Magyarország versenyképessége mit és hogyan mérünk? Vakhal Péter tudományos munkatárs Kopint-Tárki Konjunktúrakutató Intézet

Átírás

1 Magyarország versenyképessége mit és hogyan mérünk? Vakhal Péter tudományos munkatárs Kopint-Tárki Konjunktúrakutató Intézet Az utóbbi években Magyarországon is nagyobb figyelem és érdeklődés övezi hazánk nemzetközi versenyképességének alakulását. Mindez többek között annak is köszönhető, hogy egyre nagyobb méreteket ölt a vállalatok nemzetköziesedése, egyre többen lépnek ki a világpiacra, ezzel párhuzamosan pedig egyre többen lépnek be a magyar piacra is, így a verseny itthon is egyre élesebb es adatok szerint a hazai vállalatok közel 10%-ának volt valamennyi exportbevétele. Igaz, továbbra is nagy a különbség a többségében hazai illetve a többségében külföldi vállalatok között hazai vállalkozásoknak mindössze 8%-a, míg a külföldieknek 24%-a rendelkezett export árbevétellel. A világpiacra való kilépés nem egyszerű, ám ha sikerül, akkor találkozik a vállalat az igazi versennyel. Már nem csupán a hazai hasonló profilú cégekkel kell megküzdenie a megrendelésekért, hanem a környező országokból jövőkkel is, akik szinten elértek az érettség azon fokára, hogy külkereskedelmet folytassanak. Nem szabad ugyanakkor elfelejteni, hogy a világpiaci jelenlét önmagában nem feltételezi a hazai piaci sikert, mivel ma már a magyar piacon is hasonló mértékű verseny van, még ha nem is olyan intenzív. Éppen ezért fontos, hogy a hazai környezet ne gátolja, hanem erősítse a vállalatok nemzetközi versenyképességét, hiszen a nemzetközi szinten is versenyképessé válás önmagában is megterhelő a vállalatok számára. De mégis hogyan értelmezhető a versenyképesség nemzetgazdasági szinten? A témában számos kutatás készült, egészen az 1960-as évektől. A terület igazi virágzása az 1990-es években kezdődött, mikor a szigorú makrogazdasági mutatók mellé (árfolyamok, cserearányok, finanszírozási igény stb.) a kutatók több, puhább indikátort is illesztettek. A kemény makrogazdasági mutatók ugyanis nem képesek teljes egészében megmagyarázni egy gazdaság versenyképességét, hiszen azok alakulása a legtöbb esetben szakpolitikai döntések eredménye. A évvel ezelőtt újnak számító terület az intézményi közgazdaságtan azt állítja, hogy egy ország versenyképessége egyszerre függ a makrogazdasági mutatóitól illetve az intézményi jellemzőitől. A versenyképesség pedig nem más, mint a termelékenység növekedésére ható tényezők összessége. A termelékenységnek sok definíciója van, ezek azonban a gyakorlatban ugyanazt mérik: az egységnyi időre, munkaerőre, beruházásra, költségre stb. jutó hozzáadott értéket. Vagyis ezek az indikátorok nem mást mutatnak, mint azt, hogy átlagosan mennyire hatékonyan tud termelni az adott gazdaság. Minél több értéket tud megteremteni adott ráfordítás mellett, annál kedvezőbb a versenyképessége. Mindez azonban nem csupán az alkalmazott technológia vagy eljárás függvénye, hiszen ha így lenne, akkor telephelytől függetlenül minden vállalat azonos hatékonysággal működhetne, mivel a technológia beszerezhető, az eljárások megtanulhatóak. Mégis azt tapasztaljuk, hogy hasonló jellegű termelések (szolgáltatások) más termelékenységűek attól függően, hogy mely országban működnek.

2 1. ábra: Egy alkalmazott egy munkaórájára jutó hozzáadott érték Kelet-Európában (EU28=100%) 1 Mindez azért van így, mert a gazdasági-társadalmi környezet területileg igencsak eltérő. Különböző országokban mások az előnyök és mások a hátrányok, más a beruházások megtérülése, más a munkaerőpiaci kínálat, szignifikáns kulturális különbségek vannak, eltérőek a kormányzati prioritások stb. Annak ellenére, hogy szinte minden közgazdász elismeri az intézményi mutatók létjogosultságát, abban mégsem egységes a szakma, hogy milyen mutatók számítanak igazán. Ennek az az oka, hogy a legtöbb mutató nem mérhető, nem állnak rendelkezésre olyan statisztikák, amelyek nemzetközi összehasonlítást tennének lehetővé. Márpedig a versenyképesség hatékony méréséhez elengedhetetlen, hogy a lehető legtöbb gazdaságról legyenek információink, hiszen csak ebben az esetben biztosítható az eredmények robosztussága, azaz az adatoknak az a tulajdonsága, hogy ne változzanak jelentősen, ha egyegy gazdasággal bővül vagy szűkül a lista. A világon jelenleg 3 intézet készít nemzetközi versenyképességi indexet: a Világbank, az IMD valamint a WEF. A Világbank képes a legtöbb országot lefedni, mivel ENSZ szakosított szervezetként az összes tagállamról képes információkat begyűjteni. A svájci IMD illetve a szintén svájci székhelyű Világgazdasági Fórum (WEF) független intézetként működik. A Világbank Doing Business nevű felmérése elsősorban a vállalkozási környezetre koncentrál, arra hogy milyen könnyű vagy éppen nehéz az ENSZ tagállamokban vállalkozást indítani és működtetni. Ez a felmérés tehát kifejezetten az adminisztratív korlátokat tárja fel és bár tartalmaz infrastruktúrára vonatkozó részeket is, mégis túlságosan bürokrácia központú. Az IMD is tartalmaz adminisztratív elemeket, ám azoknál jóval hangsúlyosabban jelennek meg az adózással kapcsolatos tényezők. Az adórendszerek összehasonlítása azonban csak korlátozottan lehetséges, így az IMD rangsor jóval kevesebb országot ölel fel, mint a WEF vagy a Világbank. A Világgazdasági Fórum nagyjából 25 évvel ezelőtt indította el versenyképességi felmérését. A kiadványt évente egyszer készítik el, a kutatás fő célja pedig a termelékenységre ható összes tényező felmérése és ezek alapján az országok rangsorolása. A felmérés korántsem 1 Az ábra a munkatermelékenységi különbségeket mutatja be Kelet-Közép-Európában. Az egy órára jutó termelékenység kiigazítja a teljes, illetve a nem teljes munkaidőben foglalkoztatottak közötti különbséget.

3 öncélú, elsősorban a kormányok számára hasznos, mivel olyan problémákra is fényt derít, amit más mutatókkal (árfolyamok, termelékenységi különbségek stb.) nem lehet magyarázni. Ezen kívül hasznos információkkal szolgál a külföldi befektetők számára és a hazai vállalatoknak is visszajelzés arról, hogy milyen, rajtuk kívül álló tényezők segítik vagy éppen nehezítik a hazai vagy a nemzetközi piacon való működést. A Globális Versenyképességi Index (Global Competitiveness Index GCI) felépítése igen komplex, hiszen közel 120 mutatón keresztül értékeli az országok versenyképességét, amelyek többsége egymásra épül, így szoros összefüggés figyelhető meg közöttük. Vannak azonban olyan részei is az indexnek, amelyek jól elkülönülnek a többitől, ám ennek ellenére részei egy ország versenyképességének. A Globális Versenyképességi Index felépítése Ahogy már korábban említettük, az index közel 120 mutatóból tevődik össze. A könnyebb érthetőség és kezelhetőség érdekében a Világgazdasági Fórum (WEF) ezeket 12, úgynevezett versenyképességi pillérbe sorolja. A pillérek piramisszerűen egymásra épülnek, vagyis a hierarchia alján lévő tényezők képezik a versenyképesség alapköveit. Általánosan igaz, hogy a kevésbé fejlett országok elsősorban a piramis alján versenyképesek, a felzárkózó országok középen, míg a fejlett országok a piramis csúcsán. További szabály, hogy nem lehet szintet átugrani a hierarchiában például nem lehet valaki világszínvonalú az innovációban, ha infrastrukturálisan a harmadik világ szintjén van. A következő ábra a piramis felépítését mutatja: Innováció Üzleti komplexitás Piacméret Technológiai fejlettség Pénzpiac Munkaerőpiac Árupiac Felsőoktatás és szakképzés Egészségügy és alapoktatás Makrogazdasági környezet Infrastruktúra Intézményi háttér 2. ábra: A versenyképességi index felépítése A következőkben áttekintjük, hogy mit mérnek pontosan a versenyképességi pillérek: Intézményi háttér: Ide olyan mutatók tartoznak, amelyek az általános üzleti, vállalkozási környezetet jellemzik, vagyis közvetlenül nem kapcsolódnak a vállalat tevékenységéhez, de erősen hatnak rá. Olyan indikátorokról van szó, amelyekre az

4 általánosan vett közbizalom épül: korrupció, átláthatóság, közbiztonság, kormányzati etika, igazságszolgáltatás stb. Infrastruktúra: Az intézményi háttér után az infrastruktúra a második legfontosabb versenyképességi pillér, hiszen e nélkül az adott ország lényegében működésképtelen. Az itt található mutatók a légi-, közúti- és vízi közlekedést veszik számba, kiegészülve a kommunikációs infrastruktúrával, úgymint telefon és posta, valamint az alapvető közszolgáltatásokkal (villamos energia, szennyvíz ). Makrogazdasági mutatók: A stabil makrogazdaság ugyanúgy a fundamentumok része, mint az előző két mutató. Elsősorban olyan mutatók tartoznak ide, amelyek azt mérik, hogy mennyire ellenálló a gazdaság egy válság esetén. Egészségügy és alapoktatás: A lakosság (vagyis a munkaerő) megfelelő egészségügyi állapota kardinális a versenyképesség szempontjából. Fontos megkülönböztetni a közegészségügyet (például iható-e a csapvíz) valamint a lakosság egészségügyi állapotát leíró mutatókat, mivel ez a kettő jelentősen eltérhet egymástól. Egy vállalat életében igen komolyan esik latba, hogy mennyire építhet egészséges munkavállalókra, milyen gyakran mennek betegállományba, vagy éppen milyen gyakran vesztik el munkaképességüket. Az alapoktatás minőségi mutatói szintén kardinálisak, akár még a felzárkózó vagy éppen fejlett országokban. Az alacsonyan képzett munkaerő ugyanis önmagában is komoly probléma, de ha még minőségbeli problémák is fellépnek, az már jelentős versenyképesbeli hátrányt jelent. Felsőoktatás és szakképzés: Külön pillérbe kerültek azok a mutatók, amelyek a munkaerő szakképzettségét mérik (ide érte a középfokú oktatás is). Egyértelműen hangzik, hogy sikeres vállalatot (és nemzetgazdaságot), csak elégséges mennyiségű és megfelelő képzettségű munkavállalókra lehet építeni. Jelentős eltérések tapasztalhatóak az országok között, hiszen az egyetemek között már egyértelműen látható verseny van a hallgatókért, továbbá munkaerőpiaci nyomás is nehezedik a felsőoktatási és szakképzési intézményekre, hogy olyan hallgatót és tanulót képezzenek, akik könnyen integrálódni tudnak majd bármely vállalat működésébe. Árupiac: Az árupiaci hatékonyság a helyi versenyszabályozást, továbbá a kereskedelmet akadályozó tényezőket értékeli (vám és nem vám jellegű akadályok). Ha az országban szigorú piacra lépési (protekcionista) korlátok vannak, az jelentősen megdrágíthatja a termelést és a nemzetközi kereskedelmet, komoly hátrányt okozva a külföldi vállalatoknak, így juttatva előnyt a hazaiak számára. A pillér megítélése nem egyértelmű, mivel bizonyos esetekben értelme lehet a hazai piac védelmének. A korlátozás fenntartása azonban csak addig jogos, amíg a hazai vállalatok biztosan nem képesek állni a verseny a betelepülő külföldiekkel szemben. Amennyiben ezek után is korlátozzák a piacot, úgy a háztartásokat komoly hátrány éri. Az EU-ban a közös piac létrejötte után ez a pillér kevésbé releváns. Munkaerőpiac: Ez pillér azt hivatott mérni, hogy mennyire hatékonyan tudja felhasználni az adott gazdaság a munkaerő-kínálatot. Ez több dolgot is jelent: egyrészt azt méri, hogy a vállalatok mennyire képesek motiválni az alkalmazottakat azért, hogy a legjobb munkatermelékenységet el tudják érni. Másrészről azt is vizsgálja, hogy a hazai munkaerőpiaci szabályozási környezet mennyire támogatja a foglalkoztatást. Az országnak elemi érdeke, hogy megtartsa saját munkavállalóit, valamint lehetőség szerint addicionális munkaerőt tudjon az országba vonzani, ha erre szükség van. Pénzpiaci fejlettség: A hatékony termelés egyik alapfeltétele (a munkaerőn kívül), hogy megfelelő mennyiségű tőke álljon rendelkezésre, nem csupán a termelés, hanem a hosszú távú növekedés és innováció finanszírozására. Ez nem csupán a kamatszintet jelenti, hanem a tőkepiaci szabályozási környezetet, a pénzpiaci stabilitást (ide értve a

5 bankok tőkemegfelelését is), valamint a különböző finanszírozási (bankhitel, kötvénykibocsátás, tőzsde stb.) formák elérhetőségét is. Technológiai fejlettség: A termelés még megfelelő mennyiségű és minőségű munkaerő és tőke megléte esetén is csak akkor tud hatékony lenni, ha a vállalatok termelőeszközeinek technológiai színvonala is megfelelő. Ennek mérése azonban nagyon nehéz, mivel egyetlen statisztikából sem derül ki igazán, hogy milyen a gazdaság technológiai fejlettsége, ezért a WEF alternatív módon közelíti meg a kérdést. Például minél nagyobb arányban használja a lakosság (munkaerő) az internetet (előfizetések száma / háztartások száma), annál inkább feltételezhető, hogy ismeri és alkalmazni is képes a legmodernebb technológiákat. Ugyanígy mérni lehet a mobilinternet elterjedtségét, valamint a vezetékes internet előfizetések átlagos sávszélességét is. Piacméret: Ez a pillér szintén kevésbé releváns az Európai Unióban, mivel az integráción belüli kereskedelem minden tagállamban igen jelentős. A pillér hagyományosan azt méri, hogy az adott országból mekkora piacot tudnak elérni a vállalatok (belföldi és külföldi egyaránt). Üzleti komplexitás: Az utolsó két pillérnek már csak a legfejlettebb gazdaságokban van igazán jelentősége. Az üzleti komplexitás a belföldi vállalatok közötti együttműködést, hálózatosodást jelenti. Minél jobban egymásra tudnak épülni a vállalatok, minél szélesebb az együttműködés, annál előnyösebb a gazdaság szempontjából. Ezek az együttműködés beszállítói hálózatokként is értelmezhetőek. Általánosságban igaz, hogy a kooperációk magasabb szintű termelést eredményeznek, mintha csak egy-két vállalat működik együtt. A magas hozzáadott értékű termékek és szolgáltatások előállításához jellemzően számos vállalat kooperatív együttműködéséhez van szükség. Így nem csupán a vállalatokon belüli tudás és tőke adódik össze, de a kockázatok is eloszthatóak. Innováció: Egy gazdaság innovációs kapacitása a hosszú távú fejlődés kulcsa. Ahogy korábban említettük, a technológia és a tudás (licenc és know-how) általában megvásárolható, ez azonban csak a piac követését jelenti. Az eredményes saját fejlesztés és kutatás minden esetben piaci előnnyel jár, ennek azonban számos olyan feltétele van, amely általában nem a vállalatokon múlik. Ilyen az egyetemek innovációs kapacitása (személyi, tárgyi és anyagi feltételek), a(z állami) kutatóhelyek minősége, valamint az együttműködési lehetőségek szabályozási környezete. Ezen kívül a vállalatok esetében is finanszírozási hajlandóság képesség megléte is szükséges, hiszen a fejlesztési projektek időtartama gyakran felső korlát nélküli, az eredmény pedig nem minden esetben garantált, sőt még önmagukban a jó kutatási, fejlesztési eredmények sem feltétlenül piacképesek. Hogyan készül a felmérés? A versenyképességi felmérés igyekszik a lehető legtöbb országot lefedni minden évben. A nemzetközi statisztikák azonban elég szűkösek, ráadásul a felmérni kívánt mutatók többsége önmagában nem is elérhető. Elkerülhetetlen tehát a vállalatok kérdőíves megkérdezése, ami azonban némi bizonytalanságot is visz a kutatásba, mivel az indikátorok 60%-a ilyen forrásból származik, míg csupán a fennmaradó közel 40% származik hivatalos statisztikákból. A legtöbb kritika ezen a ponton éri az indexet. A Világgazdasági Fórum (WEF) világszerte partnerintézetek közreműködésével (Magyarországon több, mint 10 éve a Kopint-Tárki Konjunktúrakutató Intézet a WEF partnere) készít felmérést a vállalatok körében. A mintában szereplő vállalatok kiválasztása véletlen, az intézet törekszik a szektorok szerinti reprezentativitásra. A legnagyobb vállalatokat a WEF közvetlenül keresi meg, a felmérés csak

6 a kisebb (Magyarországon 2500 fő alatti) vállalatok körében készül. A minta nagysága országonként eltérő, jellemzően 100 alatti. Ennek módszertani okai vannak, mivel a véleménykutatások terén bizonyított, hogy a trend már ilyen relatíve kis mintánál is kirajzolódik, a nagyobb minta nem eredményezne több információt, költségvonzata azonban jelentős. A WEF az eredményeket kiigazítottan közli leválasztva a szélsőséges válaszokat, valamint hozzáillesztve az előző évi eredményekhez. Így az egyik évről a másikra való kilengések jelentősen tompíthatóak. Mi a versenyképességi felmérés legfontosabb üzenete a világnak? Az idei felmérés több üzenetet is hordoz. Az egyik, hogy most már világosan kirajzolódik a versenyképességi előnyök közötti különbség az országok között. A munkaerő-alapú gazdaságok előnye lassan eltűnik, helyette a tudásalapú versenyképességi előny lép előre. Közel 30 éve folyamatosan, a munkafolyamatok nemzetközi kiszerveződésétől kezdődően, a kevésbé fejlett országok közötti verseny abból állt, hogy ki tudja nemzetközi megrendeléseket minél olcsóbban teljesíteni. Mivel a technológia általában nem állt rendelkezésre a felzárkózó országokban (ezt jellemzően a megrendelők telepítették oda), a gazdaság csupán az olcsó, de még megfelelő képzettségű munkaerőt tudta biztosítani a termeléshez. A versenyképesség megőrzésének kulcsa pedig az volt, hogy mindez hosszú távon fennmaradjon, azaz a munkaerő legfeljebb akkor dráguljon, ha termelékenysége is emelkedik (vagyis képzettebb lett). A világ országai ennek megfelelően váltak szét fejlesztő és összeszerelő műhelyekre. Az új évezred azonban olyan technológiai fejlesztéseket, valamint termelési struktúrákat hozott, hogy a pusztán munkaerő alapú versenyképességi előnyök jelentősen erodálódtak. Új technológiák jelentek meg (biotechnológia, robotika, informatika stb.), ezek pedig elhozták a negyedik ipari forradalmat, aminek eredményeképpen megfelelő szakértelem nélkül nem lehet bekapcsolódni a termelésbe. Az összeszerelés jelentősége csökken, az előnyt ott van, ahol a fejlesztéseket végzik. Az értékláncok termelési struktúra pedig egy új nemzetközi munkamegosztási formává vált, amiben az egész termelést kis folyamatokra (láncszemekre) bontódik és globálisan szerveződik hálózattá (lánccá). A korábbi monopóliumok eltűnnek, helyettük nemzetközi értékláncok jönnek létre. Ez lehetőséget biztosít olyan államok számára is a globális termelésbe való bekapcsolódásra, amelyek korábban valamiért nem tudtak integrálódni a világkereskedelembe. Ha a termelésnek csak egy kis szeletére szakosodnak, akkor annak a beruházási és munkaerő igénye is kisebb, ráadásul minél inkább a tudásra építenek, annál kisebb az anyagköltség, amit korábban esetleg importálni kellett a nyersanyaghiány miatt. Mindez egyben veszély is azok számára, akik valamiért nem képesek a tudásalapú gazdaságba való transzformációra. Ezek az államok továbbra is az olcsó munkaerőre építik versenyképességüket, ami ugyan biztos megrendelést jelent, egyben azonban kis hazai hozzáadott értéket is, így a tudásalapú gazdaságoktól való leszakadás felgyorsulhat. A versenyképességi felmérés másik fontos üzenete az Európai Unió számára szól. Az EU legnagyobb versenytársai az USA és Japán. A WEF ranglistán a legversenyképesebb állam Svájc, amit Szingapúr és az USA követ, majd Hollandia és Németország következik. Japán a nyolcadik. Ha csupán a helyezéseket nézzük, akkor az EU28 átlaga 37, vagyis jelentősen le van maradva mind az Egyesült Államoktól, mint Japántól. Ha a pontszámokat nézzük (1-től 7-ig terjedő skálán, ahol a 7 a legjobb), akkor az EU28 átlagos pontszáma 4,8, míg az USA-é 5,7, Japáné pedig 5,5. A következő ábra a 12 pillér pontszámát mutatja be:

7 3. ábra: Az EU, USA és Japán versenyképességi pontszámai (1-től 7ig, ahol a 7-es a legjobb) a különböző pillérekben Az ábrán látható, hogy az EU csupán egyetlen pillérben jobb, mint versenytársai, ez a makrogazdasági környezet, ami tulajdonképpen a maastrichti kritériumok betartásának köszönhető. A legtöbb uniós tagállam pénzügyileg és gazdaságilag jóval stabilabb, mint az USA és Japán. Még egy második helyezése van az EU-nak, ez pedig az egészségügy és az alapoktatás pillére, ami lényegében az európai szociális ellátórendszer hozadéka. Minden más pillérben utolsó az EU ráadásul a legtöbb esetben a lemaradás igen jelentős. Különösen látványos a hátrány az utolsó három pillérben, ami a fejlett gazdaságok versenyképességi előnyét jelentené: a piacméretben, üzleti komplexitásban és az innovációban. Az európai K+F kapacitás hagyományosan gyengébb a japánnál (ami már az 1960-as évektől jelentős technológiai előnyre tett szert) és az USA-nál. Ez utóbbi sikeresen vonzza az innovatív vállalatokat az országba, Japán pedig saját, úttörő fejlesztéseket végez. Az európai K+F piac pedig jelentősen fragmentált, nagyvállalatok által dominált. Az állami finanszírozás gyenge és visszaélésekkel tarkított, a közösségi finanszírozás hasonlóképpen. A kutatási együttműködések szintén gyengék, a tagállamok közötti tudásbeli különbségek óriásiak. Ugyanez igaz az üzleti komplexitásra, a tagállamok közötti együttműködés sokkal inkább aláés fölérendeltségi viszonyt tükröz, a nyelvi akadályok pedig továbbra is jelentősek. Ennek folyománya a piacméretben látszik; míg Európára a belterjesség jellemző, addig az USA és Japán jelenléte a világpiacon jelentősen meghaladja az EU-t. Ugyan vannak magas szintű Uniós kezdeményezések a versenyképességi előny leküzdésére (például EU2020 célok), ám ezekben is túlsúlyosan jelennek meg szociális szempontok, a valódi cél (azaz a versenyképességi hátrány leküzdése) elérése pedig egyre reménytelenebb. Mit üzen a versenyképességi felmérés a régió és Magyarország számára? A közép-kelet-európai régió versenyképességi helyzete igen speciális, hiszen minden esetben a világ nagy részénél jóval fejlettebb, ám a legfejlettebbekhez képest mégis inkább felzárkózó országokról van szó, amelyek mindkét előbb említett tömb jegyeit magukon viselik. Például az összes új EU tagállamban hagyományai vannak a tudományos kutatásnak, léteznek relatíve magas színvonalú oktatási intézmények, a közegészségügy kiváló, az alapfokú oktatás pedig kiterjedt. Ennek ellenére komoly intézményi problémák vannak, a korrupció szintje már-már harmadik világbéli, az infrastruktúra színvonala messze elmaradt a nyugat-európaitól, a lakosság egészségügyi állapota rossz, a szakképzettség a legtöbb esetben nem felel meg a piac

8 igényeinek se a hallgatók mennyiségében, se a tudás minőségében. A régióból csupán 1-1 hazai tulajdonú vállalat képes a nemzetközi piacra kilépni (azok is inkább Kelet-Európában érdekeltek). A vállalatok hálózatosodása gyerekcipőben jár, a pénzpiac fejletlen. A legnagyobb probléma azonban továbbra is az, hogy a térség nemzetközi versenyképessége az olcsó munkaerőre épül. A versenyképességi rangsorban tartósan előre lépni csupán a Balit államoknak sikerült, azon belül is leginkább Észtországnak. A többi tagállam a 2000-es évek látványos fejlődése után megragadt egy szinten, ahonnan a többség inkább hátrább csúszik, mintsem előre lép. Pedig a versenyképesség javulásának útja, mondhatni, ki van taposva. Látszanak a gyenge pontok, azok javítása pedig korántsem finanszírozás kérdése, inkább elköteleződésre lenne szükség. A következő ábra az európai államok helyzetét mutatja a versenyképességi térképen, azt hogy az országok egymáshoz képest hol helyezkednek el a legfőbb pillérek mentén. 4. ábra: Európa versenyképességi térképe A fenti ábrán jól látható, hogy a versenyképes országok a jobb oldali tengelyen helyezkednek el, és csupán három új EU tagállam található azon a térfélen: Csehország (CZ), Észtország (EE) és Málta (MT). Szintén beszédes, hogy a bal oldalon pedig csak két régi tagállam található: Portugália (PT) és Görögország (EL). A piacméret ebben az esetben úgy értelmezendő, hogy a vállalatok összesen mekkora hazai, illetve külföldi piacot érnek el. Magyarország esetében például közismert, hogy az export aránya a GDP-ben nagyon magas (a világon a 9. legmagasabb), azonban a kivitel ettől függetlenül csupán néhány országba irányul, a hazai piac pedig bőségesen fogyaszt import terméket is. Így annak ellenére, hogy az export nagysága Magyarországon kiemelkedően magas, az elért piacok nagysága kicsi. Az országok egyébként meglepő módon nem az intézményrendszer mentén különböznek leginkább, hanem az infrastrukturális ellátottságban, technológiai felkészültségben, üzleti komplexitásban, innovációban valamint felsőoktatás és szakképzettségben. Ennek oka az, hogy az előbb említett kategóriákban haladást elérni csak igen hosszú távon lehetséges, míg

9 az intézményi háttérben, munkaerőpiacon és makrokörnyezetben már a rövid távú kormányzati elköteleződés is látványos eredményeket tud elérni. A következő táblázat azt mutatja meg, hogy a szűken vett régiónkban hogyan helyezkednek el az országok a versenyképességi pillérek mentén: 1. táblázat: A kelet-közép-európai EU tagállamok versenyképességi helyezései Pillér / Tagállam Bulgária Horvátország Csehország Magyarország Lengyelország Románia Szlovákia Szlovénia Intézményi háttér 3,53 3,63 4,16 3,31 3,99 3,59 4,16 4,1 Infrastruktúra 4,01 4,58 4,68 4,24 4,34 3,61 4,68 4,79 Makrokörny. 5,21 4,41 5,89 5,12 5,14 5,53 5,89 4,91 Eü. & alapok. 5,94 5,78 6,35 5,62 6,19 5,48 6,35 6,47 Felsőok. & szakkép. 4,64 4,7 5,2 4,36 5,03 4,45 4,54 5,42 Árupiac 4,41 4,1 4,67 4,4 4,57 4,22 4,45 4,62 Munkaerőpiac 4,4 3,89 4,5 4,13 4,13 4,04 3,98 4,08 Pénzpiac 4,14 3,58 4,74 3,97 4,24 3,73 4,56 3,21 Technológiai fejl. 5,14 4,72 5,54 4,52 4,76 4,71 4,79 5,19 Piacméret 3,85 3,52 4,43 4,27 5,13 4,53 3,99 3,32 Üzleti komplex. 3,78 3,76 4,49 3,47 4,1 3,56 4,1 4,23 Innováció 3,36 3,06 3,78 3,24 3,39 3,14 3,32 3,93 Megjegyezés: A piros szín az adott kategóriában a legrosszabb, a zöld a legjobb értéket jelöli. A pontszámok 1-től 7-ig terjednek, ahol a 7-es érték a legjobb. A táblázatból leolvasható, hogy Magyarország összesen 4 pillérben áll a legrosszabbul a térségben, és egyben sem a legjobban. Hasonló eredményt egyedül Horvátország produkált. Ebben a tekintetben egyébként nincs változás a tavalyi évhez képest; Magyarország önmagához képest nem teljesített rosszabbul, a többiek azonban előrébb léptek. Ezt tükrözi az is, hogy hazánk versenyképességi pontszámában nem történt változás (továbbra 4,2 pont), 8 ország is bejött azonban Magyarország elé, ami mindenféleképpen intő jel. Magyarországon az intézményrendszer versenyképessége a legrosszabb, az elmúlt 10 évben a visszaesés folyamatos volt (2007-ben még 4,1 ponton állt). Nagyon komoly problémák vannak a korrupcióval, ami esetében nem szabad elfelejteni, hogy a vállalatok ugyanúgy érintettek benne, vagyis a vállalati etikával is gondok vannak. Szintén bajos a kormányzati döntések átláthatósága, amin egyáltalán nem segít, hogy bizonyos közpénzekről csak hosszú perek után lehet információt kapni. Igen jelentős a közbeszerzések során a kontraszelekció, vagyis vannak olyan kormány közeli vállalatok, amelyek nem egy esetben kivételezettek. A felmérés szerint gond van a közpéntek elosztásával, ami gyakran pazarlás. Ez elég markánsan megjelenik az EU-s támogatások terén is, amiről több kutatás is kimutatta, hogy lényegében csak a vállalati finanszírozás kiváltására volt jó, a valódi célt pedig nem érte el. A WEF számításai szerint gond a tulajdonjogok tiszteletben tartásával is; ez a mutató az ún. trafik- és földtörvény hatályba lépése után romlott jelentősen el. A bírói függetlenség megítélése pedig folyamatosan rosszabbodik, a legnagyobb esést pont az idei évben szenvedte el, de érdemes megjegyezni, hogy a jelenleg 3,1 ponton álló mutató 2007-ben még 4,4 pont volt.

10 Az ország infrastrukturális állapota kifejezetten jónak számít a térségben, persze a nyugateurópai színvonaltól még így is elmarad. Rendkívül jó, hogy viszonylag magas az autópályák sűrűsége, ugyanakkor a centralizált közlekedési infrastruktúra továbbra is sok idővel növeli az A-ból B-be való eljutást. A vasúti infrastruktúra jó, bár az utazási sebesség továbbra is lassú, de a teherszállítás így is jobb, mint a környező országokban, a személyszállításban pedig jelentős modernizálás történt a kocsik terén. Az ország légi infrastruktúrájának színvonala visszatért a MALÉV csődje előtti időkre, vagyis a legfontosabb európai célállomások átszállás nélkül elérhetők Budapestről. Továbbra is gyenge pont a kikötői infrastruktúra; Nyugat-Európában a folyók komolyan számításba vehető teherszállítási opciók, nálunk azonban a Dunát kevésbé használják, annak ellenére, hogy hazánk a Duna-stratégia egyik kulcsországa. Az egyik legfejlettebb pillérünk a makrogazdasági mutatók terén található, ami ellentétben a többi mutatóval inkább javult az elmúlt években. A kormányzat elköteleződése a maastrichti kritériumok betartása mellett dicséretes, az eredmények pedig igencsak jót tesznek versenyképességünknek, mivel ha a makrogazdasági mutatóink nem javultak volna az elmúlt években, akkor versenyképességünk sokkal rosszabb lenne most. Igencsak paradox, hogy Magyarország legjobb versenyképességi mutatója az egészségügy és az alapoktatás, hiszen a térségben így is a második legrosszabb. Bár az iskolázottsági mutatók jók, az alapoktatás mindenki számára kötelező, ugyanakkor ahogy a PISA felmérések is igazolják, a diákok eredményei évről-évre rosszabbak. Az alapoktatásból kikerülő gyerekek egyötöde tekinthető funkcionális analfabétának, ami a későbbi elhelyezkedési esélyeiket lényegében nullára rontja. Az egészségügyi ellátás minősége egészen rossz: Magyarországon a kezelhető (pl.: diabétesz) vagy megelőzhető (pl.: szív- és érrendszeri betegségek) betegségben elhunytak aránya duplája az európai átlagnak, mert a beteg nem megy (jut) időben ellátáshoz, vagy nem megfelelő ellátáshoz jut (ide értve a várakozást is). Hazánkban a születéskor várható átlagos élettartam nőknél 80, férfiaknál 72 év, az egészségben eltöltött idő pedig ennél kb. 20%-kal alacsonyabb, vagyis a lakosság (munkaerő) egy jelentős részének még a szolgálati idő alatt lesz valamilyen krónikus betegsége, ami a munkájára is kihat, illetve egy jó részük (kb. 20%, különösen a férfiak körében) még a nyugdíjba vonulás előtt elhalálozik. A felsőoktatási és szakképzési pillér hazánk egyik leggyengébb pontja, ami óta folyamatosan romlik, lényegében a felsőoktatási tandíj bevezetése óta. Korábban sem volt azonban jó szinteken ez a mutató; a felsőoktatási kínálat igen szűk, magyarországi egyetem a top százas listáktól jól le van maradva, a tehetséges fiatalokat külföldön képzik. A szakképzésre hasonlóak igazak, mint a felsőoktatásra. A kínálat nem tükrözi a piac igényeit, a képzés színvonala gyenge. Bizonyos szakemberekből komoly hiány van a munkaerőpiacon, míg a szakképzetlenekből túlkínálat van. Ez egyébként nem csupán Magyarországra igaz, hanem Nyugat-Európára is, ami viszont a magas bérekkel elszívja a szakképzett munkaerőt az alacsonyabb bérszínvonalú országokból. A külföldi munkavállalók magyarországi hasznosítása pedig egyelőre nem járható út. Az árupiaci hatékonyság hazai szintje közepesnek mondható. Igaz ugyan, hogy a belső vámok eltörlése óta az effektív vámteher lényegében megszűnt, a munkát és termelést terhelő adók és járulékok szintje azonban világviszonylatban is magas. Kevés olyan hazai vállalat van, amely akár Magyarországon is jelentős piaci részesedéssel bírna, ami az alacsony termelékenység következménye. A vállalatok többsége legfeljebb helyi, esetleg regionális szinten érdekelt a versenyben, országos érdekeltsége csak kevés cégnek van. Aggasztó továbbá, hogy a külföldi

11 tulajdonú vállalatok termelékenysége sokkal jobb, mint a tisztán hazai tulajdonúaké. Ugyanakkor kiemelendő, hogy az ország külföldi tőke vonzó képessége az elmúlt időszakot tekintve egészen jó. A munkaerőpiaci mutatókban felemás képet kapunk az országról. Egyrészt a hazai szabályozási környezet kedvezőnek mondható, a szerződések a munkavállalót és a munkaadót is kielégítően védik. Az alkalmazottak felvétele és elbocsátása gyorsan kivitelezhető folyamat. Ugyanakkor az ország nem képes megtartani a munkaerő egy jó részét, helyettük pedig nem képes munkába állítani megfelelően képzettet se a hazai, se a külföldi állományból. A munkát terhelő adók és járulékok magasak és bár ennek javítására vannak kormányzati tervek, kétséges azonban hogy ezek hatása mikor lesz majd érezhető. Hazánk pénzpiaci fejlettsége európai viszonylatban igen gyenge. A vállalkozásoknak elenyésző hányadában van hajlandóság és képesség a tőkepiacról való forrásbevonásra (pl.: kötvények vagy részvények formájában). Ez részben annak is köszönhető, hogy a magyar tőzsde igen kicsi, lényegében alig néhány vállalat részvényeivel folyik valódi kereskedés. A lakosság idegenkedik a tőkepiactól, aminek az utóbbi idők brókerbotrányai sem tettek jót. Mindezek után a vállalatok továbbra is ki vannak téve a banki hitelminősítésnek és kamatoknak, továbbá az EU-s forrásoknak. Az ország technológiai felkészültsége önmagában nem rossz, de még így is a régióban a legrosszabb. Az internet elterjedtsége alacsony az európai magországokhoz képest, a lakosság digitális kompetenciája pedig kifejezetten rossz. Mindez megmutatkozik a vállalatok technológiai fejlettségén is, ami kifejezetten a nem informatikai jellegű vállalatokat érinti. A számítógéppark (ha alkalmaznak egyáltalán) gyakran elavult, ahogy a szoftverek is. A magyar vállalatok szinte egyáltalán nem használják ki a modern technológia adta lehetőségeket, nem csupán a konkrét termelésben, hanem más területeken sem, úgymint marketing vagy vállalatirányítás, miközben a régió többi országában mindez már a mindennapi vállalati élet része. Ami a piacméretet illeti, ahogy ezt már korábban említettük, a kiszolgált piacok mérete annak ellenére kicsi, hogy a GDP arányos export magas. A hazai kivitel alig néhány országra korlátozódik, ezeken kívül a magyar jelenlét marginális. Ezért aligha lehet távolság miatti szállítási költségnövekedés okolni; a magyar vállalkozások lényegében nem tudnak olyan piacra betörni, ahol nem beszállítók. Ennek oka a nyelvtudás hiányában, valamint a fentebb említett tényezőkben keresendő. Az üzleti komplexitás szoros összefüggésben van a korábban ismertetett mutatókkal. Itt elsősorban a hálózatosodás és a kooperáció hiánya emelendő ki. Ezért azonban nem feltétlenül a vállalatok hajlandósága okolható, mivel nincs is jelen kellő számú olyan magyar vállalat a piacon, amely olyan minőségben termelne, hogy a kooperáció lehetősége egyáltalán érdemben felmerülhetne. A vállalatok kommunikációja gyenge (lásd előző két pillér), marketingstratégiája csak elenyésző hányaduknak van. A magyar cégek az értékláncok alján helyezkednek el, ami azt jelenti, hogy jellemzően alacsony hozzáadott értéket állítanak elő, ami főleg az olcsó munkaerőn alapul. A tervezés és kutatás-fejlesztés jellemzően nem hazánkban történik. A versenyképesség csúcsán az innováció áll, ebben hazánk a harmadik legrosszabb a régióban. Ellentétben a többi pillérrel, ahol a legtöbb esetben a vállalatokon kívül álló okokkal tudtuk magyarázni lemaradásunkat, ebben a pillérben inkább a vállalati magatartás okolható a

12 gyenge helyezésért. A hazai innovációs és K+F kapacitás ugyanis nem lenne olyan rossz, ahogy azt pontszámok mutatják. Bár valódi kutatóból kevés áll rendelkezésre, minőségük azonban magas színvonalú, még ha nem is érik el a világ élvonalát. A válság óta azonban megcsappant a vállalatok kutatásra fordított kerete, így igen nehézkes az egyetemekkel, kutatóhelyekkel való együttműködés. Mindezt nehezíti, hogy a felsőoktatási intézmények állami finanszírozása sokat romlott, így a kutatási együttműködések részben intézményfinanszírozás-jellegűek is. Ezen kívül az egyetemi alkalmazottakat komoly korlátok közé szorították, így egy együttműködési megállapodás megkötése is már-már áthidalhatatlan akadályokba ütközik. Tanulságok Magyarország számára Mi magunk a tavalyi év után úgy hittük, hogy hazánk versenyképessége tovább már nem romolhat részben igazunk is lett. A pontszám nem változott, de azzal nem kalkuláltunk, hogy több ország is gyorsabban fejlődik majd, így helyezésünk romlik. Sajnálatos módon ezzel továbbra is számolnunk kell. A pontszám várhatóan már nem fog jelentősen romlani, de számottevő javulásra sem számítunk. A versenyképesség javulása ugyanis alapvetően két síkon képzelhető el: rövid távon sürgősen javítani kell az intézményi háttér hibáin. Csökkenteni kell a korrupciót, átláthatóvá kell tenni a döntéshozatalt, meg kell szüntetni a kivételezést. Bár ezek gyakran hangoztatott pontok, változás ezen a téren alig tapasztalható, pedig a teljes pálfordulás csakis kormányzati döntés kérdése. Az ilyen változások nem példa nélküliek a világban. A román kormány képes volt jelentősen visszaszorítani a korrupciót, még ha ennek egy-két magas rangú politikus áldozatul is esett. Az átláthatóság kérdését a skandináv országok példájából lehetne átvenni, míg a közbeszerzések során fellépő kivételezések már a korrupció csökkenése és az átláthatóság növekedése következtében visszaszorulhatnának. A másik dimenzió azonban hosszú távú; a felsőoktatás és szakképzés, valamint az egészségügy állapotán csak 10 éves távlatokban lehet érzékelhetően javítani. Szükség van az egyetemi képzések színvonalának emelésére és a kínálat kiszélesítésére. Mindez nem példanélküli Európában Hollandiában, amely méreteiben hasonló Magyarországhoz, a felsőoktatás világszínvonalú. Mindez nagyrészt finanszírozás kérdése, igaz a hallgatók megfelelő képzését már az alapoktatásban el kell kezdeni és ebben is súlyos lemaradása van Magyarországnak. Az egészségügy javítása sem csupán pénz kérdése, hanem a szervezettségé is. Ezen kívül a megelőzhető betegségek visszaszorítása érdekében erősíteni kell a prevenciós oktatást. Ez utóbbi tekintetében történtek már pozitív változások, az eredmények azonban csak egy generációváltás után érezhetőek majd. Összességében elkerülhetetlen, hogy a mindenkori kormányzat gyökeres változásokat eszközöljön saját politikáján. Ellenkező esetben minden olyan ország, amely ezt megtette, meg fogja előzni hazánkat. A versenyképességi rangsorban pedig már csak Horvátország és Görögország található mögöttünk az EU-ból, néhány év múlva azonban könnyen az ő szintjükre süllyedhetünk, ha nem történik változás.