja a bőség vad kánkánját járó szíriai Budapestet a szegény, éhező, mártír Budapesttel, mely a bűnös város mítoszának egy másik eleméhez, az elitellenességhez kapcsolható. Szembeállítja a zsidók gazdaságát, az általuk birtokolt villák, bankok, üzletek, az általuk felügyelt tőzsde világát a teát ebédelő magyar tanár, a cipőt foldozó magyar bíró, a vagonok néma éhezőinek nyomorúságával. Veszélyes eszmék melegágya Az, hogy a zsidósággal mi is a probléma, a többi, részben hozzájuk is kapcsolható vádon keresztül látszik igazán. A jobboldal jellemzően baloldali elkötelezettségűnek, kommunistának gondolta Budapestet, ami evidensen vádként szerepelt. A Horthyrendszerben, különösen annak kezdetén ez a Tanácsköztársasághoz való kötődést, az abban való részvételt jelentette. Wolff Károly a Szózat hasábjain értekezik erről. Még mindig itt mer arcátlankodni ez a nemzetgyilkos, átkos szellem, és beszélhet, agitálhat, népgyűléseket rendezhet, vádolhat, kormányt buktathat, a világ munkássága előtt mártírként szerepelhet a gettómarxizmus (Wolffot (1920), idézi Nyerges, 2002, 27. oldal). Ezzel az utolsó szóval egyszerre nevezi baloldalinak és zsidónak ezt a szellemet, összemosva a kettőt. A jelenséget jól szemlélteti a Nemzetgyűlésben 1920-ban zajló vita, B. Szterényi József hozzászólása és az arra érkező reakciók. A bolsevismus az, amelynek jelenségei azt a kedvezőtlen hitet keltették a vidéken, amely vidéknek örök hálára van kötelezve az ország, a miért a bolsevismust lehetetlenné tette, amiért az ő passziv magatartásával a bolsevismust megtörte ; a vidék az ő Ítéletét Budapestről azokból a jelenségekből meritette, amelyek a bolsevismus folyományai voltak. Számoljunk le teljes igazságérzettel ezzel a rémuralommal, ezzel a nemzetközi gonosztevő uralommal, számoljunk le egyszer ezzel és állapitsuk meg, hogy kikből állott a bolsevista uralom, 20

22 kik vettek részt abban az uralomban, vájjon lehet-e ezt az uralmat a székesfőváros polgári lakosságának terhére irni felekezetkülönbség nélkül és vájjon nem egy csőcselék okozta-e? Friedrich István : Zsidó csőcselék! B. Szterényi József: Nevezzük főként zsidó csőcseléknek, mindegy, hogy milyen csőcselék. Usetty Ferenc : Egész joggal. (Nemzetgyűlési Irományok, 1920, 3. kötet, 55. oldal). A fenti vitából is látható, hogy, különösen a Horthy-korszak kezdetén, a Tanácsköztársaság elkövetői, a kommunisták számítottak a rendszer legfőbb belső ellenségeinek. A forradalomban való részvétel súlyos vádnak számított, annak vezetői a közéletből teljesen kiszorultak, lejáratódtak. Az időszak szörnyűségeinek, bűneinek korabeli krónikása, Tormay Cecile a kor ünnepelt írója volt, művei fontos hozzájárulások voltak a rendszer legitimációjához. Ahogy pedig a közbeszólásokból is látjuk, a forradalom vezetőségét a közvélemény egyértelműen a zsidókkal azonosította, őket nevezve meg bűnösökként. Többek között ez is megjelenik a vita egy későbbi részében, amikor Schandl Károly válaszol Szterényinek. Nemcsak a bolsevizmus indult ki Budapestről, hanem még a darabontkorszakban a darabontokat védő Bacchus-söpredók is innen indult ki. Annakidején, mikor az egyetemi ifjúság leszorult az utcáról hazafias tüntetéseivel, már akkor vette át helyét Budapest utcáin a vörös lobogó és attól kezdve Budapest utcáival együtt mindenkor a nemzetköziségnek, a destrukciónak erőforkutforrásává vált. Egy nemzetközi népességű, nagyipari gócpontot alkotó, aránytalan nagy ipari proletariátus falanszterévé torzították a magyar fővárost, melyben rövid idő alatt szabadon rendezkedett be egy bizonyos destrukció. Ez a tervszerű destrukció készítette azután elő Budapest népét arra, hogy az idegen uralom megvalósitásának a legelső alkalommal tettrekész eszköze lehessen, a világváros hiu ábrándjában tetszelegve, helyet adva nem is a szélein, hanem a szivében egy hatalmas ghettónak, amelyben az évezredes faji önzés és a titkos összeesküvések szabadon tenyésztek. ( ) Tagadhatatlan, hogy a bolsevizmus az országban soha ki nem tört volna, ha Budapest úrrá nem teszi azt az ország fölött és ezért a rémuralom rettenetes bűneiért a főváros is felelős, mely az 21

23 októberi államcsínynek úgyszólván egyedüli tettese (Nemzetgyűlési Irományok, 1920, 90. oldal). Azaz Budapest felelős a Tanácsköztársaság bűneiért, a nemzet történetének e tragédiája egyértelműen azért következhetett be, mert Budapestet eluralta egy veszélyes, destruktív kisebbség, mely aztán így az országra is kiterjesztette befolyását. Kulturális ellentétek A budapesti szellemiség, erkölcsi és kulturális élet is sok kritikát váltott ki a jobboldal részéről: kozmopolita, liberális nagyvárosként írták le, mely teljesen eltávolodott a magyar kultúrától, hagyománytól, és a nemzet tragédiáihoz vezetett. Erről a szellemiségről beszélt Dömötör Mihály belügyminiszter a Nemzetgyűlésben, a Tanítónő című darab kapcsán. Ez a színdarab a magyar parasztot odaállítja, mint a kapzsiság, a szivtelenség és a barbarizmus megtestesülését. Ezt a színdarabot akkor itt a fővárosban ha jól tudom százszor is előadták és általános tetszést aratott. Hát ez nem jellemző ennek a városnak a gondolkozására? De nemcsak a publikumnál aratott tetszést ez a színdarab, hanem a sajtó is valósággal tobzódott és őrjöngve dicsérte ezt a darabot, mint a magyar irodalomnak és a magyar géniusznak valami különös, nagyszerű alkotását. (Zaj.) Ezek a falu és a város közötti ellentétre vonatkoznak. A falu és a város közötti ellentét tekintetében nem a falu a hibás. A főváros sohasem tudta megérteni a magyar földmivelőnek nagyszerű bronz alakját (Nemzetgyűlési Irományok, 1920, 102. oldal). A probléma tehát egyértelműen a budapesti értelmiséggel, annak szellemiségével van, amely annyira eltávolodott értékrendjében, gondolkodásában a néptől, hogy már nem is érti azt. Ezt pedig csak támogatta a sajtó, a közélet fórumain nem kapott kellő védelmet a magyar értékrend. Egy, a korszak végéről, 1939-ből származó forrás, Halász Árpád Budapest húsz évét összefoglaló műve rendkívül jól illusztrálja az úri keresztény kurzusnak a budapesti kulturális élettel szembeni ellenérzéseit: különösen érdekes az a tárgyilagos, érzelmektől mentes, de normatív kijelentésektől hemzsegő stílus, amiben a szerző megfogalmazza ezeket a vádakat. Ebből az is leszűrhető, hogy az ellenérzés nem csupán a napi politikai csatározások egy eleme volt, mely pillanatokra fellángolt, vagy egy 22

24 forradalom után közvetlenül rövid időre meghatározta volna a közbeszédet: sokkal inkább egy tartós ellenérzés, mely a korszak teljes hossza alatt meghatározó volt, és igazolta a hatalom kultúrpolitikai törekvéseit. A szerző hosszasan értekezik a fővárosi kulturális élet újjáépítésének nehézségeiről, mivel a nemzetközi világszemléletű liberális uralom hagyatékaként olyan szellemiség maradt vissza Budapesten, amellyel az ellentétes lelki alapokon felépülő, nemzeti arculatára és hitére büszke keresztény főváros a legkiáltóbb ellentétben volt. Oktatás, művészet, irodalom egyaránt a liberalizmus testére volt szabva, kiemelkedő jelentőség jutott a nemzetközi szabadkőművességnek és a vele egy húron pendülő radikálisan baloldali eszmeáramlatok szolgálatban álló egyesüléseknek és szerveknek. Kezdetben csak divat volt a külföldi demokráciák majmolása, később azonban már következményeként a nemzet testébe corpus separatumként beékelődő zsidóság előretörésének olyan szükségesség, amely nélkül a boldogulás fokozottabb lehetősége eleve kizártnak volt tekinthető (Halász, 1939, 73. oldal). Az idegenek túlzott befolyása, a külföldi minták másolása azonban túlmutat a kulturális élet határain: a szerző szerint egyértelműen ezek eredményeként következtek be a nemzeti tragédiák, sőt, hosszabb távon a nemzet halálát is elhozhatták volna. Ahogy írja, a nemzetietlen, vallástalan korszak fertőzött gondolatvilágának nem csekély szerep jutott azokban a szomorú eseményekben, amelyek a véresszájú demagógia lázítása nyomán a forradalom, a proletárdiktatúra és Trianon formájában jelentkeztek. A magyar érzésű keresztény társadalom a nemzet életének e válságos napjaiban döbbent rá arra, hogy ha nem szakít az őt hosszú éveken át uraló idegen szellemiséggel, akkor előbb vagy utóbb a végleges pusztulás örvényébe sodródik (Halász, 1939, 75. oldal). A kulturális dekadencia egy példáját hozza Féja Géza írása, miszerint Budapestnek stílustalan, ízléstelen, és minden egységet, minden magasabb koncepciót nélkülöző épülettömbjei, minden magyar zamatot nélkülöző nyelve, a magyar géniusztól mérföldekre esett színházai, pletykából élő, és a magyar föld problémáit nem is sejtő sajtója van (Féja, 1933, 14. oldal). Keresztényi értékrend hiánya 23