BEBESI GYÖRGY II. MIKLÓS AZ UTOLSÓ ROMANOV

Átírás

1

2 BEBESI GYÖRGY II. MIKLÓS AZ UTOLSÓ ROMANOV II. Miklós az orosz történelem ellentmondásos megítélésű, tragikus sorsú alakja. Az 1613-ban hatalomra kerülő Romanovdinasztia utolsó tagja, a pravoszláv egyház szentje, a kortársak azonban Véres Miklósnak hívták, s a háború végén védőőrizetbe kellett helyezni, hogy az elkeseredett, feldühödött tömeg ne koncolja fel. Ellenségei is tudták, hogy családját szerető, jó apa, nyitott gondolkodású és művelt ember. Gyakran adott interjút, a maga módján liberális volt, például megengedte, hogy folyami fürdés közben ruhátlan felvételt készítsenek róla, amire sem a korábbiakban, sem a későbbiekben, sem más uralkodócsaládokban nem nagyon találunk példát. Ugyanakkor erélytelensége, döntésképtelensége, kiszámíthatatlansága, feleségétől és udvari sarlatánoktól való túlzott függése miatt meglehetősen negatív a történelmi megítélése. Egyrészt ő volt az az uralkodó, aki ha kényszer hatására is alkotmányt adott a birodalom népeinek, másrészt nehezen bocsátják meg neki a birodalom bukásában játszott dicstelen szerepét, a dinasztia tekintélyének lejáratását, Oroszország iszonyatos első világháborús emberveszteségét s az elmaradt reformokat. Minderre különös fényt vet mártíromsága, az a tény, hogy családjával együtt bírósági eljárás és nyilvános ítélet nélkül egy pincében lőtték agyon július 17-én éjjel. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN 69

3 MIKLÓS (jobbra, ülve) testvérei körében japán háborút felvállaló cári ukázban erősen negatív lenyomata maradt. Hazatérése után meg hitt, romantikus kapcsolatba került a Szentpétervári Opera egyik balettcsillagával, Matilda Kseszinszkajával, ami bőséges beszédtémát nyújtott a főváros közönségének. Azok a diplomaták, akikkel ekkoriban találkozott, például az ifjú Churchill, később mind azt nyilatkozták róla, hogy rendes ember, de nem tűnik alkalmasnak az uralkodásra. Saját apja sem volt ebben bizonyos. Amikor 1892-ben Vitte gróf, pénzügyminiszter azt javasolta III. Sándornak, hogy a 24 éves Miklós legyen a transzszibériai vasútépítés felügyelőbizottságának elnöke, az uralkodó azt válaszolta, gyerek még, nem alkalmas erre. Miklós sportos életformát folytatott, na ponta több kilométert gyalogolt, úszott ekkor készültek a híres ruhátlan felvételek róla, szeretett teniszezni, biliárdozni, és az uralkodó elit kötelező sportjának, a vadászatnak is szívesen hódolt. Ugyanakkor nem vetette meg a cigarettát és az alkoholt, ebben sem nagyon különbözött kortársaitól. Barátságos volt, mindig meghallgatta, akivel beszélt, ám nem szeretett vitatkozni, és utólag sokszor másképp döntött, mint amit a beszélgetés során megígért, ezért kiszámíthatatlannak tartották. Már a kortársak is érezték a rendes ember alkalmatlan uralkodó dilemmát, ez annyira így volt, hogy Mihail Katkov, a konzervatív publicisztika kiemelkedő alakja vezércikket írt lapjába, amelynek az volt a fő gondolata, hogy Miklósnak nem embernek kell lennie elsősorban, hanem uralkodónak. FELESÉGE GYERMEKKOR Nyikolaj Alexandrovics május 6-án született, gyermekéveit az ún. Anyicskovpalotában töltötte, és a kor szokása szerint magánneveltetésben részesült. Oktatását Konsztantyin Pobedonoszcev felügyelte, akit sokan a birodalom rossz szellemének tartottak. Ő volt Miklós apja, III. Sándor egyik legfőbb tanácsadója, a konzervatív eszmerendszer zászlóvivője, aki az autokráciát változatlan formában akarta megőrizni Oroszországban. Miklós egy korabeli átlagos gimnáziumi tanterv anyagát sajátította el, de a klasszikus görög és latin helyett a modern nyelvekre németre, angolra, franciára és édesanyja miatt valamennyire a dánra, valamint a történelem és a földrajz oktatására helyezték a hangsúlyt. Miklós gyakran mondta ké sőbb, ha nem kellett volna örökletes közéleti szerepet vállalnia, akkor történész szeretett volna lenni. Természetesen hadtudományokat is tanult, ezt szerette, s eb ben különösen tehetségesnek mutatkozott. Nagy volt a munkabírása, és tanárai dicsérték az emlékezőtehetségét ben, 16 éves korában orosz szokás szerint nagykorúsították, s megkezdte katonai szolgálatát. Folyamatosan haladt előre a katonai ranglétrán, 1892-re elérte az ezredesi rendfokozatot, ez volt a legmagasabb szint, amelyre önerőből el lehetett jutni. (Éppen ezért letartóztatása után Nyikolaj Romanov ezredesnek nevezték) ben nagy külföldi utazásra indult, világot kívánt látni, Indiában vadászott, Ceylonban, Szingapúrban járt, megfordult Kínában, Jáva szigetén és Japánban is, ahol kellemetlen élmény érte, Otszu városában egy vallási fanatikus karddal támadt rá a még fehér embert nem látott szigetlakó ördögnek vélte, alig tudták megmenteni. Állítólag innentől kezdve gyűlölte a sárgákat, aminek későbbi döntéseiben, például az orosz A másik tényező, amely majd uralkodását alapvetően meghatározza, házassága Hesseni másképpen Darmstadti Alexandrával, akit rokonai Alice-nak neveztek. Alice Hesseni IV. Lajos gyermeke volt, édesanyja Viktória angol királynő lánya, így került Miklós rokonságba az angol királyi családdal. Alice bátyja háromévesen meghalt hemofíliában (vérzékenységben). Az angol királyi família betegsége a család nőtagjainál nem okozott tüneteket, viszont továbbörökíthették. A trónörökös, Alekszej cárevics is vérzékeny lett, s majd az emiatti anyai aggodalom hajtja sarlatánok karjaiba a cári családot. A hercegnő és Miklós 1884-ben Peterhofban találkoztak Alice ekkor még csak 12 éves volt, ám csak 1894-ben Coburgban döntöttek a házasságkötés mellett, amelyre végül egy nappal III. Sándor halála után, október 21-én került sor Livadiában. Alice tudott Kseszinszkajáról, de megbocsátott Miklósnak, aki lezárta ezt a kapcsolatot, így frigyüknek ez nem 70 RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

4 lehetett akadálya. A házasság feltétele volt, hogy Alice a lutheránus hitről áttérjen az ortodoxiára, amit csak hosszas vonakodás után tett meg. A pravoszláviában az Alexandra Fjodorovna nevet kapta. Alexandra Fjodorovnának nem sikerült sem az orosz közvéleményt, sem az Orosz - országban állomásozó külföldi diplomáciai kart megnyernie magának. Georgina Buchanan, a pétervári angol követ felesége úgy nyilatkozott róla, hogy ostoba, s ostobaságához fennhéjázó, gőgös viselkedés társul. Szentpétervár nevezetességei nem érdekelték, egyszer sem nézte meg a főváros híres múzeumait, nem olvasott, viszont gyógyítókkal, misztikusokkal, sarlatánokkal vette körül magát az udvarban, aminek később tragikus következményei lettek. A házasságkötés után az uralkodói pár egyébként is elszigetelődött. Korábban Miklós társasági embernek mutatkozott, gyakran járt színházba, most csak legszűkebb környezetükkel tartották a kapcsolatot. A feleség és Miklós édesanyja, Marija Fjodorovna között klasszikus anyós meny konfliktus alakult ki, mindketten igényt tartottak Miklós irányítására. A gyerekek születése után ebben a küzdelemben Alexandra kerekedett felül, az uralkodó elsősorban őrá hallgatott. ROSSZ ELŐJELEK Amikor III. Sándor váratlanul meghalt, az udvari körök egyes tagjai pl. Vitte gróf nyíltan meg is fogalmazták, hogy a trónörököst nem tartják sem felkészültnek, sem alkalmasnak az uralkodásra. Nem is indult jól a dolog: Miklós január 17- re összehívta a zemsztvoképviselők országos gyűlését a Téli Palotába, ahol mindenki nagy bejelentést várt, a II. Sándori re - formok folytatását, a rendszer alkotmányos engedményekkel történő fellazítását. Ehelyett Mikós megjelent a felségével, akivel alig néhány hete esküdtek, és remegő kézzel egy papírlapról rövid beszédet olvasott fel, amelynek lényege az volt, hogy az autokrácia elvét szilárdan és hajthatatlanul fenntartja. A jelenlévőkre hideg zuhanyként ható beszéd megadta uralkodása alaphangulatát. A másik szerencsétlen felütés a koronázási-beiktatási ünnepség volt, amelyre május 14-én került sor. A rengeteg külföldi uralkodó jelenlétében zajló, négyórás szertartás után négy nappal a Hodinka-mezőn koronázási ünnepséget hir - dettek, amely véres tragédiába torkollott. A ka tonai lőtérként szolgáló területen éppen átalakítások zajlottak, s a földmunkák miatt hatalmas gödrök voltak a mezőn. Az ökörsütésre, ingyenkenyér- és vodkaosztásra gyülekező em berek megindultak az ajándékosztás vélt helye felé, majd pánik tört ki, s a meg- A CÁREVICS Nyikolaj Alexandrovics, 1880 RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN 71

5 már a századfordulótól különféle sarla - tánok, gyógyítók, jövendőmondó látnokok vagy éppen szent em berek, szta - recek. Kiemelkedtek a sorból az ún. montenegrói nők, két hercegnő, Sztanka és Mi lica, akik a cárné bizalmát gyomorbetegsége idején tanúsított odaadó szolgálatukkal vívták ki. Később nagyhercegekhez adták férjhez őket, ám Vitte gróf csak boszorkányokként említi őket. Hírhedt figura volt Philippe, a Franciaországból elkergetett, diploma nélküli orvos, akinek a cárné utasítására Oroszországban katonaorvosi diplomát utaltak ki. lódult tömeg a gödrökbe taposott számos szerencsétlenül járt embert. Később hivatalosan 1389 halottról és nagyjából ugyanennyi sebesültről szóltak a híradások. Ez az esemény beárnyékolta Miklós egész későbbi uralkodását, a kortársak egy része különösen a baloldali forradalmárok ekkor nevezte el Véres Miklósnak. A kor arisztokratáinak és diplomatáinak jobb érzésű részét pl. Vittét pedig az háborította fel, hogy a tragédia napján este a francia nagykövetség bálját nem halasztották el, sőt az ifjú uralkodópár mosolyogva eltáncolta a nyitótáncot, miközben az egész város gyászolt. A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy Miklós még a tragédia napján 100 ezer aranyrubelt adományozott az elhunytak hozzátartozóinak. A házasságkötés után jöttek sorban a gyerekek, ahogy illett, ám trónöröklési szempontból szerencsétlen módon csak lányok érkeztek: 1895-ben Olga Nyikolajevna, 1897-ben Tatyjana, 1899-ben Marija, 1901-ben Anasztazija. Végül 1904-ben megszületett a várva várt fiú trónörökös, Alekszej Nyikolajevics. Bár érkezése óriási öröm volt a család és a birodalom számára, hamar kiderült, hogy különös be - tegségben szenved, amelyet éppen hogy megismert a kor orvostudománya. Nagy nehezen diagnosztizálták nála a hemofíliát, melyet családja női ágától örökölhetett, ám állapotát államtitokká nyilvánították. A századforduló vi lágvégeváró hisztériája azonban felerősítette a spiritualizmust, a transzcendens jelenségek észlelését az országban. A vidéki és fővárosi kastélyokban asztalokat táncoltattak, halottakat idéztek, szellemekkel társalogtak, és ez a légkör növelte a német származású cár né különös fogékonyságát ezek iránt. A palota legszűkebb belső kö rei hez tartoztak II. Miklós Philippe feladata lett volna a fiúörökös születésének elősegítése az udvarban. Alexandra annyira megbízott Philippében, hogy csak neki engedte megvizsgálni magát, sőt egyszer még ún. álterhességet is produkált a kedvéért. Philippe váltig állította, hogy Anasztázia fiú lesz ezzel és a cárné álterhességével azonban eljátszotta a becsületét. Hazaküldték Franciaországba, ahol néhány évvel később meghalt, de még hátrahagyott egy jóslatot, amely szerint újjászületik és visszatér. Ezzel előkészítette a talajt a leghírhedtebb sarlatánnak, Raszputyinnak, akiben sokan Philippe reinkarnációját látták október 24-én Miklós a következőket jegyezte fel naplójába: Ma délután, miközben Sztankával és Milicával teáztunk, megismerkedtünk Grigorijjal, Isten balgájával a tobolszki kormányzóságból. Ő volt Grigorij Raszputyin, a ravasz szibériai paraszt akit felfokozott nemi vágy (szatiriázis) jellemzett, aki egy szent ereklye (Verhoturjei Szent Simon) ajándékozása ürügyén került az uralkodópár közelébe. Hamarosan kiderült, hogy a sztarec hipnotikus képességekkel rendelkezik, s megnyugtató hangjával, énekeivel 72 RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

6 képes elállítani a cárevics külső vérzését és csillapítani a belső vérzések következtében fellépő fájdalmat. Képességei a paranormalitás határait súrolták, sőt át is lépték, mivel ezt telefonon, sőt táviratilag is képes volt gyakorolni, emellett kiváló látnok volt. Mindezek miatt, de főleg gyógyítóképessége okán a gyermekéért aggódó cárné legközelebbi bizalmasa lett, majd hamarosan a család gyóntatója, an nak ellenére, hogy formális papi felszenteléssel nem rendelkezett. Személye dön tő módon fogja meghatározni a család s közvetve a birodalom sorsát is Hesseni Alexandra ALKOTMÁNY ÉS FORRADALOM Miklós 1904-ben a japánok iránti személyes ellenszenvétől is vezérelve a tisztikar nyomására beleugrott a diplomatái által hevesen ellenzett háborúba Japán ellen Koreáért és Mandzsúriáért. A háború azonban súlyos vereségek sorát hozta számára: Port Arthurnál a japánok a kikötőben semmisítették meg szinte a teljes csendes-óceáni orosz flottát, Csuzimánál a fél világot körülhajózó balti flottát, Mukdennél pedig hatalmas szárazföldi vereséget mértek az orosz seregekre. A katonai kudarc felszínre hozta a birodalom összes belső gyengeségét, a hideg tél, a rossz élelmezési viszonyok pedig forráspontig hevítették az indulatokat. Eb - ben a helyzetben egy újabb durva hiba felrobbantotta társadalmat: január 9- én a palotaőrség szétlőtte a békés monarchista munkások menetét, akik ikonok, templomi zászlók alatt vonulva petíciót kívántak átnyújtani Mikósnak. Ez volt uralkodásának második nagy véres eseménye, az ún, véres vasárnap. Kirobbant a forradalom, és már ekkor úgy nézett ki, hogy uralkodása alig egy évtized után összeomlik. Az utcán tüntetések és sztrájkok zajlottak, az üzemekben leállt a munka, a vonatok az állomásokon ragadtak, a boltok nem nyitottak ki, a távírópóznákat átvágták, teljes volt a káosz, a szmuta nyarára a birodalom gyakorlatilag szétesett. Miklós a válság pillanataiban megértette, hogy csak akkor tud trónon maradni, ha jobb meggyőződése ellenére alkotmányt vezet be, és áttér a parlamentáris uralkodási formára. Az alaptörvény kidolgozását a szeptember 16-án Amerikából hazatérő Vittére bízta, aki az amerikai Portsmouthban zseniális diplomataként a súlyos háborús vereség ellenére meglepően enyhe békét tudott kötni a japánokkal. A diplomáciai teljesítményéért a cártól grófi rangot kapó Vitte alig néhány hét alatt letette az asztalra a munkatársaival kidolgozott alkotmánytervezetet, amely megfelelt a kor nemzetközi trendjeinek. Miklós azonban ismét az udvari intrikusok befolyása alá került, akik azt javasolták, ne írja alá, mert az Vitte kezébe juttatja a hatalmat. Szokott döntésképtelenségén a nagyhercegek nyomására jutott túl, akik értésére adták, hogy csak az alkotmány és a forradalom között választhat, az autokrácia változatlan formában történő megőrzésére semmiképpen sincs mód. Emlékirataiban Vitte leírja, hogy a Szentpétervárt Carszkoje Szelóval, a cári rezidenciával összekötő kisvasúton több tucatszor utazott ki az uralkodóhoz, mert Miklós hezitált, s mindig talált valami kifogásolnivalót a szövegben. Végül azonban október 17-én közzétette kiáltványát, amelyben az orosz történelem során először alkotmányt adományozott a birodalom lakosságának, így RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN 73

7 II. MIKLÓS felesége és gyermekei körében

8 Olga Nyikolajevna Tatyjana Nyikolajevna Marija Nyikolajevna Anasztazija Nyikolajevna

9 II. MIKLÓS és az ben született, várva várt fiú TRÓNÖRÖKÖS, Alekszej Nyikolajevics ő lett az első (és utolsó) alkotmányos monarchája a hatalmas országnak. Az első kabinet vezetését a tervezetet kidolgozó Vitte grófra bízta. Az újdonsült gróf a kormányzást ahogy írta pénz és katonaság nélkül vette át, mert az emberek me nekítették a pénzüket bankokból, a katonaság a japán hadszíntéren rekedt, a rendőrség pedig bénult állapotban volt. Vitte és Miklós szerencséjére azonban az orosz társadalomban nagyon erősek voltak a monarchista tradíciók, és a forradalommal szemben már februártól tömegmozgalom bontakozott ki, amely a középkori nemzetmentő hagyományok mintájára a cárizmus és a régi rendszer minden eszközzel történő megvédését tűzte zászlajára. A magukat feketeszázasoknak nevező kispolgári tö - megek ellentüntetéseken vonultak fel, s pogromokat szerveztek a forradalmárok és a zsidók ellen. Fegyveres harci alakulataik, a druzsinák önkéntesen védték a cárt és a fővárost. Ősszel kiírták a dumaválasztásokat, és tavasszal összeülhetett az orosz történelem első, parlamentre emlékeztető történelmi képződménye, az első állami duma. Időközben azonban a piszkos munkát elvégző, a rendszert stabilizáló Vittét me gint csak rossz tanácsadókra hallgatva Miklós menesztette, az októberi deklarációt pedig úgy formálták át, hogy az a lehető legkisebb mértékben sértse az autokrácia korábbi gyakorlatát. Miklós maradt a hadsereg főparancsnoka, feloszlathatta a dumát, sőt egy felsőházként működő államtanácsot szerveztek föléje, amely szintén semmíthette a képviselők kezdeményezéseit. Ennek ellenére az orosz történelem első parlamentjét Miklós már néhány hónap után feloszlatta, mert a trudovik küldöttek földosztást követeltek, s ez meg - haladta a konzervatív nemesi körök tűrőképességét. A valamivel stabilabb belpolitikai helyzetben, melyet Vitte intézkedéseinek és a feketeszázas mozgalomnak köszönhettek, új dumaválasztásokat írtak ki, erősen szűkített választójog alapján. Amikor a második állami duma ( a népharag dumája ) is elfogadhatatlan követelésekkel lépett fel, így például valódi alkotmányt, kibővített választójogot és megint csak földosztást követelt, Miklós ismét a törvényhozás feloszlatása mellett döntött. Ezt már nem személyesen intézte, mert nevetségessé vált volna az európai közvélemény szemében, hanem rábízta az új kegyencre, az új megmentőre, Arkagyij Sztolipinra. A volt belügyminiszter 1906 tavaszától kemény kézzel vette át a kormányzást, és az uralkodói akaratnak megfelelően, mond vacsinált okkal feloszlatta a második állami dumát. Ezzel a június harmadikai államcsínnyel tulajdonképpen véget ért a forradalom. Utána kiírták az újabb dumaválasztásokat, de olyan szűkre szabott választójogi törvény alapján, hogy végre sikerült olyan törvényhozást létrehozniuk, amely stabil többséget biztosított a cári kormányzatnak. Sztolipin rendteremtésének és ígéretes reformjainak következtében Oroszország és a cári család életében ismét egy nyugodtabb periódus következhetett. Ezt a félparlamentáris időszakot a történetírás júniusi monarchiának nevezi. A DINASZTIA ROSSZ SZELLEME: RASZPUTYIN Az utolsó Romanovnak, Miklósnak 1907 júniusától 1917 márciusáig még egy évtized adatott meg, ám ebből csak az első néhány év volt viszonylagosan nyugodtnak tekinthető. Nőttek a lányok, Olga volt a legokosabb, ez tanulmányi eredményein is meglátszott, költői hajlamát fennmaradt versei tanúsítják, Tatyjana gyengébb képességeit nagy szorgalmával pótolta, ő volt az, aki leginkább az anyjára hasonlított. Marija igazi kedves orosz szépség volt, Anasztazija pedig jólelkűségével, segítőkészségével tűnt ki. Sportos életformát folytattak, teniszeztek, kerékpároztak. Mik lós szenvedélyes fotós volt, ennek is köszönhető, hogy számos kép maradt fenn családjáról és róla is. A család nyugodt magánéletének hátterét Sztolipin reformjai biztosították. A fia tal miniszterelnök intézkedései főleg a faluközösségi rendszer felszámolása és a modern vállalkozó parasztság kialakítá- 76 RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

10 sa terén sikeresnek mutatkoztak, fokozatosan megjelent egy gyarapodó középosztály. A nem tehetségtelen kormányfő bírósági reformjával, a nemzetiségek autonómiatörekvéseinek támogatásával, a zsidók emancipálására irányuló erőfeszítéseivel a cári birodalmat a jogállamiság felé vitte. Egy nyilatkozatában 20 évet kért az uralkodótól és a sorstól, hogy megmentse Oroszországot. Eközben a cári család tekintélyét az új kegyenc, Raszputyin viselt dolgai ásták alá. A felkapaszkodott paraszt botrányos életformát folytatott, számos pétervári hölgy lett a szeretője, pénzért adott jóslatokat, részegeskedett, a személye körül valóságos hisztéria bontakozott ki. A közvéleményt azonban legalább ennyire felháborította a sztarec túlságosan közvetlen kapcsolata a cári családdal. Miután a cárné gyóntatója lett, intim közelségbe került vele, és pletykák terjedtek arról, hogy Alexandra Raszputyin szeretője lett. Már maga a szóbeszéd is kikezdte a Romanov család amúgy is megtépázott tekintélyét. S bár a viszonyra semmilyen bizonyíték nem volt, nyilvánvaló lett, hogy az uralkodói család egy sarlatán befolyása alá került. Alexandra rendkívüli módon hallgatott fia gyógyítójára és egyben saját gyóntatójára, ő maga pedig erős asszonyként határozottan befolyásolta a nem túl határozott uralkodót, így a korabeli vélekedés, hogy a cárt és környezetét a háttérből egy tanulatlan paraszt irányítja, nem állt messze a valóságtól. Természetesen a kormány és a miniszterek, diplomaták is felfigyeltek a problémára, és számos alkalommal megpróbálták ezt szóvá tenni az uralkodónak. Sztolipin is több ízben tett lépéseket, hogy Raszputyint eltávolítsa az udvarból, sőt a sztareccel a korábban őt támogató klérus is szembefordult, egy egyházi meghallgatás után Iliodor szerzetespap vezetésével alaposan meg is verték. Ám aki Raszputyint bírálni merte, igen könnyen kegyvesztetté válhatott. Tilos volt a nevét leírni a sajtóban, abszolút védettséget élvezett. A cárné bűne nem az intim közelség volt, hanem az, hogy a sztarecet valamenynyi botrányából kimentette. Raszputyinnak volt egy fegyvere, amellyel mindenkit sakkban tartott: a hemofíliás trónörökös egészségére gyakorolt kedvező hatása, és ez mindent felülírt, sőt a cárné utasítására az Ohrana védelme alá helyezték. Eközben maga Alexandra is hozzájárult a di - nasztia tekintélyének további rohamos csökkenéséhez. Furcsa kapcsolatot alakított ki egy udvarhölgyével, Anna Virubovával, akivel utazásaik alkalmával mindig egy szobában és egy ágyban aludtak, a századelő Oroszországának szóhasználatával ágyastársaknak nevezték őket. Közben Miklós ismét csak rossz tanács - adókra hallgatva közvetlenül vagy közvetve közreműködött abban, hogy a birodalom elveszítse utolsó esélyét ben A CÁR GYERMEKEI FentrŒl lefelé: Olga, Tatyjana, Marija, Anasztazija és Alekszej RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN 77

11 következménye a björkői egyezmény, amellyel Miklós önkényes döntéssel kis híján kiszakította Oroszországot szövetségi rendszeréből, és amelyet az orosz diplomácia csak óriási erőfeszítések árán tudott semlegesíteni. II. MIKLÓS unokatestvérével, V. György angol királlyal, 1913 Dimitrij Bogrov, egy kétnapos eszer párttagkönyvvel rendelkező álanarchista a Kije vi Operában meggyilkolta Sztolipin miniszterelnököt, miközben 50 kmes körzetben rendőri-katonai sorfal biztosította a II. Sándor szobrának felavatására érkező uralkodót. Már a kortársak számára is világos volt, hogy a parancs a legfelsőbb körökből érkezhetett. Tanácsadói meggyőzték Miklóst, hogy Sztolipin a fejére nő, ám túlságosan népszerű, ezért nem célszerű leváltani. Azt a javaslatát, hogy a flotta és a hadsereg főparancsnoka a mi niszterelnök legyen, és ne az uralkodó, úgy interpretálták Miklósnak, hogy Sztolipin át akarja venni tőle a hatalmat. A gyilkosság után óriási hajsza indult az eszerek ellen, de a birodalom bukásáig már egyszer sem sikerült nagy formátumú politikust állítani az ország élére, igaz, Miklós nem is törekedett erre. Hasonló következetlenség jellemezte Miklós külpolitikáját is. Bár a 19. század második felétől már a nemzeti érdekek határozták meg a külkapcsolatokat, a cár továbbra is szorosan ápolta a dinasztikus kötelékeket, különösen Vilmos császárral, még akkor is, amikor már az antant szövetségi rendszere fűzte országát Angliához és Franciaországhoz. Németbarátságában kétségtelen szerepet játszott felesége származása és a német császárhoz fűződő közeli rokonsága. Unokatestvérével angolul leveleztek, hogy egyikük anyanyelve se élvezzen előnyt, egymást Villynek és Nickynek szólították, s meghitt barátságot ápoltak. Ennek a tájékozatlanságnak és meggondolatlanságnak lett a ZUHANÁS A SZAKADÉKBA: AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ Miklós és a birodalom sorsát az első világháború pecsételte meg. Már az orosz japán háborúnál látszott, hogy a belsőleg gyenge birodalom nem bír ki külső katonai kudarcot, mert társadalmi feszültségei háborús körülmények között olyan erővel törnek a felszínre, hogy az összeroppantja az államot. Mindazonáltal a há borúba való belépés nem volt egyszerű döntés eredménye, Miklós hosszas huzavona után, a tábornoki kar nyomására küldte el a hadüzenetet. Nehéz szívvel szánta rá magát a hadviselésre Németországgal, végül augusztus 2-i legfelsőbb manifesztumában jelentette be a hadba lépést. A politikai elit kezdetben nagyon lelkes volt, a különböző parlamenti pártok békét kötöttek egymással, mindenkit áthatott a birodalom nagyságának, területi kiter - jesztésének gondolata, Szerbia miatt a pánszláv eszme, a szláv szolidaritás érzése. A kor sajtójának jellemző rajzán a ka - det párt zsidó származású vezetője, Miljukov és a feketeszázas antiszemita szélsőjobb vezére, Puriskevics amúgy oroszosan összecsókolóznak a duma lépcsőjén. A lelkesedés azonban nem tartott sokáig, s hamarosan kiderült, hogy a miklósi Oroszország olyan fába vágta a fejszéjét, amely bukását okozhatja. A háború alatt a birodalom összes problémája felnagyítva jelentkezett, így a vasutak áteresztőképességének korlátai, a rossz utánpótlás, a korszerűtlen fegyverek, a hadsereg nem kellő képzettsége, az egészségügyi felszerelés hiánya és az élelmezési nehézségek óriási feszültségeket szültek. Mindezek és a hagyományos, gőzhenger-taktikájú harcmodor miatt hamarosan súlyos emberveszteségeket szenvedtek, és a kezdeti, rövid életű sikereket komoly katonai kudarcok követték (Tannenberg, Mazzuri-tavak stb.). A hátországnak pedig az amúgy is szerény életszínvonal helyett ismét rá kellett állnia a háborús körülményekre, az élelmiszerjegyekre, a fejadagokra. Miklós határozatlansága és befolyásolhatósága is hatványozottan érződött, hi - szen udvari fülbe súgások hatására leváltott kiválóan teljesítő katonai parancsnokokat, miközben a helyükön hagyott ku - darcot kudarcra halmozókat. Különösen súlyos hibát követett el azzal, hogy augusztus végén átvette a hadsereg főparancsnoki tisztét, mert innentől kezdve minden katonai kudarcért személyesen és közvetlenül volt okolható, ami maradék 78 RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

12 erkölcsi tekintélyét is lerombolta. Pedig sok mindent megpróbált ő és a családja, személyesen búcsúztatta a frontra induló katonákat, Alexandra és a lányok kórházi ápolói feladatot vállaltak a frontról hazakerülő se besültek mellett, de mindezzel már nem tudták ellensúlyozni a súlyos népszerűség- és tekintélyvesztést. A duma egyre kritikusabbá vált a kormányzattal szemben, és 1915-ben a képviselők létrehozták a Progresszív Blokkot, amely eredetileg a monarchia megmentésére szerveződött, és a szélsőjobb kivételével mindenki csatlakozott hozzá. A sorozatos kudarcok azonban kritikussá tették a dumát, ahol egyre élesebb hangvételű felszólalások hangzottak el, a Progresszív Blokk pedig egyre inkább nem megmenteni akarta II. Miklóst és tehetetlennek tűnő kormányát, hanem leváltani és mű - ködőképes kabinetet állítani a helyére. A cárné gyűlölte a dumát, és követelte férjétől, hogy tiltsa be a tevékenységét. Miklós egy rövid időre fel is függesztette a működését, de véglegesen feloszlatni nem merte, ezért hamarosan újból engedélyezte az ülésezését. Nagyon sokan, különösen a monarchisták, Raszputyint vádolták nem ok nélkül a cári család lejáratásával, s duma - béli kirohanásaikban követelték eltávolítását és felelősségre vonását, így világos volt, hogy a sztarec csak addig él, ameddig a cárné le nem veszi a kezét róla. Raszputyin, érezvén a vég közeledtét, olyan jóslatokat kezdett hangoztatni, hogy ha ő meghal, vele bukik a birodalom és a cári család is, ám a sorsát így sem kerülhette el december 17-én egy szélsőjobboldali összeesküvő csoport a feketeszázasság alapító atyja, Puriskevics vezetésével a sztarec csillapíthatatlan nemi vágyára építve egy légyott ígéretével kicsalta őt az Ohrana által védett lakásából, és a Juszupov-palotában bestiális kegyetlenséggel meggyilkolta. Megölésének a személye iránti gyűlöleten kívül komoly politikai oka is lehetett, hiszen nyílt titok volt, hogy a sztarec és a cárné, valamint a köréjük szerveződő, főként balti németekből álló, ún. udvari párt különbékét szeretne kötni a németekkel, éppen ezért a friss szakirodalomból többen például Andrew Cook az angol titkosszolgálatot sejtik a hírhedt gyilkosság mögött. A gyűlölt kegyenc megölése ekkor már semmin nem változtatott. Miklósnak már ahhoz sem volt sem ereje, sem ideje, hogy a gyilkosokat megbüntesse, pedig személyük hamar ismertté vált. Az uralkodó a harmadik háborús év végén végszükségben már egyre szélsőségesebb politikusokat engedett a kormányrúdhoz, januárban a posztógyáros, pogromszervező Bo risz Stürmert, novemberben a kegyetlen belügyminiszter Trepovot, majd december végén Golicin herceg személyében kormányra segítette a szélsőjobbot. Ez azonban elkésett és kétségbeesett lépés volt, hiszen ellentétben 1905-tel már nem létezett olyan monarchista tömegmozgalom, amely a birodalmat és a cári családot megmenthette volna. A BUKÁS II. Miklós és a trónörökös, februárjában súlyos sztrájk- és tüntetéshullám söpört végig Oroszországon, mintha az tavaszi forgatókönyv ismétlődött volna. A hadsereg lázadófélben volt, a rendőrség lebénult, magasra csaptak az indulatok. Február 10-én Miklós még a főhadiszálláson találkozott Rodzjankóval, a duma elnökével, és azt kérte, hogy a duma legyen korrekt a kormánnyal, fölöslegesen ne bírálja és ne nehezítse a munkáját. Ez volt utolsó uralkodói megnyilvánulása. A február 14-én összeülő, negyedik állami duma úgy látta, hogy csak akkor mentheti meg a birodalmat, ha lemondatja Miklóst, és leváltja tehetetlen kormányát. A február 14-i ülésen Miklós utolsó kabinetjét már csak három miniszter képviselte, és Golicin miniszterelnök is nagyon gyorsan távozott. Amikor február 23-án kitört a forradalom, már mindenképpen lépni kellett, így a duma főbb pártjainak vezetői (Rodzjanko, Miljukov, Gucskov) a törvényhozás nevében átvették a hatalmat, és Lvov herceg elnöklete alatt létrehozták az Ideiglenes Kormányt. Ugyanaznap alakult meg a katona- és munkásküldöttek petrográ- RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN 79

13 di szovjetje, szintén 1905-ös mintára, ugyanabban az épületben, Patyomkin herceg kastélyának szemben lévő szárnyában. Másnap Carszkoje Szelóban letartóztatták Alexandra Fjodorovnát. A hírek hallatára Miklós elindult Petrográdra, hogy tisztázza a helyzetet, Dno állomáson azonban megállították, és az Északi Front parancsnoka, Ruszki tábornok őrizetbe vette. Másnap hajnalban Miklós lemondott, és bejelentette, hogy parlamentáris kormány alakul. A kiáltvány azonban elkésett, mindenki az uralkodó lemondását kívánta. Ekkor másodszor is lemondott, ezúttal fia, Alekszej javára. Még aznap este 10-kor megérkezett hozzá a Duma Ideiglenes Bizottsága nevében két jobboldali képviselő, akik korábban tűzbe mentek volna érte, az oktobrista Gucskov és a feketeszázas Sulgin. A rendkívül zavarban lévő monarchista politikusok közölték, hogy nincs más lehetőség, mint a feltétel nélküli lemondás. Miklós ezt kényszerűen elfogadta, és immáron harmadik kiáltványában öccse, Mihály nagyherceg javára mondott le a trónról. A jobboldali képviselők ezt elfogadhatónak tartották, és a krími tartózkodás iránt érdeklődő cárnak a minél gyorsabb külföldre utazást ajánlották. Amikor azonban Sulginék vissza - tértek Petrográdra, kiderült, hogy a duma II. MIKLÓS csapatszemlén az I. világ - háborúban, 1916 hallani sem akar Mihályról. A Romanov-dinasztia kora véget ért. Mindeközben Miklós ezt írta naplójába: Körös-körül mindenfelé árulás és gyávaság és csalás. Március 8-ig még Mogijlovban maradt, majd miután elköszönt édesanyjától, csatlakozott a Carszkoje Szelóban lényegében házi őrizetben lévő családjához. Az Ideiglenes Kormány az ún. Sándor-palotát utalta ki számukra. Miklós méltósággal és fegyelmezetten viselte sorsát, rendkívüli erőt adva családjának a helyzet elviseléséhez. Annak az állandó bizonytalanságnak, amely egész uralkodását jellemezte, a nagy bajban nyoma sem mutatkozott. Szükség is volt a lelkierőre, mert az Ideiglenes Kormány döntött a sorsukról. Ha nem lettek volna védőőrizetben, a feldühödött tömeg valószínűleg meglincselte volna őket, a közvélemény az uralkodócsaládot tartotta felelősnek a háborús áldozatokért. Ugyanakkor a kormány nem akarta felvállalni a nyilvános bírósági tárgyalást és a kivégzést. Az Ideiglenes Kormány mérsékelt tagjai azt tartották volna jó megoldásnak amit Gucskov és Sulgin már a pályaudvaron javasolt, hogy az uralkodót családjával engedjék külföldre, befogadására elsősorban unokafivére, V. György angol király jöhetett volna szóba. Végül azonban a brit uralkodó a közvélemény miatt nem támogatta a menedéknyújtás gondolatát, és Kerenszkij miniszterelnök is ellenezte, így a cári család házi őrizetben maradt. A katonák, akik az őrzésükre voltak ren delve, folyamatosan éreztették velük, hogy sorsuk egy hajszálon függ. Amikor például Miklós a lányokkal biciklizett a parkban, őreik szuronyukat a küllők közé dugták, és jót nevettek azon, hogy a lá nyok mekkorákat estek, vagy nem engedték be őket a palotába, arra kényszerítve őket, hogy a parkban töltsék az éjszakát. Maga a család mindent megpróbált a túlélés érdekében, a lányok kokettáltak az őrzésükre rendet katonákkal, gyémántokat rejtettek el az alsóneműjükben, hogy majd megvesztegetésre használják, de túlságosan elszigeteltek voltak, és túl sűrűn cserélték az őröket. Végül augusztus 6-án úgy döntöttek, hogy a szibériai Tobolszkba szállítják a családot, itt a 18 szobás kormányzói palotát bocsátottak a rendelkezésükre, a korábbinál szigorúbb őrizet alatt. A CÁRI CSALÁD TRAGÉDIÁJA A bolsevik hatalomátvétel után az új kormány felügyelete alá kerültek, amely eleinte nem sokat foglalkozott velük, saját sorsa, a polgárháború kötötte le az energiáit. Miklós és családtagjai így 1918 áprilisáig még elfogadható körülmények között éltek, olvashattak, sétálhattak, látogathatták a helyi színházat. Fennmaradtak képek, amelyeken a volt uralkodó fát vág vagy éppen fogócskát játszik gyermekeivel. A bolsevik kormányzat számára akkor kezdtek komoly gondot jelenteni, amikor a katonai sikereket arató fehérek már majdnem egész Szibériát elfoglalták, és közeledtek Tobolszkhoz. Félő volt, hogy a fehérgárdista mozgalom, amely a monarchia helyreállításáért harcolt, ikonnak tekinti Miklóst, és esetleges kiszabadítása után személye egyesít-

14 heti a bolsevikok ellen küzdő különféle erőket. Ezért felmerült a bírósági tárgyalás gondolata, és április 18-án úgy döntöttek, hogy Miklóst és a családot Moszkvába kell hozni, ahol népbíróság mond fölöttük ítéletet. Az Urali Területi Szovjet emberei azonban feltartóztatták a családot, mert vonattal már nem lehetett a kiszabadítás veszélye nélkül Moszkva felé szállítani őket. Az akkor még vasúti összeköttetéssel nem rendelkező településre, Jekatyerinburgba vitték és egy kereskedő házában, az ún. Ipatyev-villában helyezték el őket, amelyet 3 méter magas kőfal vett körül. Itt már látványosan romlottak az életkörülményeik. Tilos volt érintkezniük a he - lyi lakossággal, ékszereiket elvették, kisebb élelmiszer-fejadagot kaptak, személyzetük létszámát is csökkentették, csak egy orvos, egy szobalány, egy matróz és egy kukta maradhatott velük, valamint egy bolsevik szobalány, akit később eltávolítottak. Kezdetben a vörösökhöz csatlakozó helyi gyári munkások őrizték őket, majd a feladatot átvette a Cseka, a bolsevik politikai rendőrség egy Jakov Jurov sz - kij nevű helyi órásmester vezetésével, ami nagyon rossz előjel volt. Rövid idő múlva elküldték a matrózt is, mert összebarátkozott a cáreviccsel, és elbocsátották a fiatal kuktát, Szednyevet is, később mindkettőjüket kivégezték. A család sorsát az pecsételte meg, hogy a fehérek tudomást szereztek ottlétükről, és offenzívát indítottak a kiszabadításukra. Ezt a bolsevikok semmiképpen sem engedhették meg, mert számukra akár a polgárháború elvesztését is jelenthette volna, ezért döntöttek a cár kivégzéséről, és feltehetően ugyanilyen meggondolásból rendelték el a család likvidálását is. A ki végzési paranccsal egyidejűleg pa - rancsba adták a Romanov nagyhercegek levadászását is. A parancsot a bolsevik párt központi bizottsága hozta, Lenin és Szverdlov aláírásával adták ki az ukázt, IKON a szentté avatott cári családról, 1999 amellyel Trockij kivételével minden KB-tag egyetértett (a fronton lévő Trockij a nyilvános népbírósági tárgyalás híve volt). Július 4-től a családot már csak a csekisták őrizték. A kivégzési parancsot az Urali Területi Szovjet két vezetőjének (Goloscsovinnak, az elnöknek és Belobaro - dovnak, a vb titkárának) aláírásával továbbították Jekatyerinburgba, ezért történhetett később, hogy a gyilkosságot a helyi szervek nyakába akarták varrni, illetve mivel mindkét vezető zsidó származású volt, egyesek rituális gyilkosságként próbálták beállítani a kivégzést. Július 16-ról 17-re virradó éjjel beteljesült Raszputyin jóslata. Miklóst és családját felébresztették, majd leterelték őket az alagsorba. Azt mondták, hogy fotózásra viszik a családot, cinikus módon azt bizonyítandó, hogy még életben vannak. Gyanús volt, hogy csak három szék van bent, s a cárné határozott hangon további székeket követelt. Ekkor beléptek a katonák is, és Jurovszkij felolvasta a halálos ítéletet. A 12 tagú kivégzőosztag tagjai között alig találunk oroszt, de akadtak köztük magyar származásúak, zsidók és let tek is. A családot pisztollyal lőtték agyon, Ju rovszkij adta meg a kegyelemlövéseket, a cárt és fiát személyesen ő lőtte le. A lányokat le kellett szúrni, mert a fű - zőjükbe gyémántot rejtettek, s ez felfogta a golyókat. A kutyájukat puskatussal verték agyon. A tetemeket teherautóra rakták és egy 18 km-re fekvő bányában kívánták eltüntetni őket, de útközben lerobbantak, ezért egy közelebbi helyen ásták el a maradványokat. A feldarabolt testeket sósavval, majd benzinnel leöntötték. Nyilvánvaló volt a szándék, hogy senki ne tudja azonosítani a tetemeket. Miklós és családja kivégzésével párhuzamosan megindult a nagyhercegek likvidálása is. II. Miklóst, a Romanov-dinasztia utolsó, tragikus sorsú sarját a pravoszláv egyház családjával együtt 1992-ben szentté avatta. Kitűnő ember, családapa és férj volt, ám az uralkodói kvalitások hiányoztak belőle. A feladat, amely osztályrészéül jutott, meghaladta lehetőségeit, képességeit. Uralkodása során számos hibás döntést hozott, számos helyzetet rosszul mért fel, túlságosan felesége és az őt irányító sarlatán befolyása alá került. Következetlen volt számos esetben, de mindent megtett, ami tőle tellett azért az Orosz Birodalomért, amelynek uralkodójául született, és amikor elbukott, hallatlan méltósággal viselte sorsát. A kor, amelyben élt, fordulópont volt Oroszország és Európa történetében, és olyan fontos változások zajlottak, amelyek hosszú távon kihatottak a világ és Európa sorsára. Ezért azt mondhatjuk, Miklós egy jelentős kor szerencsétlen sorsú uralkodója volt. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN 81