Doktori értekezés. A baranyai horvátok közművelődéstörténete a dualizmus korában ( )

Átírás

1 Pécsi Tudományegyetem Történelem Doktori Program Európa és a magyarság a században Doktori Téma Doktori értekezés Ferkov Jakab A baranyai horvátok közművelődéstörténete a dualizmus korában ( ) Pécs, 2013 Témavezető: Dr. Sokcsevits Dénes

2 Tartalomjegyzék Oldal Tartalomjegyzék. 2 I. Bevezetés.. 4 II. A horvát nép eredete, honfoglalása és államalapítása III. A magyarországi horvátok III.1. Betelepülésük 13 III.2. Az egyes etnikai csoportok betelepedése és földrajzi elhelyezkedése.. 15 IV. Művelődési helyzetük a XIX. sz. közepéig 32 IV.1. A boszniai ferencesek és elterjedésük Magyarországon. 32 IV.2. A katolikus egyház és a ferencesek szerepe a magyarországi horvátok művelődéstörténetében, horvátok a népiskolákban.. 37 IV. 3. A magyarországi horvát értelmiség és fontosabb műveik V. A baranyai horvátok demográfiai helyzetének alakulása és tájföldrajzi helyzetük 46 V.1. A baranyai horvátság demográfiai változásai között 50 V. 2. A földművelő horvátság gazdasági alapjai a századfordulón Baranyában 72 V. 3. Gazdálkodási eredmények Baranyában a századfordulón 81 VI. Művelődési lehetőségeik. 85 VI.1. A nemzetiségi törvény, az évi tanügyi törvény és az évi XXX. ún. középiskolai törvény 85 VI.2. Baranya népoktatása VI. 3. Iskolaalapítások, iskolavagyon, iskolafenntartás és államosítási kísérletek Baranya megye településeiben 112 VI.3.1. Iskolafenntartás a Pécs és Mohács közti (A) táji csoportnál VI.3.2. Iskolafenntartás a Duna-Drávát összekötő horvát-magyar nyelvhatár mentén (B) csoport 137 VI.3.3. Iskolafenntartás a Dráva mente C táji csoportnál 156 VI.4. Tanügyigazgatás, iskolaszékek, tanítók és a tanítói jövedelmek alakulása a megyében VI.4.1. A) csoport (Pécs - Mohács közti táji csoport). 188 VI.4.2. B) csoport (Duna- Dráva közti folyosó, magyar - horvát nyelvhatár). 217 VI.4.3. C) csoport (Dráva menti tájcsoport) 252 VI.4.4. A három táji csoport tanítói fizetéseinek összehasonlítása. 267 VI.4.5. Két tanító szakmai pályafutása 270 2

3 VI.5.Tantervek, tankönyvek, iskolai felszerelés, iskolába járás és az oktatás eredményei.. VI.6. Ipari, kereskedelmi, közép- és felsőoktatás VII. Egyleti élet.. VIII. Vallási élet. IX. Nyelvi kérdés, asszimiláció. X. A baranyai dualizmuskori művelődéstörténet ismertebb horvát alakjai Összegzés. Helynévmutató... Rövidítések. Felhasznált irodalom. Mellékletek

4 I. Bevezetés Minden nemzeti közösség azonosítható a művelődéstörténeti jegyei alapján. Az oktatás- és művelődéstörténet közel azonos a kultúrtörténettel, annak igen fontos része és szorosan összefügg a vallással, politikával, esemény- és gazdaságtörténettel. Kultúrán jelen esetben a szubjektív fogékonyságok összességét, a közösség életét rendező szabályokat, a közösség társadalmilag megalkotott világképét értem. Különböző népek kulturális kapcsolatainak legmegfoghatóbb jelenségei a szellemi érintkezések és azok hatása. Szellemi mozgalmak, egyes korok ízlésbeli változásai egyik néptől a másikhoz legelőször a művelődés területén jutnak el, és mutathatók ki a legkönnyebben. Az átadó és átvevő szerepét az illető népek kultúrájának foka határozza meg, az érintkezéseket ugyanakkor nagyban elősegíthetik, vagy gátolhatják az egyes népek politikai kapcsolatai is. Egy nemzet kultúrája általában közös, de nem minden esetben egységes. Az egységes politikai nemzetbe tartozó, de kisebbségben lévő nemzetiségek múltja, kulturális gyökerei többnyire eltérnek a többségi nemzet múltjától és gyökereitől, jövőkép tudatának kialakulását pedig nagyban befolyásolják a politikai események is. Az egységes nemzeti kultúra létrejöttét eredményező asszimilációs folyamatban, kimutatható a kisebbségek egyre nagyobb távolódása az anyanemzet kultúrájától és a teljes nyelvi beolvadáshoz vezető út minden fontos állomása. A többségi nemzetbe való integrációs hajlam vagy az asszimilációval szembeni ellenállás nem egyforma a kisebbségek között, sőt még a kisebbségeken belüli csoportok esetében is kimutathatók a különbségek. Mindkettő mértéke függ a nemzetállam politikájától, illetve a származási hely közelségétől és kisugárzásától, de az adott kisebbség értelmiségének irányultsága is meghatározó szerepet játszik. A természetes asszimiláció általában hosszabb, de békés folyamat, míg az erőszakos asszimiláció igen gyakran ellenkező hatást vált ki és a nacionalizmus kovászává válhat. Ilyen volt pl. II. József nyelvrendelete és Tisza Kálmán kormányának nyíltan magyarosító politikája. A kisebbségek léte a többségi nemzetbe való beolvadás előtt egyfajta köztes lét. E köztes létben a két kultúra közötti közvetítő szerepét is betöltik, miközben a közvetítés egyben saját arculatuknak kialakulására is hatással van. Ezt a közvetítő szerepet Horvátország és Magyarország között, az időközben bekövetkezett kultúraváltásig a magyarországi horvátok töltötték be, illetve újra közvetítenek ma is. 4

5 A magyarországi horvátok történeti és néprajzi kutatása már régebben megkezdődött és e témákból kiváló munkák láttak napvilágot. Az Ausztriában élő gradistyei más néven burgenlandi horvátokról (ennek kapcsán a nyugat-magyarországi horvátokat is érintve) a horvátországi Mirko Valentić ad átfogó képet. A magyarországi és szlovákiai gradistyei horvátokról Tomislav Jelić és Željko Holjevac jelentetett meg közösen 2006-ban egy történeti, statisztikai könyvet. Itt szükséges megemlíteni Karagity Mihály nevét is, aki e népcsoport szellemi értékeire hívja fel a figyelmet, illetve az irodalom és tudomány terén kiváló munkát elért alkotók életpályáját mutatja be. Az ugyancsak horvátországi Vladimir Rem a sokácok identitásáról írt egy dolgozatot, melyben azt igyekszik bebizonyítani, hogy a sokácok mindig is a horvát néphez tartoztak. A Mura-menti horvátokról sorrendben elsőként Gönci Ferenc jelentetett meg egy igen kiválló monográfiát (1895), és mint könyve elején megjegyzi Hazánk eddigelé részletesen még nem ismert területének a horvátajkú népének a leírását tűzte ki feladatául. 1 Ugyancsak meg kell említeni Kerecsényi Edit etnográfust is, aki szintén jó leírást ad e népcsoport anyagi kultúrájáról és történetéről. Többekkel közösen, Boros Gyevi László, Kiss Z. Géza és Márfi Attila jelentette meg a Dráva menti horvátokra vonatkozó kutatási eredményeit. 2 A közös kötetben ismertetik röviden a népcsoport történetét, földrajzi térségük gazdasági és kulturális sajátságait, valamint gazdálkodási és kereskedelmi formáikat. Iskolai helyzetük alakulásáról Marin Mandić adott közre néhány rövidebb dolgozatot. A Duna menti ráchorvátok csoportjába tartozó Bátya horvát lakosairól Fehér Zoltán írt monográfiát magyar nyelven. Főleg történeti oldalról kutatja a magyarországi horvátokat (és részben a többi hazai déli szláv népcsoportokat) Sokcsevits Dénes. Az anyaországgal való kapcsolatuk és az új hazában kialakult helyzetük kereszttüzében igyekszik bemutatni sajátos helyzetüket és a keletkezett kihívásokra adott válaszokat. Ugyanakkor Horvátország történetére, illetve annak a történelmi Magyarországgal való művészettörténeti és politikai kapcsolataira is rávilágít. Hasonló módszerrel, de szociológiai és statisztikai szempontok alapján vizsgálja a XX. századi magyarországi horvátok történetét Gyurok János. A ferences P. Unyi Bernárdin, egyháztörténeti források alapján foglalkozik a boszniai ferencesek magyarországi szerepével és ezzel együtt a bunyevácok és sokácok ( bosnyák-sokácok ) történetével. A művelődéstörténeti munkák közül kiemelendő Urosevics Danilónak a magyarországi délszlávok kulturális egyesületeiről, Kovácsné Kaszapovics Katalinnak a mohácsi sokác olvasókörről, Gulyás Józsefnek a Muraköz dualizmuskori magyarosításáról 1 Gönci F I. 2 A két kötetet Živko Mandić szerkesztésében a Tankönyvkiadó adta ki 1988-ban, címe: Podravski Hrvati

6 megjelent dolgozata, de meg kell említeni a horvátországi Tihomir Dumančić nevét is, aki elsőként tett kisérletet arra, hogy művelődéstörténeti eszközökkel mutassa be a horvátok történeti változásait. Urosevics Daniló a magyarországi délszlávok történetéről is írt. Itt említem meg Barics Ernő, Czirfusz János, Stipan Blažetin és Stjepan Blažetin nevét is, akik a nyelvészet és irodalom oldaláról vizsgálják a magyarországi horvát kisebbség kultúráját. A néprajzi munkák közül főleg Dr. Sarosácz György kutatásai emelkednek ki. A Pécs környéki bosnyákok bemutatásánál, néprajzi ismertetésükön felül foglalkozott a történetükkel, sőt részben a művelődéstörténetükkel is. Ezen kívül más magyarországi szláv népcsoportok néprajzát is bemutatatta, illetve népviseleti valamint népművészeti különbségeik alapján osztotta fel különböző néprajzi csoportokra őket, és történeti kutatásainak eredményei alapján felvázolta letelepedésük folyamatát is. Ante Sekulić szintén etnográfus szemmel kutatott. Fő témája a bácskai horvátok, azaz a bunyevácok és részben a sokácok részletes bemutatása. Sekulić már részletesebben foglalkozik a szellemi kultúrával és ennek kapcsán rámutat a Bács megyei, illetve bajai boszanita ferences szerzetesek szerepére is. Mandić Živko a bunyevác családneveket vizsgálva igyekszik feltérképezni kirajzásukat, belső vándorlásukat és letelepedési területüket. Ugyancsak néprajzi oldalról mutatják be a hazai horvát népcsoportokat Begovácz Rózsa és Frankovics György. Míg az előbbi főleg a Dráva menti horvátokról ad hiteles képet, az utóbbi a folklórkutatás terén ért el jelentős eredményeket. Az eddig említett kutatók munkásságán kívül természetesen még számos más olyan publikáció is napvilágot látott, amelyek valamilyen formában érintik a magyarországi horvátok tanügyét, egyesületi és vallási életét, asszimilációját, egyszóval kultúrájukat. Így például ki kell emelni Sándor László 1992-ben írt kandidátusi értekezését, mely ugyancsak a történelmi Baranya megye felekezeti és nemzetiségi kisiskoláit vizsgálja az 1770 és 1848 közötti időszakra vonatkozóan. A XIX. század második felében sok kisebb népismertető írás is napvilágot látott, de mivel ezek színvonala tudományos szempontból értéktelen, munkám során nem is hivatkozok rájuk. Kutatásaim célja az, hogy a magyarországi horvátok egy kisebb népcsoportjának dualizmuskori közművelődéstörténetéről ezzel részben érintve természetesen Magyarország nemzetiségi és kultúrpolitikáját is egy átfogóbb képet nyújtsak. A dolgozat bevezető részében röviden, csak főbb vonalaiban ismertetem a magyarországi horvátok különböző csoportjait és azok történetét a beköltözéstől a XIX. század második feléig. Ezt az eddig megjelent irodalomra támaszkodva végzem. A dolgozat főrészében viszont mivel a kutatási terület nagysága, mélysége és a dolgozat behatárolt terjedelme többet nem is tesz lehetővé 6

7 csupán a baranyai és néhány somogyi falu horvát lakóinak dualizmuskori közművelődéstörténetét kívánom bemutatni, azonban az előzőeknél sokkal részletesebben. Bár a Baranya Megyei Levéltár évkönyveiben a megye horvát nemzetiséget is érintő számos kiváló dolgozat jelent meg, én ezeket további levéltári és sajtóforrásokkal kiegészítve igyekszem összefoglalni és kerekké tenni. Szita László többek közt Baranya és Somogy megye 18. és 19. századi nemzetiségi struktúrájáról, a nemzetiségek kulturális törekvéseiről, illetve a dualizmuskori iskolaállamosítási törekvésekről írt. Kardhordó Kálmán, Nagy Lajos és Babits András ugyancsak a nemzetiségi struktúrát vizsgálja, illetve a bólyi Batthyányi uradalom nemzetiségeinek betelepítéséről és a Rákóczi szabadságharc után kialakuló nemzetiségi összetételt dolgozta fel, Babits András pedig a 18. századi dárdai uradalmét. A Dráva menti horvát etnikai csoportokkal Kiss Z. Géza foglalkozott. Mohács 18. századi gazdasági és társadalmi szerkezetét Bezerédy Győző vázolta fel. Petrovich Ede a reformkor népoktatás politikájának megyei vonatkozásait, Laki János pedig a pécsváradi járás iskoláit mutatja be, míg Erdődi Gyula Baranya tanoncoktatásáról írt, és itt említem meg Kéri Katalin Baranya megye dualizmus-kori tanügyi helyzetéről szóló kiváló doktori dolgozatát is. Baranya megye kulturális egyesületeiről Márfi Attila és Moró Anna Mária, a névmagyarosításokról pedig Nagy Imre Gábor írt. Be kívánom mutatni a baranyai horvátok, tágan értett közművelődésének főbb eredményeit és jellegzetes vonásait (honnan indultak és milyen szintet értek el, illetve innen milyen további fejlődés indulhatott volna meg), hozzáállásukat az erkölcs és magatartás társadalmilag meghatározott normáihoz, a konkrét életviszonyokat és mindezek ellentmondásosságát. Ehhez főleg a Pécsi Püspöki Levéltár tanügyi anyagát és esperesi jelentéseit, valamint a helyi pécsi, mohácsi és siklósi hírlapokban megjelent híradásokat, cikkeket használom fel. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy köszönetemet fejezzem ki Horvát Istvánnak a Pécsi Püspöki Levéltár egykori igazgatójának, kutatásaim során önzetlenül nyújtott hatalmas segítségéért. Természetesen átnéztem a Baranya Megyei Levéltár iktatókönyveit is, de mivel a kutatott terület iskolái szinte kivétel nélkül római katolikus felekezeti iskolák voltak, nem bővelkedik forrásokban, legalábbis ami a tanügyi részt illeti. Ugyancsak kevés az egyleti életre vonatkozó forrás is, viszont a névmagyarosítással kapcsolatban már bővebben rendelkezik anyaggal. A külföldi hírlapok közül az eszéki lapokat néztem át, de a baranyai horvátsággal kapcsolatban csupán a Narodna Obrana közöl többnyire a Pécsi Közlönyben megjelent egyegy cikkre reagálva néhány rövidebb írást. 7

8 II. A horvát nép eredete, honfoglalása és államalapítása A horvátok a szláv népek családjába tartoznak. A név jelentésére és eredetére biztos forrásaink nincsenek, sem a horvátországi, sem pedig a témával foglalkozó más országbeli szakemberek nem adtak eddig kielégítő választ e kérdésre. Egyes elméletek szerint a szláv hora (hegy) szóval hozható összefüggésbe, mások szerint a gótokkal, esetleg szarmatákkal (Szarmati, chervata), míg megint más feltevések szerint iráni eredetű az elnevezés. A név első írott említse Horoathos vagy Horúathos alakban a Don torkolatvidékén egy görög forrásban fordul elő Kr. u. a II., illetve III. században. 3 Don torkolati felbukkanásukra a korabeli arab kereskedők elbeszéléseiből is lehet következtetni. 4 A horvátok őshazáját Bíborbanszületett Konstantin császár De administrando imperio (A birodalom kormányzása) című munkájában, a Visztula felső szakaszától a Dnyeszter forrásvidékéig, illetve a mai Krakkóig terjedő területen jelöli meg. Ez a Kárpátokon túli terület az ún. Fehér- vagy Nagy Horvátország volt. 5 Ezt a tényt általában minden szakember elfogadja, és kiindulási pontként kezeli. A honfoglalás folyamatával és idejével, valamint a kereszténység felvételével kapcsolatban úgyszintén megoszlik a kutatók véleménye. Egyes kutatók Konstantin császár már idézett művére hivatkozva, a Duna alsó szakasza, a Dráva, a Száva és az Adriai tenger közötti térségbe való betelepedésüket a VI. század végére, illetve a VII. század elejére teszik. Itt találkoztak a már korábban idekerült avarokkal, és néhány fejedelemséget is, létrehoztak: Dalmáciában a Tengermelléket (Primorska), Pannóniában a Szávamelléket (Posavska), délen a Neretva folyó és Dubrovnik közti területen pedig az ún. Vörös Horvátországot (Crvena Hrvatska). A forrásnak azon részével viszont már az e nézetet valló kutatók sem értenek egyet, amely szerint ekkor Porne (vagy Borna) fejedelemsége idején vették volna fel a keresztséget. Véleményük szerint ez csak később, a VIII. és IX. század fordulója körül mehetett végbe. Feltevésüket a régészeti leletek is megerősítik. 6 A horvátok a szerbektől eltérően nem a bizánci, hanem a római kereszténységhez csatlakoztak. Más feltevések szerint viszont kettős honfoglalás zajlott le. A második honfoglalást Nagy Károly avarellenes hadjárataival ( ) hozzák kapcsolatba. Szerintük abban az időben a frankok szövetségeseiként újabb szláv törzsek jelentek meg a térségben, és Dalmácia területén a már korábban letelepedett szláv avar törzseket legyőzve, valamint a térség romanizált őslakosságának maradványait, vlachokat és dalmatákat asszimilálva, saját 3 Pavličević D Dabinović A Pavličević D Pavličević D és C. Jelavich

9 fejedelemségeiket hozták létre. 7 A horvát nemzet néprajzi, nyelvjárási sokszínűségét részben ennek a ténynek, és még inkább részben a későbbi történetének köszönheti. A IX. és X. századi a mai Horvátországnál jelentősen nagyobb és Bosznia-Hercegovina egyes részeit is magába foglaló horvát etnikai területen több különböző fejedelemség alakult ki. 8 Az egyik horvát fejedelem, Tomislav, 923-ban kihasználva a Bizánci Birodalom szorult helyzetét jogot szerzett a tengermelléki városok felett, majd a fejedelemségeket behódoltatva és egyesítve létrehozta az első egységes horvát királyságot. A fiatal állam azonban a XI. század végére különböző külső támadások és belső hatalmi harcok következtében nagyon meggyengült, és a Trpimirović dinasztiából származó utolsó király, Zvonimir, halála után felesége az Árpád -házból származó Ilona (Lijepa Jelena) révén annak bátyja, I. (Szent) László magyar király tartott igényt a horvát koronára. Ezt azonban csak később, Kálmán király tudta megszerezni. Kálmán miután elfoglalta Tengerfehérvárt (Biograd), a városban királlyá koronázatta magát. Az eseményről egy XIV. századi forrásból kapunk hírt, pontosabban annak az 1102-re datált ún. Pacta conventa vagy Concordia című szerződéséből, amely a horvát főnemesek és a magyar király között jött létre és a jogokat illetve kötelezettségeket tartalmazza, bár a történészek nagyobb része ennek a szerződésnek a valódiságát megkérdőjelezi. 9 Kálmán horvát királlyá koronázásával, a Horvát Királyság több mint nyolcszáz éven át államközösséget alkotott Magyarországgal, bár a XV. századtól kezdve a horvát etnikai terület több, egymással szembenálló államhoz került: Dalmáciát Velence, Boszniát az Oszmán Birodalom hódította meg, a maradék horvát és szlavón vidékek pedig a török által meg nem szállt magyar területtel együtt a Habsburgok dunai birodalmának részévé váltak. A XVI. században a horvát népnév átterjedt a középkori Szlavóniára, míg a Szlavónia elnevezés a Dráva-Száva közének keletebbi vidékeire tolódott. Ez a megosztás fennmaradt az újkorban is, sőt a Katonai Határőrvidék kialakítása ezt a helyzetet még bonyolultabbá tette. A horvát nemesség és a rendek politikai céljai között már a XVI-XVII. században fel-felbukkant Horvátország, Szlavónia, Dalmácia (és Bosznia) egyesítésének, azaz a Háromegy Királyság létrehozásának a gondolata, ám a horvátság nemzeti közösségként való kialakulása, valójában csak a XIX-XX. századi nemzeti-nemzetállami integrációs törekvések megvalósítása során következett be. A folyamat kezdetén a nemzeti integrációt még erőteljesen gátolta a különböző népcsoportok lokális etnikai csoporttudata, később 7 Dabinović A Sokcsevits D Dabinović A , Pavličević D és Kristó Gy

10 azonban a katolikus egyházhoz és rajta keresztül a nyugat-európai kultúrkörhöz való tartozásuk megkönnyítette integrálódásukat az egységesülő horvátságba. 10 Ugyancsak korán, a török uralom elleni harc jegyében fogant meg a déli szlávok (horvátok, szerbek és szlovének) rokonságán alapuló egységes délszláv állameszme is, de politikai programmá csak a XIX. század harmincas éveiben vált, főleg a horvát nemzeti mozgalom, az illírizmus egyik legismertebb vezetője, a pánszláv és ausztroszláv eszmék hatása alatt álló Ljudevit Gaj révén. Mivel azonban a másik két nép, szerbek és a szlovénok, eleinte gyanakvással figyelte a horvát eredetű mozgalmat különösen a szerbek, a három nemzet egy államban való egyesítése ekkor még nem valósult meg. 11 Később a diakovári püspök Josip Juraj Strossmayer révén, horvát oldalról újból feléledt a három nép egy államba való egységesítésének a gondolata, azonban a magyar horvát kiegyezés és a megváltozott nemzetközi helyzet következtében ismét lekerült a napirendről. 12 Az integrációs folyamat leginkább az 1868-as kiegyezéssel részleges önállósághoz jutott Horvát-Szlavónországban haladt előre. A modern horvát nemzeti törekvések hatásai egyre inkább megmutatkoztak az ekkor még osztrák igazgatás alatt álló Dalmáciában is, és jelentősen előrelendítette a folyamatot, hogy az 1881-ben felszámolt Határőrvidéket a civil Horvátországhoz csatolták. 13 Az új nemzetállam kialakulásával azonban, a magyar hatalmi érdekek és a horvát önállósági törekvések egyre inkább összeütköztek, és a korábbi közös küzdelmeket, illetve a magyarokkal való békés együttélést mind súlyosabb konfliktusok követték, amelyek aztán végül az 1918-as szétváláshoz, illetve egy új immáron délszláv állam megalakulásához vezettek. 14 A kialakult számtalan konfliktust nem kívánom sem vizsgálni, sem sorba venni, de azt mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy a horvát magyar kiegyezés Horvátországban igazából soha sem volt népszerű. Azok a pártok, amelyek Horvátország politikai életében a XIX. század utolsó harmadában szerepet játszottak, az 1860-as években alakultak. A polgárság, az egyházi és világi értelmiség zöme a már említett püspök, J. J. Strossmayer vezette Nemzeti Liberális Pártban tömörült. Ők arra törekedtek, hogy a föderatív alapon átszervezendő Habsburg monarchia keretei között valósítsák meg a délszlávok nemzeti egységét a Monarchia többi országával való egyenjogúság alapján. Ugyanakkor az unionista nagybirtokosok és értelmiségiek, mint a kiegyezés létrejöttében tevékeny szerepet játszó 10 Miután Napóleon 1797-ben megdöntötte Velence Adriai tengeri uralmát,szlovénia egy részéből, Iszrtriából, a horvát és dalmát tengerpartból 1809-ben magalapította az Illír tartományokat, de ez csak 1818-ig állt fenn és nem volt azonos az ún. Háromegy Királysággal. Sokcsevits D és Sokcsevits D Sokcsevits D. : A délszláv háború C. Jelavich, , 31 és Sokcsevits D

11 egykori magyaron párt utódai, az 1848 előtt fennállott államjogi kapcsolatokat kívánták felújítani a polgári viszonyokhoz alkalmazott, korszerűsített formában. A horvát nemzetiállamjogi ellenzékiség klasszikus pártja, a Jogpárt viszont a középkori horvát állam történeti joga alapján állt és nem ismerte el a kiegyezést. 15 A nemzeti és közjogi ellenzéki mozgalom éppen kezdett kibontakozni, amikor a Tisza-kormány támadást indított Horvátország önkormányzata és a horvát nyelv jogai ellen ben kényszerítették a horvátországi pénzügyi tisztviselőket a magyar nyelv tanulására és hozzáfogtak a nagy összegű adóhátralékok behajtásához, amikkel nyíltan megsértették a kiegyezés törvényes rendelkezéseit. Miután 1883 augusztusában a vidéki pénzügyi hivatalok után a zágrábi pénzügyigazgatóság épületére is magyar feliratú táblák kerültek, az egész horvát közvélemény nyíltan szembefordult a magyarosító törekvésekkel. A konszolidáció csak az év végén kinevezett új bán, Khuen-Héderváry Károllyal kezdődött meg és kitartott mintegy húsz évig. 16 Sikerében nem kis része volt az éppen kibontakozó gazdasági növekedésnek, amely Horvátországot kilendítette a század közepe óta tartó stagnálás állapotából. A gazdasági növekedés és iparosodás jelentősen átalakította a délszláv nemzeti mozgalom gazdasági-társadalmi alapjait is. A XX. század elején fellendülő délszláv nemzeti mozgalom új szakaszában elsősorban az erősödő horvát szerb nagytőke gazdasági és politikai törekvései jutottak kifejezésre, de aktivizálta a gazdasági fellendülés a kispolgárságot is. Bosznia 1908-as annexiójától kezdve a horvát belpolitika szorosan összekapcsolódott a dalmáciai, isztriai és boszniai horvát és szerb politikai erőviszonyok fejlődésével. Ekkor került előtérbe a délszláv kérdés megoldásának trialista útja, vagyis a Monarchia délszláv országainak egy államtestben való egyesítése és a Monarchia átalakítása háromközpontú állammá. Ezzel a birodalmon belüli délszláv politika súlypontja a különböző jogpártokra és jogpárti csoportokra helyeződött át. Horvátországban 1908-ban három jogpárt létezett: Frank Tiszta Jogpártja, az ebből kiszakadt Starčević-féle jogpárt és végül a Horvát Keresztényszociális Jogpárt. Mindhárom Jogpárt Bécs felé orientálódott, mivelhogy a trializmust valamennyi magyar politikai irányzat mereven elutasította. A bécsi konzervatív vezető körök magatartása és nyilatkozatai azt a reményt keltették a jogpárti horvátokban (és szlovénekben), hogy támogatásukkal kivívható lesz a Monarchia trialista átszervezése. A valóságban a horvát jogpártok trialista elgondolása lényegesen különbözött mind a Ferenc Ferdinánd féle nagyosztrák irányzat, mind az osztrák keresztényszociálisok terveitől. A horvátok a történelmi államjog alapján, Ausztriával és Magyarországgal egyenrangú és 15 C. Jelavich, Katus L

12 egyenjogú harmadik szuverén államként kívánták volna megvalósítani a délszláv területek egyesítését a Monarchia keretei között. A bécsi politikusok viszont az egységes és centralizált Nagy-Ausztrián belül csak tartományi szintű önkormányzatot kívántak adni az egyesített délszláv közigazgatási egységnek. Az évtized vége felé haladva a jogpártok és a bécsi politikai körök közötti politikai együttműködés fokozatosan gyengült és 1913-ban felbomlott a jogpártok egysége is. A feltétlen bécsi orientációjú Frank-párt egyre inkább elszigetelődött, előtérbe nyomultak az eredeti starčevići eszmékhez visszanyúló irányzatok, és erősödött a szerbekkel való politikai együttműködés óhaja is. A jogpárti politikusok közül egyre többen keresték a délszláv kérdés megoldásának útját a Monarchia keretein kívül. 17 A horvát nemzeti integrációs folyamat azonban már nem a Monarchián belül teljesedett ki, hanem fő színtere a két (királyi és szocialista) Jugoszlávia lett. Az I. világháború után az antanthatalmak bábáskodása mellett december 1-jén megszületett a Szerb Horvát Szlovén Királyság. Az új államban azonnal jelentkeztek az államalkotó népek között az ellentétek. Ezeknek egyaránt voltak gazdasági, kulturális és politikai okai is. A gazdaságiak között elég utalni a Nyugat peremvidékéhez tartozó Horvátország és Szlovénia fejlettebb, illetve a Szávától délre eső területek évszázadokkal elmaradt színvonalára. Politikai síkon pedig hamarosan kiderült, hogy a szerbek hallani sem akartak a nemzetek közti egyenjogúságot biztosító alkotmányos berendezésről, és a délszláv állam a belgrádi elit számára tulajdonképpen nem jelentett mást, mint Nagy Szerbiát Katus L és C. Jelavich, Sokcsevits D. : A délszláv háború

13 III. A magyarországi horvátok III. 1. Betelepülésük Ahogy a horvát honfoglalással kapcsolatban kétféle elmélet ismert, ugyanúgy a horvátok Magyarországra való betelepedésével kapcsolatban is többféle feltevés létezik. A kérdéssel foglalkozó szakemberek egyik része azt vallja, hogy már az V. század végén, vagy a VI. elején jelentek meg Pannóniában, pontosabban Dél-Dunántúlon a szlávok, majd később a magyar törzsek megjelenése után részben délebbre húzódtak, részben pedig mellettük éltek tovább és idővel asszimilálódtak. A középkor folyamán újabb szláv népek jelentek meg, amelyek egyre északabbra húzódva a korábbi szláv településeken állapodtak meg. Az újonnan jöttek azonban már nem találták itt a korábbi szlávokat, vagy legalábbis csupán azok asszimilálódott utódaival találkozhattak. Ezt a feltevést leginkább a földrajzi helynevek igazolják, de bizonyos fokig a régészeti leletek is alátámasztják. 19 A kutatók másik csoportja viszont azt vallja, hogy az előbbi feltevés bizonyítása nem elég erős. Szerintük a mai Magyarország déli részén, először csak a középkor dereka táján jelentek meg a szlávok. E feltevést már jobban alátámasztják a bizonyítékok, mivel a fennmaradt korabeli krónikákban és oklevelekben is megemlítik őket. Az első feltevésnél ráadásul még azt sem lehet tudni, hogy milyen szláv népcsoportok lehettek itt, ha egyáltalán valóban voltak. 20 Abban viszont már egyetért mindkét tábor, hogy a horvátok Magyarországra költözése egy hosszantartó, több évszázados folyamat volt és több hullámban zajlott le. Részben békés úton történt (pl. szervezett telepítések formájában a tatárjárás után, majd az oszmán uralom alól felszabadult részek lakosságának pótlása idején), részben az oszmánok elől menekülve húzódtak egyre feljebb északabbra a horvátok. A betelepültek döntő többsége Bosznia-Hercegovinából, illetve Dalmácia vidékéről érkezett. Szlavónia és a baranyai részek legtöbbször a gyűjtő-, majd tovább bocsátó területek szerepét töltötték be. Így volt ez, például a sokácok és bunyevácok betelepülésénél is. Az új jövevények különböző helyekről a XV. és XVI. században a mai Horvátország területeiről, míg a XVII. században elsősorban Boszniából és Hercegovinából többnyire más-más kulturális és nyelvi tradíciót hordozva jelentek meg és telepedtek le, ügyelve arra, hogy lehetőleg együtt maradjanak. 21 Ez a helyzet lehetővé tette számukra, hogy még nagyon sokáig 19 A. Dabinivić és Gyurok J A. Dabinivić és Gyurok J Dumančić T illetve Sokcsevits D

14 megőrizzék hagyományos kultúrájukat és etnikai tisztaságukat, ám ugyanakkor megnehezítette az új hazában az egységes horvát közösség kialakulását valamint a magyarokkal, illetve Magyarország más nemzetiségeivel való egységesülést is. Mindehhez hozzá kell tenni azonban azt is, hogy egészen Trianonig nem ragaszkodtak semmiféle országhatáron túli nemzettestvérhez vagy anyaországhoz, illetve még utána is csak egyes kisebb etnikai csoportoknál mutatható ez ki, pontosabban annak is többnyire csak az értelmiségénél. 22 Így pl. a Pécs környéki horvátok bár szinte ugyanazt a nyelvet beszélték, mint a sokácok mindig és elsősorban bosnyákoknak tartották magukat, a sokácok pedig sokacoknak, és nem horvátnak. És így volt ez a többi horvát etnikai csoportnál is. A két világháború között megjelent évkönyvek ( kalendárok ) még a következő címeken jelentek meg: ben: Danica ili kalendar za Bošnjace, Bunjevce, Šokce i Hrvate, koji žive u Mađarskoj tól kezdve: Danica ili kalendar za Bunjevce, Šokce i Hrvate, koji žive u Mađarskoj. Vagyis bár 1926-tól a bosnyákok kimaradnak minden etnikai csoportot külön említ, így a horvátot is. A gradistyei horvátok mivel nem vették át az irodalmit, alig értették meg a hivatalos horvát nyelvet. 23 Az integrációs folyamatot és a több pólusú közösség egyesülését az is gátolta, hogy az ide települt boszniai ferenceseket leszámítva, hiányzott egy egységes, erős értelmiségi réteg. Ez a nyugati vagy gradistyei horvátok és a bunyevácok kivételével, ahol már viszonylag korábban kialakult csak az I. világháború után kezdett kialakulni. Ami a nyelven kívül a leginkább összekötötte őket, az a római katolikus vallás volt, de egységes horváttudattal nem rendelkeztek. Önazonosság-tudatukat inkább a lokális, etnikai csoporttudat jellemezte. Következményei részben még ma is megfoghatók. Az 1990-es években, amikor a volt Jugoszlávia népei között polgárháború dúlt, Mohácson rengetek menekült élt a horvátországi Baranya sokác falvaiból. Közülük számos idősebb ember mesélte, hogy az ő gyermekkoruk idején ami nagyjából az I. világháború idejére vagy valamivel későbbre esett, ha nagyszüleiktől Szlavónia vagy Horvátország felől érdeklődtek, mindig azt a választ kapták, hogy az a Dráván túl van. 24 És soha sem beszéltek úgy ezekről a területekről, mint anyaországról. 22 Beluszky P Beluszky P Adatközlő: Erža Stanimirović (1928), Beli Manastir 14

15 III. 2. Az egyes etnikai csoportok betelepedése és földrajzi elhelyezkedése A KSH adatai szerint 2001-ben horvát nemzetiséghez tartozónak fő vallotta magát, a kulturális értékekhez, hagyományokhoz kötődőnek , horvát anyanyelvűnek és a nyelvet családi, baráti körben használónak fő. 25 A magyarországi horvátok vallásilag egységesnek mondhatók, szinte kivétel nélkül mind a római katolikus egyházhoz tartoznak. Múltjukra vonatkozóan, a fennmaradt írásbeli források alapján nagyon nehéz meghatározni a betelepedésük pontos idejét, helyét és a különböző kisebb etnikai csoportok (sokszor még a különböző szláv nemzetiségeket sem) megoszlását. Ez az esetenkénti bizonytalanság a korabeli pontatlan megnevezésükből is adódik. A különböző népleírásokban és statisztikai összeírásokban a következő megnevezésekkel jelölik őket: bosnyákok, bosnyák-sokácok, bunyevácok, dalmaták, illirek, horvátok, rácok, sokacok vagy sokácok, tótok és vlahok. A II. világháború után, összevont (szerbekkel és szlovénekkel) hivatalos megnevezésük a délszláv lett, ami 1990-ig volt elfogadott. Ezeket a megnevezéseket többnyire tetszőlegesen, minden következetesség nélkül alkalmazták a Magyarországon élő különböző szláv etnikai csoportokra. Sokáig maguk a kutatók sem voltak tisztában a megnevezésekkel. Azokat a kutatókat, akik tudományos igénnyel foglalkoztak történetükkel, eredetükkel, felosztásukkal, nyelvükkel és más anyagi, illetve szellemi kultúrájukkal, már a bevezetőben megneveztem. A horvátok különböző etnikai csoportjait többségük néprajzi vagy nyelvi szempontok alapján különbözteti meg, de a főbb vonásokat tekintve álláspontjuk egységesnek mondható. A magyarországi horvátokat a következő főbb csoportokra osztja fel a szakirodalom (I. számú melléklet): - bunyevácok, - sokácok, - bosnyákok, - Dráva menti horvátok, - Mura menti horvátok, - nyugat-magyarországi vagy gradistyei horvátok, - ráchorvátok vagy Duna menti horvátok. 25 Hrvatski Glasnik 10. listopada

16 Sarosácz György etnográfiai felosztásában különböző alcsoportok is megjelennek: - sokácok: 1. bácskai sokácok (Hercegszántó), 2. mohácsi sokácok (Mohács és a Mohácsi sziget), 3. falusi sokácok (Belvárdgyula, Birján, Erdősmárok, Kátoly, Lánycsók, Lothárd, Magyarsarlós, Maráza, Monyoród, Nagykozár, Töttös, Versend), 4. Dráva menti sokácok (Alsószentmárton, Beremend, Kásád, Siklós), - Dráva menti horvátok I. (Drávakeresztur, Drávasztára, Felsőszentmárton, Lakócsa, Potony, Révfalu, Szentborbás, Tótújfalu), - Dráva menti horvátok II. (Babócsa, Bélavár, Berzence, Bolhó, Heresznye, Turony, Vízvár), - nyugat-magyarországi vagy gradistyei horvátok I. (Felsőcsatár, Horvátlövő, Horvátzsidány, Narda, Peresznye, Szentpéterfa), - nyugat-magyarországi vagy gardistyei horvátok II. (Bezenye, Fertőhomok, Hidegség, Horvátkimle, Kopháza, Und), - bunyevácok: Bácsalmás, Baja, Csávoly, Csikéria, Felsőszentiván, Gara, Katymár, Mátételek, Vaskút, - bosnyákok: Áta, Kökény, Németi, Pécsudvard, Pogány, Szalánta, Szemely, Szökéd, Szőke, - Mura menti horvátok: Belezna, Fityeház, Légrádhegy, Molnári, Murakeresztur, Petrivente, Semjénháza, Tótszentmárton, Tótszerdahely, - ráchorvátok vagy Duna menti horvátok: Bátya, Dusnok, Ercsi, Érd, Tököl 26 A felsorolt csoportok közül a somogyi horvátok (Buzsák, Táska, Somogyszentpál) mára már teljesen elmagyarosodtak. 26 Sarosácz Gy

17 1. térkép: Magyarországon élő horvát etnikai csoportok a XX. század végén. 1: bunyevácok; 2: sokácok vagy sokacok; 3: bosnyákok; 4a és 4b: Dráva menti horvátok; 5: Mura menti horvátok; 6: nyugat-magyarországi vagy gradistyei horvátok. Nyelvjárásuk a mi kérdő névmás használata alapján három főbb csoportra osztható: 1.) ča nyelvjárás: főleg a nyugat-magyarországi vagy gradistyei horvátok, 2.) kaj nyelvjárás: leginkább a Mura menti horvátok, 3.) što nyelvjárás: az összes többire ez jellemző. A három nyelvjárás harcából ez utóbbi került ki győztesen és lett a horvát hivatalos érintkezési és irodalmi nyelv elfogadott formája. Bunyevácok A hazai horvátokon belül ma a bunyevácok képezik az egyik legnagyobb népcsoportot. Településeik főleg Baja környékén találhatók, de a szomszédos Vajdaságban főleg Zombor és Szabadka környékén és Horvátországban még a magyarországinál is nagyobb számban élnek. Őshazájuknak Dalmáciában a Split feletti Svilaja-hegység, a Dinári-Alpok bosnyák horvát határ menti része, illetve Délnyugat-Bosznia és Nyugat-Hercegovina tekinthető. 17

18 Származásukra vonatkozólag két elmélet létezik: az egyik szerint a dákoktól származnak, 27 ám ennek szinte semmi valószínűsége sincs, míg a másik szerint a Balkán romanizált, majd a középkor folyamán elhorvátosodott őslakóitól, a vlahokról van szó. Későbbi történetük folyamán más, főleg boszniai horvát népcsoportokkal keveredtek. 28 Azonban több mai kutató ezt a feltevést sem fogadja el teljesen, mivel szerintük a bunyevácság egésze aligha származhat a nem túl nagy létszámú balkáni katolikus vlachoktól. 29 Nevük eredetét a kutatók egyrészt a Buna folyóval hozták összefüggésbe, mások viszont azt feltételezik, hogy a Neretvától keletre nem laktak bunyevácok. Ez utóbbiak szerint az egykori őshazájuk területén (illetve a Mediterráneum más tájain is) található kőkunyhókról, a bunja-ról (ejtsd: bunyá, többes számban: bunje) kapták a nevüket. 30 Első telepeseik a Duna mentén már a XV. században megjelentek, de ezek az 1526-os eseményeket követően valószínűleg eltűntek. Tömeges letelepedésüket az közötti, illetve az 1686 utáni időkre tehetjük. A jelzett időszakban Marković és Vidaković kapitányok kérvényére, uralkodói engedéllyel, tizennyolc boszniai ferences szerzetes vezetésével mintegy 5000 bunyevác költözött és telepedett meg Baja, Zombor, Szabadka és Szeged térségében. Egy 1622-ben keltezett levélben említik először írott formában a bunyevác nevet, amikor is a római Hitterjesztési Bizottságtól kérnek engedélyt plébánia létesítésére a bácskai bunyevácok számára (parochiam Bunievci in archidiocese Colocensis). 31 A XVII. és XVIII. század Habsburg-ellenes lázadásai során általában a császár mellé álltak, amiért is III. Károly közülük számosat nemesi rangra emelt, ám a Rákóczi szabadságharc idején menekülniük kellett a kuruc csapatok elől és csak 1710 után térhettek vissza korábbi lakóhelyeikre. 32 A nyugat-magyarországi vagy gradistyei horvátok A gradistyei vagy burgenlandi horvátok megnevezés tulajdonképpen csak a trianoni határmeghúzás után Alsó-Ausztriához csatolt vidéken élő horvátokra vonatkozik. A Magyarországon élőket csak később kezdték e névvel illetni, régebben vízi horvátoknak ( vodeni Hrvati ) nevezték őket. A név eredete mindmáig nem tisztázott: korábbi hazájuk 27 P. Unyi B D. Šokčević és D. Pavičević Sokcsevits D D. Šokčević Uo D. Šokčević és P. Unyi B

19 meg. 34 A térség, ahonnan jöttek, hatalmas területet ölel fel: a nyugat-szlavónia Eszéktől, folyóiról (Lika, Korana, Kupa, Una, Száva, Ilova, Dráva stb.), vagy az újabb lakóhelyük Fertő taváról kapták a vízi előnevet. 33 Nyugat-Magyarországra való beköltözésüknek a kezdeti időpontját nehéz meghatározni. A legvalószínűbbnek a XV. század közepe körüli időszak tűnik. A század második felében és az oszmánok boszniai térnyerésével párhuzamosan a XVI. században mindvégig, beköltözésük már folyamatos volt. Tömeges menekülésük pontos kezdeti időpontjának az 1493-as korbávai (Bosznia: Krbava) vereség tekinthető és az 1593-as sziszeki (Horvátország: Sisak) győztes csatáig folyamatosan zajlott. Első csoportjaik Magyarország egykori területén 1515-ben, Kismartonban (Ausztria: Eisenstadt) jelentek Pozsegán és Hrvatske Velike-n Novszkáig, Gradiška (Újgradiska), Verőce, Križovec, Čazma majd Felső-Poszavina, Észak- és Északnyugat-Bosznia, Kostajnica környéke, Glina és Petrinja környéke, Lika és Korbava, a Tengermellék és a Zengtől délre eső területek. A felsorolt helyekről északnyugat felé, majd főként Nyugat-Magyarországra költöztek nagy tömegben és telepedtek le kb. 200 helységben. A menekülésen felül szervezett telepítések is folytak. Sok földesúr menekítette át a jobbágyait ily módon szabadabb és békésebb birtokaira. Így pl. a Kanizsaiak, Erdődyek, Batthyányiak, Nádasdiak, Draskovicsok, Zrínyiek és Jurisich Miklós is. 35 A bevándorlás a XVII. század folyamán is tartott, de már csak kisebb mértékben. Mura menti horvátok A Mura-menti horvátok Zala megye délkeleti csücskében élnek, eredetük közel azonos a horvátországi Muraköz lakosságával. Mint már említettem, egy feltevés szerint e területen már a honfoglalás előtt is voltak szláv telepek, de a Mura-menti horvátok ezekkel nem kontinuisak. Beköltözésük az oszmán birodalom terjeszkedése következtében valamikor a XVI. század második felében kezdődött meg és két fázisban folyt le. A Kanizsa (Nagykanizsa) környéki jobbágyok 1560-ban levélben panaszolták Kanizsai Orsolyának, hogy Kaszin bég betörései milyen károkat okoztak javaikban. A levélben szereplő jobbágynevekből kitűnik, hogy a lakosság többsége ekkor még magyar volt, de a térségben már jelen voltak bár a XVII. század végéig még csak kisebb számban a horvátok is. 33 T. Jelić Ž. Holjevac D. Šokčević M. Valentić és J. Adamček

20 Az 1600-as években, a térségben melyen áthúzódott a végvárrendszer számos csata, illetve ostrom zajlott le. A harcok pusztításain felül a térség jobbágyaira hárult a keresztény seregek eltartásának terhe is. Így pl. egy alkalommal két hónapon át katona (horvátok, magyarok, németek) élelmezését is biztosítaniuk kellett. A nehézségeket tovább fokozták a különböző járványos betegségek és az éhinség. A lakosság az elviselhetetlen terhek következtében szétszéledt, melynek következtében az közötti időszakban Kanizsa körzete teljesen kiürült. A terület újabb benépesülése csak az erődítmény visszafoglalása után (1690) kezdődött meg, de ekkor már egyre nagyobb számú a horvát lakosság bevándorlása. Valószínűleg a Muraközből jöhettek, mivel a Zrínyieknek köszönhetően az oszmán seregekkel szemben az igen jól védett rész volt, aminek következtében a XVII. század végére már a túlnépesedés és kirajzás jellemezte. 36 Ezt az időszakot, a XVII. és XVIII. század fordulóját tekinthetjük a betelepülés második és egyben fő fázisának. Nagyobb számú horvát lakosságra utal az is, hogy az addigi Szentmárton nevű települést 1697-től már Tótszentmártonnak nevezik. 37 A terület horvátajkú lakosságát még sokkal később is tótoknak hívták. A betelepült horvátok kapcsolata az anyanemzettel a XVIII. században még szorosnak mondható. Több település és a hozzátartozó birtok ekkor még horvát birtokosok kezén volt: Szerdahely (Tótszerdahely) a Budor család, Varaždin (Varazsd) a Bedeković család, Molnári, pedig a Zajgar család tulajdonában. A Habsburg-hűségük következtében ezeket a birtokokat a Rákóczi szabadságharc után is megtarthatták. De segítette a szoros kapcsolat fenntartását az is, hogy a terület 1778-ig egyházilag a zágrábi püspökséghez tartozott. 38 Ráchorvátok vagy Duna menti horvátok A Duna melléki horvátok a magyarországi horvátok között az egyik legkisebb csoportot alkotják. Két csoportra oszthatók. Az egyik a Kalocsa környéki (Dusnok, Bátya), a másik a Csepel-szigeten telepedett le. Az 1560-as Kalocsa környéki török adóösszeírásokban sem Kalocsán, sem Bátyán, sem pedig Dusnokon nem található szláv eredetre utaló név. Valószínűleg a XVI. század végén, vagy a XVII. században költözhettek a térségbe, Szlavónia felől. Szlavóniai eredetüket feltételezi nyelvük, a što nyelvjárás archaikus e-ző 36 Kerecsényi E Kerecsényi E Kerecsényi E

21 változata is. 39 A másik csoport is valószínűleg a XVI. században jött be, de ezek a što nyelvjárás i-ző változatát beszélték. A Budai Királyi Kamara jórészt osztrák tisztviselői minden hazai što nyelvjárásban beszélő szlávot rác-nak tartottak, de a vallásfelekezeti megkülönböztetésük sem volt pontos. 40 Fényes Elek a dusnoki horvátokat dalmata-nak tartotta. Ezt talán arra alapozta, hogy a XVIII. században önmagukat, latinul még valóban dalmatának nevezték. Ercsi esetében a magyar és német mellett horvát és tót, Érd esetében horvát nemzetiséget említ, Tökölről pedig ugyancsak azt állítja, hogy dalmát falu. 41 Elnevezésük és hovatartozásuk körül még a XX. században is nagy volt a zűrzavar. Somogyi horvátok A somogyi horvátok valójában mára már teljesen asszimilálódtak. Temetőik síremlékein viszont még mindig fellelhetők a horvát eredetre utaló nevek, főleg Buzsákon. A köztudatban az a téves nézet él, hogy Somogy megye népessége a török hódoltság idején kipusztult. A valóság azonban az, hogy a megye népe a nehéz időkben is megmaradt. A XVI. és XVII. századi gazdasági hanyatlás és elszegényedés valóban nagy volt, ám a népesség fogyásának aránya jóval kisebb volt az elvárhatónál. A kutatások jelenlegi állása még nem tisztázta, hogy az új telepesek valójában honnan is jöttek. Lehet, hogy a bevándorlás csupán belső vándorlás volt. Ugyanis a kaposvári districtus falvainak 1695-ös összeírása, 74 községből 12 helységben illir lakosságot jelez. 42 A korabeli adóösszeírások alapján Buzsák, Somogyszentpál és Táska esetében feltételezhető, hogy a horvát betelepülők 1710 körül, illetve az után érkezhettek. A feltevést az is erősíti, hogy az közötti adóösszeírásokban e három helység közül csak Buzsák szerepelt az adózók között, míg hat évvel később, az évi országos adóösszeírásban már a másik két helység is fel van tüntetve. Ugyanakkor Buzsák már felfejlődött a megye legnagyobb települései közé. 43 Tehát valószínűnek látszik, hogy a korábban kevés lakossággal bíró helységekbe új lakók érkeztek, a temetői feliratok pedig azt mutatják, hogy a betelepülők horvátok voltak. Ezt erősíti Fényes Elek Táska helységgel 39 Fehér Z D. Šokčević Fényes E I. 287, 306; II Szita L Kováts Z

22 kapcsolatos megjegyzése is, amikor a következőt írja: tót magyar falu Somogy vmegyében. 44 Dráva menti horvátok Magyarország déli, Dráva-menti részein élnek, viszonylag egy tömbben. Első megjelenésük már elég korai időpontban feltételezhető, ugyanis egy Szentborbáson 1216-ban kelt oklevél utal rá, hogy az ott található Szent Barnabás kápolna capella S. Barnabe a zágrábi püspökséghez tartozik. Drávasztárát 1472-ben Tótsztárának hívták a XVI. századi török defterekben pedig Révfalu horvát megnevezése, Dravljance van feltüntetve. 45 Az is csupán feltételezhető, de biztosan nem állítható, hogy Szentborbással együtt átvészelte a tatárjárást és a későbbi törökellenes harcok idején is megtartotta horvát lakosságát. Bár Felsőszentmártonban és környékén a horvát elem, mint nép már a XVI. század közepén megjelent, a valóban nagy beköltözési hullám itt is, mint a legtöbb helyen, a XVII. század végén, illetve a XVIII. század első harmadában zajlott le. A betelepülők elsődlegesen Podravinából (Drávaköz), Dalmáciából valamint Bosznia-Hercegovinából jöttek. Ennek következtében a Dráva-menti horvát falvakat a sokszínűség jellemzi. 46 Nyelvjárásuk nagyobbrészt az ősi szlavón kaj nyelvjárás volt, de a más-más vidékről származó csoportoknak köszönhetően erősen ötvöződött a što nyelvjárással. A keveredés következtében Drávakeresztur, Lakócsa, Tótújfalu és Szentborbás lakói megtartották, a többiek viszont elhagyták az ősi kaj nyelvjárást és a što nyelvjárás ún. nyugati e-ző, archaikus változatában beszélnek. 47 A XVIII. század első harmadából fennmaradt egy névsor, amelyből világosan kitűnik a beköltözés ideje, helye és a betelepülők nemzetisége. E szerint között az alábbi helységekben telepedtek le horvát családok: - Felsőszentmártonban 13 család: Stephanus Strazan, Petrus Barrics, Lucas Berzovicsi, Michael Markovics, Blasius Bresovics, Thomas Gregorics, Georgius Bresovics, Andreas Bresovics, Simon Blasovics, Andreas Mandics, Jakobus Matorics, Georgius Vukovics, Nikolaus Brezoviczi; - Potonyban három család: Laurentius Zivko, petrus Perodin, Thomas Gorianacz; 44 Fényes E II Boros Gyevi L , Kiss Z. G Boros Gyevi L

23 - Tótújfaluban hat család: Matheus Kollarics, Joannes Groics, Joannes Blago, Antonius Zsivko, Michael Savo, Antonius Satdemcsi; - Drávakereszturon két család: Nicolaus Rackivics, Jacobus Berkics. A század második felére a békének köszönhetően, jelentősen megnőtt a lakosság száma. A pécsi püspökség 1767-ben a lakosság vallási hovatartozása alapján újabb összeírást tartott. Ebből az összeírásból kitűnik, hogy Felsőszentmártonban a horvát családok száma 44-re, Potonyban 15-re, Tótújfaluban 19-re, Drávakereszturon pedig 23-ra emelkedett. A növekedéssel párhuzamosan, más helységekben is megjelentek a horvátok: - Lakócsán 18 család: Georgius Fucskar, Joannes Gadanec, Joannes Illiasics, Joannes Budovacz, Lucas Golubics, Martinus Lovkovics, Joannes Fekics, Petrus Golubics, Georgius Gadanacz, Stephanus Illiasics, Antonius Miholcsics, Paulus Berkics, Georgius Fekics, Antonius Fekics, Georgius Fucskar, Michael Marics, Georgius Jellics, Matheus Lovkovics; - Drávasztárán 14 család: Georgius Kovacsics, Matheus Marosics, Blasius Gergics, Martinus Pedrovacz, Matheus Greksa, Joannes Tomasevics, Jacobus Markovics, Joannes Ferencsics, Nicolaus Gadanecz, Georgius Idegovics, Georgius Gergics, Adamus Matoricz, Georgius Greksa, Michael Maturicz. Szentborbás az egykor virágzó falu, a XVIII. század első felére már csak puszta lett. Elsőként német lakosságot próbáltak betelepíteni, de miután ez nem vezetett eredményre, horvát családok váltották fel őket. Az első telepesek Luka Ivić és Matija Žarac voltak, majd 1764-ben Stjepan Janković települt át Tamásiból. A későbbiekben, között, évente egy-egy újabb családdal bővült a kolónia. Révfalura ma már csak üdülőfalu vonatkozóan, a keresztlevelekben 1744-ben találhatók meg az első horvát nevek: Dugački, Kolar. A nyolc évvel későbbi, 1752-ben készült megyei összeírásban már hat horvát családnév szerepel: Georgius Pintaric, Georgius Zvonar, Antonius Zvonaric, Matheus Zvonar, Matheus Janicsikics, Joannes Kolar. 48 Az ismertetett településeken kívül, még jó néhány Dráva menti helységeken éltek horvátok (Babócsa, Berzence, Bolhó, Bélavár, Heresznye stb.), ám ezekben mára már elköltözött, illetve asszimilálódott a lakosság. Nagyatád 1712-ben, pl. teljesen szláv település volt. De ugyanígy horvát többségű volt Segesdvár, valamint északra, a somogyi horvátok felé haladva Lengyeltótiban is jelentős arányban éltek horvátok Boros Gyevi L és J. Bunjevac Szita L