03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 295. III. Etiológia

Átírás

1 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 295 III. Etiológia

2 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 296

3 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 297 Katona István Az addikció neurobiológiai alapjai Mindennapi kis függõségeink E fejezet szerzõje egyetemista kora óta napi négy-öt kávét iszik. Mivel a kávé ízét önmagában nem igazán szereti, ezért általában tejeskávé formájában négy-öt kanál kristálycukorral édesítve issza ezt a stimuláns hatású folyadékot. A fejezet szerzõje idén egy gerincmûtéten esett át, amely után a gyógyulás érdekében jelentõs súlytöbblettõl kell megszabadulnia, ehhez drasztikusan csökkentenie kell elsõsorban a szénhidrátfogyasztását (például az édesség nélkül is napi kanálnyi kristálycukoradagját). Vérnyomása évek óta kórosan magas, családjában szinte minden felmenõje keringési betegségben halt meg, viszonylag fiatalon. A szerzõnek a hipertónia családi halmozódása miatt a vérnyomásfokozó hatású koffein bevitelét is jelentõsen csökkentenie kell, valamint a folyamatos stimuláns bevitelt igénylõ, meglehetõsen stresszes életmódját amelynek hátterében valójában egy másik függõség, a napi órás elfoglaltságot igénylõ munkamánia áll gyökeresen át kell alakítania. Hogyan lehetne a két, viszonylag gyenge addiktív potenciállal rendelkezõ kémiai anyag, a szacharóz és a koffein fogyasztását csökkentenie, esetleg végleg felfüggesztenie? Hogyan tudná jelenlegi egészségkárosító életmódját hosszabb távon fenntarthatóvá átalakítani? A szerzõ tökéletes tudatában a fenti problémáknak az év során többször kísérelte meg, hogy szokásain változtasson. Nézzük csak az egyszerûbben kezelhetõ példánkat, a tejeskávét. A kávé elhagyása azonnali fejfájásokkal, szédüléssel járt, a harmadik nap után a szerzõ feladta a küzdelmet. Komoly odafigyeléssel napi három kávéra sikerült csökkentenie az adagot, de ennél kisebb mennyiség alatt délután háromkor már elviselhetetlen sóvárgást érez. A szerzõ a kristálycukor tekintetében jobban áll, néhány hónapja teljesen elhagyta, persze csak a sokadik próbálkozás után. Az elsõ próbálkozások azért sültek el balul, mert a kávét ugyanabban a szobában itta, ahol korábban négy-öt kanál cukrot tett bele. Csak ült a kávéscsésze felett és azon töprengett, vajon miért nem képes agyának tudatos része legyõzni az ösztönöst, miért érez elviselhetetlen sóvárgást, hogy tegyen még cukrot a kávéjába? A megoldást végül az jelentette, hogy a kávékészítést másik szobába helyezte át, így körülbelül két hét alatt sikerült leszoknia a cukorról. Hogyan dönti el agyunk, hogy meginduljon a kéz a cukortartó felé, vagy legyõzze a sóvárgást, és a cukor nélküli, új, keserû íz kiváltotta érzést is elégségesnek érezze? Miért nem tud a koffeinrõl is lemondani? Miért kellett egy új környezet, hogy az agy által követelt cukor iránti sóvárgás kioltható legyen? Tágabb értelemben, hogyan alakulnak ki rossz szokásaink és hogyan tudunk leszokni róluk? Hogyan ala- 297

4 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 298 III. Etiológia kítanak ki a koffeinnél jóval erõsebb addiktív potenciállal rendelkezõ kémiai vegyületek, a kábítószerek olyan viselkedésformákat, amelyek még a létfenntartási viselkedésünkkel is szembeszegülnek? Ezek olyan kérdések, amelyek pontos megválaszolása jelenleg természetesen lehetetlen, mégis, az addikció neurobiológiai alapjairól meglepõen sokat tanultunk az elmúlt években az idegsejtek mûködésének molekuláris szintû vizsgálatától az agy aktivitásmintázatainak legmodernebb képalkotó technikákkal történõ megfigyeléséig. E fejezet célja, hogy az addikció neurobiológiai alapjainak kutatásában az elmúlt évek során végbement fejlõdést röviden összefoglalja, és pillanatfelvételt készítsen az olvasó számára a jelenleg divatos koncepciókról és hipotézisekrõl, amelyek érvényességét a következõ évek kísérleti eredményei fogják megerõsíteni vagy elvetni. Talán ezeknek az új eredményeknek a segítségével a szerzõ képes lesz egyszer lemondani még a kávéról is. Az addikció definíciója és a neurobiológiai kutatások feladata az addikció megértésében Függõség nemcsak kémiai anyagok hatására alakulhat ki. A párfüggõség, a szerencsejáték- és az internetfüggõség jól ismert szenvedélybetegségek (lásd Demetrovics és Kun tanulmányát jelen kötetben). Mivel egyes gének adott allélváltozatait hordozó személyekben egyaránt jelentkezhet szerfüggõség vagy más elvontabb viselkedési elem iránti függõség, ezért feltételezhetõ, hogy hasonló neurobiológiai folyamatok állnak a legtöbb, ha nem az összes addikciós betegség hátterében. A neurobiológiai kutatások mai színvonalán azonban a kémiai addikció jelenségének vizsgálata sokkal egyszerûbben vizsgálható kísérleti megközelítésekkel. Ezért a fejezet további részeiben kizárólag a kémiai addikció szempontjából definiáljuk az egyes fontosabb fogalmakat. A pszichiátria definíciója alapján a kémiai szenvedélybetegség vagy szerfüggõség egy krónikus betegség, amely három fõ jelenséggel karakterizálható (részletesen lásd American Psychiatric Association, 1994, illetve Demetrovics tanulmánya jelen kötet elsõ fejezetében). 1. A beteg rendszeresen visszatérõ belsõ kényszert érez a kémiai anyag megkeresésére és elfogyasztására, ez a sóvárgás jelensége. 2. A beteg képtelen kontrollálni és megszüntetni a kémiai anyag fogyasztását, ez az önkontroll hiánya. 3. A betegben erõteljes negatív érzelmi állapotok (diszfória, szorongás, ingerlékenység) jelentkeznek, ha megszûnik a hozzáférése a kémiai anyaghoz, ez a pszichikai elvonási tünet jelensége. 1 1 Ennél még súlyosabb, már kórélettani állapot lehet, ha az alapvetõ élettani funkciókban (légzés, keringési folyamatok) jelentkeznek mûködési zavarok, ez már a fizikai elvonási tünet jelensége, de ez nem szükségszerû feltétele a szenvedélybetegség megállapításának. 298

5 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page Az addikció neurobiológiai alapjai Elfogadott nézet szerint a kémiai addikció kialakulása mindig szociális jellegû szerkipróbálással kezdõdik és erõs akut megerõsítéssel jár. A további alkalomszerû, de kontrollált szerhasználat klinikai szempontból még nem minõsül addikciónak, ugyanakkor az idegrendszer neuronhálózatainak sejtes és molekuláris szintjein már ebben a fázisban megkezdõdnek azok az átrendezõdések, amelyek késõbbi krónikus, sok esetben visszafordíthatatlan betegséggé eszkalálódhatnak, és végül már klinikai szempontból is releváns tüneteket produkálnak. Az addikciós viselkedés kioltása igen nehéz, a visszaesést számos tényezõ befolyásolja negatív irányban. Az addikció kialakulásának sebességében, a kialakult krónikus szenvedélybetegség súlyosságában és az addikciós viselkedés kioltásának nehézségében számos tényezõ összhatása játszik szerepet. A biológia egyik alapkérdése minden viselkedéssel kapcsolatban a Nature or Nurture problémája, azaz annak megértése, hogy egy adott jelenségben milyen mértékben játszanak szerepet a genetikai tényezõk, illetve a környezeti hatások. Természetesen az addikciós viselkedés kialakulásában, fenntartásában, illetve kioltásában mind genetikai, mind környezeti tényezõk szerepet játszhatnak. Az addikció genetikai háttere A kromoszómáinkban található DNS-molekula bázissorrendjének meghatározásával, azaz a teljes emberi örökítõanyag könyvének, az ún. humán genomnak pontos, betûszintû feltárásával immár 2001 óta lehetõség nyílik korábban elképzelhetetlen mélységû ismeretszerzésre betegségeink genetikai hátterének felderítésében. Ezért természetesen a világ számos laboratóriumában jelenleg folyó addikciós neurobiológiai kutatásokban is kiemelt szerepet játszik a genetikai háttér feltárása (összefoglalásként lásd Kreek, Nielsen, Butelman és LaForge, 2005). Ezek során összefüggéseket igyekeznek feltárni egyes kiszemelt gének bázissorrendjében az átlagostól eltérõ variációk és az addikciós viselkedés megjelenésének valószínûsége között. Ez gyakran egyetlen bázispár megváltozását is jelentheti, ilyenek az ún. SNP-k (single nucleotide polymorphism), amelyekbõl több millió található génállományunkban, és amelyek az egyének közötti változatosság jelentõs részéért felelõsek. Bizonyos SNP-k jelenléte egyértelmûen összekapcsolható az addikció megjelenésének valószínûségével (lásd például Sipe, Chiang, Gerber, Beutler és Cravatt, 2002). Az emberi génállomány SNP-térképe, a HapMap is készülõben van, ezért jelenleg az addikció genetikai hátterének kutatásában a SNP-k vizsgálatára helyezõdik a legtöbb hangsúly. Hosszabb DNS-szakaszok hiánya, esetleg sokszorozódása, illetve áthelyezõdése szintén komoly genetikai tényezõ az egyéni sokféleségünk kialakulásában, ezeknek a mutációknak a kutatása az addikciós viselkedés kialakításában azonban még nem számottevõ. 299

6 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 300 III. Etiológia Az addikció környezeti háttere A genetikai hajlam mai tudásunk szerint az esetek túlnyomó többségében csak adott környezeti tényezõk jelenlétében vezet addikciós viselkedéshez, önmagában nem. Ez azonban nem biztos, hogy minden esetben így van. Alapállapotban a közösség (család, iskola, egyház, munkahely) odafigyelése kulcsfontosságú az addikció kialakulásának idejében történõ megfékezésében, vagy ha már kialakult, a kioltásában. A Homo sapiens évmilliók óta kisebb egyedszámú csoportban élõ állatfaj, amelyben a csoportszabályok követése számos genetikailag kódolt viselkedési elemet tartalmaz a rengeteg tanult, általában az adott csoportra jellemzõ viselkedési szabály mellett. Tehát a genetikai háttér, amely mindig elképzelhetetlen sokféleséget jelent, itt is sok esetben hátterében állhat a csoport szabályait nem tisztelõ antiszociális viselkedésnek. Ugyanakkor a csoportnak nem érdeke, hogy egy egyede ne járuljon hozzá a közös teljesítményhez, ezért szabályokat (törvényeket) alakít ki az addikciós viselkedés kezelésére. A hagyományos csoportstruktúrák szétesésével azonban az addikciós viselkedést féken tartó környezeti tényezõk szerepe gyengül és a genetikai prediszpozíció hatása felerõsödhet. Másrészt elképzelhetõ, hogy ugyanaz a genetikai háttér egy szegény sorsú, megélhetési problémákkal terhelt családban az utcai drogok használatához fog vezetni, egy szerencsésebb társadalmi helyzetû családban viszont a kémiai addikciós viselkedés helyett inkább viselkedési függõségek, mint például internet- vagy szerencsejáték-függõség, esetleg párfüggõség formájában fog megjelenni, sõt bizonyos esetekben akár a csoport által jutalmazott formában is (pl. munkafüggõség, élsport). Nehéz tehát vizsgálni, hogy kizárólag környezeti tényezõk addikcióhoz vezetnének, és teljesen kizárni a genetikai okok szerepét. A környezeti tényezõk egy másik nagyon fontos típusa a stressz. Számos állatkísérlet és humán vizsgálat igazolta, hogy stresszválasszal kombinálva jelentõsen növekszik a szerhasználat (Goeders, 2003). Ételmegvonás, alváshiány, elektromos sokk, fajtársi agresszió, szociális izoláció egyaránt fokozta számos kábítószer, például a pszichostimulánsok, az opiátok, az alkohol és a kokain fogyasztását. A stresszválaszban kiemelt szerepet játszó glükokortikoidok, például a kortikoszteron hatására sokkal kisebb koncentrációjú kokain is függõséget okoz, ugyanakkor a glükokortikoidokat termelõ mellékvesekéreg kiirtásával csillapítani lehet az abúzus kémiai anyagok addiktív potenciálját. A stresszhatásoknak a kioltás gyengítésében is komoly szerepük van, több humán vizsgálat-sorozat és állatkísérleti modell igazolta, hogy a visszaesés valószínûsége jelentõsen növekszik stressz-szituációkban. Természetesen az egyéni stresszérzékenység is komoly genetikai variabilitással rendelkezik, és ezáltal a stressz okozta addikciós sérülékenység is genetikai okokra visszavezethetõ különbségeket mutathat. Az addikció neurobiológiai kutatási irányzatai A neurobiológiai kutatások napjainkban a fent részletezett két tényezõ nyomán két úton próbálják feltárni az addikció kialakulásának, fennmaradásának és po- 300

7 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page Az addikció neurobiológiai alapjai tenciális kioltásának mechanizmusait. Az elsõ úgynevezett neurofarmakológiai megközelítés a genetikai tényezõkön alapszik. A gének fehérjéket kódolnak, amelyek az idegsejtek mûködését fizikailag végrehajtják. A kémiai addikciót kiváltó vegyületek mind egy-egy, esetleg néhány jól meghatározott gén által kódolt fehérjének a mûködését befolyásolják. Fontos kutatási cél tehát megérteni, hogy miként hat az adott vegyület a célfehérjén, és az adott fehérje mûködése hogyan szól bele az idegsejtek viselkedésébe. Nyilvánvalóan ide tartoznak a korábban már említett genetikai polimorfizmuskutatások is. A második megközelítés az ún. neuroadaptációs megközelítés. Alapját egy, az elmúlt évtizedben kialakult és manapság széleskörben elfogadott nézet képezi, mely szerint az addikció kialakulása lényegében egy kóros tanulási jelenség, ahol az idegsejteket a kábítószerek félreinformálják és olyan memórianyomok és viselkedési elemek beégetésére késztetik, amelyek az egyed egészséges lét- és fajfenntartó viselkedése szempontjából irrelevánsak (Kelley, 2004). A kutatások napjainkban arra koncentrálnak, hogy megértsék, vajon hogyan mûködik agyunk belsõ jutalmazórendszere, amely rávesz minket, hogy adott viselkedési elemeket megtanuljunk és végrehajtsunk. Ebben a fejezetben e második, neuroadaptációs megközelítés által elért eredményeket szeretném összefoglalni részletesebben, az egyes függõséget kiváltó vegyületek hatásmechanizmusát az adott fejezetekben találhatja meg az olvasó. Az agy belsõ jutalmazórendszere Régóta ismert dogmaszintû ismeret, hogy a kábítószerek legfontosabb idegrendszeri hatása a dopamin nevû ingerületátvivõ anyag felszabadulásának fokozása az agy úgynevezett boldogságközpontjaiban. Ez a kémiai anyag fontos eleme az agy belsõ jutalmazórendszerének, amelynek feladata, hogy rávegye az élõlényt a lét- és fajfenntartáshoz szükséges, sokszor igen energiaigényes viselkedésekre. Evolúciós szempontból rendkívül õsi, alapvetõ jelentõségû kémiai szignálrendszerrõl van szó. Dopaminerg sejtek már az ecetmuslicában is megtalálhatóak, és stimulációjuk markáns célorientált viselkedést idéz elõ (Lima és Miesenbock, 2005). Az emlõsök agyában a jutalmazórendszerben részt vevõ dopamintermelõ sejtek a középagy ventrális tegmentális area (VTA) nevû területén találhatóak, és rostjaikkal elsõsorban a nucleus accumbens nevû agyterületre vetítenek. Dopaminerg sejtek találhatóak a szomszédos substantia nigra területén is, ezeknek a sejteknek a kimenõ idegrostjai fõleg a nucleus accumbens felett található striatumba vetítenek. Egyes szakirodalmakban ezt a területet dorzális, azaz felsõ striatumnak is nevezik, a nucleus accumbenst pedig ventrális, azaz alsó striatumnak. Ennek oka, hogy a két agyterület fejlõdéstani eredete, valamint celluláris és molekuláris felépítése nagyon hasonlít egymáshoz, ugyanakkor kapcsolatrendszerük más agyterületekkel eltérõ. Sok kutató úgy gondolja (lásd a pszichomotoros stimuláns teóriát a következõ bekezdésben), hogy a legtöbb kábítószer mindkét rendszerben növeli a dopaminerg sejtek aktivitását (vagy például az amfetamin és a kokain esetében gátolja a dopamin visszavételét az idegvégzõdésekbe), és ezért figyelhetõ 301

8 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 302 III. Etiológia meg a függõség kialakulásával együtt egy fokozott lokomóciós aktivitás is. Elõbbiért feltehetõen a VTA nucleus accumbens pálya felelõs, utóbbiért a substantia nigra-striatum rendszer. A két középagyból kiinduló pályát, valamint a dopaminerg sejtek további, itt nem részletezett kapcsolatait fõleg limbikus kérgi területekkel együttesen mezolimbikus dopaminerg rendszernek is nevezik. A továbbiakban részleteiben az agyi endogén jutalmazórendszerben feltehetõen nagyobb szerepet játszó VTA nucleus accumbens pálya vizsgálata során elért eredményeket helyezem elõtérbe. A dopaminerg sejtek mint az agyi jutalmazórendszer és az addikció kialakulásának kulcselemei az 1970-es években kezdtek a kísérleti munka fókuszába kerülni. Az elsõ komoly szintézis Wise nevéhez fûzõdik, aki rávilágított arra, hogy a dopaminerg rendszer blokkolásával kivédhetõ a legtöbb anyag jutalmazó hatása (Wise, 1980). A dopaminreceptorok blokkolói, a dopaminantagonisták meggátolják az amfetamin és a kokain által kiváltott jutalomérzést, sõt még az ételek által okozott hedonista boldogságérzetet is. Másik szemszögbõl vizsgálva pedig kiderült, hogy az abúzus drogok facilitálják az agyi stimulációval kiváltott jutalomérzetet. Wise munkájának fõ értéke, hogy felismerte egy közös neurobiológiai mechanizmus alapjait, amely minden kémiai vegyület, sõt más jutalomérzetet kiváltó hatások (váratlan pénzjutalom a szerencsejátékban vagy a munkában; váratlan új információk az internetfüggõség esetében) hátterében fennáll és keretet ad a további vizsgálatoknak. Ennek a mechanizmusnak a középpontjában Wise szerint a közös dopaminerg szubsztrát áll, bár ezt a nézetet a glutamáterg szinaptikus plaszticitás jelentõségének felismerésével ma már árnyaltabban kell elfogadni. Wise számos összefoglaló tanulmányban gondolta tovább ezt a koncepciót, ezek közül egyik jelentõsebb munkája, amelynek a pszichomotoros stimuláns teóriát írja le (Wise és Bozarth, 1987). Ennek lényege, hogy egy ismeretlen vegyület megerõsítõ hatása és addiktív potenciálja megjósolható abból, hogy milyen mértékben okoz pszichomotoros aktivációt. Ennek neurobiológiai alapja a fent már részletezett celluláris és molekuláris hasonlóság lehet a belsõ jutalmazásért felelõs VTA nucleus accumbens pálya és célorientált lokomóciós viselkedésért felelõs substantia nigra-striatum pálya között. Mivel a célorientált lokomóciós viselkedést a pozitív megerõsítés jelenségében kritikusnak tartják, ezért ennek a teóriának az erénye, hogy összekapcsolja a mezolimbikus dopaminerg rendszer aktivitását a pozitív megerõsítés jelenségével. Wise és Bozarth részletesen összefoglalja, hogy minden addiktív szer, például az amfetamin, a kokain, a nikotin, a koffein, az opiátok, a barbiturátok, a benzodiazepinek, az alkohol, a kannabisz és a phencyclidin egyaránt pszichomotoros stimuláns hatásúak, mert aktiválják a dopaminerg rendszert. Ebben az a meglepõ és fontos észrevétel, hogy még a dominánsan depresszáló hatású kannabisznak és alkoholnak is van stimuláns hatása egy adott koncentrációtartományban. Ugyanakkor pont ez a megfigyelés a pszichomotoros stimuláns teória Achilles-sarka, mivel azóta pontosabb mérések kiderítették, hogy a dominánsan depresszáló szereknek az a koncentrációja, amely önadagolást vált ki, önmagában még nem stimuláns hatású. Ez utóbbi különbség még magyarázható lenne finomabb eltérésekkel például a dopaminreceptorok arányában a nucleus accumbens és a striatum között, azon- 302

9 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page Az addikció neurobiológiai alapjai ban léziós kísérletek kimutatták, hogy az opiátok, az alkohol és a phencyclidin esetében mind önadagolás, mind lokomotoros stimuláció fennmarad a dopaminerg rendszer kiirtása után is. Ezek a kísérletek bár erényeit elismerve, de végleg süllyesztõbe küldték a pszichomotoros stimuláns teóriát. Az addikció neuroadaptációs mechanizmusa A neurobiológiai kutatások közel harminc év alatt ismerték fel, hogy milyen molekuláris mechanizmusok állhatnak a szinapszisok erõsségének megváltozása, azaz a szinaptikus plaszticitás hátterében. A szinaptikus plaszticitás mint legelfogadottabb sejtszintû tanulási paradigma természetesen a kutatások középpontjában szerepelt és az 1990-es évekre már olyan, fõleg molekuláris biológiai technikák álltak rendelkezésre, amelyek segítségével részleteiben fel lehetett tárni azokat a kémiai szignálrendszereket, amelyek a szinapszisok erõsödésében vagy gyengülésében szerepet játszanak (összefoglalásként lásd Silva, 2003). Kiderült, hogy ezek a mechanizmusok annyira általános érvényûek, hogy alapelveikben az agykéregtõl a gerincvelõig hasonlóképpen játszódnak le. Ennek tükrében nem meglepõ tehát, hogy az addikció neurobiológiai hátterének kutatói is beemelték az új ismereteket az addikció kialakulásának és fenntartásának magyarázatába. A számos áttekintõ tanulmány mellett maga Wise is publikált 2002-ben a legrangosabb idegtudományi szakfolyóiratok egyikében, a Neuronban egy összefoglaló munkát, amely a korábbi dopaminergrendszer-központú elmélet mellé helyezte a szinapszisok súlyának megváltozását, mint az addikció magyarázatára szolgáló neurobiológiai mechanizmust. Napjainkban ez a nézet a legelfogadottabb, ezért ezt részletesen ismertetjük, részben Wise (2002) tanulmánya nyomán. A neuroadaptációs elmélet alapgondolata, hogy a drogkeresõ viselkedés megtanulása asszociálódik a háttérben végbemenõ neurális adaptációkhoz. Ez egészen pontosan a neurobiológia nyelvén a szinapszisok átrendezõdését (angol szakirodalomban remodellingjét) jelenti: azok a szinapszisok, amelyek a drogkeresõ viselkedés során aktívak voltak megerõsödnek. Mindez az agyi belsõ jutalmazórendszerrel összefüggésben azt jelenti, hogy azok a szinapszisok fognak konszolidálódni, amelyek részt vettek a belsõ jutalmat kiváltó viselkedés létrejöttében. Ez tökéletesen mûködik a túléléssel kapcsolatos memórianyomok konszolidációjának megvalósításában. Ugyanakkor ugyanaz a mechanizmus, amely a hasznos viselkedéssel együtt járó memórianyomokat bepecsételi az agyba, a kábítószerek hatására a drogkeresõ viselkedéssel járó memórianyomokat szinte beégeti neuronhálózatainkba. Hogyan játszódik le mindez az agyterületek és a neuronok szintjén? A nucleus accumbens területén speciális tüskés neuronok találhatóak, amelyek a dopaminerg bemenet mellett serkentõ bemeneteket kapnak három fontos területrõl: a fõleg asszociációs feladatokat ellátó hippokampusztól, az egyes információk affektív vonatkozását (pozitív vagy negatív érzelmi tartalmat) közvetítõ amygdalából és a prefrontális kéregbõl, amely kulcsszerepet játszik az agyunk- 303

10 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 304 III. Etiológia ban lejátszódó döntéshozatali mechanizmusokban. Ezekben a beérkezõ serkentõ szinapszisokban a kulcsmolekula nem a dopamin, hanem egy aminosav, amely a fehérjék felépítésében is részt vesz, a glutaminsav. A szaknyelvben, hogy megkülönböztessék a fehérjefelépítõ és az ingerület-átvitelben szerepet játszó glutaminsavat, az utóbbit glutamátnak szokták hívni. A glutamátnak számos receptora van, és kiderült, hogy a szinaptikus kapcsolatok erõsödésének hátterében az áll, hogy ugyanannyi felszabaduló glutamát erõsebb áramot képes a posztszinaptikus oldalon kiváltani, amennyiben tanult szinapszisról van szó. Ennek hátterében fõleg az áll, hogy a glutamátreceptorok mennyisége megnõ a szinapszisokban, gyakran a szinapszis méretének növekedésével párhuzamosan, de szerepet játszanak molekuláris modifikációs mechanizmusok is, mint például a glutamátreceptorok foszforilációja. Ezzel ellentétben a kioltás jelensége mögött elképzelhetõ, hogy az adott memórianyomot kódoló szinapszisok gyengülése és ezzel párhuzamosan a glutamátreceptorok mennyiségének csökkenése áll. A neurobiológusok szemével igen logikus szerkezete alakult ki ezeknek a kapcsolatrendszereknek, a nucleus accumbens tüskés neuronjai ugyanis nem véletlenül tüskések. Ezek a tüskék speciális mikrométeres nagyságrendû képzõdmények, amelyek egyedi funkcionális kódoló egységet képeznek a jóval vastagabb dendritágakból kinõve. A tüske fejére érkezik a glutamáterg serkentõ szinapszis, amely a fenti három agyterület valamelyikérõl hoz adott információt, a tüske nyakára pedig a dopaminerg terminális ad szinapszisokat. Vajon miért alakult ki az evolúció során ez a speciális elrendezõdés? A korábbi elképzelések lényege az volt, hogy a dopamintartalmú rost a tüske nyakán szabályozni tudja, hogy a tüske fejére érkezõ adott információ bejusson-e az idegsejt belsejébe, hogy ott integrálódhasson más beérkezett információkkal. Az újabb elképzelés szerint azonban a tüske nyakára érkezõ dopamin sokkal érdekesebb szerepet tölt be, a tüske tanulását szabályozza. Mivel a tüske csak egy bizonyos memórianyommal kapcsolatban tartalmaz információt, ezért a dopaminerg jutalmazórendszer is sokkal komplexebb kódolási feladatokat láthat el, mint korábban gondolták. Az elmúlt évtizedben kiderült ugyanis, hogy az idegsejtek dendritjein található tüskék a tanulási folyamatok speciális egységeiként mûködnek, méretük, alakjuk és számuk is megváltozik a memórianyomok beírása vagy kioltása során párhuzamosan a rájuk érkezõ glutamáterg szinapszisok korábban már részletezett módon történõ megváltozásával (összefoglalásként lásd Segal, 2005). A nucleus accumbensbe érkezõ és a tüskék fején egyenként végzõdõ serkentõ információk együttesen viszont egyfajta összegzését jelentik az élõlény adott kontextusban (hippokampális információk) hozott döntéseinek (prefrontális kérgi információk) és érzelmi állapotának (amygdalából származó bemenetek). Az agyi jutalmazórendszer feladata, hogy ezeket az információkat értékelje, a relevánsakat megerõsítse, az irrelevánsokat kioltsa. Ez történik az idegsejtek tüskéiben is, ahol a dopamin jutalommal kapcsolatos felszabadulása adott tüskékben az egyik vagy másik irányba tolhatja el a tüske fejére érkezõ serkentõ szinapszisokban a plaszticitási folyamatot, azaz a szinapszisok erõsödését vagy gyengülését. 304

11 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 305 A predikciós hiba koncepció 1. Az addikció neurobiológiai alapjai Ráadásul az is kiderült, hogy a dopamin felszabadulása nem egyszerûen a jutalom nagyságát követi, hanem valami sokkal fontosabbat kódol, a várható jutalom valószínûségét. Ez az új megfigyelés megrázta a belsõ jutalmazórendszerrel kapcsolatos elképzeléseket, és számos ponton újragondolásra késztette a kutatókat korábbi kísérleti eredményeik interpretálásakor. A megfigyelés elsõsorban egy cambridge-i kutatónak, Wolfram Schultznak a nevéhez fûzõdik, és az új koncepciót predikciós hiba koncepciónak nevezte el (összefoglalásként lásd Schultz és Dickinson, 2000). Rágcsálókban és fõemlõsökben végzett kísérleteiben Schultz kimutatta, hogy ha az élõlény egy adott cselekedetet végrehajt és váratlanul nagy jutalomban részesül, akkor sokkal nagyobb aktivitást mutatnak a VTA-ban a dopaminerg neuronok, mint a becsült várható jutalom esetén, és ennek következtében sokkal több dopamin szabadul fel a nucleus accumbensben a dendrittüskék nyakán. Mi lesz ennek a következménye? A váratlan jutalommal idõben együtt asszociált információk szinte beégnek a memóriába, méghozzá a tüskék szintjén, a beérkezõ információkat hozó glutamáterg serkentõ szinapszisok megerõsödése révén. Ezzel az új koncepcióval a dopamin az elsõdleges jutalom szerepkörébõl kikerült, és ma már inkább anticipációs szignálként gondolunk rá. A neuroadaptációs elv a glutamáterg szinapszisok szintjén és a predikciós hiba koncepció, amely a dopaminerg szignál anticipációs szerepét hangsúlyozza egészen új lehetõségeket nyitott a kábítószerek és a többi addiktív potenciállal rendelkezõ vegyület hatásainak neurobiológiai megértésében. Elsõ látásra meglepõ, hogy kémiailag igen eltérõ vegyületek, amelyek molekuláris támadáspontja is teljesen különbözõ, mégis egyaránt addiktív viselkedést eredményeznek. Azonban fokozatosan kiderült, hogy valamennyi addiktív vegyület azzal, hogy kiváltja a dopaminfelszabadulást, jelentõsen növeli a tüskékre érkezõ serkentõ szinapszisok hosszú távú, tartós módosulásának valószínûségét. Mivel ezek a serkentõ szinapszisok az addiktív vegyület használatával idõben asszociált információkat kódolnak a külvilágról, és az élõlény ehhez kapcsolódó viselkedési válaszreakciójáról ezek után érthetõ, hogy a viselkedési elem, tehát az addiktív szer elfogyasztása szinte beég az élõlény viselkedési elemeit koordináló memóriájába. Úgy tûnik, az egyes kémiai anyagok abúzus potenciálja is attól függ, hogy milyen mértékben befolyásolják ezeknek a serkentõ szinapszisoknak a plaszticitását. Az asszociációk fontossága és a memórianyomok beépülése különösen jól bemutatható a kokain példáján. Húsz éve tiszta emberek szinte elviselhetetlen sóvárgási rohamot kaptak, amikor húsz év után visszakerültek arra a helyre, ahol annak idején a kokaint fogyasztották. Az endokannabinoid rendszer szerepe a szinapszisokban és az addikcióban A glutamáterg és a dopaminerg rendszer mellett az elmúlt évtizedben egy harmadik kémiai rendszer is kezd körvonalazódni, amely úgy tûnik szintén nélkülözhe- 305

12 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 306 III. Etiológia tetlen szerepet játszik az addikció kialakulásában. Ez a kémiai szignálrendszer az endokannabinoid rendszer, más szóval a belsõkannabinoid-rendszer. Szembetûnõ már a rendszer elnevezése is, amely egy addiktív kémiai anyagot, a 9 -THC-t tartalmazó kannabisznövényrõl kapta a nevét. Ezt a gyógynövényt több õsi keleti kultúrában, fõleg fájdalomcsillapításra használták (lásd a 4700 éves Pén-ts ao Ching könyvet, a világ legrégebbi ismert gyógyszerészeti tankönyvét, amelyet Shen Nung kínai császár állított össze), rekreációs szerként azonban csak az as években terjedt el, amikor a hippikultúra kultikus növényként kezelte pszichedelikus hatása miatt. Vajon hogyan képes ez a növény markáns hatást gyakorolni az emberi viselkedésre? Az amerikai Lisa Matsuda és kollégái 1990-ben felfedeztek egy fehérjét az agyban, amelyhez hozzákötõdve a 9 -THC képes az idegsejtek mûködését markánsan megváltoztatni. Ezt a fehérjét CB 1 kannabinoid receptornak, azaz 1-es típusú kannabinoid receptornak nevezték el, és kimutatták, hogy rendkívül nagy koncentrációban található az agyban (Matsuda, Lolait, Brownstein, Young és Bonner, 1990). Ez a felfedezés megmagyarázta, hogy miért képesek a kannabiszból készült kábítószerek erõs hatást gyakorolni az emberi viselkedésre, ugyanakkor felvetettek egy még izgalmasabb neurobiológiai kérdést is. Miért található az agyunkban (és például a medúzák idegrendszerében is) egy speciális receptorfehérje, amely képes a 9 -THC-t megkötni? A korai evolúciós kialakulás azt sugallta, hogy egy belsõ szignálrendszer jelfogó eleme kell legyen a CB 1 receptor. Valóban, Raphael Mechoulam és kutatócsoportja 1992-ben jelentette be, hogy felfedeztek egy olyan kémiai vegyületet, amely endogén hatóanyagként képes aktiválni a CB 1 receptort (Devane és mtsai, 1992). A vegyületet anandamidnak nevezték el (kémiailag pontosan arachidonil-etanolamid), amely elnevezésben az ananda szanszkrit nyelven belsõ boldogságot jelent. Az anandamid felfedezése egyben azt is jelentette, hogy bebizonyosodott egy új kémiai szignálrendszer jelenléte az agyban, amely a belsõkannabinoid-rendszer, azaz az endokannabinoid rendszer nevet kapta. A szignálként funkcionáló, idegsejtjeink által szintetizált kémiai vegyületek az endokannabinoidok, a szignált fogadó receptorfehérjék pedig a kannabinoid receptorok (a CB 1 mellett az immunrendszerben található egy második receptor, a CB 2 is). Az endokannabinoid molekulák lipidszármazékok, amelyek az idegsejtek sejthártyájában található zsírsavakból keletkeznek több enzimatikus lépésen keresztül. Az elsõként felfedezett anandamid mellett úgy tûnik, hogy egy másodikként megismert endokannabinoid, a kevésbé romantikus nevû 2-arachidonil-glicerol (2-AG) még jelentõsebb élettani szerepet tölt be. Az anandamidnál 160-szor nagyobb mennyiségben termelõdik az agyban, és számos, itt nem részletezett kísérleti eredmény alapján úgy tûnik, hogy ez az endokannabinoid a klasszikus CB 1 receptor igazi endogén ligandja. Hogyan kapcsolódik az endokannabinoid rendszer a szinapszisok mûködéséhez és az addikcióhoz? Egy enzimfehérje, az úgynevezett DGLα, amely a 2-AG-t szintetizálja, szembetûnõ módon a serkentõ szinapszisok posztszinaptikus oldalán helyezkedik el, tehát nem az információt küldõ oldalon az idegvégzõdésekben, hanem az információt fogadó nyúlványokon, a dendriteken. Sõt, a dendriteken belül sem mindenütt egyforma sûrûségben található, hanem kifejezetten a korábban már említett tüskék fejében koncentrálódik (Katona és mtsai, 2006). Ha a 306

13 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page Az addikció neurobiológiai alapjai dendrittüskéken keletkeznek az endokannabinoidok, hol lehet vajon a támadáspontjuk? Pontosan szemben, a szinapszis túloldalán az idegvégzõdéseken található preszinaptikus CB 1 receptorokon, ahol elsõdleges élettani feladatuk az ingerületátvivõ anyagok, például az elõbb részletezett glutamát felszabadulásának szabályozása. A CB 1 receptor lokalizációja a szinapszisokat formáló idegrostokon, úgynevezett preszinaptikus pozícióban azt sugallja, hogy az endokannabinoid rendszer az idegsejtek között szinapszisokon keresztül zajló információátvitelt szabályozhatja (Katona és mtsai, 1999). Igazi tudományos szenzációt keltett, amikor egymástól függetlenül két amerikai és egy japán kutatócsoport 2001 márciusában két nap eltéréssel elõrukkolt a bizonyítékkal (összefoglalásként lásd Freund, Katona és Piomelli, 2003). Az endokannabinoidokat a napjainkban rendelkezésre álló kísérleti eredmények alapján a szinapszisban fogadóként szerepelõ második, úgynevezett posztszinaptikus idegsejt termeli, mégpedig aktivitásfüggõ módon. A felszabadult endokannabinoid visszafelé, a szinapszisban retrográd úton haladva éri el a preszinaptikus oldalon található receptorát, így szabályozva ezzel, hogy az elsõ preszinaptikus idegsejt mennyi ingerületátvivõ anyagot szabadítson fel. Ezzel az eredménnyel végleg megdõlt a kémiai szinapszisok egyenirányú mûködését feltételezõ modell, és bebizonyosodott az a korábbi feltevés, hogy a posztszinaptikus idegsejt adott körülmények között képes szelektíven befolyásolni a rá érkezõ információkat. Ha az endokannabinoid rendszer a szinapszisok mûködésének fontos szabályozója, és ugyanezeknek a szinapszisoknak a megváltozása szükséges az addikció létrejöttéhez, akkor az endokannabinoid rendszer hozzájárulhat az addikció kialakulásához is. Ez valóban így van, az elmúlt néhány évben számos kutatási eredmény látott napvilágot, amely tökéletesen alátámasztja ezt a predikciót (összefoglalásként lásd Maldonado, Valverde és Berrendero, 2006). Az endokannabinoid rendszer vizsgálatát különbözõ addikciós kísérleti paradigmákban lényegében két módon szokták végezni. Az egyik esetben olyan egértörzseket használnak a kutatók, amelyekbõl eltávolították a CB 1 receptort kódoló gént, ezek az úgynevezett CB 1 -KO- (knockout) egerek, értelemszerûen ezekben az egerekben nem mûködik születésük óta az endokannabinoid rendszer, azaz potenciális genetikai kompenzációs hatásokkal kell számolni. A másik kísérleti paradigmában a CB 1 receptort vagy más endokannabinoid rendszerben fontos molekula mûködését blokkolják szelektívnek tartott gátlószerekkel, itt a nehézség, hogy nem mindig létezik valóban tökéletesen specifikus gátlószer. A két megközelítést azonban párhuzamosan alkalmazva kiderült, hogy az összes gyakori addiktív potenciállal rendelkezõ vegyület hatásához szükséges az endokannabinoid rendszer a szinapszisokban. Farmakológiai kísérletek kimutatták, hogy a nikotin és a 9 -THC együttes adagolása, még önmagában hatástalan mennyiségben (szubdózisban) is, de képes kiváltani az egerek irányított addikciós viselkedését. Ezzel párhuzamosan a CB 1 -KO-egerekbõl hiányzik a nikotin jutalmazó hatása, a CB 1 receptor gátlószere, a rimonabant pedig megszünteti az egerekben a nikotin önadagolását. Hasonlóképpen a 9 - THC fokozza az önkéntes alkoholfogyasztást kísérleti állatokban, ezzel szemben a CB 1 -KO-egerek alkoholfogyasztása jelentõsen lecsökkent. Legmarkánsabb keresztreakció az endogén opiát és az endokannabinoid rendszer között áll fenn. A CB 1 307

14 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 308 III. Etiológia receptort nem tartalmazó KO-egerek ugyanis nem adagolják intravénásan a morfint, ellentétben a kontrollállatokkal. Hasonlóképpen a CB 1 gátlószer rimonabant is kivédte a heroin önadagolását, ugyanakkor súlyos elvonási tüneteket okozott morfinfüggõ állatokban. A hatás kölcsönös, ugyanis a THC-t nem adagolják maguknak a µ-opiát-receptor-ko-egerek, és az opiátreceptor-blokkoló naloxone is elvonási tüneteket idézett elõ THC-függõ állatokban. Komplikáltabb a helyzet a pszichostimulánsok esetében, úgy tûnik, hogy az endokannabinoid rendszer blokkolása nem védi ki önadagulásukat. Ezzel szemben a pszichostimulánsokkal járó erõs sóvárgás, a drogkeresõ motivációs viselkedés egyértelmûen függ a normálisan mûködõ endokannabinoid rendszertõl, amint azt a CB 1 -KO-egereket vagy a rimonbantot használó kísérletek igazolják (Maldonado és mtsai, 2006). Mi lehet vajon a kapcsolat a szinapszisok mûködése és az addikció között az endokannabinoid rendszer szempontjából? Ez jelenleg nyitott kérdés, azonban néhány kísérleti eredmény arra utal (például Robbe, Kopf, Remaury, Bockaert és Manzoni, 2002), hogy az endokannabinoid rendszer szükséges a prefrontális kéreg és a nucleus accumbens tüskés neuronjai között kialakult szinapszisok hosszú távú gyengüléséhez (a long-term depression vagy LTD jelensége). Ez az idegpálya fontos eleme a kognitív kérgi kontrollnak, tehát ha hatékonysága gyengül, akkor az addikciós viselkedést kódoló viselkedési elemek is könnyebben konszolidálódnak (lásd következõ fejezet). Habár az endokannabinoid rendszer hibátlan mûködése szükséges (de nem elégséges) feltétele mind az addikció kialakulásának, mind a kérgi kontrollt képviselõ szinapszisok gyengülésének, ezt az elméletet további megerõsítõ kísérletekig óvatosan kell kezelni. A prefrontális kognitív kérgi kontroll A neuroadaptációs elmélet és a predikciós hiba koncepciója mellett a 90-es évek közepe óta egy harmadik fontos komponens is kezd körvonalazódni, amely valószínûleg szintén jelentõsen hozzájárul az addikció kialakulásához és fenntartásához (Jentsch és Taylor, 1999). Ez pedig a jutalmazórendszer aktivitását féken tartó kognitív kontroll hiánya a szenvedélybetegségek kialakulása során. A homloklebenyben található prefrontális kéreg fontos bemenetet szolgáltat a nucleus accumbens és a striatum számára, és úgy tûnik, hogy ez a pályarendszer nem mûködik megfelelõen a függõség során. A prefrontális kéreg ugyanis fontos szerepet kap a viselkedésünk hosszú távú megszervezésében, mérlegeli az egyes viselkedések jelentõségét, részt vesz a döntéshozatalban. Érdekes, hogy neuronhálózatai igazán csak a felnõttkor kezdetére érnek meg, a kamaszkorban erõs plasztikusság jellemzi, amely magyarázhatja az erre az életkorra jellemzõ fokozott kockázatvállaló képességet. A homloklebeny sérülései romlott ítélõképességgel, csökkentett motivációval, figyelmi zavarokkal és szociális alkalmazkodási problémákkal járnak. A fronto-striatalis és fronto-accumbális rendszerben keletkezõ deficit pedig folyamatos drogkeresõ viselkedést eredményez, ugyanis a rövid távú, azonnali jutalom lehetõsége elõtérbe kerül a hosszú távú jutalommal szemben. A kognitív kontroll védelmének csökkenése kritikusnak 308

15 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page Az addikció neurobiológiai alapjai tûnik az addikció neurobiológiai alapjainak megértéséhez, azonban celluláris és molekuláris szempontból nagyon kevéssé ismert terület. Habár a prefrontális kéregbõl érkezõ serkentõ pályák és a tüskés neuronokon végzõdõ szinapszisok kutatása egyre nagyobb hangsúlyt kap, jelenleg még nincsen kikristályosodott elmélet, amely segítene a makroszkópos jelenségek mikroszkópos szintû magyarázatában. A neminvazív vizsgálómódszerek humán eredményei A celluláris és molekuláris szinten elért eredmények mellett valószínûleg a neminvazív képalkotó eljárásokkal feltárt új ismeretek jelentik majd az elkövetkezõ idõszakban a legkomolyabb fejlõdést az addikció neurobiológiai alapjainak megértésében. Az eddig elért eredmények lényegében megerõsítik a korábbi, elsõsorban állatkísérletekben tapasztalt eredményeket, és kiterjesztik ezeket az emberi agyra. A módszerek (fõleg a PET és a fmri) ugyanis az élõ emberi agyban vizsgálják, hogy mely agyterületeken emelkedik meg az artériás vérkeringés egy adott kísérleti paradigmával összefüggésben. Elsõsorban Nora Volkow és munkatársainak nyomán úgy tûnik, hogy az addikció során négy makroszkópos idegi kör változik meg az emberi agyban (Volkow, Fowler és Wang, 2003). Az elsõ a jutalmazórendszerrel kapcsolatos, és a már részletesen tárgyalt nucleus accumbenst, illetve az itt található tüskés neuronok fõ terminációs területét, a ventrális pallidumot jelenti. Egy szenvedélybeteg és egy egészséges emberi agy akut válasza egy kábítószerre szinte teljesen egyforma, hasonló jutalmazórendszer-aktivációval és dopaminszint-emelkedéssel jár. Ugyanakkor a szenvedélybeteg agyában például a csökkent dopaminreceptorok szintjének köszönhetõen a mindennapi élet által kiváltott élmények már nem tudnak örömöt okozni: a jutalomfeldolgozás képessége csökken, és ez az agyterületek aktivációjában is megfigyelhetõ. A második a motivációval kapcsolatos, és az orbitofrontális, illetve a subcallosális kérgi területek változnak meg. Az orbitofrontális kéreg hiperaktivvá válik szerhasználat alatt, és késõbb már az asszociációs kulcsok is képesek ugyanezt a hiperaktivitást elõidézni. Ugyanakkor az elvonási tünetek velejárója a hipoaktív orbitofrontális kéreg. Harmadik jelentõsebb változás a tanulási és memóriafolyamatokkal párhuzamosan a hippokampuszban és az amygdalában figyelhetõ meg, és feltehetõen a viselkedéshez kapcsolható környezeti asszociációk kialakításáért felel. Végül a gátló kognitív kontroll gyengülése a mediális prefrontális kéreg és az anterior cingulate gyrus területén tapasztalható, amely az elszabadult döntéshozatalhoz vezet. Ezek az agyterületek állnak például a közgazdasági döntéseink hátterében is, amelyek segítségével felmérjük, hogy egy késleltetett jutalom sokszor elõnyösebb a túlélésünk szempontjából, mint az azonnali jutalom. Ez a rendszer markánsan összeomlik szenvedélybetegekben, és magyarázhatja azt a közismert megfigyelést, hogy maga a szer nem okoz többé jutalomérzetet sem, ennek ellenére a szerfüggõ képtelen leszokni róla (összefoglalásképpen lásd Volkow és mtsai, 2003). 309

16 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 310 III. Etiológia Összefoglalás A neurobiológia mai kulcskoncepciója, hogy a kémiai addikció egy állapot, amelyben a lét- és fajfenntartáshoz szükséges természetes eredetû jutalomforrásokhoz képest egy kémiai anyag sokkal hatásosabb jutalomforrásként szerepel (Koob és Le Moal, 2006). Ez az állapot adaptációk sorozatát váltja ki a jutalommal, a motivációval, a memóriával és a kognitív kontrollal kapcsolatos agyterületeken a neuronhálózatok kapcsolatrendszereiben. Más szóval az addikció kialakulása egy kóros tanulási folyamat. Az addiktív kémiai anyagok által az agyi jutalmazó központokban található serkentõ szinapszisokban kiváltott irreleváns tanulás olyan viselkedési mintákat kódol az élõlénybe, amely sokszor akár a létfenntartáshoz szükséges viselkedési elemek végrehajtását is meggátolja. Ennek következményeként kiemelkedõ jutalomértékeket kap az agytól a kémiai anyag, lecsökken a természetes eredetû jutalmak jelentõsége, megszûnik a kognitív gátló kontroll ereje a viselkedés felett, és kialakul a megszállott, megrögzött szerfogyasztás. Talán a neurobiológia fent bemutatott legújabb eredményei hozzájárulhatnak új gyógyítási stratégiák kialakulásához is. Ez egyrészt gyógyszeres megközelítést jelenthet, másrészt új pszichoterápiás technikák kialakulását vagy a meglévõk tudatosabb alkalmazását. A fõ csapásirányok a részletezett kísérleti eredmények alapján három témakör köré csoportosulhatnak. Csökkenteni kell a kémiai anyag jutalomértékét, miközben a természetes eredetû jutalmak értékét fokozni kell. A tanult drogasszociációkat gyengíteni kell. Végül talán a legnehezebben megfogható kognitív kontrollt a prefrontális kéregben erõsíteni kell. Az itt bemutatott eredmények azt is aláhúzzák, hogy az addikció egy szervünknek, ráadásul a legkevésbé ismertnek, az agynak a megváltozásával járó betegség. Koncepcionális értelemben ugyanolyan betegség, mint a csontszövet sérülésével járó lábtörés. A lábtörést mindenki azonnal felismeri saját magán, legalábbis a fájdalom segítségével tudatosul benne, hogy valami nem stimmel, és ezért segítséget keres. A szenvedélybetegben azonban gyakran nem tudatosul, hogy milyen folyamatok indultak el idegrendszerében, és ezért a környezetének kiemelt figyelme szükséges ennek felismerésére. Az addikció kialakulása legtöbb esetben nem azonnali esemény, hanem egy elnyújtott folyamat, ezért értelemszerûen a megelõzésnek komoly lehetõségei vannak, szemben a már kialakult szenvedélybetegséggel. Ezért minden olyan törekvés, amely addiktív potenciállal rendelkezõ kémiai anyagokat legyenek azok legálisak, avagy illegálisak népszerûsít vagy fogyasztásukat elõsegíti komoly felelõtlenségnek számít, lényegében más emberek lábának tudatos eltörése. Ezzel szemben a már kialakult szenvedélybetegség az egyéni akarattól sokszor lényegében független viselkedést jelent, ezért ennek gyógyítása szakemberek feladata, nem börtönõröké. 310

17 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 311 Irodalom 1. Az addikció neurobiológiai alapjai American Psychiatric Association Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders. 4th ed. American Psychiatric Press, Washington DC, USA. Devane W. A., Hanus L., Breuer A., Pertwee R. G., Stevenson L. A., Griffin G., Gibson D., Mandelbaum A., Etinger A., Mechoulam R Isolation and structure of a brain constituent that binds to the cannabinoid receptor. Science, 258: Freund T. F., Katona I., Piomelli D Role of endogenous cannabinoids in synaptic signaling. Physiological Reviews, 83: Goeders N. E The impact of stress on addiction. Eur Neuropsychopharmacology, 13: Jentsch J. D., Taylor J. R Impulsivity resulting from frontostriatal dysfunction in drug abuse: Implications for the control of behavior by reward-related stimuli. Psychopharmacology, 146: Katona I., Sperlagh B., Sik A., Kõfalvi A., Vizi E. S., Mackie K., Freund T. F Presynaptically located CB1 cannabinoid receptors regulate GABA release from axon terminals of specific hippocampal interneurons. Journal of Neuroscience, 19: Katona I., Urban G. M., Wallace M., Ledent C., Jung K. M., Piomelli D., Mackie K., Freund T. F Molecular composition of the endocannabinoid system at glutamatergic synapses. Journal of Neuroscience, 26: Kelley A. E Memory and addiction: shared neural circuitry and molecular mechanisms. Neuron, 44: Koob G. F., Le Moal M Neurobiology of Addiction. 1st ed. Academic Press, USA. Kreek M. J., Nielsen D. A., Butelman E. R., LaForge K. S Genetic influences on impulsivity, risk taking, stress responsivity and vulnerability to drug abuse and addiction. Nature Neuroscience, 8: Lima S. Q., Miesenbock G Remote control of behavior through genetically targeted photostimulation of neurons. Cell, 121: Maldonado R., Valverde O., Berrendero F Involvement of the endocannabinoid system in drug addiction. Trends in Neurosciences, 29: Matsuda L. A., Lolait S. J., Brownstein M. J., Young A. C., Bonner T. I Structure of a cannabinoid receptor and functional expression of the cloned cdna. Nature, 346: Robbe D., Kopf M., Remaury A., Bockaert J., Manzoni O. J Endogenous cannabinoids mediate long-term synaptic depression in the nucleus accumbens. Proceedings of the National Academy of Sciences USA, 99: Schultz W., Dickinson A Neuronal coding of prediction errors. Annual Review of Neuroscience, 23: Segal M Dendritic spines and long-term plasticity. Nature Reviews Neuroscience, 6: Silva A. J Molecular and cellular cognitive studies of the role of synaptic plasticity in memory. Journal of Neurobiology, 54:

18 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 312 III. Etiológia Sipe J. C., Chiang K., Gerber A. L., Beutler E., Cravatt B. F A missense mutation in human fatty acid amide hydrolase associated with problem drug use. Proceedings of the National Academy of Science USA, 99: Volkow N. D., Fowler J. S., Wang G. J The addicted human brain: insights from imaging studies. Journal of Clinical Investigation, 111: Wise R. A Actions of drugs of abuse on brain reward systems. Pharmacology, Biochemistry and Behavior, 13: Wise R. A Brain reward circuitry: insights from unsensed incentives. Neuron, 36: Wise R. A., Bozarth M. A A psychomotor stimulant theory of addiction. Psychological Review, 94:

19 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 313 Demetrovics Zsolt A drogfüggõség pszichodinamikus megközelítése Bevezetés A droghasználat kialakulását és fennmaradását magyarázó pszichológiai elméletek között a pszichodinamikus elméletek sajátos helyet foglalnak el (Demetrovics, 2007). Egyrészt ezek a legrégebbi teóriák, tulajdonképp a pszichoanalízis megszületésével egy idõben megfogalmazódtak az elsõ feltevések az addikciók, elsõsorban az alkoholdependencia vonatkozásában. Másrészt ez az az irányzat, amely a 70-es évekre a legkoherensebb elméleteket alakította ki a drogfüggõség vonatkozásában. Annak ellenére így van ez, hogy a pszichodinamikus irányzatok alapvetõen a klinikai tapasztalatokra építenek, nem integrálják a személyiségpszichológiai kutatások eredményeit. Az addikciók korai pszichoanalitikus szemlélete A korai pszichoanalitikus elméletek a kábítószer-fogyasztás örömszerzõ, vágyteljesítõ, kielégülést nyújtó és regresszív jellegét helyezték elõtérbe (Gerevich, 1997). Ezzel kapcsolatban a hangsúly az oralitásra került, arra a legkorábbi fejlõdési idõszakra, amelyet az azonnali vágyteljesítés szükséglete jellemez. Bizonyos dependenciaformáknál így az alkohol vagy a dohányzás vonatkozásában az orális jelleg ezen túlmenõen is megjelenik, míg más szerek esetében, ahol a használat nem jelent intenzív orális stimulálást, ott ez kevésbé egyértelmû. Az orális regresszió kérdéséhez kapcsolódik a drog bevételének aktusa, ami a drog által helyettesített személy inkorporálásának szimbolikájaként értelmezhetõ. Ez a fajta regresszív kielégülés Wurmser (1974) szerint az önértékelés javítását, az eredeti nárcisztikus kielégültség állapotának regresszív visszaállítását szolgálja. Ezzel kapcsolatban az archaikus, elsõsorban nárcisztikus konfliktusok, az önértékelés sérülése, külsõ tárgyaktól való függése, a társas visszajelzések hasznosításának képtelensége, az omnipotencia mint domináns elhárítási mód emelendõ ki (Svrakic, 1989). Szintén figyelmet kap a korai analitikus irodalomban a droghasználat és az alkoholizmus öndestruktív, önpusztító, önbüntetõ jellege. Ez az a szemléleti elem, amely gyakran a közgondolkodásban is elõkerül és hangsúlyt kap. Freud 1897-ben, Fliessnek írott levelében a maszturbációt mint az egyetlen elsõdleges addikciót jeleníti meg, s ezzel kapcsolatosan hangsúlyozza, hogy min- 313

20 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 314 III. Etiológia den egyéb addikció, az önkielégítés, az infantilis autoerotizmus regresszív pótlásaként jelenik meg (Brehm és Khantzian, 1997). Abraham (1994) az alkoholizmus vonatkozásában elsõsorban a homoerotikus tendenciák jelentõségét hangsúlyozza. Elgondolása szerint az alkohol gátlásoldó hatása teszi lehetõvé, hogy a férfiak közös alkoholfogyasztásuk során a társadalom és önmaguk számára is elfogadható módon élhessék ki ezeket a tudattalan homoerotikus tendenciákat. Kortársaihoz hasonlóan Rado (1933) is elsõsorban az addikciók regresszív jellegét hangsúlyozza, mégis õ az elsõ olyan analitikus szerzõ, aki egy új szempontot is megjelenít az elképzeléseiben. Rado ugyanis a drogok destruktív hatása mellett hangsúlyozza azt is, hogy azok képesek lehetnek segíteni a személyt a negatív érzelmi állapotaival való megküzdésben (Shaffer, 1984). Rado (1933) a drogfüggõség, illetve a drog után való sóvárgás (az õ szóhasználatában farmakotímia) kialakulásának hátterében specifikus pszichológiai deficiteket feltételezett. Elgondolása szerint elsõsorban a depresszió okozta fájdalmas feszültség és a fájdalom iránti alacsony tolerancia hajlamosítja a droghasználót az örömérzetet okozó szerek hatásának ( pharmacogenic pleasure-effect ) keresésére. Glover (1932) a fentiekkel szemben egyrészt kisebb hangsúlyt fektet a libidinális és erotikus szempontokra, másrészt ennél is lényegesebb újdonságot jelent szemléletében, hogy nemcsak a regresszív tendenciákat emeli ki, hanem az addikció elhárító mechanizmus jellegû mûködését is. E tekintetben hasonlóan gondolkodik Radóhoz, de túlmegy Rado gondolatmenetén. Lényegében azt feltételezi, hogy a szerhasználó, konfliktusait a drogra vetíti ki, s ezáltal védi magát a széteséssel fenyegetõ regresszióval szemben. Éppen az ellenkezõjét állítja tehát, mint a korábbi teoretikusok, akik elsõsorban destruktív elemet, a személyiséget szétromboló tényezõt azonosítottak a kémiai szerekben. Glover ezzel szemben nem a regresszió felé vezetõ lehetõséget, a problémák elõl való elmenekülést, a konfliktusok regresszív hárítását hangsúlyozza, hanem az alacsony szervezettségi szinten mûködõ, pszichózissal fenyegetõ személyiség megvédésének lehetõségét látja a pszichoaktív szerekben. Ez a gondolat jelenik meg majd még differenciáltabb formában Khantzian munkáiban a 70-es évektõl kezdõdõen (Khantzian, Mack, Schatzberg, 1974). A szerhasználat elhárító mechanizmusként történõ értelmezése egy további szempontot is felvet. Mint láttuk, a pszichológiai megközelítések jelentõs része küzd az ok-okozati kérdések tisztázásának nehézségével. A legtisztábban ez a kérdés talán a komorbiditással kapcsolatos kutatásokban jelent meg, ahol bár jól látható a droghasználat más problémákkal való együttjárásának extrém mértéke, nehéz választ adni arra a kérdésre, hogy a komorbidzavar következményeként jelenik meg a szerhasználat, vagy fordítottan, a szerhasználat kialakulása vezet az egyéb problémák megjelenéséhez (lásd Demetrovics, 2005). Az analitikus irodalom e tekintetben egyértelmû álláspontot képvisel, amennyiben az addikciót másodlagos problémaként, tulajdonképp egy elsõdleges zavar tüneteként értelmezi (Wurmser, 1995). Nem hangsúlyozható azonban eléggé a különbség a korai pszichoanalitikus írások és a késõbbi megközelítések között a tekintetben, hogy míg elõbbiek a menekülésteória mentén haladtak, azaz a pszichopatológia jelentõségét a megküzdés képtelenségében ragadták meg, addig az újabb írások a szer- 314

21 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page Adrogfüggõség pszichodinamikus megközelítése használat elhárító mechanizmusként való értelmezése során azt vetik fel, hogy a droghasználat szerepe a gyenge egofunkciók farmakológiai kisegítésében azonosítható. Közös tehát az a kiindulási pont, hogy az énfunkciók gyengesége nem teszi lehetõvé a személyiség hatékony mûködését, míg azonban a korai megközelítések kizárólag palliatív funkciót tulajdonítanak a szerhasználatnak, addig az újabb elméletek azt feltételezik, hogy a pszichofarmakonok részben képesek behelyettesíteni az egofunkciókban megjelenõ deficiteket. Újabb pszichodinamikus szempontok a drogfüggõség értelmezésében A pszichodinamikus szempontú elemzésekben, esetleírásokban visszatérõ elemként jelenik meg az énfunkciók gyengeségének és ezzel kapcsolatosan az önszabályozás deficitjének kérdése, valamint részben ehhez is kapcsolódóan a hangulati labilitás, illetve a hangulat szabályozásának a kérdésköre. Az ezen és néhány egyéb vonatkozásokkal kapcsolatos témákat elsõsorban Wurmser (1995), illetve Khantzian (1999) foglalta egységes keretbe. Utóbbi az öngyógyszerelés (self-medication) fogalmának bevezetésével tett kísérletet a drogaddikció jelenségének magyarázatára. Énfunkciók és önszabályozás Az énfunkciók gyengeségének kérdése már a korai analitikus írásokban is megjelent, illetve az egyéb személyiségpszichológiai megközelítések is alapvetõnek tartják a kontrollfunkciók deficitjét a szerhasználat kialakulásának hátterében. Az újabb analitikus írásokban azonban a korábbiakhoz képest új elem, hogy a droghasználatot nem pusztán a kontrollfunkciók gyengeségének egyszerû következményeként tekintik, hanem arra adott válaszként, kompenzációs kísérletként. A droghasználat ebben a felfogásban tehát nem pusztán az egyik lehetséges kimenete az önszabályozás hiányosságainak, hanem kifejezett kísérlet arra, hogy a szabályozás deficitjeit a személy kipótolja. Nem csupán impulzivitásról, hanem kontrollálási kísérletrõl is szó van tehát. Wurmser (1974) az okok hierarchiáját elemezve rámutat, hogy míg a kipróbáló vagy rekreációs használat esetében a kíváncsiságot, a relaxáció és a kikapcsolódás vágyát tekinthetjük fõ oki tényezõnek, addig a kényszeres droghasználók vonatkozásában a drog alapvetõ funkciója az, hogy megszabadítsa a személyt attól, ami kínozza õt, és azt nyújtsa számára, ami hiányzik neki. Wurmser rámutat, hogy az opiátok (és egyéb depresszáns drogok) megvonása esetén, gyakori valamilyen egyéb tünet szorongás, depresszió, öngyilkossági kísérlet, impulzív reakciók, agresszió, üresség vagy akár pszichotikus zavar kialakulása. Maguk a személyek is arról számolnak be, hogy az elvonást követõen szétesettnek élik meg magukat. Alapvetõ élmény ebben az idõszakban a magányosság, az ürességérzet, a depresz- 315

22 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 316 III. Etiológia szió, a jelentéktelenség érzése, illetve az unalom mindent átható élménye. Ugyanakkor az opiáthasználatot ezzel szemben a használók többnyire a pszichés normalizálódás állapotával jellemzik. Azt fogalmazzák meg tehát, hogy a szerhasználat során érzik magukat normálisnak, sokkal inkább, mint akár a szerhasználatot megelõzõen, akár a megvonás állapotát tekintve (Wurmser, 1974 és 1995). Fontos kiemelni, hogy a beszámolók alapján úgy tûnik, hogy a megvonás következtében kialakuló negatív élmények nem kifejezetten újkeletûek, hanem sokkal inkább a használat elõtt is meglévõ érzések, tünetek visszatérése jellemzõ itt, még ha sokszor intenzívebb formában is. Wurmser következtetése szerint a szerhasználat célja mindezek alapján a belsõ érzések, indulatok, feszültségek szabályozása. Hasonló következtetésre jutnak hazai szerzõk is, opiátfüggõ személyek Rorschach-jegyeit elemezve (Hoyer, Tremkó, Riskó, Cserne és Vargha, 1996; Hoyer és Tremkó, 2002). A szerzõk jellemzõnek találták az érzelmi szabályozatlanság megnyilvánulásait, miközben az érzések kavalkádja a valódi érzelmek hiányával, illetve kiüresedésével, az emóciók kifejezésének képtelenségével párosul. Mindezt számba véve többrõl van tehát szó, mint egyszerû tünetcsillapító funkcióról, amennyiben a drog segít a személynek a fragmentálódás elkerülésében. Wurmser (1995) elgondolása szerint az addikció kiindulási pontját jelentõ nárcisztikus krízis nyomán a személyben kontrollálhatatlannak tûnõ, intenzív harag, szégyen vagy kétségbeesés uralkodik el. Ezen archaikus, preverbális, mindent elárasztó érzésekkel a személy nem tud megküzdeni, így a tagadás és az elfojtás mellett farmakogén elhárítást is alkalmazni fog, azaz valamilyen pszichoaktív szert használ a belsõ elhárító mechanizmusok kisegítése érdekében. Mint arra Hoyer és munkatársai (1996) hazai eredményeivel összhangban Wurmser is utal, az elhárítás képtelensége az énfunkciók fejletlensége mellett pontosan abból fakad, hogy a mindent átható feszültséget, érzelmi túlfeszítettséget a személy differenciálatlanul éli meg, s nem képes ezeket sem verbalizálni, sem elaborálni. Ehhez kapcsolódóan Tremkó ( ) opiátfüggõk kreativitását, elaborációs készségét és önszabályozási jellemzõit vizsgálva annak ellenére talált átlag alatti kreativitást, hogy egyébként az alkotásra való törekvés ebben a populációban kifejezetten jellemzõ. Gyakori tehát a kísérlet a belsõ feszültségek, indulatok különbözõ alkotásokban való megjelenítésére (lásd pl. Miletics, 2003), de az esetek jelentõsebb részében ez nem társul a kreatív feszültségszabályozás, az elaboráció sikerével. A hangulat szabályozásának kérdése A hangulati szabályozatlanság gyakori probléma valamennyi drogfüggõ populáció esetében. A klinikai irodalmat áttekintve Dodes (1990) mégis azt állítja, hogy az erõ, a kétségbeesettség és a düh kérdései a megérdemeltnél kevesebb figyelmet kapnak az addikció szakirodalmában. Wurmser elgondolásához hasonlóan hangsúlyozza, hogy a drogok egyfajta eszközül szolgálhatnak a nárcisztikusan sérült, a kétségbeesés és gyengeség érzésével elárasztott használójuk számára ezen érzések leküzdésére, az omnipotencia érzésének helyreállítására. A drog tehát e vonatko- 316

23 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page Adrogfüggõség pszichodinamikus megközelítése zásban az érzelmi állapotok újbóli kontroll alá vonását segíti, annak ellenére, hogy a külsõ szemlélõ talán ennek pont ellenkezõjét, a kontroll elvesztését észleli. A helyzet paradox jellegét a szerzõ sem vitatja, de hangsúlyozza, hogy az addiktív kontrollvesztés és a droghasználat segítségével megélt kontrollvisszaszerzés egymást nem kizáró, szimultán folyamatok lehetnek (Dodes, 1990). A hangulati szabályozás kérdése összefüggésben az önszabályozás általánosabb kérdésével megjelenik Wurmser (1995) munkásságának azon részében is, ahol az egyes szertípusok fogyasztása háttérmechanizmusainak elkülönítésére tesz kísérletet. A szerzõ míg az opiátfüggõség vonatkozásában elsõsorban a túl erõs érzelmek elnyomásának szükségletét emeli ki, addig mind a hallucinogén, mind pedig a stimuláns szerek esetében az üresség, az unalom, az értelmetlenség érzéseinek leküzdését tartja központi jelentõségûnek a szerhasználat hátterében. A különbséget a két szercsoport használói között elsõsorban abban látja, hogy míg a pszichedelikus szerek használói az értelmet adó ideálok elvesztése következtében kialakult kiábrándultság állandó érzését próbálják passzív módon kipótolni a drogok keltette élményekkel, addig a stimulánshasználóknál az elfojtott agresszió nyomán keletkezett ûr kitöltését, az agresszió, az omnipotencia, a kontroll, a legyõzhetetlenség érzésének megélését szolgálhatja az amfetamin használata. Az elfojtott agresszió megélésének lehetõsége mellett (illetve azzal összefüggésben) az amfetamin választásának hátterében megjelenik az értéktelenség, a gyengeség érzése, a depresszió is. Wurmser (1974) e tekintetben elsõsorban az autoagresszió jelenségére hívja fel a figyelmet. Leírása szerint amfetaminhasználó klienseinél gyakran figyelt meg letargiát, öngyilkossági késztetést az elvonást követõen (hosszú távon is). Fontos azonban megjegyezni, hogy Wurmser elgondolása implikálja azt a feltételezést, hogy a stimulánshasználók esetében az énfunkciók magasabb szinten szervezettek, mint az opiátfüggõk esetében, hiszen míg utóbbiak problémáját pontosan a túláradó érzések kontrollálási képtelenségében ragadhatjuk meg, addig elõbbieknél ebben az értelemben az elhárító mechanizmusok túlmûködése tehetõ felelõssé az érzelmek kiüresedésért. Az agresszió elfojtása mellett a stimuláns szereket használókra általában jellemzõ az érzelmi üresség. Hoyer és Tremkó (2000) klinikai megfigyeléseik alapján hangsúlyozzák e jelenség fontosságát a stimulánshasználat hátterében. Rámutatnak, hogy a függõség kialakulása mögött gyakran érzelmi és kapcsolati kiüresedés található, s a stimuláns szer használata eszköz az érzelmek megélése érdekében. A stimuláns szerek (amfetamin, MDMA) használata és a depresszió, illetve depresszív tünetek közötti kapcsolatot alátámasztó számos tanulmány (Benazzi és Mazzoli, 1991; Series, Sietske, Dorkins és Peveler, 1994; Mac- Innes, Handley és Harding, 2001; összefoglalóan lásd Demetrovics, 2000) mellett a szubjektív élmények feltárására irányuló vizsgálatok is erõsítik ezt a hipotézist. Az MDMA szubjektív hatásait illetõen ugyanis pontosan a fenti tünetek kompenzálásában tûnik hatékonynak. A használók által elsõdlegesnek tartott (a megkérdezettek 90%-a által megélt) szubjektív élmény, e drog használatakor a másokkal való közelség érzésének fokozódása, de szintén gyakran jelzett élmény a felvillanyozottság, a boldogság, a melegség, a barátságosság, a megnövekedett önbecsülés, a pozitív érzések könnyebb kifejezésének érzése (Downing, 1986; 317

24 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 318 III. Etiológia Peroutka, Newman és Harris, 1988; Solowij, Hall és Lee, 1992; Davison és Parrott, 1997) és hasonló hatások jellemzõek az amfetamin vonatkozásában is (Klee, 1998; Griffiths és mtsai, 1997). Mindezek alapján tehát az merül fel, hogy a droghasználat célja a negatív érzések eszközszerû kivédése, a hangulat egyfajta mechanikus, gombnyomásra (a drog bevétele által) történõ szabályozása (Demetrovics, 2000). Hasonló eszközszerû használatot figyel meg Hoyer és Tremkó (2000) a terápiás kapcsolatban is. Elemzésük szerint szemben az opiátfogyasztókkal akik képesek a terapeutával való kapcsolódásra, a drogfüggõség a terapeutára való áthelyezésére (Demetrovics és Garajszki, 1998; Demetrovics és Szemelyácz, 2004) a stimulánsfogyasztók használják, bizonyos értelemben abuzálják a terapeutát. A szerzõk által egyszer használatos kapcsolatnak elnevezett jelenség lényege, hogy a stimulánshasználó nem a korrekciós törekvése nyomán, hanem belsõ ürességét kitöltendõ, a kapcsolódás lehetõségének megélése érdekében keresi fel a terapeutát, majd egyetlen vagy néhány találkozást követõen, amikor ez a szükséglete kielégült, elhagyja a terápiát. Droghasználat mint öngyógyszerelés Khantzian a kompulzív droghasználatról kialakított elmélete (Khantzian, 1999) számos, a fentiekben megfogalmazott szempontot használ fel. Õ az a szerzõ ugyanakkor, aki Wurmser mellett a leginkább gondot fordított arra, hogy a klinikai megfigyeléseket egységes elméletté, értelmezési keretté gyúrja össze. Ezt a koncepcionális keretet, a már fentiekben is említett a droghasználat mint megküzdés szempont adta, amelyet Khantzian az öngyógyítás, illetve pontosabban az öngyógyszerelés (self-medication) fogalmában ragad meg. Khantzian kiindulópontja, hogy sem maga a szerhasználat, sem annak típusa nem a véletlen következménye, hanem egy tudattalan választási és döntési folyamat része, amelynek alapját a személy azon törekvése adja, hogy a számára megoldhatatlannak tûnõ konfliktusokat kezelni tudja. Khantzian (1985) leszögezi, hogy a drog választása a pszichofarmakológiai mûködés és azon domináns fájdalmas érzések interakciójának az eredménye, amelyekre a drog kedvezõen hat. Khantzian a fájdalom, a stressz és a diszfória kezelése mellett, az opiátok használatában kiemelkedõ jelentõséget tulajdonít azok agresszióellenes hatásának. Klinikai esettanulmányok elemzése alapján úgy találja, hogy az opiáthasználók életét végigkíséri az agresszió és az erõszak jelenléte. Értendõ ezalatt mind a kívülrõl érkezõ, mind a belsõ, a kontrollálhatatlanság érzésével bíró agresszió jelenléte. Az opiátok jelentõs szereppel bírhatnak elképzelése szerint ezeknek az állandó kitöréssel fenyegetõ tendenciáknak a csillapításában, és segítséget nyújtanak abban, hogy a használó normálisnak, nyugodtnak, kedélyesnek és relaxáltnak érezze magát (Khantzian, 1985, old.). Az agresszió mellett kitüntetett szerepet tulajdonít Khantzian az önszabályozás kérdésének is. Feltételezése szerint Wurmser gondolataival összhangban az opiátok képesek ellensúlyozni a belsõ pszichológiai dezorganizációtól való félelmet, sõt magát a dezorganizációt is. Ily módon a heroinfogyasztás egyfajta megküzdés lesz a kényszeres fogyasztók esetében, akik képtele- 318

25 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page Adrogfüggõség pszichodinamikus megközelítése nek egyéb, adekvát módon kezelni a stresszkeltõ helyzeteket (Khantzian és mtsai, 1974). A selfmedikációs megközelítés tehát azt állítja, hogy a drogfogyasztás minden esetben másodlagos jellegû, s célja pontosan az, hogy az elsõdleges idegrendszeri, fejlõdéslélektani defektusokat kompenzálja. Tulajdonképpeni megküzdési mechanizmusról van tehát szó, amely természetébõl fakadóan maladaptív ugyan, de adott esetben betöltheti, illetve megpróbálhatja betölteni annak az elhárító mechanizmusnak a szerepét, amely pontosan a személyiségfejlõdési defektusokból eredõen nem áll a személy, illetve a személyiség rendelkezésére. Khantzian (1997) hangsúlyozza, hogy egy adott drog preferálása a szer pszichofarmakológiai hatásának egyedisége mellett függ a használó személyisége szervezettségének mértékétõl, illetve az egyén személyiségjellemzõitõl, csakúgy, mint a használó pszichológiai szenvedésének és diszharmóniájának belsõ jellemzõitõl. Az opiáthasználat értelmezése mellett Khantzian (1991) a kokainfüggõség szempontjából lényeges tényezõket is azonosítja, bár ezeket kevésbé tartja általános érvényûnek, mint az opiátok esetében tett megfigyeléseit. Wurmserhez hasonlóan Khantzian is a depresszív hátteret látja az egyik fõ problémának a kokainhasználat kialakulásában, illetve ezzel kapcsolatosan az érzelmek megélésének és kifejezésének nehézségeit. Második tényezõként az önértékelési problémákat azonosítja. Khantzian megfigyelései összhangban más, fentebb is idézett kutatásokkal azt jelzik, hogy a kokainhasználóknál gyakori az ambíció és az alacsony önértékelés kombinálódása, a hiperaktív mûködés kompenzatorikus megjelenése. A gyakran bipoláris, ciklotím vagy borderline, nárcisztikus háttéren megjelenõ kokainhasználat egyaránt szolgálhat élénkítõ, energetizáló, illetve antidepresszáns célokat. E tekintetben érdemes megemlíteni, hogy hasonlóan a hiperaktív gyermekeknél alkalmazott amfetaminkezeléshez kokainhasználóknál is leírták a drog paradox, a hiperaktivitást, figyelemzavart, emocionális labilitást csökkentõ, nyugtató hatását (Khantzian, 1983). A harmadik tényezõként a másokhoz való kapcsolódás problematikáját, a kötõdési nehézséget, illetve ezzel összefüggésben a hangulati labilitást és az önértékelés bizonytalanságát azonosítja a szerzõ. A kokain más stimuláns szerekhez hasonlóan hozzájárul ahhoz, hogy a személy átmenetileg az intimitás és a közelség érzését élje meg, hogy sikeresnek érezze magát a kapcsolatban (Demetrovics, 2001). Végül, negyedik szempontként a személy önmagáról való gondoskodásának deficitjét említi Khantzian, hangsúlyozva, hogy ezt a funkciót jelentõsebbnek véli az öndestruktív viselkedés kialakulásának hátterében, mint magát az öndestruktivitásra való hajlamot vagy a gyönyörérzet keresését. Összességében tehát úgy tûnik, hogy az opiátfüggõk a túláradó impulzusoktól, belsõ indulati feszültségektõl védik magukat az opiátok használatával, azaz a kémiai szer direkt módon szolgálja az önszabályozás, a belsõ kontrollfunkciók megerõsítését. A stimuláns szereket használóknál a dezorganizáltságot, paradox módon, nem a kontrollálhatatlan érzelmi zûrzavar, hanem ellenkezõleg, az érzelmek megélésének nehézsége, képtelensége, az üresség érzete okozza. A szabályozási törekvés ebben az esetben nem a belsõ indulati mûködés visszafogását, hanem ellenkezõleg, annak felpörgetését jelenti. Esetükben a széteséstõl a saját érzelmek, indulatok megélése véd. Míg az opiáthasználókat a belsõ indulatok által 319

26 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 320 III. Etiológia való szétfeszítettség révén fenyegeti énvesztés, addig a stimulánshasználók számára az ürességérzet hordozza magában az önazonosság-élmény elveszítésének a lehetõségét. Utóbbiakhoz hasonlatos a helyzet a hallucinogén szereket használók vonatkozásában is, a különbség itt feltehetõleg inkább az ürességérzet kialakulásának okaiban és ezzel összefüggésben annak jellegét illetõ különbségekben kereshetõ (Demetrovics, 2007). Tárgykapcsolat-elméleti és családdinamikai szempontok az addikciók értelmezésében A fenti megközelítések elsõsorban a személyiségfejlõdés intrapszichés vonatkozásaira fókuszáltak. Ezzel szemben a tárgykapcsolat-elmélet az interperszonális kapcsolati minta alakulását, pontosabban ennek õsmodelljét, az anya gyerek kapcsolatot helyezi középpontba, s ezen kapcsolat alakulásában azonosítja a személyiségfejlõdés alapjait. Kati Varga (1993a, 1993b és 1993c) a drogfogyasztók szüleinek terápiája alapján úgy látja, hogy azokat a traumákat, amelyeket a szülõk gyermekként átéltek, továbbadják a következõ generációnak és újraéletik saját gyermekükkel; ilyen megrázkódtatás lehet pl. a válás, az elutasítás, az elhagyás, vagy másik szélsõségként a túlvédés, a masszív függõség, illetve a két véglet váltakozása ugyanabban a családban (Varga, 1993c, 194. old.). Varga elsõsorban az anyát ért szeparációs-individuációs trauma jelentõségét és ezzel is összefüggésben az anya nárcisztikus személyiségfejlõdését emeli ki. Margaret Mahler, az egyik legjelentõsebb tárgykapcsolat-elméleti teoretikus szerint ugyanis a korai (lényegében az elsõ két-három életévben történõ) anya gyerek kapcsolat megfelelõ alakulása mentén jöhet létre a gyermek anyáról történõ leválása (szeparáció), illetve önálló individuumként történõ megerõsödése (individuáció) (Mahler, Pine és Bergman, 1975; McDevitt és Settlage, 1971). Ez a szeparációs-individuációs történés több szakaszban zajlik, lényege azonban az, hogy a gyermek, miután megtapasztalja az anyával való teljes összeolvadást (szimbiotikus fázis), megkezdi leválását, elkülönülését az anyától. Ez, a fizikai szinten is jól megfigyelhetõ leválás (a mozgásfejlõdés révén a gyermek képessé válik az anyától való eltávolodásra, s a körülötte levõ világ felfedezésére) leképzõdik a belsõ reprezentációk szintjén is, azaz a korábbi szimbiotikus élménynyel szemben egyre kifejezettebbé válik az én és a másik (az anya, a külvilág) elkülönülése, majd az én képzetének a megszilárdulása. Serdülõkorban kicsit hasonló jelenség zajlik, hiszen itt is egyfajta szeparáció és önállósodás a serdülõ elõtt álló feladat. Éppen ezen ismétlõdés kapcsán veti fel Varga, hogy a nárcisztikus anya a gyermek szeparációs kísérletét elhagyásként élheti meg, s erre érzelmi zsarolással válaszol, annak érdekében, hogy fenntarthassa a teljes dependencia, a teljes szimbiózis állapotát (Varga, 1993a és 1993b). Arról van tehát szó, hogy a gyermek serdülõkori leválási kísérlete mozgósítja a szülõ megoldatlan szeparációs-individuációs problematikáját, s ezért a szimbiózis fenntartására fog törekedni. Ahelyett tehát, hogy az anya segítené a serdülõ számára a normatív krízis meg- 320

27 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page Adrogfüggõség pszichodinamikus megközelítése oldását, azaz támogatná õt a leválásban és az önállósodásban, akadályozni fogja ezt. Valóban, droghasználók szüleinek vizsgálata egyértelmûen azt jelzi, hogy az opiátfüggõ édesanyja gyakran engedékeny, túlvédõ, de egyben manipulatív is, és gyermekükkel többnyire szimbiotikus kapcsolódást alakít ki (Stanton és mtsai, 1978; Harbin és Maziar, 1975; Seldin, 1972; Schwartzman, 1975). A tárgykapcsolati vonatkozások figyelembevételével, de már a családdinamikai vonatkozásokat is érvényesítve az értelmezésben, könnyû belátni, hogy a serdülõ drogfogyasztása miként tölthet be homeosztatikus szerepet a család életében. A droghasználat ugyanis igen gyakran egy pszeudoindividuációs jelentést kap a családban, amennyiben elfogadhatóvá teszi a szoros kapcsolat fennmaradását (hiszen a gyerek segítségre szorul ), de egyidejûleg megjeleníti a szeparációt is. A serdülõ ugyanis a droghasználaton, a deviáns életvitelen keresztül a szeparációt, az önállóságot fejezi ki, valójában azonban erõsíti függõségét a szülõktõl. Jellemzõ, hogy gyakran a már felnõtt, harmincas, negyvenes éveikben járó opiátfüggõk is szoros kapcsolatot ápolnak a szüleikkel, fõleg édesanyjukkal, s problémás helyzetekben rájuk támaszkodnak. A szimbiotikus kapcsolódás tehát fennmarad, sõt egyfajta legalitást nyer, hiszen a szoros kapcsolódás magyarázható azzal, hogy a beteg gyermeknek szüksége van a támogatásra, segítésre. Schwartzman (1975) mindezzel összhangban arra hívja fel a figyelmet, hogy az absztinencia elérésének, a droghasználat kontrollálásának képtelensége többnyire megerõsítést nyer a családon belül. A férfi droghasználóval intim, szimbiotikus, infantilizáló kapcsolatban élõ anya, azáltal, hogy gyermekét törékeny, beteges, inkompetens személyként kezeli, elbátortalanítja õt az autonóm mûködésre tett kísérleteitõl, s ugyanakkor megerõsíti abban, hogy valóban képtelen felhagyni a szerhasználattal. Egyúttal védi a gyermeket a családban gyenge szerepet betöltõ apa ritka és erõtlen kényszerítõ, korlátozó kísérleteivel szemben. Összefoglalás Összességében azt mondhatjuk, hogy a mai pszichodinamikus elméletek, akár a klasszikus pszichoanalízis, akár a tárgykapcsolat-elmélet, de akár a családdinamikai megközelítések mentén haladnak, abban nyújtanak számunkra segítséget, hogy a droghasználat funkcióit próbálják megérteni, megragadni (Demetrovics, 2007). Azt a kérdést igyekeznek megválaszolni tehát, hogy milyen szerepet tölt be a kémiai szer használata a személy intrapszichés, interperszonális vagy családdinamikai egyensúlyának fenntartásában. Túllépve ugyanis azon a megállapításon, hogy a droghasználat maga, számos egyéni és társas következményét tekintve destruktív magatartás, az igazi kérdés az lesz, hogy mi lehet az az elõnye, ami miatt mégis kialakul. Az elõnyt itt alapvetõen funkció értelemben használom. Arról van tehát szó, hogy az okokat keresve kicsit el kell szakadnunk a negatív következményektõl, s feltételezni, hogy olyan, a funkció szempontjából pozitív vagy legalábbis elvárt pozitív következmények is meg kell, hogy jelenjenek a droghasználat eredményeképp, amelyek nyomán értelmezhetjük a droghasználat kialakulását és fennmaradását. A fentiekben a pszichodinamikus megközelítések segítségével erre tettem kísérletet. 321

28 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 322 III. Etiológia Irodalom Klee, H The Love of Speed: An Analysis of the Enduring Attraction of Amphetamine Sulphate for British Youth. Journal of Drug Issues, 28(1): Griffiths, P., Vingoe, L., Jansen, K., Sherval, J., Lewis, R., Hartnoll, R., Nilson, M New Trends in Synthetic Drugs in the European Union: Epidemiology and Demand Reduction Responses. EMCDDA Insights series, Number 1. European Monitoring Centre for Drugs and Drug Addiction. Lisboa. Portugal. Davison, D., Parrott, A. C Ecstasy (MDMA) in Recreational Users: Self- Reported Psychological and Physiological Effects. Hum Psychopharmacol, 12(3): Dodes, L. M Addiction, Helplessness, and Narcissistic Rage. Psychoanal Q, 59(3): Miletics B Szirének éneke. L Harmattan Kiadó, Budapest. Abraham, K The psychological relations between sexuality and alcoholism. In: Levin, J. D., Weiss, R. H. (eds.) The dynamics and treatment of alcoholism: Essential papers. Jason Aronson, Northvale Benazzi, F., Mazzoli, M Psychiatric illness associated with ecstasy. Lancet, 338(8781): Brehm, N. M., Khantzian, E. J Psychodynamics. In: Lowinson, J. H., Ruiz, P., Millman, R. B., Langrod, J. G. (eds.) Substance Abuse. A Comprehensive Textbook. Williams & Wilkins, Baltimore Demetrovics Zs Ecstasy: szakirodalmi áttekintés. Szenvedélybetegségek, 8(2): Demetrovics Zs Táncos szórakozóhelyeket látogató fiatalok szexuális viselkedése. Veszélyek és esélyek. Fertõzés, drog és társadalom. Tudományos ülés, Magyar Tudományos Akadémia november Budapest. Demetrovics Zs A droghasználat pszichiátriai komorbiditása. Addiktológia, 4(3): Demetrovics Zs., Garajszki Zs Metadonfenntartó kezelés hatékonyságának vizsgálata: változások a társas kapcsolati hálóban. Az ártalomcsökkentés néhány szempontja. Szenvedélybetegségek, 6(1): Demetrovics Zs., Szemelyácz J Kommunikáció drogfüggõ betegekkel. In: Pilling J. (szerk.) Orvosi kommunikáció. Medicina Könyvkiadó, Budapest Demetrovics, Zs A droghasználat funkciói. Akadémiai Kiadó, Budapest. Downing, J The Psychological and Physiological Effects of MDMA on Normal Volunteers. J Psychoactive Drugs, 18(4): Gerevich J Az addikció pszichoanalitikus vonatkozásai. Psychiat Hung, 12(4): Glover, E On the aetiology of drug-addiction. Int J Psychoanal, 13: Harbin, H. T., Maziar, H. M The Families of Drug Abusers. A Literature Review. Fam Process, 14(3): Hoyer M., Tremkó M. (2000). Istenkeresés helyett egyszerhasználatos kapcsolat, avagy a drogfogyasztó magatartás mint a társadalmi változások tükre. In: De- 322

29 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page Adrogfüggõség pszichodinamikus megközelítése metrovics Zs. (szerk.) A szintetikus drogok világa. Diszkódrogok, drogfogyasztók, szubkultúrák. Animula, Budapest Hoyer M., Tremkó M Ópiátfüggõk klinikai pszichodiagnosztikája. Pszichoterápia, 11(1): Hoyer M., Tremkó M., Riskó Á., Cserne I., Vargha A Ópiátfüggõk kapcsolati zavarai a Rorschach jellemzõk tükrében. Elõadás a MPT XIII. Országos Nagygyûlésén, május Khantzian, E. J An extreme case of cocaine dependence and marked improvement with methylphenidate treatment. Am J Psychiat, 140(6): Khantzian, E. J The Self-Medication Hypothesis of Addictive Disorders: Focus on Heroin and Cocaine Dependence. Am J Psychiat, 142(11): Khantzian, E. J Self-Regulation Factors in Cocaine Dependence A Clinical Perspective. In: Schober, S., Schade, C. (eds.) The Epidemiology of Cocaine Use and Abuse. NIDA Res Monogr 110. NIH National Institute on Drug Abuse, Rockville Khantzian, E. J. (1997). The self-medication hypothesis of substance use disorders: a reconsideration and recent applications. Harvard Review of Psychiatry, 4(5): Khantzian, E. J Treating Addiction as a Human Process. Jason Aronson, Northvale. Khantzian, E. J., Mack, J. E., Schatzberg, A. F Heroin Use as an Attempt to Cope: Clinical Observations. Am J Psychiat, 131(2): MacInnes, N., Handley, S. L., Harding, G. F. A Former chronic methylendioximetamphetamine (MDMA or ecstasy) users report mild depressive symptoms. J Psychopharmacol, 15(3): Mahler, M. S., Pine, F., Bergman, A The biopsychological birth of the human infant. Basic Books, New York. McDevitt, J. B., Settlage, C. F (eds.) Separation - Individuation. Essays in Honor of Margaret S. Mahler. International Universities Press, New York. Peroutka, S. J., Newman, H., Harris, H Subjective Effects of 3,4-Methylenedioxymethamphetamine in Recreational Users. Neuropsychopharmacology, 1(4): Rado, S The psychoanalysis of pharmacothymia (drug addiction). Psychoanal Q, 2: Schwartzman, J The Addict, Abstinence, and the Family. Am J Psychiat, 132(2): Seldin, N. E The Family of the Addict: A Review of the Literature. Int J Addict, 7(1): Series, H., Sietske, B., Dorkins, E., Peveler, R Psychiatric complications of Ecstasy use. J Psychopharmacol, 8(1): Shaffer, H The Psychoanalysis of Pharmacothymia (Drug Addiction). J Subst Abuse Treat, 1(1): Solowij, N., Hall, W., Lee, N Recreational MDMA use in Sydney: a profile of Ecstasy users and their experiences with the drug. Brit J Addict, 87(8):

30 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 324 III. Etiológia Stanton, M. D., Todd, T. C., Heard, D. B., Kirschner, S., Kleiman, J. I., Mowatt, D. T., Riley, P., Scott, S. M., van Deusen, J. M Heroin Addiction as a Family Phenomenon: A New Conceptual Model. Am J Drug Alcohol Abuse, 5(2): Svrakic, D. M Narcissistic Interpersonal Relations: A Clinical Approach. Eur J Psychiat, 3(1): Tremkó M A megtalált és elveszett paradicsom. Ópiátfüggõk kreativitásának vizsgálata. Magyar Pszichológiai Szemle, (5 6.): Varga, K. 1993a. Adolescens toxikomániások szülei. Szenvedélybetegségek, 1(3): Varga, K. 1993b. Adolescens toxikomániások szüleinek terápiás vezetése. Szenvedélybetegségek, 1(3): Varga, K. 1993c. Érzelmi zsarolás. Szenvedélybetegségek, 1(2): Wurmser, L Psychoanalytic Considerations of the Etiology of Compulsive Drug Use. J Am Psychoanal Assoc, 22(4): Wurmser, L The Hidden Dimension: Psychodynamics of Compulsive Drug Use. Jason Aronson Inc. Northvale. 324

31 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 325 Kökönyei Gyöngyi Bûnelkövetõ viselkedés és meghatározói gyermek- és serdülõkorban Bevezetés Ismert, hogy a serdülõkor és a fiatal felnõttkor kitüntetett idõszak a deviáns viselkedés és rizikómagatartás-formák (pl. szerhasználat: dohányzás, alkohol- és drogfogyasztás) kialakulása és megszilárdulása szempontjából. A szerhasználatot és a deviáns viselkedést sokan közös tõrõl fakadó jelenségként értelmezik, és hátterükben a szociálisan elfogadott normáknak megfelelõ konvencionális alkalmazkodás hiányát hangsúlyozzák. Ez a gondolat Jessor és Jessor (1977) jól ismert problémaviselkedés elméletében is fellelhetõ. Az elmélet szerint a szerhasználat, valamint a fiatalkori bûnelkövetés, a rossz iskolai teljesítmény és a korai szexuális aktivitás ugyanannak a szindrómának a különbözõ megnyilvánulási formái, és a deviáns viselkedés egy-egy változatai. Ezzel szemben a társadalom, család, iskola és vallás iránti elkötelezõdés folyamatát a mindenki által birtokolt deviáns impulzusok kifejezõdésének gátjaként írják le (Waldron, 1998). Az antiszociális viselkedés és szerhasználat közötti kapcsolat ugyanakkor túlmutat az egyszerû komorbiditáson, az antiszociális viselkedés prediszponálhat az illegális droghasználatra, és a kapcsolat fordítva is igaz lehet (Rutter, Giller és Hagell, 1998). A problémaviselkedés elméletei szerint (pl. Jessor és Jessor, 1977) a problémás viselkedés ebben az életkorban a normatív fejlõdési célok (pl. identitás, lásd Erikson elmélete, 1991) elérését, illetve a stresszhelyzetek leküzdését segítik elõ (Rácz, 2002). Sok esetben a serdülõkori normaszegõ viselkedés átmeneti, a fejlõdéssel együtt járó jelenségnek tekinthetõ, mint ahogy erre kutatási eredmények is utalnak (lásd alább). Ugyanakkor azonosítható a serdülõknek egy olyan csoportja, akikre a szerhasználat és/vagy a krónikus bûnelkövetõ magatartás tartósan jellemzõ. A fiatalkorú bûnelkövetõk azonban nemcsak antiszociális magatartásuk miatt tekinthetõk veszélyeztetett csoportnak. A különbözõ legális és illegális szerek használati aránya kiemelkedõ ebben a csoportban (pl. Dembo és Schmeidler, 2003). Magas alkoholhasználatot és -abúzust detektáltak több országban is a fiatalkorú bûnelkövetõk között, pl. Oroszországban (Koposov, Ruchkin, Eisemann, Sidorov, 2005), Ausztráliában (Lennings, Copeland, Howard, 2003). Annak elle- 325

32 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 326 III. Etiológia nére, hogy a javító-nevelõ intézetekben a fiatalok eltérõ szerhasználati csoportjai azonosíthatók (pl. Potter és Jenson, 2003) általánosságban helyt álló, hogy a bûnelkövetõ fiatalok körében az alkoholhasználaton kívül magas a hallucinogének, inhalánsok használata (Dembo és Schmeidler, 2003). Egy hazai, nem reprezentatív felmérés alapján az intézményes keretek között nevelkedõ gyermekek körében (javító-nevelõ intézet és gyermekotthon) a problémás szerhasználók (ún. heavy userek 1 ) arányát kb. 25%-ra tehetjük, szemben a normál, azonos életkorú serdülõk körében megfigyelhetõ alacsony 1-2%-os elõfordulással (Sebestyén, 2003; ter Bogt, Fotiou, Gabhainn, 2004). Egy longitudinális vizsgálat keretében (Pittsburgh Youth Study, lásd alább) azt vizsgálták, hogy az alkohol és más drogok használata hatással van-e a bûncselekmény elkövetésére. A vizsgálat eredményei arra utaltak, hogy azok a serdülõk, akik másokat megtámadtak, gyakran jeleztek akut alkoholhasználatot, gyakran a heavy userek közé tartoztak, sokkal súlyosabb bûnelkövetõkként azonosították õket, impulzívabbak voltak és több deviáns barátjuk volt (White, Tice, Loeber, Stouthamer-Loeber, 2002). A fiatalkorú bûnelkövetõk csoportja nemcsak magas szerhasználata miatt kap kitüntetett figyelmet. A nem bûnelkövetõ fiatalok csoportjához képest az internalizáló zavarok (depresszió, szorongásos zavarok) elõfordulása is magasabb közöttük (Dembo és Schmeidler, 2003; Vermeiren, 2003). Két longitudinális vizsgálat eredményei szerint a depresszió kialakulásának hátterében a deviáns kortársak szerepe azonosítható. A deviáns kortársakkal való affiliáció megnöveli a problémás viselkedés, illetve az externalizáló zavarok elõfordulását. Ez a gyermek és serdülõ számára negatív következményekkel járhat, proszociális kortársak általi viszszautasítottságot eredményezhet. A társas visszautasítottság oki tényezõként a depresszió kialakulásában szerepet játszhat (Fergusson, Wanner, Vitaro, Horwood, Swain-Campbell, 2003). A deviáns magatartás és a deviáns barátokkal való affiliáció hozzájárulhat az iskolából való gyakori kimaradáshoz (Battin-Pearson, Newcomb, Abbott, Hill, Catalano, Hawkins, 2000), amely megemeli a bûnelkövetõ magatartás megjelenését és fennmaradását (Stouthamer-Loeber, Wei, Loeber, 2004). Magyarországon 2005-ben több mint éven aluli gyermek és több mint 12 ezer 14 éven felüli fiatal vonódott be valamilyen kriminális cselekedetbe. A gyermekkorúak között 3697 bûnelkövetõt regisztráltak, a hasonló életkorú népességhez viszonyítva ez 0,25%-os arányt jelent. A fiatalkorú bûnelkövetõk száma volt, százezer fiatalkorú lakosra levetítve a bûnelkövetõk száma 2458 (2,46%). Mind a gyermek-, mind a fiatalkorúak legnagyobb többsége valamilyen vagyon elleni bûncselekményt (lopás, betöréses lopás, rablás) követett el. Az elkövetõk között több a fiú (kb %), azonban az elmúlt néhány évben a lányok száma is emelkedik, közel 4%-kal több volt 2005-ben a lányok aránya az elkövetõk között a 2001-es évhez viszonyítva. Érdemes megjegyezni, hogy a bûnelkövetésbe be- 1 A heavy userek azok, akik az elmúlt egy évben egy adott szert 40-nél többször használták (ter Bogt és mtsai, 2004). 326

33 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page Bûnelkövetõ viselkedés és meghatározói gyermek- és serdülõkorban vonódott fiatalkorúak közel 40%-a nem jár iskolába. A bûncselekmények nagy részét (kb. 60%) többen, társaságban követik el. 2 Vajon ezek a gyerekek és fiatalok miért követtek el valamilyen bûncselekményt, hogyan juthattak el fejlõdésük során eddig a pontig? Mindig is problémás gyerekek voltak vagy valami más állhat normaszegõ viselkedésük hátterében? Milyen kilátásaik vannak a jövõre? Jelen tanulmány ezekre a kérdésekre keresi a választ. Elõször általánosságban áttekintjük, hogy milyen tényezõk játszhatnak szerepet az antiszociális viselkedés, életstílus kialakulásában, majd az ún. fejlõdési taxonómiák ismertetésével kifejezetten a gyermek- és serdülõkorra vonatkoztatva járjuk körbe a kérdést. Az antiszociális viselkedés kialakulásában szerepet játszó tényezõk Az antiszociális viselkedés kialakulásának hátterében a genetikai és a szociális környezeti tényezõk hangsúlyozása mellett az egyéni jellemzõk, szituatív és tágabb környezeti hatások szerepét is mérlegelnünk kell. Genetikus és/vs. környezeti hatások Az antiszociális viselkedés (illetve személyiségzavar) etiológiájában a genetikus faktornak jelentõs szerepe lehet, erre utalnak ikerkutatási és örökbefogadási vizsgálatok (Grove, Eckert, Heston, Bouchard, 1990; Mednick, Gabrielli, Hutchings, 1984). Ugyanakkor pszichoszociális deficitek felerõsíthetik a biológiai prediszpozíciókat. A felnõtt vizsgálati populációban a bûnözõk 70,2%-a mind biológiai (születési komplikációkkal és genetikusan meghatározott neuromotorikus zavarokkal), mind pszichoszociális kockázati tényezõvel (szociális, gazdasági, tanulási, foglalkoztatottsági és megélhetési problémák) jellemezhetõ volt, és kétszer annyi bûnesetet követtek el, mint az egy kockázati faktorral rendelkezõk. A legkisebb bûnözési arányt azok adták, akiknél csak a pszichoszociális kockázati tényezõ volt jelen (Raine, Venables, Willimas, 1996). A genetikai prediszpozíciók öröklõdésén kívül a család deviáns, antiszociális életstílusa, normái és hiedelmei modellként szolgálhatnak. Egy 1998-as vizsgálatban (O Connor, Deater-Deckard, Fulker, Rutter és Plomin, 1998) 7 12 év között adoptált gyerekek esetében azt találták, hogy azok, akik genetikai kockázattal rendelkeztek (vagyis a biológiai szülõk egyike vagy esetleg mindkettõ antiszociális viselkedést mutatott), több negatív kontrollt kaptak az adoptáló szülõktõl, mint azok, akik nem rendelkeztek genetikai kockázattal, vagyis evokatív 2 Forrás: dr. Diószegi Gábor rendõr alezredes Az ifjúkori bûnözés alakulása évben címû írása, amely a hivatalos statisztikai adatokat tartalmazza. 327

34 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 328 III. Etiológia genotípus-környezet interakció (Plomin és mtsai, 1977, id. Kulcsár, 1996) volt megfigyelhetõ. A temperamentumjellemzõk dühöt, ellenérzést, agressziót válthatnak ki a környezetbõl, s ez kiindulópontja lesz a circulus vitiosusoknak (Döme, 1996). Más adoptációs vizsgálatok (pl. Cadoret és Stewart, 1991) arra a következtetésre jutottak, hogy ha a pszichopata biológiai szülõk mellett az adoptáló szülõk valamelyike bûnözõ vagy pszichopata személyiség, akkor a gyerek nagyobb valószínûséggel fog hasonló utat bejárni nagyobb valószínûséggel lesz jellemezhetõ antiszociális személyiségként, mint akkor, ha csak a biológiai szülõ pszichopata. A különbözõ eredmények arra utalnak, hogy az antiszociális vsielkedésnek vannak örökölt aspektusai, nagy az érdeklõdés azon biológiai folyamatok iránt, amik ezt az öröklöttséget közvetíthetik. Egy újabb metaanalízis (Ortiz és Raine, 2004) eredménye szerint az antiszociális gyerekek és serdülõk esetében az alacsony nyugalmi szívritmus jó biológiai prediktornak tekinthetõ. Bár az eredmények arra utalnak, hogy a genetikus tényezõk szerepe nem elhanyagolható, a bemutatott példák azt mutatják, hogy a környezeti faktornak is kiemelkedõ szerepe van. Szociális környezeti tényezõk; a család szerepe A legtöbb elméleti modell és vizsgálati eredmény megerõsíti a diszfunkcionális családi hátteret az antiszociális viselkedés kialakulásában és fennmaradásában. A nem megfelelõ gyermek-szülõ kötelék (Saltaris, 2002; Catalano és Hawkins, 1996, idézi Sullivan, 2006), a szülõi monitorozás hiánya (Patterson, DeBaryshe, Ramsey, 1989; Moffitt, 1993), a kegyetlen, durva szülõi nevelési stílus (Patterson és mtsai, 1989, Jaffee, Caspi, Moffitt és Taylor, 2004), a szülõi antiszociális minta (Farrington, 1995 id. Farrington, Jollifee, Loeber, Stouthamer-Loeber, Kalb, 2001) mind családi rizikótényezõként azonosítható. A cambridge-i longitudinális vizsgálat 3 szerint, ha a gyermek 8-10 éves koráig az apát vagy valamelyik idõsebb testvérét legalább egyszer letartóztatják, az 3,4-szeresére növeli a gyermek késõbbi letartóztatásának esélyét (Farrington, 1995, id. Farrington és mtsai, 2001). A letartóztatott apa és a gyermek antiszociális viselkedése közötti kapcsolatot erõsíti, ha az anya fiatal, a lakóhely számos hátránnyal jellemezhetõ (l. alább) és a gyermek bûntudatátélésének képessége gyenge (Farrington és mtsai, 2001). Az antiszociális anya jelenléte is megnöveli az esélyét a gyermeknél valamilyen pszichopatológia elõfordulásának valószínûsíthetjük, hogy az antiszociális anya által biztosított gondozói környezet (fizikai abúzus, anyai ellenségesség és a családi erõszaknak való kitettség) jellemzõin keresztül (Kim-Cohen, Caspi, Rutter, Thomas, Moffitt, 2006). A gyermekkori fizikai abúzus elszenvedése megemeli az antiszociális viselkedés kialakulását (Jaffee és mtsai, 2004). 3 A vizsgálat London legalacsonyabb szocioökonómiai státuszú lakóhelyén élõ szegény vagy munkásosztálybeli családok fiúgyermekeit (N = 411) követi nyomon 8 éves koruktól (most a vizsgálati személyek negyvenes éveik közepén járnak). 328

35 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page Bûnelkövetõ viselkedés és meghatározói gyermek- és serdülõkorban Egy másik vizsgálatban arra keresték a választ, hogy mi a fiatalkorúak között a visszaesés oka. A gyermekkori rossz bánásmód elõfordulását vizsgálva kiderült, hogy az érzelmi elhanyagolás jósolta be a féléven belüli ismételt bûnelkövetést (Kingree, Phan, Thompson, 2003). Ugyanakkor a jól mûködõ család egyéb kockázati tényezõk (lásd alább) esetén is protektív tényezõként mûködhet (Sullivan, 2006). Szociális környezeti tényezõk, a kortársak szerepe Serdülõkorban a kortársak szerepe egyre meghatározóbb lesz. A kortárs csoport normái és értékei, a kortárs csoport általi elfogadottság vagy visszautasítottság fontos szerepet játszik a serdülõk szocializációjában és fejlõdésében, továbbá a mentális egészségre is kifejti hatását. A kortársakkal eltöltött idõ nagyrészt felügyelet nélkül zajlik, amely megemeli a rizikómagatartások (pl. szerhasználat) elõfordulását (pl. Kökönyei, 2004a; Settertobulte és Gaspar de Matos, 2004). A deviáns kortársak, barátok jelenléte a serdülõkor szakaszaiban erõteljes hatással van az antiszocialitás megjelenésére (Sullivan, 2006; Moffitt, 1993), amit gyakorta a megfelelõ szülõi felügyelet/monitorozás hiánya tesz lehetõvé (Patterson és mtsai, 1989). Az iskolai környezet negatív percepciója az iskola iránti kedvezõtlen attitûd, az iskolai tartózkodás negatív percepciója kapcsolatban áll a magatartási problémák és az antiszociális viselkedés elõfordulásával (Garnefski és Diekstra, 1996; Garnefski, 2000). Farrington (Loeber és Farrington, 2001) kutatási eredményei alapján arra a következtetésre jutott, hogy a balhés iskolai hovatartozás jósolja a késõbbi bûnelkövetést. Véleménye szerint az ilyen típusú iskolákban a tanári nevelési stílus (sok fegyelmezés, kevés pozitív visszajelzés) fontos mediátor tényezõnek tekinthetõ. Egyéni jellemzõk Az impulzivitás (Farrington és mtsai, 2001, Moffitt, 1993), az újdonságkeresés (illetve a hajlam az unalomra), a hiperaktivitás (Rutter és mtsai, 1998; Maughan és Rutter, 1998) és az agresszivitás (Broidy és mtsai 2003; Maughan és Rutter, 1998) mellett a kora gyermekkori érzelmi (pl. depresszió, szorongás) és viselkedési problémák (pl. oppozíciós zavar, magatartászavar, ADHD) (Loeber Burke, Lahey, Winters, Zera, 2000) rizikótényezõkként azonosíthatók. Az alacsony IQ, fõként az alacsony verbális képességek (az absztrakciós gondolkodás problémái) szintén a bûnelkövetésre ható egyéni jellemzõk közé sorolhatók. Farrington vizsgálatának eredményei szerint a 90 alatti IQ már 8-10 éves korban megduplázza a késõbbi bûnelkövetés esélyét. Az alacsony IQ és a gyenge verbális képességek okozta gyenge iskolai teljesítmény is a rizikótényezõk közé tartozik (Maughan és Rutter, 1998). Gottfredson és Hirschi (1990) A bûnözés általános elmélete címen publikált elképzelésükben az alacsony önkontroll oki szerepét emelték ki. A bûnözés hátte- 329

36 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 330 III. Etiológia rében az örömkeresésnek és a fájdalom elkerülésének a motívumait hangsúlyozták. Ennek megfelelõen a bûnelkövetõkre az azonnali szükségletkielégítés, vagyis a késleltetés képességének hiánya jellemzõ, amely megnyilvánulhat magában a bûnelkövetésben, de számos más magatartásformában is, pl. szerhasználatban, szerencsejátékban, felelõtlen szexuális aktivitásban vagy gyorshajtásban. A gyenge önkontrollképesség Gottfredson és Hirschi szerint a nem megfelelõ szocializáció terméke, ugyanakkor felhívják a figyelmet arra, hogy az alacsony önkontroll nem elégséges és nem is szükséges feltétele a bûnelkövetésnek. Léteznek olyan tényezõk vagy szituációs jellemzõk, amelyek ellene dolgoznak, illetve amelyek megfelelõ szintû önkontroll mellett is devianciát valószínûsítenek. A bûnelkövetéssel kapcsolatos attitûd szintén meghatározó lehet. Landsheer és T Hart (1999) azt találta, hogy azok a fiatalok (12 24 évesek), akik neutralizálják a konvencionális normákat, és megengedõk a tulajdonrongálás és az erõszak irányába, magasabb kriminális aktivitást mutatnak. Azoknál a legmagasabb a kriminális aktivitás aránya, akik az erõszakkal szemben pozitív attitûdökkel rendelkeznek. De az életkor erõteljes szerepet játszhat az attitûd és viselkedés közötti kapcsolatban (Zhang, Loeber, Southamer-Loeber, 1997). Szituatív tényezõk és költség-haszon elemzés A fentebb bemutatott tényezõk hatásán túl érdemes a bûnelkövetésre sarkalló szituációs hatásokat is górcsõ alá venni. Farrington (Farrington és mtsai, 2001) megközelítése szerint a személy egy-egy szituációban az adott viselkedéssel kapcsolatos költségelemzést is elvégzi, méghozzá a nyereség-veszteség terminusaiban mérlegeli az adott tervezett viselkedés hatását. A magas kriminális potenciállal jellemezhetõ személy a költségelemzés végén arra következtet, hogy ha a nyereség magas, akkor valószínûleg elköveti a bûncselekményt. Catalano és Hawkins (1996 id. Sullivan, 2006) szerint nem is feltétlenül szükséges bizonyos egyéni és társas rizikótényezõkkel rendelkezni: ha a bûnelkövetõ viselkedéssel együtt járó nyereség nagy és a kockázat nagyon kicsi, akkor a családhoz, iskolához, közösséghez való kötelék erõssége nem feltétlenül fog protektív tényezõként mûködni (Catalano és Hawkins, 1996, idézi Sullivan, 2006). A kriminalitás oki sémájában Rutter (Rutter és mtsai, 1998) a szituációs jellemzõk közül szintén kritikusnak tartja a viselkedéssel együtt járó költségelemzést. Emellett számol a szituációs nyomással, a lehetõséggel, továbbá az érzelmi provokációt is fontos szituatív meghatározónak tartja ( nem mered?! ). Lakóhelyi környezet (a környék [neighbourhood] jellemzõi) A fejlõdési-ökológiai elmélet szerint az egyéni fejlõdést jelentõsen befolyásolják azok a szociális színterek, amelyekben a gyermek él, vagy amelyik életében a gyermek részt vesz (Bronfenbrenner, 1977, 1986). Vagyis a családi mûködésmód fejlõdésre kifejtett hatása függ annak a közösségnek vagy lakóhelynek a szociológiai 330

37 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page Bûnelkövetõ viselkedés és meghatározói gyermek- és serdülõkorban karakterisztikumaitól, amelyben a fiatal és a családja él. A deviancia szociológiai elméletei szerint a lakóhely (környék, neighbourhood) jellemzõi hatással vannak a fiatalkori bûnelkövetésre. A dezorganizált környék, a szegregáció, az izoláció és az alacsony szocioökonómiai státusz (SES) gyenge szociális kontrollhálózatot eredményezve növeli a bûnelkövetõi rátát. Leventhal és Brooks-Gunn (2000) a lakóhely három jellemzõjét intézményi források, kapcsolatok, normák/kollektív énhatékonyság emeli ki a bûnelkövetés magyarázatában. Ha kevés az intézményes forrás, vagyis a gyermekgondozók, iskolák, orvosi ellátás elérhetõsége alacsony, ha a munkavállalási lehetõség kevés, továbbá a tanulási, szociális és rekreációs aktivitások elérhetõsége a közösségben alacsony, a bûnelkövetés esélye megnõ. Hasonlóképpen, a lakóhelyi interperszonális kapcsolatok nem megfelelõ száma és minõsége a szülõk számára kevés elérhetõ támogatói rendszer, a rossz struktúrájú és minõségû lakóhelyi környezet is rizikótényezõ lehet. Ha a lakosok viselkedésének monitorozására és felügyeletére sem formális, sem informális intézményi hálózat nem áll rendelkezésre (vagyis a proszociális viselkedést közvetítõ normák hiányoznak), a bûnelkövetõi ráta növekedhet. A lakóhely kedvezõtlen jellemzõi nem önmagukban, hanem különbözõ családi változókkal együtt jelentenek kockázati tényezõt. Egy longitudinális vizsgálatban a lakóhely hátrányos jellemzõi alacsonyabb szülõi bevonódáson keresztül alacsonyabb szülõi monitorozást eredményezett, amely, ahogy már fentebb is jeleztük, szoros kapcsolatban van a deviáns vagy bûnelkövetõi magatartással (Stern és Smith, 1995, id. Kroneman, Loeber, Hipwell, 2004). Egyes vizsgálatok szerint a lakóhely típusa és a gyerekek magatartászavara között a családi stressznek fontos mediátor hatása van (Plybon és Kliewer, 2001), és a hátrányos lakóhelyen élõ gyerekek esetében a magas családi kohézió a súlyos bûnelkövetõi magatartással szemben protektív tényezõként hathat (Gorman-Smith, Tolan, Henry, 2000; Plybon és Kliewer, 2001). Az antiszociális viselkedés kialakulása hátterében láthattuk, hogy sokféle magyarázó tényezõ, illetve ezek tranzakciója állhat. Érdemes ezek hatását fejlõdési perspektívában vizsgálni. Fejlõdési taxonómiák A fentebb bemutatott tényezõk egyedi konstellációja azonosítható egy-egy antiszociális viselkedésû személy esetében, vagyis az antiszociális viselkedést mutató serdülõk és felnõttek csoportja nem tekinthetõ homogén csoportnak. A megfelelõ alcsoportok kialakítása nemcsak elméleti, de gyakorlati szempontból is jelentõs, mivel a bûnelkövetõ viselkedéssel jellemezhetõ személyek megfelelõ osztályozása, csoportosítása a megelõzés szempontjából hasznos információkkal szolgálhat. A XX. század elején a fiatalkorú bûnözéssel kapcsolatos szemléletváltás már nem a klasszikus elképzelés megtorlást hangsúlyozó elveit, hanem a megelõzés elõnyben részesítését hirdette, valamint a család felelõssége mellett a közösség és az állam felelõsségét is hangsúlyozta a bûnelkövetõ fiatalok reszocializációjában. 331

38 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 332 III. Etiológia A fiatalkorú bûnelkövetés megelõzése, valamint megfelelõ kezelése csak akkor lehetséges, ha nemcsak a közvetlen kiváltó okokat, hanem az antiszociális viselkedéshez vezetõ fejlõdési útvonalat is megismerjük. A fejlõdési útvonalak, valamint a rizikó- és protektív faktoroknak a feltárása prospektív, longitudinális vizsgálatok keretében lehetséges, és a prevenciós programokat az empirikus úton azonosított rizikó- és protektív faktorok ismeretében lehet megtervezni. Az as években az Oregoni Szociális Tanulás Központ (Oregon Social Learning Center) Gerald Patterson vezetésével elsõként vállalkozott arra, hogy a bûnelkövetõi karrier fejlõdését leírja, feltárja. Patterson volt az egyike azoknak, akik elõször érveltek két csoport elkülönítése mellett: az egyik csoportba azok a fiatalok tartoztak, akiknél az antiszociális viselkedés már gyermekkorban is megjelent, a másik csoportba, akiknél a kezdet késõbbi idõszakokra volt tehetõ. Patterson a korai kezdetû antiszociális viselkedés hátterében oki tényezõkként a nem megfelelõ szülõi nevelési stílust, valamint a szülõi monitorozás hiányát emelte ki, továbbá a bûnelkövetõ kortársak hatását is jelentõsnek vélte. A nem megfelelõ, kényszerítõ, korlátozó vagy autoriter szülõi nevelési stílus a gyermeknél viselkedési problémákhoz vezethet (pl. Snyder, Cramer, Afrank, Patterson, 2005), ami a szociális és iskolai életet, illetve a teljesítményt alááshatja. A kortársak részérõl megtapasztalt visszautasítás és kudarcok a hasonló háttérrel rendelkezõ bûnelkövetõ kortársak csoportjához való csatlakozás esélyét növelik, ezáltal a bûnelkövetés valószínûsége is megnövekszik (lásd pl. Patterson és mtsai, 1989). A 10 éves kori rossz nevelési háttér, a kortársak visszautasítása és az iskolai kudarcok a 12 éves kori antiszociális viselkedés szempontjából prognosztikus erõvel bírtak (Dishion, Patterson, Stoolmiller, Skinner, 1991). Ebben a csoportban a krónikus kriminalitás valószínûsége sokszorosára növekedett a késõi kezdetû csoporthoz viszonyítva, akik leginkább 14 éves koruk körül vonódtak be bûncselekményekbe. A serdülõkorban induló antiszociális viselkedés a kutatók szerint a bûnelkövetõ kortársak hatása alá kerülésével magyarázható, ami mögött pedig a szülõi monitorozás hiánya áll. Eszerint a családi monitorozás nem megfelelõ szintje Patterson munkacsoportja szerint mind a korai, mind a késõi kezdetû antiszociális viselkedés hátterében azonosítható. Pattersonhoz hasonlóan Terrie Moffitt is (1993) fejlõdési taxonómiájában a serdülõkori antiszociális viselkedést tekintve két csoport elkülönítése mellett érvel. Véleménye szerint a két csoport antiszociális viselkedése mögött eltérõ etiológiai útvonal tárható fel. Egyes serdülõk átmeneti és szituációs antiszociális viselkedést mutatnak, míg másokra a korai kezdet (vagyis gyermekkori viselkedési problémák és antiszociális magatartás) jellemzõek. Az elmélet szerint a perzisztens antiszociális viselkedést mutató csoport esetében valószínûsíthetjük a felnõttkori deviáns viselkedést is. A két csoport között eszerint a viselkedés folytonosságát és stabilitását tekintve is különbséget találhatunk. Moffitt (1993) véleménye szerint tehát a két csoport más-más etiológiai tényezõkkel írható le, a serdülõkorra korlátozódó (adolescence-limited, a továbbiakban AD) antiszocialitás esetében inkább proximális (közeli), míg a perzisztens viselkedés (life-course persistent, a továbbiakban LCP) esetében disztális (távoli) okokat kell keresnünk. 332

39 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page Bûnelkövetõ viselkedés és meghatározói gyermek- és serdülõkorban Élethosszi, perzisztens antiszociális viselkedés jellemzõi (LCP-csoport) Az élet folyamán az ebbe a csoportba tartozó személyek az antiszociális magatartás változó manifesztációját mutatják, vagyis ebben a csoportban a serdülõkori bûnelkövetõ viselkedés eredete gyermekkorban keresendõ. A problémás viselkedést megalapozó diszpozíció ugyanaz marad, de a fejlõdés folyamán az új szociális lehetõségeknek megfelelõen változó formában jut kifejezõdésre. A szerzõ itt bevezeti a heterotipikus kontinuitás (viselkedési koherencia) fogalmát (Kagan és Moss, 1962, id. Moffitt, 1993); a fogalom arra utal, hogy egy vonás vagy attribútum fenotipikusan különbözõ viselkedéseket határozhat meg. Ennek megfelelõen egy specifikus magatartásforma gyermekkorban nem feltétlenül a fenotipikusan hasonló viselkedés szempontjából bír prediktív értékkel, hanem olyan viselkedések kapcsolhatók késõbb hozzá, melyek konceptuálisan konzisztensek a korábbi viselkedéssel. Moffitt (1993) szerint az LCP-csoport tagjai magas kockázatú szociális környezettel (pl. nem megfelelõ nevelés, zavart családi kötelékek, szegénység) jellemezhetõ magas kockázatú gyermekek. A gyermek részérõl kockázati tényezõ bizonyos neuropszichológiai deficitek megléte, amely elsõsorban a verbális képességek és a kivitelezõ funkciók deficitjeiben érhetõ tetten. A neuropszichológiai deficit továbbá hiperaktivitásban, impulzivitásban és nehéz temperamentumban juthat kifejezésre. A rosszabb neuropszichológiai funkcionálás hátterében mind genetikai tényezõk, mind prenatális és posztnatális történések 4 is állhatnak. A gyermek rosszabb funkcionálását a nem megfelelõ családi környezet exacerbálhatja, továbbá a hiperaktív, impulzív, nehéz temperamentumú gyermek a szociális környezettõl több negatív kontrollt kap és több negatív érzelmi választ válthat ki (O Connor ésmtsai, 1998). A perzisztens viselkedési problémák serdülõkorra kumulálódnak, Moffitt (1993) szerint ezeknek a gyerekeknek nincs lehetõségük szociális konfliktushelyzetben a megküzdési stratégiák konvencionális alternatíváit elsajátítani. A kortársaikkal és a tanáraikkal rossz kapcsolatot alakítanak ki. Emellett a bûntett lehetséges pozitív következményei (pl. pénz) elcsábíthatják a deviáns életstílus irányába a gyerekeket, befolyásolva személyiségfejlõdésüket is. A serdülõkorra korlátozódó bûnelkövetés (AD-csoport) Moffitt (1993) szerint a serdülõkorra korlátozódó antiszociális viselkedés akár normatív jelenségként is kezelhetõ, állítása szerint az AD-csoport nem különbö- 4 A lehetséges pre- és posztnatális tényezõk közé tartozik az anya szerhasználata, a terhesség alatti nem megfelelõ táplálkozás, toxikus ágenseknek (pl. ólom) való kitettség, szülés közbeni komplikációk, a születést követõ nem megfelelõ táplálkozás, stimuláció és affektusok deprivációja (vagyis a fizikai és érzelmi elhanyagolás, lásd Moffitt összefoglalóját,1993). 333

40 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 334 III. Etiológia zik az átlag, antiszociális viselkedést nem mutató csoporttól. 5 A serdülõkorra korlátozódó antiszociális viselkedést átmeneti jellege miatt Moffitt (1993) szerint szociális csoportjelenségként kezelhetjük, hátterében az ún. szociális mimikri folyamatát azonosítja. A szociális mimikri fogalma az etológiai munkákban azt jelenti, hogy egy egyed leutánozza egy másik fajhoz tartozó egyed viselkedését, annak érdekében, hogy a túlélés szempontjából fontos forrásokhoz való hozzájutását biztosítsa (Lorenz, 1985). Az AD-csoportba tartozó serdülõk szociális mimikri-szerûen leutánozzák a LCP-csoportba tartozó gyerekek viselkedését, ezzel érett státuszhoz jutnak, annak minden privilégiumával és hatalmával. A szociális mimikrire Moffitt szerint a biológiai kor (érettség) és a szociális kor (érettség) közötti hatalmas érettségi ûr miatt van szükség. Az AD-s serdülõk olyan referenciacsoporthoz csatlakoznak, akik már közelebb állnak a felnõtti társadalomhoz, mivel az LCP-s fiatalok már szexuális kapcsolatokat létesítenek, családjuktól függetlenül, saját szabályok szerint élnek, és a különbözõ antiszociális cselekedetek (pl. lopás) révén pénzzel is rendelkezhetnek. Felvetõdik a kérdés, hogy mi készteti arra az AD-s serdülõket, hogy az antiszociális életstílust ne folytassák. Moffitt szerint (1993) idõvel az átmeneti jutalmak helyett a büntetés jelzései lesznek az erõsebbek. Továbbá kritikusnak tartja, hogy ennek a csoportnak szociális környezeti háttere miatt van lehetõsége a változtatásra (pl. szerelem, sport, proszociális csoporthoz is tartoznak, a szülõk nem fordulnak el tõlük). Természetesen néhányan ebbõl a csoportból tartósan rajta maradhatnak a bûnelkövetõi útvonalon, illetve a leválásuk errõl az útvonalról késleltetetté válhat, ha az átmeneti deviancia komoly hátrányokat okoz az életükben pl. javító-nevelõ intézetbe kerülnek, szerfüggõvé válnak, tinédzserként szülõk lesznek. A taxonómia utóélete Az elmélet tesztelése a Dunedin longitudinális vizsgálatban Az új-zélandi Dunedin születési kohorsz vizsgálatban 1972 áprilisától 1973 márciusáig született gyerekeket 3 éves koruktól követik nyomon (n = 1037; 52% fiú). 15 éves korukig minden második évben került sor adatfelvételre, majd 15, 18, 21, 26 és 32 évesen. A legutóbbi adatközléskor a 26 éves kori eredményeket közölték (Moffitt, Caspi, Harrington és Milne, 2002), a 32 éves kori adatok feldolgozása jelenleg folyamatban van. 6 5 Az átlagos serdülõ az, aki ebben az életszakaszban maximum 1-2-szer vonódik be, kizárólag minor antiszociális/problémás cselekedetekbe. 6 A vizsgálat iránt érdeklõdõk a honlapon találnak információkat. 334

41 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page Bûnelkövetõ viselkedés és meghatározói gyermek- és serdülõkorban A vizsgálat lehetõséget kínált a fejlõdési csoportok elkülönítésére és a taxonómia tesztelésére, továbbá újabb, az antiszociális viselkedés szempontjából releváns alcsoportok felfedezésére. Összesen öt, az antiszociális viselkedés szempontjából releváns csoport elkülönítését igazolják az eredmények. A vizsgálat megerõsítette az elméletben (Moffitt, 1993; lásd feljebb) felvetett két csoport érvényességét, vagyis a perzisztens és a serdülõkorra korlátozódó antiszociális viselkedésû csoportot. Emellett azonosítani lehetett az átlag, a bûnelkövetésbe nem bevonódó serdülõk csoportját, akik legfeljebb 1-2-szer mutattak minor, enyhébb deviáns cselekvést. Az eredeti elmélethez képest az eredmények alapján két új csoport képe bontakozott ki: az ún. felépülõk és az absztinensek csoportja. Azokat a serdülõket, akik teljes mértékben távol maradtak minden deviáns cselekedettõl, absztinensnek nevezték el. Mivel a minor deviancia serdülõkorban a normatív fejlõdési célok (pl. identitás, lásd Erikson elmélete, 1991) elérését, illetve a stresszhelyzetek leküzdését segíthetik elõ (Rácz, 2002), felmerült a kérdés, hogy ennek a csoportnak a tagjai miért nem jellemezhetõk ilyen viselkedéssel. Az erõs strukturális gátak (pl. túlkontrolláltság, lásd Block és Block, 1980) vagy az elméletben kiemelt érettségi ûr (lásd fentebb) megtapasztalásának hiánya okozhatja-e a még minor devianciáktól is mentes viselkedésmintázatot. Az absztinens csoportba tartózó személyek 18 évesen félénknek, szociálisan ügyetlennek, túlkontrolláltaknak és szexuálisan tapasztalatlanoknak bizonyultak (Moffitt és Caspi, 2001). 26 évesen azonban az összes csoporthoz viszonyítva a legmagasabb szociális státuszú, bár nem a legnagyobb jövedelemmel járó foglalkozásokat ûzték, sikeres életstílus jellemezte õket (Moffitt és mtsai, 2002). A felépülõk (recoveries; R) csoportjába azok a személyek tartoztak, akikre gyermekkorukban problematikus viselkedés volt jellemzõ, de serdülõkorban már nem mutattak ilyen problémákat. Fiatal felnõttként 26 évesen sem mutattak antiszociális viselkedést, vagyis dezisztáltak a kezdeti problematikus útvonalról. Azonban ez a felépülés valójában csak a deviáns életstílust érintette, ugyanis magas mértékû depresszív hangulatról és szorongásról számoltak be, magas neuroticizmus és szociális izoláció jellemezte õket. Alacsony státuszú foglalkozásuk miatt pénzügyi problémákkal küzdöttek, és reménytelen jövõképet vázoltak fel. Az AD-csoport tagjai 26 éves korukban a családi, baráti és munkahelyi sikeres funkcionálás ellenére továbbra is számos bûncselekményt követtek el, a születési kohorsz tagjaival összefüggésbe hozható bûncselekmények közül a tulajdon ellen elkövetett bûncselekmények 54%-ért és a droggal összefüggõ bûncselekmények 45%-ért voltak felelõsek. Az LCP-csoport tagjai 26 évesen az AD-csoporttal összevetve több erõszakos bûncselekményt követtek el, az antiszociális személyiségzavar diagnózisa gyakori volt körükben, alacsony státuszú, képzetlen munkaerõt képviseltek, alacsony iskolai végzettséggel rendelkeztek, illetve az interjút készítõkre rossz benyomást gyakoroltak (Moffitt és mtsai, 2002). Az eredeti elképzeléseknek megfelelõen (Moffitt, 1993) az AD-csoportot 26 évesen csupán minimális számú bûntettel lehetett volna kapcsolatba hozni. Vajon az AD-csoport tartós bûnelkövetõ viselkedése tulajdon elleni bûncselekmények, droggal összefüggõ bûncselekmények cáfolják-e Moffittnak (1993) azt az elképzelését, hogy ez a csoport valójában csak egy életszakaszra, a serdülõkorra korlá- 335

42 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 336 III. Etiológia tozódóan mutat antiszociális viselkedést. Moffitt és munkatársai (2002) szerint erre valójában a 32 éves kori eredményeik szolgálnak majd egyértelmû bizonyítékként vagy cáfolatként. Elképzelhetõ, hogy a XX. század végén, a XXI. század elején az érettségi ûr sokkal nagyobb mértékû, s valójában felnõttekké csak a harmincas éveink elején válunk (Moffitt és mtsai, 2002). A Dunedin-vizsgálatból nyilvánvalóvá vált, hogy a stabil és a gyermekkorban/ serdülõkorban végig fennmaradó viselkedési problémákat (vagyis az LCPcsoporttagságot) kognitív, nyelvi és motoros deficitek egyaránt jellemzik, emellett hiperaktivitással és figyelmi problémákkal, extrém agresszivitással, olvasási nehézségekkel, impulzivitással, ellenséges (ártalmas) családi kontextussal és gyenge szülõi neveléssel társulnak (Moffitt, 1990). Az LCP-csoportot 3 és 5 évesen nagyobb mértékû nyugtalanság, figyelmetlenség, negativizmus jellemezte, míg 18 évesen a szociális elidegenedés és szociális közelség hiánya magasabb mértékben jelentkezett az AD-csoporthoz viszonyítva (Moffitt, Caspi, Dickson, Silva, Stanton, 1996). A 3 éves kori alulkontrollált viselkedés jósolta a 21 éves kori antiszociális viselkedést, visszaesõ bûnözést és az erõszakos bûnelkövetést (Caspi, Moffitt, Newman és Silva, 1996; Henry, Caspi, Moffitt, Silva, 1996), csakúgy mint az öngyilkossági kísérleteket és az alkoholproblémákat (Caspi és mtsai, 1996). Verbális és téri képességek alakulása a különbözõ fejlõdési útvonalakkal rendelkezõ antiszociális viselkedést mutató csoportokban Moffitt elméletében az LCP-csoportba tartozókat neuropszichológiai deficitekkel jellemzi, amelyek fõként a verbális képességek csökkent mértékében érhetõk tetten. Emellett Raine és munkatársai (Raine, Yaealian, Reynolds, Venables, Mednick, 2002; Raine, Moffitt, Caspi, Loeber, Southamer-Loeber, Lynam, 2005) több vizsgálatukban detektálták a téri képességek terén mutatott hátrányokat, amelyek az LCP-csoportban már 3 évesen megmutatkoznak. A szerzõk szerint a 3 éves kori hátrány jobbfélteke-mûködési deficitet jelez, amely egyben a jobb félteke által vezényelt más funkciók érzelemszabályozás, korai kötõdés mûködésére is kifejti hatását. A verbális képességek terén 3 éves korban még a késõbbi LCP-s gyerekek nem mutatnak jelentõs hátrányt, ami arra utal, hogy a rosszabb verbális képességek gyermekkorban szerzett hátrányként értelmezhetõk. Ezt egy újabb ikervizsgálat eredményei is megerõsítik: az olvasási problémák és az antiszociális viselkedés kapcsolatáért környezeti tényezõk felelõsek (Trzesniewski, Moffitt, Caspi, Taylor, Maughan, 2006). A Dunedin-vizsgálatban felépülõkként (recoveries; R) azonosított csoport vagyis azok, akik csak gyermekkorukban mutattak antiszociális viselkedést Raine és munkatársai (2002) eredményei szerint szintén jellemezhetõk verbális és téri deficitekkel. 336

43 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page Bûnelkövetõ viselkedés és meghatározói gyermek- és serdülõkorban Kritikák és kiegészítések Rutter (Rutter és mtsai, 1998; Maughan és Rutter, 1998) a korai kezdet diszkrimináló erejében hasonló véleményen van Moffitt-tal. Emellett a hiperaktivitás jelenlétét vagy hiányát is az antiszociális viselkedést mutató lehetséges csoportok valid differenciáló faktorának tartja. Láthattuk a bevezetõben, hogy Patterson és munkatársai (1989) hasonlóképpen vélekednek a korai és késõi kezdetû antiszociális csoport elkülönítésében. Egyetértenek Moffitt (1993) állításával, miszerint a korai kezdetû csoport tagjai nagyobb valószínûséggel mutatnak majd hosszú távon antiszociális viselkedést. Erõteljesen hangsúlyozzák a családi tényezõk szerepét, amelyek a szocializáció során a kényszerítõ és antiszociális viselkedésmintázatot adaptív értékkel ruházzák fel. Elismerik, hogy a késõi kezdetû antiszociális viselkedést mutató csoport jobb családi környezettel rendelkezik, mégis a nem bûnelkövetõ serdülõkhöz képest számos családi problémával szembesülhetnek. A kedvezõtlen családi háttér okozta hátrányt a bûnelkövetõ kortársakkal fenntartott kapcsolat exacerbálhatja. Ennek megfelelõen Patterson és munkatársai (1989) nem osztják Moffitt (1993) AD-csoportra vonatkozó pozitív szemléletét, amely szerint ezek a serdülõk nem különböznek jelentõsen az átlag, csupán minor problémás viselkedéssel jellemezhetõ serdülõktõl. Hasonlóképpen Maughan és Rutter (1998) a serdülõkorban induló antiszociális viselkedéssel jellemezhetõ serdülõket nem tartja a normál serdülõkhöz hasonlónak, ugyanis a családot gazdasági és érzelmi hátrányok és az AD-s serdülõket alacsony szociális kompetencia jellemzi. Ezt a megállapítást támogatja egy összefoglaló tanulmány is, amely bár az LCP- és az AD-csoport között a pszichopatológia súlyossági szintjében az LCP-csoport javára talált különbséget, de az eredmények szerint az AD-csoport is klinikailag jelentõs zavarokkal küzdött (Vermeiren, 2003). A serdülõkori antiszociális problémák megnövelik a késõbbi intim kapcsolatokban mutatkozó negatív jellemzõk erõszak alkalmazása, viktimizáció, konfliktusok, ambivalencia mértékét. Az AD-csoport úgy tûnik, hogy köztes helyet foglal el az LCP és a nem bûnelkövetõ fejlõdési útvonalon haladók között. Vagyis bár az LCPcsoport tagjai számolnak be a legtöbb negatív történésrõl az intim kapcsolataikban, a nem bûnelkövetõ serdülõkhöz képest az AD-csoportban is gyakoribb volt a problémás kapcsolatok elõfordulása (Woodward, Fergusson és Horwood, 2002). Fergusson, Lynskey, Horwood (1996) vizsgálatából kiderült, hogy a serdülõkori kezdetû csoport a perzisztens csoport és a normál csoport között helyezkedett el az IQ, hiperaktivitás és a családi ártalom (adversity) mérésein, vagyis az AD-csoport a családi rizikófaktorok (szülõi antiszocialitás, gyenge fegyelem) tekintetében is középsõ helyet foglalt el a nem bûnelkövetõ serdülõk és LCP-csoport között. Nem és bûnelkövetés Moffitt (1994, id. Moffitt és Caspi, 2001) szerint a lányok esetében nagyobb a valószínûsége az AD-csoportba való tartozásnak, míg az LCP-s karrier esélye csekély, 337

44 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 338 III. Etiológia ahogy ezt a prevalenciaadatok is támogatják. A Dunedin-vizsgálatban összesen 6 lány/nõ volt azonosítható az LCP-csoportban (1%-a a lányoknak, szemben a 47 fiúval, aki 10%-ot képviselt), míg az AD-csoportban 78 lány/nõ (18%-a a lányoknak) és 122 fiú/férfi (26%-a a fiúknak) volt található (lásd Moffitt és Caspi, 2001). Silverthorn és Frick (1999) felhívja a figyelmet arra, hogy a korai és késõi kezdetû antiszociális viselkedést mutató csoport elkülönítését erõsítõ eredmények elsõsorban olyan vizsgálatokból származnak, amelyek csak fiú/férfi mintát alkalmaztak, vagy csak ezeket az adatokat elemezték. Véleményük szerint lányoknál a késõi kezdetû antiszociális viselkedés van kapcsolatban a felnõttkori antiszociális életstílussal, vagyis Moffitt taxonómiájában az antiszociális viselkedést mutató lányok az AD-csoportba tartoznak, de nagy a valószínûsége, hogy felnõttkorra is átviszik ezt a magatartásmintázatot. Van Lier és munkatársai holland és francia-kanadai gyerekeket követtek nyomon 4 éven keresztül, vizsgálatuk adatai szerint a lányok vagy a közepes vagy az alacsony antiszociális fejlõdési útvonalat járták be, míg a magas és növekedõ útvonalon elõfordulásuk ritka volt. 7 A közepes antiszociális fejlõdési útvonalon haladó deviáns lányok általában kevesebb deviáns baráttal rendelkeztek, mint az ugyanezzel a fejlõdési útvonallal jellemezhetõ deviáns fiúk, de a kortársak részérõl a közepes mértékû antiszociális viselkedésû fejlõdési útvonalon haladók függetlenül a deviáns gyermek nemétõl visszautasításban részesültek (van Lier, Vitaro, Wanner, Vuijk, Crijnen, 2005). Egy másik új-zélandi longitudinális vizsgálat (Christchurch Health and Development; CHDS) 8 szerint a fiúk és lányok bûnelkövetési útvonalai jelentõsen nem különböznek egymástól, bár egy-egy fejlõdési útvonalon való részvétel valószínûsége a nemmel változott. A lányok legnagyobb valószínûséggel vagy az alacsony kockázatú (nem bûnelkövetõ) csoportba, vagy a korai serdülõkori kezdetû, de csak a serdülõkorra korlátozódó viselkedést mutató csoportba tartoztak (Fergusson és Horwood, 2002). Egy amerikai longitudinális vizsgálat (National Youth Survey) 9 eredményei is a két nem számára az azonos fejlõdési útvonal elképzelését erõsítik (Gorman-Smith és Loeber, 2005). 7 Itt az alacsony, közepes, magas, illetve növekedõ kifejezés az antiszociális viselkedés gyakoriságára vonatkozó kifejezés. Az alacsony fejlõdési útvonalon haladóknál a viselkedés elõfordulása minimális, a közepes útvonalon haladóknál közepes szintû, a magas útvonalon haladóknál nagyon gyakori, a növekvõ kifejezés arra utal, hogy az idõben elõrehaladva nõ a viselkedés elõfordulási gyakorisága. 8 A vizsgálat 1977 közepén Christchurchben (Új-Zéland) született gyerekeket követ nyomon (n = 1265). Az érdeklõdõk a honlapon találnak részletes információkat. 9 A National Youth Survey elnevezésû longitudinális vizsgálat 1976-ban indult az Amerikai Egyesült Államokban. A részt vevõ (n = 1725) serdülõk az elsõ teszteléskor évesek voltak, reprezentálták az akkori amerikai társadalmat. Az érdeklõdõk a honlapon olvashatnak további információkat. 338

45 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page Bûnelkövetõ viselkedés és meghatározói gyermek- és serdülõkorban Érdekes kérdésként merülhet fel, hogy a fiúk és lányok deviáns magatartása mögött ugyanazon magyarázó tényezõk pl. genetikai tényezõk, nem megfelelõ családi háttér, alacsony önkontroll, költségelemzés, hátrányos helyezetû lakókörnyék (lásd fentebb) húzódnak-e meg. A szakirodalmi eredmények ellentmondásosak, amit részben az okozhat, hogy a kutatók külön elemzéseket futtatnak nemek szerint (Nichols, Graber, Brooks-Gun és Botvin, 2006), továbbá az LCP-csoportba tartozó lányok alacsony elemszáma is megnehezíti az elemzéseket. Egyesek szerint azoknál a lányoknál, akik erõteljes rendbontó viselkedéssel jellemezhetõk, magas a deviáns kimenetel valószínûsége, magasabb, mint a rendbontó viselkedéssel diagnosztizált fiúk között. Gyakran ezt nemi paradoxonként is címkézik a szakirodalomban (Tiet, Wasserman, Loeber, McReynolds, Miller, 2001). Vagyis a zavar elõfordulását tekintve a kisebb prevalenciával rendelkezõ nemnél a zavar jelenléte magasabb kockázatot jelent a rosszabb kimenetel antiszociális életstílus, korai terhesség, mortalitás, antiszociális partner szempontjából. Ennek megfelelõen feltételezhetjük, hogy a rendbontó zavarok jelenléte lányoknál a pszichopatológia pervazívabb formáival társulhatnak (Tiet és mtsai, 2001). A lányok és a fiúk valószínûbben különböznek a fizikai agresszivitás mérésein, a magas kockázatú csoportokban (pl. antiszociális család) azonban a lopás, hazugság, kapcsolati agresszió és szerhasználat mérésein nem különböznek a fiúktól (Tiet és mtsai, 2001). Vagyis lányok esetében is, ha a deviáns magatartás tartósan jellemzõ, akkor az számos negatív következménnyel jár, a kutatásokban azonban az alacsony elemszám miatt, ahogy erre már utaltunk, nem lehetséges átfogó és érvényes jellemzést adni errõl a csoportról. Alternatív fejlõdési útvonalak és modellek Már a Dunedin-vizsgálat is rámutatott egy lehetséges alternatív fejlõdési útvonalra, azonosították az ún. felépülõk csoportját (R), akiknél az antiszociális viselkedés csak gyermekkorra korlátozódott, felnõttkorukban inkább internalizáló problémákkal küzdöttek. White, Bates és Buyske (2001) prospektív vizsgálatukban közel 700 fiút követett nyomon 12 éves koruktól azzal a céllal, hogy a Moffitt által felvetett különbségeket tesztelni tudják. Hipotéziseik megfogalmazásánál nyilvánvalóvá vált, hogy õk számoltak azzal a csoporttal, amellyel eredetileg Moffitt (1993) nem foglalkozik, nevezetesen a serdülõkorból felnõttkorba átvezetõ antiszociális viselkedést mutató csoporttal. A vizsgálatban önbeszámolós kérdõívek segítségével mérték fel a bûnelkövetést. Az alacsony születési súlyt, illetve a koraszülöttséget rizikótényezõként kezelték. A harmadik adatfelvételi hullámban neuropszichológiai tesztekkel a verbális képességet, a kivitelezõ funkciókat, és absztrakt fogalmak elaborációs képességét vizsgálták. A személyiségvonások közül az impulzivitást, az ártalomkerülést és a gátolatlanságot mérték. A család jellemzõi közül a szocioökonómiai státuszt, a család szerkezetét (egyszülõs, kétszülõs), valamint a családi ellenségesség mértékét rögzítették. A vizsgálatban a bûnelkövetési pontszám alapján négy csoport fejlõdési útvonalát tudták azonosítani, ezek közül az egyik a nem bûnelkövetõi fejlõdési útvonal. Sikeresen igazolódott az 339

46 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 340 III. Etiológia LCP- és az AD-csoport érvényessége, ugyanakkor egy negyedik, érdekes bûnelkövetõi útvonalra is ráleltek a kutatók. Az eszkaláló bûnelkövetésû csoport (E) 12 évesen még viszonylag kevés problémát mutat, azonban az életkorral elõrehaladva a megemelkedett bûnelkövetési pontszám állandósult. Ez a csoport 18 évesen az AD-csoporthoz hasonló pontszámokkal rendelkezett, de míg az AD-csoportot ezután csökkenõ tendencia jellemzte, az E-csoport pontszáma kismértékben emelkedett, és 31 éves korra a perzisztens csoport bûnelkövetõi pontszámát is meghaladta (1. ábra). 1. ábra. Az x tengely a vizsgálati személyek életkorát, míg az y tengely az önbeszámoló kérdõív alapján kalkulált bûnelkövetési pontszámot mutatja. Az N a nem bûnelkövetõk, a P a perzisztens, vagyis az LCP-csoport, az A a serdülõkorra korlátozódó bûnelkövetõ csoport, vagyis az AD-csoport, míg az E az ún. eszkaláló csoport fejlõdési útvonalát tükrözi (White és mtsai 2001 nyomán). A bûnözõ csoportot (egyben kezelve az AD-, az LCP- és az eszkaláló csoportot) a nem bûnözõ csoporthoz képest magasabb gátolatlanság, magasabb szülõi ellenségesség, alacsonyabb ártalomkerülés, magasabb impulzivitás és több egyszülõs család jellemezte. A perzisztens csoportot a serdülõkori csoporttól egyedül a magasabb gátolatlanság különítette el, míg a verbális képességeket és az elaborációs képességet mérõ neuropszichológiai tesztek nem differenciálták a két csoportot, amely Moffitt (1993) hipotézisével ellentétes eredmény. Az eszkaláló csoport a perzisztens csoporthoz képest jobb verbális képességekkel, magasabb ártalomkerüléssel, alacsonyabb szülõi ellenségességgel, alacsonyabb gátolatlansággal és inkább intakt családdal volt jellemezhetõ. White és munkatársai (2001) az eszkaláló csoportra vonatkozóan egy tentatív feltételezéssel éltek: a jobb verbális képessé- 340

47 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page Bûnelkövetõ viselkedés és meghatározói gyermek- és serdülõkorban gek és a jobb családi háttér a serdülõkorban védõfaktorként a bûnelkövetés ellen dolgozott, azonban a családi monitorozás megszûnése (pl. azáltal, hogy a fiatal elköltözik) a bûnelkövetés megugrását eredményezhette. A szerzõk azonban arra már nem adnak magyarázatot, hogy a szülõi monitorozás megszûnése miért az antiszociális viselkedés erõsödésével jár együtt. Feltételezhetjük, hogy más, a vizsgálatban nem szereplõ tényezõk esetleg magyarázatul szolgálhattak volna. A Christchurch Health and Development (CHDS) longitudinális vizsgálat az AD-csoport további differenciálási lehetõségére is rámutatott, a kezdet és a bûnelköveti aktivitás csúcsának elemzése 3 alcsoport azonosítását eredményezte. A korai serdülõkori kezdetû AD-csoport gyermekkorban kismértékû viselkedési problémákat mutatott, a deviáns viselkedés a korai serdülõkorban kezdõdött, és csúcsaktivitását 13 éves kor körül érte el, majd 17 éves korra általában lecsökkent. A serdülõkor középsõ szakaszában induló problémás viselkedésû csoport esetében sem volt azonosítható gyermekkori eredet, a problémás viselkedés 13 éves kor körül kezdõdött, és a csúcsaktivitás 17 éves korra volt tehetõ, majd ezt követõen hanyatlott a deviáns viselkedés elõfordulása. A késõi kezdetû AD-csoport esetében 17 éves kor körül lett magas a bûnelkövetési rizikó, majd ez 20 éves korra lecsökkent (Fergusson és Horwood, 2002). Loeber és munkatársai (2000) a súlyos és bûnelkövetõ problémás viselkedéshez három fejlõdési útvonalat azonosítottak: (1) nyílt útvonal, (2) rejtett útvonal, (3) autoritás konfliktus útvonal. A nyílt útvonal minor agresszióval kezdõdik, s erõszakos bûncslekményekbe torkollhat, a rejtett útvonal 15 éves kor elõtt a minor rejtett tettektõl a tulajdon rongálásán keresztül a csalásig, betörésig, míg az autoritás konfliktus útvonala 12 éves kor elõtt a dacos viselkedéstõl az autoritás elkerüléséig vezethet (2. ábra). A 2. ábra jól szemlélteti, hogy egy gyermek több fejlõdési útvonalon is haladhat, vagyis a modell a multiproblémás gyerekekre is magyarázatot ad, illetve a deviáns fejlõdési útvonalakról dezisztáló (letérõ) fiatalokkal is számol. 2. ábra. Loeber és munkatársai (Loeber, Wei, Stouthamer-Loeber, Huizinga, Thornberry, 1999) fejlõdési modellje 341

48 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 342 III. Etiológia Felmerül a kérdés, kik lesznek azok, akik képesek lesznek letérni a fejlõdés során a problémás útvonalakról. A Pittsburgh Youth Study 10 adatai szerint, a éves életkorig nyomon követett fiatalok között két fõ tényezõ támogatta a letérést: (1) a serdülõkor középsõ periódusában a szülõk részérõl kevés testi fenyítés, büntetés alkalmazása; valamint (2) fiatal felnõttkorban iskolai tanulmányok folytatása vagy munkahellyel való rendelkezés. A letérést akadályozta a súlyos bûnelkövetés, a droghasználat, a bandatagság és a problémás viselkedés pozitív percepciója. A modell a variancia 44%-át magyarázta, és a résztvevõk 78%-ának helyes besorolását eredményezte (Stouthamer-Loeber és mtsai, 2004). Úgy tûnik, hogy biológiai jellemzõk is protektív tényezõkként mûködhetnek. Raine és munkatársai (Raine, Venables, Willimas, 1995, 1996) egy kis számú mintán de jelentõs hatásméret mellett azt találták, hogy a kriminális útvonalról dezisztáló serdülõk 15 évesen jobb klasszikus kondicionálási teljesítményt és gyorsabb bõrvezetési válasz-felépülést mutattak, mint a perzisztens elkövetõk. Mindkét biológiai jellemzõ a sikeresebb szocializációhoz való hozzájárulása (Blair, 1995), valamint az érzelemreleváns jelzõingerek hatékonyabb feldolgozása révén fejtheti ki pozitív hatását (Raine és mtsai, 1996). Antiszociális apa-fia párosokban azt találták, ahol csak az apa volt jellemezhetõ antiszociális viselkedéssel, de a fia nem, ott a gyermeket reaktívabb vegetatív idegrendszeri mûködés jellemezte az antiszociális apa - antiszociális fia párosokhoz képest (Brennan és mtsai, 1997). Vagyis a magasabb autonóm/vegetatív arousal és orientációs reakció protektív faktor lehet a magas kockázatú csoportokban (Brennan és mtsai, 1997; Raine és mtsai, 1995, 1996). Pszichopátiás személyiségjellemzõk gyermekkorban? A felnõttkorú bûnelkövetõk csoportja sem tekinthetõ heterogén csoportnak, a legnagyobb figyelmet a pszichopata bûnelkövetõk vizsgálata kapta, részben azért, mert a pszichopata bûnözõk kriminális karrierje jelentõsen eltér a nem pszichopata bûnelkövetõkétõl (Hare, 1993). A pszichopata bûnelkövetõk több és változatosabb bûncselekményekért, vagyis erõszakos és nem erõszakos bûncselekmények sokaságáért felelõsek (lásd Hare összefoglalóját, 1993), fiatalkoruktól kezdve több idõt töltenek börtönben (Hare, McPherson, Forth, 1988), és az instrumentális (célvezérelt) agresszió formáit gyakran alkalmazzák (Cornell, Warren, Hawk, Stafford, Oram, Pine, 1996; Serin, 1991). 10 A longitudinális vizsgálat 1987-ben indult, Pittsburgh belvárosában élõ fiúk közösségi mintája alkotja (n = 1517). Az 1., 4. és 7. évfolyamra járó gyerekek közül véletlenszerû kiválasztást követõen különbözõ személyektõl (szülõ, tanár, illetve maga a részt vevõ gyermek) begyûjtött beszámolók alapján a leginkább antiszociális (30%) fiatalokat követték nyomon, és a nem antiszociális mintából is véletlenszerûen a gyerekek 30%-a vesz részt a nyomonkövetésben. Az érdeklõdõk a honlapon találnak további érdekes információkat. 342

49 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page Bûnelkövetõ viselkedés és meghatározói gyermek- és serdülõkorban A pszichopátia kialakulása hátterében az érzelmi élet diszfunkcionális jellegét kialakító genetikai tényezõknek erõteljes szerepet tulajdonítanak (Larsson, Andershed és Lichtenstein, 2006). A diszfunkcionális érzelmi élet miatt az antiszociális viselkedés valószínûsége sokszorosára emelkedik (Blair, Peschardt, Budhari, Mitchell, Pine, 2006). Ma a legtöbb kutató amellett érvel, hogy az érzelmi folyamatok deficitjei amelyek bizonyos agyi struktúrákhoz kapcsolhatók játszanak elsõdlegesen meghatározó szerepet a zavar kialakulásában. A verbális és nonverbális (pl. arckifejezés, hangszín, testtartás) emocionális információk feldolgozása a normális szocializációhoz elengedhetetlen. Ha ebben a folyamatban jelentõs hibák történnek, akkor ennek számos következménye lehet: nem foglalkozunk a tetteink emocionális következményeivel, másokat sértõ módon viselkedünk, nem tanulunk a hibáinkból (Kosson, Suchy, Libby, Mayer, 2002). A pszichopátia erõszakgátlási mechanizmusának (Violence Inhibition Mechanism; a továbbiakban VIM) modellje (Blair, 1995) elsõsorban az empátiadeficitre épít. Az empátiás választ olyan biológiailag megalapozott reakciónak tekintjük, amely a másik személy distresszére szomorúságára, fájdalmára, félelmére váltódik ki (Hoffman, 1991). A VIM-modell szerint pszichopátiában annak a neurokognitív rendszernek a zavarát feltételezhetjük, amely a distresszjelekre reagál, illetve ezekre a jelekre adott viselkedést vezérli. Az empátiának a szerepe a morális szocializációban kitüntetett (Hoffman, 1991), valamint etológiai munkák alapján azt is feltételezhetjük, hogy a distressz jelei a fajtársat a támadó magatartás megszüntetésére késztetik (pl. Lorenz, 1985). A VIM-modell szerint, ha a rendszer aktiválódik vagyis distresszt kifejezõ személyt látunk akkor az megnövekedett vegetatív aktivitáshoz (pl. emelkedett bõrvezetés) vezet, 11 és a morális szocializációt az alapozza meg, hogy a megnövekedett aktivitást összekapcsoljuk (kondicionálás) a distresszt okozó tett reprezentációjával (pl. hogy valaki megütötte a személyt, vagy valaki szavakkal megbántotta). Eszerint a megfelelõen fejlõdõ gyermek a distresszjeleket averzívnak fogja értékelni, s ami még fontosabb, a distresszt (a fájdalmat, szenvedést, félelmet) okozó viselkedést is averzívként címkézi (Blair, 2001). Ez a folyamat elõfeltétele a morális érzelmek kialakulásának (szimpátia, empátia, lelkiismeret és bûntudat), az erõszakos cselekvések gátlásának, valamint a morális és konvencionális szabályok közötti különbségtételnek. A pszichopátiánál tapasztalt személyiségjellemzõket gyermekek és serdülõk körében általánosságban kétféle (magas rizikójú) csoportban vizsgálták: a magatartási problémákkal jellemezhetõ gyerekek körében, valamint bûnelkövetõ fiatalok mintáján. Frick és munkatársai (Frick, O Brien, Wootton, McBurnett, 1994) tanulmányukban a pszichopátia kétfaktoros modelljét (pl. Hare, 1993; magyarul lásd Kökönyei összefoglaló tanulmányát, 2004b) a gyermekkori viselkedési zavarok- 11 Az érzelmek szomatikus markereinek hipotézisét Damasio (1994, 2000) és munkatársai elméletükben részletesen tárgyalják, itt erre részletesen nem térünk ki. 343

50 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 344 III. Etiológia ra is kiterjesztették. A felnõtt mintákhoz hasonlóan, gyermekklinikai populáción is két faktort találtak. Az egyik dimenzió hideg, érzéketlen (callous and unemotional: CU) interperszonális stílust (pl. bûntudat hiánya, nem mutattak empátiát, illetve érzelmeket), a második dimenzió (impulsive, conduct problems: I/CP) gyenge impulzuskontrollt (pl. mérgessé válik, ha kijavítják vagy rászólnak, gondolkodás nélkül cselekszik) és antiszociális viselkedést (illegális tettekben való részvétel) takart. Christian, Frick, Hill, Tyler, Frazer (1997) vizsgálatukban arra keresték a választ, hogy vajon a hideg, érzéketlen vonások a viselkedési problémákkal küzdõ gyerekek specifikus alcsoportját jellemzik-e, méghozzá egy olyan alcsoportot, amely analóg a pszichopátia felnõttkori konceptualizálásával (vagyis viselkedési problémák és bizonyos személyiségvonások együttes jelenlétével). Az eredmények szerint ezek a gyerekek több és változatos viselkedési problémákkal küzdöttek, a hatósággal többször összeütközésbe kerültek, és a szülõk között nagyobb volt az antiszociális személyiségzavar diagnózisának valószínûsége. Más vizsgálatok szerint a viselkedési problémák hideg, érzéketlen vonásokkal való kapcsolódása magasabb kalandkereséssel (Frick és mtsai, 1994), az újdonságra és veszélyre, valamint a büntetés jelzéseire adott viselkedési gátlás hiányával (Frick, Cornell, Bodin, Dane, Barry, Loney, 2003) és a jutalomra való nagyobb érzékenységgel társul (Barry, 2000). Ezzel szemben a csak viselkedésproblémás csoport (akiknél a jellegzetes hideg interperszonális stílus hiányzik, de impulzívak) erõteljes emocionális distresszt (Frick, Lillienfeld, Ellis, Loney, Silverthorn, 1999) és ellenséges attribúciós torzításokat mutat (elsõsorban a fiúk; Frick és mtsai, 2003). Bebörtönzött pszichopátiás vonásokkal jellemezhetõ fiataloknál Pardini, Lochman, Frick (2003) újabb vizsgálatukban alacsony empátiás aggodalmat, alacsony perspektívafelvételt, ugyanakkor a szociális interakciókban magas azonnali jutalomérzékenységet, alacsony büntetéselõvételezést és magas dominanciát találtak. Pardini és munkatársai (2003) felhívják a figyelmet arra, hogy ebben az életkorban (15-16 évesen) nem tekinthetünk a pszichopátiás vonásokra (CU jelenléte) úgy, mint a felnõttkorban, vagyis nem tekinthetjük stabilnak, megváltoztathatatlannak. Saltaris (2002) összefoglalójában fiatalkorú, pszichopátiás vonásokat mutató személyeknél szintén az empátiadeficiteket, az alacsony félelmi és impulzuskontrollt, valamint az alacsony unalomtûrést emeli ki. Fejlõdési perspektívából Saltaris (2002) a korai anya-gyermek interakciókban keresi a hibákat, ugyanis a késõbbi moralitás megalapozását (másokkal törõdés, felelõsségteljes viselkedés, lelkiismereti funkciók) ebben látja. A korai kölcsönös reguláció zavarai (melynek számos oka lehet) emocionális elkülönüléshez (detachment) vezethet, amely szerepet játszhat a hideg, érzéketlen interperszonális stílus vonásainak kialakulásában is. Ugyanakkor újabb ikervizsgálati adatok szerint az öröklõdésnek/genetikai faktoroknak nagy szerepe van a pszichopátiás vonások kialakulásában (Larsson és mtsai, 2006; Taylor, Loney, Bobadilla, Iacono, McGue, 2003; Viding, Blair, Moffitt, Plomin, 2005). 344

51 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page Bûnelkövetõ viselkedés és meghatározói gyermek- és serdülõkorban Milyen gyermekkori tényezõk jósolják a perzisztens bûnelkövetõi viselkedést? Feltételezhetjük, hogy a pszichopátiás vonásokkal jellemezhetõ fiatalok a bûnelkövetési fejlõdési útvonalak közül elsõsorban a LCP-útvonalon haladnak, vagyis már gyermekkorban is vannak antiszociális viselkedésre utaló magatartási problémáik. Eszerint az LCP-csoport sem tekinthetõ homogénnek. Frick és munkatársai (2003) szerint mind a korai viselkedési, magatartási problémák, mind a hideg, érzelem nélküli jellemzõk rizikótényezõk, azonban különbözõ utakon fejtik ki hatásukat. A magatartási problémákat emocionális és viselkedési diszregulációval kapcsolják össze, ami impulzivitásban, hiperaktivitásban tükrözõdik, míg a hidegséget és az emóciónélküliséget úgy tûnik, hogy az újdonságra és a veszélyre adott viselkedési gátlás hiánya mediálja. Hasonlóképpen nem jelenik meg viselkedéses gátlás a büntetés jelzéseire, valamint a negatív emocionális ingerekre való reaktivitás is hiányzik. Broidy és munkatársai (2003) a korai fizikai agressziót mint a perzisztens bûnelkövetést magyarázó tényezõt állítják szembe a hiperaktivitással és az oppozíciós magatartással, arra a megállapításra jutnak, hogy a serdülõkori bûnelkövetés (mind az erõszakos, mind a nem erõszakos bûnelkövetés) szempontjából a rizikó nagy részét a nyílt fizikai agresszió közvetítette, függetlenül attól, hogy a többi viselkedés jelen volt-e vagy sem. Több longitudinális vizsgálat vállalkozott arra, hogy a fizikai agresszív viselkedés fejlõdési útvonalait feltárja. A kétéves kori magas agresszív viselkedés a gyermekek nagy többségénél az életkorral elõrehaladva jelentõsen csökken (Nagin és Tremblay, 2001). Ebben szerepet játszhatnak a gyermek temperamentumjellemzõi (Shaw, Gilliom, Ingoldsby, Nagin, 2003), az anya-gyermek kötõdés biztonsága (Gilliom, Shaw, Beck, Schonberg, Lukon, 2002), anyai (szülõi) viselkedés és nevelési stílus (Shaw és mtsai, 2003), a gyermek kognitív képességeinek fejlõdése és a figyelemelterelõ technikák használatának fokozódása (Gilliom és mtsai, 2002). Körülbelül a gyerekek 3%-ra jellemzõ, hogy tartósan, különbözõ életszakaszokban fizikai agressziót alkalmaznak (pl. Nagin és Tremblay, 2001). Többen arra hívják fel a figyelmet, hogy a fizikai agresszió drasztikus csökkenése nem azt jelenti, hogy az agresszív viselkedés eltûnik a viselkedési repertoárból, inkább átadja a helyét a verbális és indirekt/szociális agressziónak (Björkqvist, Österman, Kaukiainen, 1992, 2000). Eszerint nem azt tanuljuk meg, hogy ne legyünk agresszívak, hanem azt, hogy másmilyen formával helyettesítsük a fizikai agresszivitást (Vitaro, Brendgen, Barker, 2006). A fizikai agresszió megértéséhez azonban szükséges elkülöníteni az instrumentális vagy célvezérelt és a reaktív formáját. Instrumentális és reaktív agresszió A fizikai agresszió fogalma heterogén klinikai fenomenológiára és neurobiológiai jellegzetességekre utal. Manapság egy konzisztens dichotómiát találunk a szakirodalomban: 345

52 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 346 III. Etiológia impulzív-reaktív-ellenséges-affektív altípust és a kontrollált-proaktív-instrumentális-predátoros altípust különböztethetünk meg (Vitiello és Stoff, 1997). A reaktív agresszív viselkedés emlõsöknél tipikusan a frusztráló vagy fenyegetõ esemény bekövetkezésekor léphet fel. Ezzel szemben a proaktív agresszív viselkedés valaminek a megszerzésére (instrumentális) vagy valaki feletti kontroll gyakorlására irányul. Eszerint az agresszív viselkedésnek többfajta funkciója lehet. A kutatók szerint a kétféle agresszív viselkedés hátterében más-más etiológiai faktorok (és biológiai útvonal; Blair és mtsai, 2006) keresendõk (Dodge és Coie, 1987). A reaktív agressziót mutató gyermekeket a család averzív eszközökkel próbálja kontrollálni (pl. erõteljes fizikai büntetésekkel vagy bántalmazással; Dodge, Lochman, Harnish, Bates, Pettit, 1997), amely ahhoz vezet, hogy a fenyegetés jelzései félelmet és negatív reakciót váltanak ki. A proaktív agressziót alkalmazó gyerekek családjaiban az agresszív viselkedés elsajátítása a szülõi modell és utánzás révén történik, és az agressziót a család pozitívan erõsíti meg. A reaktív és proaktív agressziót egyaránt mutató gyermekek családjában mindkét folyamat tetten érhetõ. A csak reaktív agressziót mutató gyermekek különböznek azoktól, akiknél az instrumentális agresszió is megjelenik a reaktív mellett. A különbséget kereshetjük az érzelmi állapotokban (negatív érzelmek jelenléte: harag, szorongás, depresszív hangulat), személyiségvonásokban (neuroticizmus), a szociális információfeldolgozásban, a társak általi visszautasítottság-népszerûség területein. A döntõ többségében reaktív agressziót mutató személyek magasabb szorongással, depresszív hangulattal és gyakori haraggal jellemezhetõk (Vitaro, Brendgen, Tremblay, 2002). Érdemes megjegyezni, hogy a reaktív agressziót mutató gyerekeket a kortársaik is boldogtalannak látják (Dodge és Coie, 1987). Dodge és Coie (1987) szociális információ-feldolgozási modellje szerint a gyermek viselkedése az adott szituáció mentális feldolgozásáról informál minket. Az agresszív gyerekek a környezetbõl származó információkat a nem agresszív gyerekekkel összehasonlítva máshogyan dolgozzák fel: a környezetbõl származó jelzéseket szelektív és pontatlan módon enkódolják, az ellenséges vagy fenyegetõ jelzésekre figyelmi torzítást (bias-t) mutatnak. Ellenséges attribúciós torzítás, mások viselkedésének félreértelmezése figyelhetõ meg, fõként akkor, ha a jelzések kétértelmûek. Ezek a jellemzõk magyarázhatják, hogy a reaktív agresszió miért járhat gyakran visszautasítással és viktimizációval (Poulin és Boivin, 2000a). A reaktív agresszió csökkentését megcélzó intervenciók az érzelemszabályozási képességek fejlesztését, pozitív hangulati indukciót, illetve a szociális információt feldolgozó folyamatok pontosítását alkalmazzák. A proaktív agressziót mutató gyerekek az agresszív viselkedést pozitív megerõsítéssel és a várható pozitív kimenetellel kapcsolják össze. Ezek a gyerekek, serdülõk általában magabiztosak, nem jellemzik õket negatív érzelmi állapotok, bár visszautasításban részesülhetnek a kortársak részérõl, de általában vezetõ személyeknek tartják õket (Dodge és Coie, 1987). A proaktív agresszió gyakran társulhat problémás viselkedéssel, így szerhasználattal, bûnelkövetéssel és korai szexuális aktivitással. Vitaro, Gendrau, Tremblay, Oligny (1998) kimutatták, hogy a 346

53 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page Bûnelkövetõ viselkedés és meghatározói gyermek- és serdülõkorban serdülõkor elõtti idõszakban a proaktív agresszivitás a késõbbi bûnelkövetést bejósolta, míg a reaktív agresszió nem. Vitaro és munkatársai egy másik vizsgálatban azt találták, hogy a csak proaktív agressziót mutató és a proaktív-reaktív agresszióval jellemezhetõ gyerekek elsõsorban a nyílt (lásd fentebb Loeber modellje) bûnelkövetés mintázatában különböztek, a rejtett formákban nem (Vitaro és mtsai, 2002). Érdekes adatra bukkant Poulin és Boivin (2000b) az agresszív gyerekek baráti hálóját elemezve. A proaktív agresszív gyerekeknek a reaktívakkal összehasonlítva több barátjuk volt, és ezek között a barátok között a proaktív agresszió szintje is magasabb volt, ami visszahatott a gyerekek proaktív agresszív viselkedésére, növelve azt. Ezzel ellentétben a reaktív agresszív barát nem volt hatással a gyermek saját reaktív agresszív viselkedésére. A deviáns kortársak jelenléte eszerint a proaktív agresszióval jellemezhetõ gyerekeknél nagyobb kockázati tényezõ lehet. Eszerint feltételezhetjük, hogy az LCP fejlõdési útvonalon haladó gyermekek egy része valószínûleg többször gyakorolja a proaktív agresszió formáit. Összefoglalás Az antiszociális, bûnelkövetõ serdülõk, fatalok körében a megfelelõ alcsoportok kialakítása nemcsak elméleti, de gyakorlati szempontból is jelentõs lehet, mivel a bûnelkövetõ viselkedéssel jellemezhetõ személyek megfelelõ osztályozása, csoportosítása a megelõzés szempontjából hasznos információkkal szolgálhat. Láthattuk, hogy más oki tényezõk húzódnak meg a már gyermekkorban problémás viselkedést mutató antiszociális serdülõk (LCP-csoport) viselkedésének hátterében, mint azoknál, akik kizárólag serdülõkorban mutatnak deviáns magatartást (AD-csoport) (pl. Patterson és mtsai, 1989; Moffitt, 1993). Különbözõ kutatások fényében a perzisztens bûnelkövetõ magatartás megelõzésére kidolgozott programok alkalmazása már kisgyermekkorban jelentõs lenne. A családi és lakóhelyi jellemzõk miatt veszélyeztetett gyermekek esetében az egészséges fejlõdést támogató óvodai és általános iskolai környezet kritikus szerepet tölthet be (pl. Raine, Venables, Dalais, Mellingen, Reynolds, Mednick, 2001). Továbbá láthattuk, hogy más-más egyéni jellemzõkkel írhatjuk le azokat a gyerekeket, akik a fizikai agresszivitás más-más formáit mutatják. A reaktív agresszióval jellemezhetõ gyerekek érzelmi élete negatív érzésekkel átszõtt, érzelemszabályozó stratégiák gyengék, és a társaktól származó kétértelmû jelzések feldolgozását ellenséges attribúcióval értelmezik (Dodge és Coie, 1987). Az instrumentális agressziót gyakorló gyerekek, serdülõk pozitívan percepiálják az agresszív viselkedést, illetve a hozzá kapcsolódó következmények közül a jutalmak kapnak nagyobb hangsúlyt (Dodge és mtsai, 1997). Ebbõl következõen az agresszív viselkedés csökkentését megcélzó intervenciónak az agresszió formáját és funkcióját egyaránt figyelembe kell vennie. A reaktív agresszió csökkentését megcélzó intervenciók az érzelemszabályozási képességek fejlesztését, pozitív hangulati indukciót, illetve a szociális információt feldolgozó folyamatok pontosítását alkalmazzák. A proaktív agresszivitást alkalmazóknál erõsíteni kell a proszociális viselkedéshez kapcsolódó jutalmakat. 347

54 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 348 III. Etiológia Az antiszociális viselkedés kialakulását fejlõdési keretben magyarázó elméletek, illetve a longitudinális vizsgálatok rámutattak arra, hogy a szociális színterek és folyamatok elemzése nélkül az egyéni jellemzõknek az ismerete nem elegendõ a jelenség értelmezéséhez. Az antiszociális viselkedés ellen ható, informális és formális szociális kontrollrendszerek minden életszakaszban más-más módon védik, védhetik a fejlõdõ gyermeket. S bár közhelynek tûnhet, de valójában teljes mértékben egyetérthetünk azzal, hogy soha sem késõ azokat a gyerekeket bevonni valamilyen intervenciós programba, akik a többszörös rizikótényezõkkel jellemezhetõ csoportba tartoznak vagy akiknél az antiszociális viselkedés már kialakult (Giddens, Duneier, Appelbaum, 2005). 348

55 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page Bûnelkövetõ viselkedés és meghatározói gyermek- és serdülõkorban Irodalom Barry, C. T The Importance of Callous Unemotional Traits for Extending the Concept of Psychopathy to Children. Journal of Abnormal Psychology, 109, Battin-Pearson, S., Newcomb, M. D., Abbott, R. D., Hill, K. G., Catalano, R. F., Hawkins, J. D Predictors of early high school dropout: A test of five thories. Journal of Educational Psychology, 92, Björkqvist K., Österman K., Kaukiainen A The development of direct and indirect aggressive strategies in males and females. In: Kaj Björkqvist & Pirkko Niemelä (eds.) Of mice and women: Aspects of female aggression (pp ). San Diego, CA Academic Press. Björkqvist K., Österman K., Kaukiainen A Social intelligence empathy = aggression? Aggression and Violent Behavior, 5, Blair, R. J. R A cognitive developmental approach to morality: Investigating the psychopath. Cognition, 57, Blair, R. J. R Neurocognitive models of aggression, the antisocial personality disorders, and psychopathy. Journal of Neurology, Neurosurgery, and Psychiatry, 71, Blair, R. J. R., Peschardt, K. S., Budhani, S., Mitchell, D. G. V., Pine, D. S The development of psychopathy. Journal of Child Psychology and Psychiatry, 47, Block, J. H. & Block, J The role of ego-control and ego-resiliency in the organization of behavior. In: W. A. Collins (eds.) Minnesota Symposia on Child Psychology: Vol. 13. Development of cognition, affect, and social relations (pp ). Hillsdale, NJ: Erlbaum. Brennan, P. A., Raine, A., Schulsinger, F., Kirkegaard-Sorensen, L., Knop, J., Hutchings, B., Rosenberg, R., Mednick, S. A Psychophysiological protective factors for male subjects at high risk for criminal behavior. American Journal of Psychiatry, 154, Broidy, L. M., Nagin, D. S., Tremblay, R. E., Batesm J. E., Brame, B., Dodge, K. A., Fergusson, D., Horwood, J. L., Loeber, R., Laird, R., Lynam, D. R., Moffitt, T. E., Pettit, G. S., Vitaro, F Developmental trajectories of childhood disruptive bahviors and adolescent delinquency: a six site, cross-national study. Developmental Psychology, 39, Bronfenbrenner, U Toward an experimental ecology of human development. American Psychologist, 32, Bronfenbrenner, U Ecology of the family as a context for human development: Research perspectives. Developmental Psychology, 22, Cadoret, R. J., Stewart, M. A An adoption study of attention deficit/hyperactivity/ aggression and their relationship to adult antisocial personality. Comprehensive Psychiatry, 32, Catalano, R. F. & Hawkins, J. D The social development model: A theory of antisocial behavior. In: J. D. Hawkins (ed.) Delinquency and crime: Current 349

56 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 350 III. Etiológia theories (pp ). New York: Cambridge University Press. (idézi Sullivan, 2006) Caspi, A., Moffitt, T. E., Newman, D. L., Silva, P. A Behavioral observations at age 3 years predict adult psychiatric disorders. Longitudinal evidence from a birth cohort. Archives of General Psychiatry, 53, Christian, R. E., Frick, P. J., Hill, N. L., Tyler, L., Frazer, D. R Psychopathy and conduct problems in children: II. implications for subtyping children with conduct problems. Journal of the American Academy of Child and Adolescent Psychiatry, 36, Cornell, D. G., Warren, J., Hawk, G., Stafford, E., Oram, G., Pine, D Psychopathy in intrumental and reactive violent offenders. Journal of Consulting and Clinical Psychology, 64, Damasio, A. R Descartes tévedése. Érzelem, értelem és az emberi agy. Aduprint Budapest, Damasio, A. R The neural basis for sociopathy. Archives of General Psychiatry 57, Dembo, R., Schmeidler, J A classification of high-risk youths. Crime & Delinquency, 49, Diószegi Gábor Az ifjúkori bûnözés alakulása. www. police.hu (online tanulmány: letöltési ideje: szeptember 3.) Dishion, T. J., Patterson, G. R., Stoolmiller, M., Skinner, M. L Family, school, and behavioral antecendents to early adolescent involvement with antisocial peers. Developmental Psychology, 27, Dodge, K. A., Coie, J. D Social-information-processing factors in reactive and proactive aggression in children s peer groups. Journal of Personality and Social Psychology, 53, Dodge, K. A., Lochman, J. E., Harnish, J. D., Bates, J. E., Pettit, G. S Reactive and proactive aggression in school children and psychiatrically impaired chronically assaultive youth. Journal of Abnormal Psychology, 106, Döme, L Személyiségzavarok. Cserépfalvi könyvkiadó, Psychoeducatio Alapítvány, Budapest. Erikson, E. H Az életciklus: Az identitás epigenezise. In: A fiatal Luther és más írások. Gondolat, Budapest, Farrington, D. P The development of offending and antisocial behaviour from childhood: key findings from the Cambridge Study in Delinquent Development. Journal of Child Psychology and Psychiatry, 36, (id. Farrington és mtsai, 2001). Farrington, D. P., Jollifee, D., Loeber, R., Stouthamer-Loeber, M., Kalb, L. M The concentration of offenders in families, and criminality in the prediction of boys delinquency. Journal of Adolescence, 24, Fergusson, D. M., Horwood, L. J. (2002). Male and felame offending trajectories. Development and Psychopathology, 14, Fergusson, D. M., Lynskey, M. T., Horwood, J Factors associated with continuity and changes in disruptive bahvior patterns between childhood and adolescence. Journal of Child Psychology and Psychiatry, 36,

57 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page Bûnelkövetõ viselkedés és meghatározói gyermek- és serdülõkorban Fergusson, D. M., Wanner, B., Vitaro, F., Horwood, J., Swain-Campbell, N Deviant peer affiliations and depression: Counfounding or causations. Journal of Abnormal Child Psychology, 31, Frick, P. J., Cornell, A. H., Bodin, S. D., Dane, H. E., Barry, C. T., Loney, B. R Callous-unemotional traits and developmental pathways to severe conduct problems. Developmental Psychology, 39, Frick, P. J., Lilienfeld, S. O., Ellis, M. L., Loney, B. R. & Silverthorn, P The association between anxiety and psychopathy dimensions in children. Journal of Abnormal Child Psychology, 27, Frick, P. J., O Brien, B. S., Wootton, J. M., McBurnett, K Psychopathy and conduct problems in children. Journal of Abnormal Psychology, 103, Garnefski, N., Diekstra, R. F. W Percieved social support from family, school and peers: relationship with emotional and behavioral problems among adolescents. Journal of the American Academy of Adolescent Psychiatry, 35, Garnefski, N Age differences in depressive symptoms, antisocial behavior, and the negative perceptions of family, schools, and peers among adolescnts. Journal of the American Academy of Adolescent Psychiatry, 39, Giddens, A., Duneier, M., Appelbaum, R. P Introduction to sociology. 5th edition. W. W. Norton&Company. Gilliom, M., Shaw, D. S., Beck, J. E., Schonberg, M. A., Lukon, J. L Anger regulation in disadvanteged preschool boys: strategies, antecendents, and the development of self-control. Developmental Psychology, 38, Gorman-Smith, D., Loeber, R Are developmental pathways in disruptive behaviors the same for girls and boys? Journal of Child and Family Studies, 14, Gorman-Smith, D., Tolan, P. H., Henry, D. B A developmental-ecological model of the relation of family functioning to patterns of delinquency. Journal of Quantitative Criminology, 16, Gottfredson, M. R. & Hirschi, T A general theory of crime. Stanford, CA: Stanford University Press (p. 97). Grove, W. M., Eckert, E. D., Heston, L., Bouchard, T. J Heritability of substance abuse and antisocial behavior: A study of monozygotic twins reared apart. Biological Psychiatry, 27, Hare, R. D Without conscience. The disturbing world of the psychopaths among us. Guilford Press. Hare, R. D., McPherson, L. M., Forth, A. E Male psychopaths and their criminal careers. Journal of Consulting & Clinical Psychology, 56, Henry, B., Caspi, A., Moffitt, T. E., Silva, P. A Temperamental and familial predictors of violent and nonviolent criminal convictions: Age 3 to age 18. Developmental Psychology, 32, Hoffman, M. L Empátia, társas kogníció és morális cselekvés. In: Kulcsár Zs. (szerk.) Morális fejlõdés, empátia és altruizmus. Szöveggyûjtemény, ELTE Eötvös Kiadó, Jaffee, S., Caspi, A., Moffitt, T., Taylor, A Physical Maltreatment Victim to Antisocial Child: Evidence of an Environmentally Mediated Process. Journal of Abnormal Psychology, 113,

58 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 352 III. Etiológia Jessor, R., Jessor, S. L Problem behavior and psychological development. Academic, N.Y. Kagan, J., Moss, H. A Birth to maturity. New York: Wiley. Kim-Cohen, J., Caspi, A., Rutter, M., Tomas, M. P., Moffitt, T. E The Caregiving Environments Provided to Children by Depressed Mothers With or Without an Antisocial History. American Journal of Psychiatry, 163, Kingree, J. B., Phan, D., Thompson, M Child maltreatment and recidivism among adolescent detainees. Criminal Justice and Behavior, 30, Koposov, R. A., Ruchkin, V., Eisemann, M., Sidorov, P. I Alcohol abuse in Russian delinquent adolescents. Associations with comorbid psychopathology, personality and parenting. European Child and Adolescence Psychiatry, 14, Kosson, D. S., Suchy, Y., Libby, J., Mayer, A. R Facial affect recognition in criminal psychpaths. Emotion, 2, Kökönyei, Gy. 2004a. Marihuána-használat egy országosan reprezentatív kutatás tükrében. In: Kapócs, I., Máár, M., Szabadka, P. (szerk) Ifjú-kor 3. Okker Kiadó, Budapest, Kökönyei, Gy. 2004b. Pszichopátia és kriminalitás. Belügyi Szemle, 52/6, Kroneman, J., Loeber, R., Hipwell, A. E Is neighborhood context differently related to externalizing problems and delinquency for girls compared with boys? Clinical Child and Family Psychology Review, 7, Kulcsár Zsuzsanna Korai személyiségfejlõdés és énfunkciók. Akadémiai Könyvkiadó, Bp. Landsheer, J., T Hart, H Age and delinquency. The changing relationship among age, delinquent attitude, and delinquent acttivity. Criminal Justice and Behavior, 26, Larsson, H., Andershed, H., Lichtenstein, P A genetic factor explains most of the variation in the psychopathic personality. Journal of Abnormal Psychology, 115, Lennings, C. J., Copeland, J., Howard, J Substance abuse patterns of young offenders and violent crime. Aggrssive Behavior, 29, Leventhal, T., Brooks-Gunn, J The neighbourhoods they live in: The effects of neighbourhood residence on child and adolescent outcomes. Psychological Bulletin, 126, Loeber, R. & Farrington, D. P The significance of child delinquency. In: R. Loeber & D. P. Farrington (eds.) Child delinquents: Development, intervention, and service needs (pp. 1 24). Thousand Oaks, CA: Sage. Loeber, R., Burke, J. D., Lahey, B. B., Winters, A., Zera, M Oppositional defiant and conduct disorder: A review of the past 10 years, Part I. Journal of the American Academy of Child & Adolescent Psychiatry, 39, Loeber, R., Wei, E., Stouthamer-Loeber, M., Huizinga, D. and Thornberry, T. P Behavioral antecedents to serious and violent offending: Joint analyses from the Denver Youth Survey, Pittsburgh Youth Study, and the Rochester Youth Development Study. Studies on Crime and Crime Prevention, 8,

59 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page Bûnelkövetõ viselkedés és meghatározói gyermek- és serdülõkorban Lorenz, K Összehasonlító magatartás-kutatás: az etológia alapjai. Gondolat, Budapest. Maughan, B., Rutter, M Continuities and discontinuities in antisocial behavior from childhood to adult life. In: Ollendick, T. H. & Prinz, R. J. (eds.) Advances in Clinical Child Psychology, Vol 20, Plenum Press, New York. Mednick, S. A., Gabrielli, W. F., Hutchings, B Genetic influences in criminal convictions: Evidence from an adoption cohort. Science, 224, Moffitt, T. E Juvenile delinquency and attention deficit disorder: Developmental trajectories from age 3 to 15. Child Development, 61, Moffitt, T. E Adolescence-limited and life-course persistent antisocial behavior: a developmental taxonomy. Psychological Review, 100, Moffitt, T. E Natural histories of delinquency. In: Weitekamp, E., Kerner H. J. (eds.) Cross-national longitudinal research on human development and criminal behavior. Dordrecht, Netherlands: Kluwer Academic Press (idézi Moffitt és Caspi, 2001). Moffitt, T. E., Caspi, A Childhood predictors differentiate life-course persistent and adolescence-limited antisocial pathways among males and females. Development and Psychopathology, 13, Moffitt, T. E., Caspi, A., Dickson, N., Silva, P., Stanton, W Childhood-onset vs. adolescent-onset antisocial conduct problems in males: natural history from ages 3 to 18 years. Development and Psychopathology, 9, Moffitt, T. E., Caspi, A., Harrington, H., Milne, B. J Males ont he life-course persistent and adolescence limited antisocial pathways: Follow-up at age 26 years. Development and Psychopathology, 14, Nagin, D. S., Tremblay, R. E Parental and early childhood predictors of persistent physical aggression in boys from kindergarten to highschool. Archives of General Psychiatry, 58, Nichols, T. R., Graber, J. A., Brooks-Gunn, J., Botvin, G. J Sex differences in overt aggression and delinquency among urban minority middle school students. Applied Developmental Psychology, 27, O Connor, T. G., Deater-Deckard, K., Fulker, D., Rutter, M., Plomin, R Genotype-enviroment correlations in late childhood and early adolescence: antisocial behavioral problems and coercive parenting. Developmental Psychology, 34, Ortiz, J., Raine, A Heart rate level and antisocial behavior in children and adolescents: A meta-analysis. Journal of the American Academy of Child and Adolescent Psychiatry, 43, Pardini, D. A., Lochman, J. E., Frick, P. J Callous/unemotional traits and social-cognitive processes in adjudicated youths. Journal of the American Academy of Child & Adolescent Psychiatry, 42, Patterson, G. R., DeBaryshe, B. D., Ramsey, E A developmental perspective on antisocial behavior. American Psychologist, 44, Plomin, R., DeFries, J. C., Loehlin, J. C Genotype-enviroment interaction and korrelation in the analysis of human behavior. Psychological Bulletin, 84,

60 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 354 III. Etiológia Plybon, L. E., Kliewer, W Neighbourhood types and externalizing behavior in urban school-age children: tests of direct, mediated, and moderated effects. Journal of Child and Family Studies, 10, Potter, C. C., Jenson, J. M Substance use and delinquent conduct. Criminal Justice and Behavior, 30, Poulin, F., Boivin, M. 2000a. Reactive and proactive aggression: evidence of twofactor model. Psychological Assessment, 12, Poulin, F., Boivin, M. 2000b. The role of proactive and reactive aggression in the formation and development of frindship in boys. Developmental Psychology, 36, 1 8. Rácz, J Az ifjúkori problémaviselkedés és a Pszi-Intézményegyüttes kapcsolata: elméleti megközelítés. In: Buda B. (szerk.). Drogok, drogprevenció, ifjúsági problémák, intézményi szerepzavarok. Nemzeti Drogmegelõzési Intézet, Raine, A., Moffitt, T. E., Caspi, A., Loeber, R., Southamer-Loeber, M., Lynam, D Neurocognitive impairments in boys on the life-course persistent antisocial path. Journal of Abnormal Psychology, 114, Raine, A., Venables, P. H., Dalais, C., Mellingen, K., Reynolds, C. and Mednick, S. A Early educational and health enrichment at age 3 5 years is associated with increased autonomic and central nervous system arousal and orienting at age 11 years: Evidence from the Mauritius Child Health Project. Psychophysiology, 38, Raine, A., Venables, P. H., Williams, M High autonomic arousal and electrodermal orienting at age 15 years as protective factors against criminal behavior at age 29 years. American Journal of Psychiatry, 152, Raine, A., Venables, P. H., Williams, M Better autonomic conditioning and faster electrodermal half-recovery time at age 15 years as possible protective factors against crime at age 29 years. Developmental Psychology, 32, Raine, A., Yaralian, P. S., Reynolds, C., Venables, P. H., Mednick, S. A Spatial but not verbal cognitive deficits at age 3 years in persistently antisocial individuals. Development Psychopathology, 14, Rutter, M.; Giller, H.; Hagell, A Antisocial behavior by young people. Cambridge University Press. Saltaris, C Psychopathy in juvenile offenders: Can temperament and attachment be considered as robust developmental precursors? Clinical Psychology Review, 22, Sebestyén, E Illegális szerek használata. In: Aszmann A. (szerk.) Iskoláskorú gyermekek egészségmagatartása. Országos Gyermekegészségügyi Intézet Serin, R. C Psychopathy and violence in criminals. Journal of Interpersonal Violence, 6, Settertobulte, W., Gaspar de Matos, M Peers and health. In: Currie, C., Roberts, C., Morgan, A., Smith, R., Settertobulte, W., Samdal, O., Easmussen V. B. (eds.) Young people s health in context. Health behaviour in School-aged Children (HBSC) study. International report from the 2001/2002 survey. WHO,

61 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page Bûnelkövetõ viselkedés és meghatározói gyermek- és serdülõkorban Silverthorn, P., Frick, P. J Developmental pathways to antisocial behavior: The delayed-onset pathway in girls. Development and Psychopathology, 11, Shaw, D. S., Gilliom, M., Ingoldsby, E. M., Nagin, D. S Trajecotories leading to school-age conduct problems. Developmental Psychology, 39, Snyder, J., Cramer, A., Afrank, J., Patterson, G. R The contribution of ineffective discipline and parental hostile attributions of child misbehavior to the development of conduct problems at home and school. Developmental Psychology, 41, Stern, S. B. & Smith, C. A Family processes and delinquency in an ecological context. Social Service Review, (idézi: Kroneman és mtsai, 2004). Stouthamer-Loeber, M., Wei, E., Loeber, R Desistance from persistent serious delinquency in the transition to adulthood. Development and Psychopathology, 16, Sullivan, C. J Early adolescent delinquency. Assesing the role of childhood problems, family envronment, and peer pressure. Youth Violence and Juvenile Justice, 4, Taylor, J., Loney, B. R., Bobadilla, L., Iacono, W. G. & McGue, M Genetic and environmental influences on psychopathy trait dimensions in a community sample of male twins. Journal of Abnormal Child Psychology, 31, ter Bogt, T., Fotiou, A., Gabhain, S. N Cannabis use. In: Currie, C., Roberts, C., Morgan, A., Smith, R., Settertobulte, W., Samdal, O., Rasmussen, V. B. (eds.) Young people s health in context. Health Behaviour in School-aged Children (HBSC) study. International report from the 2001/2002 survey. WHO, Tiet, Q. Q., Wasserman, G. A., Loeber, R., McReynolds, L. S., Miller, L. S Developmental and sex differences in types of conduct problems. Journal of Child and Family Studies, 10, Trzesniewski, K. H., Moffitt, T. E., Caspi, A., Taylor, A., Maughan, B Revisiting the association between reading achievement and antisocial behavior: new evidence of an environmental explanation from a twin study. Child Development, 77, van Lier, P. A. C., Vitaro, F., Wanner, B., Vuijk, P., Crijnen, A. A. M Gender differences in developmental links among antisocial behavior, friends antisocial behavior, and peer rejection in childhood: results from two cultures. Child Development, 76, Vermeiren, R Psychopathology and delinquency in adolescents: a descriptive and developmental perspective. Clinical Psychology Review, 23, Viding, E., Blair, R. J. R., Moffitt, T. E., Plomin, R Evidence for substantial genetic risk for psychopathy in 7-year-old-children. Journal of Child Psychology and Psychiatry, 46, Vitaro, F., Brendgen, M., Barker, E. D Subtypes of agressive behaviors: a developmental perspective. International Journal of Behavioral Development, 30, Vitaro, F., Brendgen, M., Tremblay, R Reactively and proactively aggressive children: antecendent and subsequent characteritics. Journal of Child Psychology and Psychiatry, 43,

62 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 356 III. Etiológia Vitaro, F., Gendrau, P., Tremblay, R., Oligny, P Reactive and proactive aggression differentially predict later conduct problems. Journal of Child Psychology and Psychiatry, 39, Vitiello, B., Stoff, D. M Sybtypes of aggression and their relevance to child psychiatry. Journal of the American Academy of Child and Adolescent Psychiatry, 36, Waldron, H. B Substance Abuse Disorders. In: Bellack, A. S., Hersen, M. (eds.) Comprehensive Clinical Psychology. Elsevier Science Ltd White, H. R., Bates, M. E., Buyske, S Adolescence-limited versus persistent delinquency: extending Moffitt s Hypothesis into adulthood. Journal of Abnormal Psychology, 110, White, H. R., Tice, P. C., Loeber, R., Southamer-Loeber, M Illegal acts commited by adolescents under the influence of alcohol and drugs. Journal of Research in Crime and Delinquency, 39, Woodward, L. J., Fergusson, D. M., Horwood, L. J Romantic relationships of young people with childhood and adolescnt onset antisocial behavior problems. Journal of Abnormal Child Psychology, 30, Zhang, Q., Loeber, R., Southamer-Loeber, M Developmental trends of delinquent attitudes and behaviors: replications and synthesis across domains, time, and samples. Journal of Quantitative Criminology, 13,

63 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 357 Pikó Bettina A devianciák szociológiai és szociálpszichológiai modelljei Az addikciók devianciaszociológiai értelmezése A devianciaszociológia olyan szociológiaelméleti megközelítés, amely az egyes deviáns magatartásformák (például öngyilkosság, alkoholizmus, illegális drogfogyasztás, bûnözés) értelmezését társadalmi kontextusba helyezi, azaz a társadalmat szabályozó normákból kiindulva értékeli. A deviancia kifejezés a deviáció (azaz elhajlás), még pontosabban lebontva a de és a via (azaz úttól való eltérés) szavakból eredeztethetõ. A társadalmi megközelítés nem tagadja a pszichológiai vagy a neurobiológiai összefüggéseket, hanem azokat kiegészítve egy társadalmi értelmezéssel teszi teljessé. Lényege, hogy a deviáns magatartás nem értelmezhetõ anélkül, hogy az adott társadalomban lévõ magatartási szabályokat (normákat) ismernénk. Erre jó példa az a megfigyelés, hogy deviancia minden társadalomban létezik, azonban már erõsen kultúrafüggõ, hogy mit tekintünk éppen az adott társadalomban deviánsnak. A drogfogyasztás bizonyos fajtáit ( könnyû drogok ) egyes társadalmakban nem tekintik deviáns magatartásnak, míg máshol igen. A deviáns magatartás meghatározása tehát úgy szól, hogy az adott társadalmi normáktól eltérõ magatartás (Haralambos és Holborn, 1991). Ugyanakkor nem véletlen, hogy napjainkban a statisztikai adatok a deviáns jelenségek és addikciók elõfordulásának jelentõs növekedésérõl adnak számot. A modern kor társadalom-lélektanának ismeretében elmondható, hogy társadalmi jelenségre vezethetõ vissza ez az epidemiológiai robbanás. A mindennapi gyakorlatban tehát a függõségi állapotok megítélése szorosan összefügg a deviancia jelenségével (Pikó, 2002), illetve a modern kultúra sajátosságaival (Pikó, 2003a). A függõség és más devianciák robbanásszerû emelkedésének értelmezéséhez abból kell kiindulnunk, hogy a természetes körülmények között élõ ember, a biológiai lény életfeltételei teljesen mások voltak, mint a mai, civilizált kultúrákban élõké. Míg a természetes környezetben a biológiai törvények domináltak, a civilizált társadalom mesterséges környezete ezek hatását nagyrészt módosította. A mai kor emberének ehhez a megváltozott környezethez kell alkalmazkodnia, ezért a modern lét legfontosabb kulcskérdésévé az adaptáció vált, amelyben a legfontosabb kihívások pszichikai és szociális jellegûek (Pollock, 1988). A deviáns magatartásformák elemzését ezért olyan kontextusba kell helyezni, hogy egy jelzésértékû cselekvésrõl van szó, lényege pedig csak akkor ragadható meg, ha megismerjük a pszichoszociális és szociokulturális összefüggéseket is. 357

64 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 358 III. Etiológia A függõséget okozó szerekkel való megismerkedés a legtöbb esetben serdülõvagy ifjúkorban történik (Poikolainen, 2002). Ennek hátterében részben társadalmi-kulturális, részben társas hatások állnak. A kultúra, amelyben élünk sajátos normatív rendszert közvetít a fiatalok felé (Jessor, 1993). A cigaretta és az alkohol ebben az értelemben szimbólumok, a korai szexuális aktivitáshoz hasonlóan a felnõttek szabad világát szimbolizálják, amelyek a gyermekek számára még nem megengedettek. E tevékenységekkel azonban a serdülõk átmenetileg átélhetik a felnõtt státuszt, emiatt rendkívüli mértékben csábító számukra a megszerzésük. A média, a felnõttek viselkedése ezt a szimbólumrendszert folyamatosan fenntartja, sokszor tudomást sem véve a szerek ilyen értelmezési keretének létezésérõl. A dohányzás, az alkohol- és az illegális drogfogyasztás egyben beavatási rítusok is, a modern társadalom szimbólumrendszerének elsajátítása, amely a hagyományos közösségképzõ erõk és rituálék hiányában elõsegíti a társas kapcsolatok építését (Pikó, 2001; Pikó, 2004). Szociológiaelméleti megközelítések A különbözõ szociológiaelméleti megközelítések megpróbálják más-más szempontból, azaz értelmezési keretbõl kiindulva értelmezni a deviancia jelenségét. Funkcionalista elméletek A funkcionalista elméletek abból indulnak ki, hogy valamennyi társadalmi folyamatnak meghatározott funkciója van egy társadalomban, így a deviancia is a társadalom lényeges és funkciót hordozó eleme, a társadalom mûködésének szükséges velejárója (Haralambos és Holborn, 1991). A deviancia jellemzõ tulajdonsága, mondhatni funkciója, hogy sérti a társadalmi konszenzust, ugyanakkor növeli is a vele szemben álló társadalmi kontrollt és összefogást. Ezért Durkheim úgy tekint a devianciára, mint egyfajta biztonsági szelepre, amely biztosítja a társadalmi feszültségek oldását (Durkheim, 1996). Ez a jelenség biztosíthatja, hogy egy bizonyos magatartásforma elterjedjen, amit kezdetben nem fogadnak el, késõbb viszont általánossá válik. Szerepe lehet továbbá a társadalmi változások elõidézésében is, éppen e funkcióból kifolyólag. Azt az állapotot, amely leginkább hajlamosít deviáns magatartásra, Durkheim anómiának nevezte el, amelynek jelentése normanélküliség (Durkheim, 1982). A normanélküliséget átmenetinek tekintette, ami olyan helyzetet jelöl, amikor a régi társadalmi normák már nem érvényesek, az újak viszont még nem alakultak ki. Magyarországon az 1968-as reformokat követõen ellentmondásos társadalmi miliõ alakult ki. Bár gazdasági szempontból az egyéni érvényesülést és boldogulást látszólag növelte, hiszen a második gazdaság teret engedett a piacgazdasági elemek némi érvényesülésének, társadalom-lélektani szinten zavartságot okozott, mert a polgári viselkedési elemek és a szocialista társadalmi normák keveredtek, problémákat okozva ezzel a társadalmi alkalmazkodásban. Ennek következtében 358

65 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page A devianciák szociológiai és szociálpszichológiai modelljei a nyolcvanas években jelentõsen nõtt például az alkoholizmus, valamint az öngyilkosságok gyakorisága is ebben az idõszakban érte el csúcspontját. Ugyanakkor ez az anómia állapota mégis hozzájárult ahhoz, hogy a polgári viselkedéselemek egyre inkább tért hódítsanak. Merton (1980) szintén alkalmazta az anómia fogalmát a társadalmi magatartásra és deviáns jelenségekre. Durkheim megállapításával szemben viszont Merton szerint az anómia tartósan is jelen lehet a társadalomban. Az õ értelmezése szerint akkor alakul ki anómia, ha a társadalomban elérendõ célok és az elfogadott eszközök közötti harmónia megbomlik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a társadalom bizonyos tagjai nem képesek a társadalom által preferált célokat (például megfelelõ vagyoni helyzet) a megengedett eszközökkel (például jövedelem) elérni. Merton a következõ társadalmi alkalmazkodási típusokat írta le a célok és eszközök viszonylatában: Az alkalmazkodás típusai Kulturális célok Intézményes eszközök Konformitás + + Újítás + Ritualizmus + Visszahúzódás Lázadás táblázat. A társadalmi alkalmazkodás típusai Merton értelmezésében A konformista típus elfogadja mind a célokat, mind pedig az intézményes eszközöket. Az újítók viszont más módon, másfajta (nem legalizált) eszközökkel igyekeznek a célokat elérni. A ritualizmus olyan alkalmazkodási formát ír le, amikor valaki a célokat adja fel, ugyanakkor az eszközöket rutinszerûen továbbra is alkalmazza, azaz betartja a szabályokat. A visszahúzódás a befelé forduló deviancaformákra jellemzõ, amikor az egyén elutasítja a célokat, és alkoholizmusba, drogfogyasztásba vagy öngyilkosságba, egyszóval önpusztításba menekül. Végül a lázadás olyan sajátos alkalmazkodási típus, amikor az egyén elutasítja a konvencionális eszközöket és célokat is, de sajátos, új formákkal pótolja azokat. Lényegileg olyan szubkultúra, amely külön társadalmi normákkal rendelkezik. Ökológiai elméletek Az ökológiai elméletek urbanizációs jelenségként kezelik a deviáns jelenségeket. Az ide tartozó legismertebb modellt az 1920-as években a Chicagói Iskola alkotta meg (Haralambos és Holborn, 1991). Ebben az idõszakban gyors társadalmi változások zajlottak, és a gazdasági válságot az urbanizációs jelenségek tarkították, mint például az erõteljes migráció, valamint a városszerkezetek átalakulása. A gyors változások kihatottak a város mûködésére, a társadalmi kontroll erõsségé- 359

66 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 360 III. Etiológia re, hajlamossá tette a nagyvárosokat arra, hogy szervezetlenné, dezorganizálttá váljanak, teret engedve ezzel a deviáns jelenségek burjánzásának. A szervezetlen közösségek, amelyek tagjai például a faluból tömegesen városba kerülõk vagy a más országokból, földrészekrõl emigráltak sokszor képtelenek voltak stabil kapcsolatrendszert kialakítani, ezért nehezen tudtak olyan társadalmi kontrollt biztosítani, amely megakadályozta volna a bûnözést és egyéb devianciafajtát. Az ökológiai megközelítés tehát szintén a gyors társadalmi változással hozta összefüggésbe a devianciákat, de összekötötte a társadalmi kontroll, a társadalmi környezet kapcsolatrendszerének hatásaival (Shapiro, 2002). Az ún. koncentrikus zóna elmélete az ökológiai elmélet egyik legismertebb devianciamodellje (Park, Burgess és McKenzie, 1967). Lényege, hogy a városokat különbözõ zónák alkotják, melyek mindegyikében más-más intézmények, tevékenységek és társadalmi helyzetû emberek találhatók. A szociológusok megfigyelték, hogy a devianciák (például bûnözés, mentális betegségek, alkoholizmus és egyéb szociális problémák) nem minden zónát érintenek egyenlõ mértékben, hanem leginkább a belsõ, városközponthoz közel esõ területeket. Ennek ökológiai magyarázata van; ugyanis ezeken a helyeken nagyobb a dezorganizáció, az informális társadalmi kontroll esetlegesebb. A második, ún. átmeneti zónában a leggyakoribb e jelenségek elõfordulása, amely sokszor a bevándorlók olcsóbb szálláshelyeinek gyûjtõhelye, és ahol az alacsony szintû társadalmi alkalmazkodás miatt a nyomor, szegénység és rossz szociális helyzet öszszefügg egymással. Az ökológiai megközelítést jelzi az is, hogy a nagyvárosi életforma szorosan öszszefügg a társadalmi heterogenitással. Vannak olyan területek, ahol a társadalmi hátrányok halmozódnak. Elhanyagolt lakókörnyezet, bûnözés, alkohol- és drogfogyasztás, antiszociális viselkedés és az életkilátások jelentõs beszûkülése jellemzi ezeket a deprivált területeket. Az ún. törött ablakok szindróma ezeket az elhanyagolt helyeket jelöli, amely minden szempontból veszélyeztetett. A szociális helyzet és az egészségi állapot többszörösen kedvezõtlenül befolyásolja egymást (Fitzpatrick és LaGory, 2000). Ugyanakkor, ha a civil társadalom megfelelõen mûködik egy-egy lakóközösségen belül, amely szoros kapcsolati hálót és mûködõ társas támogató rendszert képes kiépíteni, jelentõs védõhatás igazolható az addikciók vonatkozásában. Ez különösen igaz a serdülõk esetében, hiszen ha egy lakóközösség megfelelõ helyet és programokat képes biztosítani a fiataloknak, akkor sokkal kevesebb az esély, hogy a fiatalok dohányzással, alkohol- és drogfogyasztással múlatják az idõt. Kultúra- és szubkultúraelméletek A kultúra- és szubkultúraelméletek csoportfolyamatként, az adott csoportban kikristályosodó specifikus normák és értékek vonalán elemzik a devianciát. Ilyen sajátos szubkultúrát alkot a graffitik vagy a hekkerek világa és az ifjúsági szubkultúrákban elõforduló deviáns jelenségek is, mint amilyenek például a drogfogyasztó szubkultúrák. Mit is jelent a szubkultúra kifejezés? A nagyobb társadalmon belül élõ kisebb 360

67 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page A devianciák szociológiai és szociálpszichológiai modelljei csoportok kultúráját jelenti, azaz kultúra a kultúrán belül. Bár viselkedési normái eltérnek a domináns kultúráétõl, a fennálló társadalmi rendet nem utasítja el, szemben az ellenkultúrával (Haralambos és Holborn, 1991). Az ifjúsági szubkultúrák egy része szorosan összefonódik a drogfogyasztással, az egyes drogfajták pedig szimbolikusan jelzik az adott társadalomban uralkodó kulturális állapotokat (Hoyer, 2000). Az 1960-as évek virágkorában divatba jövõ LSD alkalmazásával a belsõ meditációs élményeket kívánták a használók fokozni, mivel ekkor jelentõsen megnõtt a misztikus élmények megtapasztalásának igénye. A transzcendenciaigény szorosan összefügg a modern kor transzcendenciahiányával, aminek következtében az élménykeresés, az unalomból és a mindennapok szürkeségébõl való kiszakadás rendkívül gyakori indíték a drogfogyasztás elkezdéséhez ma is. Az ún. acid-party (acid = sav, az LSD-re utal) a folyamatos zene és tánc együttes élményéhez, ún. pszichedélikus élményhez juttatja a résztvevõket. A partiélmény, a beavatottság átélése az archaikus társadalmak rituális szellemiségére, illetve modern korunkban ennek hiányára utal. A fásultság, az elidegenedés ellensúlyozását próbálják ezek a partik képviselni. Az is a modern kor jellemzõ tünete, hogy a rítusszegény világunkban ezek az újfajta rituálék (vagy inkább pótszertartások) az egyén személyiségének feladását követelõ önpusztításban öltöttek testet. A szubkultúra világában keletkezõ partiélmény célja tehát a feloldódás, azonban a személytelenség miatt valójában nem vezet valódi kapcsolatépítéshez, annak csupán illúzióját kelti. A modern korra jellemzõ a társas kapcsolatok elsorvadása, az elidegenedés, a szociális készségek deficitje és a következményes társas támogatás hiánya. A bizalmon alapuló közösséget az autentikus élményeket mesterségesen imitáló drogok azonban nem képesek ténylegesen pótolni. Míg a beatnemzedék számára az LSD jelentette a szubkultúra szimbólumát, manapság az amfetaminszármazékok töltik be ugyanezt a szerepet (Demetrovics, 2000). A stimulánsok szedése azonban napjaink fogyasztói kultúrájába illeszkedik, hiszen szervesen kapcsolódik a felpörgetett életstílus, az izgalmak, kalandok, élmények folyamatos keresése, a mának élés társadalmi normáihoz. A nárcisztikus, hedonizmusra hajló személyiség napjaink egyik vezetõ szocializációs terméke, ami szintén a stimuláns szerek szimbólumvilágának értelmezését támasztja alá. A szimbolikus interakcionizmus elméletei A szimbolikus interakcionizmus elméletei a deviáns módon viselkedõ egyén, valamint a társadalmi kontroll megtestesítõjeként értelmezhetõ intézmény közötti interakció fontosságát emelik ki. Lemert elméletének középpontjában az ún. címkézés (labelling) folyamata áll, ami nem más, mint a társadalom reakciója az adott magatartásra. Eszerint önmagában egy viselkedés nem deviáns, hanem attól válik azzá, hogy a társadalom annak minõsíti (Lemert, 1967). E tekintetben három fõ kritérium alapján ítél a társadalom egy viselkedést deviánsnak (Haralambos és Holborn, 1991): 361

68 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 362 III. Etiológia 1. Normatív kritérium: a viselkedés eltér az adott társadalomban elfogadott normarendszertõl. Ez a deviancia általános meghatározása, azonban önmagában nem elégséges a minõsítéshez. 2. Statisztikai kritérium: a magatartás csak a társadalomnak egy kisebbségére jellemzõ. 3. Minõsítési kritérium: a társadalom integrációja és túlélése szempontjából a magatartás negatív megítélésû, azaz veszélyeket rejt magában. Szintén ez az elmélet megkülönböztet elsõdleges és másodlagos devianciát (Lemert, 1967). Az elsõ magát a cselekményt jelenti, ezt követi a társadalom reakciója (a negatív megítélés) az adott viselkedésre, amelynek hatására folytatódik a deviáns viselkedés akár komolyabb következmények formájában. Látható, hogy ebben a folyamatban, amit deviáns karriernek, azaz deviáns életútnak, életpályának nevezünk, a társadalom reakciója igen meghatározó. Míg az elsõdleges deviancia gyakran csak átmeneti normaszegést jelent, az elkövetõ személyiségét nem érinti mélyrehatóan, a társadalmi reakcióként kapott címke (például drogos ) már megerõsíti az egyénben a magáról kialakult negatív énképet. A deviáns címke sok esetben megnehezíti a deviáns karrierbõl való kitörést, hiszen ha valakinek drogos múltja van, vagy börtönben ült, illetve pszichiátriai kezelés alatt állt, a többségi társadalom gyakran ennek a magatartásnak a folytatását várja el tõle. A deviáns címke jelentõségét emeli ki Becker (1974) is, aki a deviáns viselkedés több típusát különíti el: A deviáns viselkedés típusai Szabálymegtartó viselkedés Szabályszegõ viselkedés Deviánsnak minõsített hamisan vádolt tisztán deviáns Deviánsnak nem minõsített konform titkos deviáns 2. táblázat. A címkézés és a szabályhoz való viszonyulás összefüggései alapján értemezett interakcionista devianciamodell A konform viselkedésre jellemzõ, hogy az egyén betartja a társadalmi viselkedés szabályait, és a környezete sem tartja szabályszegõnek, devianciáról tehát nem beszélhetünk. A másik egyértelmû eset, amikor valaki áthágja a szabályokat, és a többségi társadalom is ennek megfelelõen értelmezi a viselkedést, ilyenkor valódi devianciáról beszélünk. Éppen a címkézés következtében azonban elõáll két másik eset is. Elõfordul, hogy valaki betartja a szabályokat, mégis deviánsnak minõsítik, azaz hamisan vádolják. Ugyanakkor az az eset is elõállhat, hogy a szabályszegés ellenére sem kap valaki deviáns címkét, azaz titkos deviancia figyelhetõ meg. A fenomenológiai megközelítés A fenomenológiai megközelítés arra keres választ, hogy mit jelent maga a viselkedés az egyén és a társadalom számára (Piczil, 2002). A cél tehát magának a jelenség- 362

69 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page A devianciák szociológiai és szociálpszichológiai modelljei nek az értelmezése. Az alkoholizmussal összefüggésben például az alkohol jelentése meghatározó. Egy adott közösség kollektív szokásrendszerét évszázadok hagyományai formálták, kialakítva egy-egy régió alkoholfogyasztási szokásait és az ehhez kapcsolódó szimbólumértelmezést. Az alkoholfogyasztás például a felnõttség szimbóluma a serdülõ fiatalok számára, ami jelentõsen hozzájárul a serdülõkori alkoholfogyasztáshoz (Baer és Bray, 1999). A megítélés kettõsségére és disszonáns voltára jellemzõ, hogy míg az alkoholfogyasztás a modern társadalomban többnyire elfogadott társas szokás (vö. szociális ivás ), az alkoholizmus már devianciának számít. Az alkoholizmus tipikusan menekülõ, visszahúzódó deviancia. A szocialista régióban, különösen az akkori Szovjetunió oroszországi területén az alkoholizmus igen nagy elterjedtséget mutatott, a diktatúrában ugyanis a társadalmi feszültségek okozta szorongást volt hivatott az alkohol oldani. Így az alkoholizmus jelképpé vált ebben a régióban, a diktatúra okozta félelem, a megélt szabadsághiány, a társadalomra ráerõszakolt tehetetlenségérzés szimbóluma (Cockerham, 1999). A másik példa a fenomenológiai megközelítésre az AIDS társadalmi jelentésének értelmezése. Bizonyos betegségek is devianciaként jelenhetnek meg, amire éppen a HIV-fertõzés társadalmi jelentése a példa. Jelentéséhez számos mozzanat, többek között más devianciaféleségekkel való szoros összefüggése is hozzájárul (Bennett, 1987). Így meghatározó az, hogy sajátos fertõzésrõl van szó, azaz az STD (szexuális úton terjedõ betegségek, angolul: Sexually Transmitted Diseases) körébe tartozik. Ehhez a betegségcsoporthoz ma is sajátos morális megítélés tapad, hiszen a promiszkuitás hajlamosít rá. A fertõzés terjedése bizonyos szubkultúrákban gyakoribb, például homoszexuálisok, intravénás drogfogyasztók, prostituáltak körében. Éppen ezek miatt a diagnózis egyfajta szociomorális stigmát jelent. Mindemellett azokat a jelentéseket is figyelembe kell venni, hogy például vannak, akik az 1960-as, 1970-es évek szexuális kicsapongására adott válaszreakcióként értelmezik szimbolikus formában a jelenséget, aminek alapja, hogy a középkorban a nagy járványokat is Isten büntetésének tartották (Sontag, 1990). A konfliktusmodell A konfliktusmodell a társadalmi kontroll és a hatalom egyenlõtlen megosztására vezeti vissza a deviáns jelenségek megjelenését (Dahrendorf, 1959). A hatalmat ugyanis többnyire azok tartják kezükben, akiknek érdekük a társadalmi rend fenntartása, míg a deviancia olyanok körében fordul elõ, akik nem rendelkeznek hatalommal, és konfliktus nélkül nem is tudnak abból részesedni. A hatalommal nem rendelkezõk számára vagy a nyílt konfliktus, vagy pedig a hatalommal bírók által felállított értékrendszertõl való elfordulás marad. A deviancia tehát egy válaszreakció a hatalomtól való megfosztottság megélésére. Ezért a konfliktuselmélet megalkotói úgy vélik, hogy ez a fajta konfliktus és a következményes deviancia megjelenése nem abnormális jelenség egy társadalomban, hanem a mindennapi élet szükségszerû velejárója, azaz normális jelenség (Vold, 1958). Ugyanakkor az elmélet követõi elképzelhetetlennek tartják azt a faj- 363

70 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 364 III. Etiológia ta értékkonszenzust, amit a másik nagy elmélet ír le a társadalmi egyenlõtlenségek értelmezéséhez. Az értékkonszenzus szerintük a hatalommal rendelkezõk csoportjának elképzeléseit takarja, amivel a többségi társadalom nem egyetért, csupán elfogad. A deviancia viszont a nonkonformizmus megtestesítõje, azaz nyílt szembeszállás. Az addiktív viselkedés fiatalkori iniciációjának szociálpszichológiája Az addiktív viselkedéssel leggyakrabban serdülõkorban ismerkednek meg a fiatalok, ami tehát szorosan kapcsolódik a serdülõkorban zajló adaptációs folyamatokhoz (Hawkins, Catalano és Miller, 1992). A serdülõkor kitüntetett szerepét az is igazolja, hogy a felnõtt lakossághoz képest a serdülõk nagyobb számban dohányoznak, amit jelentõs részük a késõbbiekben is folytat. Ez még olyan országokban is megfigyelhetõ, ahol egyébként a társadalomban már visszaszorult a dohányzás, mint például az USA-ban. Leggyakrabban éves korban történik a dohányzás és az alkoholfogyasztás iniciációja, a drogkipróbálás pedig kicsit késõbb, év körül csúcsosodik ki (Pikó, 2001). A serdülõk szerhasználati spektrumában két jól elkülöníthetõ csoport azonosítható. Az egyik csoportba azok tartoznak, akik csak társaságban, buliban, a szórakozás kellékeként, tehát alkalomszerûen dohányoznak, illetve fogyasztanak alkoholt és drogokat. A másik csoport tagjai pedig a napi rendszerességgel fogyasztó fiatalok, akik körében már a függõség is megjelenik. Ebben a csoportban lényegesen gyakoribbak a pszichopatológiai jelenségek, a depresszió, a szorongás és más magatartási zavar (Gilvarry, 2000; Poikolainen, 2002). A társas szintû hatások A társas szintû hatások kiemelt szerepet játszanak a függõségekben (Petraitis, Flay, Miller, Torpy és Greiner, 1998; Wills, Pierce és Evans, 1996). A serdülõkori szerfogyasztások legfontosabb meghatározó tényezõje a kortárshatás különbözõ megjelenési formái. A dohányzás vagy az illegális drogfogyasztás iniciációja legtöbbször baráti társaságban történik, egyfajta modern beavatási rítus formájában. A kortársak szerepe ezt követõen a magatartás megerõsítésében tovább folytatódik. Minél több szerfogyasztó barátja van a fiatalnak, annál erõsebb a kortárshatás is, különösen erõs az ún. legjobb barát hatása (best friend effect). Megfigyelték, hogy a szerfogyasztó baráttal rendelkezõ fiatalok a legtöbb esetben maguk is fogyasztókká válnak, ha pedig egy újonnan választott legjobb barát fogyasztó, õk maguk is nagyobb eséllyel szoknak rá (Tyas és Pederson, 1998). A kortárshatásban, valamint a legjobb barát hatásában többnyire érzelmi hatások játszanak szerepet, az elfogadottság ugyanis nagyon fontos a fiatalok identitáskeresésében, ehhez pedig az együtt elfogyasztott cigaretta, alkohol vagy más drog mediátorként funkcionálhat (Poikolainen, 2002). 364

71 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page A devianciák szociológiai és szociálpszichológiai modelljei A szerfogyasztás kipróbálásától a függõségig tartó állapotok lényegében egy folyamatot tükröznek. A szerfogyasztás különbözõ stádiumaira jellemzõ, hogy egyre nõ a rizikófogékonyság. A stádiumok a szerkipróbálással kezdõdnek, és a függõséggel jellemezhetõ magatartásig terjednek. Viszonylag nagyszámú tinédzser próbálja ki a dohányzást, az alkohol- és drogfogyasztást, közülük azonban nem mindenki válik függõvé. Ez az ún. experimentális kipróbálás (ESU, Experimental Substance Use), aminek idõszakában lehet a legsikeresebben megelõzni a függõséget, a dependencia kialakulását követõen már másfajta módszerek válnak szükségessé a leszokás segítésében (Wills és mtsai, 1996). Ez a megközelítés lehetõvé teszi azt is, hogy elkülönítsük a valóban deviáns viselkedést tükrözõ fogyasztási szokásokat a koraibb fázisoktól, amelyek inkább a serdülõkor sajátosságaival magyarázhatók. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy súlyosabbnak kell megítélnünk a problematikus és diszfunkcionális viselkedéssel (pl. erõszak) társuló kockázati magatartást, mint az experimentális kipróbálást. Sok fiatal próbálja ki ugyan a cigarettát, az alkoholt és valamilyen illegális drogot, de többnyire anélkül, hogy ez diszfunkcionális magatartással járna együtt. Következésképpen más-más egészségfejlesztési stratégia járhat sikerrel a kipróbálók, a rendszeres fogyasztók és a valóban deviáns fiatalok körében. Csoporthatások A csoportképzõdés, a csoporthatások különösen fontosak serdülõkorban (Pikó, 2004; Rosenberg, 2002). Kiindulásképpen azonban el kell fogadnunk azt a megfigyelést, hogy míg egyesek képesek ellenállni a csoporthatásnak, mások automatikusan azonosulnak a normatív attitûdökkel és viselkedési mintákkal. Ennek hátterében az igazolható, hogy lényegében az attitûdök, normák és személyiségjegyek kölcsönhatása alakítja ki a konformizmus mértékét (Gilvarry, 2000; Poikolainen, 2002). A szerfogyasztás elterjedésében a szociális hatás az elsõdleges, azonban igen nagy egyéni különbségek vannak a fogékonyság tekintetében. A valódi kockázatot az jelenti, ha a fiatalok fokozottan érzékenyek a szociális befolyásokra, ugyanakkor személyiségük és értékrendjük labilis, önbecsülésük alacsony mértékû. Egyes személyiségjegyek ugyanis, így például az alacsony önbizalom vagy az énhatékony viselkedés képességének hiánya fokozottan érzékennyé teszi a fiatalokat a kortárshatásra (Tyas és Pederson, 1998). A csoportbefolyásolásnak való engedelmesség, a csoportkonformizmus adaptációs célokat is szolgál, hiszen a közös viselkedési elemek segítségével a csoporttagok elfogadottsága és így a fiatalok önbizalma nõ. Az egészséges önbizalommal felvértezett fiataloknak ilyenfajta megerõsítésre nincs szükségük, ezért könnyebben tudnak nemet mondani az elutasítás okozta frusztráció kialakulása nélkül (Rosenberg, 2002; Pikó, 2005). Szabadidõs tevékenységek A csoporthatásokkal szorosan összefügg a szabadidõs tevékenységek köre. A szabadidõ eltöltésének módja az életmód meghatározó eleme, aminek serdülõkorban 365

72 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 366 III. Etiológia különösen nagy a jelentõsége. Nem mindegy, hogy a fiatalok mivel töltik el szabadidejüket, hiszen ez befolyásolja társas kapcsolataik alakulását és az addikciókhoz való viszonyukat is. A modern társadalomban a szabadidõ jelentõsége, szocializációs szerepe megnõtt, lényegesen több szabadidõ áll rendelkezésre, mint korábban bármikor, emellett pedig a szabadidõ eltöltésének módjai is a korábbinál szélesebb spektrumot ölelnek fel. Ez a jelenség szorosan összefügg a fogyasztói társadalom sajátosságaival, hiszen a szabadidõ eltöltésének módját befolyásolják a fogyasztási normák és a modern társadalom értékrendje (Furlong és Cartmel, 1997). A szabadidõ eltöltésének módjait két nagy csoportba soroljuk, amit alapvetõen meghatároz, hogy a kortársak vagy felnõttek által szervezett formákról van-e szó. Serdülõkorban a kortárskapcsolatok válnak meghatározóvá az identitásfejlõdés szempontjából, ami fontos és nélkülözhetetlen folyamat, azonban elõsegíti az addikciók kipróbálását is. Ezért fontos, hogy a kortársakkal eltöltött szabadidõn kívül szervezett szabadidõs programokban, iskolai vagy családi kereteken belül is részt vegyenek a fiatalok, mintegy egyensúly alakuljon ki a kortársak és a felnõttkapcsolatok között. A hobbitevékenységek, a számítógépes játékok, a szakkörök a fiatalok kreativitását fejlesztik, elõsegítik a közösségképzõdést, a csoportmunkát. Az unalom viszont gyakran tereli a fiatalokat a rizikómagatartások felé, amellyel élménykeresésüket próbálják meg így kielégíteni. Az unalomûzésnek további módjai a céltalan lõdörgés, plázázás, amely a fiatalok csoportjait összehozza, de szintén gyakran a káros szenvedélyek kipróbálása felé is tereli. A faktoranalízissel vizsgált szabadidõs tevékenységek többnyire jól elkülönült csoportokban körvonalazódnak, melyek a következõk: a fõként kortársakkal összefüggõ ún. fogyasztásorientált szabadidõs faktor (1), a kulturális tevékenységekkel összefüggõ mód (2), a konvencionális szabadidõs faktor (3), valamint a technicizált/ élménykeresõ forma (4) (Pikó és Vazsonyi, 2004). Amint azt az elnevezések jelzik, az elsõ szabadidõs faktorban fontos szerepet játszanak a következõ szabadidõs elemek: bulizás, bevásárlóközpontok körüli sétálgatás, plázázás, zenehallgatás, diszkóklubok látogatása, barátokkal csevegés. A második faktorban a zene, a színház, a mozi, az olvasás szerepel. A harmadik típus a sport és olvasás mellett olyan szabadidõs tevékenységeket is magában foglal, mint a vallásos összejövetelek látogatása vagy házimunka végzése. A negyedik forma pedig a tv, videó mellett fõként a számítógép-használatra terjed ki, de ide tartozik még a hobbitevékenységek köre és némi sport is. A szabadidõs formák szorosan összefüggnek az addikciókkal oly módon, hogy a szabadidõ struktúrája a függõséghez vezetõ magatartásformák számára egyfajta életmódbeli keretet alkot. A strukturálatlan szabadidõ azaz amit a fiatalok kevésbé szervezetten töltenek, leggyakrabban a kortársakkal együtt, céltalan csavargással, beszélgetéssel, esetleg zenehallgatással együtt jár a függõséget okozó szerek gyakoribb kipróbálásával. Ennek valószínûsége tovább nõ a fogyasztásorientált szabadidõs tevékenységekkel mint a plázázás, bulizás, bevásárlóközpontok látogatása. E tevékenységek ugyanis hajlamosítanak a hedonista életszemlélet kiélésére, amely lényegében közös gyökerû a káros szenvedélyekkel. 366

73 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page A devianciák szociológiai és szociálpszichológiai modelljei Más szabadidõs elemek viszont az addikciók esetében protektív hatást gyakorolnak. A strukturált szabadidõ, a mindennapi élettevékenységek keretének megfelelõ megtervezése a fiatalok számára elõsegíti a személyiség koherenciáját (Larson és Verma, 1999). Az iskola mellett más intézmény és informális csoport is betöltheti ezt a szerepet. A csoporthatásokat tekintve tehát látnunk kell, hogy nem önmagában a kortárscsoportok jelentenek megnövekedett rizikót, hanem csupán más hatásokkal összefüggésben. A serdülõkori identitás fejlõdéséhez szükség van arra, hogy a fiatalok képesek legyenek megfelelõ kapcsolat kialakítására a kortársakkal, amivel megelõzhetõ számos pszichopatológiai tünet megjelenése. A szabadidõ eltöltése és a káros szenvedélyek közötti összefüggés szempontjából a hobbitevékenységnek és más, kreatív tevékenységeknek különösen fontos védõ hatásuk van. Ebbe a csoportba tartozik a vallásgyakorlás is. A vallásos összejövetelekkel kapcsolatban többrétû védõhatás igazolható, ami szorosan összefügg a közösségi érzés kifejezõdésével és a szociális készségek begyakorlásával, ami azáltal valósul meg, hogy elõsegíti, hogy egyfajta kiegyensúlyozottság jöjjön létre a felnõttkapcsolatok és a kortárscsoportok között. Egy komplex modell bemutatása: a rizikó- és protektív elmélet Serdülõkorban az addikciókkal való ismerkedés összefügg más problémaviselkedési elemekkel, amelyek közös szindrómát alkotnak. A fiatalkori problémaviselkedés szindróma lényege, hogy serdülõkorban az addiktív viselkedésformák, valamint más kockázati magatartások szorosan összefüggnek egymással, és tünetegyüttest hoznak létre (Pikó, 2003b). A tünetegyüttes háttértényezõinek sokrétû elemzési lehetõségeire Jessor (1993) hívta fel a figyelmet. A jelenség magában foglal agresszív, antiszociális viselkedést, iskolai beilleszkedési és tanulási nehézségeket, dohányzást, alkohol- és drogfogyasztást, korai és kockázatos szexuális aktivitást, valamint pszichés zavarokat. A problémaviselkedés gyakran túllépi a konvencionális társadalmi normákat, ezért is értékelhetjük társadalmi problémaként, sõt nemegyszer devianciaként. Két jól elkülöníthetõ megnyilvánulási formát ölthet: externalizált (például életvezetési problémák, antiszociális, normasértõ vagy agresszív-erõszakos kitörések, drogfogyasztás), illetve internalizált (szorongás, visszahúzódás, alacsony önértékelés, depressziós tünetegyüttes megjelenése) formát (Pikó, Fitzpatrick és Wright, 2005). A két irány jellegzetes nemi különbségeket is mutat: míg a lányok hajlamosabbak internalizálni a problémákat, a fiúkra inkább az externalizálás jellemzõ. A magatartásformák szoros kapcsolatának háttérében közös gyökerû rizikóstruktúra áll (Jessor, 1993). A modell komplexitását jelzi, hogy a rizikóstruktúra egyrészt pszichoszociális faktorokat, másrészt genetikai-biológiai elemeket is magában foglal. A rizikóstruktúra mellett azonban ugyanilyen fontos az ún. protektív tényezõk struktúrája is, hiszen valójában a problémaviselkedés hátterében lényegében a rizikó- és a védõfaktorok egyensúlyának megbomlása áll (Jessor, van den 367

74 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 368 III. Etiológia Bos, Vanderryn, Costa és Turbin, 1995). Ahhoz, hogy befolyásolni tudjuk a fiatalkori problémaviselkedési tünetegyüttes kialakulását, ismernünk kell a legfontosabb rizikó- és protektív faktorokat. Ehhez megfelelõ elméleti keretet biztosít az ún. rizikó- és protektív modell. Jessor munkái mellett (Jessor, 1993; Jessor és mtsai, 1995) Gerevich és Bácskai kutatásai (Gerevich és Bácskai, 1994), Pikó és Fitzpatrick munkái (Pikó és Fitzpatrick, 2002), Dekovic (1999) vizsgálatai, Hawkins, Catalano és Miller (1992) összefoglaló munkája, Petraitis tanulmánya (Petraitis és mtsai, 1998), valamint Gilvarry (2000) irodalmi összefoglalása nyújt kiváló áttekintést. A rizikótényezõk között ki kell emelni a rossz iskolai teljesítmény okozta kudarcok és frusztráció hatását, aminek következtében az iskolai környezettel való konfliktusos viszony, az iskolai értékrend elutasítása következhet be. Ha ezt a folyamatot nem sikerül megszakítani, egy önmagát fenntartó kör alakul ki, amely a tanulmányi eredmények további romlását okozza, és alacsony tanulási motivációhoz vezet. Dohányzással és drogfogyasztással kapcsolatban gyakran felbukkan az iskolai kudarc jelentõsége. Mind a tanulási nehézségek, mind pedig a káros szenvedélyek szoros kapcsolatot mutatnak antiszociális és agresszív magatartási elemekkel. A családi konfliktusok, rossz viszony a szülõkkel vagy a szülõk között, a bizalom hiánya a családban vagy a szülõi bántalmazás szintén szorosan összefonódik a problémaviselkedéssel, annak bármely válfajáról is legyen szó. A családon belüli bántalmazás hajlamosít serdülõkori depresszióra, s ezzel összefüggésben egyéb pszichés, magatartási és tanulási zavarok kialakulására, valamint addikciókra. A családi struktúra felbomlása is hajlamosíthat a gyermekek életvezetési zavaraira, problémaviselkedésére, aminek kockázatát az újraalakult családképzés is növeli (Brassai és Pikó, 2005). A családi hatás megnyilvánulhat olyan formában is, hogy a szülõk hiányos mûveltsége, illetve iskolai végzettsége, valamint a társadalmi depriváció jár következményekkel a gyermekek viselkedési zavarainak kialakulásában. Téves lenne azonban azt hinni, hogy a magasabb iskolai végzettségû és jobb anyagi helyzetben élõ szülõk gyerekei körében ne fordulna elõ szerfogyasztás. Míg a dohányzás valóban nagyobb az alacsonyabb társadalmi helyzetûek körében, az alkohol- és drogfogyasztás esetében ez az összefüggés a szülõk társadalmi helyzetével inkább egy U alakú görbével jellemezhetõ. Ez azt jelenti, hogy a szerfogyasztás gyakori a magas társadalmi helyzetû, önmagukat felsõ- vagy felsõ középosztályba soroló fiatalok körében is (Tuinstra, Groothoff, van den Heuvel és Post, 1998). Serdülõkorban fontos szocializációs tereppé válik a kortárscsoportokból álló társas network. A legtöbb vizsgálat rámutat a kortárscsoportok, különösen a deviáns kortárscsoportok, a bandák szerepére, fõként a problémaviselkedés bizonyos fajtáival, így a káros szenvedélyekkel, valamint az agresszív, antiszociális és normasértõ viselkedéssel kapcsolatban. A protektív tényezõk csoportjában ki kell emelni az önbizalmat, valamint az énhatékony viselkedést, amely az egészséges személyiségfejlõdés mutatója (Rosenberg, 2002). Az egészséges, stabil önbizalommal rendelkezõ fiatal képes megbirkózni a konfliktusokkal, és így ellenállni a káros szenvedélyek csábításainak. En- 368

75 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page A devianciák szociológiai és szociálpszichológiai modelljei nek hatására a pszichoszociális problémák, identitászavarok, valamint az addikciók kockázata is lényegesen alacsonyabb körükben, mint a sérült önbizalommal rendelkezõ fiatalok esetében. Az egyéni védõhatások mellett igen lényegesek a társas hatások különbözõ formái is. Míg a kortársakkal eltöltött idõ inkább a káros szenvedélyek kipróbálásának kedvez, a családi együttlét egyértelmûen a káros szenvedélyek és egyéb problémaviselkedések ellen hat. A szülõi kontroll csökkenti a túlzott alkoholfogyasztás és drogfogyasztás kipróbálását (Brassai és Pikó, 2005). A család mellett a védõfaktorokat tartalmazó másik jelentõs terep az iskola. A tanárok szerepe ebben a tekintetben lényeges, hiszen a serdülõk számára a másik kiemelt felnõttkapcsolatot jelentik. Az iskola amellett, hogy a frusztrációk forrása is lehet, számos öröm forrásává is válhat a fiatalok számára, és védõhatást fejthet ki. A védelem egyrészt a környezet vagy pedig az itt zajló társas tevékenységek (pl. sport, szakkörök, kreatív klubok) révén is megvalósulhat. A közösségi erõ, a társas támogatás lehetõvé teszi a proszociális viselkedés elsajátítását, a szociális készségek fejlesztését, amelyek segíthetnek az addikciók megelõzésében. Az addikciókkal összefüggõ magatartások és attitûdök szociálpszichológiája Az addikciók szociálpszichológiai modelljeinek értelmezéséhez kiemelten kell foglalkoznunk a magatartás és az attitûdök viszonylatával, mivel a prevenciós programok középpontjában elsõsorban az attitûdformálás áll. Az attitûdökre hatva ugyanis nagyobb az esély, hogy az egyének magatartási döntéseit kedvezõ irányba mozdítsuk el. A szociálpszichológiában kiemelt szerepet tulajdonítunk az attitûdöknek mint a magatartást befolyásoló tényezõknek (Weber, 1992). Az addikciók vizsgálatánál is kiemelt témakört jelentenek az attitûdök, hiszen a magatartási döntéseket megalapozó szempontrendszerrõl van szó. Attitûd és magatartás egymást kölcsönösen és kétoldalúan befolyásoló jellemzõk, amelyek folytonosan alakítják egymást. Hiba volna ezért azt várni, hogy az attitûdök megismerésébõl a magatartásra irányuló tökéletes elõrejelzést kaphatunk. Ez elõfordul ugyan, azonban általában az attitûdök a magatartási döntést alakító szempontoknak csupán egyik elemét jelentik. Mindezek mellett az attitûdök és az általuk befolyásolt várható viselkedésbeli következmények számos olyan modellben szerepelnek, amelyek a magatartási döntéseket elemzik. Ezek az ún. következménymérlegelésen alapuló modellek hozzájárultak ahhoz, hogy megértsük az attitûdök jelentõségét és korlátjait a viselkedések elõrejelzésében. Az attitûdök elemeit és alapdimenzióit figyelembe véve magyarázatot kaphatunk a magatartási döntéseket befolyásoló bonyolult szempontrendszer összefüggéseire. Az attitûdök olyan értékelõ beállítódások, azaz viszonyulási minták, amelyek a múlt tapasztalataiból formálódnak önálló alakzatokká. Magukban foglalhatnak érzelmi reakciót, véleményt, de választási preferenciát is (Pikó, 2001; Weber, 369

76 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 370 III. Etiológia 1992). Az attitûdök azért formálódnak, hogy a múlt tapasztalatait összegezve, a már megélt tapasztalatokból olyan hasznos értékelési keretet tudjunk létrehozni, amelyek elõsegítik cselekvési döntéseinket. Egy tanulási folyamatról van tehát szó, akár aktív, akár passzív, tudattalan formában. Az aktív folyamat során mi magunk keresünk olyan információt, amely meglevõ attitûdjeinket erõsíti vagy pedig segít az eredetitõl eltérõ irányba terelni õket. Tudattalanul érzelmi reakcióink is formálják azonban az attitûdképzõdéseket. Az attitûdök általában három alapdimenzióra bonthatók. A kognitív elem tudati konstrukciókból, azaz vélekedésekbõl áll, amelyek hátterében ismeretek, információk állnak. Annak ismerete például, hogy a dohányzás tüdõrákot okoz, vagy a túlzott mértékû alkoholfogyasztás májzsugorhoz vezet, elõsegíti a dohányzást, illetve az alkoholfogyasztást ellenzõ attitûdök kialakulását. Ugyanakkor az információ, az ismeretek önmagukban nem elegendõek a negatív viszonyuláshoz és a magatartási döntéshez. Az információ nem mindig saját magunkra vonatkozik, így például ismerõseink függõséggel kapcsolatos magatartásai is befolyásolnak bennünket. Sajnos azonban az ismeretek attitûdformáló ereje nemcsak a negatív attitûdök formálódásában mutatkozik meg. Ha olyan irányú tapasztalatai vannak egy fiatalnak, hogy a drogfogyasztás segít abban, hogy egy meghatározott közösségbe illeszkedjen valaki, akkor az õ számára ez az információ megerõsítõ attitûdökhöz vezet. A kognitív elem mellett az attitûdök tartalmaznak érzelmi komponenseket is, amelyek az egyénnek az attitûd tárgyához való viszonyából, érzelmi tapasztalatából erednek. Az érzelmi komponensek, amelyek például a dohányzással vagy a drogfogyasztással kapcsolatban merülnek fel bennünk, befolyásolják magatartási döntéseinket, sokszor erõsebben, mint az ezzel kapcsolatos ismereteink. Ha kellõképpen erõs ez az érzelmi többlet, sokkal nagyobb hatást gyakorol magatartási döntéseinkre, mint ha csak enyhe és átmeneti érzelem kapcsolódna hozzá. A dohányzáshoz, alkoholfogyasztáshoz vagy drogkipróbáláshoz társuló kellemes érzések kezdetben nem is mindig a szerek hatásaival függnek össze, hanem a szerfogyasztó baráthoz fûzõdõ pozitív érzelmekkel. Az érzelmek többé-kevésbé állandósuló hatásai mellett a hangulati elemek is jelen vannak az addikciókban. Ezt ki is használják a cigarettareklámok, amelyek ezeket a hangulati-érzelmi elemeket próbálják megragadni, s azon keresztül hatni az emberekre. A serdülõk pedig különösen a lányok ezekre az üzenetekre köztudottan fogékonyabbak, mint a felnõttek. Az attitûdök harmadik eleme a magatartási szándék. Ez a komponens már közvetlenül elõkészíti a magatartási döntést, bár még nem jelenti közvetlenül a cselekvés elindítását. Minél inkább szándékot jelez egy attitûd, annál erõsebb a késztetés. Azokat az attitûdöket, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a magatartáshoz, lényegesen nehezebb befolyásolni, míg a kognitív jellegû attitûdöket racionális megközelítéssel, az érzelmieket pedig inkább hangulati elemekkel lehet megváltoztatni. Az egészséggel összefüggõ magatartásokat, így az addikciókat befolyásoló tényezõk empirikus vizsgálata alapján különbözõ elméleti modellek születtek. Ezek egy része specifikusan az addikciókhoz vezetõ magatartást igyekszik magyarázni, 370

77 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page A devianciák szociológiai és szociálpszichológiai modelljei míg más részük olyan elmélet, amely tágabb értelemben az egészséggel összefüggõ magatartást értelmezi. A modellek alapvetõen a következõ elméletekhez kapcsolódnak: attribúciós elméletek, kognitív modellek és szociális-kognitív modellek (Ogden, 1996). Az attribúciós elmélet Heidertõl származik, aki szerint az emberek arra motiváltak, hogy a világot ellenõrizhetõnek, megjósolhatónak, logikusnak lássák (Heider, 1958). Az elmélet középpontjában az áll, hogy minden viselkedés mögött okokat keresünk, és úgy tekintünk a világra, mintha annak valamennyi jelensége egyértelmûen racionális lenne. A világot kategorizáljuk, az okokat pedig e szempontok alapján a következõképpen értékeljük: belsõ/külsõ, állandó/nem állandó, globális/specifikus, kontrollálható/nem kontrollálható. Az attribúciós elmélet alkalmazása különösen fontos az addikciók tekintetében, hiszen nem mindegy, hogy a magatartási döntéseink meghozatalánál a belsõ kontrollban hiszünk, vagy pedig a külsõ erõkhöz alkalmazkodunk. A megelõzés szempontjából a belsõ kontroll hatékonyabban segít távol tartani magunkat az addikcióktól. A leszokás esetében szintén lényeges a belsõ vagy a külsõ kontroll kérdése, amennyiben ismét a belsõ kontroll segít megszabadulni a függõségtõl. Ha az egyén úgy gondolja, hogy kiszolgáltatott külsõ környezetének, hajlamos arra, hogy kevésbé bízzon saját kontrollképességében. A belsõ kontroll viszont a saját felelõsség elismerése is, ami jó alapot biztosít az addiktív viselkedési minták megváltoztatására. Az attribúciós modellel kapcsolatos jelenség a Weinstein (1999) által irreális optimizmusnak elnevezett fogalom. A jelenség lényege, hogy különbséget kell tennünk a hosszú és a rövid távú elõnyök és hátrányok között. Hosszú távon az addikciót okozó szerek többnyire igen súlyos egészségkockázatot jelentenek. A rövid távú elõnyök azonban arról gyõzik meg a fogyasztókat, hogy a fogyasztás inkább elõnyökkel jár. Ennek következtében azt tapasztaljuk, hogy számos egyén nem veszi figyelembe a hosszú távú veszélyeket még akkor sem, ha tökéletesen tisztában van azokkal. Az elõnyök pedig rendkívül erõsen hatnak, például a cigaretta stresszoldó funkciója. Ebben a folyamatban az irreális optimizmus játszik szerepet, amelynek lényege egy torzított kockázatészlelés, egy erõsen egocentrikus vélekedés, amely segít feloldani azt a kognitív disszonanciát, amelyet az egyén átél, ha a magatartása és ismeretei között ellentmondás van. Az ellentmondás szorongást kelt az egyénben, melyet ezzel a problématávolítással csökkenteni kíván. A kognitív disszonanciát ún. racionálék, önigazoló technikák segítségével oldja fel a szerfogyasztó (Festinger, 1957). Lényegileg eltávolítja tudatából azokat a gondolati elemeket, amelyek ellentmondásba keverednének saját vélekedéseivel. Ilyen racionalizálási technika a bagatellizálás, amikor az egyén arról gyõzi meg magát, hogy nem is olyan ártalmas a szer, hiszen sokan fogyasztják, miközben semmi bajuk sincs. Vagy pedig a belsõ kontrollálhatóságba vetett hite tartja távol a problémától. A csapdahelyzetet az jelenti, hogy az addikció lényege éppen a viselkedéskontroll gyengülése: a dohányzó, alkoholista vagy drogfogyasztó meg van gyõzõdve arról, hogy a szer fogyasztását bármikor abba tudja hagyni, ha azt akarja, ami természetesen nem igaz. Éppen a függõség lényegét kifejezõ elem látszólagos eltávolítása segít a kockázat megváltozott, kóros észlelésében. 371

78 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 372 III. Etiológia A kognitív modellek alaptípusa az ún. egészséghit-modell, amit számos preventív egészségmagatartás magyarázatára alkalmaztak, többek között az addikciók megelõzésében. Eredetileg a modellt annak vizsgálatára fejlesztették ki, hogy miért nem vesznek igénybe az egyének bizonyos prevenciós lehetõségeket, például a szûrõvizsgálatokat. A modell lényege, hogy különbözõ vélekedések alapján hozzuk meg magatartási döntéseinket, amelyben a kognitív elemek vannak túlsúlyban. Az egészséghit alapmodelljének Rosenstock (1974) szerinti elemei a következõk: Vélekedés a betegség súlyosságáról Vélekedés az egyéni veszélyeztetettségrõl Demográfiai tényezõk A cselekvés hívóingerei belsõ: tünetek külsõ: orvosi tanácsok Vélekedés a viselkedés elõnyeirõl Vélekedés a viselkedés hátrányairól Viselkedés 1. ábra. Rosenstock egészséghit-modellje A modellben fontos szerepet szán a szerzõ a demográfiai elemeknek, amelyek a vélekedéseket átformálhatják a maguk képére. A másik lényeges elem a viselkedés elõnyeinek és hátrányainak mérlegelése. Természetesen ezt az adott egyén megfelelõ kockázatészlelésének tükrében teszi, ha tehát ez torzított, a mérlegelés is az lesz. Ez a modell azért is tartozik a kognitív elméletek közé, mert a magatartási döntés folyamatának kognitív jellegét tartja benne elsõdlegesnek. Az egészséghit-modellbõl kiindulva részben az elõbbi modellt fejleszti tovább Rogers prevenció-motiváció elmélete, amely már több szempontot is figyelembe vesz, úgymint a kompetenciát (azaz énhatékonyságot), az eredményességet, a probléma súlyosságát és az egyéni veszélyeztetettséget. Ez az elmélet tehát a magatartási szándékhoz vezetõ tényezõket a motiváció szempontjából veszi sorra. A betegség súlyosságán és az egyéni veszélyeztetettségen kívül az is fontos motiváló tényezõ, hogy mennyire tartjuk a leendõ viselkedést hatékonynak, illetve eredményesnek. A prevenció-motiváció alapmodelljének elemei Rogers (1975) szerint tehát a következõk: Súlyosság Veszélyeztetettség Vélekedés az eredményességrõl Kompetencia Magatartási szándék Magatartás 2. ábra. Rogers prevenció-motiváció modellje 372

79 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page A devianciák szociológiai és szociálpszichológiai modelljei Az egészséggel összefüggõ magatartásformák következõ szintjét a szociális-kognitív modellek képviselik, amelyek abban különböznek a kognitív elméletektõl, hogy az egyént társas kontextusba helyezik (Ogden, 1996). A szociális-kognitív modellek az egyén magatartási döntéseit a más emberek által alkotott társas világgal összefüggésben értelmezik. Az egyént körülvevõ társas világ különbözõ normatív vélekedéseket közvetít az egyén felé, aki ezekre reagál. Az egyén például figyelembe veszi azokat a normatív vélekedéseket, amelyek arról szólnak, hogy mások mit gondolnak az õ viselkedésérõl. Az egyén ezt így érzékeli: A barátaim szeretnék, ha abbahagynám a dohányzást. A szociális-kognitív modellek közül az egyik legismertebb a tervezett viselkedés elmélete, amely alkalmas a különbözõ, egészséggel kapcsolatos magatartásformák, így az addikciók elemzésére. A modell alapja az oksági cselekvés elve, amely Fishbein és Ajzen (1975) nevéhez köthetõ, akik az attitûd-magatartás közötti kapcsolat értelmezéséhez használták az oksági cselekvés jelenségét. Alapja, hogy az oksági cselekvés szorosan kapcsolódik attitûdjeinkhez, amelyek fontosak a viselkedés alakulásában, ezért hajlamosak vagyunk az attitûdjeinknek megfelelõ viselkedésre. Az attitûdök formálásában döntõen szociális-kognitív elemek játszanak szerepet; az a mód, ahogyan a társas világunkat értelmezzük. A tervezett viselkedés modellje az alapja Ajzen tervezettcselekvés-elméletének (Fishbein és Ajzen, 1975). Lényege, hogy a magatartási döntéseink egy tervezés eredményei, amelyeket meghatározott cél érdekében hozunk. A magatartás ebben az az eszköz, ami elõsegíti a tervezett cselekvés elérését. A tervezést több tényezõ befolyásolja, mint például az attitûdök, szubjektív normák vagy a magatartáskontroll érzése. Szociális-kognitív alapon értelmezi a magatartást, hiszen a modell felfogása szerint a társas világ normatív rendszere alapozza meg a kognitív vélekedéseket és a magatartási szándékot. A tervezett cselekvés Ajzen szerinti modelljének alapelemei a következõk: Vélekedések az eredményrõl Attitûdök Mások vélekedése Motiváció, hogy mások vélekedéséhez igazodjunk Szubjektív normák Magatartási szándék Viselkedés Magatartáskontroll Külsõ vs. belsõ kontrolltényezõk 3. ábra. Ajzen tervezettcselekvés-modellje 373

80 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 374 III. Etiológia Szociális-kognitív modell Schwarzer egészségcselekvés-modellje is (1992), amelyben kiemelt hangsúlyt kap az énhatékonyság, azaz a kompetencia. Az énhatékonyság szerepe, hogy összerendezi a társas és a kognitív elemeket, azaz megalapozza, hogy ezek az elemek megjelenjenek a szándék szintjén. A modell jellegzetessége az is, hogy az általános vélekedések rendszere mellett a konkrét szituáció elemeit is feltünteti. A konkrét szituáció, azaz a szándék megvalósulását elõkészítõ elem magában foglalja a cselekvéshez vezetõ motivációkat. A folyamat két fázisa ennek megfelelõen jól elkülönül: a motivációs fázis és a cselekvési fázis. A motivációs fázisban az eredménnyel kapcsolatos elvárások és a fenyegetettség kap központi szerepet, amelyek a kompetencia útján összeköttetésben állnak a szándékkal. A cselekvési fázisban a kognitív, helyzeti és cselekvési elemek kapnak fõszerepet, amelyek már elvezetnek a cselekvéshez, illetve bizonyos esetekben meg is hiúsíthatják azt. Schwarzer egészségcselekvés-modelljének alapelemeit a következõ ábra szemlélteti: Kompetencia Vélekedés az eredményrõl Szándék Kognitív folyamat cselekvési terv és cselekvési kontroll Fenyegetettség (súlyosság, egyéni veszélyeztetettség) Helyzeti tényezõk (társas támogatás) CSELEKVÉS 4. ábra. Schwarzer egészségcselekvés-modellje A magatartási modellek alapján megállapíthatjuk, hogy valamennyi hangsúlyt fektet az egyén sajátos kockázatészlelésére, illetve a környezet és az egyén kapcsolódására. Amikor magatartási döntéseket hozunk, ebben a viszonyrendszerben próbálunk eligazodni. A magatartási modellek gyakorlati alkalmazásához azonban látnunk kell, hogy az addikciókhoz vezetõ magatartásformák lényegileg adaptációs hibák. A megelõzés irányvonalainak is az addiktív magatartásformák adaptációs jellegébõl kell kiindulniuk. 374

81 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 375 Irodalom 4. A devianciák szociológiai és szociálpszichológiai modelljei Baer, P. A., Bray, J. H Adolescent individuation and alcohol use. Journal of Studies on Alcohol, 13S, Becker, H. S A kivülállók. In: Andorka R., Buda B., Cseh-Szombathy Gy. (szerk.) A deviáns viselkedés szociológiája. Gondolat, Budapest, pp Bennett, F. J AIDS as a social phenomenon. Social Science and Medicine, 25, Brassai L., Pikó B Szerhasználat és családi tényezõk vizsgálata középiskolásoknál. Addiktológia, 4, Cockerham, W. C Health and social change in Russia and Eastern Europe. Routledge, New York. Dahrendorf, R Class conflict in industrial society. Stanford University Press, Stanford, CA. Dekovic, M Risk and protective factors in the development of problem behavior during adolescence. Journal of Youth and Adolescence, 28, Demetrovics Zs. (szerk.) A szintetikus drogok világa. Animula, Budapest. Durkheim, E Az öngyilkosság. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest. Durkheim, E A bûnözés mint deviancia. In: Gönczöl K., Kerezsi K. (szerk.) A deviancia szociológiája. Hirschler Rezsõ Szociálpolitikai Egyesület, Budapest, pp Festinger, L The theory of cognitive dissonance. Stanford University Press, Stanford, CA. Fishbein, M., Ajzen, I Belief, attitude, intention, and behavior. An introduction to theory and research. Addison-Wesley, Reading, MA. Fitzpatrick, K., LaGory, M Unhealthy places. The ecology of risk in the urban landscape. Routledge, London and New York. Furlong, A., Cartmel, F Young people and social change. Individualization and risk in late modernity. Open University Press, Buckingham. Gerevich J., Bácskai E Protektív és rizikó-prediktorok a drogfogyasztás kialakulásában. Psychiatria Hungarica, 9, Gilvarry, E Substance abuse in young people. Journal of Child Psychology and Psychiatry, 41, Haralambos, M., Holborn, M Sociology. Themes and perspectives. Collins Educational, London. Hawkins, J. D., Catalano, R. F., Miller, J. Y Risk and protective factors for alcohol and other drug problems in adolescence and early adulthood: Implications for substance abuse prevention. Psychological Bulletin, 112, Heider, F The psychology of interpersonal relations. John Wiley and Sons, New York. Hoyer M A stimulánshasználat mint metafóra. In: Demetrovics Zs. (szerk.) A szintetikus drogok világa. Animula, Budapest, pp Jessor, R Successful adolescent development among youth in high-risk settings. American Psychologist, 48,

82 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 376 III. Etiológia Jessor, R., Van Den Bos, J., Vanderryn, J., Costa, F. M., Turbin, M. S Protective factors in adolescent problem behavior: Moderator effects and development change. Developmental Psychology, 31, Larson, R. W., Verma, S How children and adolescents spend their time across the world: Work, play, and developmental opportunities. Psychological Bulletin, 125, Lemert, E. M Human deviance, social problems, and social control. Prentice- Hall, Englewood Cliffs, N.J. Merton, R. K Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Gondolat, Budapest, pp Ogden, J Health psychology. A textbook. Open University Press, Buckingham. Park, R. E., Burgess, E. W., McKenzie, R. D The city. University of Chicago Press, Chicago, IL. Petraitis, J., Flay, B. R., Miller, T. Q., Torpy, E. J., Greiner, B Illicit substance use among adolescents: A matrix of prospective predictors. Substance use & Misuse, 33, Piczil M Egyéb devianciát magyarázó elméletek. In: Pikó B. (szerk.) A deviáns magatartás szociológiai alapjai és megjelenési formái a modern társadalomban. JATEPress, Szeged, pp Pikó B Serdülõk és fiatalok dohányzással, alkohol- és drogfogyasztással kapcsolatos vélekedései: Újabb kockák a kirakós játékhoz. Addictologia Hungarica, 9, Pikó B. 2003a. Társadalom, kultúra és lélektan. Akadémiai Kiadó, Budapest. Pikó B. 2003b. A fiatalkori problémaviselkedés szindróma magatartás-epidemiológiai alapjai és a megelõzés lehetõségei. Psychiatria Hungarica, 18, Pikó B Csoporthatások a serdülõk identitás-formálódásában, kapcsolati struktúrájában és egészségmagatartásában. Pszichotherápia, 13, Pikó B. (szerk.) A deviáns magatartás szociológiai alapjai és megjelenési formái a modern társadalomban. JATEPress, Szeged. Pikó B. (szerk.) Ifjúság, káros szenvedélyek és egészség a modern társadalomban. L Harmattan, Budapest. Pikó B. F., Fitzpatrick, K. M Without protection: Substance use among Hungarian adolescents in high-risk settings. Journal of Adolescent Health, 30, Pikó, B. F, Vazsonyi A. T Leisure activities and problem behaviors among Hungarian youth. Journal of Adolescence, 27, Pikó, B. F., Fitzpatrick, K. M., Wright, D. R A risk and protective factors framework for understanding youth s externalizing problem behavior in two different cultural settings. European Child and Adolescent Psychiatry, 14, Poikolainen, K Antecedents of substance use in adolescence. Current Opinion in Psychiatry, 15, Pollock, K On the nature of social stress: Production of a modern mythology. Social Science and Medicine, 26, Rogers, R. W A protection motivation theory of fear appeals and attitude change. The Journal of Psychology, 91,

83 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page A devianciák szociológiai és szociálpszichológiai modelljei Rosenberg, S. L Positive peers Differential impact of a social intervention strategy on four personality subgroups. School Psychology International, 23, Rosenstock, I Historical origins of the Health Belief Model. Health Education Monographs. Vol. 2. Schwarzer, R Self-efficacy: Thought control of action. Hemisphere, Washington, D.C. Shapiro, P. D A Chicagói Iskola és a deviancia ökológiai megközelítése. In: Pikó B. (szerk.) A deviáns magatartás szociológiai alapjai és megjelenési formái a modern társadalomban. JATEPress, Szeged, pp Sontag, S Az AIDS és metafórái. Európa Könyvkiadó, Budapest. Tuinstra, J., Groothoff, J. W., van den Heuvel, W. J., Post, D Socio-economic differences in health risk behavior in adolescence: Do they exist? Social Science and Medicine, 47, Tyas, S. L., Pederson, L. L Psychological factors related to adolescent smoking: a critical review of literature. Tobacco Control, 7, Vold, G Theoretical criminology. Oxford University Press, New York. Weber, A Social psychology. HarperPerennial, New York. Weinstein, N. D Accuracy of smokers risk perceptions. Nicotine & Tobacco Research, 1, S123 S130. Wills, T. A., Pierce, J. P., Evans, R. I Large-scale environmental risk factors for substance use. American Behavioral Scientist, 39,

84 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 378

85 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 379 Paksi Borbála A magyarországi drogfogyasztás társadalmi mintázata Bevezetés Az alábbiakban a drogokkal való kapcsolatba kerülés, valamint a folyamatos droghasználat kockázatának hazai társadalmi mintázatára vonatkozó kutatási eredményeket tekintjük át. Különbözõ társadalmi aggregátumokat és az ezekben jellemzõ drogérintettséget vizsgálva arra keressük a választ, hogy egyes társadalmi csoportokban miért alacsonyabb vagy magasabb a drogokat kipróbálók, illetve a folyamatos használók aránya. A devianciák szociológiai és szociálpszichológiai magyarázó modelljeit áttekintõ fejezetben bemutatott, lehetséges magyarázó modellek közül itt a szociológiai megközelítésekre fókuszálunk. A szociológiai probléma orientációjú megközelítéseken belül is nem az azok közötti prioritásokat keresve, inkább a hazai kutatások/adatbázisok adta lehetõségekhez alkalmazkodva elsõsorban a strukturalista/funkcionalista elméletek (a társadalmi/ kulturális struktúrában való elhelyezkedés, anómia), az integrációs megközelítések, illetve egyéb kulturális modellek esetenként az elméletek kapcsolódása, illetve az indikátorok különbözõ értelmezései okán egymást átfedõ indikátorai mentén mutatjuk be a társadalmi rizikótényezõk és megóvó faktorok hazai érvényesülését. A drogokkal való kapcsolatba kerülés társadalmi mintázatának bemutatása során azokra a közelmúltbeli kutatásokra támaszkodunk, melyek az elsõ droghasználat tekintetében leginkább érintett korosztály drogérintettsége mögötti társadalmi dimenziók feltárására adnak lehetõséget. A hazai, általános populációban készült drogepidemiológiai vizsgálatok elsõ droghasználatra vonatkozó eredményei azt mutatják (Paksi 2003; Elekes és Paksi, 2003b; Paksi és Elekes, 2004), hogy a mai felnõtt lakosság körében, a drogokkal valaha kapcsolatba került személyek több mint fele középiskolás korában vagy azt megelõzõen fogyasztott elõször valamilyen tiltott drogot. A fiatalabb korosztályok esetében pedig még inkább a 379

86 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 380 III. Etiológia közoktatásban töltött évekre tevõdik a drogokkal való elsõ találkozás. 1 Éppen ezért az elsõ droghasználat társadalmi mintázatát elsõsorban az errõl a korosztályról országos adatokkal szolgáló és nemzetközi összehasonlításra is lehetõséget adó ESPAD 2003 vizsgálat eredményei alapján mutatjuk be 2 (Elekes és Paksi, 2003a; Elekes, 2005). Tekintettel arra, hogy a folyamatos droghasználat olyannyira markáns életkori és urbanizációs mintázattal rendelkezik (mindkét esetben p<0,001), 3 hogy a folyamatos droghasználók háromnegyede a nagyvárosi fiatal felnõtt populációból kerül ki (lásd 1. ábra), 4 így a folyamatos droghasználat társadalmi rizikótényezõinek és megóvó elemeinek bemutatása során fõként erre a nagy demográfiai kitettségû populációra fókuszálunk: a felnõtt népesség körében készült 2003-as drogepidemiológiai kutatás (Elekes és Paksi, 2003b) év közötti nagyvárosi fiatal felnõtt populációra vonatkozó eredményeit használjuk fel. 5 1 A ma éves korcsoport tagjai a középiskolás éveikben igen intenzíven élték meg a tiltott drogokkal való ismerkedést, s 20 éves koruk környékén már jelentõsen lecsökken a éves korosztály elsõ fogyasztására vonatkozó adatai alapján pedig, 25 éves kor után már minimalizálódik a tiltott drogokkal való kapcsolatba kerülés és az életprevalencia további növekedésének veszélye. (A drogokkal való kapcsolatba kerülés korosztályos kockázatát jelzõ kumuláltprevalencia-görbéket Paksi és Elekes [2004] kutatása alapján bemutató ábra megtalálható az idõbeli tendenciákkal foglalkozó fejezetben.) 2 Az ESPAD-vizsgálatok módszertani paraméterei megtalálhatók a magyar társadalom drogérintettségével foglalkozó fejezetben. 3 A 35 éves vagy annál idõsebb korosztályban 0,5% a folyamatos, illetve 0,4% a tényleges folyamatos (incidencia nélküli) droghasználók aránya, azaz mintánk mindössze 6 fõ folyamatos és 4 fõ tényleges folyamatos droghasználó esetet tartalmaz. A nél kisebb lélekszámú települések esetében az országos mintában összesen 18 fõ folyamatos és 13 fõ tényleges folyamatos droghasználó szerepelt. 4 A droghasználat markáns urbanizációs mintázata nem hazai sajátosság, más európai országokban is hasonló mintázatot figyelhetünk meg (pl. Hakkarainen, Hübner, Laursen és Odegard, 1996). 5 A nagy kitettségû demográfiai csoportok rizikótényezõinek elemzése végett a éves nagyvárosi fiatal felnõttek a 2003-as vizsgálatban felülreprezentálásra kerültek. A nagyvárosi fiatal felnõttek korcsoport, régió, településméret és nem szerinti reprezentatív mintája esetében N = A folyamatos droghasználók száma ebben a mintában 204 fõ, a tényleges folyamatos használóké pedig 175 fõ volt. A vizsgálat egyéb módszertani paraméterei szintén a magyar társadalom drogérintettségével foglalkozó fejezetben találhatók. 380

87 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page A magyarországi drogfogyasztás társadalmi mintázata 1. ábra. A folyamatos használók eloszlása fõbb korcsoportok és településméret kategóriák szerint (a 2003-as országos vizsgálat alapján) A strukturalista/funkcionalista magyarázatokkal kapcsolatos társadalmi mintázatok Mint azt a devianciák szociológiai és szociálpszichológiai magyarázó modelljeit áttekintõ fejezetben láthattuk, a devianciák strukturalista/funkcionalista megközelítése a deviáns magatartások elõfordulását a társadalmi/kulturális struktúra feszültségeivel, az anómia jelenlétével magyarázza: Szociológiai szempontból a normálistól elütõ magatartás annak a tüneteként értékelhetõ, hogy ellentét feszül a kulturálisan elõírt törekvések és e törekvések megvalósításának társadalmilag strukturált útjai-módjai között. (Merton, 1980, 344. old.). Az anómiát [ ] a kulturális struktúrában bekövetkezõ zavarnak tekintjük. Ami fõleg akkor fordul elõ, ha éles ellentét mutatkozik egyfelõl a kulturális normák és célok, másfelõl a csoport tagjainak társadalmilag strukturált lehetõségei között, hogy e normáknak megfelelõen cselekedjen. (im. 394) A társadalmi/kulturális struktúra különbözõ pontjain elhelyezkedõ társadalmi csoportok esetében a feszültségek eltérõ mértékû jelenléte a deviáns magatartások különbözõ mértékû elõfordulásához vezethet: A társadalmi struktúra legalján élõkkel szemben a kultúra teljesíthetetlen követelményeket támaszt. Egyfelõl felszólítja õket, hogy viselkedésükkel a nagy gazdaság kilátásához igazodjanak [ ], másfelõl többnyire megtagadja tõlük a tényleges lehetõséget, hogy ezt intézményes formában tegyék. Ez a strukturális következetlenség eredménye (a struktúra legalján élõk körében <beszúrás: a szerzõ>) a deviáns viselkedések nagy aránya. (Merton, 1980, 365. old.) Következésképpen a sturkturalista/funkcionalista modell érvényesülését vizsgálhatjuk egyrészt olyan, az anomikus állapotok szempontjából közvetett indikátorok mentén, melyek a tárasadalmi/kulturális struktú- 381

88 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 382 III. Etiológia rában való elhelyezkedésrõl tudósítanak (kulturális, illetve gazdasági státusz különbözõ mutatói mentén), és elemezhetjük közvetlenül az anomikus érzületek elõfordulási gyakorisága alapján. A társadalmi struktúrában való elhelyezkedéssel összefüggõ mintázatok A drogokkal való kapcsolatba kerülés kockázata a társadalmi struktúrában való elhelyezkedés szerint A drogokkal való kapcsolatba kerülés szempontjából leginkább veszélyeztetett, fiatal korosztályok esetében a strukturális elhelyezkedési különbségek a származási csoport, azaz a szülõk társadalmi/kulturális státusza alapján vizsgálhatók. 6 A család kulturális státuszának a különbözõ szenvedélyszer-használó magatartásokkal való kapcsolatát többnyire a magasabb iskolai végzettségû családi háttér megóvó erejét, és elsõsorban a dohányzás és alkoholfogyasztás vonatkozásában számos kutatás igazolta (Brajnasson, 2000). A 2003-as ESPAD-vizsgálat eredményi azonban azt jelzik, hogy a tiltott drogok esetében a kapcsolat korántsem ilyen egyértelmû, országonként igen eltérõ a fogyasztási szokások kapcsolata a szülõk iskolázottságával. A marihuánafogyasztás e tekintetben meglehetõsen változatos képet mutat az ESPAD-országokban: 7 a család magasabb kulturális státuszának megóvó szerepe öt országban mutatkozott meg szignifikánsan (két országban mindkét szülõ, két országban az apa, egy országban pedig az anya esetében), míg 12 országban az iskolázottabb szülõk gyermekei körében (nyolc országban mindkét szülõ, egy országban az apa, és három országban az anya esetében) mértek szignifikánsan magasabb életprevalencia-értékeket. A kelet-európai országokban inkább az utóbbi összefüggés jelenik meg (Hibell és mtsai, 2004). Magyarország azonban azon 14 ország egyike, ahol nem mutatkozott semmilyen irányban szignifikáns lineáris korreláció a szülõk iskolai végzettsége és a kannabiszfogyasztás között (2. ábra). 6 A drogokkal való kapcsolatba kerülés szempontjából leginkább kitett középiskolás populációban készült drogepidemiológiai vizsgálatok elsõsorban a drogfogyasztás elterjedtségének érvényes mérésére optimalizálnak. Éppen ezért ezen kutatások adatfelvételi módja (lásd a jelzõszámokkal, illetve a tendenciákkal foglalkozó fejezetben) a különbözõ szenvedélyszer-használó magatartások körültekintõ, a nemzetközi metodológiai standardoknak eleget tevõ vizsgálatát lehetõvé tevõ kérdéssorok szerepeltetésének prioritása, és az adatfelvételi módból adódó terjedelmi korlátok (osztályos, 45 percre korlátozott megkérdezés) csak korlátozott számú háttérváltozó felvételét teszi lehetõvé. Így a különbözõ magyarázó modellek érvényesülése nem teljes körûen, illetõleg csak egy-egy kiemelt indikátor/mérõeszköz mentén vizsgálhatók ezen adatbázisok alapján. 7 Hibell és mtsai (2004) 31 ESPAD-ország adatait elemzik. 382

89 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page A magyarországi drogfogyasztás társadalmi mintázata Az egészségkárosító fogyasztási szokások, illetve általában az egészségmagatartás objektív szocioökonómiai jellemzõk mentén való mintázódása tekintetében több más, a serdülõ, valamint a középiskolás populációkban készült vizsgálat is hasonló, ebben az életkorban a származási státusz alacsony predikciós erejére vonatkozó (West, 1997, Rahkonen Arber és Lahelma, 1995, idézi Aszmann, 2003; Murinkó, 2005) eredményekrõl számol be. A magyarországi középiskolások körében az 1999-es ESPAD-vizsgálatban még szignifikáns összefüggés mutatkozott a diákok drogkipróbálása és a szülõk iskolai végzettsége között (p = 0,021), bár ez az összefüggés nem pozitív vagy negatív lineáris kapcsolattal volt leírható: a szélsõ kulturális státuszt képviselõ nagyon alacsony végzettségû, illetve diplomás szülõi háttér kapcsolódott az átlagosnál nagyobb drogérintettséggel (Elekes és Paksi, 2000a, b). A 2003-as középiskolás vizsgálat alapján azonban azon túl, hogy sem a tiltott drogok összesített életprevalencia-értéke, sem a kannabiszszármazékokkal való kapcsolatba kerülés nem mutatott lineáris korrelációt sem az anya, sem az apa iskolai végzettségével (lásd a 2. ábrán: a magyarországi érték nem szignifikáns) azt mondhatjuk, hogy a drogokkal való kapcsolatba kerülés független mind az apa, mind az anya kulturális státuszától. 8 Más hazai vizsgálatok is a kapcsolat hiányáról, illetve ellentmondásos eredményekrõl tudósítanak (pl. Murinkó, 2005; Pikó, 2000, 2005a; Murányi és Seres, 1994). A 2003-as ESPAD-adatok alapján a család kulturális státuszához hasonlóan nem mutatható ki egyértelmû kapcsolat a család gazdasági státusza és a tiltott drogokkal való kapcsolatba kerülés között sem: 31 európai ország közül 22-ben, köztük Magyarországon sincs szignifikáns lineáris korreláció a középiskolások körében mért életprevalencia-értékek és a család ökonómiai státuszát mérni hivatott szubjektív indikátor 9 között (3. ábra). Ugyanakkor a lineáris korreláció hiánya nem jelenti Magyarországon a család gazdasági státuszának a drogokkal való kapcsolatba kerüléstõl való függetlenségét. A korábbi vizsgálatokhoz hasonlóan (Elekes és Paksi 1996, 2000a, b) 2003-ban is nagyobb az átlagosnál rosszabb családi körülmények között élõ diákok érintettsége, s az átlagtól való távolodással növekszik. Kisebb mértékben, de az átlagosnál jobb különösen a magasan a legjobb körülmények között élõ diákok között is a populációs átlagnál nagyobb a drogokkal kapcsolatba került diákok aránya (minden esetben p<0,05). Ez a ferde U alakú összefüggés azonban, csak annyiban jelzi a devianciák klasszikus strukturalista magyarázatának érvényesülését a drogokkal való kapcsolatba kerülés értelmezése során, amennyiben az átlagosnál rosszabb ökonómiai státusz jár a legnagyobb kitettséggel (4. ábra). 8 A függetlenséghipotézist Pearson-féle khi-négyzet-próba alapján egyik esetben sem vethetjük el, minden esetben p>0,1. 9 Tekintettel arra, hogy a származási család objektív szocioökonómiai státuszának meghatározása a gyermekek válaszai alapján általában nagyfokú bizonytalanságot rejt (Aszmann, 2003), ezért a család anyagi helyzetének mérésére a következõ kérdést alkalmazta a kutatás: Másokhoz képest milyennek ítéled családod anyagi helyzetét? 383

90 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 384 III. Etiológia korrelációs együttható 2. ábra. A kannabiszfogyasztás és az apa, illetve az anya iskolai végzettsége közötti korrelációs együttható 31 ESPAD-országban (a nem szignifikáns kapcsolatokat jelzõ sávok csíkozással jelölve) (Hibell és mtsai, 2004) 384

91 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page A magyarországi drogfogyasztás társadalmi mintázata korrelációs együttható 3. ábra. A kannabiszfogyasztás és a család anyagi helyzete közötti korrelációs együttható 31 ESPAD-országban (a nem szignifikáns kapcsolatokat jelzõ sávok csíkozással jelölve) (Hibell és mtsai, 2004) 4. ábra. Életprevalencia-értékek a családi körülmények szubjektív mutatója mentén (országosan, a 9. és 10. évfolyamos válaszolók körében, 2003-ban) 385

92 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 386 III. Etiológia Amennyiben a 2003-as ESPAD-vizsgálat adatait adatfúziós eljárással egyesítjük olyan lakossági adatokkal, melybõl a diákoktól származó adatoknál részletesebb, illetve objektív információkat nyerhetünk a család gazdasági státuszára vonatkozóan, a fentiekben leírthoz hasonló, de azt árnyaltabban megjelenítõ mintázatot figyelhetünk meg. Egy az objektív anyagi helyzet (egy fõre jutó jövedelem), a család lakáshelyzete (komfortosság), illetve deprivációs szintje (különbözõ dolgokkal való rendelkezés hiánya) alapján képzett 5 fokozatú komplex jóléti indexszel kifejezett a populáció %-át megjelenítõ státuszmutató alapján azt mondhatjuk, hogy az átlagosnál jobb körülmények között élõ (30%), illetve a legrosszabb körülmények között élõ (5%) diákok kitettsége nagyobb az átlagosnál (Kmetty, 2007). A folyamatos droghasználat a társadalmi struktúrában való elhelyezkedés szerint Míg a drogokkal való kapcsolatba kerülés kockázata a származási csoport kulturális státusza mentén az érintett korosztályban készült legutóbbi kutatási eredmények alapján már nem mutatott szignifikáns mintázatot, a fiatal felnõtt populáció folyamatos használata tekintetében a kilépõk strukturális elhelyezkedése alapján 10 vélhetõen a korábbi polarizált kitettségi mintázat folyományaként a magasabb iskolázottságú családi háttér átlagosnál nagyobb veszélyeztetettségével leírható, szignifikáns kapcsolat mutatkozik (1. táblázat). Ugyanakkor a saját kulturális/képzettségi státusz szerint kirajzolódó veszélyeztetettség a származási státusz mentén felvázoltnak mintegy inverze. A befejezett, illetve a jelenleg végzett tanulmányok alapján képzett különbözõ várható iskolai végzettségû társadalmi csoportokban a folyamatos fogyasztási ráta szignifikánsan (p<0,001) eltérõ, éspedig oly módon, hogy a várható iskolai végzettség szerint a legalacsonyabb végzettségû, illetve szakmával nem rendelkezõ, leginkább kedvezõtlen kulturális státuszú társadalmi csoportokban a populációs arány másfélkétszerese. A kulturális struktúrában való elhelyezkedés tekintetében a fentiekben leírt a folyamatos droghasználat kockázatának a normálpopulációs vizsgálatok alapján felvázolható mintázattal harmonizáló eredményekrõl számol be egy, a többnyire intézményes segítséget kérõ droghasználók körében készült hazai kvalitatív vizsgálat is (Vingender, 2006): A droghasználók jelenlegi drogos életformában elfoglalt társadalmi pozíciójára mindenekelõtt az jellemzõ, hogy a szülõk által képviselt szociális kondíciókat nem voltak képesek megtartani. A státusvesztés elsõsorban három területen mutatkozik. Az egyik az iskola világa. (Vingender, 2006, 170. old.) 10 Mint azt a táblázatban láthatjuk, a kilépés esélye a korábbi vizsgálatokban a drogokkal való kapcsolatba kerülés tekintetében fokozott kockázatúnak mutatkozó (Elekes és Paksi, 2000a, b) legalacsonyabb végzettségû származási háttérrel rendelkezõk esetében az átlagosnál nagyobb. 386

93 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page A magyarországi drogfogyasztás társadalmi mintázata Származási státusz Soha nem Folyamatos Kilépõk N fogyasztók fogyasztók Apa iskolai végzettsége (p<0,001) 8 általánosnál kevesebb 75,8 3,0 21, általános 84,1 7,1 8,8 170 Szakmunkásképzõ 81,0 8,2 10,8 573 Érettségi 69,9 18,5 11,6 216 Technikum 74,7 14,6 10,7 178 Diploma 59,1 16,4 24,5 286 Anya iskolai végzettsége (p<0,001) 8 általánosnál kevesebb 72,5 7,5 20, általános 86,2 6,2 7,6 276 Szakmunkásképzõ 78,3 10,7 11,0 382 Érettségi 72,1 12,9 15,0 481 Technikum 64,1 20,7 15,2 92 Diploma 60,6 18,0 21,5 284 Populációs arány 74,7 11,8 13,4 1. táblázat. A folyamatos fogyasztási ráta és a szülõk iskolai végzettsége közötti kapcsolat (2003-as országos lakossági vizsgálat) Saját kulturális/képzettségi Soha nem Folyamatos Kilépõk N státuszt kifejezõ indikátorok fogyasztók fogyasztók Várható iskolai végzettség (p<0,001) 8 általános vagy kevesebb 64,7 25,7 9,6 167 Szakmunkásképzõ 79,4 8,5 11,9 59 Érettségi 74,8 11,7 13, Diploma 74,8 11,7 13,4 237 Van-e szakképzettsége? (p<0,001) Van 77,4 8,4 14,1 576 Nincs 69,6 18,4 12, Populációs arány 74,7 11,8 13,4 2. táblázat. A folyamatos fogyasztási ráta alakulása a saját kulturális/képzettségi státuszt kifejezõ indikátorok mentén (2003-as országos lakossági vizsgálat) 387

94 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 388 III. Etiológia A gazdasági státusz különbözõ indikátorai mentén azonban ez az alacsony státusz nagyobb kitettségével leírható társadalmi mintázat nem, illetve inkább nem jelenik meg. A foglalkozási státusz mentén ugyan valamelyest leképezõdik a képzettségi struktúrában az alacsony státuszú, szakképzettséget nem igénylõ munkák felé való eltolódás: a betanított és segédmunkát végzõk körében, más foglalkozási csoportokhoz képest szignifikánsan (p<0,05) magasabb a folyamatos fogyasztási ráta (3. táblázat lábjegyzetei). Azonban a már idézett, droghasználók körében készült kvalitatív vizsgálat eredményivel összhangban a droghasználók munkastátusa [ ] nem minden szempontból tükrözi egzisztenciális helyzetüket (Vingender, 2006). A folyamatos droghasználók anyagi státusza a saját kulturális- és munkastátusszal szemben inkább a származási család társadalmi elhelyezkedése által meghatározottnak tûnik: a folyamatos droghasználat kockázata szignifikánsan magasabb az átlagosnál jobb lakáskörülmények között, az átlagosnál nagyobb jövedelmû háztartásokban élõ, kisebb anyagi deprivációkat megélõ társadalmi csoportokban (4. táblázat). Saját foglalkozási státuszt kifejezõ indikátorok Jelenleg dolgozik-e? Jelenlegi munkahelyén betöltött beosztása 11 Szignifikancia p>0,1 p>0,1 Leghosszabb munkahelyén betöltött beosztása 12 p>0,1 3. táblázat. A folyamatos fogyasztási ráta alakulása a saját foglalkozási státusz néhány indikátora mentén (2003-as országos lakossági vizsgálat) Saját anyagi státuszt Soha nem Folyamatos Kilépõk N kifejezõ indikátorok fogyasztók fogyasztók Egy fõre jutó lakótér (átlag) 23,1 25,5 26, (m 2 ) (p=0,001) Egy fõre jutó szobaszám (átlag) 0,83 1,0 0, (p<0,001) A háztartás egy fõre jutó havi 46,6 60,0 57,0 973 jövedelme (ezer Ft-ban, átlag) (p<0,001) Saját havi jövedelem 44,98 34,88 50, (ezer Ft-ban, átlag) (p=0,010) Deprivációs mutató (átlag) 13 (p=0,001) 3,1 2,7 2, Kivéve a segéd- és betanított munkás beosztásban dolgozókat (N = 134), ahol a más beosztásokhoz képest a folyamatos droghasználók aránya szignifikánsan (p = 0,002) magasabb. 12 A segéd- és betanított munkás beosztásban dolgozók (N = 205) esetében azonban itt is szingnifikánsan (p = 0,021) magasabb a folyamatos fogyasztási ráta. 13 A mutató az életkörülményeket kifejezõ különféle dolgok (pl. lakáshelyzet, utazás, autó, étterembe járás lehetõsége stb.) hiányát (szeretné, de nem telik rá) jeleníti meg: a hiányként megélt dimenziók számát mutatja. 388

95 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page A magyarországi drogfogyasztás társadalmi mintázata Saját anyagi státuszt Soha nem Folyamatos Kilépõk N kifejezõ indikátorok fogyasztók fogyasztók Szubjektív anyagi helyzet (p=0,015) Sokkal jobb az átlagnál 71,2 11,5 17,3 52 Valamivel jobb az átlagnál 66,3 15,9 17,8 353 Átlagos 76,8 11,1 12, Valamivel rosszabb az átlagnál 78,9 8,3 12,8 180 Sokkal rosszabb az átlagnál 82,7 11,5 5,8 52 Anyagi körülményekkel való elégedettség (p>0,1) Populációs arány 74,7 11,8 13,4 4. táblázat. A folyamatos fogyasztási ráta alakulása a saját anyagi státusz néhány indikátora mentén (2003-as országos lakossági vizsgálat) Összességében tehát a folyamatos fogyasztási rátáknak a strukturális elhelyezkedés különbözõ indikátorai mentén mutatkozó szignifikáns különbségei alapján azt mondhatjuk, hogy a folyamatos droghasználat mögött feltételezhetünk strukturális kockázati tényezõket, azonban annak mintázata csak a kulturális, illetve a foglalkozási státusz mentén képezi le a klasszikus strukturalista/funkcionalista megközelítések által tételezett mintázatot. 14 Mindazonáltal a különbözõ státuszdimenziók közötti diszkrepancia klasszikus strukturalista magyarázatokkal elsõ látásra nem harmonizáló azon mintázata, amely az anyagi struktúrában elfoglalt helyhez képest a kulturális struktúrában kedvezõtlenebb elhelyezkedéssel írható le azzal együtt, hogy a státuszinkonzisztenciával kapcsolatos magyarázatokat is teljes joggal elõhívja, nem teljesen idegen a klaszszikus funkcionalista megközelítésektõl. Hasonló ellentmondást ír le Durkheim a gazdasági válságok utáni fellendülési periódusban tapasztalt öngyilkossági rátanövekedés kapcsán, amikor is szükségleteket szabályozó normák (Mertonnál kulturális értékek) nem követik az életfeltételek (lehetõségek) kedvezõ irányú elmozdulását, ami a gazdasági válságok elmélyülésének periódusában tapasztalthoz hasonlóan a szabályok hatóerejének gyengüléséhez vezet (Durkheim, 1982, 238. old.). A folyamatos droghasználók esetében a kulturális, illetve foglalkozási státusznál kedvezõbb anyagi státusz ehhez hasonló anomikus állapotot eredményezhet. 14 Csak emlékeztetõül a klasszikus mintázat: A társadalmi struktúra legalján élõkkel szemben a kultúra teljesíthetetlen követelményeket támaszt. Egyfelõl felszólítja õket, hogy viselkedésükkel a nagy gazdaság kilátásához igazodjanak [ ], másfelõl többnyire megtagadja tõlük a tényleges lehetõséget, hogy ezt intézményes formában tegyék. (Merton, 1980, 365. old.) 389

96 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 390 III. Etiológia Közvetlen anómiaelméleti magyarázatok A devianciák strukturalista/funkcionalista értelmezésének gondolatkörében a drogfogyasztás a társadalom anomikus állapotára adott, a mertoni értelmezés szerint (Merton, 1980) visszahúzódás jellegû reakció (lásd devianciák szociológiai és szociálpszichológiai magyarázó modelljeit áttekintõ fejezetet). A drogokkal való kapcsolatba kerülés kockázata és az anómia A Bjarnasson-féle anómiaskála (Hibell és mtsai, 2000) alapján a magyarországi adatfelvételek során rendre szignifikáns bár különbözõ populációk, illetve szerek vonatkozásában esetenként valamelyest eltérõ mintázatot megjelenítõ különbség mutatkozott meg (Elekes és Paksi, 2000a; Demetrovics, 2001; Elekes, 2005) a drogokkal kapcsolatba került és a drogokat nem használó fiatalok között az anomikus beállítódás és/vagy az anómiára adott reakciók tekintetében. A 2003-as ESPAD-vizsgálat magyarországi adatfelvétele eredményei szerint a populációban kétféle beállítódás (faktor) különböztethetõ meg. Az egyik a határozott orientációkat fejezi ki, melynek negálása a durkheimi fogalomhoz (Durkheim, 1982) közelebb álló a normák hatóerejének gyengeségével leírható, az elidegenedés fogalmához közelítõ (Andorka, 1994) anómiát, illetve a mertoni fogalomrendszerben a visszahúzódás-típusú reagálást jeleníti meg. A másik faktor pedig szabályelfogadást, illetve negátumában a mertoni értelmezésben újító vagy lázadó reagálásmódok relatív jelenlétét fejezi ki. Faktor I. Faktor II. Tételek határozott szabálybetartás orientációk Soha, semmiben nem lehetsz biztos az életben 0,828 0,082 Valójában senki sem tudja, mi is az, amit elvárnak 0,799 0,144 tõle az életben Nehéz bármiben is bízni, mert minden változik 0,788 0,196 Minden olyan szabályt megszeghetsz, amiknek 0,113 0,636 szerinted nincs értelme Bármely szabályt betartok, amit be akarok tartani 0,012 0,733 Valójában nagyon kevés abszolút szabály van 0,296 0,635 az életben (amit mindig, minden körülmények között be kell tartani) Magyarázott variancia 34,097 23, táblázat. A 2003-as ESPAD-vizsgálat magyarországi adatbázisán, anómiakérdéseken végzett varimax rotációs faktoranalízis eredményeként kapott két faktor struktúrája (KMO=0,755) 390

97 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page A magyarországi drogfogyasztás társadalmi mintázata Azok körében, akik kipróbáltak már valamilyen drogot (marihuánát/hasist, egyéb drogot vagy biztosan droghasználati célú szert), a drogokat nem használó fiatalokhoz képest az orientációk hiányának szignifikánsan nagyobb fokú érzékelése, valamint a szabályelfogadás kisebb mértéke jellemzõ (mindkét esetben p<0,001). Azaz a drogokkal már kapcsolatba került fiatalokra jellemzõ, hogy inkább egyetértenek azzal, hogy semmiben sem bízhatnak, hogy minden változik körülöttük, de emellett relatíve inkább megjelennek körükben azok a vélemények is, melyek szerint nincsenek a társadalomban abszolút érvényû szabályok, illetve, hogy az értelmetlen szabályok megszeghetõk. Tehát a drogokkal való kapcsolatba kerülés hátterében jelen vannak anomikus tünetek a magyar társadalomban, azonban a drogok választása nem feltétlenül a visszahúzódást, illetve nem csak azt jeleníti meg. A drogokkal már kapcsolatba került fiatalok amellett, hogy az átlagosnál bizonytalanabbnak, kiszámíthatatlanabbnak érzékelik a világot a drogokkal nem próbálkozókhoz képest kevésbé támaszkodnak a társadalmi szabályok követésére, az öntörvényûség, a saját szabályok megalkotása jellemzi õket, azaz a mertoni lázadó/újító típus jellemzõit is magukon viselik. Mindez arra utal, hogy mai magyar társadalomban, ebben az életkorban a drogok kipróbálása a kivonulás/visszahúzódás (Merton, 1980) és a tiltakozás (Leary, 2003) emblémájaként is megjelenik. 5. ábra. A határozott orientációkat és a szabályelfogadást kifejezõ indexek 15 átlagértékei (országosan, a 9. és 10. évfolyamos válaszolók körében, 2003-ban) Amennyiben a strukturalista megközelítésnek megfelelõen azt vizsgáljuk, hogy az anómia különbözõ dimenziói milyen mértékben jelennek meg a társadalmi/kulturális struktúrában a származási család alapján különbözõ pozíciót elfoglaló középiskolások körében a drogfogyasztás ökonómiai mintázatához hasonlóan, nem a klasszikus lineáris elhelyezkedést tapasztaljuk: az orientációk 15 Az index a faktorok alapján képzett, 0 átlagú és 1 szórású változó, melynek értéke az orientációk, illetve a szabályelfogadás relatív mértékét fejezi ki. 391

98 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 392 III. Etiológia határozottságát kifejezõ faktor esetében rendre szignifikánsan (minden esetben p<0,001) alacsonyabb értékek tapasztalhatók a szélsõ társadalmi/gazdasági háttérrel rendelkezõ családok körében. Ez arra enged következtetni, hogy a drogokkal való kapcsolatba kerülés a társadalmi státusszal való lineáris kapcsolat hiánya ellenére részben egy, a strukturális helyzettel összefüggõ anómiás társadalmi állapotra adott visszahúzódó reagálás. A szabályelfogadás faktor esetében azonban nem mutatkozik meg strukturális összefüggés (rendre p>0,05), azaz a drogkipróbálás egy másik, a szocioökonómiai státusztól független, a szabályokkal szembehelyezkedõ, lázadó/újító típusú reagálásként is megjelenik Magyarországon. A folyamatos droghasználat és az anómia Az anómia mérésére a szakirodalomban többféle módszer is megjelenik. Az anómia vizsgálatának egyik lehetséges módja, amikor azt a társadalmi szinten fontosnak tartott (kulturálisan preferált) értékek kielégítettségi, illetve kielégítetlenségi szintjén keresztül ragadjuk meg (Paksi és Zonda, 2001). Ebben az esetben az anómiát társadalmi célok és elérésükhöz igénybe vehetõ eszközök diszharmóniájának (mertoni anómiafogalom) és/vagy a szükségletek társadalmi szabályozottságának, illetve ennek hiányában a szükségletek határtalan voltának (durkheimi megközelítés) egyik lehetséges, szubjektív aspektusaként értelmezzük. A legfontosabb értékek mentén jelentkezõ kielégítettségérzetet kifejezõ mutatók az egyes társadalmakban/társadalmi csoportokban érzékelt anómia közvetlen és a társadalomban ténylegesen jelen lévõ anómia közvetett jelzõszámának tekinthetõ. A fiatal felnõtt népességben a folyamatos droghasználók esetében a tíz, egyéni szinten leginkább fontosnak tekintett érték mentén a szükségletek átlagos kielégítettségi szintje szignifikánsan alacsonyabb, mint a nem fogyasztóknál kapott érték. 16 Az értékhierarchia élén álló a soha nem fogyasztók és/vagy a folyamatos használók körtében legnagyobb legitimitással bíró három-három (összességében négy) érték esetében azonban csak egy esetben mutatkozott szignifikáns eltérés. Azaz a nem fogyasztókhoz képest a folyamatos fogyasztók érzületeiben saját személyes preferenciáik mentén inkább jelen vannak az anómiával leírható feszültségek, ugyanakkor a társadalmi szinten hangsúlyos értékek mentén kevésbé egyértelmûen mutatkozik meg a folyamatos használók relatíve kedvezõtlenebb helyzete. 16 A felhasznált adatok ADE 2003-as vizsgálatában az ún. alapértékteszt (Hankiss, Manchin, Füstös és Szakolcai, 1982) felvétele során keletkeztek, amely egy szubjektív skála segítségével a kérdezettek által fontosnak ítélt értékek mentén való szükségletkielégítettség mértékét is vizsgálja. Az alapértéktesztet a Rokeach-teszt alapján a Hankiss Elemér által vezetett értékszociológiai mûhely munkatársai dolgozták ki. A teszt 32 értéket tartalmaz, melyek közül rangsorolás nélkül kell kiválasztani a kérdezett számára legfontosabb 10 értéket. Ezt követõen a választott értékek esetében 5 fokú skálán kell értékelnie a válaszadónak az adott érték mentén való szubjektív kielégítettségét. 392

99 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page A magyarországi drogfogyasztás társadalmi mintázata Soha nem Folyamatos Leállt Sign. fogyasztott fogyasztó fogyasztó A 10 kiválasztott érték 17 3,70 3,56 3,63 p=0, barátok bizalma 18 4,29 4,35 4,31 p>1 2. családi boldogság 4,12 3,08 4,00 p=0, anyagi jólét 2,99 3,07 3,00 p>1 4. szerelem 3,88 3,86 3,93 p>1 6. táblázat. A szükségletkielégítettség átlagértékei a nem fogyasztók, a folyamatos fogyasztók és a kilépõk körében (2003-as országos lakossági vizsgálat) Dimenziók Normaszegés, szabálytisztelet Feltett kérdések 1. Aki vinni akarja valamire az életben, rákényszerül arra, hogy egyes szabályokat áthágjon. Hatalomnélküliség 2. Sorsom alakulását alig tudom befolyásolni. 3. Gyakran fontos dolgokban is tehetetlen vagyok. Orientációhiány 4. Manapság alig tudok eligazodni az élet (értelmetlenség, céltalanság) dolgaiban. 5. Az ember egyik napról a másikra él, nincs értelme terveket szõni. 6. Minden olyan gyorsan változik, hogy az ember azt sem tudja, miben higgyen. 7. Manapság az életnek nincs sem célja, sem értelme. Elidegenedés társas kapcsolatokban 8. Gyakran magányos vagyok. önmagától (tehetetlenség érzése) 9. Gondjaim többségén alig tudok enyhíteni. 10. Nem tudom problémáimat megoldani. 7. táblázat. A vizsgált anómiadimenziók és az egyes dimenziókban feltett kérdések 17 Az egyes válaszolók által kiválasztott értékek esetében adott szükségletkielégítettség skálapontértékeinek átlagolásával létrejött átlagos egyéni szükségletkielégítettség megyei átlagai 18 Az elsõ három helyen szereplõ azaz egyes társadalmakban legtöbbek által fontosnak ítélt, azaz leginkább legitim értékek esetében adott szükségletkielégítettség skálapontértékeinek átlaga. 393

100 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 394 III. Etiológia Az anómia különbözõ dimenzióinak jelenlétét egy Srole és Seeman anómia-, illetve elidegenedés definíciójának egyes elemeit ötvözõ, az anómia mértékét a normaszegés, a hatalomnélküliség, az orientációhiány, az elidegenedés és a magány dimenziói mentén szubjektív indikátorok segítségével mérõ, 10 itemet tartalmazó kérdéssor (Robinson, Shaver, Wrightsman, 1991; Andorka, 1994) alapján vizsgáljuk. A vizsgált anómiaindikátorok teljes körét tekintve az egyes változók mentén kapott eredmények egyrészt bizonyos esetekben igen gyenge, másrészt az egyes dimenziókon belül is a hipotézisünkhöz képest különbözõ irányú esetenként a vártnak megfelelõ, más esetekben pedig azzal ellentétes összefüggéseket mutatnak. Tisztán mindössze a normaszegés/szabálytisztelet dimenzióban érvényesül a vártnak megfelelõ irányú, szignifikáns (p=0,003) összefüggés, azaz a folyamatos fogyasztók esetében a legnagyobb a szabályszegéssel kapcsolatos állítással egyetértõk aránya. 19 A folyamatos droghasználat hátterében a durkheimi anómiafogalomhoz közelebb álló, illetve a mertoni visszahúzódás-típusú alkalmazkodási módot inkább megjelenítõ a hatalomnélküliség, az orientációhiány, illetve az elidegenedés anómiadimenziók akkor sem jelennek meg, ha ezen anómiaindikátorok mentén adott válaszok látens struktúráját leképezõ anómiaindex átlagainak különbségeit vizsgáljuk Itt meg kell azonban jegyeznünk, hogy az alkalmazott indikátor érzékenysége meglehetõsen alacsony szintû, mivel a vizsgált kérdés tekintetében a lakosság reagálása más vizsgálatok alapján is (Spéder, Paksi és Elekes, 1998) meglehetõsen egységes. 20 Az indexképzés alapjául a 2, 3, 4, 8, 9, 10. itemek szolgáltak. A fõkomponens a változók varianciájának 54,7%-át jeleníti meg. Az index átlagértéke a folyamatos fogyasztók esetében nem haladja meg szignifikánsan a nem fogyasztók esetében kapott átlagot (folyamatos használók esetében 0,035; a nem használók esetében 0,012). Ugyanakkor a kilépõk (leállt fogyasztók) esetében az átlag negatív ( 0,155). 394

101 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page A magyarországi drogfogyasztás társadalmi mintázata Anómia- Anómiaindikátorok Soha nem Folyamatos Kilépõk Sign. dimenzió fogyasztók fogyasztók Az anómia különféle indikátorai mentén kapott eredmények azt mutatják, hogy míg a drogokkal való kapcsolatba kerülés hátterében (lásd elõzõ rész) mind az orientációk hiányának érzékelése, mind a szabályszegés elfogadása nagyobb azokhoz képest, akik nem próbálnak ki drogokat, a folyamatos droghasználók körében csak a szabálytisztelet van jelen kisebb mértékben. Azaz míg a drogokat kipróbálók a visszahúzódás- és a mertoni lázadó/újító típusú reagálás jellemzõit is ma- Szabályszegés Hatalomnélküliség Orientációhiány Elidegenedés Aki vinni akarja valamire 58,0 72,7 63,9 p=0,003 az életben, rákényszerül arra, hogy egyes szabályokat áthágjon. Sorsom alakulását alig tudom 21,4 21,0 14,7 p=0,052 befolyásolni. Gyakran fontos dolgokban is 19,3 19,7 16,0 p>0,1 tehetetlen vagyok. Manapság alig tudok eliga- 24,7 21,4 24,7 p>0,1 zodni az élet dolgaiban. Az ember egyik napról a 22,8 24,2 17,8 p=0,008 másikra él, nincs értelme terveket szõni. Minden olyan gyorsan változik, 35,2 29,7 25,4 p=0,044 hogy az ember azt sem tudja, miben higgyen. Manapság az életnek nincs 8,9 13,0 7,4 p=0,001 sem célja, sem értelme. Gyakran magányos vagyok. 20,2 24,9 19,9 p>0,1 Gondjaim többségén alig 19,7 14,2 13,5 p=0,075 tudok enyhíteni. Nem tudom problémáimat 23,5 27,1 17,8 p=0,012 megoldani. 8. táblázat. Az egyes anómiaindikátorokkal egyetértõk aránya (%) a nem fogyasztók, a folyamatos fogyasztók és a kilépõk körében. (Az állításokkal való egyetértés kifejezése 4 fokozatú skálán történt. A táblázatban a teljesen egyetért vagy inkább egyetért válaszok együttes aránya szerepel.) (2003-as országos lakossági vizsgálat) 395

102 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 396 III. Etiológia gukon viselik, a folyamatos droghasználat inkább a tiltakozás (Leary, 2003) emblémájaként jelenik meg. 21 Integrációs magyarázatokat leképezõ mintázatok A különbözõ társadalmak, társadalmi csoportok öngyilkossági gyakoriságának különbségei mögött Durkheim (1982) a társadalom anomikus állapota mellett a társadalmi integráció eltérõ fokát tételezte: Ha társadalom dezintegrálódik, ennek feltétlen következménye, hogy az egyén ugyanebben a mértékben kikapcsolódik a társadalmi életbõl (Durkheim 1982, 196. old.). A társadalmi integráció, a társadalom kohéziós erejének meggyengülése vagy más megközelítésben az egyének társadalomtól való elidegenedése (Andorka, 1994) következtében a társadalmi normák közvetítése szenved csorbát, melynek folyományaként a kevéssé integrált társadalmakban (értsd: társadalmi közegekben) az anómiához hasonló következményekkel járó, alacsonyabb szintû társadalmi kontrollal leírható társadalmi állapot áll elõ. Ez az alacsonyabb társadalmi kontroll pedig az öngyilkosság illetve az elmélet késõbbi kiterjesztése szerint általában a deviáns magatartások arányának növekedéséhez vezet, azaz az öngyilkosság <a deviáns magatartások> elõfordulása fordítva arányos az egyént magukban foglaló társadalmi csoportok integrációs fokával (Durkheim 1982, 196. old.). A durkheimi gondolatrendszerben a társadalmi kohéziót biztosító integratív erõ lehet a családi társadalom, a vallási társadalom vagy a politikai élet. Emellett a modern társadalmakban, illetve bizonyos korosztályokban tételezhetõ más releváns integratív erõk jelenléte is: pl. a fiatal korosztályokban az iskola, a felnõtt társadalomban a munka világa mûködhet olyan erõként, mely biztosítja a társadalmi életbe való bekapcsolódást. Családi integrációval kapcsolatos magyarázatok A családi kötelékek felbomlása ebben a gondolatrendszerben 22 a családi társadalom integratív erejének gyengülését és ezen keresztül a felbomlott családokban a deviáns magatartások kockázatának növekedését eredményezi. Ugyanakkor a 21 A kvalitatív kutatási tapasztalatok alapján (Vingender, 2006) a nagyobb droghasználati múlttal rendelkezõ fogyasztók körében jelen lévõ, inkább a társadalmi folyamatokban való bennmaradással leírható motivációk az országos adatokban az alkalmazott vizsgálati eszközök mellett nem jelennek meg a folyamatos droghasználat hátterében. Erre utaló, az átlagnál határozottabb orientációk inkább a kilépõk körében mutatkoznak. 22 Természetesen a család felbomlásának kockázatnövelõ szerepe más, pl. pszichoszociális megközelítésben ettõl eltérõ értelmezést nyerhet, mellyel a drogfogyasztás társadalmi mintázatának bemutatása keretében nem foglalkozunk. 396

103 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page A magyarországi drogfogyasztás társadalmi mintázata felbomlott családi kötelékek nagyobb társadalmi gyakorisága esetén a családi társadalom szabályozó erejének gyengülése miatt 23 általában a családi társadalom, így az ép családok megóvó ereje is csökkenhet (Durkheim, 1982, 249. old.), melynek következtében a devianciák és a családstruktúra közötti kapcsolat erõssége idõben és társadalmanként változó lehet. Annak ellenére, hogy az ipari társadalmakban, a formális családstruktúrában az elmúlt évtizedekben jelentõs változások mentek végbe (Coleman és Roker, 2001), számos külföldi és hazai kutatási eredmény szól amellett, hogy család összetétele ma is jelentékeny hatással van a devianciákra. Kutatások sora jelzi a családi integráció megóvó szerepét a különbözõ szenvedélyszerekkel való kapcsolatba kerülés szempontjából is. Az ép családi háttérrel rendelkezõ (vér szerinti szülõkkel élõ) fiatalok kisebb valószínûséggel dohányoznak, fogyasztanak alkoholt vagy tiltott szereket, mint a felbomlott családokban élõk (pl. Nolte, Smith és O Rourke, 1983; Saucier és Ambert, 1983; Ammoateng és Bahr, 1986; Brody és Forehand, 1993; Madianos, Dadianou és Stefanis, 1995; Bjarnasson, 2000; Bjarnasson, Andesson, Choquet, Elekes, Morgan és Rapinett, 2003; Elekes és Paksi, 2000a, 2000b; Brassai és Pikó, 2005; Murinkó, 2005). A drogokkal való kapcsolatba kerülés kockázata és a családi integráció A 2003-as ESPAD-vizsgálatban részt vevõ országok többségében is megjelenik a családi integritás megóvó szerepe. Mindössze négy országban (Bulgáriában, Litvániában, Romániában, illetve Szlovéniában) nem jelent szignifikáns kockázatnövekedést sem az egyszülõs, sem az újrastrukturált (egy vér szerinti és egy nevelõszülõt tartalmazó) családtípus az ép családdal szemben. Ezekben az országokban a családi integritás megóvó szerepe tehát nem mutatkozik meg. 29 országból 24-ben azonban országonként, illetve a felbomlást követõen létrejött családszerkezet függvényében változó mértékben ugyan a felbomlott családokban nevelkedõ gyermekek esetében szignifikánsan nagyobb a marihuána/hasis kipróbálásának kockázata. 9 országban az egyszülõs család hordoz nagyobb kockázatot, azaz a nevelõszülõ jelenléte ezekben az országokban csökkenti a család felbomlásából származó integrációcsökkenést, de két kivétellel, ahol az újrastrukturált család nem jelent szignifikáns kockázatnövekedést az ép családdal szemben nem állítja helyre azt. 12 országban a feltételezhetõen nagyobb telítettsége 24 ellenére is az újrastrukturált családok esetében az egyszülõs családhoz képest is nagyobb a gyermek drogokkal kapcsolatba kerülésének kockázata, ami ar- 23 Azaz egyfajta családi anómia vagy ahogy Durkheim (im. 258.) válási gyakoriságok és az öngyilkossági ráták kapcsolatának elemzése során nevezi: házassági anómia elõállása következtében. 24 Durkheim kifejezése, amit a nagyobb számú elemet magában foglaló családokra alkalmaz. (Durkheim, 1982, 185. old.) Durkheim szerint a családi társadalom megóvó ereje annál nagyobb, minél telítettebb a család. 397

104 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 398 III. Etiológia ra enged következtetni, hogy az európai országok többségében a nevelõszülõ jelenléte nemcsak hogy nem kedvez a családi integritásnak, de azt tovább csökkenti (talán épp a családi intézmény stabilitásának felpuhításával). 29 országból mindössze 4-ben köztük hazánkban jelent azonos kockázatot az egyszülõs és az újrastrukturált család. 6. ábra. A kannabiszfogyasztás becslése során az egyszülõs, illetve újrastrukturált család esetében kapott regressziós együtthatók (a referenciakategória az ép család), 29 ESPAD-országban (a nem szignifikáns kapcsolatokat jelzõ sávok csíkozással jelölve) (Hibell és mtsai, 2004) 398

105 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page A magyarországi drogfogyasztás társadalmi mintázata Tekintettel arra, hogy mint Durkheim írja: egy társadalmi képzõdmény integrációs állapota a benne folyó kollektív élet intenzitását tükrözi vissza (Durkheim, 1982, 190. old.), ennek megfelelõen a családi integritás nemcsak formális családszerkezeti mutatók mentén ragadható meg, hanem a családi kapcsolatok minõségén keresztül is. Erre enged következtetni azon 16 európai ország adata is, ahol az újrastrukturált, azaz telítettségében helyreállított családtípus nem csökkenti a család felbomlása okozta kockázatot. A magyarországi adatok következetesen azt mutatják (Elekes és Paksi 1996, 2000a, 2000b, 2003a;), hogy a drogokkal való kapcsolatba kerülés nemcsak a család szerkezetével azaz formális integritásával, telítettségével mutat szignifikáns kapcsolatot, de a családi kapcsolatok minõségével is. Azok, akik használtak már valamilyen drogot (marihuánát/hasist, egyéb drogot vagy biztosan droghasználati célú szert), szignifikánsan elégedetlenebbek a szüleikkel/nevelõszüleikkel való kapcsolatukkal, mint azok, akik még nem használtak semmilyen drogot (minden esetben p<0,001). 7. ábra. A Mennyire vagy általában megelégedve a kapcsolataiddal? kérdésre adott válaszok átlagértékei (országosan, a 9. és 10. évfolyamos válaszolók körében, 2003-ban) A folyamatos droghasználat családi integráció szerinti mintázata A családi integráció megóvó hatása nemcsak a drogokkal való kapcsolatba kerülés tekintetében mutatkozik meg. A folyamatos fogyasztás is rendre szignifikáns kapcsolatot jelez a családi integritás különbözõ indikátoraival. A folyamatos droghasználók szignifikánsan kisebb telítettségû alacsonyabb létszámú háztartásokban élnek, mint azok, akik soha nem fogyasztottak drogot, illetve abbahagyták a fogyasztást (p = 0,009). A házasságban élõ fiatal felnõttek körében az átlagosnál szignifikánsan alacsonyabb a folyamatos használók aránya. A legfiatalabb, éves korosztályban még az élettársi kapcsolat is megóvó erõvel bír, azonban a évesek körében ez az együttélési forma már a nõtlen/hajadon családi állapottal azonos rizikót hordoz. A drogokkal való kapcsolatba kerülésnél leírtakhoz hasonlóan, a folyamatos droghasználat sem csak a családi integritás formális jellemzõivel mu- 399

106 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 400 III. Etiológia tat szignifikáns kapcsolatot, hanem a családi, illetve párkapcsolatok minõségével is: a folyamatos fogyasztók szignifikánsan kevésbé elégedettek ezekkel a kapcsolataikkal, mint a drogokat soha, illetve az elmúlt egy évben már nem használók. Családi integrációt Soha nem Folyamatos Kilépõk N kifejezõ indikátorok fogyasztók fogyasztók Átlagos háztartáslétszám (p = 0,009) 3,54 3,29 3,37 Családi állapot éves korosztály (p = 0,029) 67,4 18,2 15,7 700 Házas 90,5 0,0 9,5 42 Élettársi kapcsolatban él 72,6 14,5 12,9 62 Elvált (partner nélkül él) 57,1 28,6 14,3 7 Nõtlen/hajadon 65,4 18,2 16, éves korosztály (p<0,001) 81,5 6,3 12,3 922 Házas 87,9 3,1 8,9 447 Élettársi kapcsolatban él 73,5 9,9 16,6 151 Elvált (partner nélkül él) 78,0 4,0 18,0 50 Nõtlen/hajadon 75,9 9,9 14,2 174 Családi kapcsolatokkal való 4,4 3,94 4,29 elégedettség (átlag) (p<0,001) Párkapcsolatával való elégedettség 4,08 3,68 4,1 (átlag) (p = 0,001) Populációs arány 74,7 11,8 13,4 9. táblázat. A folyamatos fogyasztási ráta alakulása a családi integráció néhány indikátora mentén Egyéb integrációs magyarázatok Mint azt említettük, a családi társadalmon kívül számos más, a társadalmi kohéziót biztosító integratív erõ is mûködhet a társadalomban. A durkheimi gondolatrendszerben további integratív tényezõként a vallási társadalom, illetve a politikai élet jelent meg, de a modern társadalmakban, illetve bizonyos korosztályokban tételezhetõ más releváns integratív erõk jelenléte is: például a fiatal korosztályokban az iskola vagy a felnõtt társadalomban a munka világa mûködhet olyan erõként, mely biztosítja a társadalmi életbe való bekapcsolódást. A drogokkal való kapcsolatba kerülés esetében felmerülõ egyéb integrációs magyarázatok Az integrációs magyarázatok gondolatkörében a vallás azért jelent megóvó erõt, mert társadalom, s ebben az értelmezésben a dogmákkal és rítusokkal kapcsola- 400

107 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page A magyarországi drogfogyasztás társadalmi mintázata tos részletek másodlagosak. A lényeges az, hogy olyanok legyenek, melyekbõl kellõ intenzitású kollektív élet sarjadhat. (Durhkeim, 1982, 158. old.) A vallás szerepét ebben az értelemben a vallásosság különbözõ dimenziói, szintjei mint a vallási hovatartozás, vallásgyakorlás, közösséghez tartozás, vallásos hit (Jarvis és Northcott, 1987), illetve spiritualitás (Reed, 1987) közül leginkább a vallásgyakorlást, illetve a közösséghez tartozást operacionalizáló, a vallásosság mértékét a vallási alkalmakon való részvétel gyakoriságával mérõ kérdés mentén ragadhatjuk meg. Annak ellenére, hogy a Durkheim által az 1800-as évek második felére vonatkozó adatok alapján tanulmányozott társadalmakhoz képest a vallás szerepe jelentõs átalakuláson ment keresztül, s mint ahogy Tomka (1996) a Vallásszociológia új útjai címû tanulmányában fogalmaz ma már nem biztos, hogy a vallás általánosan feltételezett funkciói ezek egyike például a társadalomban betöltött integráló szerepe szükségszerûek (mint Durkheim és iskolája feltételezte), ma is számos kutatási eredmény igazolja a vallás többek között a különféle szenvedélyszer-használó magatartásokkal szembeni kockázatcsökkentõ szerepét. A vallás és egészség kapcsolatával foglalkozó 1200 tanulmány és 400 kutatási beszámoló metaanalízise azt mutatta, hogy a vallásos népesség körében erõsebb társas támogatórendszer jellemzõ, kevesebb a magányosság és alacsonyabb a különféle deviáns magatartások mentális problémák, alkoholizmus, öngyilkosság, illetve a bûncselekmények elõfordulása (Koenig, McCullough és Larson, 2001). A vallás durkheimi értelemben vett integratív erõként értelmezett megóvó funkciójáról számol be például az, a középiskolások körében készült vizsgálat, amely fordított összefüggést mutatott ki a dohányzás, illetve az alkohol- és drogfogyasztás, valamint a vallásos összejöveteleken való részvétel gyakorisága között (Fors és Rojek, 1983). Hasonlóképen Chen és munkatársai (Chen, Dormitzer, Bejarano és Anthony, 2004) azt a megállapítást tették, hogy a vallásgyakorló fiatalok kevésbé vannak kitéve a dohányzás és marihuánafogyasztás kockázatának, mint a vallást aktívan nem gyakorló társaik. A magyar fiatalok körében a vallás szenvedélyszer-használó magatartásokkal szembeni megóvó szerepét vizsgálta Pikó (2005b), egy, a szegedi általános és középiskolások körében végzett kutatásban. 25 A vallásos összejövetelekre járás gyakorisága valamennyi vizsgált kockázati magatartás dohányzás, alkohol-, marihuána-, illetve amfetaminfogyasztás elõfordulásával szignifikáns (p<0,01) összefüggést mutatott. Vallásos összejövetelekre Marihuána Amfetamin járás gyakorisága fogyaszt nem fogyaszt fogyaszt nem fogyaszt Soha 13,6 86,4 5,6 94,4 Ritkán 8,1 91,9 1,0 99,0 Többé-kevésbé rendszeresen 4,0 96,0 2,0 98,0 Szignifikancia (p<0,001) (p<0,01) 10. táblázat. A vallásos összejöveteleken való részvétel és a marihuána-, illetve az amfetaminfogyasztás összefüggése (Pikó, 2005, 205. old.) 25 A kutatás a évfolyamos diákok 1240 fõs véletlen mintáján készült, 2000-ben. 401

108 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 402 III. Etiológia A drogokkal való kapcsolatba kerülés szempontjából leginkább veszélyeztetett középiskolás éveiben lévõ korosztályban a családon kívül fontos integrációs szerep jut az iskolának. Az iskolai integráció mértékét az iskolához fûzõdõ kapcsolat, az iskolai elvárásokkal való azonosulás olyan indikátorai mentén vizsgálhatjuk, mint az iskolai tanulmányi teljesítmény vagy a hiányzások, különösen a nem igazolt távolmaradások (lógások) gyakorisága. Számos felmérés számol be arról, hogy az iskolai lógások nagyobb gyakorisága, illetve az iskolai teljesítmény szoros kapcsolatot mutat a különféle szerfogyasztási szokásokkal. A lógások és más hiányzások nagyobb aránya, illetve az alacsonyabb iskolai teljesítmény konzisztensen inkább együtt jár a szerfogyasztó magatartásokkal (pl. Arellano, Chaves, Deffenbacher, 1998; Costa, Jessor, Turbin, 1999, Ellickson, Bui, Bell és McGuigan, 1998; Thorlindsson Sigfusdottir, Bernburg és Halldorsson, 1998). A 2003-as ESPAD-kutatásban részt vevõ valamennyi országban szignifikáns pozitív korreláció mutatkozott a lógás miatti hiányzás elõfordulása és a marihuánafogyasztás gyakorisága között (Hibell és mtsai, 2004). A magyarországi évfolyamos fiatalokra vonatkozó 2003-as ESPAD-adatok esetében is pozitív szignifikáns (p<0,001) kapcsolatot mutatott a lógás miatti hiányzások gyakorisága valamennyi szerfogyasztási mutatóval, köztük a marihuánafogyasztás és az egyéb tiltott szerek fogyasztási gyakoriságával is (11. táblázat). Ezen túlmenõen az iskolai integráció tanulmányi teljesítménnyel kapcsolatos indikátorai mentén is rendre szignifikáns, fordított kapcsolat mutatkozott. Az elõzõ félév tanulmányi átlaga azok között a legalacsonyabb, akik fogyasztottak már életük során valamilyen tiltott drogot. Hasonló különbségeket figyelhetünk meg az iskolai teljesítmény szubjektív megítélése alapján is: akik fogyasztottak már életükben valamilyen tiltott drogot, azok körében a teljesítményüket átlag alattinak ítélõk aránya szignifikánsan magasabb (teljes mintában 16,9%, a tiltott drogot fogyasztók között 28%) (Elekes, 2005). Fogyasztási gyakoriság Lógás miatti hiányzások száma az eddigi életében fiúk lányok összesen Marihuána 0,259 0,269 0,261 Egyéb tiltott drogok 0,193 0,256 0,224 Minden esetben (p<0,001) 11. táblázat. A lógás miatti hiányzás és a marihuána, valamint az egyéb tiltott szerek fogyasztási gyakorisága között kapcsolatot kifejezõ Spearman-féle korrelációs együtthatók értéke a 2003-as magyarországi ESPAD-adatok alapján (Elekes, 2005) A folyamatos droghasználat esetében felmerülõ egyéb integrációs magyarázatok A felnõtt népességben az iskolai integráltság egyik legszintetikusabb mutatójaként értelmezhetõ a megszerzett iskolai végzettség. A folyamatos droghasználók fiatal felnõtt korban lévõ populációjában pedig ilyen mutató lehet a be- 402

109 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page A magyarországi drogfogyasztás társadalmi mintázata fejezett, illetve jelenleg végzett iskolák alapján képzett várható iskolai végzettség. A 2003-as országos lakossági vizsgálat erre vonatkozó adatait más értelmezésben a saját kulturális státusz indikátoraként már bemutattuk, itt tehát csak röviden utalunk a tanulmány korábbi részében leírtakra, a legkisebb iskolai integráltsággal jellemezhetõ, a maximum általános iskolai végzettségû vagy várhatóan csak azt megszerzõk körében a folyamatos droghasználók felülreprezentáltságára. A kvantitatív vizsgálati adatokat részben megerõsítik, részben árnyalják egy már idézett, fõként intézményes segítséget kérõ droghasználók körében készült hazai kvalitatív vizsgálat (Vingender, 2006) iskolai integációra vonatkozó eredményei, mely szerint úgy tûnik, a legfontosabb iskolai élménnyé, az iskolai életben való részvétel preferált pozíciójává a droghasználók körében az ellenállás válik. Jellemzõ magatartásként pedig az iskolakerülés, a csavargás, illetve az intézményen belüli problémás viselkedés jelenik meg. (Vingender, 2006, 182. old.). Ugyanakkor az iskolára vonatkozó retrospektív kvalitatív információk azt is jelzik, hogy a megkérdezett drogfogyasztók túlnyomó többségére jellemzõ, hogy az iskolai tanulmányokat viszonylag zökkenõmentesen és sikeresen, különösebb konfliktusok nélkül kezdték, az elsõ éveket megfelelõen teljesítették. Az iskolai integráció folyamata késõbb szenvedett csorbát. (Vingender, im. 181.) A kutatás adatai szerint az iskolához fûzõdõ viszony megváltozása mögött számos külsõ tényezõ lehetséges, mindazonáltal a kutatók a drogfogyasztók narratíváiban két olyan tényezõre bukkantak, amely ezeket fel-, illetve megerõsíti: az egyik az iskola túlszabályozott normatív rendszere (illetve a droghasználók erre vonatkozó percepciói), a másik a szülõknek az iskola világához köthetõ érdektelensége, azaz a szülõi várakozásokban az iskolai integráció alacsony preferenciája. Ennek alapján az iskolai integráció alacsony szintje mögött tehát részben az iskola világának sajátosságai, részben annak társadalmi (szülõi) percepciója tételezhetõ. A munka világa szintén nem tûnik olyan erõnek, amely biztosítja a folyamatos droghasználók számára a társadalmi életbe való bekapcsolódást. A folyamatos használók ugyan hasonló arányban dolgoznak, mint a soha nem használók, illetve a fogyasztást abbahagyók, azonban a munka világában való alacsony involváltságuk a munkához való viszony számos objektív és szubjektív indikátora mentén megmutatkozik. A folyamatos fogyasztási ráta többszöröse a populációs átlagnak az alkalmi munkából élõk, a tanulás mellett dolgozók körében, a folyamatos fogyasztók szignifikánsan rövidebb ideig dolgoztak eddigi leghosszabb munkahelyükön, többször voltak munka nélkül, kevésbé elégedettek a munkájukkal, illetve a munkatársi kapcsolatokat is magában foglaló társas kapcsolataikkal. 403

110 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 404 III. Etiológia Munkahelyi integrációt Soha nem Folyamatos Kilépõk N kifejezõ indikátorok fogyasztók fogyasztók Jelenleg dolgozik-e? (p>0,1) Jelenlegi foglalkozási státusza (p<0,001) 26 Alkalmi munkákból, 50,0 33,3 16,7 18 megbízásokból él Tanulás mellett dolgozik 40,7 44,4 14,8 27 Leghosszabb munkahelyén eltöltött 3,2 1,8 2,3 évek száma (átlag) (p<0,001) Hány alkalommal volt munka nélkül éves korosztály (p=0,063) Egyszer sem 83,5 5,9 10,6 490 Egyszer 81,9 3,9 14,3 259 Kétszer 79,1 7,0 14,0 86 Több mint kétszer 71,0 13,0 15,9 69 Munkájával való elégedettség (átlag) 3,86 3,45 3,50 (p<0,001) Egyéb társas kapcsolataival 4,08 3,83 3,97 (pl. munkatársi) való elégedettség (átlag) (p=0,001) Populációs arány 74,7 11,8 13,4 12. táblázat. A folyamatos fogyasztási ráta alakulása a munkahelyi integráció néhány indikátora mentén (2003-as országos lakossági vizsgálat) A droghasználók körében szerzett kvalitatív kutatások (Vingender, 2006) hasonló tapasztalatokkal szolgáltak: a munka világába történõ betagozódás sajátos formát ölt esetükben. Az állásban lévõkre jellemzõ az alkalmi munka, [ ] a jórészt egyedül teljesítendõ feladatok elvégzése, az ad hoc jellegû és ad hoc idõtartamú tevékenységet igénylõ beosztások, a kisegítõ beosztásban végzett munka stb. Következésképpen jellemzõen olyan munkakörülmények jellemzik õket, amelyek sem a feladatvégzésben, sem a munkatársi közösségben, sem a végzett munka céltételezettségében [ ], hasznosságának élményében nem nyújt különösebb integratív impulzusokat a drogfogyasztók számára. (Vingender, im. 185.) 26 A táblázat csak az átlagosnál nagyobb folyamatos fogyasztási rátát jelzõ kategóriákat tartalmazza. 404

111 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 405 Kulturális elméletek 5. A magyarországi drogfogyasztás társadalmi mintázata Szûkebb értelemben a kulturális elméletek szerint arra a társadalomra, illetve tagjaira jellemzõek a különbözõ deviáns magatartásformák, ahol ezeket az uralkodó normák és értékek megengedik (Andorka, 1994). Tágabban értelmezve a kulturális megközelítést, valamely deviáns magatartás társadalmi elterjedtségének kulturális meghatározottsága tekintetében nemcsak a konkrét magatartással, jelen esetben nemcsak a drogfogyasztással kapcsolatos attitûdök meghatározóak, hanem általában a deviáns magatartásokkal kapcsolatos normák/viszonyulások mibenléte is. A drogfogyasztással és általában a normaszegéssel kapcsolatos normák, értékek A magyar társadalomban a drogfogyasztás nem tartozik a társadalmilag tolerált magatartások közé. A magyarországi felnõtt népesség 27 drogfogyasztással/drogfogyasztókkal kapcsolatos gondolkodása más országok lakosságához képest (EMCD- DA, 1999; Paksi, 2003; Elekes, Paksi, 2003b), illetve más magatartásokkal kapcsolatos vélekedései viszonylatában egyaránt meglehetõsen szigorúnak mutatkozik, s idõben megmerevedettnek. Míg Finnországban a férfiak 33, a nõk 42%-a gondolja nagyon veszélyesnek a marihuána/hasis kipróbálását, Magyarországon a megfelelõ értékek 67, illetve 75%. Az alkalmi fogyasztással kapcsolatos veszélyészlelés még a magas értékeket mutató svéd adatokhoz képest is felfokozottnak tekinthetõ, míg Svédországban a férfi lakosság 67, a nõk 79%-a gondolja nagyon veszélyesnek a THC-tartalmú szerek alkalmi használatát, Magyarországon 75, illetve 81%. Ezek az értékek inkább hasonlítnak más országok heroinfogyasztással kapcsolatos értékeire. Finnországban a férfiak 65, a nõk 67%-a tartja nagyon veszélyesnek a heroin kipróbálását, Svédországban pedig 86, illetve 89%. Az opiátkipróbálás veszélyeinek észlelése Magyarországon a szerek szerinti differenciálás alacsony szintje miatt, más európai országok viszonylatában közepesnek tekinthetõ, a férfiak esetében 73%, a nõk körében 77% a nagyon veszélyes válaszok aránya. A represszív drogpolitikával kapcsolatos vélemények alapján is nagyon szigorúnak tekinthetõ a magyar lakosság álláspontja. Míg Finnországban a lakosság több 27 A magyarországi adatok 2001-ben a 18 65, 2003-ban pedig a éves népesség reprezentatív mintáján kapott eredmények (Paksi, 2003; Elekes és Paksi, 2003b). A kutatások módszertani paraméterei megtalálhatók a magyar társadalom drogérintettségével foglalkozó fejezetben. 405

112 03_Addiktologia.qxd 6/10/2007 8:03 PM Page 406 III. Etiológia mint egynegyede (férfiak 27, nõk 25%-a) úgy gondolja, hogy nem kellene büntetni a hasisfogyasztást, addig a magyarországi éves lakosság körében csak közel minden harmincadik válaszoló (5, illetve 2%). Ilyen mértékû prohibicionista állásponttal a hazain kívül a vizsgált országok közül csak Svédországban találkoztunk. Ugyanakkor a francia és a nyugat-német lakosság közel egyharmada, a kelet-németek körében pedig a férfiak közül közel minden ötödik, a nõk közül pedig minden tizedik nemcsak a marihuánával, hanem általában a drogokkal kapcsolatosan is liberálisan vélekedik. Sem a veszélyészlelés, sem a drogpolitikai gondolkodás terén nem tapasztaltunk szignifikáns elmozdulást 2001 és 2003 között a magyarországi felnõtt lakosság körében. Az ezredforduló Magyarországán különbözõ társadalmi csoportok (cigányok, börtönviseltek, alkoholisták, homoszexuálisok stb.) kontextusában a kábítószer-fogyasztók képezik a legkevésbé tolerált társadalmi csoportot. A felnõtt lakosság 80-90%-a stabilan elutasítja a velük való érintkezést, a tartósabb kapcsolatba kerülés lehetõségét. E tekintetben is gyakorlatilag csak igen minimális elmozdulás volt tapasztalható az utóbbi tíz évben (Gyenei, 1997, Paksi, 2003; Elekes, Paksi, 2003b). 8. ábra. Néhány leginkább társadalmi elítélés alá esõ csoport esetében a szomszédsági viszonyt elutasítók aránya 1994-ben és 2001-ben és 2003-ban a normál népesség körében (a válaszolók %-ában) (Gyenei, 1997; Paksi, 2003; Elekes, Paksi, 2003b) A fentiekben leírt, a drogfogyasztással kapcsolatban kevéssé megengedõ társadalmi attitûdök tehát a kulturális elméletek gondolatkörében értelmezve egyfajta megóvó erõt jelenthetnek a drogfogyasztás hazai elterjedése szempontjából, ugyanakkor a kirekesztõ lakossági gondolkodás olyan társadalmi körülményeket teremt, ami közrejátszhat a drogfogyasztás különösen a folyamatos droghasználat korábbiakban leírt strukturális elhelyezkedésének létrejöttében, illetve az 406