Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar. ÖRÖKLÉSI JOGI és SZELLEMI ALKOTÁSOK JOGI JOGESETTÁR

Átírás

1 Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar ÖRÖKLÉSI JOGI és SZELLEMI ALKOTÁSOK JOGI JOGESETTÁR A jogesetek Dr.Landi Balázs által jegyzett PJ5 szemináriumi tematikához kapcsolódó sorrendben és tartalommal kerültek összeállításra a 2019/20-as tanév 1.félévében. Készítette: Dr.Landi Balázs, egyetemi docens PPKE JÁK Polgári jogi Tanszék Lezárva: 2019.szeptember 9.

2 TARTALOMJEGYZÉK BH BH EBH BH BH BH EBH EBH EBH EBH EBH BH EBH BH BH BH EBH EBH EBH BH BH BH BH BH BH BH

3 1.) BH A túlélő házastárs öröklésből való kiesésének megállapításánál irányadó szempontok [Ptk (1) bek.]. Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az alperes - az október 2-án öngyilkosság következtében elhunyt örökhagyó házastársa - az öröklésből kiesett, ezért az örökhagyó törvényes örökösei a felperesek. Kötelezte az alperest forint perköltség és forint kereseti illeték megfizetésére. A megállapított tényállás szerint a házastársak az életközösséget augusztus 14-én megszakították, az alperes az örökhagyó előzetes értesítése nélkül a közös lakást elhagyta és rokonaihoz költözött. Az örökhagyó békülési kísérletei nem vezettek eredményre, az alperes nem volt hajlandó az életközösség helyreállítására. Az alperes a házasság felbontása iránt általa indított perben - egyebek mellett - előadta, hogy házasságuk több, mint 10 éve már formális, érzelmi kapcsolat nincs közöttük. Az örökhagyó és az alperes házastársi közös vagyonuk nagyobb részét megosztottak, még a mezőgazdasági terményeket is megfelezték, az ingatlanuk közös tulajdonának megszüntetési módjában is megállapodtak. Az örökhagyó az átlagosnál jobban ragaszkodott feleségéhez, lelkileg nem tudott megbírkózni az alperes elköltözését követően kialakult helyzettel, és megmérgezte magát. Halála előtt sajátkezűleg végrendeletet készített, amelyben minden ingó- és ingatlan vagyona örököséül a T. lányokat, testvérének gyermekeit jelölte meg. A végrendeletet azonban nem írta alá, ezért az érvénytelen. Mindezekre tekintettel az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az örökhagyó, és az alperes között a halál bekövetkezésének időpontjában az életközösség nem állott fenn, nem volt kilátás az életközösség visszaállítására, ezért az alperes a Ptk ának b) pontja és a ának (1) bekezdése alapján az öröklésből kiesett. Nem fogadta el a bíróság az alperesnek azt a védekezését, amely szerint reális kilátás volt az életközösség helyreállítására, sőt ebben az örökhagyóval a bontóperi tárgyalást követően már meg is állapodtak. Az alperes állításait részben igazoló tanúk vallomásaival szemben a bíróság döntő súllyal értékelte az objektív körülményeket (az életközösség megszakadása, a bontóper megindítása, a közös vagyon tényleges megosztása, az öngyilkosság ténye), s ítéletének meghozatalakor ezeknek tulajdonított ügydöntő jelentőséget. Az alperes fellebbezésében a kereset elutasítását és a felperesek perköltségben való marasztalását kérte. Korábbi védekezésével szemben fellebbezésében már azt adta elő, hogy nemcsak kilátás volt az életközösség helyreállítására, hanem ez az örökhagyóval történt megegyezésük alapján meg is történt. Az örökhagyó ugyanis szeptember 27-én Vecsésen rokonai, szeptember 28-án pedig Újhartyánban az ő édesanyja lakásán vele töltötte az éjszakát. Több tanú meghallgatását kérte erre vonatkozóan, valamint annak a korábbi előadásának az igazolására is, hogy az örökhagyóval megállapodtak visszaköltözésének időpontjában. A felperesek az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérték. 2

4 A fellebbezés nem alapos. Az elsőfokú bíróság a tényállást a bizonyítékoknak a Pp ában foglaltak szerint történt, okszerű mérlegelésével állapította meg, ítéletének indokolásában iratellenesség vagy helytelen ténybeli következtetés nem ismerhető fel, ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást ítélkezése alapjául elfogadta. Helyesen hivatkozott az elsőfokú bíróság a Ptk ának (1) bekezdésére, amely szerint törvény alapján nem örökölhet az örökhagyó házastársa, ha az öröklés megnyílásakor a házastársak között életközösség nem állott fenn, és az eset körülményeiből nyilvánvaló, hogy az életközösség visszaállítására nem volt kilátás. A Családjogi Törvény értelmében a házasság valódi tartalmát a házastársak együttélése, a köztük levő érzelmi és gazdasági közösség adja. Ha ez nincs meg, és a házasság csupán mint formális jogi kötelék áll fenn, sor kerülhet annak felbontására. Ugyanígy vagyonjogi vonatkozásban is a közösség a házastársak között csak az együttélés idejére áll fenn. Mindezek jogi következményét vonták le a Polgári Törvénykönyv öröklési szabályai, amelyek a házastársak közötti öröklést is a ténylegesen - nemcsak a jogi formaként - fennálló házassághoz, a házassági életközösséghez, az érzelmi és gazdasági közösség meglétéhez vagy ennek visszaállítása reális lehetőségéhez fűzték. Az idézett törvényi rendelkezés értelmében a házastárs törvényes örököskénti kiesésének két együttes feltétele van: a) nincs életközösség és b) az eset körülményeiből nyilvánvaló, hogy az életközösség visszaállítására nem volt kilátás. A házastársnak a Ptk. szerinti kiesése tehát tartalmaz objektív elemet (az életközösség hiánya), de szükséges annak a főként szubjektív elemnek a vizsgálata is, hogy a házastársak próbáltak-e közeledni egymáshoz az életközösség visszaállítása érdekében. Ennek a szubjektív elemnek az elbírálása azonban szintén lényegében objektív elbírálást kíván. Nem az a döntő, hogy valamelyik fél kívánta-e az életközösség visszaállítását, hanem hogy mindkettőjük szándéka erre irányult, és erre magatartásukból, nyilatkozatukból, az eset összes körülményeiből következtetni lehessen. Az adott esetben a házastársak között az életközösség akként szakadt meg, hogy az alperes augusztus 14-én a közös lakást elhagyta. Az örökhagyó megkísérelte rábírni a visszatérésre, ez nem sikerült, ezért a házastársi közös vagyont egymás között megosztottak, és az alperes szeptember 5- én a házasság felbontása iránt keresetet terjesztett elő. A bontóperi tárgyalást megelőzően az örökhagyó felkérte jogi képviselőjét, bírja rá feleségét az életközösség helyreállítására, az alperes azonban ez elől elzárkózott. Az örökhagyó ezt követően öngyilkos lett, öngyilkossága előtt végrendeletnek nevezett írásában minden vagyonát testvére gyermekeire hagyta. Ilyen tényállás mellett a házastárs kiesésének mindkét feltétele teljesült. A különélés egyértelműen megállapítható. A törvényben írt második feltétel pedig megvalósult azzal, hogy a per adatai szerint az örökhagyó ismételten lépéseket tett az életközösség helyreállítására, ez elől azonban az alperes elzárkózott. Alaposan feltételezhető, hogy az örökhagyó éppen az életközösség helyreállításának kilátástalansága miatt lett öngyilkos. Erre a kétségbeesett lépésre a feltűnően jó anyagi körülmények között élő örökhagyót más, a perben feltárt körülmény nem indíthatta. Erre lehet következtetni az örökhagyó által közvetlenül a halál előtt készített végrendelet tartalmából is. 3

5 A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú ítéletet a Pp ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta. Az eredménytelenül fellebbező alperest a Pp ának (1) bekezdése alapján kötelezte a Legfelsőbb Bíróság a rendelkező részben meghatározott összegű fellebbezési eljárási költség megfizetésére. Az alperes által kért bizonyítás felvételét - mint szükségtelen és eredményt nem ígérőt - a Legfelsőbb Bíróság mellőzte. Ha meg is felelne a valóságnak az alperes eddigi állításaival és a már kihallgatott tanúk vallomásaival ellentétben álló az az alperesi előadás, amely szerint a bontóperi tárgyalást követően - bár idegen lakásokban - de két éjszakát együtt töltött az örökhagyóval, ebből még nem lehetne arra a fellebbezésbeni állítására következtetni, hogy az örökhagyó és az alperes az életközösséget visszaállították. Egyéb vonatkozásban pedig a kihallgatni kért tanúk vallomásai nem lennének alkalmasak az eddig megállapított tényállás megváltoztatására. (Legf. Bír. Pf. II /1986. sz.) 4

6 2.) BH A házastársnak az öröklésből való kiesését a bíróság csak a perben álló felek egymás közötti viszonyában mondja ki [Ptk (1) és (3) bek., PK 85. sz.]. A közjegyző az április 3-án végintézkedés hátrahagyása nélkül meghalt, örökhagyó hagyatékát: két házasingatlant és egy zártkerti ingatlan fele tulajdoni illetőségét törvényes öröklés jogcímén az alperes mint túlélő házastárs özvegyi haszonélvezeti jogával terhelten, egymás közt egyenlő arányban az örökhagyó két gyermekének P. B. felperesnek, valamint P. R-nek adta át. A felperes keresete annak megállapítására irányult, hogy az alperest mint az örökhagyó túlélő házastársát az özvegyi haszonélvezeti jog nem illeti meg, mert az öröklés megnyílásakor az örökhagyó és az alperes között a házastársi életközösség nem állott fenn, és annak visszaállítására sem volt kilátás. A felperes a keresetlevelében utalt arra, hogy örököstársa (testvére) ebben a tárgyban nem kíván pert indítani. Az alperes a kereset elutasítását kérte. A városi bíróság ítéletével megállapította, hogy az alperes az öröklésből kiesett, és a hagyatéki ingatlanok tekintetében elrendelte az alperes özvegyi haszonélvezeti jogának törlését. Ítéletének indokolása szerint az örökhagyó és az alperes életközössége 1966-ban megszűnt, és a házastársak annak helyreállítására azóta sem tettek kísérletet. Az örökhagyóról az utóbbi években részben a felperes, részben - szociális segélyezéssel - az állam gondoskodott. Ezekre a tényekre figyelemmel az életközösség helyreállítására a hagyaték megnyíltakor nem volt remény. Az alperes ezért a Ptk ának (1) bekezdése alapján az öröklésből kiesett, őt tehát özvegyi haszonélvezeti jog nem illeti meg. A fellebbezés hiányában elsőfokon jogerőre emelkedett ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos. A Ptk ának (1) bekezdése szerint törvény alapján nem örökölhet az örökhagyó házastársa, ha az öröklés megnyílásakor a házastársak között életközösség nem állott fenn, és az eset körülményeiből nyilvánvaló, hogy az életközösség visszaállítására nem volt kilátás. Ezt a rendelkezést kell alkalmazni a túlélő házastársat haszonélvezeti jog formájában megillető törvényes öröklésre is. Az érdemtelenség egységes szabályozása érdekében a Ptk ának az évi IV. törvénnyel beiktatott (3) bekezdése értelmében az örökhagyó házastársának az öröklésből való kiesésére csak az hivatkozhat, aki a házastárs kiesése folytán maga örököl vagy tehertől mentesül. A Ptk ának (3) bekezdése - azon túlmenően, hogy az örökhagyónak azok a hozzátartozói, akik a házastárs kiesése esetén maguk nem örökölnének vagy tehertől nem mentesülnek, nem hivatkozhatnak a házastársnak az öröklésből való kiesésére - azt is jelenti, hogy a bíróság a kiesést csak a perben álló felek egymás közötti viszonyában (inter partes) mondhatja ki, és annak jogkövetkezményeit is csak a peres felek egymás közti viszonyában alkalmazhatja (1. még a Legfelsőbb Bíróság PK 85. sz. állásfoglalása b) pontjának indokolását is). Ellenkező jogértelmezés egyrészt megbontaná az öröklési jogi szabályok egységét, másrészt oda vezetne, hogy a házastárs kiesése folytán olyan személy is örökölne, illetőleg mentesülne valamely tehertől, akinek ez nem is áll szándékában, és ezért a kiesésre nem is hivatkozott (nem indított pert). 5

7 Mindezekből az következik, hogy jogszabályt sértett a városi bíróság, amikor a felperes keresete folytán az alperesnek az öröklésből való kiesését teljes egészében és nem csupán a felek egymás közötti viszonyában állapította meg és az alperes teljes haszonélvezeti jogának törlése iránt annak ellenére intézkedett, hogy az örökhagyó másik gyermeke, P. R. ezt a hagyatékátadó végzésen figyelembe nem vett igényét per útján nem érvényesítette. A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélet óvással támadott rendelkezésének hatályon kívül helyezésével az alperes öröklésből való kiesését csak a felperes vonatkozásában állapította meg. (Legfelsőbb Bíróság P. törv. II /1991. sz.) 6

8 3.) EBH A cselekvőképességet korlátozó gondnokság hatálya alatt álló személynek nem a törvény által előírt (közokirati) formában tett végrendelete a gondnokság alá helyezés okának megszűnése után ráutaló magatartással nem tehető érvényessé [1959. évi IV. törvény 624., 648., 649. ]. A jogerős ítélettel megállapított tényállás szerint az június 5-én elhunyt dr. P. J. örökhagyónak törvényes öröklésre jogosult gyermekei az alperesek, a felperes pedig az élettársa. Az örökhagyót a bíróság az február 11-én jogerőre emelkedett ítéletével cselekvőképességét korlátozó gondnokság alá helyezte. Ugyanez a bíróság a cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá helyezést az május 1-jén jogerőre emelkedett ítéletével megszüntette. Az örökhagyó a cselekvőképességét korlátozó gondnokság hatálya alatt több, saját kezűleg írt és aláírt végrendeletet is alkotott. Az utolsó - a felperes javára is szóló végrendelete január 25-én kelt. A hagyatéki eljárásban eljárt közjegyző az örökhagyó hagyatékát a peres felek közötti öröklési jogi vitára figyelemmel ideiglenes hatállyal törvényes öröklés jogcímén az alpereseknek adta át, a felperest pedig igénye per útján való érvényesítésére hívta fel. A felperes az eljárás során többször módosított keresetében az örökhagyó január 25-én kelt végrendelete érvényességének megállapítását kérte, másodlagosan 1974 januárjától az örökhagyó haláláig - az egész élettársi kapcsolat időtartamára - az örökhagyó részére biztosított főzés, mosás, takarítás, kerti munka végzés, rezsi és utazási költségek ellenértékének megtérítése iránt forint és az összeg június 6-ától járó évi 20% kamata megűzetése iránt hagyatéki hitelezői igényt érvényesített. Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. Az ítélet indokolása szerint az örökhagyó a perbeli végrendeletét cselekvőképességét korlátozó gondnokság hatálya alatt alkotta, amely miatt azt csak a évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) nak (2) bekezdése szerinti közvégrendelettel tehette volna. A gondnokság alá helyezést a bíróság május 1-jén jogerőre emelkedett ítélettel szüntette meg. Ezt követően az örökhagyó a végrendeletet a Ptk ának (2) bekezdése szerinti alakiságok mellett utólag nem hagyta jóvá, ezért a végrendelet érvényesnek nem tekinthető. Nem fogadta el a perben hivatkozott jogirodalmi álláspontot, mely szerint a végrendelet alakiságok nélkül, ráutaló magatartással is jóváhagyható. Mivel az együttélés időtartama alatt az örökhagyó különösebb ápolásra, gondozásra nem szorult, és a felperes nem igazolta, hogy az örökhagyó tartásának és lakhatásának költségeit kizárólag ő viselte, a hagyatéki hitelezői igényt is elutasította. Ítéletében utalt arra, hogy a felperes és az örökhagyó közel azonos nyugdíjjal rendelkezett és az örökhagyót az alperesek ben anyagilag is támogatták, ezért az eltartására nem volt szükség. A felperes fellebbezése alapján a másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. 7

9 Az ítélet indokolása szerint az ítélkezési gyakorlat nem fogadta el a felperes által hivatkozott jogirodalmi álláspontot, mely szerint a végrendelet utólagosan ráutaló magatartással is jóváhagyható. Ez a körülmény egyébként a per adatai alapján nem is lett volna megállapítható, mert az örökhagyó tudta, hogy amíg gondnokság alatt áll, végrendelete nem érvényes, a gondnokság megszüntetése után pedig nem végrendelkezett. A másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú bírósággal abban, hogy a Ptk ában foglalt rendelkezés a cselekvőképességet korlátozó gondnokság hatálya alatt álló személy végrendeletére is alkalmazandó, a jogszabály szövege azonban csak a cselekvőképességet kizáró gondnokság alatt álló személy végrendeletét említi. Utalt arra, hogy a gondnokság megszüntetése iránti perben rendelkezésre álló szakvélemények szerint az örökhagyónak az ügyei viteléhez szükséges belátási képessége tartósan és nagymértékben csökkent volt, orvosi szempontból a cselekvőképességet korlátozó gondnokság fenntartása indokoltnak mutatkozott, a bíróság a gondnokság alá helyezést arra figyelemmel szüntette meg, hogy az örökhagyónak nincsenek olyan ügyei, amelyek a gondnokság alá helyezést indokolnák. Kiemelte, hogy a Ptk ának alkalmazása szempontjából annak van jelentősége, hogy a gondnokság alá helyezés oka már megszűnt. Az adott esetben a felperes nem tudta bizonyítani, hogy a gondnokság alá helyezés oka a végrendelkezés idején már megszűnt és az örökhagyó nagy értékű vagyonáról való végintézkedése nyilvánvalóan nem tartozott a mindennapi életben előforduló nem jelentős ügyek közé, amelyekre a bíróság a gondnokság alá helyezés megszüntetése kapcsán utalt. A hagyatéki hitelezői igény elutasítása tekintetében a másodfokú bíróság az elsőfokú ítélettel egyetértett. Az ítélet indokolását kiegészítette azzal, hogy a felperes a perben nem bizonyított olyan, az élettársi viszony tartamát kitevő, az együttéléssel szükségszerűen együtt járó tevékenység kereteit meghaladó tartást vagy egyéb visszterhes szolgáltatást, amelyért ellenszolgáltatás járna. A felperes nem is költhetett olyan összeget az örökhagyóra, mint amit felszámított, mert az érvényesített pénzbeli kiadások összege a felperes nyugdíjának teljes összegét meghaladta, továbbá utalt az egyéb peradatokra, amelyekből az a következtetés vonható le, hogy az örökhagyónak olyan készpénzvagyonnal kellett rendelkeznie, amely szükségtelenné tette a felperes anyagi támogatását. A jogerős ítélet hatályon kívül helyezése, az elsőfokú ítélet megváltoztatásával keresetének való helytadás iránt a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Az elsődleges kereseti kérelmével kapcsolatban azzal érvelt, hogy a másodfokú bíróság a Ptk ában foglaltak alkalmazhatóságát nem zárta ki. Az április 22-én kelt pszichológus szakértői vélemény alátámasztotta, hogy az örökhagyónál elmebetegségre, gyengeelméjűségre vagy személyiségzavarra utaló regresszió nem áll fenn, csak az életkorának megfelelő regresszió. Hivatkozott arra, hogy a végrendelet tétele után két évvel, amikor az örökhagyó életkora miatt állapota csak rosszabbodott, a bíróság a gondnokság alá helyezést megszüntette. Mindezek azt támasztják alá, hogy a cselekvőképességet korlátozó gondnokság feltételei a végrendelkezéskor nem álltak fenn. Hivatkozott a jogirodalom álláspontjára, hogy a cselekvőképességét visszanyert személy a végrendeletét a Ptk ának (2) bekezdésében foglalt formakényszer nélkül, ráutaló magatartással is jóváhagyhatja. Az örökhagyó az általa hivatkozott tanúk vallomása és az elmeorvos szakértő előtt ben illetőleg 1994-ben is kinyilvánította azon szándékát, hogy őt végrendeleti juttatásban kívánja részesíteni, így összességében, a peradatok alapján a ráutaló magatartással való jóváhagyás megállapítható. A hagyatéki hitelezői igényével kapcsolatban arra hivatkozott, hogy az eljárt bíróságok téves tényállást állapítottak meg, és döntésük jogszabálysértő. Azzal érvelt, hogy őt a évi IV. törvény és egyéb jogszabályok alapján tartási kötelezettség nem terhelte. 24 évig volt társa öregségében az örökhagyónak 8

10 és közel 10 éven keresztül havi keresménye kétszerese volt az örökhagyóénak. Ezen túlmenően a bankban elhelyezett pénz eredetére és a Budapest XXII., Sz. utca 13. szám alatti ingatlan értékesítésére vonatkozóan új és részletes tényelőadásokat tett. Az alperesek felülvizsgálati ellenkérelme tartalmát tekintve a jogerős ítélet hatályban tartására és a felperes perköltségben marasztalására irányult. A felülvizsgálati kérelem nem alapos. A nem vitás peradatok szerint a perbeli végrendelet tételét megelőzően az örökhagyót a bíróságok cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá helyezték, ezért a évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) ának (4) bekezdése szerint ennek hatálya alatt állt, és végrendeletet érvényesen csak a Ptk ának (2) bekezdése szerinti közvégrendelettel tehetett. A cselekvőképességet érintő gondnokság alá helyezés hatálya addig tart, amíg a bíróság a gondnokságot meg nem szünteti [1960. évi 11. törvényerejű rendelet 13. (1) bekezdés, Pp ]. Lényegi különbség van azonban a cselekvőképesség hiányának, illetve korlátozottságának a végrendelkezés szempontjából. A cselekvőképtelen személy ugyanis végrendeletet egyáltalán nem tehet, míg a korlátozottan cselekvőképes (ilyen hatályú gondnokság alatt álló) személy éppen a könnyebb befolyásolhatósága okából a nagyobb garanciát nyújtó közvégrendeleti formában végrendelkezhet. A Ptk ának rendelkezése szerint: a cselekvőképességet kizáró gondnokság alatt álló személy végrendelete érvényes, ha a gondnokság alá helyezés oka a végrendelkezés idején már megszűnt. Ez a rendelkezés a cselekvőképességet kizáró gondnokság alatt álló személy végrendeletének érvényessége feltételéről rendelkezik, azt a végrendelkezés idején a cselekvőképtelenséget eredményező ok hiányához köti; az érvénytelenség orvoslásának a módját azonban nem tartalmazza. A Ptk ának (2) bekezdése kizárólag az akarati hiba (tévedés, téves feltevés, tisztességtelen befolyás) miatti érvénytelenség orvoslásának módjáról rendelkezik akként, hogy az érvénytelen rendelkezés érvényes lesz, ha azt az örökhagyó utóbb a végrendeletre megszabott alakban jóváhagyja. A jóváhagyáshoz olyan végrendeleti forma szükséges, amelynek alkotására az örökhagyó a jóváhagyáskor jogosult volt. Az egyéb okból érvénytelen végrendeletek hibájának utólagos orvoslására a törvény jogi lehetőséget nem ad, ebből pedig az következik, hogy az örökhagyónak csak arra van lehetősége, hogy utóbb újabb, hibátlan végrendeletet alkosson. Mindezekből az következik, hogy a cselekvőképességet korlátozó gondnokság hatálya alatt álló személynek nem a jogszabály szerinti formában tett végrendelete a gondnokság alá helyezés okának megszűnése után ráutaló magatartással nem tehető érvényessé, a felülvizsgálati kérelemben kifejtett jogirodalmi álláspontot pedig - miként arra a jogerős ítélet helyesen utalt - a joggyakorlat nem követi. A kifejtettekre figyelemmel téves ezért a felperes felülvizsgálati kérelemben elfoglalt jogi álláspontja, és érdemben helyes a jogerős ítélet abban, hogy a felperes elsődleges keresete elutasítandó volt. A másodlagos kereseti kérelemmel kapcsolatban a felperes elsődlegesen az ítéleti döntés alapján képező tényállást támadta, továbbá a bankbetéttel kapcsolatban olyan tényekre hivatkozott, amelyek a per tárgyát nem képezték. 9

11 Egységes az ítélkezési gyakorlat abban, hogy nem képezheti a felülvizsgálat alapját a bizonyítékok mérlegelésével megállapított tényállás, ha az nem iratellenes, nem okszerűtlen és logikai ellentmondást sem tartalmaz. Ilyen körülményre a felperes nem hivatkozott. Az pedig, hogy a megállapított tényállás az egyes bizonyítékokkal ellentétes, nem iratellenességet eredményez, hanem az lényegében a bizonyítékok mérlegelését támadja, amelyre a fenti libák hiánya esetén jogi lehetőség nincs. A Legfelsőbb Bíróság szerint a BH és BH eseti döntéseiben is kifejtett jogi álláspontra figyelemmel nem tévedett a másodfokú bíróság amikor úgy foglalt állást, hogy a felperes - az élettársi kapcsolatra figyelemmel - szolgáltatásai ellenértékének a megtérítésére hagyatéki hitelezőként az egyéb feltételek megléte esetén akkor tarthatna igényt, ha az örökhagyót a saját jövedelméből tartotta volna és a nyújtott szolgáltatások mértéke az élettársi viszony tartalmát kitevő, az együttéléssel szükségszerűen vele járó tevékenység kereteit meghaladta volna. E feltételeket azonban a felperes a perben nem bizonyította. A Sz. út 13. szám alatti ingatlan értékesítésére és a bankbetétre vonatkozó tények a per tárgyát nem képezték, így azzal kapcsolatban az eljárt bíróságok jogszabálysértést sem követhettek el, de a felhozott körülmények egyébként sem változtattak volna az élettársi gondoskodás kereteit meghaladó tartás bizonyítatlanságán. Mindezekre figyelemmel a jogerős ítélet az ügy érdemi elbírálására kihatóan nem jogszabálysértő, azt a Legfelsőbb Bíróság a Pp ának (4) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. II /2003. sz.) Megjelent: Legfelsőbb Bíróság Határozatainak Hivatalos Gyűjteménye 2005/1. 10

12 4.) BH I. A végrendeletet csak az érvényesített megtámadási ok alapján és csak a perben álló felek egymás közötti viszonyában lehet érvénytelennek nyilvánítani [Ptk. 653., PK 85. sz.]. II. A közreműködés megállapításának szempontjai [Ptk 632.] március 23-án meghalt M. B. (a továbbiakban: örökhagyó), akinek gyermeke és törvényes örököse a felperes, végrendeleti örököse pedig az alperes. A közjegyző a hagyatékot az március 20-án kelt végrendelet alapján ideiglenes hatállyal az alperesnek adta át. A felperes keresetében a végrendelet érvénytelenségének a megállapítást kérte. Előadta, hogy az örökhagyó ügyei önálló vitelére nem volt képes a végrendelet készítésének idején. Az március 10-én tartott tárgyaláson a bíróság meghallgatta személyesen az alperest, aki ekkor előadta, hogy az örökhagyó a kórházi tartózkodása idején közölte vele, hogy a javára kíván végrendelkezni, ezért az alperes - főnökének segítségével - elkészítette a végrendeletet, főnöke diktálása alapján azt legépelte, majd bevitte a kórházba, ahol azt az örökhagyó aláírta. A felperes ezután kereseti kérelmét akként terjesztette elő, hogy annak megállapítását kérte: az alperes javára szóló juttatás - közreműködés okából - érvénytelen. Az május hó 19-én tartott tárgyaláson a felperes keresetét akként tartotta fenn, hogy elsődlegesen annak megállapítását kérte, az alperes javára szóló végrendeleti juttatás érvénytelen, mert az alperes közreműködött a végrendelet elkészítésében, másodlagosan arra hivatkozott, hogy azért érvénytelen a végrendelet, mert az örökhagyó annak készítésekor nem volt cselekvőképes. A kerületi bíróság ítéletével megállapította, hogy néhai M. B március 20. napján kelt írásbeli magánvégrendeletének az alperes javára szóló jutatása érvénytelen. Rendelkezett az illeték és költség viselése felől. Indokolásában kiemelte, hogy az alperes a végintézkedési szándék felmerülésétől egészen alakszerű létrejöttéig a készítés minden mozzanatában jelentősen és tevékenyen részt vett, meghatározó szerepet töltött be a végrendelet létrejöttében. A Ptk ának (1) bekezdésében foglaltak szerint ennélfogva a javára szóló juttatás érvénytelen. Az ítélet ellen az alperes fellebbezett, kérte a kereset elutasítását, az elsőfokú ítélet megváltoztatását. A másodfokú bíróság végzésével az elsőfokú ítéletet a fellebbezési kérelem és ellenkérelem korlátaira tekintet nélkül hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította. A végzés indokolása szerint az elsőfokú bíróság a Pp a (1) bekezdésének megsértésével hozta meg az ítéletét. Nevezetesen a felperes elsődleges keresete a végrendelet érvénytelenségének megállapítására irányult, mivel álláspontja szerint az örökhagyó cselekvőképtelen volt. A felperes ilyen irányú támadása folytán elsősorban ezért abban a kérdésben kell dönteni, hogy az örökhagyó tehetett-e érvényes jognyilatkozatot, vagy pedig jognyilatkozata a Ptk 18. -ának (1) bekezdésében írtak szerint semmis. Az alperes javára szóló végrendeleti juttatás érvényességét csupán akkor lehet vizsgálni, ha az örökhagyó egyáltalán érvényes jognyilatkozatot tehetett. A másodfokú bíróság végzése ellen emelt törvényességi óvás alapos. Téves és iratellenes a másodfokú határozat indokolásának az a megállapítása, amely szerint a felperes elsődleges keresete az örökhagyó cselekvőképességével kapcsolatos támadás lett volna. A per irataiból egyértelműen kitűnik, hogy az május 19. napján tartott tárgyaláson a felperes oly módon terjesztette elő kereseti kérelmét, hogy elsősorban az alperes közreműködésére hivatkozással támadta az alperes javára szóló végrendeleti juttatás érvényességét. Ezt követően a felperes részéről e vonatkozásban keresetmódosítás nem történt, így az elsőfokú bíróság eljárási szabálysértés nélkül vizsgálta elsősorban az elsődlegesen 11

13 előterjesztett kereseti kérelmet. Tévesen értelmezte a bíróság a Pp ának (1) bekezdésében foglaltakat is. A Pp ának (1) bekezdése szerint az ítéletben foglalt döntésnek ki kell terjednie a perben, illetőleg a 149. alapján egyesített perekben érvényesített valamennyi kereseti kérelemre. A felperes kereseti kérelme az volt, hogy a felek közötti viszonylatban a bíróság az alperes javára szóló végrendeleti juttatást mondja ki érvénytelennek. Ezt az igényét két jogcímre is alapította, a Ptk ának (1) bekezdésére és a Ptk 18. -ának (1) bekezdésére. Miután az elsőfokú bíróság a kérelemnek a Ptk a (1) bekezdésére alapítottan helyt adott, nem volt olyan további felperesi kereset (sem alperesi viszontkereset), amely felöl dönteni kellett vagy lehetett volna. Az elsőfokú bíróság ennélfogva nem sértette meg a Pp ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezést. De téves a másodfokú bíróságnak az az álláspontja is, amely szerint a végrendelet megtámadása iránti perben elsősorban a végrendelkező cselekvőképtelenségére alapított támadást kellene vizsgálni, és egyéb támadás vizsgálatának csak akkor van helye, ha az örökhagyó végrendelkezési képessége - cselekvőképessége - megállapítható. A Ptk a szerint a végrendelet érvénytelenségére, illetőleg hatálytalanságára csak az hivatkozhat, aki az érvénytelenség, illetőleg a hatálytalanság megállapítása esetében maga örököl, vagy tehertől mentesül. Ez azt jelenti, hogy a végrendelet érvényességét (hatálytalanságát) hivatalból nem kell vizsgálni, csak akkor, ha arra az érdekelt hivatkozik. Ebből következik, hogy ha a végrendelet alakilag fogyatékos vagy akarathibás is, nem tekinthető jogilag létre nem jöttnek, mert joghatások fűződhetnek hozzá attól függően, hogy az érdekeltek vagy azok valamelyike a fogyatékosságból származó igényét érvényesíteni kívánja-e. Az alaki fogyatékosságban vagy akarathibában szenvedő végrendelet érvénytelen ugyan, ez azonban az érvénytelenségnek olyan sajátos (relatív) formája, amely csak kifogás esetén vehető figyelembe, hivatalból nem. Ennek további következménye, hogy a végrendeletet csak az érvényesített megtámadási ok alapján és csak a perben álló felek egymás közötti viszonyában lehet érvénytelennek nyilvánítani. (Legfelsőbb Bíróság PK 85. számú állásfoglalása.) A fentiekből pedig az is következik, hogy a megtámadásra jogosult személy döntheti el belátása szerint, hogy a végrendeletet meg kívánja-e támadni, és milyen okból kifogásolja annak érvényességét. Elhatározásától függően úgy is dönthet, hogy valamely érvénytelenségi okra nem hivatkozik, és csupán más, általa megjelölt érvénytelenségi okra alapítottan érvényesít igényt. Minthogy pedig a felperes elsődlegesen az alperes közreműködésére hivatkozással - a Ptk ának (1) bekezdésében foglaltakra utalással - lépett fel igénnyel, helyesen járt el az elsőfokú bíróság, amikor ebben a körben folytatott le bizonyítást, és ezen igény felöl döntött. Ezt a döntést a Legfelsőbb Bíróság éppen az alperes személyes előadása és az azt megerősítő tanúvallomás alapján megalapozottnak találta. A végrendelet elkészítésének körülményei - az elsőfokú bíróság által hivatkozott helyes indoknál fogva a közreműködés tényét olyan egyértelműen támasztják alá, hogy az ügyben lefolytatandó további bizonyítás nem lehet alkalmas annak megcáfolására, így a Ptk ának (1) bekezdése szerinti érvénytelenség fennáll. A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság a Pp ának (3) bekezdése értelmében a másodfokú bíróság végzését hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. A perköltségre vonatkozó rendelkezés a Pp 78. -ának (1) bekezdésén alapul. (Legfelsőbb Bíróság P. törv. II /1990. sz.) 12

14 5.) BH Ha az írásbeli magánvégrendelet az örökhagyó birtokában marad és később sem kerül elő, az ellenkező bizonyításig azt kell vélelmezni, hogy az örökhagyó azt megsemmisítette, ennélfogva az hatályát vesztette [Ptk. 633., 651. (1) bek.]. Az örökhagyó a férjének 1971-ben bekövetkezett halála óta egyedül élt K. községben. A Gy-n élő felperes - aki az örökhagyó férjének oldalági rokona - gyakran látogatta az örökhagyót, fodrászhoz, orvoshoz vitte őt, együtt vettek részt kirándulásokon és üdülésen is. Az örökhagyó több ízben Gy-n is tartózkodott a felperesnél. Az alperes - aki az örökhagyó testvérének a leánya - ugyancsak tartotta a kapcsolatot az örökhagyóval december 19-én az örökhagyót holtan találták a lakásán. A rendőrorvosi vizsgálat szerint a halál kb. három nappal korábban következett be. Az örökhagyó lakásán forint készpénz volt, amely túlnyomó részben egy v-i házas ingatlana eladási árából származott. A hagyatéki eljárásban a felperes azt állította, hogy az örökhagyó az ő javára érvényes szóbeli végrendeletet tett. Minthogy az alperes azt vitatta, a közjegyző a hagyatékot törvényes oldalági öröklés jogcímén ideiglenes hatállyal az alperesnek adta át. A felperes keresetében elsősorban annak megállapítását kérte, hogy az örökhagyó november 20-án javára érvényes szóbeli végrendeletet tett. Másodlagosan - amennyiben érvényes végrendelet létrejöttét a bíróság nem találná megállapíthatónak - összesen forint hagyatéki hitelezői igényt érvényesített az örökhagyó részbeni tartása, gondozása, ügyeinek intézése, tartozásainak kifizetése címén. Végül kérte annak megállapítását, hogy az örökhagyó birtokában volt forintot az örökhagyó még életében neki ajándékozta, ezért az abból - az örökhagyó eltemettetésére fordított 6000 forint leszámítása után - fennmaradó forint e címen őt illeti meg. Az alperes a kereset elutasítását kérte. Tagadta, hogy az örökhagyó a felperes javára érvényes szóbeli végrendeletet tett, tagadta az ajándékozás tényét, továbbá a hagyatéki hitelezői igény jogalapját is. Az első fokú bíróság megállapította, hogy az örökhagyó november 20-án érvényes szóbeli végrendeletet tett, és abban örököséül a felperest nevezte meg. Ennek megfelelően rendelkezett a hagyatéki vagyontárgyak illetőleg a bírói letétként kezelt ékszerek és a forint készpénz kiadása iránt. A másodfokú bíróság részítéletével az első fokú ítéletet a szóbeli végrendelet érvényességének megállapítására vonatkozó részében megváltoztatta, és a keresetet elutasította, egyebekben az első fokú ítéletet hatályon kívül helyezte, és az első fokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította. A másodfokú bíróság a beszerzett igazságügyi orvosszakértői vélemény és az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottsága felülvéleménye alapján megállapította, hogy november 20-án az örökhagyó életét fenyegető rendkívüli helyzet nem állott fenn, így a Ptk a szerint a szóbeli végrendelet érvényes létrejöttéhez megkívánt feltétel nem valósult meg. Minthogy az 13

15 első fokú bíróság jogi álláspontja folytán a másodlagos kereseti kérelmekkel érdemben nem foglalkozott, a másodfokú bíróság e vonatkozásban további bizonyítás lefolytatását látta szükségesnek. Az újabb eljárásban a felperes keresetét a következők szerint tartotta fenn. Kérte annak megállapítását, hogy a forintot az örökhagyó neki ajándékozta; s minthogy így a (temetési költség levonása után fennmaradt) forint nem tartozik a hagyatékhoz, kérte ennek az összegnek a részére való kiadását, továbbá azt, hogy a bíróság kötelezze az alperest hagyatéki tartozás címén forint megfizetésére; vagylagos hagyatéki tartozás jogcímén alapuló - kereseti kérelmét pedig forintban jelölte meg. A másodlagos kereseti kérelmekkel kapcsolatban több bizonyítási indítványt terjesztett elő. Így az ajándékozásra és arra a tényre, hogy az örökhagyót támogatta, kérte Cs. L. tanúkénti kihallgatását is. A nevezett az szeptember 11-én tárgyaláson történt meghallgatásakor vallotta, hogy 1977 decemberében Luca nap előtt vagy Luca nap körül az örökhagyót meglátogatta. Ez alkalommal az örökhagyó egy írásbeli végrendeletet mutatott neki, amelyben a felperest nevezte meg örököséül, és kérte, hogy azt a közjegyzőhöz vigye be, amire azonban a tanú nem volt hajlandó. A tanú vallomása szerint a végrendelet a kötelező alakiságoknak megfelelt. E tanúvallomás elhangzása után a felperes keresetét megváltoztatta és elsődlegesen annak megállapítását kérte, hogy az örökhagyó az ő javára érvényes írásbeli magánvégrendeletet alkotott, ami azonban az örökhagyón kívül álló okból elveszett. Az első fokú bíróság ítéletével megállapította, hogy az örökhagyó érvényes írásbeli magánvégrendeletet alkotott. Ennek megfelelően rendelkezett a hagyatéki vagyontárgyaknak a felperes részére történő kiadása iránt. Egyben a másodlagos kereseti kérelmeket elutasította. Az első fokú bíróság az írásbeli magánvégrendelete létét Cs. L. tanú vallomása alapján megállapíthatónak látta. A tanú látogatásának időpontja és az örökhagyó halálának feltételezett időpontja között eltelt rövid időre tekintettel pedig különös figyelemmel az örökhagyó többször hangoztatott szándékára, amely szerint a felperes lesz az örököse - megállapíthatónak látta azt is, hogy az örökhagyó a végrendeletet nem semmisítette meg, hanem az az örökhagyó halála után elveszett. Az ítélet ellen az alperes és a járási ügyészség fellebbezett, és az ítélet megváltoztatásával az érvényes írásbeli végrendelet létrejöttének megállapítására irányuló kereseti kérelem elutasítását kérték. A másodfokú eljárásban a bíróság további bizonyítást folytatott le, és kihallgatta G. I-nét, az örökhagyó távoli rokonát. A tanú vallotta, hogy férje az örökhagyó levélbeli hívására november 14-én vagy 15- én meglátogatta az örökhagyót, és férje elmondásából tudja, hogy az örökhagyó ekkor a felperes javára szóló írásbeli végrendeletet mutatott neki. A tanú férje utóbb meghalt. A másodfokú bíróság az első fokú ítéletet a per főtárgya tekintetében helyben hagyta. Az ítélet indokolása kiemeli, hogy Cs. L. tanú vallomása önmagában a másodfokú bíróság álláspontja szerint is aggályos, és nem nyújt kellő bizonyítékot arra, hogy az örökhagyó valóban érvényes magánvégrendeletet alkotott a felperes javára. Az újabb tanú vallomása azonban teljes mértékben meggyőzte a megyei bíróságot az érvényes írásbeli magánvégrendelet létezéséről, mert teljesen életszerű és a per egyéb adataival pontosan egybevágó és meggyőző. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a tanú vallomása egyébként cáfolja azt a feltételezést 14

16 is, hogy a végrendeletet az örökhagyó semmisítette volna meg. Az örökhagyó megfelelően el volt látva, bőséges élelmiszerrel rendelkezett, és a halála előtti napokban is szeretettel gondolt a felperesre. Egyébként a felperes javára szóló végrendelkezés teljesen érthető, mert a felperes volt az, aki az örökhagyót rendszeresen felkereste, szükség szerint gondozta és tartotta. Az örökhagyónak egész életében mások előtt is kinyilvánított akaratával szemben váratlan és indokolatlan lett volna a végrendelet megsemmisítése. Ezért a másodfokú bíróság a kiegészített indokkal az első fokú ítéletet helyben hagyta. A másodfokú bíróság ítélete ellen emelt törvényességi óvás alapos. Annak a kérdésnek elbírálásánál, hogy az örökhagyó után a felperes a vitatott írásbeli magánvégrendelet alapján örökölhet-e, a következőket kell vizsgálni: 1. Megállapítható-e, hogy az örökhagyó december 11. napján a felperes javára érvényes írásbeli magánvégrendeletet készített? 2. Abban az esetben, ha érvényes írásbeli magánvégrendelet alkotását meg lehet állapítani, milyen jelentősége van annak, hogy a végrendelet az örökhagyó halála után nem került elő? 1. Az írásbeli magánvégrendelet alakilag hibátlan voltára és tartalmára közvetlen észleleten alapuló vallomást egyedül Cs. L. tanú tett, az örökhagyónál tett látogatását követően közel négy év múlva. Azt adta elő, hogy decemberében Luca-nap táján az örökhagyó lakásán egy alakilag szabályos, K december 11 -i keltezéssel ellátott, sajátkezűleg írt végrendeletet mutatott neki, amelyben örökösévé a felperest nevezte meg. Ugyanakkor a tanú azt is vallotta, hogy látogatásának időpontja 3-4 héttel előzte meg az örökhagyó halálát. Tekintettel arra, hogy az örökhagyó az állítólagos végrendeletet december 11. napján készítette el, s december 16. napján meghalt, nyilvánvalóan lehetetlen, hogy ezt a végrendeletet a tanú az örökhagyó halála előtt 3-4 héttel láthatta, a látogatás időpontjában jelentkező ellentmondás pedig a tanú vallomását aggályossá teszi. Fokozza a kétségeket a jogi kérdésekben érezhetően tájékozatlan tanúnak az a vallomása, amellyel pontosan részletezte mindazokat az alaki kellékeket, amelyek az írásbeli magánvégrendelet érvényességéhez szükségesek. Nem adott a tanú magyarázatot arra, milyen okból látogatta meg az örökhagyót, akit saját előadása szerint sem kedvelt, mert egy ingatlan tulajdonjogának átruházásával kapcsolatban az örökhagyó vele szemben következetlen magatartást tanúsított: korábbi ígérete ellenére ellenszolgáltatást kért az ingatlan átengedéséért. Csökkenti a tanú vallomásának értékét az a levél is, amelyet a tárgyalás után a bírósághoz írt, s amelyben az alperes részéről történt befolyásolási kísérletre is utalt. A tanú vallomását maga a másodfokú bíróság is aggályosnak találta, s azt állapította meg, hogy Cs. L. vallomása önmagában aggályos, és nem nyújt kellő bizonyítékot arra, hogy az örökhagyó valóban érvényes magánvégrendeletet alkotott a felperes javára. A fellebbezési eljárás során kihallgatott G. I-né (akinek férje épp úgy az örökhagyó férjének rokona volt, mint ahogyan a felperes is az örökhagyó férjével volt rokonságban) vallomását viszont a megyei bíróság úgy értékelte, mint amely meggyőző bizonyíték arra nézve, hogy az örökhagyó a felperes javára tett érvényes írásbeli magánvégrendeletet. A tanú azonban csak időközben szeptember havában - elhunyt férje közléséből tudott a végrendeletről, hogy ugyanis abban az örökhagyó mindenét a felperesre hagyta. Arra vonatkozóan azonban, hogy a végrendelet alakilag kifogástalan volt-e, a tanú nem nyilatkozott. E tanúnak egyébként is csak hallomáson alapuló előadását az is gyengíti, hogy nincs 15

17 megnyugtató magyarázata: miért hivatkozott a felperes az 1978 nyarán indult per során csak 1982 februárjában a tanúra, holott a tanú férje - aki G. I-né előadása szerint saját maga is látta a végrendeletet szeptemberében bekövetkezett haláláig nyilván megbízhatóbb vallomást tehetett volna az írásbeli magánvégrendelet létezéséről és alakszerűségeiről. Az önmagukban aggályos vallomások ezek szerint tehát nem alkalmasak egymás bizonyító erejének növelésére. Annak a ténynek megnyugtató bizonyítására, hogy az örökhagyó írásbeli magánvégrendeletet alkotott a felperes javára, és így az a törvényben megkívánt kellékeknek megfelelt, a két tanú részben aggályos, részben ellentmondó, illetőleg csak hallomáson alapuló vallomása nem elegendő. A bizonyítékok elégtelenségének kiegyensúlyozásául tévesen hivatkozik a másodfokú bíróság a favor testamenti elvére. Helytálló az a megállapítása, hogy a végrendeletet az örökhagyó akaratának szem előtt tartásával kell értelmezni. Ez az értelmezési szabály azonban csak az alakilag hibátlan végrendeletre vonatkozik. Mindaddig, amíg megnyugtatóan bizonyítást nem nyert, hogy az örökhagyó alakilag érvényes végrendeletet alkotott, a végrendelet értelmezésének kérdése nem jöhet szóba. A végrendelet létét és alakilag hibátlan voltát nem bizonyítja az sem, hogy az örökhagyónak szándékában volt a felperes javára végrendeletet alkotni, és a felperes örökössé nevezését az egyéb körülmények is indokolták volna. Mindez legfeljebb a felperesnek az örökség ígérete ellenében nyújtott szolgáltatások megtérítésére irányuló igényét alapozza meg a törvényes örökössel szemben. Törvénysértően állapította meg tehát a jogerős ítélet, hogy az örökhagyó a felperes javára december 11. napján érvényes írásbeli végrendeletet tett. 2. A megállapított tényállás szerint az örökhagyó végrendelete nem került elő. A Ptk a szerint sem a közvégrendelet, sem az írásbeli magánvégrendelet hatályát nem szünteti meg az, ha a végrendeletet tartalmazó okirat a végrendelkező akaratán kívül álló okból megsemmisül, vagy egyébként nem található meg; ha azonban az írásbeli magánvégrendelet az örökhagyó birtokában maradt, de nem került elő, az ellenkező bizonyításáig azt kell feltenni, hogy az örökhagyó azt megsemmisítette. A végrendeletnek az örökhagyó által történt megsemmisítése folytán pedig az írásbeli magánvégrendelet hatályát veszti [Ptk ának (1) bekezdése]. Kétségtelen, hogy a vitatott végrendelet - ha egyáltalán volt - az örökhagyó birtokában maradt; az is kétségtelen, hogy mindeddig nem került elő. Érvényesül tehát az a fent említett vélelem, amely szerint azt kell feltenni, hogy végrendeletét az örökhagyó megsemmisítette, ennélfogva az hatályát vesztette. E vélelemmel szemben a felperesnek kellett volna bizonyítania, hogy a végrendelet az örökhagyó akaratán kívül álló okból semmisült meg, illetőleg veszett el. A bizonyítási eljárás pedig nem tartalmaz olyan értékelhető adatot, amely a vélelem megdöntésére alkalmas lenne. Nem alkalmas ennek a vélelemnek a megdöntésére az első fokú bíróság ítéletében hivatkozott az a körülmény, hogy a felperes többször hangoztatta: a felperest kívánja örökösévé tenni, - sem az, hogy Cs. L. az állítólagos végrendeletet az örökhagyónál néhány nappal halála előtt látta. Mindezek ugyanis még valóságuk esetén sem bizonyítják, hogy a végrendeletet az örökhagyó nem semmisítette meg, illetőleg hogy a végrendelet az örökhagyó akaratán kívül semmisült meg. De nem dönti meg ezt a vélelmet a másodfokú bíróságnak az a puszta feltevése sem, hogy az örökhagyónak hirtelen halála folytán még ideje sem volt megsemmisíteni az állítólagos végrendeletet, - sem az, hogy az örökhagyónak nem lett volna oka a végrendelet megsemmisítésére, illetőleg hogy ez a lépése az örökhagyó kinyilvánított akaratával szemben váratlan és indokolatlan lett volna. 16

18 Ezért a Legfelsőbb Bíróság a jogerős másodfokú ítéletet hatályon kívül helyezte, az első fokú bíróság ítéletének az írásbeli magánvégrendelet érvényességének megállapítására és a hagyatéki vagyontárgyak kiadására vonatkozó rendelkezését megváltoztatta, és e részben a felperes keresetét elutasította. Minthogy pedig az első fokú bíróság - az írásbeli magánvégrendelet érvényességének megállapítására tekintettel - a másodlagosan előterjesztett kereseti kérelmeket (ajándékozás, hagyatéki hitelezői minőségben érvényesített igények) nem tisztázta, a Legfelsőbb Bíróság az első fokú bíróságot az ilyen címen előterjesztett kereseti kérelmek elbírálására utasította. (P. törv. II /1982. sz.] 17

19 6.) BH BH I. A közvégrendelet hatálytalanságának megállapításánál irányadó szempontok [Ptk ok]. II. A tartási szerződés megszüntetése tárgyában hozott jogerős ítélet ellen nem tekinthető perújításnak az alapperben nem érintett és a felperesek egymás közötti viszonyában felmerült öröklési vita [Pp. 3., 229. (1) bek.]. K. Gy. örökhagyó az május 7-én kelt közvégrendeletben a perbeli házas ingatlannak a tulajdonában álló 1/2 részét házastársára, a II. r. felperesre hagyta. Egyben kinyilvánította azt az akaratát, hogy fiát, az I. r. felperest - aki köteles részre jogosult - nem kívánja végrendeleti juttatásban részesíteni, mert első házastársának halálát követően második házastársa, a II. r. felperes vagyonának felhasználásával hozták rendbe az ingatlant. Az örökhagyó és a II. r. felperes április 1- jén tartási szerződést kötött az alperesekkel, akik a fenti ingatlanilletőség átruházása ellenében mindkettőjük eltartására kötelezettséget vállaltak. Utóbb az örökhagyó és a II. r. felperes a kerületi bíróság előtt pert indított a tartási szerződés megszüntetése iránt. A keresetlevél benyújtását követően, november 7én azonban az örökhagyó meghalt. Fia: K. J. a kiállított öröklési bizonyítvánnyal jogutódi minőségét valószínűsítve, a perbe I. r. felperesként belépett, és a maga részéről is kérte a kereset teljesítését. A másodfokú bíróság jogerős közbenső ítéletével az örökhagyó és a II. r. felperes, valamint az alperesek által kötött tartási szerződést megszüntette, míg a megfelelő kielégítés kérdésében az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot e körben újabb eljárásra és újabb határozat hozatalára utasította. Az újabb eljárásban az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alpereseket, hogy 15 napon belül az ingatlant kiürítve bocsássák a felperesek rendelkezésére azzal, hogy elhelyezésükről a felperesek kötelesek gondoskodni. Kötelezte a felpereseket, hogy 15 nap alatt fizessenek meg az alperesek részére Ft-ot és ennek október 1-jétől a kifizetésig járó évi 8% kamatát. A bíróság megkereste az illetékes földhivatalt, hogy az ingatlannak az alperesek nevére bejegyzett 1/4-1/4 tulajdoni illetősége tekintetében a tulajdonjogot törölje, és "vezesse vissza" az örökhagyó nevére "a tartási szerződés megszüntetésére tekintettel". Ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Az ítélet ellen a II. r. felperes és az alperesek fellebbeztek. A II. r. felperes fellebbezésében az elsőfokú ítélet megváltoztatását kérte akként, hogy az alperesek saját maguk legyenek kötelesek elhelyezésükről gondoskodni, és mentesüljön a Ft megfizetése alól. Az alperesek fellebbezése a felpereseket terhelő marasztalási összeg felemelésére irányult. Az I. r. felperes fellebbezéssel nem élt, és a tárgyalás távollétében való megtartását kérte. A rnásodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú ítélet nem fellebbezett részét nem érintette, fellebbezett rendelkezéseit részben megváltoztatta, és megállapította, hogy az alperesek elhelyezésükről maguk kötelesek gondoskodni. Egyben a felperesek egyetemleges fizetési kötelezettségét Ft-ra leszállította, és mentesítette őket a kamatfizetési kötelezettség alól. Kötelezte az alpereseket, hogy elköltözésükig havi 478 Ft lakáshasználati díjat fizessenek meg, és viseljék a közüzemi díjak 80%-át. Feljogosította a felpereseket, hogy az alperesekkel szembeni fizetési kötelezettségükbe az alpereseket terhelő lakáshasználatidíj-tartozást folyamatosan beszámítsák. Végül az elsőfokú ítéletnek a földhivatalhoz intézett megkeresését akként változtatta meg, hogy a földhivatal a perbeli ingatlanilletőség tulajdonjogát tartási szerződés megszüntetése címén az örökhagyó fia, az I. r. felperes mint állagörökös javára jegyezze be, a II. r. felperes özvegyi haszonélvezeti jogával terhelten. A másodfokú bíróság annak előrebocsátása után, hogy a II. r. felperes fellebbezése a Pp ának a) pontja alapján kihat az I. r. felperesre - 18