A NYELV ÉS A NYELVEK

Átírás

1 A NYELV ÉS A NYELVEK

2 Szerzõk: Bánréti Zoltán Pléh Csaba Kelemen János Prószéky Gábor Kenesei István Radics Katalin Kis Balázs Réger Zita Nádasdy ÁdámRohonci Katalin Pap Mária Szabolcsi Anna A kötetet lektorálta: Hajdú Péter

3 A NYELV ÉS A NYELVEK Ötödik, javított, bôvített kiadás Szerkesztette Kenesei István A AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST

4 ISBN Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztôk Egyesülésének tagja 1117 Budapest, Prielle Kornélia u A szerzôk és a szerkesztô, 2004 Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános elôadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetôen is. Printed in Hungary

5 Telegdi Zsigmond ( ) emlékének

6

7 TARTALOM Bevezetõ / 9 I. A NYELVI JELENSÉG /15 1. Állati kommunikáció emberi nyelv / A jelek / A nyelv leírása / 50 II. A NYELV SZINTJEI /63 4. Hangok / Szavak / Mondatok / Jelentések / 98 III. A NYELV VÁLTOZATAI / Nyelvünk sokfélesége / A változó nyelv / A nyelvek sokfélesége / A maradandó nyelv / 152 IV. A NYELV ÉS HASZNÁLÓJA / A nyelv és a számítógép / Az anyanyelv elsajátítása / A nyelv és az agy / Beszéd és gondolkodás / Nyelv és megismerés / 247 Szerkesztôi utószó / 259 Ajánlott irodalom, források / 263 Tárgymutató / 277

8 BEVEZETÔ 1. Ha azt mondanánk, hogy az olvasó tudja, mit tartalmaz ez a könyv anélkül, hogy kezébe kellene vennie, bár túloznánk, mégsem tévednénk nagyot. Valószínûtlen ugyanis, hogy az, aki el tudja olvasni a címlapot, ne beszélne valamilyen nyelvet. Márpedig, ha tud egy nyelvet, akkor pontosan az a csodálatosan bonyolult, gazdag, hajlékony és kifejezô rendszer van a birtokában, amelyrôl ez a könyv szól. Persze rossz reklámot csinálnánk nemcsak magunknak vagy munkánknak, de a nyelvtudománynak is, ha mindezt bárki szigorúan szó szerint venné. Az ugyan igaz, hogy bizonyos értelemben mindegyikünknek van egy nyelvi rendszere, ez azonban korántsem olyan könnyen elôhívható, mint a filmszalagról a fénykép. S az is tény, hogy a nyelv nem egy- vagy kétdimenziós jelenség. Egyszerre társadalmi és egyéni, történetileg és idôtlenül létezô, változó és állandó, sokféle és mégis egységes. Mivel a nyelvnek oly sok alakja van, nem egy út vezet el hozzá. Könyvünkben arra törekszünk, hogy minél több utat járjunk be remélhetôleg az olvasóval együtt. Egyetlen szempontunk az utak közötti választásban az, hogy tudományunk mai eszközeivel járhatók legyenek. E jármûveket azonban igyekszünk minél kényelmesebbé tenni és biztos kézzel kormányozni, bár tudjuk, azért a göröngyöket vagy a kanyarokat nem tüntethetjük el. S ha netán az olvasónak az az érzése támad, hogy az úti cél nem érte meg a fáradságot, reméljük, az utazás néhány élményét megôrzi emlékezetében. Képes beszéd nélkül: a ma nyelvtudományának fogalomrendszerét, elméleteit és eredményeit kívántuk köznapi nyelven, mindenki számára érthetôen összefoglalni. Tettük ezt abból a meggyôzôdésünkbôl kiindulva, hogy a nyelv igen fontos, egyszerûen elkerülhetetlen jelensége mindennapi életünknek, hiszen az ember (és csak az ember) alapvetô birtoka, tulajdonsága, jellemzôje. De azért is tettük, mert a jelenkori nyelvészetnek sikerült, ha felérni nem is, de valamennyire lépést tartania a természettudományok szigorúságával, pontosságával, elméletközpontúságával. Végül indított bennünket e könyv megírására az is, hogy úgy látjuk, bár a nyelv valóban része mindennapjainknak, a róla való tudományos gondolkodás eredményei és módszerei még annyira sem részei a köznapi gondolkodásnak, mint a fizika vagy a csillagászat újabb fejleményei. S hogy pontosabban megfogalmazzuk, kiknek írtuk a könyvet: természetesen mindenkinek, akit érdekelnek a nyelvek, a nyelvészet vagy az, hogy 9

9 BEVEZETÔ mit is tud, amikor csupán anyanyelvét ismeri. Noha nem mondhattunk le az idegen szakszók használatáról, mindegyiket törekedtünk említésükkor részletesen megmagyarázni. Olvasóinktól mindössze a középiskolai nyelvtan felületes emlékeire számítunk (pl. az alany, állítmány, tárgy, fônév, melléknév fogalmainak hozzávetôleges ismeretére) semmi többre. 2. Mirôl is szól ez a könyv? Természetesen elsôsorban arról, mi a nyelv. Vajon azt jelenti ez, hogy eddig az olvasó nem tudta volna? Vagy téves lett volna a szokásos meghatározás: A nyelv a kommunikáció eszköze? Nem, nem egészen erre gondolunk. De elsô lépésként talán érdemes már ezt a meghatározást is egy kissé közelebbrôl szemügyre venni. Tegyük föl, hogy az eszköz szót köznapi értelmében használtuk, például úgy, mint ebben a mondatban: A toll az írás eszköze. Már magával az eszközzel kapcsolatban is jó néhány kérdés merülhet fel: a kommunikációnak egyedüli eszköze-e a nyelv (például a toll nem az egyetlen, amivel írni lehet), s egyáltalán milyen értelemben eszköze? Ha nincs tollam, akkor is tudok írni; de ha egyetlen nyelvet sem ismerek, tudok-e kommunikálni? De hagyjuk az eszköz szót végül is nagyjából értjük, mit jelent. Az idézett meghatározásban sokkal fontosabb szerepe van a kommunikáció fogalmának, s ez a szó sokkal több buktatót tartogat, mint az eszköz. Ha ugyanis a kommunikációt mint szokás a gondolatok, információk kicserélésének tartjuk, mi különbözteti meg a nyelvi kommunikációt a nem nyelvitôl? Azt könnyen beláthatjuk, hogy nem engedhetjük meg a kommunikáció leszûkítését csakis a nyelvi közlésekre, hiszen így az eredeti meghatározás körben forogna. S mit ér akkor egy olyan meghatározás, amely a nyelv fogalmának segítségével határozza meg magát a nyelvet? Ha viszont például érintkezésnek nevezem a kommunikációt, akkor mi mást tettem, mint megadtam egy hasonló értelmû kifejezést (feltéve, hogy nem értek rajta többet akkor viszont még mindig nem mondtam meg, mi a kommunikáció). Voltaképpen itt is az a helyzet, hogy tisztában vagyunk vele, mit értünk a kommunikáció szón, csakhogy a fogalom annyira általános értelemben van használva, hogy minden további értelmes meghatározás alól kicsúszik. Többek között ilyen nehézségek miatt mi sem kíséreljük meg a kommunikációt meghatározni. Helyette három megközelítést vagy sémát mutatunk be, amelyben a kommunikáció értelmezhetô. 3. A ma már hagyományosnak, klasszikusnak nevezhetô elképzelés a kommunikációt mint különbözô tényezôk összefüggését ábrázolja: JEL VETT JEL ÜZENET INFORMÁCIÓFORRÁS ADÓ CSATORNA VEVÕ CÍMZETT ZAJFORRÁS A kommunikáció elemei (W. Weaver nyomán) 10

10 A telefonbeszélgetésben mint kommunikációban például az információforrás a beszélô ember; az adó a mikrofon, amely a beszéd hanghullámait elektromos jelekké kódolja, alakítja át. A csatorna, azaz a továbbító közeg a telefonkábel. Zaj lehet bármi, ami a csatornára hat: zörej, távolság stb. A vett jel az, ami a kibocsátott jelbôl a zajjal együtt megérkezik. A vevô: a hallgató membránja visszaalakítja a jelet hanghullámmá, szöveggé (üzenet) a címzett, a másik ember számára. Kevésbé emberi vagy technikai példával élve: ha egy pinty a héja láttára vészjelzést ad le, akkor az információforrás a madár agya; az adó a hangképzô szerve, amely a madár riadalmát hanggá kódolja át; a jel a hanghullám, a csatorna pedig, vagyis a közeg, amelyen át a jel továbbítódik, a levegô. Zaj lehet akármilyen zavaró tényezô ebben a csatornában (zörej, más hang stb.); a vett jel az, ami a másik madár hallószervénél megmaradt az eredeti hanghullámból. A vevô pedig ingerületekké (üzenet) alakítja át a hanghullámokat a címzett, a másik madár agya számára. Természetesen mindkét esetben kétirányú kommunikáció is létrejöhet, vagyis az információforrás és a címzett szerepet cserélhet. Egy másik nézet a kommunikációt a szállítással rokonítja, de tárgyak, áruk helyett információkat juttatnak el valahonnan valahová. Az információnak mindig van valamilyen hordozója, amely (szemben az információval) valóságosan, fizikailag létezik, épp ezért lehetséges egyáltalán átvinni az információt. Ha például egy bizonyos mennyiségû folyadékot akarunk elszállítani, eszünkbe sem jut, hogy bármiféle tartály vagy edény nélkül sikerülhetne. Így tartozik hozzá az információhoz is a maga tartálya : a gondolathoz a szó, a vészjelzéshez a füttyhang. Elképzelhetô több tartály is egymásba helyezve: ha a szó, azaz a hanghullám az egyik, akkor a telefon esetében az elektromosság a következô burok, ha pedig a telefonból közvetlenül magnetofonra vesszük föl, akkor a szalag már a harmadik tartály. Ez utóbbi egyébként az idôbeli szállítást valósítja meg, vagyis tartósítja az információt. (Az írásra is ugyanúgy gondolhatunk, mint a hangot rögzítô tartályra.) A harmadik felfogás a címzett oldaláról vizsgálja, mit tekinthetünk kommunikációnak. Ebbôl a szempontból úgy tûnik, inkább közlési aktusokról, cselekedetekrôl lehet beszélni: valamely eseményt akkor tekintünk közlésnek, kommunikációnak, ha feltételezzük, hogy a tapasztalt dolog valami más helyett áll, önmagán túl másra is utal, és szándékos tevékenység eredménye. Ha például valakinek megôszül a haja, ez ugyan jelentheti azt, hogy öregszik, de eszembe sem jut azt feltételezni, hogy ezt az illetô hajának ôszülésével közölte velem. Ha viszont valaki ôszülô haját feketére színezi (szándékos tevékenység), az idôs arc fölött a feketére festett haj mindnyájunk számára közléssel egyenértékû. 4. Bárhogy határozzuk is meg a kommunikációt, közléseket nemcsak az emberek között fedezhetünk fel. Épp ezért lehet könyvünkben tanulságos az általános megközelítéseket összefoglaló rész, A nyelvi jelenség elsô fejezete (Állati kommunikáció emberi nyelv), amely az emberek nyelvét az állatok közlési rendszereivel veti össze. Összehasonlítani persze lehet ôket, de az eltéré- 11

11 BEVEZETÔ sek sokkal szembetûnôbbek, mint az azonosságok. Van két különbség, amely más fejezetekben is többször fel fog bukkanni. Az egyik a nyelv kettôs szerkezete. Röviden azt szoktuk ezen érteni, hogy a nyelvi közlemények, például a mondatok önálló jelentésû kisebb egységekbôl, szavakból szerkesztôdnek egybe, míg a szavak még kisebb, de már önálló jelentés nélküli darabokból: hangokból állnak. Ezzel a kettôs tagoltsággal egyetlen állati jelzésrendszer sem mérhetô össze. A másik, ezzel összefüggô vonása az emberi nyelvnek a nyitottsága: az, hogy semmiféle korlátok közé nem lehet szorítani sem a lehetséges közlések számát, sem azt, hogy mit lehet egyáltalán közölni. Az ismertetett kommunikációfelfogások közül egyik sem tudott eltekinteni a jel valamilyen fogalmától. S minthogy a nyelv egy másik, szinte közhelyszámba menô meghatározása azt mondja ki: a nyelv jelek rendszere, könyvünk Jelek címû fejezete ezt a gondolatot igyekszik jobban megvilágítani. Az elsô rész zárófejezete, A nyelv leírása a nyelv tudományos megközelítésének lehetôségeit mutatja be, azokat a felfogásokat járja körül, amelyek szellemében a nyelvet mint elvonatkoztatást, mint elméletek, modellek tárgyát szemlélhetjük. A második nagyobb egység, A nyelv szintjei e rendszer alkotórészein vezeti végig az olvasót. Számos tévhittel és elôítélettel találkozhatunk a köznapi gondolkodásban a nyelv alapegységeinek és azok összefüggéseinek vonatkozásában attól kezdve, hogy a hangokat ugyanúgy változatlannak hisszük, mint egy leírt szöveg betûit, azon keresztül, hogy a nyelv alapegységének a szót tekintjük, egészen addig, hogy a pohár szó jelentésének valamilyen képet, képzetet vagy magát a megnevezett ivóedényt gondoljuk. Egyebek között ilyen tévedések kritikájával próbálunk itt érvényesebb megoldások melletti érveket felsorakoztatni. A harmadik rész, A nyelv változatai már szándékában sem a nyelvrôl, hanem a nyelvekrôl kíván szólni. Az egy nyelven belüli és a különbözô nyelvek közötti változatosság szinte kimeríthetetlen. Közelebbrôl nézve azonban ez a sokféleség is valamilyen módon rendezett. Az egyazon nyelven belüli egyidejû rendszerek (Nyelvünk sokfélesége), a különbözô történeti állomások (Változó nyelv) és a világ nyelveinek sokszínû palettája (A nyelvek sokfélesége), a megörökítésükre szolgáló írásrendszerek (A maradandó nyelv) mögött mindig felfedezhetô a szervezô elvek, a rend mintázata. Az utolsó egység A nyelv és a nyelv használója, az ember és a nyelv kapcsolatával foglalkozik. Az egyik új fejezet, amellyel könyvünk ebben a kiadásban bôvült, A nyelv és a számítógép, a nyelv számítógépes kutatásáról, illetve a számítógépek nyelvészeti alkalmazásáról szól sok esetben visszautalva az írásrendszerekrôl szóló elôzô részre, hiszen a számítógép egyik fontos hasznosítása a (helyesen) írott szövegek elôállítása. A nyelv kialakulásáról, vagyis a nyelv eredetérôl szóló elképzeléseket már a legelsô fejezetben tárgyaltuk. Itt Az anyanyelv elsajátítása címû fejezetben a nyelv keletkezését a beszélô egyénben, a gyermekben követhetjük nyomon. A másik új fejezet, A nyelv és az agy, a nyelv mûködésének agyi, tudati, szakszóval mentális zavarairól, a nyelvi betegségekrôl szól. A Beszéd és gondolkodás a pszichológia 12

12 oldaláról, a Nyelv és megismerés a filozófus nézôpontjából foglal össze tanulságos kísérleteket és meggondolandó érveket a beszédünk és gondolataink közötti összefüggésekrôl, illetve a világról való tudásunk és a nyelv szerkezete, lehetôségei közti kapcsolatokról. 5. Azt mondottuk, sok út vezet a nyelvhez: a könyv nagyobb egységei éppen ezeket az utakat különítik el. De ez azt is jelenti: sokszor elôfordulhat, hogy késôbb meghatározott fogalmakat, majdan szakszóként elôbukkanó kifejezéseket magyarázat nélkül, csupán köznapi értelmükre hagyatkozva használunk. Azért is tehettünk így, mert az adott szövegkörnyezetben nincs is semmi baj szokásos értelmezésükkel, s ilyenkor az olvasó is kételkedés nélkül támaszkodhat saját fogalmaira. A szakkifejezések közötti tájékozódást a Tárgymutató is elôsegíti. Ismeretterjesztô, tudománynépszerûsítô könyvet s nem szakmunkát vagy tudománytörténetet írtunk. Ezért nemcsak a lábjegyzetek hiányoznak, de a név szerinti hivatkozások is. Az egyes fejezetekhez közvetlenül felhasznált forrásokat azonban a könyv végén feltüntettük, és ugyanitt részletes listát adunk azokról a magyar nyelven megjelent és hozzáférhetô könyvekrôl, amelyekbôl az olvasó további érdeklôdését kielégítheti. A nyelvtudománynak mint sok más kutatási területnek nincsenek végleges, lezárt eredményei; ilyesmit hiábavaló is volna várni e könyvtôl. Amit tenni tudunk, ha elsô látásra kevésnek tûnik is, az, amit végsô soron minden tudomány tesz: két-három szinte gyermekien egyszerû kérdést ismételgetünk: Tulajdonképpen mi ez?, Miért van így? és Hogyan alakulhatott ilyenné?. Ha az olvasó e kérdéseket értelmesnek találja, bízhatunk benne, hogy nem fog csalódni. 13

13

14 I. A NYELVI JELENSÉG

15

16 1. ÁLLATI KOMMUNIKÁCIÓ EMBERI NYELV 1. A Bevezetôben már említettük, milyen nehézségekkel kell szembenéznünk, ha szabatosan meg akarjuk határozni a kommunikációt. Mégis, ahhoz, hogy az emberi nyelv jellegérôl, kialakulásáról és egyedülálló voltáról világosabb fogalmat alkothassunk magunknak, elsô lépésként érdemes összehasonlítanunk az ember közlési rendszerét a többi élôlény érintkezésével, az állatvilágban fellelhetô kommunikáció néhány fajtájával. Minôsítsünk most kommunikációnak minden olyan eseményt, amely során egy egyed (információforrás) kibocsát egy jelzést (üzenet), amely egy másik egyedet (címzett) válaszra késztet. Így már alkalmazhatjuk e fogalmat az állatok bizonyos tevékenységfajtáinak vizsgálatában. A meghatározásnak a válaszra vonatkozó része hozzáfûzve, hogy a válasz lehet valamilyen tevékenység vagy egy újabb jelzés azért szükséges, mert az állat egy adott megnyilvánulásáról csak akkor tudjuk megállapítani, hogy jelzés, azaz, hogy az állat egy kommunikációs aktus egyik résztvevôje, ha egy vagy több másik állat válaszol rá, méghozzá nagyjából azonos körülmények között adott azonos jelzésre nagyjából azonos módon. Nézzünk néhány példát az állatok közötti érintkezésre! A kutatók megfigyelték, hogy bizonyos madarak éles, átható kiáltást hallatnak, amikor ragadozó fenyegeti ôket. Ez a vészkiáltás riadó a többi, általában azonos fajú madár számára. Kísérletképp magnetofonra vették egy seregély vészkiáltását, aztán felerôsítve lejátszották egy olyan területen, ahol a seregélyek komoly károkat okoztak. Bár semmi látható veszély nem volt, a madárcsapat azonnal elröpült. A medvék rendszerint többféleképpen is megjelölik birodalmuk határait. Az egyik mód erre az, hogy a területük határfáinál hátsó lábukra állva mellsô lábuk karmaival, valamint fogukkal mély nyomot karcolnak a fakéregbe, és hátukkal hozzádörgölôdznek a fához. Ha egy másik medve arra jár, megszagolja a fát, megállapítja, hogy hím- vagy nôsténymedve területe-e, megvizsgálja a fán ejtett nyomot, ô is két lábra áll, és megpróbál magasabban bevésni a fába, mint a hazai medve. Ha nem sikerül, akkor továbbáll olyan területet keresni, ahol az ô jele lehet a legmagasabb. Siker esetén ott marad. Amikor a terület eredeti gazdája legközelebb a fánál jár, látja, hogy magasabbra érô, azaz erôsebb medve van a területén, és ô távozik. A hangyák egyik alfaja betolakodó közeledtére jellegzetes vegyi anyagot bocsát ki. Ezzel jelöli meg az idegen lényt, amelyet ily módon a boly többi tagja azonosítani tud, majd támadásával menekülésre késztet. Ezt az anyagot sikerült a kutatóknak elkülöníteniük, majd egy keveset rácseppentettek belô- 17

17 I. A NYELVI JELENSÉG le egy bolybeli hangyára, amelyet társai a szaga alapján sohasem támadtak meg. A jelzés olyan erôs volt, hogy az ellenség mellett három-négy centiméterre vonuló hangyák is azonnal támadásba kezdtek. 2. Háromféle kommunikációs módszerre láthattunk példát: az elsô hallható jelzés volt, a második látható jeleken alapult, a harmadik pedig szaglással érzékelhetô ingereken. Léteznek még az állatvilágban tapintáson alapuló közlések is, bár ezek általában inkább kiegészítô jellegûek az elôbbi közlési módokhoz viszonyítva. Kizárólag tapintásos érzékelésen alapuló kommunikációt ez idáig az állatoknak egyetlen törzsén sikerült csak kimutatni, az úgynevezett tömlôsbelûeken, amelyek az állatvilág legalacsonyabb rendû tagjai közé tartoznak. Ezek az apró, vízben tenyészô lények csoportosan, kolóniákban élnek, és ha a kolónia egyik tagját enyhén megérintjük, az összes többi, azonos kolóniába tartozó állatka is összehúzódik. Ha meggondoljuk, hogy a tapintáson alapuló közlés esetében a két egyednek egymás közvetlen közelében kell lennie, vagyis a közlés hatótávolsága igen csekély, nem csodálkozhatunk, hogy ez a közlési mód mint kizárólagos érintkezési forma ritka az állatvilágban. Ehhez képest a szagingeren alapuló közlés, a látható és hallható jelzéseken alapuló közlések is jóval nagyobb távolságra hatnak. Az utóbbi kettô elônye a szagláson (pontosabban a szaglással és ízleléssel érzékelhetô kémiai ingereken) alapuló közléssel szemben az, hogy könnyebben kombinálhatók, sokkal változatosabbak lehetnek. Végül, ha a hangos kommunikációt a látható jeleken alapulóval vetjük össze, szintén azt találjuk, hogy a hangnak vannak bizonyos elônyei a látható jelekkel szemben. Elôször is a hangok sötétben is érzékelhetôk. Másodszor, az üzenetek vételekor nem szükséges a feladó felé fordulni mégis, mivel a hangérzékelés a gerinces fajok nagy részénél sztereofonikus (azaz a hangból megállapítható a hangforrás elhelyezkedése), ha szükséges, az üzenet vevôje pusztán a hang érzékelése alapján képes az adó hozzávetôleges helyét megállapítani, miközben szemével esetleg másfelé figyel. Harmadszor pedig, a hallható jelek kibocsátása sokkal kisebb energiát igényel, mint a látható jeleké, s lényegében mindenfajta más tevékenység közben végezhetô. Az 1.1. táblázat összefoglalóan mutatja a különbözô érzékszervek s jelzési formák felhasználását különbözô fajoknál táblázat. Jellegzetes példák a különbözô érzékleti területeket használó állati közlési rendszerekre Terület Faj Megvalósítás Funkció szagok rovarok mirigyek páralkotás látás halak, madarak, jelzések a testen, utódápolás, páralkotás, emlôsök izomzat, dominancia, gesztusok társas kapcsolatok hangok rovarok, végtagok, páralkotás, riasztás madarak, gégefô emlôsök 18

18 1. Állati kommunikáció emberi nyelv 3. A kommunikációs módoknak, pontosabban azoknak a közegeknek szakszóval csatornáknak az összehasonlítása alapján, amelyeken keresztül a kommunikáció végbemegy, azt gondolhatnánk, hogy minél fejlettebb egy faj, annál valószínûbb, hogy hangos jelek segítségével érintkezik. Ez nem így van. Az emberhez legközelebb álló fôemlôsök, például a csimpánzok érintkezésében legalább akkora, ha nem nagyobb jelentôségük van a mozdulatoknak, gesztusoknak, mimikának, mint a hangoknak. A törzsfejlôdés másik ágát képviselô madarak sok fajának érintkezésében viszont a hangos jeleknek van a legnagyobb szerepük. Többnyire az a helyzet, hogy egy faj kommunikációja elsôsorban ilyen vagy olyan csatornán alapul, de ez nem jelenti azt, hogy más csatornák nem játszanak benne szerepet. Ha például megfigyeljük két idegen kutya találkozását, észrevesszük, hogy köztük a kommunikáció nagy része ugyan látható jeleken alapul, de a hallható és szaglással érzékelhetô (kémiai) jelzéseknek is lényeges hatásuk van viselkedésükre. Hogy zajlik le egy ilyen találkozás? Amint a kutyák észreveszik egymást, nyakszôrzetük felborzolódik, s merev lábakkal közelednek egymáshoz, amíg szaglótávon belülre nem érnek. Ekkor mindkét állat lelapított füllel, egyenes farokkal mély morgást hallat. Lassan elkezdenek egymás körül járni (közben alaposan megszaglásszák egymás hátsó felét), majd az egyik kutya megcsóválja a farkát a másik fölötti uralma jeléül. Ez farkcsóválással válaszol, aztán külön-külön vagy együtt eltrappolnak. Ha viszont az uralomra törô kutya a harcot választja, felhúzza felsô ajkát, kimutatja a foga fehérjét. Erre a másik hátsó lábai közé ereszti, behúzza a farkát, lekushad vagy elfut. Ha nem ezt teszi, ugatással és morgással kísért harc következik. A küzdelem akkor ér véget, ha az egyik kutya formálisan megadja magát azaz olyan testhelyzetet vesz fel, amelyben a gyôztes könnyen elérheti valamelyik létfontosságú szervét, például a torkát, és ebben a helyzetben mozdulatlan marad. A gyôztes, megbizonyosodván arról, hogy az ellenfél nem mozdul, felkeres valamilyen közeli tárgyat és levizeli. Ezzel mintegy engedélyt ad a vesztesnek a távozásra, aki aztán gyorsan ellohol. Legközelebbi találkozásukkor a vesztes farkcsóválással jelzi megadási készségét. uralkodó behódoló 1.1. ábra. Az uralkodó és a behódoló póz 19

19 I. A NYELVI JELENSÉG 4. A különbözô csatornákban továbbított üzenetek viszonylagos sokfélesége, bonyolultsága sem azzal függ össze elsôsorban, hogy hol helyezkedik el egy faj a törzsfejlôdésben, hanem inkább azzal, hogy többé-kevésbé magányos vagy csoportos életformát folytat-e. Ez érthetô, hiszen a csoportosan élô állatok fennmaradása sokkal erôsebben kötôdik a kommunikációhoz, mint a 1.2. ábra. Körtánc ábra. Riszáló tánc

20 1. Állati kommunikáció emberi nyelv magányosoké: védekezésük, táplálékszerzésük, utódnevelésük nagyrészt a csoporton belüli kommunikáció sikerétôl függ. A kakukk például, amely arról nevezetes, hogy tojását más fajú madarak fészkébe rakja, és fiókáit se ki nem költi, se nem gondozza, mindössze egyetlen hívójellel rendelkezik, amelyet a párzási idôszakban használ. A jóval alacsonyabb rendû méhek kommunikációs rendszere, a tánc ezzel szemben szinte legendásan összetett. Röviden összefoglalva a következôket tudjuk a méhek kommunikációs rendszerérôl. A táplálékszerzô méhek felderítô utakat tesznek. Ha az egyik táplálékot talál, a testére tapadt mintával visszatér, és a kaptáron belül jellegzetes mozgásba kezd. Amennyiben a táplálék nagyjából 80 méteren belül található, egyszerûen körbetáncol a függôlegesen álló lép felszínén. A táncot többször megismétli körülbelül 30 másodperc alatt, aztán a lép egy másik pontján újra kezdi. A közelben levô méhek izgalomba jönnek, csápjukkal megérintik a híradó méhet (illata alapján azonosítják a B A 80 C 80 A B C 1.4. ábra. A méhek tánca különbözik attól függôen, hogy az A, B és C tápláléklelôhelyek iránya milyen szöget zár be a Nap állásával (Karl von Frisch nyomán) 21

21 I. A NYELVI JELENSÉG táplálékot), majd kirepülnek. Ha rátalálnak a táplálékra, visszatérésük után ôk is táncolni kezdenek. A tánc így láncreakciószerûen terjed a kaptárban. Ez a körtánc semmiféle jelzést nem tartalmaz arra nézve, hogy az élelem lelôhelye merre, milyen távolságra található, tulajdonképpen pusztán annyit jelent, hogy élelem a közelben. Ha viszont a felderítô méh 80 méteres körzeten túl talált eleséget, a tánc jóval bonyolultabb lesz: a felderítô a lép függôleges síkján táncol fektetett nyolcas alakban, amelynek középsô szakaszán felfelé fut. Felfelé futás közben erôsen mozgatja, riszálja potrohát. A riszálás lassúbb vagy gyorsabb üteme a lelôhely táplálékgazdag voltára utal. A tánc sebessége a lelôhely távolságát mutatja: a 15 másodperc alatt tízszer ismételt riszáló tánckör 100 méter körüli távolságot jelent, ugyanennyi idô alatt 4-5 nyolcas befutása körülbelül 1500 méter távolságot. Ily módon a méhek mintegy 11 kilométeres körzeten belüli lelôhelyekrôl tudnak hírt adni. A táplálékforrás irányát azzal jelzik, hogy a tánc riszáló szakasza milyen szöget zár be a függôlegessel. A függôleges felfelé futás azt jelenti, hogy a táplálékforrás a Nappal megegyezô irányban van, s amilyen szögben futja le a méh a riszáló szakaszt a függôlegeshez képest, olyan szögben tér el a lelôhely iránya a Nap állásától. Egy másik példa a differenciált információátadásra a cerkófmajmok vészjelzései. A legtöbb majomfajhoz hasonlóan itt is legfeljebb, ha néhány tucat elkülöníthetô hangot találunk. A hagyományos felfogás szerint ezek a jelek nem szándékosak: az állat érzelmi állapotának megfelelôen mindig megjelennek. A leopárdot meglátó ôrmajom eszerint jellegzetes riadóhangjával nem azt közli: Itt a leopárd, hanem a leopárd láttára szörnyû izgalomba kerül, s ennek az izgalomnak egyik tünete a jellegzetes hangadás, mely a többiek számára jelként funkcionál. A majmok hívó és riasztó hangjai azonban a korábban feltételezettnél jóval hajlékonyabbak. Különbözô típusú vészhelyzetekre eltérô hangmintázatot bocsátanak ki, s az állat aszerint választ a vészjelzések közül, hogy milyen ragadozót vesz észre. Ha például kígyót lát, cst-szerû hangot ad ki, amire a többi majom is odagyûlik, s a kígyót körbevéve azt távozásra késztetik. Légiveszély esetén csicsergéssel figyelmeztetik a többieket, akik erre a fáról gyorsan az aljnövényzetbe vetik magukat, hogy elrejtôzzenek. Ha földön élô ragadozó közelít, az ugatás- vagy csicsergésszerû vészjelzésre most a fákon keresnek menedéket a cerkófok. Ráadásul mindezt befolyásolják az egyéni élet során szerzett tapasztalatok: a tapasztaltabb, idôsebb állatok például megtanulják vészjelzéseiket csak a valóban veszélyes sasokra korlátozni, míg a fiatal állatok ezeket ennél jóval szélesebb körben használják. 5. Nem szaporítjuk tovább a példákat, ennyibôl is látható, hogy az állatok igen sok mindent képesek tudatni egymással fajonként mást és mást, más és más módon. Bizonyos dolgokat azonban egyetlen állat sem tud közölni. Egyetlen cerkófmajom sem képes elmondani egy másiknak, hogy tegnap jött egy sakál, és én felmásztam a fára, egyetlen kutya sem tudja közölni egy másikkal, hogy holnap megverekszem veled, egyetlen hangya sem tudja megkérdezni, hogy melyik bolyból jöttél?, egyetlen méh sem tudja eltáncolni, hogy bôséges mézlelôhely van kétszáz méterre délkeletre, ha az valójában háromszáz méterre északra található. 22

22 1. Állati kommunikáció emberi nyelv Vagyis: egyetlen állat sem tud beszámolni a múltról, nyilatkozni a jövôrôl, egyetlen állat sem tud hazudni, s egyetlen állat sem tud kérdezni. A vadon élô állatok egymás közötti kommunikációjában egyik felsorolt jelenséget sem sikerült eddig felfedezni. Az emberi nyelv mindezt lehetôvé teszi. De hát olyan nagy különbség ez? Mérhetetlenül nagy. Az állati és az emberi viselkedés alapvetô eltérése nyilvánul meg benne. Ha látóterében megjelenik egy sakál, egy sas vagy egy kígyó, a cerkófmajom nem tud mást tenni, mint hogy a megfelelô vészjelzést hallatja; másfelôl viszont nem tud vészjelzést hallatni, ha nem látja a szóban forgó állatok valamelyikét. Ugyanígy egy fészekrakó madár, mondjuk a hattyú, bár kétségtelenül tud fészket építeni, nem tud bármikor fészket építeni, kizárólag csak a párzási idôszak kezdetén. Más szóval: az állat nem tudja szabadon alkalmazni azt, amit tud. Viselkedése kiváltódik : meghatározott külsô vagy belsô ingerek meghatározott cselekvéssorokat indítanak el benne, meghatározott viselkedésre késztetik. Az ember ezzel szemben szabadon alkalmazza mindazt, amit tud. Ha valaki egyszer megtanul házat építeni, bármikor tud házat építeni. Ha megtanul szorozni és osztani, bármikor tud szorozni és osztani. Kommunikációját ugyanez a szabadság jellemzi: ha kedve és az alkalom úgy hozza, tud beszélni, ám ha azt látja jónak, képes hallgatni. S ha beszél, akkor sem tudjuk megmondani elôre a helyzet alapján, hogy mit fog mondani. Képzeljünk el egy embert a cerkóf helyzetében. Legyen például egy olyan törzs tagja, amelyik több szomszédos törzzsel ellenséges viszonyban van. Tegyük föl, hogy épp a csapdába esett állatokat szedi össze az erdôben, amikor egyszer csak észreveszi, hogy az egyik ellenséges törzs harcosai közelednek. Megteheti, hogy kiáltással figyelmezteti távolabb lévô társait a veszélyre, de azt is megteheti, hogy csöndben marad, visszafut hozzájuk, s akkor mondja el, hogy mit látott, ezzel lehetôséget teremtve arra, hogy rajtaütésszerûen megtámadják a közeledô ellenséget, vagy úgy elrejtôzzenek, hogy azok ne találhassanak rájuk, s így tovább. Hogy melyik megoldást választja, elhatározásán múlik, elhatározása pedig annak megfontolásán alapul, hogy az adott helyzetben mi a védekezés szempontjából a leghatékonyabb cselekvés. Az ember tehát azért teszi azt, amit tesz, mert azt tartja célszerûnek tenni: cselekvésének oka és célja van. Beszélhetünk-e célszerûségrôl a cerkófmajom vészjelzô kiáltásával kapcsolatban? Mondhatjuk-e, hogy a cerkóf kiáltásának az a célja, hogy figyelmeztesse társait? Aligha. Ha így lenne, a cerkóf csak akkor hallatna vészjelzést az ellenség láttán, ha társai hallótávolságon belül lennének. A vészjelzés kibocsátásának azonban ez nem szükséges feltétele. Csak a ragadozó megpillantása a szükséges s egyben elégséges feltétel. A cerkóf tehát nem azért kiált, hogy figyelmeztesse társait, hanem azért, mert ellenséget lát. Cselekvésének, s általában az állatok cselekvésének van oka, de nincs célja. Csak az az élôlény tud valamilyen cél érdekében cselekedni, amelyik el tudja gondolni a célt. A cél pedig olyasmi, ami az adott pillanatnak nem része. A cél elgondolása tehát feltételezi az adott pillanattól való elszakadás képes- 23

23 I. A NYELVI JELENSÉG ségét, egy jövôbeli, egy nem létezô helyzet, tényállás ábrázolását. Ilyen ábrázolásnak az eszköze az emberi nyelv, s ez az, amire egyetlen állati kommunikációs rendszer sem alkalmas, hiszen egyetlen állati nyelven sem lehet jövôrôl, múltról, a valóságban nem létezô helyzetekrôl közléseket alkotni. Az utóbbi évtizedben a célszerûséggel kapcsolatos általános eltérések fenntartásával együtt több megfigyelés rámutatott arra, hogy a helyzettôl elszakadó, szándékos közlés elôfokai majmoknál és fôemlôsöknél is megfigyelhetôek. Egyrészt természetes körülmények között ritkán, de megfigyelhetô a kommunikációs csalás mint a szándékosság nem túl vonzó bizonyítéka. Õrmajmok néha akkor is adnak ki vészjelzéseket, amikor nincs is veszély. Másrészt emberi környezetben nevelt csimpánzoknál, s fôleg törpecsimpánzoknál kimutatható, hogy használnak szándékos kommunikációt. Hasonló módon, ahogyan azt a házi kutyánál is látjuk, amikor például a póráznál ugrál, jelezve, hogy sétálni akar. Ezek a megfigyelések természetesen abban az összefüggésrendszerben értelmezendôek, hogy maga az emberi környezet is döntô lehet a szándékosság elôfokainak megjelenésében. 6. Az emberi nyelv tehát szerepét, funkcióját tekintve lényegesen különbözik az állati nyelvektôl (kommunikációs rendszerektôl), mivel csak az emberi nyelv alkalmas múlt, jelen és jövô idejû, valóságos és képzelt helyzetek ábrázolására. Ezeket az eltéréseket mutatja be az 1.2. táblázat táblázat. Néhány jellegzetes eltérés az állati kommunikáció és az emberi nyelv között Vonás Állati közlés Emberi nyelv motiváltság hasonlóság önkényes készlet korlátozott (5 50) végtelen rendszer zárt nyitott helyzetfüggés ingerfüggô ingerfüggetlen hajlékonyság merev változó ellenôrzés önkéntelen szándékos Az emberi nyelv jelei nincsenek jelölési kapcsolatban a jelölt dolgokkal és a viselkedéssel, mint például a méhek tánca vagy a kutya vicsorgása, vagyis ezek a jelek nem motiváltak, hanem tetszôlegesek, önkényesek. Végtelen számú közlést vagyunk képesek létrehozni, melyek egy sajátos módon elsajátított hajlékony rendszer részei. Ez a rendszer logikai szervezôdéseket használ, kijelentésekre irányul, szemben az állati közlés puszta viselkedésirányító szerepével. Ez az utóbbi többlet az állati kommunikációs rendszerekhez képest mérhetetlenül nagy jelentôségû. Emberi nyelv, azaz ábrázoló funkcióval rendelkezô kommunikációs eszköz nélkül ugyanis elképzelhetetlen bármiféle céltudatos, akaratlagos tevékenység, elképzelhetetlen bármiféle munka. Munka nélkül viszont elképzelhetetlen bármiféle tárgyi és szellemi kultúra létezése a legegyszerûbb kôszerszámoké és barlangfestményeké éppúgy, mint a modern technikáé, az absztrakt festészeté vagy a matematikai logikáé. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a nyelv kialakulása megelôzte a munkavégzés, közelebbrôl a készített szerszámokkal való munkavégzés kialakulását. 24

24 1. Állati kommunikáció emberi nyelv Amennyire a ma rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján meg tudjuk ítélni, a két folyamat a legszorosabb kölcsönhatásban, egyidejûleg, egymást támogatva zajlott le, s együttesen vezetett több százezer év alatt a mai értelemben vett ember kialakulásához, kiemelkedéséhez az állatvilágból. Hogy az ember az állatvilágból származik, Charles Darwinnak, az evolúcióelmélet megalapozójának munkái óta nem kétséges. Hogy kiemelkedett az állatvilágból, hogy megjelenésével az élôvilág történetében új szakasz kezdôdött, szintén nem kétséges. Az ember megjelenéséig ezt a történelmet két dolog határozta meg: a környezet változása és az élôlényeknek a változó környezethez való alkalmazkodásán alapuló biológiai evolúció. Az ember megjelenésével a természeti környezet mellett megjelent a kulturális környezet, s a biológiai evolúció folyamata kiegészült egy új evolúciós folyamattal, a kulturális evolúciónak, azaz a munkaeszközök, az emberi környezet, a mûvészet stb. kialakulásának és fejlôdésének a folyamatával. Az ember abban különbözik tehát az állatvilágtól, hogy tárgyi és szellemi kultúrát hozott létre, s hogy történelmét a természeti környezet változása és a maga teremtette kulturális környezet változása együttesen határozza meg. Munka és ábrázoló funkcióval rendelkezô nyelv nélkül mindez nem következhetett volna be. Afelôl tehát biztosak lehetünk, hogy az állatvilágból való kiemelkedés folyamatának egyik összetevôje, elômozdítója és egyben eredménye az emberi nyelv kialakulásának folyamata. Ezt a folyamatot azonban részleteiben elgondolni és elgondolásunkat igazolni összehasonlíthatatlanul nehezebb, mint az emberré válás során lezajlott anatómiai változásokat vagy az eszközkészítés fejlôdésének folyamatát. Az utóbbiak egyes állomásainak feltárásához segítséget nyújtanak az ôsrégészet adatai: az anyagi kultúra emlékei és a fôemlôsöket az emberrel összekötô biológiai formák kövületekben ránk maradt változatai. Az egyes fejlôdési szakaszokhoz tartozó társadalomszervezeti formákra pedig következtetni lehet az ôsrégészeti leletanyag és a mai primitív kultúrák összehasonlításából. Az általánosan elfogadott darwini elveken belül ma is megosztja a kutatókat, hogy az emberi nyelv és az állati közlések között a hasonlóságokra vagy az eltérésekre helyezik-e a hangsúlyt. A vita három lényeges kérdés köré csoportosul: a) Az emberi nyelv egyedisége. Elválaszt-e az állatvilágtól a nyelv vagy éppen összeköt vele? b) Egyetlen döntô mozzanata van-e a természetes nyelvnek, vagy több kritikus, de eredetileg egymástól független mozzanat kombinációjaként jött-e létre az emberi nyelv? c) Vajon a nyelv minden mozzanatára kiterjeszthetô-e a darwini haszonelv? A mondatra vonatkozó szabályok kialakulása például nagyobb evolúciós sikert biztosított-e elôdeinknek? A nyelv biológiai alapjainak elôtérbe állításában döntô szerepe volt a modern nyelvészetnek. Az ötvenes évek végén megindult nyelvelméleti kutatások az el- 25

25 I. A NYELVI JELENSÉG sô két kérdésben azt a felfogást hirdetik, hogy az emberi nyelv egyedi, elôfokai sincsenek az állatvilágban; egyediségének döntô mozzanata: a kreativitás, melynek kulcsa a mondatok szerkezetében rejlik, vagyis nem a tartalomban, hanem a formában. A végtelen számú mondat létrehozását lehetôvé tevô szabályrendszer alapelvei az ember genetikai különlegességébôl fakadnak. A nyelv mögött álló biológiai rendszer véletlen mutációs hozomány. S ez a rendszer nem vezethetô le abból, hogy mi lenne a nyelv haszna (a nyelvi funkciókból). Az ezzel szembenálló evolúciós felfogások viszont a folyamatos kialakulást, az elôfokokat hangsúlyozzák, s azt, hogy az emberi nyelv számos független evolúciós fonal szerencsés összetalálkozásaként jött létre. A nyelvelméleti irányzatok legújabb javaslata, melyet az 1.3. táblázat foglal össze, szintézist kísérel meg. A nyelv megjelenésének, a tágan vett nyelvi készségnek a kereteit az emberi légzést, hangadást, az efölött ellenôrzést gyakorló finom mozgásszervezést, a szándéktulajdonítást és szándékértelmezést a sokrétû darwini folyamatok alakították. Ez azonban nem magyarázza a szûken vett nyelvi készséget, mely a mondattani szervezôdést, a szabad, rekurzív (azaz önmagába visszatérô) szerkesztési elveket tartalmazó jeladást eredményezte. Ez utóbbi tekintetben az ember egyedülálló lény táblázat. A szûken vett nyelvkészség (NyKSz) és a tágan értelmezett nyelvkészség (NyKT) viszonya a nyelv keletkezésében A külsô környezet változásai Belsô változások NyKT NyKSz Ökológiai Légzési: kilégzéskontroll Mondattani rekurzió: Fizikai Koponya: sokféle hang A XAY Kulturális Szenzoros: hangészlelés Felébredt a fiú, aki Társas Motoros: hangképzés ismeri a lányt, aki Emlékezet: hangrögzítés Fogalmi: kategóriák Szándék: másik ember értelmezése 7. A nyelv esetében nincsenek ôsrégészeti támpontjaink. A legrégibb írásban ránk maradt óegyiptomi és sumer nyelvemlékek igen fiatalok, mintegy hatezer évesek. De fontosabb ennél, hogy az ismert nyelvek között nem lehet rangsort felállítani: nincsenek primitívebb és fejlettebb nyelvek, egyetlen, írásban fennmaradt vagy ma beszélt nyelv nem képviseli a fejlôdésnek egy korábbi állapotát, szerkezetének lényegét tekintve az összes ismert nyelv egyenrangú. Ezeknek a nyelveknek az alapján tehát nem tudunk visszafelé egy fejlôdési sort felállítani. Így, bár korábban épp arra mutattunk rá, hogy az állati kommunikáció és az emberi nyelv között elvi jelentôségû különbség van (az ábrázoló funkció és a nyitottság hiánya, illetve megléte), az emberi nyelv keletkezéstörténetének felvázolásakor mégsem indulhatunk ki másból, mint az emberhez legköze- 26

26 lebb álló állatok, az emberszabású majmok közlési rendszerébôl. Csak úgy alkothatunk egyáltalán képet magunknak a nyelv kialakulásáról, ha megpróbáljuk elgondolni, hogy milyen változások sorozata kapcsolhatja össze az emberszabású majmok közlési rendszerét az emberi nyelvvel. A spekulatív elemek kiszûrését, ma még elnagyolt, pontatlan vázlatunk finomítását és igazolását számos tudományág a nyelvészet, az agyfiziológia, az állati viselkedéssel foglalkozó tudomány: az etológia további fejlôdésétôl kell várnunk. Ezen elemzés során az emberi nyelv jellegzetességeinek az 1.4. táblázatban látható összefoglalásából indulhatunk ki. Ezek tartalmazzák mind az NyKSz, mind az NyKT tényezôket. E jegyek a kommunikáció öt különbözô oldalát tükrözik: 1. Állati kommunikáció emberi nyelv a) a csatornával (milyen közeget használunk?) b) az elôzményekkel és következményekkel (mi váltja ki a jeleket, s mit váltanak ki a jelek?) c) a jelek szervezôdésével (például hasonlítanak-e az általuk jelölt tárgyakra?) d) a társas keretekkel (ki kinek mikor mit közöl?) e) a rendszer változékonyságával kapcsolatos oldalát ragadják meg az emberi nyelvnek táblázat. Az emberi nyelv rendszerbeli jellemzôi Jellemzô CSATORNA hallás-hangadás csatorna körkörös szórás gyors halványulás VISELKEDÉSES KÖVETKEZMÉNYEK specializáció (csak mint jel fontos) szemantika nyitottság JELRENDSZER SZERVEZÕDÉSE diszkrét (elkülönült) jelek önkényesség többszörös tagolás TÁRSAS KERETEK adó-vevô felcserélhetôség téri-idôi eltolás becsapás reflexivitás (önmagára utalás) tanulhatóság Típusa, értelmezési kerete gyors átmenetek észlelése vétel minden irányból emlékezeti igények jelek önálló rendszere jel-világ kapcsolat ingerfüggetlenség a jelek szerkesztésének rendszere a jelek jelentésrendszere az alapelemeknek nincs jelentése szociális kölcsönösség társas és gondolkodásbeli hatékonyság szociális szándéktulajdonítás gondolkodásról való gondolkodás hagyomány- és változásátadás Az e táblázat képviselte felfogás szerint ezek a döntô vonások, vagyis a nyitottság, az eltolás és a kettôs tagolás tekinthetôk az emberi nyelv döntô, központi jegyeinek. 27

27 I. A NYELVI JELENSÉG 8. Induljunk ki tehát abból, hogy ôseinknek a mai emberszabású majmok kommunikációs rendszeréhez hasonló közlési rendszerük volt, ahogy testi felépítésük és életmódjuk is azokéhoz volt hasonló. Ha összehasonlítjuk a fôemlôsök kommunikációs rendszerét az emberi nyelvvel, szerkezeti szempontból két fontos különbséget találunk közöttük. Az egyik az, hogy az emberi nyelv kettôs tagolású, az emberszabású majmok (vagy bármely más állatfaj) kommunikációs rendszere nem az. A másik ezzel összefüggô szerkezeti jegy, hogy az emberi nyelv nyitott rendszer, az emberszabású majmok kommunikációs rendszere viszont zárt. Már említettük s késôbb még részletesebben is kifejtjük, hogy az emberi nyelv kettôs tagoltsága azt jelenti: minden jelzés kisebb, önálló jelentésû egységekbôl, szavakból van összeállítva, de ezek az egységek maguk sem végsô elemek, vagyis szintén szerkesztettek, csakhogy alkotórészeiknek, a hangoknak már nincs jelentésük, csupán arra szolgálnak, hogy segítségükkel meg lehessen különböztetni egymástól a szavakat. Ebbôl az következik, hogy egy-egy mondat hangjai, illetve szavai más mondatokban, közlésekben is megtalálhatók; a mondatoknak mindig vannak azonos egységei a jelentés nélküli elemek, a hangok szintjén, de sokszor a jelentéssel bíró szavak szintjén is. Az emberszabású majmok kommunikációs rendszerének jelzései ezzel szemben teljes egészükben különböznek egymástól, egyetlen jelzés sem bontható tovább, egyetlen jelzésnek sincsenek jelentéssel bíró részei, jelentés nélküli alapegységei még kevésbé. Ezzel függ össze, legalábbis részben, a kommunikációs rendszerek másik lényegi sajátossága, a zártság, illetve a nyitottság. Az emberszabású majmok kommunikációs rendszerét azért nevezzük zártnak, mert mindössze néhány (10 40) jelzést tartalmaz, amelyek nem kombinálhatók egymással. Minden egyes jelzés különbözik a másiktól, s mindegyik valamilyen biológiailag fontos helyzethez kötôdik, csak ez a helyzet váltja ki. Van egy jelzés mondjuk arra az esetre, hogy ellenség közeledik, s egy másik annak felel meg, hogy élelmet találtam. Ha az állat olyan helyzetbe kerül, amelyet a két tényállás együttesen jellemez tehát élelmet talál, és egyúttal ellenség közeledik, nem tudja egyszerre vagy egymás után használni a két jelzést, választ a kettô közül. Ösztönösen választ, megfontolás nélkül, azon az alapon, hogy melyik inger erôsebb: az éhség vagy a támadó látványa. Az emberi nyelv nyitottsága azt jelenti, hogy a nyelv elemei szabadon kombinálhatók. Azaz, bár az emberi nyelv elemeinek száma is véges (a jelentés nélküli elemek, a hangok száma ráadásul nagyon kicsi, a szavaké ugyan már jóval nagyobb, de még mindig véges), ezekbôl az elemekbôl gyakorlatilag végtelen sok jelzést lehet létrehozni. Ezek a szerkezeti sajátosságok együtt járnak az állati kommunikációs rendszerek és az emberi nyelv korábban tárgyalt funkcionális különbségével: az emberi nyelvhasználat szabad, az állati kommunikáció ingerhez kötött; a jelzések kizárólagosak az állatoknál, az emberi nyelvnek ábrázoló funkciója van, és így tovább. 28

28 1. Állati kommunikáció emberi nyelv Az állati és emberi kommunikáció közötti átmenet szempontjából különleges érdekességük van azoknak az utóbbi évtizedekben folytatott kísérleteknek, amelyek a hangadási korlátokat kikerülve próbálnak talán az emberi nyelvre hasonlító szervezettségû jelrendszereket kialakítani emberszabásúaknál. Süketnémák jelnyelvét, mágnestáblákat, logikai társasjátékokon alapuló rendszereket használnak. Az 1.5. táblázat összefoglalja a legfontosabb eredményeket táblázat. Emberszabásúak nyelvtanításának fontosabb eredményei Kutatók Állatok faja és kora (kezdetkor) Nyelvi rendszer Eredményesség B. és A. Gardner Washoe, csimpánz, siketek jelei 160 jel; jelentôs ( ) 8 14 hónap mondatalkotás Maja, Pili, Tatu, Dar csimpánz, néhány nap A. és D. Premack Sára, mágnes- jelzés megfelel ( ) csimpánz, 6 éves lapocskák hasonló korú gyermekeknek, 130 jel; nagy jelentésbeli változatosság és jelentôs mondattan D. és S. Savage Lara számítógépes 100 szó; sok Rumbaugh jelnyelv mondat, kérések ( ) egymástól, jelentôs megnevezés Kanji, spontán beszélt nyelv otthoni törpecsimpánz, nyelvtanulás megértése 6 hónapos M. Temerlin Lucy, süketnémajelek 102 jel; (1975) csimpánz, 1 hónapos mondatalkotás H. Terrace Nim, 125 jel; kevés ( ) csimpánz, 1 hónapos mondatalkotás F. Patterson Koko, 375 jel; ( ) gorilla, 1 éves mondatalkotás H. L. Miles Chantek, 100 jel; ( ) orangután, 1 éves mondatalkotás Mindez persze az eredményeknek a kutatóktól származó optimista értelmezése. Mindmáig igen nagy viták zajlanak arról, mennyire mutatják ezek az eredmények, hogy az emberszabásúak képesek lennének az emberéhez hasonló bonyolultságú jelrendszerek elsajátítására. A kritikusok szerint rokonaink igazából nem követnek kombinációs mondattant, elsajátított rendszereik nem nyitottak, nem kommunikálnak spontán módon, újításaik csak látszólagosak, mindig a gondozót követik. Ennek az egyik értelmezése, hogy náluk nincsen meg az emberi nyelvhez szükséges szociális értelem, illetve a 29

29 I. A NYELVI JELENSÉG másik értelmezés szerint viszont hiányzik a formális mondattant megalapozó genetikai áttörés. A legfigyelemreméltóbb teljesítményt mindenesetre a házi környezetben nevelt törpecsimpánzok nyújtják. 9. Hogyan alakulhatott a zárt kommunikációs rendszer nyitott, kettôs szerkezetû nyelvvé? Az emberi nyelv feltételez bizonyos adottságokat az ember testi felépítésében, s ezekrôl az adottságokról a kövületekben ránk maradt elôemberek ismeretében tudjuk, hogy fokozatosan alakultak ki. (Ilyen adottságok például a száj és a garat emberi hangképzésre alkalmas berendezése, a két agyfélteke aszimmetriája: funkcionális és felépítésbeli különbözôsége stb.) Azt is tudjuk, hogy ezek a testi változások hogyan függnek össze az ember környezetének, életmódjának változásával. Válaszaink azonban továbbra is csak spekulatív jellegûek lehetnek. Mindez annak az elemzését jelenti, amit az 1.3. táblázat a külsô környezet, illetve az NyKT változásaként mutat be. Nézzük meg tehát elôször nagy vonalakban, hogyan változott az emberré válás során ôseink életmódja. Az életmód megváltozásának legfontosabb mozzanata a két lábon járás kialakulása volt, aminek következtében a mellsô végtagok felszabadultak, és alkalmassá váltak más feladatok végzésére. Eleinte védekezô, majd támadó fegyverként használt szervek voltak, és alkalmassá váltak élelemszállításra, majd késôbb eszközök készítésére. Azzal, hogy a mellsô végtagok átvették a szállítás funkcióját, a száj, amelynek eddig ez volt az egyik legfontosabb feladata, szabaddá vált, s egyidejûleg az egyenes testtartással összefüggésben jelentôsen átalakult: a szájpadlás és a nyelv közötti tér megnövekedett, ami bonyolultabb hangképzést tett lehetôvé. (A száj alakváltozásának lassúságáról képet alkothatunk magunknak abból a ténybôl, hogy a kb ezer évvel ezelôtt élt Neander-völgyi ôsember szájberendezése még nem volt alkalmas mindazoknak a hangoknak a létrehozására, amire a ma élô ember képes.) A kézben alkalmilag hurcolt kövek, botok támadó használatából fokozatosan kialakult a vadászat. Ez több igen fontos következménnyel járt: egyrészt átalakította az étrendet, döntô jelentôségûvé vált a hús fogyasztása a növényi táplálékkal szemben; másfelôl társadalomalakító hatású volt, több értelemben is: elôsegítette az összehangolt, közös cselekvés létrejöttét, és lehetôvé tette, hogy a vadászzsákmányból a közösség olyan tagjai is részesüljenek, akik nem vadásztak. Mivel a hús nagyon kalóriadús, egy nagyobb vad elejtése után maradhatott felesleg, amelyet a nem vadászók ettek meg. Ennek a nagyon nagy vonalakban ábrázolt fejlôdésnek a kezdetén ôseink kommunikációs rendszere éppolyan zárt volt, mint a többi emberszabású majomé. A zárt rendszer nyitottá válása valószínûleg úgy ment végbe, hogy véletlenszerûen elkezdtek több jelzést vegyíteni. Tegyük fel, hogy volt egy ABCD jelzés, amely azt jelentette, hogy táplálékot találtam, és egy EFGH jelzés, amely azt jelezte, hogy ellenség közeledik. Képzeljük el, hogy egy elôember olyan helyzetbe kerül, amelyben a két dolog egyszerre fordul elô, s ahelyett, hogy az egyik vagy a másik jelzést használná, véletlenül összekap- 30

30 1. Állati kommunikáció emberi nyelv csolja az egyiknek egy részét a másiknak egy részével, mondjuk ABGH jelzést ad ki. Ha az ilyen helyzetek sokszor ismétlôdnek, és a horda többi tagja véletlenül megérti a vegyített jelzést, akkor megteremtôdik annak az alapja, hogy ezentúl ABGH jelzés azt jelentse: ellenség és táplálék. De ha egyszer sikerült a vegyítés, akkor egyúttal sikerült az oszthatatlan, egész jelzéseket részeikre bontani, és a részeket különbözô más részekkel összekapcsolva újabb jelzéseket lehet majd kialakítani újabb és újabb helyzetek jelölésére. Maga a többszörös tagolás óriási lépés vagy felfedezés. Hiszen ennek révén kiinduló készletünk néhány tucat elemet tartalmaz (hangok), melyekbôl ha jelentéssel rendelkezô egységeket hozunk létre, akkor e szavaknak és szóelemeknek a nagyságrendje néhány ezer vagy tízezer, a közlésegységek, a mondatok készlete viszont (megszámlálható) végtelen. A rendszer szempontjából érdemes emlékeznünk arra, hogy maga a kis készlettel való változatosság közvetítése nem új elem az élôvilágban. A genetikai kód is négy elembôl alkot bonyolult közléseket, szabályozza a fehérjéket. A modern genomika éppen ennek a kódolásnak a jellegét szeretné megérteni, miközben maguk az ABC végsô elemei már ismertek. Számos klasszikus elmélet fogalmazódott meg ennek az átmenetnek a kezelésére. Az 1.6. táblázat mintegy az elrettentés kedvéért mutatja be ôket. Ma már kellô humorral kell kezelnünk ezeket a spekulációkat táblázat. Hagyományos elméletek a szavak keletkezésérôl Elnevezés Alap Kezdeményezô Ding-dong a tárgyak mágikusan azonos nevet váltanak ki az emberbôl Vau-vau hangutánzás Leibniz Ajjaj érzelemkifejezô indulatszók Noaré Kip-kop a nyelv gesztikulációkat végez, Paget mozgásokat utánoz Ba-ba gügyögés, mely szerencsésen utánoz, Thorndike véletlenül konvencionalizálódik 10. Persze nem tudhatjuk, hogy a nyelvi jelek kettôs tagolása valóban hogyan alakult ki. A mai kutatásban van néhány átfogó elmélet, amely arra törekszik, hogy a konkrét elemek keletkezésérôl való spekuláció helyett a természetes nyelvet a gondolati megjelenítés lehetôségei között helyezze el. Az emberi és a csimpánzgesztusok egy része igencsak hasonlít egymásra, és ha vannak közös kommunikációs rendszereink közeli rokonainkkal, akkor feltételezhetô, hogy a hangzó emberi nyelvet egy gesztus-alapú nyelv elôzte meg. Az egyik felfogás szerint az emberré válás tulajdonképpen három egymást követô gondolatmegjelenítési (reprezentációs) rendszer kialakulásában tekintendô. A három reprezentációs rendszer lényege az eltérôen szervezôdô tudás. Ezeket mutatja összefoglaló jellemzéssel az 1.7. táblázat. 31

31 I. A NYELVI JELENSÉG 1.7. táblázat. A reprezentációs rendszerek és kultúrák változásáról az emberré válás során Kultúra neve Faj, korszak Emlékezeti típus Átadás Epizodikus fôemlôsök, epizodikus események tárolása nincs 5 millió év Mimetikus Homo erectus, testtel reprezentál, társas mozgás lejátszás, utánzás 1,5 millió év Mitikus Homo sapiens, nyelvi: jelentéskategóriák mítoszok, elbeszélô ezer év és elbeszélések tudás és átadás Elméleti modern ember, külsô tárak, rögzített tudás írás-olvasás, 10 ezer év külsô források, tekintélyek Ebben a felfogásban az emberré válás három fordulatát a mimetikus kultúra, a mitikus kultúra és az elméleti kultúra megnevezéssel jelölik. A fôemlôs tudatosság az epizodikus kultúra szintjéig jut el, mely az egyénileg átélt emlékeknek felel meg. Az elsô emberi fordulatot a társas értelemátadás, a szociális szemantika megjelenése hozza, melyben megvalósul a mások tapasztalataiból történô tanulás. A mimetikus kultúra lett volna az elsô ilyen rendszer, melynek lényege a gesztussal történô átadás és leképezés. Mintegy másfél millió évvel ezelôtt, a mai értelemben vett természetes nyelvet jóval megelôzve jött volna ez létre. A saját testtel való szándékos megjelenítés és közlés világa intencionális, valamire vonatkozik, szemben az állati közlésekkel generatív (nyitott rendszert képez), közlési szándékú, tárgyakra utal (referenciális) és belülrôl elôhívható képzeteket használ. Vizuális és motoros rendszerek összekapcsolásának kiindulópontja a saját test pontos leképezése. A mimetikus kultúrában elôtérbe kerül a szociális játékrendszer, megjelennek a szervezett oktatási formák, a közös vadászat lehetôsége és az együttmûködésben történô újítás is. A mimetikus kultúra ugyanakkor rendkívül lassan fejlôdik és változik. Ennek oka, hogy a mimetikus kultúra mindig közvetlenül epizodikusan lehorgonyzott, tartalmait az egyedi élmények adják meg, s ennek megfelelôen helyzetfüggô. A természetes nyelvhez vezetô úton e felfogás szerint nem a speciális, a hangzó nyelvre vonatkozó adaptációk a döntôek, hanem általános változások, amelyek a hangzó nyelvet a gesztusnyelv után lehetôvé teszik. Ezeket az 1.8. táblázat foglalja össze táblázat. A természetes nyelv kialakulásának kognitív (gondolkodásbeli) feltételei Kognitív mûködés Munkamemória Többfelé figyelés Agyi plaszticitás (rugalmasság) Hosszú távú emlékezet növekedése Jelentéstároló agyi részek kibôvülése Szerepe a nyelvben szótanulás, mondatfeldolgozás szótanulás, összefüggések értelmezése tanulás egész élet során szavak tárolása gazdagabb, több összefüggésre vonatkozó jelentés 32

32 1. Állati kommunikáció emberi nyelv A hangzó nyelv megjelenése és a kettôs tagolás sok megmagyarázandó elemet tartalmaz még. Mindenképpen olyan új kultúrát is jelentett azonban, amelyben a társadalmi változások rendkívül gyorsak. Ezt a kultúrát nevezik mitikus kultúrának. A nyelv elsôdleges funkciója e felfogásban a hagyományátadás lenne, személyes és csoporttörténetek (mítoszok) formájában. Ez a kultúra s ezzel a természetes nyelv évvel ezelôtt jött volna létre. Ezt jóval késôbb egészíti ki az írás megjelenésével az elméleti kultúra, melyben a gondolatok külsô emlékezeti tárakban való rögzítése is megvalósul. A jelzések elemekre bontásával, kombinálásuk lehetôségének kialakulásával és a jelzés, valamint a jelzett helyzet térbeli és idôbeli elkülönülésével létrejön az elônyelv, amely már döntôen különbözik az emberszabású majmok kommunikációs rendszerétôl. Az elônyelv igazi nyelvvé válásához ki kell még alakulnia a nyelv kettôs szerkezetének. Ez a folyamat feltehetôleg úgy zajlott le, hogy az elônyelv jelzésegységeinek száma nagyon megnövekedett, és megkülönböztetésük egyre nehezebbé vált. Ekkor már ha a hallgató csak a jelzésegység egészére figyelt nagyon könnyen összekeverhetett különbözô jelzésegységeket. Ezért egyre jobban meg kellett figyelnie az egyes egységek részeit, s a részek különbsége alapján kellett megállapítania, hogy mi az, amit hall. Ezzel egyidejûleg a kiejtéshez is finomodott az egységek belsô kidolgozása, már nem arra figyeltek elsôsorban, hogy megfelelô akusztikai összhatású egységet ejtsenek ki, hanem kellô pontossággal formálják meg azokat a jellemzô mozzanatokat, amelyek egy szót a többivel szemben egyértelmûen meghatároztak. Ezzel a változással a jelzésegységekbôl igazi szó lett, olyan egység, amelyet hangösszetevôi határoznak meg, a hangösszetevôk pedig önálló hangtani egységgé váltak, s így az elônyelvbôl kialakult az igazi nyelv. Sokan feltételezik azt is, hogy kezdetben a nyelvtani kategóriák sokkal rögzítettebbek voltak, mint azt ma gondolnánk. Az elônyelvben például a szórendi kódolásnak döntô szerepe volt annak alapján, hogy ki kire vagy mire hat egy adott helyzetben. 11. Az utóbbi évtized során a nyelv keletkezésével kapcsolatos kutatások az emberi nyelvet az állati közlés felôl folytonosan értelmezôk számára számos új adalékot hoztak. Számos tényezô egymástól mintegy független fejlôdése vezetne az emberi nyelv lehetôségeinek kialakulásához. A folytonossági felfogás fogódzói a következôk: a) Az agyméret növekedése. Ezen belül arányeltolódások létrejötte: az emberré válás során különösen megnônek az asszociatív területek és a finom mozgásokért felelôs területek. Vannak olyan értelmezések, hogy ez a nyelvhez szükséges gondolati elvonatkoztatások, a hangok, a testmozgások és a látványok összekapcsolását mintegy elôre létrehozza. Eszerint a gondolati leképezés vagy például a gesztusnyelv mintegy megelôzné a nyelv tulajdonképpeni kialakulását, ez pedig a maga részérôl szorosan összefügg a két lábon járással s az elsô eszközhasználattal (dobálás, tördelés, célzás stb.). Vitatott, hogy vajon az agyi aszimmetriák mikor jelennek meg, s mekkora volt a szerepük az emberi nyelv elôfokaiban. 33

33 I. A NYELVI JELENSÉG b) A hangképzô rendszer fejlôdése mind a hangképzô szervekben, mind a finom mozgások feletti akaratlagos agyi ellenôrzésben. c) Finom hangváltozások észlelése, ami a késôbbi kategoriális hangészlelés alapja. Ez a vonás számos rágcsálónál, majomnál s az embercsecsemônél is igen korán megvan. d) A kategorizáció (az osztályokba sorolás) fejlôdése, és egyáltalán a gondolkodás fejlôdése. e) A társas kapcsolatok többrétûvé válása. E vonatkozásnak két értelmezése van. A kezdôdô társas alá-fölérendeltségek kezelése és a például a vadászatban való együttmûködés kényszerei evolúciós nyomást eredményezhettek, mely a jobban kommunikáló emberelôdöket részesítette elônyben. Eszerint a nyelv elôfokai mintegy a nyelv viselkedésirányító és szervezô szerepével kapcsolatban jelentek volna meg. Ezzel az elfogadott felfogással szemben áll egy triviális kép is. Eszerint az elsôdleges nyelvi funkció a kapcsolatlétesítés, a nyelv a csoporton belüli ellenségesség csökkenését szolgáló csevegô eszköz, olyan, mint a majmok kurkászása. Eredendôen nem irányító vagy leíró szerepû, hanem olyan, mint ma a pletyka vagy általában a funkció nélküli beszélgetés. f) A gesztusok és a testi kommunikáció fejlôdése. Mindenki elismeri ennek jelentôségét, de van olyan felfogás is, mely egyenesen azt feltételezi, hogy az akusztikus nyelvet megelôzôen egy egész mimetikus kultúra jött létre, már több mint egymillió évvel ezelôtt, melyben a testi leképezés nemcsak a közlés, hanem a gondolkodás megjelenítô eszköze is volt. Az emberi nyelv és az állati kommunikáció közötti minôségi eltérést hangsúlyozó szerzôk végeredményben mindezeket a fejlôdési vonásokat csak elôfokoknak tartják, melyek a NyKT körébe tartoznak, de nem válaszolják meg a NyKSz kérdéseit. Azt emelik ki, hogy e tulajdonságokból még nem vezet út a legdöntôbbnek tartott vonatkozáshoz: a mondattani kreativitáshoz. A mondattan és általában a grammatika világa szerintük egy döntô genetikai ugrás következménye lenne. Az irányzat követôi úgy képzelik, hogy a mondatalkotás képessége valamilyen evolúciós melléktermékként jött létre (ezt exaptációnak nevezik), és nem irányult rá szelekciós nyomás. Mások igen határozottan kiállnak amellett, hogy adaptációs magyarázat kell még a mondatalkotási képességekre is: azok az emberelôdök, akik jobban szerkesztett közlésekben beszéltek, nagyobb sikereket értek el a szaporodásban s a vadászatban. A vita most is tart. Tulajdonképpen számos olyan probléma, amely a gyermeknyelv veleszületett meghatározóival s a nyelvtan kognitív alapú vagy önelvû felépítésével kapcsolatos, mind összefügg azzal a kérdéssel, vajon hogyan is jött létre az emberi nyelv: a gondolat vagy a nyelv világa volt-e elôbb? 34

34 2. A JELEK 1. Az elôzô fejezetben az állati és az emberi kommunikációt állítottuk szembe egymással. Azt találtuk, hogy az emberi kommunikáció eszköze, a nyelv, szerkezetileg bonyolultabb, mint az állatok jelzései (minden nyelvi jelzés kettôs szerkezetû, szemben az állatok többnyire tagolatlan jelzéseivel); hogy az egyes állatfajok jelzéskészlete roppant szûkös az emberi nyelven szerkeszthetô közlések mennyiségéhez viszonyítva; hogy az emberi nyelvnek van egy fontos többletfunkciója az állati jelzésekhez képest: az ábrázoló funkció (ezen azt értettük, hogy az emberi nyelv segítségével jellemezni lehet bármilyen valóságos vagy képzelt, a beszéd helyétôl és idejétôl távoli eseményt, helyzetet). Az ábrázoló funkció meglétével hoztuk összefüggésbe az állati és az emberi kommunikáció talán legfontosabbnak ítélt különbségét, azt, hogy az ember szabadon használja a nyelvet, az állatok viszont nem tudják kötetlenül alkalmazni a rendelkezésükre álló jelzéseket, mert minden egyes jelzésük egy meghatározott, biológiailag fontos helyzethez kötôdik, csak ez a helyzet válthatja ki, s ez másfelôl mindig ki is váltja. Arra jutottunk, hogy az emberi nyelvhasználat szabadságának, vagyis a nyelv ingertôl független, céltudatos alkalmazásának és az állati kommunikáció ingerhez kötöttségének az ellentéte nem egyéb, mint az emberi és állati viselkedés legáltalánosabb különbségének megnyilvánulása kommunikációjukban, vagyis annak a ténynek a kifejezôdése, hogy az ember, és csak az ember képes céltudatos viselkedésre. Ebben a fejezetben megpróbáljuk elkülöníteni a nyelvi kommunikációt az emberek közötti kommunikáció egyéb fajtáitól. 2. Korábban is szó volt róla, hogy információt csak közvetve, valamilyen érzékelhetô dolog segítségével lehet átadni (kommunikáljon akár ember, akár állat). Azokat az érzékelhetô dolgokat, amelyek valamilyen információval összekapcsolódnak, s ezáltal annak közvetítésére alkalmassá válnak, jeleknek nevezzük. Ezek szerint minden jel egy érzékelhetô dolog és egy információ kapcsolata, egysége, vagy egy ókori szerzô, Szent Ágoston szép megfogalmazásában: Jel az, ami az érzékelésnek önmagát, a léleknek pedig önmagán kívül valami mást tár elébe. Kiinduló kérdésünket úgy is megfogalmazhatjuk tehát, hogy milyen jeleket használnak az emberek a nyelvi jeleken kívül, s mi a nyelvi jelek sajátossága a többi jellel szemben. Végsô célunk persze a nyelvi jelek, a nyelvi kommunikáció vizsgálata lesz. Ahhoz azonban, hogy ide elérkezzünk, célszerû elôbb más típusú jeleket sorra venni. Ez utóbbiak ismeretében ugyanis 35

35 I. A NYELVI JELENSÉG könnyebben átláthatóvá válnak a mindennapjainkba oly szorosan beletartozó nyelvi jelek tulajdonságai. Ha a távolban füstöt látunk felszállni, feltételezzük, hogy ott tûz van. Ha egy ember furcsa, tántorgó léptekkel halad az utcán, azt gondoljuk, részeg. Ha a villamos egy katolikus templom mellett halad el, s egy útitársunk jobb kezével megérinti a homlokát, a mellét, majd a bal és a jobb vállát, tudjuk, hogy az illetô katolikus vallású. Ha egy utcasarki póznán kerek piros táblát látunk közepén fehér vízszintes csíkkal, megállapítjuk, hogy ebbe az utcába tilos behajtani. Ha egy operaházi bemutatón az ünneplôbe öltözött közönség soraiban felfedezünk egy farmernadrágos fiút vagy lányt, arra gondolunk ha jóindulatúak vagyunk, hogy nem érdeklik a formaságok, csak a mû miatt jelent meg a bemutatón; vagy ha kevésbé vagyunk jóindulatúak úgy véljük, hogy nem adózik kellô tisztelettel a kivételes alkalomnak. A felsorolt esetek mindegyikében jelként értelmeztünk valamit: egy természeti jelenséget, különbözô mozgásokat, egy ábrát, egy öltözéket. Egyik sem pusztán az volt számunkra, ami; mindegyik többet mondott önmagánál, mindegyik valami önmagától különbözô dologra utalt. (Itt egyébként érdemes egy rövid terminológiai kitérôt tennünk: maga a jel szó ugyanis kétféleképpen is használatos. A köznapi beszédben gyakran már magát az érzékelhetô dolgot is jelnek nevezzük. Ez a beszédmód indokolt is akkor, ha a jel terminust viszonyfogalomnak tekintjük, azaz, ha mindig észben tartjuk, hogy nem lehet jel valami anélkül, hogy jele ne lenne valaminek hasonlóan ahhoz, ahogy nem lehet testvér valaki anélkül, hogy testvére ne lenne valakinek, szemben azzal, hogy orvos lehet az is, aki senkinek sem az orvosa. A másik használati mód amelyet mi is követünk ebben a könyvben csak az érzékelhetô dolog és a hozzá kapcsolódó információ együttesét tekinti jelnek; magát az érzékelhetô dolgot a jel testének nevezzük.) Ha megpróbálunk különbséget találni a felsorolt jelek között, kiindulhatunk abból, hogy meggondoljuk: milyen kapcsolat van az egyes esetekben az érzékelt dolog és az általa közvetített információ között. A füst és a tûz, vagy a tántorgó járás és bizonyos mennyiségû alkohol elfogyasztása között természetes összefüggés van. Minden esetben, amikor tüzet gyújtunk, vagy valamilyen okból tûz keletkezik, égéstermékek képzôdnek, amelyek fölfelé szállnak, azaz a tûz mindig füstöt okoz. A tûz és a füst közötti oksági kapcsolat ad alapot arra, hogy az okozat érzékelésébôl visszakövetkeztessünk az ok fennállására, vagyis hogy az okozatot az ok jeleként fogjuk fel. Ugyanez a helyzet a tántorgó járással is. Bár az embereknek különbözô mennyiségû alkoholt kell elfogyasztaniuk ahhoz, hogy elveszítsék az uralmukat mozgásuk felett, a megfelelô mennyiség elfogyasztása mindig a mozgáskontroll meggyengüléséhez vezet. Ennek az oksági összefüggésnek az ismerete az alapja annak, hogy a tántorgó járást a részegség jelének tekintjük. A szóban forgó összefüggések természeti szabályosságok, amelyek a megfelelô feltételek esetén mindig érvényesülnek. Nyilvánvalóan az állati kommunikációban ismertetett jelzések is a természetes jelek típusába tartoznak. 36

36 2. A jelek A másik három esetben másról van szó. Mondhatjuk ugyan, hogy útitársunk azért vet keresztet, mert katolikus, mégis könnyen belátható, hogy ezt a mozdulatsort a katolikusság nem abban az értelemben okozza, ahogy a korábban említett ember esetében a tántorgó járást a részegség. Míg ugyanis olyan részeg nincs, aki ne tántorogna, olyan katolikus bôven akad, aki nem vet keresztet katolikus templom elôtt. Ezzel persze még nem határoztuk meg a katolikus vallás és a szóban forgó mozdulatsor kapcsolatát, pusztán körülírtuk azt a tényt, hogy ez a kapcsolat nem természetes, nem természeti szabályosságok következtében fennálló összefüggés. De hát hogyan is lehetne az, mikor sem a katolikus vallás, sem a keresztvetés mozdulata nem természeti jelenség, ugyanúgy, ahogy egy operabemutató, egy estélyi ruha, egy KRESZ-tábla vagy a Behajtani tilos! felszólítás sem természeti jelenségek. Ezek társadalmi produktumok, események vagy jelenségek. A köztük lévô kapcsolat nem természeti szabályosságokon, hanem valamilyen írott vagy íratlan megegyezésen, konvención alapul. Példáinkat sikerült tehát két csoportba osztani azon az alapon, hogy milyen típusú kapcsolat van a jel érzékelhetô teste és a hozzá kapcsolódó információ között. Az esetek egy részében azt találtuk, hogy ez a kapcsolat természetes, abban az értelemben, hogy valamilyen természeti összefüggés áll fenn a jeltest és a között, amire utal. Az esetek másik részében a kapcsolatnak nem ilyen alapja volt, a jeltest és az információ valamilyen írott vagy íratlan szabály, megegyezés révén került kapcsolatba egymással. 3. A tárgyalt jelkapcsolatokat mindeddig a jelvevô szempontjából vizsgáltuk, tehát annak a szempontjából, aki észleli a megfelelô információt hordozó jelenséget, s nem vettük figyelembe, hogy az adott jelenséget azért hozta-e létre valaki, hogy átadja ezt az információt vagy sem. Ebbôl a szempontból szintén nem egyformák a vizsgált példák. A füst esetében nyilvánvaló a helyzet. Nem azért száll fel, hogy mi megtudjuk: tûz van. A részeg ember sem azért tántorog, hogy tudassa velünk: részeg vagyok. Egyszerûen nem tud másképp menni. Ezekben az esetekben az információt hordozó jelenségek nem jelnek vannak szánva. A KRESZ-táblát viszont kifejezetten azért állítják az utcasarokra, hogy az autósok tudomására hozzák: ide tilos behajtani. És jóllehet a megegyezésen nyugvó jelek általában szándékosan jönnek létre, elhamarkodott dolog lenne arra következtetnünk, hogy a konvención alapuló jelek megjelenése mindig információközlô szándékkal kapcsolódik össze. Legalábbis kétségesnek kell tartanunk, hogy a villamoson keresztet vetô útitársunk azért végzi ezt a mozdulatot, hogy az utasok tudtára adja: íme, egy katolikus van köztetek. Õ pusztán egy elôírásnak engedelmeskedik, nem jelet ad. Ugyanígy az, aki egy operabemutatóra estélyi ruhát ölt, egy szokásnak veti alá magát, aki viszont farmernadrágban megy oda, kivonja magát e szokás alól. Lehet, hogy egyáltalán nem törôdik vele, hogy mások az öltözékét a szokással való szembeszállás jelének értelmezik-e vagy sem. Más szóval, az utóbbi két esetben azt a jelenséget, amelyet a szemlélô jelnek, egy információ hordozójának tekint, nem biztos, hogy jelként, a megfelelô információ átadása végett hozták létre. 37

37 I. A NYELVI JELENSÉG Ha tehát a jelek osztályozásakor azt is figyelembe vesszük, hogy a jel létrejöttének vagy megjelenésének folyamatában közremûködik-e valamilyen szándék vagy sem, az eddigi kettô helyett három csoportba kell sorolnunk példáinkat. A természetes kapcsolaton alapuló jelek esetében biztos, hogy a jel megjelenése nem valamilyen szándék következménye. (S hogy itt ne csak a tûz füst esetre gondoljunk: az elôzô fejezetben láttuk, hogy az állati jelzések is éppen ilyen természetes kapcsolaton alapuló és közlési szándék nélkül megjelenô jelek.) A konvención alapuló jelek egyik csoportja esetében a jel megjelenése egyértelmûen közlési szándék létezését tételezi fel. A konvencionális jelek másik csoportja esetében a jel lehet közlési szándék eredménye is, de létrejöhet közlési szándék nélkül is. Mibôl adódik vajon az utolsó csoportba tartozó jelek bizonytalan, átmeneti jellege? A kérdés megválaszolásához vizsgáljunk meg közelebbrôl egy másik ilyen esetet. Tegyük fel, hogy Budapesten, a Rákóczi úton egy szép tavaszi napon megpillantunk egy asszonyt, aki fejkendôt, stilizált virágokkal díszített bôrrátétes báránybekecset, sok szoknyát és rámás csizmát visel. Ha mást nem, annyit biztosan megállapítunk róla, hogy vidéki. Ha véletlenül tudjuk, hogy az ilyenfajta bekecset Erdély bizonyos részein készítik, azt is regisztráljuk, hogy az asszony feltehetôleg Romániából utazott Pestre. Viselete tehát valószínû lakhelyére vonatkozó információ forrása volt számunkra, azaz jel. Ez esetben azonban bizonyos, hogy ô ezt a viseletet nem jelként öltötte magára, hanem ruhaként. Számára ez egyszerûen az évszaknak megfelelô ruha, amelyben utcára szokás menni arrafelé, ahol ô lakik. Hogy a pestiek számára ez az öltözék több, mint egyszerûen ruha, abból adódik, hogy ôk nem ilyen ruhadarabokat szoktak viselni. Minden, ami eltér a megszokottól (legyen az öltözék vagy valamilyen viselkedési sajátosság), jelként funkcionálhat. Világos azonban, hogy a megszokott viszonylagos dolog. Az emberek egyik csoportja mást szokott meg, mint egy másik csoportjuk. Az egyik helyen mások az étkezési, öltözködési, lakó- és érintkezési szokások, mint ugyanott egy másik idôpontban vagy mint egy másik helyen. Ami az egyik helyen egyszerû evés például Kínában a rizs fogyasztása pálcikák segítségével, az egy másik helyen mondjuk Európában furcsa evéssé válik, s pusztán az ott szokásostól való eltérése révén jellé válhat, a nem európai információ jelévé. Az emberek valamilyen közösségbe születnek bele (meghatározott helyen és idôben, meghatározott társadalmi csoport tagjaként látják meg a napvilágot), s mialatt felnônek, elsajátítják az adott közösség szokásait, életmódját, a közösség tagjává válnak. Ha elszakadnak eredeti közösségüktôl (földrajzi vagy társadalmi értelemben), s ugyanúgy próbálnak élni, ahogy addig tették, önkéntelenül kinyilvánítják másságukat az új közösség tagjai számára, tudtukon kívül jeleket adnak, amelyekbôl amazok érzékelik, hogy nem közülük valóval van dolguk. Lehet, hogy a jelként érzékelt dolgok alapján közelebbrôl is meg tudják határozni az idegen földrajzi vagy társadalmi hovatartozását, lehet azonban, hogy pusztán idegenségét érzékelik. Ez attól függ, hogy mit és mennyit tudnak a kortárs társadalmakról. 38

38 2. A jelek Az ilyen típusú jelek a jelkibocsátás szándéktalansága következtében hasonlítanak a természetes kapcsolaton alapuló jelekhez. A jelvevô tájékozódására szolgálhatnak a társadalmi környezetben ahogy a természetes kapcsolaton alapuló jelek is a jelvevô tájékozódását szolgálják a természeti környezetben a tájékoztatás szándéka nélkül. Nevezzük az ilyen típusú jeleket ezentúl szimptómáknak. A szimptómák tehát alapulhatnak természetes vagy konvencionális kapcsolaton, csupán az különbözteti meg ôket a többi jeltôl, hogy a jel létrejöttében semmiféle tájékoztatási szándék nem játszik szerepet. A természetes kapcsolaton alapuló jelek tiszta és egyértelmû esetei a szimptómáknak, mivel ezeknél nyilván sohasem kell tájékoztatási szándékkal számolnunk. Ugyanúgy tiszta szimptómák az elôzô fejezetben tárgyalt állati jelzések is, mivel a szándék, a céltudatosság kizárólag az ember sajátja. Az eddig elemzettekhez hasonló, szokáson, konvención alapuló jelek esetében azonban sokszor nehéz, esetleg lehetetlen eldönteni, hogy szimptómával vagy szándékosan létrehozott jellel van-e dolgunk, azaz szükséges-e vagy szükségtelen a jeladó részérôl közlési szándékot feltételeznünk. Az emberek tudniillik az olyan típusú jelenségeket, életmegnyilvánulásokat, amilyenekrôl eddig beszéltünk (öltözködés, viselkedési jegyek), szándékosan, a különállás, vagy ellenkezôleg, a valahova tartozás, valakivel vagy valamivel való szolidaritás jelzése végett is létrehozhatják. Gondoljunk a sans-culotteokra vagy a XIX. századi magyar reformkabátra. Az ilyesfajta jelek a feladó közlési szándékának bizonytalansága miatt számos félreértés forrásai lehetnek. A bizonytalanság abból adódik, hogy ezek a jelek mind az életvitelen, az életvitelek (öltözködés, étkezés, lakás, érintkezés) történelmi-társadalmi különbségein alapulnak. De míg egyfelôl történelmitársadalmi termékek, másfelôl mindegyiknek valamiféle természetes alapja is van (hiszen öltözködni, hajat viselni, enni, lakni és érintkezni valahogyan mindenképpen kell). Az információt hordozó jelenségek ilyen értelmû természetessége magyarázza, hogy ezeket a jelenségeket leginkább olyankor vesszük észre, olyankor értelmezzük jelként, ha elütnek a megszokottól. A megszokotthoz majdnem úgy viszonyulunk, mintha természeti adottság lenne. Valószínûleg ezzel függ össze, hogy az ilyen típusú szimptómák vagy jelek igen gyakran váltanak ki erôs érzelmeket. Nem ritka dolog, hogy az emberek egy hajviseletet vagy egy öltözéket úgy kezelnek, mintha viselôje a természet rendje ellen vétene azzal, hogy viseli. Világosan kell azonban látnunk, hogy az értelmezés helyessége ezekben az esetekben bizonytalan. Bizonytalan a jelforrás szándékainak bizonytalansága miatt is, meg azért is, mert az értelmezéshez szükséges ismeretek többnyire hiányosak vagy nem elégségesek. Míg a természeti szabályosságok univerzálisak, mindenütt érvényesek, az életvitel korszakonként és társadalmi csoportonként eltérô, változékony, s ezért ingatagabb köztük való tájékozódásunk. Az ilyenfajta jelek, illetve szimptómák mérhetetlenül nagy szerepet játszanak az életünkben, talán nagyobbat, mint a kifejezetten közlési szándékkal létrehozott jelek, amelyek példájaként eddig a KRESZ-táblát említettük. 39

39 I. A NYELVI JELENSÉG 4. Milyen alapon tudjuk általában felismerni a KRESZ-táblaszerû jeleket? Hogyan érzékeljük a közlési szándékot, amelynek alapján olyan határozottan elválasztottuk ezeket a szimptómáktól? Hisz a szándék természeténél fogva nem látható, hallható stb. A felismerés alapja valószínûleg két dolog: az egyik az, hogy tudjuk, mert megtanuljuk, hogy ilyen jelek vannak. A másik pedig az, hogy az efféle jelek esetében a jeltest általában feltûnô, mert haszontalannak látszik. Hogyan kell ezt érteni? Ha mondjuk öt gyertyát látunk égni egy ablakban, valószínûnek tartjuk, hogy ez az elrendezés valamit jelez. Hiszen a gyertya funkciója az, hogy megvilágítson egy helyiséget. Eredeti, hasznos funkcióját az adott elrendezésben nemigen lehet felismerni, s ez ad alapot arra, hogy jeltestnek tekintsük. Ám ha valóban valamilyen jeltest is, azt, hogy milyen információt hordoz, hogy mit jelent, lehetetlen vagy legalábbis nagyon nehéz kitalálni (s általában nem is szoktunk ezzel kísérletezni, többnyire ugyanis nem kerülünk olyan helyzetbe, hogy az legyen a feladatunk: jeleket fedezzünk fel és fejtsünk meg). Mégsem érdektelen az a kérdés, hogy hogyan tudjuk meg, milyen információ kapcsolódik egy jeltesthez. Az elsajátítás folyamata ugyanis egy másik oldalról is megvilágítja a szimptómák és a szándékosan létrehozott jelek különbségét. A szimptómákat általában nem jelkapcsolatként azaz dolgok és információk kapcsolataként tanuljuk meg, hanem jelenségek közötti összefüggésekként, mégpedig az emberi környezet jellegébôl adódóan természeti jelenségek közötti, illetve társadalmi jelenségek közötti összefüggésekként. Hogy a legegyszerûbb eseten szemléltessük a dolgot: gyermekkorunkban nem azt tanuljuk meg, hogy a füst a tûz jele, hanem azt, hogy a tûz füstöl. Vagy áttérve egy bonyolultabb, mert konvención alapuló összefüggésre: a kislányokat nem arra tanítják, hogy a szoknya olyan ruhadarab, amely viselôje nemét jelzi, hanem arra, hogy a kislányok szoknyát viselnek. A KRESZ-táblaszerû jeleket ezzel szemben jelkapcsolatként kell elsajátítani. Az, hogy egy ilyen jelhez milyen információ kapcsolódik, nem adódik, nem fejthetô meg a természeti és a társadalmi környezetre vonatkozó ismeretekbôl. Ahhoz, hogy tudjuk, hogy a közepén fehér csíkos kerek, piros tábla a Behajtani tilos! információ jele, arra van szükség, hogy ezt valaki megmondja nekünk, abban a formában, hogy ez és ez ezt és ezt jelenti. Gondoljuk meg, mit is jelent a KRESZ-tábla típusú jeleknek ez a sajátossága! Ha kerek, kék táblán körbefutó nyilakat látunk, megtudjuk: körforgalom. Ha négyszögletes táblán nagy P betû tûnik fel, tudatja velünk, hogy parkolóhelynek jelölték ki a területet. Ugyanezeket az információkat ki is írhatták volna, ahogyan például az Egyesült Államokban teszik, ahol majdnem minden ilyen információt angol feliratú szövegek tudatnak a közlekedôkkel. Vagy nézzünk más, hasonló típusú jeleket. A fehér színû zászló a megadást, a vörös színû pedig a párizsi kommün óta a szocialista-kommunista proletármozgalmakat jelképezi. E zászlószínek értelmének megtanulásához arra van szükség, hogy valaki megmondja nekünk: a fehér zászló azt jelenti, megadás, a vörös pedig proletárforradalmat jelent. Értelmüket tehát nyelvileg 40

40 2. A jelek kell megszövegezni. Ennek jelentôségét még erôteljesebben mutatják a nemzeti zászlók, melyek az egyes államok szuverenitásának a jelképei. Értelmüket, vagyis a bennük szereplô színek és esetleg címerek, jelképek értelmét törvény, alkotmány, vagyis valamilyen nyelven írott szöveg rögzíti. Összefoglalva: ezek a jelek mind valamilyen nyelvileg kifejezhetô tartalomnak a megtestesítôi, rövidítései. Nyelv nélkül ezeket a jeleket nem tudjuk értelmezni, értelmezésükhöz, megfejtésükhöz az szükséges, hogy valamilyen nyelven megfogalmazzuk a jelentésüket. Elsajátításuk, megtanulásuk is egy nyelven keresztül, egy nyelv segítségével történik. Más szóval tehát a KRESZ-tábla típusú jelek másodlagosak; másodlagosak értelmük nyelvi megfogalmazásához képest, értelmük és elsajátításuk is a nyelvre épül. Sorra vettük, s több szempont alapján osztályoztuk az emberi kommunikációban szerepet játszó jeleket, csak éppen a nyelvi jelek sajátosságairól nem szóltunk eddig. Nézzük meg most, hogyan alkalmazhatók eddigi szempontjaink a nyelvi jelekre. 5. Elsô szempontunk a jelek osztályozásakor az volt, hogy milyen természetû kapcsolat van a jeltestként funkcionáló anyagi dolog és a között, amire utal természetes vagy konvencionális (megegyezéshez kötött). Elsô megközelítésben egy hangsor, amelyet szónak ismerünk fel, és egy valóságos tárgy között, mondjuk az asztal szó és a megfelelô bútordarab között nincs semmiféle természetes összefüggés, ami azonnal belátható, ha arra gondolunk, hogy ellenkezô esetben érthetetlen lenne, hogy mi módon vonatkozhat ugyanerre a bútordarabra más nyelveken a Tisch, a table vagy a sztol betûsorokkal jelölt hangsor is. Ha a hangalak és az általa jelölt valóság között természetes összefüggés lenne, minden szónak és mondatnak azonosan kellene hangzania minden nyelven. Ez nem így van, tehát a nyelvi jel konvencionális. Ezek után azt kell eldöntenünk, hogy szimptómának, azaz közlési szándék nélkül létrejött dolognak vagy közlési szándékot feltételezô jelnek tekintsük-e a nyelvi jeleket. A kérdés szinte abszurdnak tûnik, olyannyira nyilvánvaló mindenki számára, hogy a nyelvi tevékenységben a közlési szándék megnyilvánulását kell látni. Hogy ez mennyire így van, azt mi sem mutatja jobban, mint az a helyzet, amikor külföldiek fordulnak hozzánk: meglehet, semmit sem értünk abból, amit mondanak, de hogy közölni akarnak valamit, az soha egy pillanatig sem kétséges számunkra. Végül azt a furcsa kérdést kell eldönteni, hogy maguk a nyelvi jelek másodlagosak-e valamilyen nyelvhez képest, hogy ôk is egy nyelvre épülnek-e. Természetesen nem, hiszen ha csak egy nyelv segítségével lehetne a nyelvi jeleket megtanulni, akkor a kisgyermeknek már tudnia kellene egy nyelven beszélni, mielôtt megtanulja anyanyelvét. A nyelvi jelek használatának elsajátítása legalábbis az elsô nyelv, az anyanyelv esetében nem feltételezi egy másik nyelv elôzetes ismeretét. Megvizsgált szempontjaink alapján a 2.1. táblázatban foglalhatjuk össze, amit a jelekrôl, illetve azok használatáról eddig mondtunk (a plusz az igenlô, a mínusz a nemleges válasz). 41

41 I. A NYELVI JELENSÉG 2.1. táblázat. A jelek és használatuk A jeltest és a jelölt A jel megjelenése A jel elsajátítása közötti kapcsolat közlési szándékot feltételezi egy nyelv természetes feltételez ismeretét szimptómák + nyelvi jelek + másodlagos jelek + + Ezzel sikerült nagyjából elkülöníteni egymástól az emberek életében szerepet játszó jelek különbözô fajtáit. 6. Az elmondottak ismeretében azonban röviden vissza kell térnünk egy, már korábban tárgyalt kérdésre. Amikor az állati kommunikációt szembeállítottuk az emberivel, a legalapvetôbb különbségnek az emberi kommunikáció szándékosságát s az állati kommunikáció szándéktalanságát találtuk. Most, a jelek alaposabb vizsgálatakor kiderült, hogy az emberek életében is igen fontos szerepet játszanak olyan jelek, amelyek létrejöttében semmiféle szándékot nem lehet észrevenni, még akkor sem, ha a jelet emberek hordozzák vagy hozzák létre. Ez azonban nem jelenti azt, hogy el kell vetnünk a céltudatosságot mint megkülönböztetô szempontot. Fenntarthatjuk továbbra is, mivel a speciálisan emberi, vagyis a nyelvi és a másodlagos jelekkel történô kommunikációban feltétlenül szándékosság nyilvánul meg, a sajátosan állati kommunikációban viszont kizárt a szándékos közlés. Ez a megfogalmazás nyitva hagyja azt a lehetôséget, hogy az emberek között is elôforduljanak szándék nélkül létrejött, szimptóma típusú jelzések. Ha meggondoljuk, természetesnek tarthatjuk, hogy az emberek közötti kommunikáció az új, csak emberre jellemzô érintkezési formák mellett megôriz olyan jelzési módokat is, amelyek az alacsonyabb fejlôdési fokot képviselô állatok között kizárólagosak. Az emberek közötti szimptóma típusú jelek jó része azonban csak a közlési szándék hiányában hasonlít az állati kommunikáció jeleihez; anyaga, megjelenési módja (öltözködés, kulturált táplálkozás, lakás) emberi civilizációra épül, emberi társadalmat feltételez. 7. Nem szóltunk még azokról a jelekrôl, amelyek olyan szorosan együtt járnak a nyelvi kommunikációval, hogy hajlamosak vagyunk néha a beszéd szerves tartozékaként kezelni ôket. Mindennapi beszédünket mindig kíséri valamilyen gesztus vagy mimika. Legyintünk, ha valamit elhanyagolhatónak tartunk, elhúzzuk a szájunkat, ha valami nem tetszik, tágra nyílik a szemünk a csodálkozástól, a kellemes élményt mosoly kíséri. A megszokott gesztus elfojtása szeme se rebbent, arcizma sem rándult külön erôfeszítést igényel. Milyen fajta jeleknek tekintsük e mozdulatokat? Egy részük önkéntelen, szándéktalan velejárója egy-egy érzelmi állapotnak. A csecsemô is mosolyog, ha jól érzi magát, fintorog, ha szokatlan valami, elfordul attól, ami zavarja. A gesztusoknak és a mimikának ez a szándéktalan része szimptóma; az érzelem, az érzékelés, a beszéd vagy a gondolkodás természetes vagy hagyományon, konvención alapuló, szándéktalan kísérôje. Más részük 42

42 2. A jelek azonban szándékosan létrehozott, s nyelvileg értelmezhetô közlés, vagyis csoportjaink közül a másodlagos jelek közé tartozik. A kéz hívogató mozdulata, a vállrándítás, a helyeslô bólogatás vagy a tagadó fejrázás tartozik ide. Konvencionális jellegüket mutatja, hogy különbözô kultúrákhoz tartozó emberek különbözôképpen értelmezik ôket. Olaszul úgy integetnek, ahogyan mi hívnánk valakit, bolgárul a bólogatás tagadást, a fejcsóválás pedig beleegyezést jelent. E mozdulatok nyelvileg értelmezôdnek, egy nyelven keresztül mûködnek, amit az is bizonyít, hogy az afáziás (beszédelvesztéses) betegségek bizonyos fajtáinál a beszédkészség elvesztésével párhuzamosan leépülnek a gesztusbeli és mimikai másodlagos jelek is. Rengeteg érdekes kérdést tartogatna még az emberi kommunikáció nem nyelvi formáinak, a szimptomatikus és a másodlagos jeleknek a vizsgálata. Könyvünk azonban a nyelvvel foglalkozik. Térjünk vissza ezért a nyelvi kommunikációra, amelyet most már sikerült elválasztani a jelképzés más formáitól. 8. A továbbiakban már nem azt vizsgáljuk a nyelvi közleményekkel kapcsolatban, hogy miben különböznek más, nem nyelvi közleményektôl, hanem a nyelvi kommunikációt magát, annak különbözô változatait kezdjük el tüzetesebben elemezni. A nyelvi kommunikáció alapformája a hangos beszéd, mégpedig abban a formában, ahogy két vagy több ember szokott kötetlenül társalogni egymással. Vannak azonban olyan helyzetek, amelyekben a hangos beszéd nem mutatkozik hatékony eljárásnak, vagy olyanok, amelyekben a mindennapi társalgási nyelv egyes tulajdonságai gátat szabnak a helyzethez illô közlésnek. Ilyen esetekben a nyelvi kommunikációs módok más típusaihoz fordulunk. Az egyik legelterjedtebb és legfontosabb, hangos beszédtôl eltérô nyelvi kommunikációs mód az írás. A beszéd érzékelhetô oldala, a hang igen sok szempontból elônyös. Vannak azonban hátrányai is, múlékony és kis távolságra terjed, ezen a kis távolságon belül viszont nem titkolható senki elôl. Ha tehát rögzíteni akarjuk, nagyobb távolságban levôkkel akarunk érintkezni, vagy éppen a kis távolságban levôk közül csak egyesekkel akarunk érintkezésbe lépni, akkor a hangos beszéd helyett másfajta kommunikációs módot kell keresni, más természetû jelhordozót kell alkalmazni. A társadalmak történetében ezeknek a feladatoknak az ellátására született meg az írás, mely a hangos beszéd rögzített formája, s nincs kötve a beszélôk távolságához. Az írás a beszédtôl alapvetôen abban különbözik, hogy másképpen érzékelhetô formában, látható módon: vizuálisan valósítja meg a kommunikációt. A kommunikáció írásos formája persze maga után vont kisebbnagyobb változásokat a mondanivaló megformálásának oldalán is. Írásnál nem áll módunkban olyan nagy mértékben támaszkodni a beszédhelyzetre, mondanivalónkat nem kíséri gesztus és mimika. Ezért részletesebben és pontosabban kell megfogalmazni mindazt, amit közölni akarunk. Az írásos közlés általában sokkal kidolgozottabb, gondosabb, mint a hangos beszéd. A fejlett társadalmakban rendkívüli jelentôségre tett szert az írásos közlés. A primitív és fejlettebb civilizációk közötti különbséget ma is elsôsorban az 43

43 I. A NYELVI JELENSÉG írásbeliséghez kötjük. A tapasztalatok felhalmozásának és áthagyományozásának funkcióját a fejlettebb társadalmakban már elsôsorban az írásos közlés tölti be. Különleges fontossága ellenére azonban létrejöttében, mûködésében és funkciójában egyaránt másodlagos a hangos beszédhez képest. 9. Az eddigiekben már elhelyeztük a nyelvi jeleket az emberek által használt jelek skáláján, közelebbi figyelmet azonban még nem fordítottunk rájuk. Azzal ugyanis, hogy a konvencionális (megegyezéses) jelleg, a közlési szándék és az elsôdlegesség szempontjai alapján elkülönítettük ôket a többi jeltôl, még nem merítettük ki alapvetô, elvi jelentôségû tulajdonságaikat. Az elsô kérdés, amelyet homályban hagytunk, a nyelvi jel jelentésének mibenléte volt. Ennek megközelítéséhez elôször hasonlítsuk össze a szimptómákat és a nyelvi jeleket (a másodlagos jeleket, éppen mivel az emberi nyelvre épülnek, kihagyhatjuk a számításból). Szimptómának és nyelvi jelnek közös jegye az, hogy a jeltest valamiféle információval kapcsolódik össze benne. Milyen természetû azonban ez az információ? Vegyük észre elôször, hogy némileg pontatlan volt azt mondani, hogy a füst a tûz jele. Pontosabban azt kellene mondanunk, hogy az, hogy füst száll fel, annak a jele, hogy ott tûz ég. Azaz, a szimptómák esetében valójában nem a valóság tárgyai (füst és tûz) között létesül kapcsolat, hanem a valóság tényei (a füst fölszállása és a tûz égése) között. Elmondhatjuk-e ugyanezt a nyelvi jelekrôl is? Igen is, meg nem is. Elmondhatjuk, ha a nyelvi jel aktuális használatáról beszélünk maga a használat ugyanis szimptomatikusnak tekinthetô. Ha valaki azt mondja nekünk, hogy A hidrogénnek egyetlen elektronja van, akkor e mondat elhangzásának tényébôl következtethetünk arra, hogy az illetô tudni vél valamit a hidrogénrôl, hogy ezt a tudását valamilyen okból meg akarja osztani velünk, és még sok másra. Csakhogy ezek a következtetések bár kétségkívül a mondat jelentésének megfejtésén alapultak nem adják meg e mondatnak mint nyelvi jelnek a jelentését! Magának a mondatnak ugyanis éppen az a jelentése, hogy a hidrogénnek egyetlen elektronja van erre azonban mint tényre a mondat elhangzásának tényébôl semmiképp sem következtethetünk. Mielôtt szofisztikának tûnnék e következtetés jogosultságának a megtagadása, szögezzük le, hogy a mondat jelentését nem azért nem adhatjuk meg ilyen ténykövetkeztetési formában, mert az emberek hazudhatnak vagy képzelôdhetnek is. A helyzet ugyanis éppen fordított: a nyelvi jeleket azért használhatjuk hazugságok, elképzelések, feltételezések kifejezésére éppúgy, mint valós tények megállapítására, mert maga a nyelvi jel független attól a helyzettôl, amelyben megjelenik a nyelvi jelnek a használatától független, önálló (bár elvont) létezése van. Ez az önállóság egyrészt az emberi nyelv ábrázoló funkcióján alapul. A szimptóma jelteste (legyen az állati vészkiáltás vagy felszálló füst) összefügg valami tôle különbözôvel összefügg vele, de nem ábrázolja, nem írja le. A nyelvi jel azonban mindig ábrázol valamit, legyen az a valami tényállás például az, hogy hány elektronja van a hidrogénnek vagy személy, dolog, érzelem. A nyelvi jel tehát lényegileg más viszonyban van a jelentésével, mint a szimptóma a maga információtartalmával. Az önállóság má- 44

44 2. A jelek sik az elôzôbôl következô eleme az, hogy a nyelvi jel ábrázolóképessége független attól, hogy az ábrázolt tényállás fennáll-e (sôt egyáltalán fennállhat-e), hogy az ábrázolt személy, dolog, érzelem létezik-e (létezhet-e). A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog mondat pontosan ugyanolyan tökéletesen és érvényesen ábrázol, mint a legbanálisabb igazságot kifejezô mondat. Kanyarodjunk vissza azonban a jelentéshez, mert valójában még mindig nem tisztáztuk, hogy pontosan micsoda. A tisztázáshoz induljunk ki a mondatnál egyszerûbb jelbôl például egy szóból, az Édesapám asztalán egy menetrend fekszik mondat asztal szavából. Mit jelent az asztal szó? Elsôre azt mondhatnánk, hogy azt a tárgyat jelenti, amely édesapámhoz tartozik, s amelyen menetrend fekszik. Igen ám, de megváltozik-e az asztal szó jelentése, ha az elôbbi mondatot így folytatjuk: Édesanyám asztalán egy naptár áll? A szó jelentése változatlan maradt, noha az egyik esetben mást jelölt a szó, másra vonatkozott, mint a másikban. Meg kell tehát különböztetnünk a jelölt dolgot és a jelentést. De vajon mi a jelentés? Ha nem a pillanatnyilag jelölt dolog, akkor talán a szó által egyáltalán jelölhetô dolgok összessége például az összes valaha volt és lehetô asztalok összessége volna az asztal hangsorhoz kapcsolódó jelentés. Ez a meghatározás már jobb, hiszen tágabb, általánosabb, de még mindig nem az igazi. Vajon az, aki tud magyarul, s ezért tudja e szó jelentését, ismeri-e az összes asztalt, Julius Caesar lakomaasztalától kezdve addig, amit a következô évezredben az ûrhajósok fognak használni? Megint világos, hogy nem, pedig ha a jelentést a jelölt dolgok sokasága alkotná, akkor mindet ismernie kellene. A szó jelentése inkább azzal lehet kapcsolatos, ami közös az összes lehetséges asztalban. Hogy pontosan mi a közös bennük, azt nehéz lenne megmondani, hiszen sem a lábak száma, sem a rakfelület nagysága, sem az anyaga nem határozza meg egyértelmûen, hogy valami asztalnak nevezhetô-e, vagy sem. Úgy véljük azonban, hogy van valami közös minden asztalban, hiszen másképp nem illetnénk ôket ugyanazzal a névvel, mégpedig egyes határesetektôl eltekintve meglehetôsen egységesen. Hogy e közös dolog nyelvi megfelelôjét minek tartsuk, képzetnek, fogalomnak, az elvont asztalnak, tulajdonsághalmaznak vagy másnak, azt most nem próbáljuk eldönteni, s ebben a pillanatban nem is szükséges. Annyit biztosan mondhatunk, hogy a jelentés valamilyen elvonatkoztatás, s a jel a jelentésén keresztül hozható összefüggésbe a pillanatnyilag jelölt dologgal. (S most már helyesbítve a korábban mondottakat, a jel konvencionális volta is a jeltest és a jelentés s nem pedig közvetlenül a jeltest és a jelölt dolog egyezményes kapcsolatára vonatkozik.) Ha elfogadjuk is, hogy a jelentés valami elvont dolog, az eddig mondottak fényében még mindig valami kézenfekvônek, a világ milyenségébôl önként adódónak tûnhet. Hiszen az asztal asztal: a gyakorlati józan ész sem engedné, hogy az ülôbútort is asztalnak nevezzük, viszont például a koloniál stílusú asztalt kizárjuk az asztalok körébôl! Azt gondolhatnánk, hogy a dolgoknak a jelentésben megtestesülô osztályozása a nyelvtôl független. Viszonylag könnyen beláthatjuk azonban, hogy ez nem így van, még a leghét- 45

45 I. A NYELVI JELENSÉG köznapibb esetekben sem. A magyar nyelv például ismeri az íróasztal szót, sôt a rövidebb asztal forma is utalhat íróasztalra. Az íróasztalnak azonban már az angolban külön neve van: desk az íróasztal nem asztal, nem table. Föltehetjük, hogy a tárgyak használatának a módja a magyarok és az angolok körében meglehetôsen hasonló, s így, bár az íróasztal fogalmát könnyedén körülhatárolhatjuk mi is azaz a megkülönböztetés nem irracionális a számunkra, mégsem tulajdoníthatjuk valamiféle külsô szükségszerûségnek a két nyelv kétféle asztalfogalmát. Vagy vegyünk egy másik példát: a magyarban fa nô az udvaron is, fából készül a bútor is; bôr fedi a testünket, és bôrbôl van a cipô is; hús tapad a csontjainkra, és hús fô a fazékban is. Más nyelvek azonban megkülönböztetik az élô és a holt anyagot, például az angol a tree-t és wood-ot, a skin-t és a leather-t, a flesh-t és a meat-et. Megint csak ésszerûsíthetô mind a két fajta osztályozás, de egyik sem adódik szükségszerûen a valóság milyenségébôl. Ám maradhatunk egy nyelven belül is. Vajon mi késztet minket arra, hogy különbséget tegyünk ballagás, járás, futás, szaladás, rohanás és száguldás között? Biztosan nem az, hogy köztük valami minôségi netán km/h-ban kifejezhetô különbség van, hiszen a haladásnak ezeket a fajtáit külön-külön talán el sem tudnánk pontosan magyarázni csak úgy, ha a többihez viszonyítjuk ôket. Mostani megfigyeléseinket többféleképpen is megfogalmazhatjuk. Az egyik megfogalmazásban azt mondhatjuk, hogy a nyelvi jel kettôs értelemben konvencionális. Konvencionális abban a már bevezetett értelemben, hogy a jeltest és a jelentés kapcsolata önkényes; és konvencionális abban az értelemben is, hogy érvényesül bizonyos nyelvi önkény az osztályozásban a jelentések határainak megvonásában is. Egy másik megfogalmazás pedig az lehet, hogy az egyes nyelvi jelek nem elszigetelt, önmagukban való dolgok, hanem rendszert alkotnak olyan rendszert, amelyben minden elem csak a többihez képest az, ami. A két megfogalmazás persze ugyanannak a dolognak a két oldalát ragadja meg. A jeleknek a rendszerhez való viszonylagossága ugyanis éppen az önkényességük miatt lehetséges. Ha ugyanis a jelek önkényesek, ha sem a jeltest és a jelentés kapcsolata, sem az alkotórészek jellege nem eleve és külsôleg adott, akkor a jelek akármilyenek lehetnek, csupán különbözniük kell egymástól különbözniük, persze csak egy rendszeren belül, hiszen azt nem várhatjuk el tôluk, hogy a világ minden más dolgától különbözzenek. (Mint ahogy például a fehér szín is megfelelhet az örök fagy birodalmának a térképjelek rendszerén belül anélkül, hogy zavarná a zászlók szimbolikájában a megadásnak való megfelelést.) 10. Mielôtt a rendszerszerûséget a jelentések sajátságaként könyvelnénk el, gyorsan meg kell jegyeznünk, hogy ugyanez áll a jel másik alkotórészére, a testére is, sôt ott talán még szembetûnôbb. Vegyünk csak egyetlen példát. Miért tekintjük más-más jeltestnek a ló és a ró hangsort? Persze más-más jelentés tartozik hozzájuk de hiszen magához a ló-hoz is legalább kettô (állat és tornaszer) kapcsolódik. A ló-t és ró-t azonban mint jeltesteket is meg tudjuk különböztetni. Ennek nem lehet csupán az az alapja, hogy objektíve különbözôképpen hangzanak. Hiszen objektíve különbözik a rendes r hang is a 46

46 2. A jelek raccsolva ejtettôl, még sincs ennek a különbözôségnek olyan szerepe a magyarban, mint az l r különbségnek. Talán azért, mert az utóbbi különbség objektíve nagy, az elsô objektíve kicsi? A japán nyelv nem ismeri a l r ilyesfajta különbségét, a japánt beszélô így nem is hallja ezt. Mint ahogy a mi fülünk is érzéketlen a lengyel nyelv s sz cs-szerû hangjainak különbségére, noha vannak lengyel szavak, amelyeket csak ezek különböztetnek meg egymástól. Azt kell mondanunk hát, hogy a jeltestek (hangsorok) objektív jellemzôi közül csak azok vesznek igazában részt a jeltestalkotásban, amelyeket az adott rendszer kitüntet. Nemcsak az önkényes, hogy a ló hangsor egyáltalán jeltest a magyar nyelvben (szemben például egy dallamos füttyszóval), hanem az is, hogy mi által jeltest, objektív jellemzôi közül mi tartozik bele a rendszerbe. A rendszert magát a hasonlóságok és különbözôségek teszik, s ha valamely elemét vagy megkülönböztetését kiragadjuk, az egész rendszer átrendezôdik nemcsak egy hiány keletkezik benne, hanem minden mássá válik, mint ami volt. (A kiragadás persze így nem lehetséges, de a nyelvi változás során természetes formában valóban megtörténhet; látni fogjuk majd, hogy a változások sohasem maradnak elszigeteltek, hanem a kölcsönös függés miatt továbbgyûrûznek.) Ezzel tulajdonképpen ahhoz a felismeréshez jutottunk el, hogy egy bizonyos értelemben a nyelvi jelnek magát a testét is elvont valaminek kell elképzelnünk. Ez az elvontság már a legutolsó fejtegetések nélkül is gyanús lehetett, hiszen ahogy az asztal szó jelentése is független attól, hogy a szót az adott pillanatban mire vonatkoztatjuk, maga a hangalak is állandó, változatlan annak ellenére, hogy sok millió ember különbözô hangerôvel, hangszínben és hanglejtéssel ejtheti ki a szót; azaz mindezek a fizikai különbségek esetlegeseknek tûnnek. Mostani fejtegetéseink akárcsak a jelentések viszonylagosságáról szólóak voltaképpen csak annyit adtak hozzá ehhez a felismeréshez, hogy a hangalak, a jeltest is kettôsen konvencionális, hogy egy rendszerbe illeszkedik. Természetesen annak ellenére, hogy most már a jelnek mindkét alkotórészét elvontnak tudjuk, azért marad közöttük különbség: nevezetesen, a jeltestek konvenciói éppen azokat a közös fizikai tulajdonságokat szabják meg, amelyekkel például egy-egy hang a tényleges beszédben megvalósítható, érzékelhetô formába önthetô. Ha logikusan adódik is a nyelvi jelnek mint teljes egészében elvont valaminek a fölfogása, mindaz, amit most megállapítottunk, csak egy további megkülönböztetés fényében nyeri el teljes jogosultságát és jelentôségét nevezetesen a nyelv és a beszéd megkülönböztetésével. Maga a megkülönböztetés egészen természetes: nyelvnek a konvenciók egy rendszerét nevezzük, beszédnek pedig azt a tevékenységet, amely e konvenciók alapján gyakorolható. 11. Térjünk át most a rendszert alkotó nyelvi jeleknek egy másik fontos sajátosságára. Ez a sajátosság a nyelvi jelek szerkesztett méghozzá kettôsen szerkesztett volta. Amikor a jelentést kezdtük vizsgálni, a mondatról átugrottunk a szóra az egyszerûség kedvéért. A kettô között azonban egyelôre még ûr tátong. Abban biztosan megegyezhetünk, hogy jel a szó is, a mondat is, hiszen mind a kettô- 47

47 I. A NYELVI JELENSÉG nek van a nyelv által meghatározott hangalakja és jelentése. A mondat azonban másként jele nyelvünknek, mint a szó. A különbség közöttük pedig kétarcú, kétirányú. Egyfelôl: a tényleges beszédben mindig mondatokkal vagy legalábbis mondat értékû egységekkel találkozunk. Mondatot képvisel még a Hová készültök vasárnap? kérdésre adott Szerencsre válasz is (ti. azt, hogy Szerencsre készülünk vasárnap). Ebben a tekintetben a mondat mint valóságosan elôforduló nyelvi egység elsôdlegesnek tûnik a szóhoz képest, amelyet benne megjelenni vélünk; a szónak a létezése, úgy látszik, csupán a mondatokból való elvonás terméke. De okoskodhattunk volna éppen ellenkezôleg is, a szót tüntetve ki elsôdlegesként! Az tudniillik nyilvánvalónak látszik, hogy a magyar nyelvnek van olyan megállapodása, amely az asztal elvont hangképét a megfelelô jelentéssel kapcsolja egybe de vajon ugyanígy mondhatjuk-e azt is, hogy van egy olyan megállapodása, miszerint az Édesapám asztalán egy menetrend fekszik tényállását éppen ezzel a hosszadalmas hangsorral kell kifejeznie? Ilyen megállapodás csak közvetve létezhet, hiszen a szavakat kívülrôl meg kell tanulni, a lehetséges magyar mondatokat azonban nem kell bemagolni. Ebben az irányban tehát a szó a reá vonatkozó konvenciók közvetlensége miatt elsôdlegesnek mutatkozik a mondattal szemben. A most vázolt dilemmára, a szó vagy a mondat elsôdlegességének kérdésére késôbb még visszatérünk. Arról a kézenfekvô tényrôl azonban már most tudomást kell vennünk, hogy hiba lenne a nyelvi jelek rendszerét a nyelvet pusztán elemek gyûjteményeként fölfogni. A nyelvnek vannak elemi jelei is, szerkesztett jelei is. Szerkesztett jel nem csupán a teljes mondat, hanem annak valamely koherens darabja is (például a fenti mondatnak az édesapám asztalán részlete szemben az asztalán egy részlettel, amely így sohasem szerkesztôdhet egybe, amelyet két szerkezeti egység határáról emeltünk ki). A szerkesztett jelekre vonatkozó konvenciók azonban, mint mondtuk, közvetettek. Ez úgy értendô, hogy a nyelvi rendszer az elemi jeleken kívül az elemi jelek összeszerkesztésének szabályait tartalmazza. A szerkesztési szabályok létének fölismerése némileg módosítani fogja az elemek jellegérôl alkotott képünket is. Vajon az asztal jelet a magyar nyelvben csak a már korábban kimutatott sajátosságok (jeltestére és jelentésére vonatkozó konvencióink) határozzák meg? Nem valószínû, hiszen azt is tudjuk róla, hogy magyar mondat ez: Ráborítottam az asztalt de nem magyar mondat ez: Asztaltam a fônököt. Az egyes elemhez hozzátartozik tehát az is, hogy milyen szerkesztési szabályok alkalmazhatók rá, és milyenek nem. (Most szembe kellene néznünk azzal a kérdéssel, amit eddig ügyesen megkerültünk, ti. hogy például jel-e az asztalt egység -t szakasza. Jel volta azon múlik, hogy tudtunk-e jelentést tulajdonítani neki. Erre a kérdésre késôbb térünk vissza; annyit azonban megjegyezhetünk most is, hogy a -t rag jelentése nyilván másfajta, mint az asztal-é leginkább a matematikában alkalmazott mûveleti jelekéhez, a +, a, a jeléhez hasonlítható.) 12. Mindeddig a nyelvi jelek kettôs szerkesztettségének egyik szintjérôl beszéltünk csak: arról a szintrôl, amelyen jelek más jelekké kapcsolódnak. A nyelvi jel azonban egy másik szinten is az elemi jeltest szintjén is szerkesztett. 48

48 2. A jelek Kiindulási példaként vegyünk két embert, aki elhatározza, hogy egy sormintaszerû rejtjelezést fog használni titkos levelezésében. Három elemi jelben állapodnak meg a körben, a háromszögben és a pontban, meghatározva ezek jelentését és a kombinációk értelmét is. Hogy mik ezek a jelentések, most ne firtassuk, hiszen levelezésük mélységesen titkos. Ez a nyelvecske az eddig mondottak szempontjából felépítésében azonos az emberi nyelvvel. Van azonban egy lényeges különbség is, nevezetesen az, hogy jelei csak egyszeresen szerkesztettek lehetnek. Kör, háromszög és pont ugyanis csak egészükben különböznek egymástól, nem bonthatók közös és különbözô alkotórészekre, azaz összemérhetetlenek. Az emberi nyelv jeleinek teste azonban maga is szerkesztett. Erre utalt már a ló ró párral kapcsolatos fejtegetés is, de még tovább is mehetünk. Ha azt a hangsort hallanánk egy magyar ember szájából, hogy csordong, valószínûleg azt gondolnánk, hogy olyan tájszóval van dolgunk, amelynek a jelentése számunkra ismeretlen. Ha viszont azt vélnénk hallani, hogy csordogn, akkor vagy azt gondolnánk, hogy félrehallottunk valamit, vagy azt, hogy megbotlott a beszélô nyelve, vagy azt, hogy idegen szót mond. Azaz tudjuk, hogy a csordong lehetne jeltest a magyarban, a csordogn nem. Hasonlóképpen, tudjuk, hogy (nem összetett és nem kölcsönzött) szó nem hangozhat így: csüpor, mert a magyar nyelvben ún. magánhangzó-harmónia van. Tehát a hangok kapcsolódása is szabályszerûségeknek engedelmeskedik, a hangsor is szerkesztett. Miért kell hangsúlyoznunk, hogy most a szerkesztettségnek egy második szintjével van dolgunk? Azért, mert a hangok maguk nem jelek önmagukban nincs jelentésük, csak jeltestek építésére és megkülönböztetésére szolgálnak. (Természetesen minôségileg más eset az egy hangból álló jel, például az ô, ó, t.) Az emberi nyelvnek mint jelrendszernek tehát nem elemei a hangok. (Az írásnak mint az emberi nyelvre épülô másodlagos jelrendszernek viszont már elemei a betûk, mint például a hangoknak a jelei.) 13. A nyelvi jelek kettôs szerkesztettségének jelentôsége az, hogy a nyelvi rendszert nyitottá teszi. Ha minden mondatnyi jelentéshez közvetlenül rendelne jeltestet a megegyezés, csak viszonylag korlátozott számú ilyen jelet tudnánk fejben tartani mondjuk annyit, ahány szót az átlagember anyanyelvébôl ismer, márpedig mi az a néhány tíz- vagy százezer szó az általa elmondható és megérthetô mondatok számához képest? S megvan a jelentôsége a jeltestek szerkesztettségének is. Egyrészt megkönnyíti számunkra a beszédet (az értést és a mondást), hiszen már eleve rááll a fülünk és a szánk arra, amit hallani és mondani akarunk. Másfelôl pedig a jeltestek szerkesztettsége megkönnyíti az elemi jelek készletének bôvítését is azáltal, hogy egy új szó hangalakja sohasem összemérhetetlen módon különbözik a meglévôkétôl. 49

49 3. A NYELV LEÍRÁSA 1. A nyelvnek és a beszédnek azaz a konvenciók rendszerének és az ezen alapuló tevékenységnek a megkülönböztetése eddigi gondolatmenetünkbôl már ismerôs. Nem vizsgáltuk meg még azonban azt, hogy pontosan milyen viszonyban vannak egymással, hogyan választhatók el egymástól. Ettôl a vizsgálattól pedig nem tekinthetünk el, mert tudományunk néhány alapvetô módszertani kérdését veti föl. Ezek a módszertani kérdések egyébként egyáltalán nem a nyelvtudomány specialitásai, hanem fölvetôdnek minden tudományban a fizikától a közgazdaságtanig, amely a megfigyelhetô jelenségek mögött rejlô, ezeket magyarázó szabályszerûségeket keresi. A mi esetünkben azért kényesebbek ezek a kérdések, mint másutt, mert az ember a nyelvvel kissé másféle viszonyban van, mint az ôt körülvevô világgal a nyelv vizsgálata mindig önvizsgálat is. Megfigyelhetô-e a beszéd a nyelv nélkül, vagy a nyelv a beszéd nélkül? Elsô pillantásra azt hihetnénk, hogy a beszéd önmagában való megfigyelése nem okozhat gondot, hiszen fizikai természetû dolog, hanghullám kibocsátásával jár, amelyet fülünkkel felfoghatunk, mûszereinkkel rögzíthetünk. Igaz ugyan, hogy ugyanilyen jellegûek a természeti zajok, a hangszeres és a vokális zene is, ezeket tehát el kell különítenünk a beszédtôl ahhoz, hogy az utóbbi sajátosságait feltárhassuk. Ez azonban a kisebbik probléma tételezzük föl, hogy a hanghullám két jellemzôje, a hangszín és a hangmagasság alapján ez az elkülönítés elvégezhetô, hogy ezeknek egy bizonyos tartománya egyértelmûen jellemzi az emberi beszédet. Csakhogy, még ha ezt a feladatot el is végeztük, akkor sem tartunk jóformán sehol. Mert igaz ugyan, hogy a beszéd fizikai természetû dolog is, de nem csak az. Beszédrôl csak ott lehet szó, ahol a hang jelentést hordoz, ez utóbbi viszont nem ragadható meg fizikailag. A vázolt esetben csak annyit értünk volna el, hogy regisztrálni tudnánk: ember beszél (nem madár csicsereg, nem trombita szól, nem szél zörgeti az ablakot). Beszélni azonban nem lehet általában: beszélni csak valamilyen nyelven lehet. Ahhoz, hogy a beszédet mint beszédet fogjuk föl, értenünk is kell azt, amit a beszélô mond, vagy legalábbis tudatára kell ébrednünk annak, hogy valamilyen nyelvet használ. (Ne feledjük, hogy az emberi beszéden kívül ezt észrevenni nem mindig könnyû gondoljunk arra a problémára, hogy az ûrbôl felénk érkezô hullámok jelek-e vagy sem.) A beszéd tehát lényege szerint felfoghatatlan a nyelvtôl elválasztva. 50

50 3. A nyelv leírása A nyelv sem fogható fel beszéd nélkül a beszéden kívül ugyanis soha, sehol nem jelenik meg. (Az írás mint átkódolt változat itt szintén a beszéd kategóriájába tartozik.) 2. Ezek után joggal felmerül az a kérdés, hogy mi a nyelv egyáltalán, milyen természetû dolog, és hol létezik. Erre a kérdésre csak részleges válasz az, hogy mint mondtuk már a nyelv konvenciók rendszere. Annyiban biztosan elfogadható ez az állítás, hogy az emberek nyelvi viselkedése szemmel láthatólag valamilyen szabályokat követ, hiszen e nélkül nem értenék meg egymást e konvenciórendszer létezésére tehát van bizonyítékunk. Ez azonban még nem minden. Többek között azért, mert még nem magyarázza meg, hogy hol van a nyelv, és hol vannak a határai. Azt mondottuk tehát, hogy a nyelv konvenciók rendszere. Milyen jellegûek ezek a konvenciók? Ha a konvenciókat a szabályokkal azonosítjuk, esetleg hajlamosak lehetünk ezeket a közlekedési vagy az illemszabályokkal, illetve egyes sportok játékszabályaival rokonítani, hiszen ezek is lényegében véve önkényesek, és egyfajta társadalmi megállapodás fûzôdik hozzájuk. Ha viszont a közlekedés vagy a jól nevelt viselkedés szabályait például a labdarúgás vagy a sakk szabályaival hasonlítjuk össze, érdekes különbségeket fedezhetünk fel. Az elôbbiek ugyanis már létezô tevékenységköröket, viselkedésformákat szabályoznak. A futball vagy a sakk esetében azonban a szabályok nélkül egyszerûen létre sem jöhet maga a játék: ahhoz, hogy egy mérkôzés elkezdôdjék akár csak a játszótéren két véletlenül összeverôdött társaság között is, tisztázni kell (vagy tisztában kell lenni vele), hogy mi számít gólnak, kezezésnek, mikor lehet az ellenfélé a labda, egyáltalán, hány labdával lehet játszani, és így tovább. Mindezek a szabályok meghatározzák, létrehozzák magát a tevékenységet, amely a szabályok elôtt vagy nélkül nem létezhetett. Óriási különbség van tehát az elôbbi, regulatív (szabályozó jellegû) és a sportjátékokra is jellemzô konstitutív (alkotó jellegû) szabályok között. A nyelv szabályai nyilvánvalóan ebbe a második csoportba tartoznak: meghatározzák például, hogy mi számít beszédhangnak (az r igen, az ajkak pergetése nem), vagy mi számít mondatnak (az A kutya bejöhet igen, a Het kutya jö a be nem) és így tovább. 3. Föl kell tennünk tehát, hogy ilyen konstitutív nyelvi szabályok egy-egy rendszere mindenkinek a birtokában van a nyelv tehát valamilyen (egyelôre nem ismert) formában a beszélôk fejében foglal helyet. Csakhogy, ellentétben a tudás bizonyos fajtáival, a nyelvtudás sajátos jellegû tudás. Sajátossága abban áll, hogy a beszélôk nem tudnak a nyelvi szabályokról számot adni. Ha például megkérünk egy, a nyelvészetet kevéssé ismerô magyar anyanyelvû embert arra, hogy mondja meg, milyen igék után állhat fônévi igenév, vagy milyen igékhez járulhat visszaható képzô, valószínûleg zavarba jön (még akkor is, ha kevésbé tudálékos módon, a szakszókat elkerülve tesszük föl a kérdést). Ha azonban arra kérjük, hogy ítélje meg, lehet-e azt mondani, hogy elolvastam enni vagy járakodtam egyet, habozás nélkül nemmel fog válaszolni. Azaz tudja, hogy az olvas nem olyan ige, amely után fônévi igenév áll- 51

51 I. A NYELVI JELENSÉG hat, s hogy a tárgyatlan igék nem kaphatnak visszaható képzôt. A helyes magyar mondatok produkálásán kívül tehát képes kritikai tevékenységre is, el tudja különíteni az elfogadható nyelvi alakulatokat az elfogadhatatlanoktól, de nincsen tudatában azoknak az általános szabályoknak, amelyek irányítják ebben a kritikai tevékenységben. A tudás más fajtái például az összeadni vagy szorozni tudás nem ilyenek. Csak akkor mondjuk valakire, hogy tud szorozni, ha azonfelül, hogy meg tudja mondani: 3 6 nem egyenlô 15-tel, azt is meg tudja mondani, hogy miért, valahogy így: A szorzás ismételt összeadás, viszont nem 15, hanem 18. Számolj utána! Ez a különbség nem meglepô, ha arra gondolunk, hogyan tanultunk meg összeadni vagy szorozni, illetve hogyan tanuljuk a nyelvet. A kisgyerek közléseket hall, s ezekbôl kell valamilyen módon elvonnia a nyelv szabályait anélkül, hogy mint szabályokat tanítanák meg neki ôket. Az összeadás és szorzás szabályait azonban nem elvonjuk-ellessük, hanem mindjárt szabályokba foglalva tanítják meg ôket nekünk. A kétféle tanulás elvi különbsége abban áll, hogy mivel szabályt expliciten (szavakban kifejtve) csak nyelvi formában lehet átadni, a nyelvelsajátításkor az explicit szabálytanulás lehetôsége kizárt (hiszen szegény kisgyerek éppen akkor tanulja elsô nyelvét). A tudás más fajtáinak megszerzésekor viszont lehetôségünk van az explicit, tudatos szabálytanulásra is, meg arra is, hogy az általa irányított tevékenység megfigyelésébôl vonjuk el a szabályt bár a nyelv birtokában már nem ugyanúgy, ahogyan a kisgyerek, hanem megfigyelés és megfogalmazás összjátékával. Mindezek után még kérdés persze az, hogy ami a beszélôk fejében van, az maga a nyelv -e. Valójában nem a nyelv az egyes emberrel szemben objektív, tôle független realitás marad akkor is, ha elsajátította, magáévá tette. A nyelv olyanképpen az egyes ember tulajdona, hogy minden ember egy nyelvet beszélô közösség tagja, s így a nyelvet mint a közösség tagja birtokolja. A közösség elpusztulásával általában eltûnik a nyelv is, az egyes ember halála azonban nem érinti a nyelv fennmaradását. Õ a közösségtôl kapja nyelvét, és sem az elsajátítás során, sem késôbb nem alakíthatja át tetszése szerint. Minden egyéni változtatásnak határt szab az, hogy a közösség tagjai mit fogadnak el és értenek meg azaz, hogy minek a lehetôsége van meg (esetleg még kiaknázatlanul) a közösség által birtokolt nyelvben. Azt is mondhatnánk, hogy a nyelv, ahogyan az egyén elsajátítja, másodlagos lenyomata, hasonmása csupán a közösség nyelvének. 4. Most választ kaptunk tehát arra, hogy hol van a nyelv. Arra azonban még nem, hogy hogyan férkôzhetünk közel hozzá, hogyan tanulmányozhatjuk. Ennek a megválaszolásához két további kérdés szükséges. Az elsôt metaforikusan így tehetjük föl: hol vannak a nyelv határai? (A félreértés elkerülése végett: nem a korlátaira gondolunk.) Mivel a közösség nyelve mint olyan közvetlenül nem tanulmányozható, az egyes beszélôk birtokában lévô nyelvbôl kell kiindulnunk. Ráadásul, mivel sem a fejükbe nem nézhetünk, sem ôk maguk nem tudnak expliciten szá- 52

52 3. A nyelv leírása mot adni azokról a szabályokról, amelyeket elsajátítottak, az egyetlen megfigyelhetôbôl, a beszédtevékenységbôl kell kikövetkeztetnünk a háttérben álló szabályokat. Más szóval, a nyelvésznek akár a beszédre, akár a nyelvre kíváncsi mindenképpen a beszédbôl kell kiindulnia. De attól függôen, hogy melyiket akarja vizsgálni, különbözô dolgokat kell figyelembe vennie, illetve figyelmen kívül hagynia. Mindkét esetben szabályszerûségeket keres, de más típusú szabályszerûségeket. Képzeljük el, hogy egy anya utazik a kisgyermekével a villamoson. A gyermek hirtelen odafordul az egyik utashoz, és azt kérdezi tôle: Mi van a táskádban? Az anya valószínûleg bocsánatkérô mosolyt villant az idegen felé, és a gyerek fülébe suttogja: A bácsit nem szabad tegezni vagy: Ilyet nem illik kérdezni és megpróbálja másra terelni a gyerek figyelmét. S most képzeljünk el egy másik, például magyarul tanuló külföldi gyereket egy másik villamoson. A gyerek megszólít egy nôt, akinek a kosarában csöpög a tej: Kilyukasztottál a tejeszacskót! A gyermeket a vele utazó magyar anyanyelvû kísérôje valószínûleg így helyesbíti: Azt úgy mondjuk, hogy kilyukasztottad a tejeszacskót. Mindkét gyermek hibát követett el, megsértett valamilyen szabályt. A második gyermek hibája egyszerû: a tárgyas ragozást rosszul alkalmazta a mondatában. Az általa kiejtett mondat mindenképpen javításra szorulna, akármikor, akárhol hangzana is el, s akárki ejtené is ki. Az a mondat viszont, amelyet az elsô gyermek mondott, kifogástalan. Épp csak a társadalmi együttélés (az illem ) szabályai szerint nem helyénvaló idegentôl a táskája felôl érdeklôdni, és nem helyénvaló, hogy egy gyermek letegezzen egy idegen felnôttet. Ugyanez a kérdés tökéletesen helyénvaló lenne más körülmények között (például ha a gyermek a hazatérô apjának tenné fel, vagy ha feleség kérdezné a férjétôl stb.). Azok a szabályok, amelyeket az elsô gyerek sértett meg, a beszélés szabályai közé tartoznak. Az, amely ellen a második vétett, nyelvi szabály. Ha azt nézzük, hogy kinek mit illik mondani, a beszélés saját külön szabályszerûségeit kutatjuk. Ha viszont azt kérdezzük, hogy mit lehet egyáltalán mondani (például magyarul), attól függetlenül, hogy az a mondat milyen helyzetben hangozhatik el közlésként, akkor a nyelvvel foglalkozunk. Erre a különbségtételre azért kellett felhívni a figyelmet, mert a beszédtevékenységet igazában nemcsak egyfajta, nemcsak a tisztán nyelvi szabályok irányítják, s ez alkalmasint megnehezítheti a minket érdeklô szabályok elszigetelését. Példánk azonban még mindig egyszerûbbnek tüntette fel a helyzetet, mint amilyen. Odáig jutottunk, hogy ha a nyelvet akarjuk megismerni, akkor a helyes magyar mondatokat (mégpedig az összes helyes magyar mondatot) kell jellemeznünk, s nem kell tekintettel lennünk arra, hogy ki, kinek, mikor és hol mondhatja ezeket, azaz eltekinthetünk a beszélôk személyétôl, a beszélgetés idejétôl és helyétôl, hisz ez már a beszéd jellemzéséhez tartozik. 53

53 I. A NYELVI JELENSÉG Mindez azonban csak bizonyos megszorításokkal igaz. A nyelvet mint mondtuk csak az egyes beszélôk nyelvtudásán, pontosabban ennek realizálódásán, az egyes beszélôk beszédmegnyilvánulásain keresztül közelíthetjük meg. A nyelvtudás azonban nemcsak beszédben valósulhat meg, hanem írásban is. Ha az írásos közléseket is a beszédtények közé soroljuk, akkor a magyar nyelv vizsgálatához például egyaránt rendelkezésünkre áll az a megnyilatkozás, hogy (1) De maga fegyveresek sem árthatnak vala az mondott farkasnak fogai ellen: ki gonosz szerencsének miatta elôl löli vala, nem menekedhetik vala fene gyülhödtségétôl ; az is, hogy (2) Csak mindenoldalú vizsgálat által lelhetni fel az igazságot, s ez csak a gondolatok legszabadabb közlése által valósulhat ; s az is, hogy (3) Elsô moziélményem kétségtelenül nem az volt, hogy túlságosan hátra vettek nekem jegyet. Ugyanakkor, ha megkérdezzük egy magyar anyanyelvû embertôl, hogy jó mondat-e (1) és (2), azt fogja mondani, hogy nem, a magyarban nem lehet azt mondani, hogy maga fegyveresek vagy árthatnak vala vagy a gondolatok legszabadabb közlése által valósulhat, ezek helyett azt kell mondani, hogy maguk a fegyveresek, árthattak, a gondolatok legszabadabb közlése által valósulhat meg stb. Ez azt jelenti, hogy az összes helyes magyar mondat halmazának körülhatárolásakor más eredményt kapunk, ha az írásos közléseket is tekintetbe vesszük és megint mást, ha az írásos közléseket figyelmen kívül hagyjuk. Valójában persze nem az írás okozza a problémát. Az írás csupán rögzíti azt, hogy hogyan beszélnek az emberek. Példáink arra mutatnak, hogy magyarul másképp beszéltek a tizenötödik században, mint a tizenkilencedikben, s másképp beszélnek a huszonegyedikben, mint ahogy a tizenkilencedikben beszéltek. Ebbôl adódik, hogy a helyes magyar mondat fogalma nem határozható meg a beszélés idejétôl függetlenül. Akkor is tekintettel kell lennünk tehát az idôre, amikor a nyelvet vizsgáljuk, nem csak akkor, amikor a beszédet. Eredeti megkülönböztetésünket mégis fenntarthatjuk, mert könnyen belátható, hogy más idôdimenziókról van szó a beszéd és a nyelv vizsgálatakor. Ha a helyes magyar mondatok halmazát határoljuk körül, akkor megállapításaink éves periódusokra érvényesek. Ha a mikor? kérdést egy helyes magyar mondat alkalmazásával kapcsolatban tesszük fel, akkor inkább olyasmire gondolunk, hogy a Jó reggelt! köszönési formát nem helyénvaló délután hat órakor alkalmazni, vagy boldog új évet nemigen kívánhatunk augusztus tizedikén. Megfigyeléseink alapján azonban mindenesetre azt kell mondanunk, hogy a nyelvet vizsgálva nem hagyhatjuk figyelmen kívül az idôt. Példáinkból egyúttal az is érzékelhetô talán, hogy az idôt kétféleképpen vehetjük tekintetbe a nyelv megismerésekor: vagy azt határozzuk el, hogy egy bizonyos idôszak nyelvét, egy nyelvállapotot fogunk jellemezni, vagy hogy vizsgálódásunk tárgyává épp azt tesszük, hogy hogyan változik a nyelv az idô folyamán. Az elsô fajta vizsgálat eredményeképpen kapott jellemzést leíró nyelvtannak, a második típusút történeti nyelvtannak nevezzük. A kérdés ezek után csak az, hogy hogyan lehet egy nyelvállapotot idôben körülhatárolni. Ha mondjuk eldöntenénk, hogy a magyar nyelv mai állapo- 54

54 3. A nyelv leírása tát akarjuk jellemezni, milyen dátummal jelölhetnénk e korszak kezdetét? Van-e arra valami alapunk, hogy kijelentsük: a szóban forgó nyelvállapot 1900-ban, 1879-ben vagy 1962-ben kezdôdött? Ha nem is évre pontosan, de megközelítôleg pontosan nyilván ki lehet dolgozni e kérdés megoldására valamilyen módszert gondolhatnánk. Például azt, hogy jó sok kortársunk beszédét lejegyeznénk, kikérdezés alapján eldöntenénk, hogy melyek megnyilvánulásaik között a helyes mondatok, ezek alapján összeállítanánk egy szabálysort, majd a bôségesen rendelkezésünkre álló írott forrásokból felderítenénk, hogy mikortól érvényesek ezek a szabályok, melyik az az idôpont, amelyik elôtt a szóban forgó szabályok által meghatározott nyelvi alakulatok hibásaknak számíthattak, mert sohasem írták le ôket, vagy mert eltérô formákat használtak helyettük. Az eljárás tetszetôs, de már a második munkafázisban leküzdhetetlen nehézségekkel találnánk szembe magunkat, ti. akkor, amikor kikérdezés alapján el akarnánk dönteni, hogy melyek gyûjteményünk helyes mondatai. Tételezzük fel, hogy az adatok között szerepel a következô mondat: Bejárónô, aki mosást is vállal, felvétetik. (Szerepelhetne, mert egy 1945-ös újság hirdetési rovatából való, tehát egyik kérdezett személyünk minden további nélkül kiejthetné, miközben arról beszél, hogy hogyan keresett háztartási alkalmazottat a háború után.) Nagyon valószínûnek kell tartanunk, hogy a megkérdezettek egy része ezt a mondatot legalábbis furcsának fogja minôsíteni, s nem fogja helyesnek elfogadni. Más részük ellenben habozás nélkül a jó mondatok kategóriájába sorolja majd. Mi befolyásolhatja ítéletüket? Mindenekelôtt az életkoruk. A tizenévesek valószínûleg furcsállják, a évesek elfogadják példamondatunkat. De befolyásolhatja a megítélést a szóban forgó beszélô mûveltsége is (ami, ha nem is közvetlenül, de összefügg foglalkozásával): aki régi ügyiratokat olvas, találkozhat ma is ilyenfajta nyelvi alakulatokkal, az élôbeszédben viszont ezek nemigen fordulnak elô. Sorolhatnánk tovább a mondatok helyességének megítélését befolyásoló tényezôket, de fontosabb, hogy rámutassunk: minden idôpontban és így minden idôszakban is többféle szabálysor van egyidejûleg érvényben. S bár a beszélôk ítéleteit befolyásoló tényezôk közül igen keveset említettünk, ebbôl is általánosítható, hogy nyelvtudásukat erôsen befolyásolják társadalmi jellemzôik. Más szóval azt kell mondanunk, hogy a nyelv leírásakor nem lehet az idôtôl eltekinteni, de a nyelvállapot (vagyis a nyelv egy korszakának) fogalmát nem lehet egzakt módon körülhatárolni csak az idôre hivatkozva. A körülhatárolás elvégezhetetlen vagy legalábbis fölöttébb pontatlan, ha nem adunk számot arról is, hogy kiknek a beszédét szabályozza egy adott idôszakban egy bizonyos nyelvi szabálysor. 5. Ahhoz, amit A mai magyar (angol, grúz stb.) nyelv rendszere címû, illetve jellegû munkákban leírnak, úgy szoktak eljutni a nyelvészek, hogy eltekintenek, elvonatkoztatnak az egyidejûleg érvényben levô szabályok egy részétôl (a nyelvi szabályoknak attól a sokféleségétôl, amely a nyelvet használó közösség társadalmi tagozódásával függ össze), miután már elôzôleg eltekintettek attól a sokféleségtôl, amely a nyelvi szabályok idôbeli változásából 55

55 I. A NYELVI JELENSÉG adódik. S ezekhez az elvonatkoztatásokhoz járul végül az, amelynek során eltekintenek az így körülhatárolt helyes mondatok alkalmazásával, helyénvalóságával kapcsolatban feltehetô kérdésektôl, azaz eltekintenek a beszélés szabályszerûségeitôl. Az a bizonyos (magyar, angol, grúz stb.) nyelv, amelyhez így eljutnak, absztrakció, elvonatkoztatások sorának az eredménye (ugyanígy absztrakció, csak másfajta tényezôktôl való elvonatkoztatás eredménye a szegedi nyelvjárás vagy a bajor dialektus is). Mindebben persze nincs semmi különös minden tudomány elvonatkoztatások útján jut el vizsgálata tárgyának kijelöléséhez. Legfeljebb az elvonatkoztatások jellege és számunkra való természetessége változhat tudományról tudományra. Például teljesen természetes számunkra, hogy a szabadesést vizsgáló fizikus eltekint attól, hogy milyen szép herendi porcelán volt az a váza, amely az általa megállapított gyorsulással a Föld középpontja felé esett. Ez az eltekintés ésszerûségén kívül azért is természetes számunkra, mert a szabadeséssel, bár mindig is alkalmazkodtunk hozzá, nem vagyunk olyan intim viszonyban, mint a nyelvvel; elôször a fizikaórán hallottunk róla, már a reá vonatkozó elvonatkoztatások fogalomkörében, a nyelvek vagy a nyelvjárások különbözôségével azonban már kisgyermekként is tisztában lehetünk. Ezzel persze nem akarjuk azt mondani, hogy a nyelvtudomány tárgyának határa ugyanolyan élesen kirajzolható, mint a fizikáé, hiszen a tárgyuk természete is különbözô. Nem szabad elfelejtkeznünk végül arról sem, hogy mint akár e könyv tartalomjegyzékébôl is látható a nyelvvel foglalkozó tudomány valójában tudományágak egész gyûjteménye, amelyeknek mind megvan a maguk szûkebb tárgya és módszertana. 6. Miután fölvázoltuk, hogyan határolható el azoknak a (hangzó és írott) megnyilatkozásoknak a köre, amelyeket számításba fogunk venni a nyelv jelenlegi vizsgálatakor, rátérhetünk fejezetünk tulajdonképpeni feladatára, a nyelv jellemzésére. A kérdést akár így is föltehetnénk: milyen hát akkor maga a nyelv? Ezzel a kérdéssel azonban vigyáznunk kell. Azt, hogy a nyelvnek mint elvont realitásnak léteznie kell, tudjuk. Eddigi megfontolásainkból adódtak is már következtetések a közelebbi természetére nézve, például, hogy az emberi jelhasználat alapja, hogy nem merev, hanem változatai vannak, s ezzel összefüggésben változik is, és így tovább. Azt a kérdést azonban, hogy ténylegesen milyen, nem szabad úgy föltennünk, mintha a nyelv egy távoli csillagrendszerhez lenne hasonló, amely bár számunkra közvetlenül hozzáférhetetlen, és talán mindig az is marad, de mégis az utolsó porszemig valóságos és valamilyen, s így a nyelvrôl szóló állításaink elvben az utolsó betûig feketénfehéren igazolhatók vagy cáfolhatók. A nyelv ebben az értelemben nincs és semmilyen. Ha azt kérdezzük, milyenek is a nyelvet alkotó szabályok (konvenciók), nem várhatjuk, hogy kellô vizsgálat után valami abszolút igazsághoz jutunk el, szinte tapintható tényekhez. A nyelvre vonatkozó állításaink mindig föltételezések maradnak, olyan modelleket alkotnak, amelyek megmagyarázhatják azt, hogy az állítólagos nyelv alapján miért képesek az emberek 56

56 3. A nyelv leírása erre vagy arra. Hogy miért tartják jónak ezt a mondatot és utasítják el a másikat, hogy miért abban a menetben építik föl magukban a beszélés tudományát, ahogyan a gyermeknyelv kutatói megfigyelték, hogy miért létezhetnek egyes tipikus változási tendenciák az emberi nyelvek nagy sokaságában, és miért nem fordulnak elô mások, hogy miért könnyebb visszaemlékezni erre a szövegre, mint amarra és még sorolhatnánk a kérdéseket. Azaz, a nyelvrôl szóló állításaink létjogosultságát mindig azzal kell bizonyítanunk, hogy választ adnak valamilyen (méghozzá igazolhatóan idevágó) kérdésre, hogy megmagyaráznak valamit. Az, hogy ezeket az állításokat milyen formában matematikai formulákban vagy irodalmi idézetekkel megtûzdelt esszéisztikus nyelvezeten adjuk elô, ebbôl a szempontból közömbös. Közömbös az is, hogy milyen segédfogalmakra támaszkodunk bennük feltéve, ha ezeknek szükségességét kérdésfeltevésünk igazolni tudja, és ha nem tulajdonítunk e segédfogalmaknak valami önálló létezést. Szem elôtt kell tartanunk továbbá azt a tényt is, hogy nem lehet egyidejûleg választ keresni a nyelvvel kapcsolatban föltehetô összes kérdésre, azaz, elôször mindig korlátozott hatókörû modelleket kell készítenünk. Egy-egy ilyen modellt el kell fogadnunk, ha a saját érvényességi körében feltett kérdésekre válaszol és összhangban van a nyelvrôl alkotott legalapvetôbb föltevéseinkkel; de éppen mivel modell, mivel elvonatkoztatások eredménye, nem vethetjük el azzal, hogy elemei vagy a benne felhasznált fogalmak nem vihetôk át egy az egyben más kérdéskörökre. Példának okáért, ha valaki azt a célt tûzi ki maga elé, hogy a magyar nyelv összes helyes mondatát kívánja leírni (jellemezni, meghatározni), s ezenközben különféle elemek és szabályok fölállításához folyamodik, nincs jogunk automatikusan föltenni neki azt a kérdést: vajon hol helyezkednek el ezek az elemek és szabályok az agyunkban, melyik félteke melyik lebenyében lakoznak vagy azt, hogy miképp látja érvényesülni ezeket a szabályokat az elmúlt ötszáz év nyelvi változásaiban? Az természetesen nagyon jó, ha valamely modell közvetve magyarázatot ad további kérdésekre is, sôt elônyben részesítjük a sokat magyarázó modellt a kevesebbet magyarázóval szemben. Mégsem jogosulatlan a korlátozott hatókörû modellek készítése sem. Például egy nyelvtani leírás nyilván nem ad útmutatást arra nézve, hogy miképp mûködik agyunkban a nyelv de ahhoz, hogy mondjuk az agyban a beszédfolyamatokat kutassuk, már létfontosságú lehet pontosan látni, hogy valójában milyen dolgoknak a létrejöttét kell lehetôvé tenniük a vizsgált idegkapcsolatoknak. Mindezeket a hosszas fejtegetéseket azért tartottuk szükségesnek elôrebocsátani, mert a nyelvrôl készíthetô egyik modell éppen maga a leíró nyelvtan, a grammatika, s meg kellett indokolnunk, hogy miért vagyunk a grammatika formájával és felépítésével kapcsolatban a szokásosnál egyfelôl szigorúbbak, másfelôl szabadelvûbbek. Szigorúbbak vagyunk a szokásosnál annyiban, hogy csak bizonyos követelményeknek megfelelô valamit nevezünk grammatikának szabadelvûbbek vagyunk viszont annyiban, hogy lényegében bármilyen modellt elfogadunk, amely ezeknek a követelményeknek eleget tesz, függetlenül attól, hogy állításainak megfogalmazása mennyiben illesz- 57

57 I. A NYELVI JELENSÉG kedik az évezredes hagyományokhoz, azokhoz a fogalmakhoz és szabályokhoz, amelyek éppen hagyományos voltuk miatt sokszor a nyelvrôl való egyetlen lehetséges gondolkodási forma színében tûnnek fel az ember elôtt. 7. Milyen minimális követelményeket támaszthatunk tehát egy grammatikával szemben? Elvárhatjuk tôle azt, hogy a számítógépesek nyelvén szólva szimulálja az anyanyelvi beszélô azon fentebb kimutatott képességét, hogy nyelvének végtelen sok mondatát tudja létrehozni és megérteni, s egyszersmind azt is meg tudja ítélni, hogy mely mondatok (= hangalak jelentés egységek) nem tartoznak bele az ô nyelvébe, például azért, mert formájuk elfogadhatatlan. Ehhez a kijelentéshez két megjegyzést kell fûznünk. Az egyik: szimulációról beszélünk, mert csupán annyit várunk el, hogy a grammatika, mint valami mûködtethetô gépezet, ugyanarra legyen képes, mint a beszélô de azt már nem várjuk el, hogy amit csinál, ugyanúgy is csinálja, ahogyan a beszélô. Azaz, a szimuláció azt jelenti, hogy csupán a terméket, a kimenetet kívánjuk modellálni, a belsô mûködést nem. Igazi célunk azonban az, hogy pontosan modellálni tudjuk az ember nyelvi képességét, nyelvtudását. A másik megjegyzés: a beszélô kritikai képességének modellálása elsô pillanatban fölöslegesnek tûnhet, hiszen ezt a képességét a beszélô látszólag csak kivételes és mesterséges helyzetekben gyakorolja. Ez a látszat azonban megtévesztô ez a képesség valójában csak a vizsgálati helyzetben válik külön attól a képességtôl, amelynek alapján a mindennapi beszéd történik, hiszen a kétféle képesség valójában egy és ugyanaz. Egy igen egyszerû példával: ha a beszélô a tárgyragot következetesen a fônévhez, s nem annak névelôjéhez illeszti (azaz, mindig azt mondja: a könyvet, és sohasem azt: at könyv), az egyszersmind azt is jelenti, hogy a hibás alakot bármikor képes lenne fölismerni. A kritikai képesség modellálásának hangsúlyozása pusztán azért fontos, mert a nyelvi szabályok többsége a most felhozott példánál összehasonlíthatatlanul bonyolultabb, s a szabály felállításakor nemcsak arra kell tekintettel lennünk, hogy milyen kívánatos (azaz helyes) mondatokat hoz létre, hanem arra is, hogy esetleg milyen helytelen mondatokat eredményezhet. A szabály, illetve a szabályok összessége ugyanis azt is egyértelmûen meg kell, hogy határozza, mely mondatok rosszak. És mivel azokat a mondatokat, amelyeket a szabályokból nem tudunk levezetni, a szabályok létre sem hozzák, e mondatok helytelennek minôsülnek. Így képzelhetjük el a szabályrendszert mint a kritikai képesség modelljét. Milyen további elôfeltevéseket kell számba vennünk még a grammatika elkészítéséhez? A legfontosabb és az elôzô bekezdésben valójában már érintett elôfeltevés az, hogy a mondatok jelek, tehát nem elégedhetünk meg azzal, ha formájukat jellemezzük a jelentésük nélkül. Mit nem tekinthetünk eleve adottnak a modellálás kezdetén? Itt visszatérhetünk a szó, avagy a mondat elsôdlegességének ahhoz a módszertani dilemmájához, amellyel az elôzô fejezetben szembekerültünk. Ott azt mondtuk, hogy a beszédben természetesen a mondat adott (illetve esetleg a mondatnál nagyobb szöveg ettôl most tekintsünk el); a szó vagy akár annak kisebb alkotórészei, a tô és a toldalék, bár többé-kevésbé valósak lehetnek a 58

58 3. A nyelv leírása mindennapi ember számára is, voltaképpen csak nyelvtudatos helyzetekben (a kisgyermek nyelvelsajátítási folyamatának megfigyelésekor, idegen nyelvvel való ismerkedéskor, költemények poétikus eszközeinek ízlelgetésekor stb.) jelennek meg külön, azaz, tudatos elvonás eredményének tekinthetôk. Még inkább igaz ez az állítólagos szerkesztési szabályokra, amelyekrôl, mint láttuk, az ember nem tud automatikusan számot adni, sôt míg az egészen iskolázatlan embernek is lehet valamilyen alapegység-fogalma, szabályfogalma valószínûleg egyáltalán nincs is. A szó (tô, toldalék stb.) és az ilyen vagy olyan szerkesztési szabály létezése tehát nem eleve adott. Mégis, már abban a fejezetben is voltaképpen állást kellett foglalnunk egységek és szabályok létezése mellett, mert beláttuk, hogy nem gondolható el az ember mondathasználó tevékenysége úgy, hogy feltételezzük: a mondatok hangalakját és jelentését tagolatlan egészként közvetlenül felelteti meg egymásnak valamilyen konvenció. Azt a feltételezésünket tehát, hogy alapegységeknek és rájuk vonatkozó szabályoknak lenniük kell (akár valamilyen összeszerkesztéses formában, akár valamilyen más formában), tulajdonképpen nem tényleges tapasztalatainkra alapítottuk, hanem már egy lépést tettünk a nyelv modellálása felé. Az egységek és szabályok tehát valóban elvonások, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a vizsgált tárgyat gyakorlatilag újraalkossuk. Ebben a gondolatmenetben érthetôvé válik a korábban említett szabadelvûség is. Mivel a grammatikai leírásban felhasznált elemek és szabályok (valamint a megfogalmazásuk során fölhasznált egyéb segédfogalmak, mint például szófaj) elvonások, megismerô tevékenységünk gondolati termékei, nincsenek és nem is lehetnek olyan elôzetes kritériumaink, amelyek alapján kimondhatnánk, hogy mit kell elemnek tekinteni, milyen jellegûnek kell lennie a szabálynak stb. Mindezek az általunk választott modellálási eljárásból adódnak, és kölcsönös függésben vannak egymással: azaz, azt érdemes elemnek tekinteni, amire a szabályok gazdaságosan és következetesen megfogalmazhatók, és megfordítva. Erre a kölcsönös függésre egyébként számos és tüzetesen kifejtett példát láthatunk majd a következô fejezetekben, amelyek az emberi nyelvek sokaságának vizsgálatára alkalmas fogalomkészlet kialakításának kérdéseivel is foglalkoznak. 8. Összefoglalva az eddig mondottakat: a nyelvet olyan konvenciók rendszerének tekintettük, amely megszabja, hogy milyen (elvont) hangalakok milyen (elvont) jelentésekkel kapcsolódnak össze az adott közösségben érvényes módon. A grammatikai modell ezeknek a hangalak jelentés pároknak a körét szigorúan meghatározza: definiálja. A definíció megadja, hogy ezek a párok milyen elemekbôl, milyen szabályokat követve szerkeszthetôk meg. A modell tulajdonságaihoz szükséges lehet néhány megjegyzést fûzni, hiszen a közhasználatú grammatikák általában nem ilyen formájúak, legyenek akár tudományos célú leíró nyelvtanok, akár nyelvkönyvek. Ezeket a szó szigorú értelmében nem tekinthetjük a nyelv modelljeinek. A leíró nyelvtanok többsége nálunk is, más nyelvek esetében is inkább bemutató, mint definiáló jellegû. Ezt a különbséget egy hasonlattal szemléltethetjük: definiáló, azaz grammatikaszerû egy olyan szakácskönyv, amely megmondja, hogyan 59

59 I. A NYELVI JELENSÉG kell elkészíteni a száraztészta-féleségeket. Bemutató jellegû, mondjuk, egy olyan útikönyv, amely tudatja, hogy Magyarországon a kifôtt tésztát készítik édesen is (például mákkal, dióval), sósan is (például tojással, tejföllel-túróval), fogyasztják magában is, körítésként is. Ebbôl a bemutatásból csak a jó érzékû és konyhamûvészetben járatos olvasó találhatja ki, hogy miképp kell elkészíteni a mákos tésztát, és hogy körítésként nemcsak az édes tésztát nem esszük, hanem még a túrós metéltet sem. Az ilyen bemutató leírás tehát elôtanulmány magához a grammatikához. A nyelvkönyvek esetében más a helyzet. Azok valóban az idegen nyelv szakácskönyvei kívánnak lenni, de formájukat pedagógiai megfontolások befolyásolják például az, hogy hatékonyabb lehet, ha a tanuló, némi segítséggel, maga vonja el a gondosan kiválogatott mondatsémák mögött rejlô szabályszerûségeket. 9. Térjünk vissza befejezésül egy, a nyelvi rendszer nyitottságával kapcsolatos kérdésre. Azt állítottuk, hogy az anyanyelvünknek végtelen sok különbözô mondatát vagyunk képesek produkálni és megérteni. Hogyan értendô ez a végtelenség, és hogyan fejezôdik ki a grammatikában? Ha vesszük például egy tízszavas, tehát viszonylag rövid mondat sémáját, és minden szó helyére öt különbözô szót illesztünk egymás után, akkor 5 10 azaz mondatot kapunk! Márpedig ehhez a hatalmas gazdagsághoz csak egyetlen mondatszerkezetet és ötven alkalmas szót kellett ismernünk nevetséges számok valóságos ismereteinkhez képest. Ez azonban még nem azonos a matematikai végtelennel, hiszen több séma és több szó segítségével mindig csak hatalmas, de konkrét számú mondathoz juthatnánk, azaz matematikailag véges mennyiséghez. Lehetséges mondat azonban végtelen sok van. Ez ugyanúgy bizonyítható be, mint az, hogy a természetes számokból (azaz a nem negatív egész számokból) végtelen sok van. Ha egy természetes számhoz 1-et adunk, ismét természetes számot kapunk azaz nem lehet legnagyobb természetes számot mondani, a sor a végtelenségig folytatható. A hozzáadást a mondatok esetében a bôvítéssel helyettesíthetjük. Például úgy, hogy egy mondatba újabbat ágyazunk bele (Péter elfutott Péter, aki félôs, elfutott), vagy úgy, hogy másikat kapcsolunk mellé (Péter elfutott Péter elfutott, de Mária a helyén maradt). Igaz, hogy a hangzó beszédben az ilyen bôvítéseknek határt szab a memóriánk, de írásban, ahol ez a tényezô kiküszöbölôdik, valóban hihetetlen hosszúságú mondatok jöhetnek létre például szépirodalmi mûvekben, mint Juhász Ferenc, Bohumil Hrabal vagy G. García Márquez mûveiben. Sôt, bár az ô óriáskígyó-mondataik is véget érnek egyszer, világos, hogy ha még egy további bôvítést végeznénk rajtuk, nem szûnnének meg az adott nyelv érvényes mondatainak lenni, azaz nem a nyelv korlátai miatt állt meg az alkotó ott, ahol megállt. (Hangsúlyoznunk kell, hogy a bôvítgetés nem azt jelenti, hogy bármelyik tényleges mondat végtelen hosszú lehetne mint ahogy egyik természetes szám sem végtelen nagy, hanem azt, hogy bármelyik mondatból egy még újabbat lehet csinálni ilyen módszerrel.) Hogyan képes a nyelvtudó e végtelen sok mondat bármelyikének produkciójára és megértésére véges vagy végtelen maga a nyelv? Elsô pillantásra 60

60 3. A nyelv leírása azt gondolhatnánk, hogy a végtelen sok mondat megalkotásához vagy végtelen sok elem, vagy végtelen sok szabály szükséges. Ha azonban ez így lenne, akkor senki sem lehetne anyanyelvének szakértô birtokosa, hiszen agyunk teljesítôképessége véges. Végesnek kell tehát lennie mind az elemkészletnek, mind a szabálykészletnek. Egy ilyen rendszer pedig csak akkor lehet alapja végtelen sok különbözô mondat megalkotásának, ha legalább egy szabálya rekurzív, azaz újból és újból alkalmazható. Fenti példánk már mutatta is, hogy ez mit tesz: például a mondatépítés szabálya ilyen rekurzív szabály. Ez a matematikai végtelenségfogalom talán meglehetôsen erôszakoltnak tûnhet az emberi nyelvre vonatkoztatva. Vegyük észre azonban, hogy csak a szabályrendszer rekurzív jellege teszi az emberi nyelvet valóban nyílt rendszerré, azaz elvileg különbözôvé az állatok jelkészleteitôl. Másfelôl pedig a rendszer nyitottsága teszi lehetôvé, hogy a valóság tetszôleges új helyzeteit le tudjuk írni emberi nyelven tehát azt, hogy a nyelv egyetlen szempontból sem lehet korlátja a megismerô tevékenységnek. A grammatika rekurzív jellege tehát nem lebecsülendô jelentôségû. 10. Teljes nyelvi rendszerre modellt természetesen senki sem készített. Még ha sikerülne is, annyira bonyolult volna, hogy csupán hosszas elôtanulmányokkal válnék akár a szakemberek számára is érthetôvé. S jóllehet, mint a világ számos nyelvére, a magyar nyelv egyes részrendszereinek leírására is elôterjesztettek több javaslatot, a következô fejezetekben mégsem ismertetjük ôket a maguk részletességében, csupán azt mutatjuk be, hogy milyen módon, miféle érvelésekkel juthatunk el a nyelv különbözô szintjein az alapelemekhez, kategóriákhoz és az ezeket összekapcsoló szabályokhoz. 61

61

62 II. A NYELV SZINTJEI

63

64 4. HANGOK 1. Ha a beszélô ember a földi élet egyik legnagyobb csodája, akkor a beszédhangok képzése és felfogása ennek a csodának egyik varázslatos bonyolultságú és kifinomultságú, s talán a legrészletesebben ismert része. Mint láttuk, bár minden bizonnyal a körülmények kényszere s nem a céltudatos fejlesztés alakította ki elôdeink hangos közlési rendszerét, ez a kényszer szülte választás rendkívül szerencsésnek bizonyult. Ha például a siketen születetteknek lényegében ugyanazon az általános emberi nyelvi képességen alapuló, gesztusokból közléseket formáló vizuális kommunikációs rendszerével vetjük össze a hangos beszédet, ez utóbbi számos, a fajfennmaradást szolgáló elônnyel, mondhatnánk óriási túlélési értékkel rendelkezik. A siketek csak világosban és mindkét kezük egyidejû mozgatásával, gyakorlatilag egész felsôtestük igénybevételével alakítják közléseiket. Ha valaki nem figyel eleve a partnerére, külön, más módon kell a figyelmét felhívni, hogy közlés következik. Ezzel szemben a hangos beszéd orientáló, irányjelzô jellegû, sötétben és világosban egyaránt mûködik, nagy távolságokat is át lehet hidalni vele, s ami a legfontosabb: csupán az egyébként mindössze táplálkozásra használt szájat veszi igénybe. Persze nehogy azt higgyük, hogy az összehasonlítás a vizuális közlés számára minden tekintetben hátrányosan üt ki. A gesztusjelzéseket is lehet éppen úgy finomítani és kombinálni, mint a beszélt nyelvieket, sôt a siket gyerekek elôbb tanulnak meg jelezni, mint az egészségesek beszélni. Jó néhányszor próbáltak már emberszabású majmokat emberi beszédre megtanítani. A legnagyobb sikert egy Viki nevû csimpánzzal érték el: miután a kutató házaspár évekig otthonában nevelte, Viki három (!) szót tudott kisebb-nagyobb nehézséggel kimondani. Tudjuk persze, hogy az ember hangképzô szervei rendkívül hosszú, évszázezredekben mérhetô idô alatt fejlôdtek ki a csimpánznak, bármilyen intelligens legyen is, egyszerûen nincsenek az emberéhez mérhetô hangképzô szervei. De nemcsak errôl van szó. 2. Még azok a szerveink is, amelyek szerkezetükben nem alakultak át a hangképzés céljait szolgálandó, mûködésükben annyira módosultak, adaptálódtak a beszédhez, hogy bármilyen hosszú tanulás is kevés volna ahhoz, hogy a csimpánz ezeket a funkciókat elsajátítsa. Normális körülmények között például légzésünk egyenletes: a ki- és a belégzés idôtartama alig különbözik egymástól. Beszéd közben azonban belégzésünk felgyorsul, kilégzésünk pedig lelassul, méghozzá jelentôs eltéréssel, s ez semmiféle életfunkciós zavart nem okoz. Próbáljuk meg kísérletképpen for- 65

65 II. A NYELV SZINTJEI a b d c 4.1. ábra. A hangképzô szervekhez vezetô idegek különbözô hosszúságúak. A b ideg vezet az alsó ajakhoz, a c ideg a hangszalagokhoz (E. Lenneberg nyomán) dítva: igyekezzünk gyorsan kilélegezni a levegôt, majd hosszan tartó belégzés közben (suttogva) beszélni. Két-három perc alatt kimerülünk; erre egyszerûen nem vagyunk alkalmasak, pontosabban fiziológiai módosulásaink ezt nem engedik meg. De nemcsak a ki- és belégzés egymáshoz viszonyított idôtartama, hanem a légzés egész ritmusa is megváltozik beszéd közben: ritkábban veszünk levegôt. Beszéd nélkül ezt a ritka lélegzést már hosszabban tudjuk fenntartani, mint a belégzéses beszédet; de nem is az az érdekes, hogy egy idô után ez is egyre kényelmetlenebbé válik, hanem hogy erôsen oda kell figyelnünk, ha nem akarunk kiesni e természetellenes ritmusból, míg normális beszéd közben észre sem vesszük, hogy légzésütemünk mennyire megváltozott. Hangképzô szerveink de most használjuk a szakszót: a hangcsatorna a légzést és a táplálkozást szolgáló élettani struktúrák adaptálódásából és/vagy specializálódásából alakultak ki. S ez nemcsak azt jelenti, hogy a nyelvet a szánkban ma már nemcsak az élelem megforgatására használjuk, de ide vagy oda helyezve a szájüregben ennek vagy annak a hangnak a kimondására is, hanem elsôsorban azt, hogy kb. száz izom a korábbiaknál sokkal finomabb mozgásokra képes, s ezzel párhuzamosan ezeknek az izmoknak a beidegzôdései, azaz az idegnyúlványok, amelyek hozzájuk vezetnek, igen sûrûn hálózzák be az egész hangcsatornát (különösen a szájüreg környékét), és az azokon küldött utasítások hihetetlenül kifinomult mozgásokra késztethetik az egyes izmokat. S ez még nem minden. 66

66 4. Hangok Orrüreg kemény szájpadlás fogmeder ajak lágy szájpadlás ínycsap gégefô nyelv hangszalagok légcsô nyelôcsô 4.2. ábra. A hangcsatorna Ezek a mozgások ugyanis rendkívül gyorsan kell, hogy kövessék egymást, mivel az átlagos emberi beszédben percenként szótagot mondunk ki (a felsô határ kb. 500-nál van), ez pedig nagyjából azt jelenti, hogy másodpercenként nyolc hangot képzünk. Mármost minden egyes hang kiejtésekor minden egyes izom utasításokat kap: ez másodpercenként 800 olyan parancs, amelyre oda sem figyelünk. És ha úgy vélnénk, hogy legalább ezek az utasítások szépen egymás után következnek (minden egyes hangra egy külön utasításadag), bizony nagyot tévednénk. A hangok képzésében részt vevô izmok ugyanis nincsenek egyenlô távolságra a beszéd idegi központjától. Így például ha kimondjuk a pá szót, az á képzésében közrejátszó egyik ingerület elôbb hagyja el a beszédközpontot, mint a p képzésére vonatkozó utasítások egy része. Ennek az az oka, hogy a p-t az ajakkal képezzük, s ez lényegesen rövidebb idegnyúlványon érhetô el, mint az á zöngéjét a gégefôben létrehozó hangszalagok, amint az a 4.1. ábrán látható. Amirôl idáig szó volt, csupán a beszéd fiziológiai, élettani vonatkozásait érintette. De bizonyára ennyi is elég, hogy belássuk, miért eleve képtelen a csimpánz vagy bármely más állat emberi nyelven megszólalni. Ha viszont a nyelvi képesség egészét tekintjük, nyilvánvalóan nemcsak egyes izommozgások és beidegzôdések ember és állat közti különbségét kell tételeznünk, hanem a legalábbis számunkra sokkal fontosabb tudati struktúrák közötti eltéréseket is. 67

67 II. A NYELV SZINTJEI 3. Térjünk azonban vissza kiindulópontunkhoz, a hangok képzéséhez, és vessünk egy pillantást a hangcsatornára, lásd 4.2. ábra. A levegô a tüdôbôl a gégében lévô hangszalagokon keresztül jut a garatba. A hangszalagok több különbözô fokozatban zárulhatnak, illetve nyithatnak; számunkra ebbôl most kettô fontos: nyitott állásban nem rezegnek, zárt állásban igen. Az elôbbi a zöngétlen (pl. p, sz, cs), az utóbbi a zöngés hangok (pl. b, z, dzs) képzési helyzete. A levegôt a garat az ínycsappal két irányba terelheti: ha az orrüreget lezárja, a levegô a szájüregen át távozik, ha kinyitja, a levegô mindkét üregbe beáramlik, s egyiken vagy mindkettôn keresztül távozik. Az ínycsap (uvula) és a körülötte lévô terület nyitásával képezzük az orrhangzós mássalhangzókat (m, n, ny) és magánhangzókat (a francia mon, un szavakban, valamint például a magyar szombat szó o hangja is). Emelkedését és süllyedését tükörben bármikor ellenôrizhetjük. Maga az ínycsap is képes hangadásra: a francia és német irodalmi nyelv r hangját ennek a rezegtetése adja. Továbbhaladva a szájüregben az ínycsap után a hátsó vagy lágy szájpadlás (velum) a következô terület, majd ez elôtt az elülsô vagy kemény szájpadlás (palatum), a fogmeder (alveolus) s a fogak. Ujjunkkal végigtapogatva könnyen megállapíthatjuk a lágy és a kemény szájpadlás határát. A nyelv teste vagy hegye ezekkel a területekkel, az ajkak pedig egymással vagy a fogsorral érintkezve alkothatnak különféle hangokat. Amikor a hangcsatorna bármely részén a kiáramló levegô akadályba ütközik, mássalhangzó keletkezik, ha pedig akadálytalanul elhagyhatja a szájüreget, magánhangzókat ejtünk. A magánhangzók közötti különbségeket a nyelvnek a szájüregben való mozgatásával hozzuk létre. Ha a nyelv elülsô része magasabban van a hátulsónál, elöl képzett vagy elülsô hangok keletkeznek (i, ü, e, ö); ha viszont a nyelv hátulsó része emelkedik magasabbra, hátul képzett hangokról beszélünk (u, o, a, á). Két további dimenzióban kell még legalábbis a magyar magánhangzókat megkülönböztetnünk. A nyelvnek a szájüregben való függôleges mozgatásával három szint helyezkedik el egymás alatt: a felsô (i, ü, u), a középsô (ö, o, é és zárt ë) és az alsó (a, á és nyílt e) nyelvállású hangok. Az i ü, e ö, á a párokat egymás között az ajkak közömbös helyzete, illetve kerekítése választja szét. Ha a szájüregben mozgó nyelvnek mindig a legmagasabb pontját tekintjük, s az ajkakat balra, a torkot jobbra képzeljük el, a magyar magánhangzók alaprendszerét az alábbi sémában vázolhatjuk fel: NYELV táblázat. A magyar magánhangzók képzésük szerint HANGSZÍNOSZTÁLYOK ÁLLÁSOK elülsô hátsó ajak- kerekítés kerekítés ajakkerekítéses nélküli nélküli kerekítéses felsô ü i u középsô ö é (ë) o alsó e á a 68

68 4. Hangok Ugyanezt a rendszert megadhatjuk úgy is, hogy az egyes hangzókat aszerint jellemezzük, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkeznek, illetve milyen tulajdonságok játszanak vagy nem játszanak szerepet képzésükben. A 4.2. táblázat tehát csak az egyes dimenziókat tünteti fel, s ezért elegendô például azt nézni, hogy egy magánhangzó hátsó-e vagy sem, hiszen ha nem az, akkor csak elülsô lehet táblázat. A magyar magánhangzók megkülönböztetô jegyek szerint i ü é ö e u o á a hátsó felsô alsó kerekített Talán a felsô/alsó megkülönböztetô jegyekhez kell némi magyarázatot fûznünk: ha egy hang sem nem felsô, sem nem alsó, akkor középsô nyelvállású. Egyszerre felsô és alsó nyelvállású egyetlen hang sem lehet. Rátérve most a mássalhangzókra, háromféle akadály képzését szoktuk elkülöníteni. Amikor az akadály teljesen elzárja a levegô útját, zárhangokról beszélünk (p, b, t, d, ty, gy, k, g, m, n, ny), amikor részleges, és a levegô erôs súrlódás árán, de távozhat, réshangokról (f, v, sz, z, s, zs, j, h), amikor pedig a teljes zárat réssé alakítjuk át, vagyis a zár felpattanását késleltetjük, zárréshangokról, affrikátákról (c, dz, cs, dzs). Két további mássalhangzót képzésük sajátos módja miatt külön csoportba helyezünk: az l esetében a levegô a nyelv két oldalán távozik, az r-t pedig a nyelv hegyének pergetésével ejtjük. E két hangot folyékonyaknak nevezzük. Az ajkaktól a gége felé tartva az egyes mássalhangzókat a következô pontokon és módokon képezzük (a párokban a második zöngés): 1. az ajkak zárt alkotnak: p, b; orrhangzós: m; 2. a felsô fogsor az alsó ajakkal rést alkot: f, v; 3. a nyelv hegye vagy elülsô része a fogak mögötti ínyrészen zárt alkot: t, d; orrhangzós: n; 4. ugyanott rés: sz, z; 5. ugyanott késleltetve felpattantott zár: c, dz; 6. ugyanott pergetett nyelvhegy: r; 7. ugyanott oldalsó rés: l; 8. a nyelv hegye a fogmedernél vagy a mögött rést alkot: s, zs; 9. ugyanott késleltetett felpattanású zár: cs, dzs; 10. a nyelv háta a kemény szájpadlással zárt alkot: ty, gy; orrhangzós: ny; 11. ugyanott rés: j (zöngés); 12. a nyelv háta a lágy szájpadlással zárt alkot: k, g; 13. gégeréshang: h. 69

69 II. A NYELV SZINTJEI Ha most a rendszerezés kedvéért egy egyszerûsített táblázatot állítunk fel a magyar mássalhangzókra (melybôl éppen ezért kihagyjuk az r, l és h hangokat), az elôzô táblázathoz hasonló sémát kapunk, lásd a 4.3. táblázatot táblázat. A magyar mássalhangzók egy része megkülönböztetô jegyek szerint pbmfv tdn szz cdz szs csdzs tygyny j kg zár rés ajak fog fogmeder kemény szájpadlás lágy szájpadlás + + orrhangzós zöngés csoportok Most már tehát látjuk, hogyan képezzük a hangokat. De vajon valóban ennyi hang és ezek a hangok vannak-e minden magyarul beszélô birtokában? Azt nyilván könnyen beláthatjuk, hogy más nyelveknek más a hangállományuk, és bárhol születik is, a gyermek ugyanazzal a szájjal tanulja meg környezete nyelvének a hangjait. Nemcsak elvben, gyakorlatilag is képesek vagyunk tehát arra, hogy bármely nyelv bármely hangját megformáljuk persze elég korán kell kezdeni. Sôt felnôtt fejjel is tudunk az elôbb leírtaktól eltérô hangokat képezni. Próbáljuk például felsô fogsorunkat alsó ajkunkhoz érinteni, s most mondjunk egy m-et. Ez nem a szabályszerû m hang, ilyenrôl nem beszéltünk mégsem mondhatjuk, hogy nincs a magyarban: figyeljük meg az m ejtését, amikor a sámfa vagy a támfal szót mondjuk ki. Végezzünk el még egy ilyen orrhangzós kísérletet! Mondjuk ki a harang vagy lankad szót, s figyeljük meg, hogy az n kimondásakor a szájpadlás mely részével érintkezik a nyelvünk: valahol hátul, a lágy szájpadlásnál. Ez a hátul képzett n egészen más hang, mint amit az elôbb leírtunk. Vagy mondjuk ki a rakj, kapj szavakat: a j betû helyén egy furcsa h-szerû hangot hallunk, nevezetesen a j-nek a táblázatból hiányzó zöngétlen változatát. Akkor végül is hány hang van beszédünkben? Ha ezzel azt kérdezzük, hányféle különbözô hangot képzünk, miközben beszélünk, a kérdésre nem tudunk válaszolni: szinte ahány ember, annyiféle hang. Van, aki olyan sz-eket mond, hogy fáj belé a fülünk, van, aki a nyelv hegyét visszahúzva kemény, pattogó d-ket mond, van, aki olyan pösze, hogy tökéletes angol th-t ejt az sz helyén, s akkor még nem is említettük a raccsolás különbözô eseteit. Mégis, mondhatnánk, azért mindig tudjuk, mikor milyen hangot hallunk 70

70 vagy akarunk mondani. De ha szájunkban oly sok, egymástól alig eltérô helyre tudjuk helyezni nyelvünket, akkor mi szabdalja széjjel a hangképzés kontinuumát, azaz többé-kevésbé folyamatos tartományát, számtalan, egymástól alig eltérô termékét különálló elemekre? Ezt végsô soron az szabja meg, hogy a nyelv milyen különbségeket jelöl meg lényeges, releváns eltérésekként. Sokféleképpen ejthetjük az sz-t, de a szál szót nem ejthetjük úgy, mint a sál-t; a fáj-t, mint a száj-t, s a dér-t sem úgy, mint a gyér-t; vagy hogy magánhangzókra térjünk át a visz-t úgy, mint a vesz-t, az üt-öt úgy, mint az öt-öt. Ha egy nyelv két különbözô szava csupán annyiban tér el egymástól, hogy ugyanazon a helyen ezek az elemek más hangot tartalmaznak, a két hangot különbözô absztrakt nyelvi egységek, fonémák megvalósulásának tekintjük. 5. Önmagukban a hangok tehát még nem a nyelv elemei, csak akkor lesznek azzá, ha valamely fonéma alá tartoznak. A csettintés vagy a didergést kifejezô brrr, amit a két ajak pergetésével képzünk, elvben éppúgy lehetnének a magyar nyelv hangjai, mint a b vagy az r (s vannak nyelvek, melyekben valóban elôfordulnak). De nem azok, mert egyetlen fonéma alá sem tartoznak. A normális és a hátul képzett n viszont nem két különbözô fonémát képvisel, mivel nincs olyan szópár a magyarban, amelynek tagjai ebben különböznek egymástól: a kong és a koηg (ahol az n az elöl, az η pedig a hátul képzett n jele) nem két külön szó. Ezzel szemben a burmai nyelvben nemcsak e két n-nek van jelentésmegkülönböztetô funkciója, hanem annak is, hogy ezek az n-ek zöngések avagy zöngétlenek-e, például (a karika jelöli a zöngétlenséget): na fájdalom ηa hal na orr ηa bér 4. Hangok A magyarban a láz és a ráz két külön elem, a japánban viszont a papurika ugyanaz, mint a papulika, egyaránt paprikát jelent. Most már leránthatjuk a leplet egy korábbi egyszerûsítésünkrôl: amikor a magyar magán- és mássalhangzók (rész)rendszerét írtuk le, nem a hangokat jellemeztük, hanem a fonémákat; a fonémákat azonban nem mondjuk ki, ezek nem a konkrétan, fizikailag észlelhetô, mérhetô beszéd egységei, nem annak fiziológiailag (képzésük szerint) vagy akusztikailag (hangzásuk szerint) ábrázolható, megközelíthetô konkrét hangjai, hanem ezek funkcionális osztályai, amelyek másképp léteznek, mint az egyes hang. Felületes hasonlattal élve valahogy úgy viszonyulnak egymáshoz, mint az alma, a körte, a banán a gyümölcshöz; vagy a kerékpár, a vonat, az autó a jármûhöz; vagy a szék, az ágy a bútorhoz, és így tovább. Szigorúan véve egy adott helyzetben nem gyümölcsöt ettem, hanem almát; nem jármûvön utaztam haza, hanem autón; s nem bútoron aludtam az éjjel, hanem egy ágyon, noha az igaz, hogy az alma gyümölcs, az autó jármû és az ágy bútor. Ugyanígy a fonémát sem ejtjük ki, csupán egyik konkrét megvalósulását, a körülményektôl függôen 71

71 II. A NYELV SZINTJEI ezt vagy azt a változatát. Tehát a kong szóban az n fonéma hátul képzett változatát, míg a ront szóban az elöl képzettet. A hangpár tagjai (η n) tehát környezettôl függô változatai (szakszóval: allofónjai) a fonémának: η hangot csakis k vagy g elôtt ejtünk a magyarban. Idézzük vissza a rakj, kapj szavakat; bennük a j fonéma zöngétlen allofónját ejtjük, méghozzá szigorúan meghatározott feltételek között: ha a szóvégi j elôtt zöngétlen mássalhangzó van. Más fonémakörnyezetben a j egy másik változatát, a zöngéset ejtjük. A két változatot pedig sohasem cseréljük fel egymással: az egyik környezetben mindig a zöngés és csak az, a másikban mindig a zöngétlen és csak az fordulhat elô. A fonéma elôfordulási körét tehát az allofónok mintegy felosztják egymás között. 6. Mi tartja egybe az egyes fonémákat, s mi szabályozza változataikat, allofónjaikat? Az olyan tulajdonságok, szakszóval megkülönböztetô jegyek, amelyeket a magyar fonémarendszer sematikus táblázataiban illusztráltunk. A magyar nyelv kb fonémáját mindössze 13 jeggyel kimerítôen jellemezni lehet. (A fonémák számának pontatlansága nem elvi bizonytalanságot takar: a nyelvjárások közti különbségek miatt szükségszerû. Van, ahol j és ly, nyílt e és zárt ë, hosszú és rövid ü stb. között különbséget tesznek, s van, ahol nem. Mellékesen azt is meg kell jegyeznünk, hogy a részletesen kidolgozott jellemzésben nemcsak az itt bemutatott képzés szerinti artikulációs jegyek szerepelnek, hanem akusztikus tulajdonságok is, vagyis a hangokra jellemzô hanghullámok fizikailag mérhetô vonatkozásai.) S bármilyen nagy mértékben különbözzék is az egyes nyelvek hangrendszere, kb. 30 megkülönböztetô jeggyel bármelyiket és az összeset le lehet írni. Ezt a kb. 30 jegyet ugyanis az egyes nyelvek különféle változatokban aknázzák ki, hiszen láthattuk, hogy a négy burmai orrhangú fonémához a magyar rendszer jegyei is elégségesek, a különbség csupán annyi, hogy a burmaiban az azonos jegyeket más lehetôségek szerint használják ki. Egyetlen létezô nyelv sem kombinálja az általa alkalmazott megkülönböztetô jegyeket a lehetôségeinek határáig, de még mindig takarékosabb eljárás 13 jegyet ismerni, mint 50 fonémát. Tulajdonképpen mik ezek a jegyek? Nos, ha a fonémák egy-egy nyelv absztrakt funkcionális egységei, akkor a megkülönböztetô jegyek a nyelv, az emberi nyelv általános, egyetemes tulajdonságai, univerzáléi. Minden egyes nyelv a megkülönböztetô jegyek adott halmazából választja ki a rá jellemzôeket, s minden gyermek az összes megkülönböztetô jegy összes lehetôségét korlátozza a környezete nyelvében meglévô jegyek alapján. Az egyes jegyek meghatározott sorrendben, hierarchiában épülnek be a gyermek nyelvtudásába: elôször az elöl képzett zárhangokat (b, p, m, n, t, d) és az alsó nyelvállású magánhangzókat (például á) képesek kiejteni ezért, hogy szinte minden nyelvben a szülôk a maguk megnevezésére az ilyen, törvényszerûen elôször felbukkanó mama, nana, papa, dada, baba stb. szavakból válogatnak. Nincs nyelv, ahol a szülôt gaga vagy haha jelölné. A magánhangzókat a legnagyobb különbségek mentén sajátítja el a gyermek: az elülsô/hátsó választás az i és u között áll fönn; a felsô/alsó nyelvállás kü- 72

72 4. Hangok lönbsége az elôbbiek és az á között valósul meg. A viszonylag legkésôbb beépülô jegyek között van például az ajakkerekítés: az ü és az ö mindenhol elég késôn különül el a többi hangtól, és a magyar gyerekek is viszonylag sokára teszik rá az ajakkerekítést az a hangra; addig rövid á-t mondanak helyette. Ez fordított sorrendben is bizonyítva van: az afáziában, beszédleépülésben (az agy betegségeinek egyik válfajában) szenvedô pácienseknél megfigyelték, hogy elôször éppen az ajakkerekítés dimenziója tûnik el beszédükbôl, s legtovább a felsorolt zárhangok és a legnagyobb magánhangzó-különbségek maradnak fönn. Mindez statisztikailag is rávetíthetô a világ nyelveire: a nyelvek a hierarchiában magasan álló megkülönböztetô jegyek által meghatározott hangokat nagymértékben alkalmazzák, míg a sorrendben hátul álló jegyek megszabta különbségeket sokkal kisebb gyakorisággal használják ki. A rendkívül sok összefüggésbôl, aminek az alapján a jegyeket hierarchikusan rendezni tudjuk, csupán még egyet említünk meg. Legalább egy orrhangzó minden nyelvben van. De semmi sem indokolja önmagában, hogy a három orrhangzós fonéma: az m, az n és az η között milyen elôfordulási rendnek kell lennie a világ nyelveiben. Mégis, azt figyelték meg, hogy az η csak olyan nyelvben van meg, ahol van m és n. Ez utóbbiak elôfordulása persze nem függ az η-étôl. 7. A megkülönböztetô jegyek segítségével könnyûszerrel megállapíthatjuk az egyes fonémaosztályokat, továbbá világos és egyértelmû megfogalmazásokat tudunk adni például a magyar illeszkedés (ház-hoz, Ív-hEz, Öv-hÖz) és hasonulás (ad-ja aggya; barát-ság baráccság stb.) eseteire. Ezekre, csakúgy, mint az allofónok változataira, a fonológiai szabályok vonatkoznak. Sôt van még valami, ami a nyelvekben többé-kevésbé szigorúan szabályozott: az, hogy az egyes fonémák milyen sorrendben követhetik egymást egy adott nyelvben. A 4.4. táblázatban azt mutatjuk be, hogy e kitalált hangsorok a japán, a magyar és a grúz közül melyik nyelvben lehetségesek mint szavak (maguk a hangok mind elôfordulnak mind a három nyelvben) táblázat. Lehetséges hangsorok nyelvek szerint japán magyar grúz kanbara matta + + varszkvlavi + kjógen + tkoma + ktoma vgrdznob + aoi + rokkaszen + + A magyar nyelvnek régebben rendkívül szigorú fonémasorrendi szabályai voltak: MoSZKVa helyett muszká-t, BRekinya helyett BERkenyé-t mondtak, ugyanis az efféle mássalhangzó-torlódások nem voltak megengedve. De 73

73 II. A NYELV SZINTJEI nyelvelsajátításunk idején magunk is megtanuljuk ezeket a szabályokat: ezért mond a kisgyerek moszkát Moszkva helyett, és tombitá-t trombita helyett. Késôbb persze el kell felejtenünk ôket, különben az utóbbi néhány évszázadban változatlanul átvett szavakat nem tudnánk kimondani; de ez is bizonyítja, hogy egyfajta alaprétegként e szabályok is részei nyelvtudásunknak. 8. A nyelv hangzásának szintjéhez azonban nemcsak maguk a hangok tartoznak. A hangsorokra általában még két további réteg épül rá : a hangsúly és a hanglejtés. A magyarban a hangsúllyal, ami lényegében a hangerôsség növelése, rendszerint nem sokat törôdünk, hiszen minden szó az elsô szótagján hangsúlyos (a hangsúlyos szótagot nagybetûkkel jelöljük) RETtenthetetlen, Erôszakos, TEhetséges stb. Vannak nyelvek, amelyet hasonló törvényszerûséggel, de más szótagot tüntetnek ki ; a franciában például az utolsó szótagot: maison ház, distinction megkülönböztetés, psychologie pszichológia stb. A lengyelben a hangsúly mindig az utolsó elôtti szótagra esik. Az ilyen nyelvekben a hangsúly kötött. A szabad hangsúlyú nyelvekben a szavakon belül nincs állandó helye a hangsúlynak, s ezekben jelentésmegkülönböztetô szerepe is lehet, például orosz MUka kín és muka liszt ; angol SUBject alattvaló subject alávet vagy IMport behozatal, import importál. Ezekben a nyelvekben további nehézséget okoz, hogy a hangsúly a szavak ragozásakor vagy képzésekor elkezd vándorolni, például orosz ruka, kéz RUki kezek, de ruki kéznek a. Vagy angol DEmocrat demokrata democracy demokrácia, democratic demokratikus. Talán nem lenne semmi baj a hangsúly elvétésekor e nyelvekben, ha a hangsúlyos/hangsúlytalan szótagok különbsége nem járna együtt a hangok s különösen a magánhangzók különbözô tisztaságú kiejtésével. Ez megint olyasmi, amit a magyarban nem tapasztalunk: mi minden szótagot alapjában véve egyforma artikulációval ejtünk. Az angolban és az oroszban viszont a hangsúlytalan szótagok több magánhangzóját néhány középsô nyelvállású és hangszínû hangba vonják össze. Ezért a szó hangzó gerince mindig a tisztán ejtett hangsúlyos szótag. Ha nem is gyakran, de a magyarban is megtalálhatjuk a hangsúly értelemmegkülönböztetô használatát. A következô mondat például kétértelmû attól függôen, hogy a szerencsés görögök kifejezés mindkét tagját hangsúlyozzuk vagy csak az elsôt: A szerencsés görögök Krétán üdülhetnek. Ha a szerencsés-re nagyobb hangsúly esik, mint a görögök-re, akkor a mondatot úgy értjük, hogy a görögök közül a szerencsések üdülhetnek Krétán. Ha viszont egyforma hangsúly esik mindkettôre, akkor körülbelül így: a görögök szerencsések, hogy ôk Krétán üdülhetnek. Ez azonban már nem a szóhangsúly, hanem a mondat- vagy szerkezeti hangsúly kérdéskörébe tartozik. 9. A közléseken, mondatokon belüli hangmagasság-változást hanglejtésnek hívjuk. Ez már jobban szembeötlik a magyarban is, mint a hangsúly. (A baj vele csupán az, hogy írásban szinte lehetetlen ábrázolni.) Figyeljük meg a következô mondatok különbségeit: Megérkezett. Megérkezett? Megérkezett! A szegényes írásjelek hanglejtésbeli eltéréseket jelölnek. Még nagyon sokfé- 74

74 leképpen lehetne ezt az egyetlen mondatot elénekelni, de ehhez már valóban kottázni kellene. Ki lehet fejezni meglepôdést, tanácstalanságot, hitetlenséget, iróniát ( még hogy megérkezett... ), utasítást ( ha egyszer azt mondom, hogy megérkezett, akkor megérkezett ) és még több minden mást is pusztán a hanglejtés változtatásával. Vannak nyelvek, amelyek a hangmagasság dimenzióját jobban kihasználják, mint az európaiak (noha itt is vannak változatok: a svéd vagy az angol hanglejtés jelentôsen eltér a magyartól, de egymástól is). Sok kelet- és délkelet-ázsiai, valamint afrikai nyelv a hanglejtést egyfajta pluszfonémaként használja: minden egyéb vonásában azonos hangsorokat, szavakat különítenek el egymástól az illetô hangsorokhoz tartozó állandó hanglejtéssel. E nyelvekben minden szónak van saját hanglejtése e nélkül a szó nem mondható ki. A kínaiban (pontosabban a pekingi mandarin kínaiban) a ma vagy ba hangsornak négy különbözô hanglejtése és (legalább) négy jelentése lehet: 1. mā anya 1. bā nyolc 2. má kender 2. bá kiszakít 3. mă ló 3. bă tart 4. mà szid 4. bà gereblye 4. Hangok A mellékjelek persze nem pontosan tükrözik a hangmagasság-változást. A 4.3. ábra ötfokú skálán ábrázolja a kínai hanglejtés-fonémákat magas 2 magasemelkedô 3 esôemelkedô 4.3. ábra. A kínai hanglejtés-fonémák A nigériai igbo nyelv két hanglejtés-fonémával négyféleképpen tudja megjelölni ugyanazt a hangsort (az á magasabb, mint az à): 1. ákwá sírás 2. ákwà szövet 3. àkwá tojás 4. àkwà ágy 4 magasról esô 75

75 II. A NYELV SZINTJEI Az egyes fonémasorok állandó hanglejtéssel rendelkeznek ugyan, de ha egymás mellé kerülnek, a különbözô hanglejtések bizonyos, helyenként bonyolult szabályok szerint átrendezôdhetnek. 10. Két nagy területrôl igyekeztünk rövid áttekintést adni. A hangokat, melyekkel a fonetika foglalkozik, képzésükön keresztül mutattuk be. A fonémákról, a fonológia tárgyáról pedig mint jelentés- (pontosabban: jel-) megkülönböztetô szerepû, funkcionális nyelvi egységekrôl beszéltünk. Sok mindenrôl persze nem eshetett szó, közte például az emberi agy hangelemzô tevékenységérôl. Egyebek mellett azért sem, mert errôl még ma sincsenek megbízható ismereteink, jóllehet az emberi beszédet felismerô számítógépes programok terén az utóbbi évtizedekben rohamos fejlôdést láthattunk. A hangok ugyanis az élôbeszédben nem úgy követik egymást, mint a betûk a papiroson: nincsenek közöttük éles határok, szinte mindegyik hang átfolyik a másikba. Tudatunk mégis tévedhetetlen biztonsággal azonosítja ôket, amiben nyilván fontos szerepet játszanak a hangrendszert meghatározó megkülönböztetô jegyek ezt onnan is tudjuk, hogy a hangképzés szorosan összefügg a hangelemzéssel. A kisgyerek már rég hallja az r, l és j közötti különbséget, amikor az r-t még mindig j-nek vagy l-nek ejti. És a siketen születettek beszéde is azért hat rendkívül furcsának, tagolatlannak, mert hiányzik a hallás ellenôrzô és visszacsatoló szerepe. A magyar nyelvben kb. egymillió szó van. Ahhoz, hogy ezt az irdatlan sok különbözô elemet egyáltalán ki tudjuk mondani, nem egymillió, egészében különbözô dologra kell emlékeznünk, csupán kb fonémára, amit mindössze 13 tulajdonság határoz meg. A nyelv kettôs tagolásának ez a vonatkozása elképesztô lehetôségeket tartalékol. Ha csak azt számoljuk össze, hány öt hangból álló magyar szó lehet, melyben 25 mássalhangzó és 15 magánhangzó váltakozik (például patak, petek, betek, botek, bodag stb.), az eredmény És ezek csak az ötbetûs szavak! Persze a lehetôségeket nem érdemes azok végsô határáig kiaknázni, hiszen így az egyes elemek között túlságosan kicsik lennének a különbségek, s így teljes csendben is feszülten kellene figyelnünk beszédpartnerünket. Bár rendszerként rendkívül gazdaságos lenne, a nyelv emiatt sokat veszítene kommunikatív hatékonyságából. 76

76 5. SZAVAK 1. Egymillió szó hatalmas mennyiség: nemhogy a fejünkbe nem fér bele, de még a legnagyobb szótárakba is csak egy töredéke jut. A Magyarértelmezô kéziszótárban több mint 1500 lapon csupán szó jelentését magyarázzák meg. Legnagyobb magyar idegen nyelvû szótárainkban is kb szócikk a felsô határ. A szavak persze nem mindig teljes egészükben különböznek egymástól, nem pusztán a hangok (illetve a fonémák) különféle rendben összerakott sorai, hanem nagyon sokszor a fonémáknál nagyobb, de az egész szónál kisebb részekbôl épülnek fel, s ezeknek a kisebb részeknek köszönhetô bizonyos, egyébként eltérô szavak hasonlósága. A nevetségesség szóban például három további szó rejtôzik : a nevet, a nevetség és a nevetséges. A szépség szónak a második fele azonos a nevetségesség megfelelô alkotórészével, elsô fele pedig a szépeleg elsô részével. Ezek az alkotóelemek azonban nem viselkednek egyformán: vannak köztük olyanok, amelyeket önálló szónak tekintünk (például nevet, nevetség, nevetséges, szép, szépség, szépeleg), és vannak olyanok, amelyeket nem tartunk annak (például ség, es, séges, eleg.) 2. Meddig tagolhatjuk ilyen kisebb egységekre a szavakat? Honnan tudjuk például, hogy a szirom szó végén az om nem azonos a borom, húrom, zsákom stb. szó végén található om elemmel? Nemcsak abból, hogy tudjuk, mit jelentenek, hiszen a jelentéseket többek között éppen az alkotóelemek összege vagy szorzata adja meg. Inkább onnét, hogy tisztában vagyunk vele: a magyarban van olyan szó, hogy bor, húr, zsák, de nincsen szir. Mit értünk azon, hogy ez vagy az a hangsor nincs a nyelvben? Azt, hogy a nyelv egyetlen mondatában, közleményében sem fordul, nem fordulhat elô; nincs jelentése. Mondhatjuk azt is, hogy Látom a szirom színét, és azt is, hogy Látom a borom színét. És bár azt lehet mondani, hogy Tartom a bort, azt már nem, hogy Tartom a szirt. Ebbôl viszont az is következik, hogy a sziromban az om nem alkotórész; ez az om (szemben a borom és a húrom szavakban lévô om elemmel) nem eleme a nyelvnek. A bor az asztalon van mondatról meg tudjuk állapítani, hogy mást jelent, mint A borom az asztalon van mondat. A szir az asztalon van mondat azonban nem mást jelent, mint A szirom az asztalon van mondat, hanem egyszerûen nem magyar mondat, nem jelent semmit, tehát a szirom szóban sem a szir-nek, sem az om-nak nincs jelentése, viszont a borom-ban mind a bor-nak, mind az om-nak van. A nyelvnek azokat a legkisebb egységeit, amelyeknek önálló jelentésük van, morfémáknak hívjuk. A morfémának, mint láttuk, nem szükséges külön 77

77 II. A NYELV SZINTJEI szóként felbukkannia, és még azt sem kell tudnunk, hogy az egyes morfémák tulajdonképpen mit jelentenek; elég annyi, hogy ha egy morfémát egy másikkal felcserélünk, valahová beteszünk, vagy valahonnan elveszünk, az adott mondat vagy közlés jelentése megváltozik, de valós, létezô, értelmes mondata, közlése marad a nyelvnek. A fonémának nincs önálló jelentése, csupán jelmegkülönböztetô szerepe: a kép és a lép nem azért jelent mást, mert a k és az l jelentése különbözik, hiszen a kába és a lába nem ugyanúgy különböznek egymástól jelentésükben, mint a kép és a lép. Ezzel szemben a húrom, a borom, a zsákom jelentése azonos módon különbözik a húr, bor, zsák jelentésétôl vagy a húrok, borok, zsákok jelentésétôl, és így tovább. 3. Van azonban egy olyan tulajdonságuk a morfémáknak, amelyben hasonlítanak a fonémákra: emlékezzünk vissza arra, hogy a fonéma nem közvetlenül megfogható, fizikailag létezô dolog, hanem elvonatkoztatás eredménye, hiszen a különbözô hangkörnyezetekben különbözôképpen valósítjuk meg, ejtjük ki az egyes fonémákat. Nos, a morféma is ilyesféle absztrakció: egy-egy morfémának nagyon sokszor különféle valóságos hangsorok felelnek meg. A bor például változatlan formában tûnik föl ebben a mondatban: A bort az asztalra tettem, a szirom viszont nem: A szirmot az asztalra tettem. A szirom morfémának tehát (legalább) két, környezettôl függô változata (allomorfja) van: a szirom és a szirmo. Mindazokat a szövegkörnyezeteket, amelyekben a bor elôfordulhat, a szirom és a szirmo allomorfok kettéosztják: az egyik környezetcsoportban csakis a szirom, a másikban csakis a szirmo jelenhet meg. Szirommal és sziromhoz, de nem szirmoval és szirmohoz; szirmok és szirmos, de nem sziromok és sziromos; és így tovább. Vannak furcsább változatok is, például a pehely és a pelyhe, a hó és a hav, a hô és a hev. Az igék morfémaváltozatai sokszor még ennél is bonyolultabbak, például szemben a DOLGOZ morféma változatlan allomorfjaival a dolgozol, dolgoztál, dolgozhat, dolgozás alakokban, az alszik vagy az iszik ige az alábbi változatokban fordul elô: alsz-om, alud-tál, al-hat, alv-ás; illetve isz-ol, it-tál, i-hat, iv-ás. A melléknevek között is vannak úgynevezett rendhagyó esetek, például a szép szebb. A szótövek itt bemutatott változatossága cseppet sem teszi egyszerûvé például a magyarul tanuló külföldiek feladatát. A nehézségeik pedig tovább növekednek, amikor a tövekhez csatlakozó végzôdések különféle formáival ismerkednek meg. Az asztal-ban és a füzet-ben végzôdései illeszkednek az ôket felvevô szavak hangrendjéhez: a BEN morféma egyik allomorfja (a -ban) mély hangrendû szavakhoz, más változata (a -ben) a magas hangrendûekhez járul. Az illeszkedés harmadik dimenzióját a HOZ végzôdésnél láthatjuk: asztal-hoz, szék-hez és könyv-höz. Tehát a magas hangrendû környezeteket a -hez és a -höz kettéosztja ajakkerekítéses, illetve anélküli hangrendûekre. A hasonulás jelensége tovább bonyolítja a végzôdések rendszerét. Például a VEL morféma -val és -vel alakban csak magánhangzóra vagy v-re végzôdô szavakhoz köthetô: kapu-val, név-vel. Bármely más mássalhangzóra végzôdô szó esetén az allomorf az illetô mássalhangzóval kezdôdik: gyapot-tal, száj-jal stb. 78

78 5. Szavak Ha viszont a szó végén több mássalhangzó van, rendszerint csak az al vagy el alakot adjuk hozzá a kiejtésben (írásban nem!): bárd-al, könyv-el, árny-al. Ebbôl a példából talán az is érthetô, hogy sokan miért vétik el az utoljára felsorolt alakokat, s írják azokat a kiejtésük szerint: hiszen a többi VEL raggal képzett alakot a kiejtés szerint írjuk. Van azonban egy olyan hasonulásjelenség, amelyben már a beszélt forma is elárulja, hogy az illetô tisztában van-e a mûvelt köznyelv szabályaival: természetesen az úgynevezett suk-sükölésrôl van szó. Nézzük meg ezt a részrendszert közelebbrôl. A magyar igéknek kétféle ragozásuk van (a világon nem sok ilyen nyelv van), alanyi és tárgyas: Vár-tok (egy embert), de Vár-já-tok az embert. A többes számban a tárgyas ragozásnak ez a J morfémája az igék egy nagy csoportjában teljesen egybeesik a felszólító mód J morfémájával, illetve annak allomorfjaival: Vár-já-tok meg az embert!, továbbá: Megvár-j-uk az embert és Vár-j-uk meg az embert!; Megvár-j-ák az embert és Vár-j-ák meg az embert! Mind a két J morfémának egyik azonos alakú változata az -s. Az olvassátok szóról nem tudjuk eldönteni, hogy az Elolvassátok a leckét formájú kijelentô vagy az Olvassátok el a leckét! felszólító mondatból vettük-e ki. Mármost a t-re végzôdô igéknél a két J morféma változatai eltérnek egymástól: a tárgyas ragozás J-je -j alakban jelenik meg: Elront-já-tok a játékot; a felszólító módé pedig -s-ként fordul elô: Rontsá-tok el a játékot! Nyilvánvaló, hogy a többi igénél fellelhetô allomorfok közti azonosság rendkívüli erôvel igyekszik a t végû igéket is beilleszteni a sorba, hiszen a különbség elmosása még értelemzavarónak sem mondható (a többi igénél fel sem tûnik). Az egyszerûbb hasonulási szabály pedig nehezen tûri el a kivételt. Megemlíthetjük, hogy a magas hangrendû igéknél ez az egybeolvadás nem fordulhat elô ilyen gyakran, mivel a kérdéses végzôdések egy része nagymértékben különbözik egymástól: értsétek, de értitek. Ezért nem hallunk olyan nyelvhelyességi hibákat, mint: Értsétek a feladatot? Itt az egyetlen veszélyes forma a többes szám elsô személyû értjük, vetjük, melyek az egyalakú lessük mintájára változhatnak értsük és vessük alakokra. Néhány további példa talán érthetôbbé teszi, miért olyan nehéz az idegen ajkú nyelvtanuló helyzete Magyarországon. Az még némi logikával belátható, hogy a magyar fôneveknek kétféle többes számuk van, egy általános: füzet-ek és egy birtokos szerkezeten belüli: füzet-e-i-m, tehát a többes szám K morfémájának egy -k és egy -i allomorfja van. Az azonban már csak szorgos tanulással sajátítható el, hogy ha több hordóm van, azt mondom: hordó-i-m, de ha több boltom van, akkor ezt: bolt-ja-i-m, vagyis az elôbbi esetben nem jelenik meg birtoklást kifejezô -ja, csupán a több birtok -i-je és a birtokos -m-je; az utóbbi esetben mindegyik ott van. Ez még mindig egy hangtani szabály területére esik: attól függ, milyen hangra (fonémára) végzôdik a szó. A vajatbajt vagy a fejet-pejt párok esetében közvetlenül sem logikus gondolkodás, sem a hangalakok nem indokolják, miért kell különbözôképpen formálni a -t tárgyragos alakokat. Ne higgyük azért, hogy a magyar egyedülállóan bonyolult változatosságú a világ nyelvei között. Igaz, hogy vannak nyelvek, amelyekben a morfémáknak szinte mindig csak egyetlen formájuk van (például a kínai), de vannak olyanok 79

79 II. A NYELV SZINTJEI is, ahol egy szócsoport váza lényegében mássalhangzók lyukas sora, melyben a lyukat más-más magánhangzóval kitöltve különbözô szavakat kapunk. Ezt a jelenséget az angolban és a németben egyedi eseteken szokták bemutatni, például sing énekel, sang énekelt, sung énekelve, song ének. Az arabban és a vele rokon nyelvekben azonban ez az általános szabály, például az egyiptomi arabban a k-t-b morféma (ahol a kötôjel az üres helyeket jelképezi) az írással kapcsolatos jelentéssel rendelkezik: katab ô írt, kátib író-(deák), jegyzô, kitáb könyv, maktab iroda (= ahol írnak), makátib diák, jektub ô ír ; vagy a g-l-sz, amely az üléssel kapcsolatos jelentéseket fejezi ki: galasz ô ült, gálisz ülô, maglasz tanács (= ahol ülnek), magálisz tanácsok. Azt mondtuk, amikor egy morfémához több hangsor tartozik, ezek a hangsorok környezettôl függô változatok, allomorfok. A LÓ morféma vagy ló alakban (lóról), vagy lov alakban (lovak) fordulhat elô, a kettô sohasem cserélhetô fel. Vannak azonban esetek, amikor az azonos morfémához tartozó hangsorok közül mindegy, melyiket választjuk: per vagy pör, között vagy közt, zsemle, zsemlye, zsömle (vagy zsömlye) ezek egymás közt egyenrangú, azaz szabad változatok: használatukat általában nem korlátozza, szabályozza a szövegkörnyezet. 4. Foglaljuk össze az eddigieket. A nyelv legkisebb jelentéses egységei a morfémák. A fonémákhoz hasonlóan ezek is elvonatkoztatás eredményei, egymáshoz általában környezeti változatok alakjában, allomorfokként csatlakoznak. Mivel a szavak egy vagy több morfémából állhatnak, belátható, hogy sokkal kevesebb morféma van, mint szó. Eszerint általában egy szó nem teljes egészében különbözik a nyelv összes többi szavától, mivel az ôt alkotó morfémák legalább egy része más szavakban is elôfordulhat. 5. A most következô részben arra fogunk kitérni, hogyan teszi lehetôvé a morfémák kapcsolódási rendje, hogy lényegében véve szabadon növelhessük az új szavak számát a nyelvben. Nézzük meg az alábbi két szóoszlopot: szép szépít erôs erôsít meleg melegít bátorbátorít szomorú szomorít tiszta tisztít Milyen különbségek vannak a két oszlop között? Vegyük sorra ôket a nyelvi leírás szintjei szerint. A hangsorok nyilván abban térnek el, hogy a második csoportban egy -ít elemmel több van. De mint látjuk, van egy apró változatosság: ha az alapszó magánhangzóra végzôdik, ez a hang kiesik, és az -ít a megelôzô mássalhangzóhoz járul. Azután az elsô csoportban mellékneveket találunk, a másodikban igéket, méghozzá tárgyas igéket (a Márta szomorít rossz mondat, ha nem tesszük ki vagy értjük oda azt, akit vagy amit szomorít) ez a szófajok különbsége. 80

80 5. Szavak A következô összefüggés mondattani természetû. Ha valami a melléknevek alanya lehet, akkor lehet az azokból képzett igéknek is tárgya (és fordítva is). Például: A kisfiú bátor A kisfiút bátorítják. De: *A fal bátor *A falat bátorítják (a csillag helytelen mondatot jelöl). Vagyis ha valami nem lehet a melléknév alanya, akkor az ige tárgya sem lehet. Végül tisztázhatjuk a jelentések viszonyát is. Ha a melléknév jelentése valamilyen, akkor az igéé általában valamilyenné tesz. (Teljes elemzést, részletes feldolgozást persze nem tudunk adni. De talán az olvasónak kedve van eltöprengeni az ehhez hasonló összefüggéseken: állandó állandósít, de nem *állandít; mondhatjuk, hogy A levél szomorú, de nem, hogy *A levelet szomorítja; a nagy-ból van nagyít és a nagyobb-ból nagyobbít, és így tovább.) Vegyünk most szemügyre egy olyan szóképzési eljárást, amely igébôl hoz létre melléknevet: lát látható kormányoz kormányozható nyernyerhetô szív szívható lô lôhetô öltözik *öltözhetô repül *repülhetô nô *nôhetô Térjünk rá mindjárt a mondattani sajátosságokra, hiszen ezek indokolják, miért nem lehetségesek a megcsillagozott formák. Ha A léghajót kormányozni lehet, akkor A léghajó kormányozható. Tehát a baloldali oszlopban lévô igék tárgyai a jobb oldali oszlop mellékneveinek az alanyai lesznek. Következésképpen a HATÓ képzôhöz csatolható igéknek tárgyas igéknek kell lenniük. Mivel azonban az öltözik, nô stb. tárgyatlan ige (pl. *A kertész nôtte a virágot), ezt a képzôt nem lehet hozzájuk illeszteni. A képzôk további életükben is pontosan követik az itt bemutatott tulajdonságokat. Ha például a magyar nyelvbe belép egy általunk kitalált radaroz(ik) tárgyas ige (A megfigyelô radarozza a repülôket például ilyen jelentéssel: a radaron észreveszi vagy radarral követi ), akkor ugyanúgy felveheti a HATÓ képzôt, ugyanolyan jelentésmódosulással, mondattani viszonyokkal, mint a már bevett igéknél láttuk. Tehát A repülô radarozható ezt fogja jelenteni, ez a szerkezet áll vele párhuzamban: a repülôt radarozni lehet. És ha ezt halljuk: A levegô báritozható, tekintet nélkül arra, tudjuk-e, mi az a báritozás, biztosak vagyunk benne, hogy a báritoz tárgyas ige, vagyis a levegôt báritozzák. Most már érthetô, miért van olyan kevés szó a szótárakban: a szóalkotás ilyen eljárásai könnyûszerrel elsajátíthatók és rendkívül termékenyek is. És ez csupán az egyik módja az új szavak létrehozásának, hiszen a szóösszetételek (például zenetanár, egyetért, levélírás stb.) útján történô szószaporítás ugyanolyan pontosan szabályozott és mennyiségileg csaknem olyan fontos, mint a szóképzés. Vannak persze más utak is. A repülôgép részeit például orr-nak, szárny-nak, törzs-nek nevezzük az eredetileg madárra vagy emberre 81

81 II. A NYELV SZINTJEI utaló szavak jelentésének kiterjesztésével. Alkotunk szavakat kezdôbetûkbôl (például áfa, KRESZ), átveszünk idegen elemeket önálló szavakként (hipnózis, hipnotizál) vagy szóalkotó részekként (például az -ista képzô: elemista, egyetemista, akvarista), és így tovább. 6. A szóalakok, pontosabban az ôket alkotó morfémák különbözô változatai, továbbá a szóképzés módjainak széles skálája nem kis nehézséget okoz az idegen nyelvek tanulásakor. A német, a francia, a svéd fônevek például a nyelvtani nemek szerint rendezôdnek különféle csoportokba, amelyek mellett a névelôk, a melléknevek, a végzôdések más és más allomorfokban, helyzeti változatokban jelennek meg: le grand arbre a nagy fa, la grande maison a nagy ház (francia). Persze semmiféle ésszerû okunk nincs arra, hogy a fát hímnemûnek, a házat pedig nônemûnek tekintsük. Mivel azonban a valóban hímnemû élôlények (emberek, állatok) az arbre szó helyén szerepelhetnek, de a maison helyén nem, a valóban nônemûek pedig megfordítva, ezt a két csoportot lényegében a nyelvtani (de nem a valóságbeli) hasonlóság alapján nevezik így. Más kétnemû nyelvek más megkülönböztetésekkel élhetnek. Az amerikai indián nyelvek egyik csoportját alkotó algonkin nyelvek az élô/élettelen választást aknázzák ki kevés kivétellel. A skandináv nyelvekben az élôlényeket jelölô szavak az egyik nembe tartoznak (sok élettelen dolgot jelölô szóval együtt), például svéd: en ny flicka egy új lány, a másik nemben csak élettelen dolgokat jelölôk lehetnek, például ett nytt hus egy új ház. Több európai nyelvben találkozhattunk már három nemmel is, például a németben vagy az oroszban. A semlegesnemûnek nevezett harmadik fônévcsoport általában az élettelen dolgok neveit tartalmazza, persze nem kizárólagosan és nem kivétel nélkül: közismert eset a németben a semlegesnemû das Mädchen a kislány. Más nyelvekben megint más erôvonalak mentén csoportosítják a szavakat. A Fidzsi-szigeteken beszélt fidzsi nyelvben a mondat alanya más jelölést kap, ha tulajdonnév és mást, ha közös fônév, például na vanua levu nagy sziget, ko vanua levu Nagy sziget (az egyik sziget neve). A Kelet-Afrikában használatos szuahéliben a fônevek fôbb csoportjai nagyjából a következôk: az élettelen dolgok, a növények, az emberek, az elvont fogalmak osztályai, de persze vannak itt is kivételek és vannak még további, ilyen precízen nem jellemezhetô nemek. A szuahéli a nemet a szó elején jelöli, és ezeknek az osztályjelölôknek a segítségével sokszor egy morfémát különbözô osztályokba sorolva különbözô jelentésû képzett szavakat kapunk (vö. a korábbi arab példával): m-tu férfi, ki-tu dolog, u-tu férfiasság, ji-tu hatalmas férfi stb. A bantu nyelvek között (ahová a szuahéli is tartozik) egyébként van olyan is, melyben húsz nemet, azaz a hozzá járuló allomorfok szerint elkülöníthetô fônévosztályt találtak. A nem elnevezés tehát csak némi óvatossággal használható a nem európai nyelvek hasonló rendszereire. De mint láthattuk, sehol sem az a lényeges, hogy a fônevek jelentésük szerint elkülönülnek-e világos és egységes csoportokra, hanem csupán az, hogy az esetek kisebb részében formai jegyek, nagyobb részében egy teljesen önkényes osztályozás alapján a névelôk, 82

82 5. Szavak a végzôdések vagy az elôzékmorfémák melyik allomorfja(i)val együtt fordulhatnak elô. De talán nem kellene-e ezt a megfogalmazást megfordítani? Nem arról van-e szó, hogy például a névelô egyik allomorfja mellett mely fônevek jelenhetnek meg? A válasz attól függ, mire vagyunk kíváncsiak. Ha azt akarjuk tudni, melyek a német hímnemû fônevek, akkor megnézzük, hogy a der a/az névelô mögött mi fordulhat elô: a Wein bor igen, a Milch tej és a Wasser víz nem. A die a/az után a Milch igen, a másik kettô nem, és így tovább. Ha viszont így állunk, térjünk csak vissza a magyarra, és nézzük meg, vajon nem tudnánk-e a magyar fônevek nemeirôl is beszélni? Ugyanis például a -ban végzôdés elôtt a szavaknak csak az egyik csoportja fordulhat elô: ház-ban, Miklós-ban, de nem *füzet-ban, *Péter-ban. Ugyanígy a -ben elôtt csak azok, amelyek a -ban elôtt nem jelenhettek meg. Akkor hát a magyarban is van nyelvtani nem? Nos, ezt már nem mondhatjuk, hiszen láttuk, hogy a BEN morféma allomorfjait lényegében véve teljesen meghatározza a hangtani környezet, a szó hangrendje: a kizárólag hangtanilag, fonológiailag szabályozott váltakozás nem minôsül a nyelvtani nem esetének; ehhez a hangrendszer szempontjából önkényes megkülönböztetésekre van szükség, olyanokra, mint amilyenekrôl fentebb beszéltünk. Ezenkívül a nemek szerinti megkülönböztetés vízszintesen több elemre is kiterjedhet: névelôre, melléknévre, ragra stb. A magyarban viszont például a névelô megválasztása (a vagy az) nem a fônév hangrendjétôl függ: a füzet, az ügy. 7. De ha már a magyar szavak osztályozásánál tartunk, ne álljunk meg itt: tulajdonképpen milyen szavak szerepelhetnek a BEN morféma (vagyis mindkét változata: a -ban és a -ben) elôtt? Például ezek: három, Dánia, méhecske, hiány, fehér, legértelmesebb, hihetô, aki stb. És milyen szók nem jelenhetnek meg? Például ezek: futva, nagyon, meg, érik, imád, emitt, talán stb. Tehát a BEN is kijelöli a szavak egy osztályát: a névszókat. Ha a kört tovább szûkítenénk, csupán a környezetek alapján szétválogathatnánk a fôneveket, a mellékneveket, a számneveket és a névmásokat is. Most még csak egyetlen további osztály kijelölését mutatjuk be: például az -sz/l végzôdés (vagyis morféma) elôtt elôfordulható szavak csakis igék lehetnek: szalad-sz, olvas-ol, de nem *háromsz, *Dániál stb. Nem kívánunk idôt vesztegetni arra, hogy alaposabban, tágabb szövegkörnyezetben mutassuk be a szóosztályok (de nevezzük nevén: a szófajok) környezettôl függô meghatározottságát. Egy bizonyos szóosztály a környezetek egy bizonyos típusában, más szófajok a környezetek más típusában fordulhatnak csak elô. Ezért van az többek között, hogy ha egy ismeretlen szót hallunk, még ha a jelentését nem tudjuk is, azt biztonsággal megállapíthatjuk, milyen szófajú. Erre akár egy kísérletet is végezhetünk. Döntsük el, milyen szófajúak a nagybetûs szavak: Péter a legnagyobb TRONKban gyôzött. Angliában régebben többet SULtak, mint manapság. A feleséged tegnap rendkívül ZSÁR volt hozzám. Akkor hát félre voltunk vezetve, amikor a szófajokat például így tanultuk meg: az ige cselekvést, létezést, történést fejez ki? Éppenséggel félrevezet- 83

83 II. A NYELV SZINTJEI ve nem voltunk, csak nem a meghatározás alapján állapítottuk meg, mi ige és mi nem az, hanem pontosan aszerint, milyen a környezete, milyen ragokat vehet fel, és így tovább. Mert vajon mit fejez ki a tartozik, a látszik, a szomorkodik? És a futás vagy akár a harc nem cselekvést fejez ki? A baleset nem történést? És a lét nem létezést? De mondhatnánk ezek fogalmakat jelölnek, tehát fônevek. Csakhogy a cselekvés, a történés és a létezés is fogalmakat jelölnek s itt csapdába esünk: az ige jelentése nem lehet azonos fajtájú a fônév jelentésével. 8. Eddig már sok mindenrôl beszéltünk. Elmondtuk, mi a morféma, az allomorf, hogyan szerkesztôdnek ezek szavakká, hogyan keletkeznek új szavak a nyelvben, miképp juthatunk el a szavak osztályaihoz csupán egyrôl nem beszéltünk: magáról a szóról. Úgy tettünk, mintha teljesen világos lenne, mi is a szó s az az igazság, hogy ez szándékos volt. A szó köznapi fogalmával ugyanis az égvilágon semmi baj nincs. Azzal azonban tisztában kell lennünk, hogy esetében olyasmivel állunk szemben, mint amikor a csillagász a fényrôl beszél. Köznapi beszédben pont ugyanúgy használja a fény szót, mint bármelyikünk, sôt ha éppen nem a fény természetét érintô kutatásba fog bele, akkor is közömbös lehet számára a fogalom pontos meghatározása; erre csakis akkor van szüksége, ha a fény természetébe kutatásai közben elkerülhetetlenül beleütközik: most már tisztában kell lennie vele, mit is ért rajta. Így voltunk mi is idáig a szavakkal. Megnéztük, mi van a szóban, hogyan függ össze egyik szó a másikkal, és így tovább, s végig a szó köznapi jelentésére hagyatkoztunk. Most viszont itt az ideje, hogy megkérdezzük, mi a szó? A válasz megint attól függ, mire vagyunk valójában kíváncsiak. Juhász Gyula a verseiben több mint szót írt le. A Milyen volt... elsô versszakában például 26 szó van: Milyen volt szôkesége, nem tudom már, De azt tudom, hogy szôkék a mezôk, Ha dús kalásszal jô a sárguló nyár, S e szôkeségben újra érzem ôt. A 26 szó között persze vannak azonosak is (tudom, a), de most nem ezekkel törôdünk. Arra keresünk ugyanis magyarázatot, miért tartjuk a szôkék és a szôkesége szókat különbözôknek, s miért nem tartjuk a szôkesége és a szôkeségben szavakat annak. Ebben az esetben viszonylag egyszerûen tudunk felelni: a szôke és a szôkeség nem ugyanolyan szófajú, nem ugyanazokban a környezetekben fordulnak elô: lehet szôkébb, de nem lehet *szôkeségebb, lehet valaki nagyon szôke, de nem *nagyon szôkeség. Viszont mind a szôkeség, mind a szôkesége fölveheti például ugyanazokat a végzôdéseket, megjelenhet ugyanabban a szövegkörnyezetben: szôkeségre és szôkeségére, és az egyik ilyen szóalak a szôkeségben. Ebben az értelemben Juhász Gyula verseinek szava mindössze különbözô szó alakjainak és ezek esetleges ismétléseinek összege. A szópéldányok tehát a szóalakok többszöri elôfordulásai. Abban, hogy mit nevezünk szóalaknak, s mit más szónak, nem nagyon támaszkodhatunk a jelen- 84

84 5. Szavak tésre, hiszen az ismerem, ismered, ismeri, ismertük stb. mind mást jelent, éppúgy, mint az ismer, ismertet, ismeret, ismeretség, ismerkedik, ismerôs stb. Csakhogy az elôbbiek, vagyis az ismer ige különféle alakjai azonos mondatbeli környezetben fordulhatnak elô (persze a szón épp jelölt alanytól eltekintve): például a Sacit szó mellett: Ismerem Sacit; Ismered Sacit stb. A második csoport tagjait viszont például így használjuk: ismerteti a könyvet, ismeretet szerez, ismeretséget köt Sacival, ismerkedik a fizikával, az ismerôs gyerekek stb. Egyik sem tudja akármelyik másikat felváltani. Egy-egy szó tehát a szóalakok családjának azonos része, amit lexémának is neveznek. Mondanunk sem kell, hogy a lexéma is elvont dolog, hiszen amivel a mondatokban, közlésekben vagy akár a szótárakban találkozunk, az mindig a szó egy adott alakja, ha ugyan a legrövidebb is. 9. Mi tartozik egybe egy szóban? Miért egy szó a jópofa, és miért két szó a jó fej? Az esetek óriási többségében a nyelvérzék, a beszélô intuíciója jól mûködik. Ha közelebbrôl szemügyre vesszük, hogy mit írunk egybe és mit külön, azt találjuk, hogy ha a két vagy több szóalkotó elem közé nem tudunk semmit sem betenni, ezeket nem tudjuk elszakítani egymástól, akkor az illetô morfémakapcsolatot egy szónak tartjuk. Például azt nem mondhatjuk, hogy *János jobb pofa, mint Péter, de azt igen, hogy János jobb fej, mint Péter. Nem elfogadható *A könyv és a füzetben olvastam, de jó: A könyv és a füzet alatt találtam; a BEN nem szó, az ALATT igen. A magyarban a névelô külön szónak számít, hiszen az a könyv sorba beilleszthetek valamit a két elem közé: a szép könyv. Nem így azokban a nyelvekben, ahol a határozott névelô követi a fônevet: svéd hus ház, huset a ház, ur huset a házból stb. Itt a fônév és a névelô közé semmilyen más szó sem hatolhat be, tehát a kettô kapcsolata egyetlen szót alkot. Ennek a helyzetnek a tükörképét láthatjuk a magyar ragok és egyes nyelvek elöljárószói viszonyában: angol to town városba, to the town a városba. Ami tehát elszakítható, az különírható. Ebbôl a szempontból érdekes eset a magyar igekötôkre vonatkozó szabály. Ha az olvasót közelebbrôl érdekli, az eddigiek alapján felfedezheti a furcsaságait. Néhány példa: elmegy, nem megy el, elmenj!, el ne menj!, el akarok menni. 10. A szó tehát viszonylagos egység, nemcsak egy-egy nyelven belül hiszen végsô soron a szabály, hogy az ige elôtti igekötôt egybeírjuk az igével, önkényes, hanem a világ nyelvei között is. A szó ugyanis egy köztes szinten helyezkedik el a morféma és a mondat abszolút szintjei között, s ez a szint nem elengedhetetlenül szükséges a nyelv mûködéséhez. Könnyen elképzelhetünk két szélsôséges esetet. Legyen az egyik egy olyan nyelv, ahol a morfémák egymással mindig csak ideiglenesen kapcsolódnak össze a mondatokban, és a többi morfémától függôen jelentésüknek hol egyik, hol másik lehetôségével vesznek részt a mondat egészének jelentésében. Az ilyen nyelvben a szó szintje azonos a morfémáéval. Noha a valóságban ez a tiszta típus nem létezik, néhány kelet-ázsiai nyelv igen közel esik hozzá. Például a kínaiban a vo ta ni szó szerint: én üt te jelentése: ütlek, míg a ni ta vo szó szerint: te üt én jelentése: ütsz engem. A yuan szó a mondattól függôen, amelyben használják, a következôket jelentheti: távoli, távolság, távol tart stb. 85

85 II. A NYELV SZINTJEI A másik végletet úgy képzelhetjük el, hogy a szó szintje azonos a mondat szintjével, tehát minden morféma környezettôl kötött változatként jelenhet csak meg, mintha például mindegyik olyan volna, mint a magyar ragok. Az észak-amerikai indián nyelvek között többet találunk, amelyek e szélsôség felé hajlanak. A hajdan a Nagy-tavak környékén élô fox indiánok nyelvében például ilyen mondatok vannak: ne pjécsi vápam á pena én ide lát ôt/ôket TÖBBES SZÁM Eljöttünk meglátogatni ôt/ôket. Ezt a mondatot azonban egyetlen szónak kell tekinteni, mivel a ne csak szó elején, a pena pedig csak szó végén szerepelhet, s a kettô összetartozik: az én többes számát a pena jelzi. Ha például megmondjuk, kit látogattak meg, a kifejezést a szó közepére illeszthetik: ne pjécsi ketánesza vápam á pena én ide lányod lát ôt TÖBBES SZÁM Eljöttünk meglátogatni a lányodat. Ismételjük: tiszta típusok nincsenek, a végletek csakis az elvi megfontolásokban léteznek. Mégis a nyelvek, mint láttuk, a szó szintjét a mondat és a morféma közötti létra különbözô fokain helyezhetik el. Mivel pedig a nyelvészetben mindig értékesebbek az abszolút, az egyetemes, a minden nyelvre egyenlô érvénnyel alkalmazható kategóriák, fogalmak, meghatározások, érthetô, hogy a szó vizsgálata az utóbbi évtizedekben háttérbe szorult. 11. Sok mindenrôl ejtettünk szót a szavak, azok elemei és osztályai, vagyis a nyelv morfológiája kapcsán. Láttuk, mik a nyelv építôelemei, ezek hogyan kapcsolódhatnak egymáshoz állandó vagy ideiglenes jelleggel, és tudjuk már azt is, hogyan lehetséges egymillió szó (vagyis lexéma) a nyelvben, mikor az egyes beszélôk legfeljebb ezret használnak. A szótár, a szavak listája, vagyis a szótudás még nem a nyelv tudása. Ha ebben a pillanatban ugyan kissé költôien hangzik is, látni fogjuk, nem túlzás azt mondani, hogy a szavak a mondatokban nyerik el jelentésüket, ott lesz igazán értelmük. 86

86 6. MONDATOK 1. Most már bizonyára egyre jobban kiviláglik, mennyire lépcsôzetes tagolódású, felépítésû is a nyelv. A hangok (vagyis azok elvonatkoztatott egységei: a fonémák) morfémákban kapcsolódnak össze, a morfémák pedig jelentésüket megôrizve új jelentésû nagyobb elemekké kombinálódnak: szavakká (azaz ismét csak elvont egységekké: lexémákká). De a szavak önmagukban csak szavak: bármennyi legyen is belôlük, puszta felsorolásuk, egymás után illesztésük még csak nem is halandzsa, egyszerûen az, ami: szavak listája. Végezzünk egy kísérletet. Olvassunk például össze a Magyar szinonimaszótár élôfejérôl néhány címszót: hárul haszontalan hasztalan hatásos hátborzongató házas házasodik hegedûs hegy helytálló hézag hiába hím... Hiába van benne ige, fônév, melléknév, ez bizony semminek sem a jele, ennek nem tudunk értelmet tulajdonítani. E szósorból hiányzik a rend, amely mondattá tehetné. 2. Mi ez a rend? Talán a sorrend pontos megadása? Tegyünk megint egy próbát: a melléknév fônév ige sorrend például tökéletes mondatot adhat: Szôke fiúk szaladgálnak. Viszont ugyanezek a szavak más sorrendben már nem: *Fiúk szôke szaladgálnak; *Szôke szaladgálnak fiúk; *Fiúk szaladgálnak szôke stb. (A csillag helytelen szerkesztésû mondatot jelöl.) De próbáljuk csak kibôvíteni ezt a mondatot, rögtön észrevehetjük, a sorrend nem minden: Szôke fiúk és lányok szaladgálnak. Ez is hibátlan mondat. De mit is jelent? Kik szaladgálnak? Nem tudjuk: olyan ez, mint a pszichológusok ha így nézem, ilyen, ha úgy nézem, olyan ábrája. Ez a mondat kétjelentésû: vagy lányok és szôke fiúk szaladgálnak, vagy pedig szôke fiúk és szôke lányok. Az alkotóelemek sorrendje a kétértelmû mondaton belül persze azonos, és az egyes elemek jelentése is az. Vagyis nem olyan többjelentésû mondattal van dolgunk, ahol az egyes szavak többjelentésûek, például Az ár magas: A víz magasan áll és Valami sokba kerül. Nézzünk meg még néhány hasonló jellegû kétértelmû mondatot: Az öcsém és a bátyám barátai elmentek Andráshoz. Vagyis: az öcsém barátai és a bátyám barátai, illetve a bátyám barátai és az öcsém. Fogadták a parlamentben pingpongozó szakosztályunk tagjait. Azaz: pingpongozó szakosztályunk tagjait a parlamentben fogadták, illetve: valahol fogadták a pingpongozó szakosztályunk tagjait, akik a parlamentben játszanak. Végül: Az oroszlán simogatása veszélyes. Másképpen: vagy az veszélyes, ha az oroszlán simogat meg minket, vagy az, ha mi simogatjuk az oroszlánt. 87

87 II. A NYELV SZINTJEI Az ár szóra nem mondjuk, hogy kétértelmû: esetében két különbözô szó csúszik egybe hangalakjuk azonossága révén. Ha a szót jelnek tekintjük, két eltérô jel részleges hasonlóságáról van itt szó, nem pedig egy darab többjelentésû jelrôl. A kétértelmû mondat sem egy mondat: két különbözô mondat részleges azonosságát takarja a kifejezés, hiszen a mondat (éppúgy, mint a szó vagy a morféma) hangalak és jelentés egysége. Ha viszont sem az elemek sorrendje, sem azok jelentése nem játszik szerepet a mondatok többértelmûségében, akkor mi okozhatja? Hogyan tudjuk megragadni, ábrázolni ezt a jelenséget? Nyilván azt kell itt kimutatni, hogy mely elemek tartoznak egybe és melyek nem. Ehhez most zárójeleket használunk fel: 1. a) ((Szôke fiúk) és (lányok)) szaladgálnak. b) (Szôke (fiúk és lányok)) szaladgálnak. 2. a) ((Az öcsém és a bátyám) barátai) elmentek Andráshoz. b) ((Az öcsém) és (a bátyám barátai)) elmentek Andráshoz. 3. a) Fogadták (a parlamentben) ((pingpongozó szakosztályunk) tagjait). b) Fogadták ((a parlamentben pingpongozó) szakosztályunk) tagjait. Ezek a zárójelek a mondatok (egyes részeinek) szerkezetét mutatják. Az iménti kétértelmû példák tehát azt tanúsítják, hogy a mondatok alkotóelemei nem egyszerûen sorban követik egymást, hanem szerkezettel bíró egységekbe épülnek be. De önmagában ez a szerkezeti sík sem old meg minden problémát: az oroszlános példát hiába zárójeleznénk, nem jutnánk közelebb a kétértelmûség felbontásához. Persze egészen tanácstalanok nem vagyunk: Az oroszlán simogatása veszélyes mondatban tudjuk, hogy a simogatás igébôl képzett fônév, és az egyik esetben az oroszlán úgy viselkedik, mintha a simogatás alanya (az oroszlán simogat), a másikban úgy, mintha a simogatás tárgya volna (az oroszlánt simogatják). Ábrázoljuk ezt is: 4. a) [Az oroszlán simogatása] veszélyes. ALANY b) [Az oroszlán simogatása] veszélyes. TÁRGY Ezek a címkék, melyeket az oroszlán alá írtunk, nem a szerkezetrôl, hanem az illetô elem funkciójáról állapítottak meg valamit. De ha visszatérünk az 1 3. példákhoz, láthatjuk, hogy az ott megjelölt szerkezetek is kifejezhetôk funkciók szerinti megjelölésekben. Például az 1. a)-ban a szôke csak a fiúk jelzôje, az 1. b)-ben viszont a fiúk és lányok mellérendeléses kifejezésé. A 3. a)-ban az a parlamentben az egész mondathoz tartozó helyhatározó, míg a 3. b)-ben csak a pingpongozó szakosztályunk elemhez csatlakozik, ugyancsak helyhatározóként. 3. A három szint: a sorrend, a szerkezet és a funkció közül persze az utóbbi szerepe a legszembeötlôbb, hiszen az alábbi mondatok között óriási különbség van: 88

88 6. Mondatok Claudius Ophéliát Hamletnek szánta. Claudiust Ophéliának Hamlet szánta. Claudiusnak Ophélia Hamletet szánta stb. Az ilyen funkcióváltogatásoknak közvetlen hatásuk van a mondat jelentésére. Vannak azonban a mondat nagyobb funkcionális egységeinek finomabb, kevésbé feltûnô összefüggései is. Próbáljuk például megállapítani, hogy a következô mondatokban ki nem törôdött kivel: János észrevette Pétert, de nem törôdött vele. János észrevette Pétert, de az nem törôdött vele. Pétert észrevette János, de nem törôdött vele. Pétert észrevette János, de az nem törôdött vele. Látjuk, hogy ha a második tagmondatban az alany, akkor azonos az elsô tagmondat alanyával (János), ha viszont az, akkor az elsô tagmondat tárgyával (Péter) azonosítjuk a második alanyát. 4. Mi töltheti be az egyes funkciókat? Vegyük például a tárgyat. Ha a következô keretbe különbözô szavakat vagy szócsoportokat próbálunk beilleszteni, észrevesszük, hogy van, amelyik elfogadható, mások pedig nem (itt azok a szavak kaptak csillagot, amelyek használata esetén az egész mondat helytelen):... Mari egy könyv a legjobb barátom fehéren villódzó fények fületlen afrikai elefánt szinte mozdulatlanságba Tegnap délután a kertben dermedt csigák -t láttam. mi? *miért *ottan *ver *enni *rendkívül jól... Megfigyelhetjük, hogy a tárgy funkcióját nem egyszerûen egy fônév töltheti be, hanem bármilyen szócsoport, szószerkezet, amely egy névvel azonos értékû, vagyis amelyet egyetlen fônévvel helyettesíteni lehet. Ez a szabályszerûség egyébként világosan mutat arra is, hogy a szóosztály, a szófaj fogalma szorosan összefügg a mondatbeli funkciók kitöltésével. 89

89 II. A NYELV SZINTJEI Ha most egy üres alanyi keretet vizsgálunk meg, azt találjuk, hogy ugyanazok az egységek tudják kitölteni, mint az elôbb a tárgy helyét: jelentek Tegnap délután a kertben { jelent } meg elôttem. Vannak tehát olyan funkciók a mondatban, amelyeket fônévi csoportok vagy szerkezetek tölthetnek ki. A fentieken kívül ilyen a részeshatározó (Andrásnak vettem a könyvet), az eszközhatározó (A kenyeret a késsel vágták fel) stb. A melléknévi csoportokat nagyjából három különbözô funkcióban találjuk meg. A fônévi szerkezetekben például a névelô és a fônév között: egyszerû igen barátságos Az az elefántoknál is okosabb emberekkel nem szeretek szóba állni. elképesztôen nagyvonalú... Azután a volt, marad stb. igék mellett: volt. János { maradt. } Végül ugyanezek a melléknévi szerkezetek elôfordulhatnak módhatározókban: -en Barnabás { -an } beszélt Mariannal. 4. Az igei csoportok talán még az eddigieknél is érdekesebbek. Ha a már ismerôs mondatot most keretként használjuk, azt tapasztaljuk, hogy a tárgyas igék nem önmagukban alkotnak osztályt, hanem tárgyukkal együtt, hiszen csakis így állhatnak szemben a tárgyatlan igékkel; sôt azt is észrevehetjük, hogy nemcsak a tárgyatlan igék ilyenek: 90 Marit lát elalud Miklóstól egy ötletet kap a pénzemet neked ad Tegnap délután a kertben a barátommal találkoz -tam. egy lányra vár... *kap *találkoz...

90 Az tehát, hogy egy fônév mellett szerepel-e melléknév vagy nem, az nem a fônéven múlik; azt azonban, hogy egy ige közvetlen környezetében mi fordulhat elô, az ige határozza meg. Persze az ige nemcsak azt szabja meg, hogy tárgy, részeshatározó vagy más vonzat kell-e melléje, hanem azt is, hogy alanya legyen. Sôt ezt a vonzatkijelölô tulajdonságukat az igék a mondaton belüli alsóbb szintû egységekben is megôrzik, például fônévi igenévként:... Marival találkoz Elalud Miklóstól egy ötletet kap -ni nem érdemes.... *Találkoz *Kap... Mivel az ige jelöli ki, melyek a mondat kötelezô alkotórészei, vagyis milyen funkcióknak kell az adott mondatban szerepelniük, a mondat központi kategóriájának, magjának az igét kell tekintenünk. Ha pedig ezt a tételt megfordítjuk, akkor azt mondhatjuk, hogy minden szerkezet, amely valamilyen formában igét tartalmaz, mondat értékû, vagyis olyan funkciókat kell találnunk bennük, amelyeket az adott ige megkövetelhet. Figyeljük meg például a következô eseteket: *A könyvet adó [ TÁRGY IGE fiú ] ALANY nem érkezett meg. *A neked adó [ RÉSZES IGE fiú ] ALANY nem érkezett meg. *Az adó [ IGE fiú ] ALANY nem érkezett meg. A neked könyvet adó [ RÉSZES TÁRGY IGE fiú ] ALANY nem érkezett meg. Az ad, úgy tûnik, három funkciót jelöl ki: az alanyt, a tárgyat és a részeshatározót. Valójában azonban az alany nem mindig fontos, például: János listát vezet a neki adott könyvek -rôl. [ ] RÉSZES IGE TÁRGY A tárgyas igék nagy része így viselkedik: Az ellopott autókról a rendôrség közleményt adott ki. A megrongált padokat már kijavították. 6. Mondatok 91

91 II. A NYELV SZINTJEI Vagyis az igék a vonzatok megválasztásakor azt is elôírják, mely vonzatot vagy vonzatokat kell feltétlenül kitölteni. A tárgyatlan igéknél (például sétál, alszik) az alany a megnevezendô, a tárgyasoknál általában csak a tárgy. A nem kötelezôen kitöltendô funkciókat viszont rekonstruálni tudjuk, vagyis ki tudjuk következtetni a mondat többi részébôl, például: A könyvtár listát vezet a Jánosnak adott könyvekrôl. Ha ezt a mondatot halljuk, minden bizonnyal arra gyanakszunk, hogy a könyveket a könyvtár adta Jánosnak. Vagy egy másik példában: A szonátát hallgatva Ernô arra gondolt, milyen rég zongorázott. TÁRGY IGE a hallgat ige alanyát Ernôvel azonosítjuk, noha az nem része az igét magában foglaló szerkezetnek. FCS NÉVELÔ MNCS F a M ó alakok TÁRGY IGE M ni szándékoz TÁRGY RÉSZES IGE FCS RAG neked elad MNCS F t HATÁROZÓ IGE tôlem ellop M tt könyvek Rövidítések: FCS: fônévi csoport MNCS: melléknévi csoport F: fônév M: mondat : kisebb részeire nem bontott szerkezet A tôlem ellopott könyveket neked eladni szándékozó alakok 6.1. ábra. Egy fônévi csoport szerkezete 92

92 5. Mindebbôl tehát az következik, hogy nemcsak a valódi alárendelô mondatokat tekintjük egy mondat tagmondatainak (például a fenti milyen rég zongorázott), hanem mindazokat a szerkezeteket is, amelyekben az ige mellett mondatfunkciókat hordozó egységeket találunk. Egy bonyolult fônévi csoport ilyen tagmondatokra elemzését a 6.1. ábra mutatja. Arra, hogy egy igét tartalmazó szerkezetet mondatra vezetünk vissza, nemcsak az ad alapot, hogy megtaláljuk benne a jellemzô mondatfunkciókat, hanem az is, hogy átalakíthatjuk szokásos alárendelô tagmondatból vagy tagmondatokból álló kifejezésre, például: Azok az alakok, akik olyan könyveket szándékoznak eladni neked, amelyeket tôlem loptak el... Mindazok az információk, amelyek ebben a kifejtett formájú szerkezetben megvannak, részei az elôbbi sûrített formának is. Vagyis tudjuk, hogy az ellop ige tárgya (könyvek) azonos az elad ige tárgyával; a szándékozik ige alanya (alakok) azonos az elad ige alanyával, és így tovább. Más szóval, az elôbbi sûrített szerkezetnek is kell, hogy legyen egy teljesebb változata, amely mintegy a közvetlenül szemünk elôtt lévô mondat alatt vagy mögött húzódik meg, például a ábrán látható formában. FCS 6. Mondatok NÉVELÔ MNCS F a M ó alakok ALANY TÁRGY IGE alakok M ni szándékoz ALANY TÁRGY RÉSZES IGE alakok FCS RAG neked elad MNCS F t M tt könyvek ALANY TÁRGY HATÁROZÓ IGE alakok könyveket tôlem ellop 6.2. ábra. Az elôzô fônévi csoport mögöttes szerkezete 93

93 II. A NYELV SZINTJEI A mondatok e két szintje között a kapcsolat nem önkényes, tetszôleges, hiszen mindannyian egyformán értelmezzük az elrejtett szerkezeti összetevôket; vagyis a kifejtett és a sûrített, a közvetlenül tapasztalható mondatok között szigorúan meghatározott szabályok teremtenek összefüggést. Elképzelhetô persze az is, hogy a mögöttes szinten meglévô szerkezeti-funkcionális információ úgy alakul át, hogy a mondat közvetlen formája egybeesik egy tôle különbözô eredetû mondatnak a felszínen mutatkozó alakjával: ez történt Az oroszlán simogatása veszélyes mondattal is. 6. Azt az eddigiekbôl már többé-kevésbé világosan láttuk, hogy mi szabja meg a mondat mögöttes szerkezeti szintjét: minden mondatban számos különbözô funkciós egység lehet, amelyek egy része általában minden tekintetben tetszôleges (hely-, idô-, mód-, ok-, cél- stb. határozók), más része pedig az igétôl függôen kötelezô vagy szabadon választható (alany, tárgy, részeshatározó stb.). Egy lehetséges magyar mondat alapszerkezetét tehát a ábrán mutatjuk be. M IGE ALANY TÁRGY RÉSZES HELY IDÔ adott FCS RAG FCS RAG FCS RAG FCS RAG Péteregy könyv t János nak a kert ben tegnap 6.3. ábra. Egy magyar mondat alapszerkezete Hogyan lesz ebbôl az alapszerkezetbôl felszíni mondat? Nos, mielôtt erre rátérünk, érdemes egy kitérôt tennünk a magyar szórend kérdéseire. Azt szoktuk mondani, hogy a magyarban szabad szórend van. Ha ezen azt értjük, hogy sokkal több szórendi változata lehet egy mondatnak, mint az európai nyelvek nagy részében, akkor nem állítottunk valótlant. Ha azonban azt hinnénk, hogy ezek a változatok egymással egyenértékûek, nagyot tévednénk. Minden magyar mondatban van ugyanis egy olyan hely, amelyre bármelyik alkotórésze kerüljön is ide a mondatnak nagyobb hangsúly esik vagy legalábbis eshet, mint a mondat többi részére. Ezt a hangsúlyos elemet az alábbi variációkban kis nagybetûkkel jelöljük: 1. Péter Jánosnak A KERTBEN adott egy könyvet tegnap. 2. Péter TEGNAP adott Jánosnak egy könyvet a kertben. 3. Jánosnak a kertben PÉTER adott egy könyvet tegnap. 4. Péter JÁNOSNAK adott egy könyvet a kertben tegnap. 94

94 Ezt a hangsúlyt nem rendelhetjük hozzá a mondat más helyén lévô elemeihez; az alább kis nagybetûkkel jelzett szavakat, ha az elôbbi kiemelt hangsúllyal mondjuk, furcsa, helytelen mondatokat kapunk: *PÉTER Jánosnak egy könyvet adott tegnap a kertben. *Tegnap egy könyvet adott JÁNOS Péternek a kertben. 6. Mondatok A fentebb megadott helyes mondatoknak továbbá nem azonos a jelentésük: nagyjából ugyanazt mondják, de úgy érezzük, mindegyik valahogy máshogyan. Próbáljuk pontosabban körülírni a jelentésüket: 1. Péter Jánosnak a kertben adott egy könyvet tegnap, és nem máshol: a szobában, az udvaron stb. A kertben történt, hogy Péter Jánosnak egy könyvet adott tegnap. 2. Péter tegnap adott Jánosnak egy könyvet a kertben, és nem máskor: tegnapelôtt, múlt héten stb. Tegnap történt, hogy Péter adott Jánosnak egy könyvet a kertben. Mint láttuk, ez a központi, hangsúlyos hely mindig az ige elôtt van, és általában csak egyetlen mondatrész foglalhatja el. De ez elôtt a mondatközpont elôtt még lehetnek más mondatrészek is; és mivel ezek az elöl lévô mondatrészek mintegy bevezetik a mondatot, megmondják, mirôl lesz szó, vagyis kijelölik a mondat érvényességi körét, ezeket témának nevezzük. A téma és a mondatközpont, valamint az ige mögött elhelyezkedô elemek helyzete nem hordoz további szerkezeti jelentésbeli információt. Ezek szerint tehát sematikusan az alábbi módon tudjuk bemutatni példamondatunk változatait: TÉMA KÖZPONT IGE MARADÉK Péter Jánosnak A KERTBEN adott egy könyvet tegnap. Péter TEGNAP adott Jánosnak egy könyvet a kertben. Jánosnak a kertben PÉTER adott egy könyvet tegnap. PéterJÁNOSNAK adott egy könyvet tegnap a kertben. EGY KÖNYVET adott Péter tegnap Jánosnak a kertben. Tegnap Péter Jánosnak A KERTBEN adott egy könyvet. 7. Most már megkísérelhetünk választ adni arra a kérdésre, hogyan lesz az alapszerkezetbôl felszíni mondat. Feltehetjük, hogy az alapszerkezetnek része üresen a Téma és a Központ. A funkciók kitöltése után a mondat szerkezete átalakulhat úgy, hogy egy összetevô, azaz mondatrész a Központba, nulla, egy vagy több összetevô a Témába kerülhet (6.4. ábra). 95

95 II. A NYELV SZINTJEI M TÉMA KÖZPONT IGE ALANY TÁRGY RÉSZES IDÔ adott Péteregy Jánosnak tegnap könyvet M TÉMA KÖZPONT IGE ALANY RÉSZES IDÔ TÁRGY adott Péter Jánosnak tegnap egy könyvet M TÉMA KÖZPONT IGE RÉSZES IDÔ ALANY Péter TÁRGY egy könyvet adott Jánosnak tegnap Az ilyen nagyobb átrendezôdések mellett persze más mûveletek is mûködésbe lépnek, például azok, amelyek a korábban illusztrált kifejtett szerkezeteket összesûrítik, azután, amelyek az igét egyeztetik az alannyal, a tárggyal, és így tovább. 8. A mondat éppen olyan általános alapfogalma a nyelvészetnek és egyetemes kategóriája a nyelvnek, mint a fonéma vagy a morféma. Mégsem lehet ugyanolyan meghatározásokkal válaszolni arra a kérdésre: mi a mondat, mint a fonéma vagy a morféma esetében. A mondat ugyanis, mint láttuk, szerkezetek és mûveletek, valamint a szerkezeteket kitöltô és a mûveleteket befolyásolni képes morfémák és morfémasorok összefüggô egésze. A mondat meghatározásához tehát ezeket a szerkezeteket, mûveleteket és morfémákat/morfémasorokat kell meghatározni oly módon, hogy megállapítjuk, melyek a lehetséges funkcióbeli, szerkezeti vagy morfémák közötti kapcsola ábra. Magyar mondatok szerkezeti levezetései

96 6. Mondatok tok, és melyek nem lehetségesek. Vagyis a nyelv mondattani fejezetében, a szintaxisban megadjuk azokat az eljárásokat, amelyek alapján az alapelemek listájából (funkciók, kategóriák és morfémák) összerakhatók, felépíthetôk a nyelv lehetséges mondatai. Erre a lépésre az is kényszerít bennünket, hogy mint említettük az egy nyelvbe tartozó mondatok mennyiségét semmilyen nagy számmal nem tudjuk kifejezni, azaz a szó gyakorlati értelmében végtelen sok mondat lehetséges. A mondat a nyelv tagolódásának legfelsô szintje, legnagyobb formai összegzôdése ugyanakkor a mondat a közlés legkisebb egysége is: nem hangokkal vagy különálló szavakkal, hanem mondatokkal kommunikálunk. Más szóval: a nyelv központi kategóriája a mondat. 97

97 7. JELENTÉSEK 1. Nem elôször és nem is utoljára esik szó e könyvben a jelentésrôl: említettük már a jelek kapcsán, és fel fog bukkanni a nyelv és a megismerés viszonyának tárgyalásában is. S ez nemcsak azért történik, hogy ellensúlyozzuk az elôzô három fejezet összpontosítását a nyelv formai oldalainak problémáira, hanem azért is, mert a jelentés tanulmányozása (a szemantika) a nyelv vizsgálatának még mindig meglehetôsen homályos, helyenként éppenséggel sötét, és meglehet, épp ezért egyik legcsábítóbb területe. Az egyik legnagyobb gondot az okozza, hogy nem tudjuk, nem hasonlítunk-e a mondabeli kerekasztal lovagjaira: keressük a Szent Kelyhet, de nemcsak azt nem tudjuk, hogy milyen, hanem azt sem, hogy egyáltalán létezik-e. Vagy pontosabb hasonlattal élve, kérdéses, nem olyanok vagyunk-e, mint a pszichológusok, akik bár nem tudják, vajon az intelligencia egységes része-e a személyiségnek vagy több különbözô képességnek csupán összefoglaló neve, mégis tudják mérni vagy összehasonlítani. Jószerivel ma ott tartunk, hogy inkább azt tudjuk, mi nem a jelentés, mintsem azt, hogy mi a jelentés, és az idáig megtett út is hosszadalmas volt, hiszen rengeteg tévedésen keresztül vezetett. Az egyik elsô csapda, amelybe a gyanútlan kutató beleesik, magával a jelentés szóval van befedve. Ez a szó ugyanis a köznapi nyelvben felettébb ártatlannak látszik: hiszen beszélünk arról, hogy ennek a szónak azonos a jelentése annak a szónak a jelentésével ; megállapítjuk, hogy ennek a mondatnak a jelentése különbözik annak a mondatnak a jelentésétôl ; tudjuk, hogy a most szónak van jelentése, és azt mondjuk, hogy a stom szónak nincs jelentése, a csiga szónak pedig több jelentése van. Mindezek rendkívül hasonlítanak az olyan kijelentésekre, hogy Jánosnak a szomszédja azonos Péter szomszédjával, hogy Máriának a férje különbözik Júlia férjétôl, hogy Péternek van mûveltsége, de Annának nincs, és hogy Ferinek több kabátja van. Vagyis ha valakinek vagy valaminek van valamije, akkor az egy tôle függetlenül létezô dolog, amit önállóan lehet szemlélni, meg lehet határozni, le lehet írni, részeire lehet bontani. Annak az elképzelésnek, hogy a jelentés valamilyen entitás, vagyis valamilyen önálló létezéssel bíró dolog, több egymástól eltérô ága van, mindegyik telve további buktatókkal. 2. A legnépszerûbb (és talán a legrégebbi) nézet a szó jelentését valamilyen képzettel azonosítja. Ha a kutya szót hallom, lelki szemeim elôtt megjelenik egy kutya képe, ha az asztal szót kimondom, akkor el tudom képzelni az asz- 98

98 7. Jelentések talt, amirôl beszélek, és a háromszög szó hallatán egy ilyen ábra jelenik meg elôttem: E felfogás elháríthatatlan nehézségekkel jár együtt: hiszen például nem minden háromszög olyan, mint amilyet én elképzeltem. Ha valakitôl azt hallom, hogy Pál 15 háromszöget vágott ki egy darab papirosból, akkor aligha hihetem, hogy mind a 15 háromszög alakja és nagysága azonos volt az ábrán látható háromszögével. Aztán hogyan lehet azt biztosítani, hogy mindenki más ugyanilyen háromszögeket, asztalokat és kutyákat képzeljen el? Ha viszont nem azonosak a képzetek, hogyan értjük meg egymást: hiszen én más kutyáról beszélek, mint a barátom, amikor arról társalgunk, hogy az újság szerint egy veszett kutya kószál Zuglóban. De ha esetleg nem értjük is egymást, ez mégsem amiatt következik be, mert egyikünk tacskóra, a másikunk bernáthegyire gondolt. S ha csupán a konkrét, a megfogható jelentésû szavaknál maradunk is, hogyan tudjuk elképzelni a gyerek szó jelentését? Fiúra vagy lányra gondolunk? Mivel pedig egyszerre mindkettôre nem tudunk gondolni, vajon az következik-e ebbôl, hogy a gyerek szó kétjelentésû? Nyilván nem: a szóval nincs semmi baj, a jelentésnek ez a felfogása a ludas. 3. Nem juthatunk sokkal elôbbre a képzetben gyökerezô jelentésfelfogás egy újabb hajtásával sem: azzal a nézettel, amely a jelentést a fogalomból próbálja magyarázni. Ha a kutya fogalma például az a valami, ami az általam látott összes kutyában közös, akkor mi biztosítja, hogy ez a fogalom érintkezik más magyar anyanyelvûek kutya fogalmával? Ugyanis egyikünk sem láthatta pontosan ugyanazokat a kutyákat tehát csupán a képzetnek általánosabb, de semmivel sem pontosabb újraélesztésével van dolgunk. Ha viszont a kutya fogalmával arra kívánunk utalni, ami mindannyiunk számára közös a kutya szóban, akkor a fogalom teljesen kiüresedett párja lesz a továbbra is homályos jelentés szónak. Azután milyen fogalmat tudunk megfeleltetni például az úszik szónak? A válasz nem egyszerû, hiszen annyi minden és annyiféleképpen úszhat: A barátom úszik. A csónak úszik a vízen. A kutya úszik. A hal úszik. A szoba úszik a víztôl. És végül milyen fogalom tehetô fel az ámbár, a de, a ha szavak mögött? Hiszen e szavak esetében egyáltalán nincs is értelme az ámbár, a de vagy a ha fogalmáról beszélni. 4. A szójelentések természetét egy harmadik elképzelés lényegében a tulajdonnevek alapján magyarázza. Eszerint egyértelmû megfelelés van a Citadella szó és a Gellérthegy csúcsán álló erôd között: a Citadella név erre az épület- 99

99 II. A NYELV SZINTJEI re utal. Ahogy a tulajdonneveknek egyedi tárgyak (vagy személyek) felelnek meg, a közneveknek ugyanúgy felelnek meg a dolgok osztályai, az igéknek cselekvések, a mellékneveknek tulajdonságok és így tovább. A kutyák szôrösek mondat tehát azt jelenti, hogy a kutyák halmaza része a szôrös dolgok halmazának, az Egy kutya ugat mondat pedig azt, hogy a kutyák és az ugató dolgok halmazainak metszete nem üres, azaz van legalább egy olyan dolog, amely része a kutyák halmazának és az ugató dolgok halmazának is. Amellett, hogy ez a megközelítés is lényegében ugyanott mond csôdöt, ahol a fogalmi jelentést pártoló nézetek (vagyis a de, ez, amely, bár stb., az ún. grammatikai szavak esetében), további nehézségekkel kell megküzdenie akkor, amikor olyan szavak jelentésének a magyarázatát várjuk tôle, amelyek jelöltje már nem létezik, vagy sohase létezett. Noha John Fitzgerald Kennedyt 1963-ban meggyilkolták, vagyis maga a személy, akire a John Fitzgerald Kennedy név utal, már nem létezik, azt nem mondhatjuk, hogy ez a név nem utal semmire. Nyilvánvaló azután az is, hogy a tündérek szó által kijelölt halmaz üres, hiszen tündérek nincsenek. Mégsem akaródzik azt mondanunk, hogy a tündér szónak nincs jelentése. Sôt, mivel a sárkány szónak is üres halmaz felel meg, ebbôl a megoldásból az következnék, hogy A sárkányok elrabolták a tündéreket mondat ugyanazt jelenti, mint A tündérek elrabolták a sárkányokat mondat, hiszen mindkét halmaz üres, vagyis e két szó jelentése azonos. Nem tagadhatjuk: szavaink, kifejezéseink valóban utalnak a világban létezô dolgokra: a Bonaparte Napóleon, a waterlooi vesztes, az elsô francia császár, a Korzika nagy szülötte mind ugyanarra a személyre utal (vagy inkább: utalhat), de aligha kétséges, hogy ennek a négy kifejezésnek a jelentése nem azonos sem részeiben, sem egészében. Azt tehát, amire egy szó vagy kifejezés utal, meg kell különböztetnünk attól, amit jelent ebbôl azonban még mindig nem tudjuk, mi a jelentés. 5. Mindenesetre annyit már látunk, hogy kérdésünket pontosabban kell megfogalmazni: még a látszatát is el kell kerülnünk annak, hogy a jelentést valamilyen dologgal vagy fogalommal azonosítsuk, hiszen ezek csak elsô pillantásra segítik tájékozódásunkat, közelebbrôl nézve délibábként foszlanak széjjel. Nos, alakítsuk át a kérdést: Mit tudunk akkor, amikor ismerjük egy szó jelentését? Mit tesz az, hogy egy szó jelent valamit? Az egyik lehetséges és széles körben elterjedt válasz szerint a szó jelentését ismerni annyi, mint tisztában lenni használatával a nyelvben. Nyilvánvaló, hogy a használatot pontosabban kell meghatározni, hiszen a kutya szót használhatom arra, hogy egy kisgyereket megtanítsak a k hang pontos ejtésére, vagy hogy egymás után számtalanszor kimondva ôrületbe kergessem a családomat, és így tovább. Ebbôl a szempontból tehát a használat túl tág a jelentés megközelítésére. Érthetjük a használatot azonban úgy is, hogy azokra a szövegkörnyezetekre vonatkozik, amelyekben az illetô szó elôfordulhat. Ebben az értelemben nemcsak sikerül a grammatikai szavakhoz (és, de, ha, ámbár stb.) jelentést rendelnünk, de ez a jelentés még csak nem is lesz más természetû, mint a kutya, asztal, császár stb. szóké. 100

100 7. Jelentések Mint láttuk, a mire használjuk a szót kérdés túl terjedelmes; ez az utóbbi hogyan használjuk a szót kérdés viszont túl szûk ahhoz, hogy befedje mindazokat az eseteket, amikor jelentésrôl beszélünk. Így ugyanis, ha két szó azonos környezetekben fordulhat elô, akkor azonos jelentésûnek is kell tartanunk ôket. A kutya és az eb szavak nagyjából ugyanazokban a környezetekben jelenhetnek meg; azt mondhatjuk, egyformán használjuk ôket, s ezért jelentésük is azonosnak tartható: A szomszédban ugat egy kutya A szomszédban ugat egy eb. Más szavakkal azonban már nem ilyen egyszerû a helyzet. Például a de nagyon sokszor megjelenhet ott, ahol az és, és viszont: Rockefeller gazdag és becsületes Rockefeller gazdag, de becsületes; Péter szerelmes lett Máriába és elvette feleségül Péter szerelmes lett Máriába, de elvette feleségül. Micsoda különbség! Pedig használatuk azonosnak látszik. (Persze nem teljesen ugyanaz, például: Péter és János megjött *Péter de János megjött; ebbôl az eltérésbôl azonban egyáltalán nem világlik ki, miben is különbözik a fentebbi mondatpárok jelentése.) De ugyanígy hivatkozhattunk volna az és és a vagy, sôt akár a kék és a zöld, az okos és a buta használatának azonosságára is: ha azt mondhatjuk, hogy Csilla szeme kék, a szó használatának így felfogott szabálya szerint azt is mondhatjuk, hogy Csilla szeme zöld; ha értelmes az a mondat, hogy Csilla okos, akkor az a mondat is értelmes, hogy Csilla buta, és így tovább. De, mondhatnánk, mégiscsak másra használjuk az egyik szót, mint a másikat, mégiscsak mást mondunk az egyik szóval, mint a másikkal. Valóban: a választ ebben az irányban kell keresnünk, de elôbb tegyünk egy rövid kitérôt. Mire használjuk a mobiltelefonunknak ezt vagy azt az áramkörét? És mire használjuk a kijelzôjét? És mire az akkumulátorát? És a tokját? Használjuk-e egyáltalán valamire ôket? És tulajdonképpen akkor mi az, amit valóban használunk és mire? Természetesen a mobiltelefont használjuk; arra, hogy kapcsolatba lépjünk egymással. A telefonkészülék részeit a szó szoros értelmében semmire sem használjuk, ezeknek annyi a feladatuk, a funkciójuk (de nem a használatuk!), hogy a készülék alkotórészeiként lehetôvé tegyék a telefon mûködését, vagyis azt, hogy arra használhassuk, amire készítôjük szánta. (Ami persze nem zárja ki, hogy alkalmasint ne használhassuk másra is, például levélnehezékként, könyvjelzôként, arra, hogy dicsekedjünk vele stb.) 6. A nyelvben valójában nem az egyes szavakat használjuk: a szavak olyanok, mint a mikrocsipek a mobiltelefonban. Nincs a szó szoros értelmében véve használatuk; van viszont funkciójuk: az, hogy a mondat részeiként lehetôvé tegyék, hogy magát a mondatot használhassuk valamire, például arra, hogy különféle állításokat tehessünk. Figyeljünk fel arra, hogy a Mi a szó jelentése? kérdéstôl már egy egészen másik kérdéshez jutottunk el. Elôször annak az értelmetlenségét mutattuk ki, hogy a szó jelentését valami megfogható dologgal azonosítsuk, most pedig már nem is azt kutatjuk, mit tudunk, ha ismerjük a szó jelentését, hanem azt, miben áll a mondat jelentésének ismerete. Látjuk tehát, hogy az elôbb nem a kék vagy a zöld szót használtuk, hanem a Csilla szeme kék mondatot. És még ha lenne is értelme a beszélô szempontjából azt erôltetni, hogy ezt a szót abban a mondatban használta, azt már 101

101 II. A NYELV SZINTJEI semmiképpen sem tudjuk elfogadni, hogy a hallgató ezt a szót arra (vagy úgy) használta, hogy megértse a mondatot. Más hasonlattal élve, gondoljunk például arra, hogy az autónkra veszünk egy új gumiabroncsot. Azoknak a kérdéseknek, hogy hogyan és mire használom a gumiabroncsot, nincs értelmük, csak annak van, hogy mit csinálok vele: rászerelem az autóra, illetve a keréktárcsájára. És még ha az autó minden egyes részét ismerem is és tudom, mire való, akkor sem használom ezeket valamilyen módon vagy valamilyen célra. Amit meghatározott módon és célra használok, az maga az autó. De mi történik akkor, ha kerekek helyett lánctalpakkal látom el az autómat? Nyilván máshogyan és más célra fogom használni. És ezen a ponton visszatérhetünk Csilla szeméhez, valamint a szomszéd kutyájához. Amikor a kék helyett zöld-et mondok a Csilla szeme kék mondatban, akkor a kereket lánctalpra cseréltem, amikor viszont kutya helyett az eb szót illesztem A szomszédban ugat egy kutya mondatba, akkor csupán egy más színû vagy mintájú, de egyébként ugyanolyan méretû gumiabroncsot szereltem fel az autóra: az autóm most szemben az elôbbi esettel használatának minden lényeges vonatkozásában ugyanolyan marad. 7. Igen ám, könnyû dolgunk van az autóval, hiszen ránézünk, és látjuk, lánctalpa vagy kereke van-e. Honnan tudjuk viszont, hogy egyik mondatunknak ugyanaz vagy más-e a jelentése, mint a másiknak, ha a szó jelentésére nem hivatkozhatunk? Amikor azt a mondatot hallom, hogy A szomszédban ugat egy kutya, tekintet nélkül arra, hogy tudom-e, hogy valóban így van-e vagy sem, abban biztos lehetek, hogy ha ez a mondat igaz, akkor az a mondat is igaz, hogy A szomszédban ugat egy eb. Azok a körülmények, amelyek között e két mondat bármelyike igaz (vagy hamis) lehet, vagyis a két mondat igazságfeltételei azonosak. A Csilla szeme kék nyilvánvalóan nem ugyanolyan körülmények között igaz, mint a Csilla szeme zöld: a két mondat igazságfeltételei különböznek, tehát a bennük található egyetlen eltérés folytán a két szó, a kék és a zöld jelentése is különbözik. S bár igaz, hogy a kék, zöld, kutya vagy eb szó jelentésérôl még egy jottányival sem tudtunk meg többet, a mondat jelentéséhez már közelebb kerültünk. Ezt annak köszönhetjük, hogy a mondat jelentése gyökeresen eltér attól, ahogy a szó jelentését fel lehetett fogni: nem kell elképzelnünk kutyákat vagy háromszögeket, vagy azok fogalmát, a mondatoknak van ugyanis egy saját, nyelven kívüli jellemzô tulajdonságuk: az, hogy igazak vagy hamisak. Persze ahhoz, hogy egy mondat értelmes legyen, nem kell igaznak is lennie, de így az értelmetlenségnek is több esetét lehet elkülöníteni attól függôen, hogy a mondat milyen igazságfeltételekkel rendelkezik. A Hogy hegy hagy mondat esetében nem tudjuk megmondani, milyen körülmények között lehet igaz, ezért lesz értelmetlen, Az agglegény barátom szereti a feleségét az igazságfeltételek ellentmondása miatt (valaki nem lehet egyszerre nôs és nôtlen), és így tovább. Most már azt is látjuk, mivel indokoltuk az elôzô fejezetben Az oroszlán simogatása veszélyes mondat kétértelmûségét: két különbözô igazságfeltétel- 102

102 csoport tartozik egyetlen szólánchoz (1. ha valaki az oroszlánt simogatja, az veszélyes; 2. ha az oroszlán simogat valakit, az veszélyes), csakúgy, mint A csiga elakadt mondat esetében (igaz lehet akkor, ha 1. az emelôszerkezet leállt, illetve 2. ha a puhatestû állat nem tud továbbmenni). 8. A mondatok jelentése tehát elsôdleges a szavak jelentésével szemben. Amikor a nyelvet használjuk, mondatokban beszélünk (vagy legalábbis mondatokra lehet kiegészíteni, kikerekíteni az elhangzottakat, például kérdés válasz esetén). Ezzel persze azt is kijelentettük, hogy a szavaknak is van jelentésük: pontosan az, amivel a mondat jelentéséhez hozzájárulnak, amivel kiegészítik vagy megváltoztatják a mondat igazságfeltételeit. A Rockefeller gazdag, de becsületes mondat például ugyanazt jelenti, mint a Rockefeller gazdag és becsületes (vagyis ahhoz, hogy a mondat igaz lehessen, Rockefellernek gazdagnak és becsületesnek is kell lennie), de annyival mond többet, hogy például a mondatot kimondó személy eleve nem hiszi, hogy aki gazdag, az általában becsületes is. Ebbôl azután arra is fény derül, miért gondoljuk, hogy egyes szavaknak megfoghatóbb a jelentésük, mint másoknak: egyszerûen azért, mert azokban a mondatokban, amelyekben például a kutya szó elôfordul, sokszor valóban szemmel látható és kézzelfogható kutyákról történik említés. Amire ezekben a mondatokban a kutya szóval utalunk, a világban valóban létezô valami. Vagyis ahhoz, hogy ezek a mondatok igazak lehessenek, például arra lehet szükség, hogy a látókörünkben legyen egy kutya. Ez azonban, mint kifejtettük, az egész mondatból következik, amelynek része a kutya szó sok minden egyéb mellett. A szavak jelentése önálló egész: ez teszi lehetôvé, hogy a régi szavakból új mondatokat mondhassunk, új állításokat tehessünk (a nyelvben, tudjuk, ez mindennapos jelenség), és hogy ezeket meg is érthessük. De ahogy a hangsorként felfogott szó (vagy morféma) is valójában csak mondatokban létezhet, ugyanúgy a szójelentés is csupán a mondat jelentésében kel életre. 9. Az igaz hamis dimenziójában azonban nem minden mondat helyezhetô el: jó néhány olyan mondatfajta van, amelyet egyáltalán nem lehet az igaz vagy hamis minôsítéssel ellátni. Lássunk pár példát: Megígérem, hogy eljövök az ünnepségre. Fogadjunk, hogy János nem nyeri meg a versenyt. Felteszem a kérdést: ki a felelôs? Az ülést ezennel megnyitom. 7. Jelentések Ezekben az esetekben ugyanis nemcsak mondtam, hanem egyúttal tettem is valamit: ígértem, fogadtam, kérdeztem, illetve megnyitottam az ülést. Ezeket a mondatokat valamire használtam: a fent nevezett cselekedetek elvégzésére. Cselekedetekrôl pedig nem kérdezhetjük meg, hogy igazak-e vagy hamisak, csupán azt, hogy sikerült-e megtennem ôket vagy sem. Pontosan ez a helyzet az ilyen mondatokkal is: nem az a kérdés, hogy igaz-e, hogy az ülést ezennel megnyitom, hanem hogy sikerült-e Az ülést ezennel megnyitom mondat ki- 103

103 II. A NYELV SZINTJEI mondásával megnyitnom az ülést. Persze a cselekedetek elvégzésének is megvannak a maguk feltételei. Ha például be akarok menni a lakásomba, akkor ehhez az szükséges, hogy járni tudjak, azután hogy felismerjem a lakásom ajtaját, hogy megtaláljam a kulcslyukat, hogy meglegyen a beleillô kulcsom és így tovább. Ahhoz, hogy az illetô ülést megnyithassam, szükséges, hogy például a résztvevôk jelen legyenek, hogy én legyek az elnök, hogy az ülés még ne legyen megkezdve stb. Ahhoz, hogy valamit sikeresen megígérhessek valakinek, az szükséges, hogy például amit ígérek, az számára kívánatos, kedvezô dolog legyen (különben nem ígérek, hanem fenyegetek), hogy a megígért dolog ne következhessék be akaratomon kívül (hiszen nem ígérhetjük meg, hogy a nap holnap is felkel), és így tovább. Minden ilyenfajta beszédbeli cselekvéshez tehát meg lehet adni azokat a feltételeket, amelyek fennállása esetén a megnevezett cselekvés valóban létrejön: ezeket a beszédcselekvések sikerességi feltételeinek nevezzük. És amikor az ilyen cselekvéseket végrehajtjuk vagy ezeknek tanúi vagyunk, pontosan eme feltételeknek megfelelôen értelmezzük azokat. Mindez azonban nem mond ellent annak, hogy a jelentéseket az igazságfeltételekre vezetjük vissza. Hiszen amikor az elôbb mondatokról beszéltünk, akkor már hivatkoztunk rá, hogy állítások megtételére használjuk ôket. És magának az állításnak is megvannak a maga sikerességi feltételei: ha azt állítom, hogy Csilla okos, kell, hogy legyen valamilyen bizonyítékom arra, hogy a dolog valóban úgy van, ahogy mondtam; azután hinnem kell abban, hogy amit mondok, igaz; továbbá nem lehet nyilvánvaló számomra, hogy az, akihez beszélek, tudja azt, amit mondok stb. Ha az eddigiekben (ugyan igen lazán) megfogalmazott feltételeket felboncoljuk, láthatjuk, hogy ezek jó része már értelmezhetô az igazságfeltételek szerint. Az például, hogy ha eljövök az ünnepségre, kedvezô-e számodra, vagy igaz vagy nem; annak az igazsága, hogy hiszem-e, hogy Csilla okos, szintén eldönthetô és így tovább. Az igazságfeltételek tehát részei a sikerességi feltételeknek, bár összességükben nem merítik ki ôket. 10. Mire használjuk hát a mondatokat? Mielôtt erre a kérdésre válaszolnánk, próbáljunk arra a látszólag egyszerû kérdésre választ adni, hogy mire használjuk az autókat. Van, aki arra, hogy a gyerekeit bölcsôdébe, óvodába vigye. Van, aki a zöldséget viszi a piacra, van, aki taxizik, és van, aki versenyez vele. De olyan is van, aki csupán a szomszéd irigységét kívánja fölkelteni vele, meg olyan is, aki az idegeit úgy nyugtatja meg, hogy a csúcsforgalomban körbejárja a várost, vagy akár olyan, aki a barátnôinek akar imponálni. Pedig az autókat nagyjából egységes célra, azonos használatra gyártják: arra, hogy közlekedjünk, szállítsunk velük. A mondatok azonban nem egységes célra készülnek. És amikor azt mondjuk, hogy a mondatokat kommunikációra használjuk, hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról a százféle célról, használatról és alkalmazásról, amire mondatainkat szánhatjuk: ígérünk, kérdezünk, bíróként ítéletet hozunk, parancsolunk, állítunk, kérünk stb. 104

104 Ráadásul még ezeket a nyelvhez kötött cselekedeteket is rendkívül sokszínûen tudjuk megvalósítani. Ha például el akarjuk érni, hogy valaki kinyissa az ablakot, a következôk között választhatunk: Megkérlek, hogy nyisd ki az ablakot. Nyisd ki, kérlek, az ablakot. Légy szíves, nyisd ki az ablakot. Lennél olyan kedves kinyitni az ablakot? Nem lennél olyan kedves kinyitni az ablakot? De jó lenne, ha valaki kinyitná az ablakot! Lehet, hogy csukva van az ablak? Hû, de meleg van itt! stb. 7. Jelentések A szó szoros értelmében persze ezek közül egyik sem jelenti ugyanazt, mint az elsô mondat; itt csak arra kívántuk felhívni a figyelmet, hogy mindegyiket lehet ugyanúgy érteni és ugyanazzal a céllal mondani. Ezek a meggondolások azonban már nem tartoznak a nyelvi jelentés szigorúan vett tárgykörébe. 105

105

106 III. A NYELV VÁLTOZATAI

107

108 8. NYELVÜNK SOKFÉLESÉGE 1. Nézzük meg képzeletben egy átlagos ember ruhatárát, s gondoljuk végig, mikor mit szokott felvenni. Otthon esetleg papucsban, házikabátban vagy egy viseltes nadrágban járkál. Ha dolgozni megy, egyszerû öltönyt vesz föl, kalapot vagy sapkát tesz a fejére, táskát hord a kezében. Színházban sötét ruhában jelenik meg, nyakkendôt köt. Ha pedig leugrik focizni a ház melletti játszótérre, akkor rövidnadrág, trikó és tornacipô a megfelelô szerelés. Télen kesztyût húz, sálat köt a nyakába, meleg kabátot ölt, nyáron rövid ujjú ing van rajta, a strandon pedig az úszónadrágon kívül mindent levet. Noha a példabeli átlagember ruhatára egy szekrényt is alig tölt meg, elég változatosan tud öltözködni. Ezt a változatosságot azonban sok körülmény korlátozza. Vajon melyikünknek jutna eszébe nyáron kucsmában vagy télen egy szál trikóban útra kelni? Megjelennénk-e pulóverben, amikor ünnepélyes kitüntetésünkre vagyunk hivatalosak? És sötét öltönyben a kiránduláson? Általában nem, hiszen öltözködésünket meggondoltan változtatjuk az idôjárástól függôen és az alkalomhoz illôen. Ha nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy mikor mit vegyünk föl, még a pontos szabályokat is megtudhatjuk a divatszakértôktôl. Az a nyelvtudás, amely kinek-kinek a birtokában van, és ennek a nyelvtudásnak az alkalmazása sok tekintetben az átlagember ruhatárához és öltözködéséhez hasonlítható. Elôször is például abban, hogy egyikünknek sincs teljes ruhatára : a magyar nyelv teljes egészét senki sem mondhatja magáénak. Azután például nincs két ember (talán néhány ikerpáron kívül), akinek egyforma ruhatára volna mégis nagyon sok emberrel tudunk együtt megjelenni nagyon sok különféle alkalommal anélkül, hogy egy is akadna közöttünk, aki öltözetében elüt a többitôl. Az egyedi nyelvtudások, nyelvi készletek óriási eltérései ellenére sincsenek általában kommunikációs zavaraink: ritkán szúr szemet valakinek a szokásostól eltérô nyelvhasználata, hiszen mindannyian igyekszünk az alkalomhoz illô nyelvi kifejezéseket megtalálni. Ha mégsem sikerül, ez legalább annyira feltûnô és kényelmetlen, mintha egy farmernadrágos házibulira szmokingban érkezünk, vagy egy nagykövet fogadására rövidnadrágban. (Itt persze eltekintünk a szabályt erôsítô ama kivételtôl, amikor szándékosan sértjük meg az öltözködési vagy nyelvhasználati szokásokat, hiszen ezzel éppen a szabály vagy szokás létét ismerjük el, még ha kétségbe kívánjuk is vonni az érvényességét.) 109

109 III. A NYELV VÁLTOZATAI Vegyünk szemügyre most egy-két ilyen feltûnô nyelvi illemszabálysértést. Ha mondjuk egy összejövetel magas rangú szónoka elôadását lapozgatva hangosan így fakadna ki: A szentségit, hova a fenébe tettem azt a nyavalyás papírt! nagy megütközést keltene. Ugyanezt otthon családtagjai elôtt nyugodtan mondhatná, sôt esetleg a titkárnôjének vagy a sofôrjének is. Nem valószínû viszont, hogy a hónap elején családi körben üldögélve, miután mindenki az asztalra tette a fizetését, ezzel fordulna a feleségéhez: Elsô napirendi pontként felkérem Kovácsné asszonyt, terjessze be lakóegységünk következô havi költségvetését. 2. Az emberek kisebb-nagyobb közösségekben élnek. A közösségek jellegüknek és funkcióiknak megfelelôen társadalmilag differenciáltak mindenkinek világosan meghatározható helyzete van a többiekhez képest. A közösség tagjai valamilyen közös értékrendszert fogadnak el, ez tükrözôdik a viselkedést szabályozó társadalmi normákban. Nyelvközösségen olyan közösséget értünk, amelynek tagjai legalább egy közös nyelvet beszélnek, és sokkal gyakrabban érintkeznek a közösség többi tagjával, mint más közösségek tagjaival. Ismerik azt a közös értékrendszert, amely a közösségben a viselkedés társadalmi alapját jelenti. A normák természetesen a nyelvi viselkedést is szabályozzák. Így tehát csak az kommunikálhat a nyelvközösség egyenértékû tagjaként, aki ismeri ezeket a normákat, a közösségben szokásos kommunikációs mintákat, és mindig ezeknek megfelelôen tudja kifejezni gondolatait, befolyásolni mások viselkedését. Tekintve, hogy célunk a nyelvvel nem az, hogy szavakat mondatokká rakjunk össze, hanem hogy segítségével hatékonyan kommunikáljunk, a tulajdonképpeni nyelvtudás nemcsak azt jelenti, hogy valaki olyan szósorokat tud létrehozni, amelyeket a nyelvközösség tagjai nyelvük mondataiként ismernek el, hanem azt is, hogy ezeket a mondatokat a közösségben szokásos módon tudja alkalmazni. A nyelvtudásnak persze eléggé természetellenes esete az, amikor valaki már megtanult egy nyelvet, de még nem került sor rá, hogy a közösségben használja is. A természetes eset az, hogy valaki anyanyelve alapján tartozik egy nyelvközösségbe. A kisgyerek a nyelv elsajátításával párhuzamosan sajátítja el a körülötte lévô világot, ezzel együtt közösségének szokásait is. Ennek a folyamatnak egyes állomásait éppúgy megfigyelhetjük, mint a tiszta nyelvelsajátítás egyes fokozatait. A kisgyerek még akkor szólal meg, amikor kedve támad, tegez mindenkit, szemtôl szembe csúnyának nevezi az idegeneket csupa olyan dolog, amit a közösség felnôttebb tagjai nem engedhetnek meg maguknak. Vagy ami talán a felnôtteket a legjobban zavarja: nem köszön. (Próbáljuk ki: hihetetlenül nehéz nem visszaköszönni.) Néhány év alatt azonban mire valóban a közösség tagjává válik nemcsak az egyes elemek valóságra utaló jelentését sajátítja el (például azt, hogy nem minden szôrös dolog kutyus), hanem az elemekhez fûzôdô társadalmi jelentést is (például azt, hogy a tegezés nem csupán azt jelenti, hogy mondanivalónkat egy jelen lévô személynek címezzük). Éppolyan biztonsággal és éppolyan automatikusan választja majd ki a helyzetnek megfelelô kifejezési formát, mint ahogy a nyelvtanilag helyes mondatokat megalkotja. Ez a képesség tényleges része nyelvtudásának, hiszen az ember mindig bizonyos körülmények 110

110 8. Nyelvünk sokfélesége között használja a nyelvet: nem mondhatjuk, hogy idônként csak úgy nyelven beszélünk, máskor viszont a nyelvhasználat, a nyelvi viselkedés szabályaihoz is alkalmazkodunk. 3. Amikor az ember megszólal, elôször is a helyzetnek megfelelô beszédmódot kódot kell megválasztania. Ezt a választást minôsítik például az olyan általános megállapítások, hogy valaki partnerével tisztelettel vagy lekezelôen beszél. Ez a választás azután meghatározza, hogy mondanivalóját hogyan valósítja meg. A nyelvhasználat szabályai közül a horizontális egyeztetés szabályai megszabják, hogy beszédében milyen elemek követhetik egymást. A vertikális egyeztetés szabályai meghatározzák, hogy ezeknek az elemeknek a nyelv különbözô szintjein jelentéstan, alaktan, hangtan stb. hogyan kell megvalósulniuk. Például elképzelhetô olyan helyzet, amikor a közbepofázni kifejezés használata megfelelô; ha viszont valaki így szól: Senki se pofázzék közbe!, az már furcsa, hiszen a szókincsbeli választásnak nem felel meg az alaktani választás a durva szó választékos ragozása, az megsérti a vertikális egyeztetés szabályait. Nézzük meg, hogyan sértené meg a nyelvhasználat egész csomó szabályát az a képviselô, aki parlamentben így szólalna föl: A kiskésit, Tisztelt Ház, aszondom, megnézhetnôk, mér áll ilyen csehül az államháztartás! Elôször is megsérti a kódválasztás szabályait, hiszen egy igen formális helyzetben nagyon is családias hangot üt meg. De ezen belül sem következetes. Az a kiskésit és a csehül áll kifejezések ütik a Tisztelt Ház és az államháztartás stílusát. A többi szó önmagában még semleges lehetne azaz szókincs tekintetében a konfliktusban lévô stílusok bármelyikébe tartozhatna, de az aszondom és a mér pongyolasága egy másik szinten már nem egyeztethetô össze a megnézhetnôk választékosságával. Így tehát a horizontális és vertikális egyeztetéssel is bajban vagyunk. Mindenesetre a felszólaló javára írhatjuk, hogy a kiskésit-ben az irodalmi nyelv é-je helyett i-t használt: ebben az esetben betartotta a vertikális egyeztetés szabályait. Ebbôl a példából világos, hogy a nyelvhasználat társadalmi szabályainak megsértése nemcsak azt eredményezheti, hogy egy tökéletes mondatot nem a megfelelô körülmények között használunk, hanem azt is, hogy olyan mondatok jönnek létre, amelyek semmiféle helyzetnek nem felelhetnek meg, sohasem lehet velük érvényesen kommunikálni. Éppúgy, ahogy a szmokinghoz felvett lakkcipôt hirtelen nem cseréljük fel tornacipôre, egy-egy közleményen belül sem válthatunk kódot. Ha nincs más cipônk, nem megyünk el a bálba, s ha nem találjuk a megfelelô szavakat, nem is szólalunk meg. Az ilyen zavarok gyakran elôfordulnak, amikor például tisztában vagyunk vele, hogy kérvényt vagy felszólalást máshogy, más kódban kell megfogalmazni, csak éppen azt nem tudjuk, mi van abban a kódban. 4. A nyelvhasználat itt bemutatott illemszabályai a kommunikációs helyzetekhez kötôdnek. Vegyük tehát sorra, hogy e helyzetek mely elemei, 111

111 III. A NYELV VÁLTOZATAI tényezôi lehetnek hatással a kódoknak és a közlemény más vonatkozásainak változtatásában, módosításában. A beszélô és hallgató személye nem abszolút értelemben, hanem egymáshoz viszonyított helyzetük alapján határozzák meg a kódválasztást. A döntô tényezô ilyenkor a partnerek kora, neme, foglalkozása, rokonsága stb., azaz: ki az idôsebb, azonos nemûek-e, ki a magasabb társadalmi állású, rokonok-e, ha igen, milyen a rokonság foka. Ezekhez a viszonylagos helyzetekhez a különbözô társadalmak különbözô értékeket kapcsolnak. Nálunk a férfiak elôre köszönnek a nôknek, az ajtóban elôreengedik, fizikai erôfeszítést kívánó munkától elvben kímélik ôket. Japánban természetes, hogy az utcán a feleség egy lépéssel férje mögött menjen, és ô cipelje a csomagokat. Az öregeket egyik helyen a legfôbb hatalommal ruházza föl a család, másutt a munkaképtelenné válás után már csak kenyérpusztítónak tartja. Egyes társadalmakban a beosztott vagy alárendelt személyében is alá van vetve a magasabb állásúaknak megfenyíthetik, magánéletébe beleszólhatnak, emberi méltóságát nem tartják tiszteletben. Tehát egyik társadalomban a nôi nemhez tartozás és a magas kor értékként jelenik meg, másutt alacsonyabbrendûséget jelent; vagy az alárendeltség a személyiség minden oldalát érintheti, míg másutt csak abban a viszonyban jelenik meg, amelyben ezt például a munka irányítása megkívánja. Mindezek a tényezôk a nyelvi viselkedésben is közrejátszanak. A beszélô és hallgató viszonylagos társadalmi helyzete legtisztábban a megszólításokban tükrözôdik. A magyar nyelvben is számos különbözô megszólítási módot ismerünk: például a tegezés, a magázás, az önözés, a tetszikezés. Érdemes fölfigyelni arra, hogy a tegezésen kívül ezekben a formákban magyarul mint egy harmadik személyhez beszélünk partnerünkhöz: Ha a néninek el tetszik olvasni a verset..., Ha Ön is úgy gondolja..., Maga mindig bajt csinál stb. Más nyelvekben a tisztelet jele az, hogy mint több személyhez beszélünk partnerünkhöz: Ja prosu vasz... én kérem Önt, tkp. titeket, Avez-vous fait un bon voyage, Madame? Jól utazott-e Ön (tkp. ti) asszonyom? stb. Egyes ázsiai nyelvekben pedig a tiszteletet nemcsak az igeragozással fejezik ki, hanem a különbözô toldalékok közötti választással, sôt eltérô, de azonos alapjelentésû szavak használatával. A megszólítás névmásain kívül ide tartozik a különbözô címek használata is: nálunk a körzeti orvost doktor úrnak szólítják, a tanárt tanár úrnak, az újságírót szerkesztô úrnak, azaz foglalkozása szerint (sôt ezekre hivatkozni is lehet, például A doktor úr azt szokta mondani...); az angolszász országokban ez nem szokás, ott mindenkit a nevén szólítanak. Még a bankban is kitesznek egy táblácskát minden tisztviselô elé, hogy az életében egyszer betévedô ügyfél is megfelelôen Mr. Jones-nak vagy Miss Smith-nek szólíthassa ôket. Nincs is az angolban olyan úr jelentésû szó, amelyet foglalkozásnévhez lehetne hozzákapcsolni (bár egyes tisztségnevekhez, például Mr/Madame Chairman elnök úr/asszony kivételesen és csakis megszólításképpen lehet). A megszólítás megválasztásában két döntô tényezô játszik közre: az aláfölérendeltség (azaz, a hatalmi viszony) és a szolidaritás (az, hogy a partnerek valamilyen szempontból közösséget vállalnak-e egymással, együvé tar- 112

112 8. Nyelvünk sokfélesége tozónak érzik-e magukat). Ha az egyik beszélô hatalmi helyzetben van, akkor a megszólítási forma nem kölcsönös: ôt tiszteletibb módon, mondjuk tetszikezve szólítják meg, míg ô a partnerét letegezheti. Az egyenrangú helyzetben a megszólítás egyforma: mindketten ugyanazt a megszólítási formát alkalmazzák. Ha ez az egyenrangú helyzet szolidáris, akkor a felek például tegezôdhetnek; ha nem szolidáris, akkor magázódáshoz folyamodnak. Ez a séma konfliktusoktól mentes mindaddig, amíg csak egyenrangú felek lehetnek szolidáris viszonyban. A viszonyok átalakulásával azonban gyakorta elôállnak olyan helyzetek, amelyekben az egyik partner hatalmi helyzetben van ugyan, de viszonyuk szolidáris: például mai munkahelyeken a vezetô és beosztott viszonya, vagy a modern családban a gyerekek és felnôttek viszonya lehet ilyen. Ilyenkor a szolidaritás válik meghatározó tényezôvé: a vezetô már nem tegezi le a beosztottját (mint ahogy például a nagysága letegezhette a cselédjét), hanem vagy kölcsönösen magázódnak, vagy éppenséggel tegezôdnek. Hasonlóképp a családban: ha a gyerekek a nagymamát tegezik, az nem tiszteletlenség (nem letegezés), hanem az összetartozás jele. Persze a tegezés magázás az alá-fölérendeltség vagy tisztelet kifejezésének csak az egyik dimenziója. Ha a fônök tegezôdik is a beosztottal és a keresztnevén szólíthatja, a beosztott mégsem használhatja a fônök keresztnevét. A fônök tehát mondhatja, hogy Ferikém, légy szíves, hozd be az X ügy dossziéját, Ferikém viszont csak úgy válaszolhat általában, hogy Kérlek szépen igazgató úr (vagy legfeljebb: János bátyám ), már láttad a múlt héten. A megszólítás zavarait, a hatalom szolidaritás viszonyok tisztázatlanságát szembetûnôen mutatják az olyan (elég gyakori) esetek, amikor jóllehet a tegezési viszony már kialakult a hierarchiában alul lévô egyszerûen nem szólítja nevén a felül lévô beszédpartnert, hanem körmönfont eszközökkel elkerül minden erre kényszerítô alkalmat. És bár a mai családokban általánossá vált a tegezôdés, a gyerekek (az alul lévôk) ritkán szólítják, szólíthatják szüleiket keresztnevükön, nagyszüleiket pedig szinte soha. A gyerekeket viszont szinte mindig keresztnevükön szólítjuk, és elég ritkán fiam-nak vagy lányom-nak. Persze ne felejtsük el, hogy ha a nyelvi kifejezésekben szolidaritást mutattunk is, a hatalmi hierarchiát még nem változtatjuk meg, bár az igaz, hogy a szolidaritás látszatának felkeltésével elviselhetôbbé tettük s általában, ha az ilyen döntéseinket tudatosan megfontoltuk, akkor ez is volt a célunk. 5. A kódválasztásban a partnerek személyén kívül a helyzetnek is nagy jelentôsége van, mi több, azt is mondhatjuk, hogy a helyzet átértelmezheti a beszélô felek szerepét. A kommunikációs helyzet és viszony alapvetôen kétféle lehet: személyre irányuló (perszonális) vagy szerepre irányuló (tranzakciós). A szerepre irányuló helyzetben a partnerek nem saját magukat, hanem egy-egy társadalmi szerepet testesítenek meg: egy bizonyos meghatározott cél érdekében érintkeznek egymással, valamilyen ügyet akarnak lebonyolítani. Az ember nagyon gyakran részese ilyen helyzeteknek: a boltban nem Nagy Jánosné és Kovács Éva, hanem az eladó és a vevô kommunikál egymással, a vonaton az utas és a kalauz, az iskolában a tanár és a diák, a hivatalban a tisztviselô és az ügyfél. Ezekben a helyzetekben gyakran a partnerek nem is ismerik 113

113 III. A NYELV VÁLTOZATAI egymást személyesen, csak mint bizonyos szerepek megtestesítôit. A nagyvárosban ez az ismeretlenségi tényezô is fontos szerepet játszik, de nem ez a legfontosabb, hiszen például egy kisvárosban, ahol mindenki ismeri egymást, a bírósági tárgyaláson a bíró, az ügyész, az ügyvéd, a fel- és alperes, a tanúk mégis mind csak ebben a szerepben érintkeznek. Sok országban, melyekhez nemrég Magyarország is csatlakozott, ezeknek a szerepeknek a mindennapi élettôl való különbözôségét jellegzetes öltözködéssel (bírói, ügyvédi, ügyészi talárral, alkalmasint parókával) is hangsúlyozzák ismét rámutatva az öltözködés, a nyelvhasználat és a társadalmi szerepek összefüggésére. A személyes és tranzakciós helyzetekben más és más dolgok szerepelhetnek üzenetként. Föntebb említettünk néhány példát arra, hogy bizonyos helyzetekben mit nem lehet mondani. A felhozott példákban tranzakciós helyzetek szerepeltek, ilyenkor oda nem tartozó, személyes dolgokról beszélni nem lehet. Képzeljük el, milyen hatást váltana ki, ha valaki odamenne a postán az egyik ablakhoz, és így szólna: Kisasszony, én olyan boldogtalan vagyok! A tranzakciós és személyes helyzeteknek megfelelôen a kódokat két nagy osztályba sorolhatjuk: a formális és nem-formális kódok osztályaiba. Természetesen ezen belül is sok aleset van. A nyelvközösség tagja egyidejûleg sok különbözô kódnak van a birtokában, nyelvét ezeknek a kódoknak az együttese alkotja; csak így tud minden helyzetben a normáknak megfelelôen viselkedni. Elôfordul, hogy egy adott helyzetben a partnerek már elkezdtek egy bizonyos kódot használni, de a helyzet valamilyen szempontból megváltozik. Ilyen változás lehet például az, amikor valamilyen tranzakció lebonyolítása után a felek magánügyeikrôl kezdenek beszélni: például a napi munka megbeszélése után a munkatársak a jövô heti összejövetellel kapcsolatos kérdéseket beszélik meg; vagy egy újabb személy jelenik meg, akinek az addigi partnerek mindketten fölérendeltjei ekkor már a maguk ügyeirôl sem fognak úgy beszélni, ahogy addig; esetleg az új szereplô csak egyiküknek ismerôse; ilyenkor a partnerek kódot váltanak, másként kezdenek el beszélni az új témának, új szereplôknek megfelelôen. Maradva elôzô hasonlatunknál olyan ez, mint amikor a bírósági tárgyalás után a jogászok leveszik a talárokat, és láthatóvá válik civil ruházatuk. 6. Az ember mindennap sokféle helyzetben vesz részt, gyakran kell kódot váltania. Azt mondtuk, hogy a nyelvközösség tagja sokféle kódnak van egyszerre a birtokában. Nem igaz azonban az, hogy mindenki tökéletesen egyformán birtokában lenne az összes kódnak, amit csak a közösségben használnak, hiszen az ember bizonyos típusú helyzetekben ritkábban vagy szinte sohasem vesz részt. Az egyik szembetûnô példája ennek az, amikor a serdülôk a társadalom szemében gyerekbôl felnôtté válnak. Noha egy serdülô jól meg tudja ítélni, hogy édesanyjával tisztelettel beszélt-e valaki vagy sem azaz a megfelelô kódot használta-e, az még nem tisztázódott számára, hogy ô maga milyen helyet foglal el a hierarchiában a külsô szemlélô számára. A család nôismerôseit például nap nap után zavarba hozza azzal, hogy még mindig nénizi, tetszikezi ôket: számukra ez már azt jelentheti, hogy 114

114 8. Nyelvünk sokfélesége öregasszonynak tekinti ôket. Hasonlóképp zavarba kerül az az ember, akinek életében elôször akad dolga egy hivatalban. Ismét zavar forrása lehet az, ha valakinek nyilvánosan föl kell szólalnia (vagy rádióban, televízióban beszélnie). Ilyenkor az emberek messze eltúlozzák a kód megkívánt formálisságát: azt hiszik, televízióul az elvégeztük így szól: elvégzésre került a formálisságot a körülményességgel azonosítják, hiszen már sokszor hallottak a televízióban olyan dolgokról beszélni, amelyekrôl ôk maguk nem szoktak nyilatkozni, vagy legalábbis nagyobb nyilvánosság elôtt nem. Ebben a helyzetben egyszerûen nincsen gyakorlatuk. Az ilyen túlzások nem csak a szókincsben jelennek meg, mint például az említetthez hasonló kifejezések használatában. A szókincsbeli választásnak van az ember még leginkább tudatában. Sokkal alattomosabbak azonban a nyelv alsóbb szintjein meglévô különbségek, amelyeknek szabálysértô használatát csak akkor vesszük észre, ha mások mondják úgy. A közbeszédben például gyakran mondjuk azt, hogy a gyárba dolgozok, a gyárban dolgozom helyett; elhalasszuk a dolgot elhalasztjuk helyett; bót-ot bolt helyett. A mûvelt köznyelv normájához képest ezek az alakok helytelenek; tény és való azonban, hogy a beszélôk jelentôs részének ezek egy kód megfelelô elemei. Ugyanakkor ezeknek a beszélôknek jó része tudja, hogy helyesen nem így kell beszélni. Helyesen az ember a formális kódban beszél. Ha viszont a formális kódot viszonylag ritkán kell használnia, akkor annak saját szabályait nem ismeri eléggé, ezért óvatosságból túlzásba viszi ôket: így jönnek létre az életben léptet, a könyörgöm, a szolda (= szóda) típusú túlhelyes (hiperkorrekt) alakok; ezek mindig a beszélônek az adott kódban való bizonytalanságát jelzik. 7. Nyelvtudásunk nemcsak segíteni tud, hogy a kódok változtatásával a különbözô helyzetekben mindig megfelelôen fejezhessük ki mondandónkat akaratlan árulónk is lehet, amikor megmutatja, melyik társadalmi rétegbe tartozunk. Nyelvtudásunknak az az összetevôje, amely fölött a legkevesebb tudatos ellenôrzésünk van, a hangrendszer. Idézzünk elôször más országbeli példákat. A mai New York-i elôkelôbb rétegek nyelvében a szóvégi r hangot általában kiejtik, például a bar szót kb. bár-nak mondják. A New York-i köznyelv azonban ezt a szóvégi r-t nem ejti, tehát a szó kb. így hangzik: bá. A felsôbb rétegek az r-es ejtést természetesen hazulról hozzák, azok pedig, akik ezekkel a körökkel érintkezésben állnak, de otthon r nélküli ejtést tanultak, ôket követik, utánozzák. Ez a kiejtésbeli változatosság egy felfelé mutató görbén ábrázolható, amelynek vízszintes tengelyén a társadalmi rétegek emelkedô rendben követik egymást, a függôleges tengelyen pedig a kiejtett r-ek százalékaránya a 0-tól a 100 felé tart. Az oroszban a borscs, scsi stb. szavakban a scs ejtés helyett terjed a hosszú lágy s. A fiatalabb beszélôk például jóval nagyobb számban használják, mint az idôsebbek. A budapesti köznyelvben a magasabb iskolázottságúak és a fiatalabbak a hosszú í, ú, û helyett gyakrabban mondanak rövid i, u, ü hangokat, mint az alacsonyabb iskolai végzettségûek és az idôsebbek. 115

115 III. A NYELV VÁLTOZATAI Ezeket a jelenségeket folyamatukban kell látnunk: bizonyos, a társadalmi hierarchiában nagyobb tekintélynek örvendô, magasabban álló rétegek nyelve követendô minta a hierarchiában lejjebb állók számára, akik jórészt nem is tudatosan követik a nagyobb presztízzsel rendelkezôk példáját, így próbálván maguk is nagyobb tekintélyre szert tenni. Egy-egy ilyen változás a nyelv valamely részrendszerét teljes egészében átalakíthatja, mint arra majd látunk példát. 8. Amikor megemlítettük, hogy beszédünk elárulhatja hovatartozásunkat, szándékosan tekintettünk el a beszélô szülô- vagy lakóhelyére történô utalástól. A nyelvek azonban, mint tudjuk, nemcsak függôlegesen társadalmi rétegek vagy kódok szerint tartalmaznak résznyelveket, hanem vízszintesen is az azonos nyelvet beszélô egyes közösségek területi elhelyezkedése szerint is. Ilyenkor nyelvjárásokról, dialektusokról beszélünk. Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy csaknem minden mai nyelv valamikor egy-egy nyelvjárás volt, s csupán az azt beszélô közösségnek a többitôl való elkülönülése, elszakadása volt az oka, hogy az illetô nyelvjárás azóta önállóan fejlôdvén ma önálló nyelvként létezik. A nyelvjárások kialakulásának folyamata azonban állandóan újratermelôdött, s így ma alig van nyelv, amelynek ne volnának nyelvjárásai. Nyelvészeti szempontból a magyar irodalmi köznyelv (például a közszolgálati rádió, az országos vagy megyei politikai napilapok stb. nyelvhasználata) csak egy a magyar nyelv nyelvjárásai közül: kitüntetett szerepét tudatos kijelölés, kialakítás és szabályozás (mai szakszóval: standardizálás) eredményeképpen kapta a felvilágosodás és a reformkor idején. Magát a nyelvjárás fogalmát nem könnyû meghatározni: sokszor alig lehet eldönteni, vajon önálló nyelvrôl vagy valamely nyelv egyik nyelvjárásáról van-e szó különösen, ha politikai érdekek vagy nemzeti érzések forognak kockán. Ha csupán azt tekintjük lényegesnek (ami mind a nyelvész, mind az elfogulatlan gondolkodás számára ésszerû), hogy az egyes nyelvközösségek beszéde kölcsönösen érthetô legyen, akkor bizonyos észak-német tájszólásokat könnyûszerrel nevezhetnénk hollandnak vagy akár a hollandot a német egyik nyelvjárásának. A Szicíliában beszélt olaszt viszont Firenzében egyáltalában nem értik meg. A dél-olasz újoncok kiképzése az olasz katonaságnál azzal kezdôdik, hogy megtanítják nekik a köznyelvi olasz vezényszavakat szinte úgy, ahogy a hajdani osztrák magyar közös hadseregben a magyar regruta a németül elkiáltott vezényszavakat magolta be (és így lett hapták a Habt acht! Vigyázz! -ból). Szigorúan véve kínai nyelvrôl sem lehet beszélni: Kínában hat olyan, egymás számára érthetetlen nyelvjárás van, amelyet legalább 15 milliónyian beszélnek. Ha az arab nyelvet egy olyan láncként képzeljük el, amelynek egymás melletti szemei kölcsönösen érthetô nyelvjárásokat jelképeznek, a lánc távolabbi szemei között egyre csökken a kapcsolat, az érthetôség foka. Két arab nyelvjárás között nagyobb lehet a különbség, mint mondjuk két olyan, önállónak tekintett nyelv között, mint a norvég és a svéd, ugyanis mindkét skandináv nyelv a másik országban is jól érthetô. Ha mondjuk a skandináv országok egyesülnének, s népeik úgy tekintenék magukat, mint akik a közös skandináv nyelv svéd, dán, norvég stb. nyelvjá- 116

116 8. Nyelvünk sokfélesége rását beszélik, akkor ezentúl mindannyian skandináv nyelvet emlegetnénk. Ha a kantoni terület elszakadna a kínai központi kormánytól, és az ott lakók kijelentenék, hogy ôk nem kínaiul, hanem kantoniul beszélnek, akkor a kantonit önálló nyelvnek tartanánk. Az iszlám hódítás és térítés során áttért indiaiak, azaz Pakisztán és Banglades lakossága az arab írással lejegyzett urdu nyelvet beszéli, amely teljesen és kölcsönösen érthetô az India egyik legnagyobb nyelvét, az ún. dévanagári írással rendelkezô hindit beszélôk számára. A szemünk elôtt zajlott-zajlik le egy nyelv kettéválása a felbomlott Jugoszláviában: a korábban egységesnek tekintett és szigorúan nyelvészeti értelemben azonosnak is tartható szerbhorvát nyelv mára hivatalosan két önálló, az ortodox vallású délszlávok által beszélt szerb és a katolikus vallású délszlávok használta horvát nyelvként él tovább, sôt már a muzulmán délszlávok bosnyák nyelve is felbukkant, noha aligha képzelhetô el, hogy néhány év alatt jelentôs változások következtek volna be szerkezetükben, szókincsükben vagy hangalakjukban. Mindez arra mutat, hogy nem lényegtelen a nyelvek és a nyelvjárások viszonyának megítélésében, hogy a nyelv használói maguk hogyan vélekednek arról, milyen nyelvet is beszélnek. A nyelvész regisztrálja a különbségeket és azonosságokat, óvatos ítéleteket kockáztat meg, idônként ellentmond az államilag támogatott hivatalos mítoszoknak, valamint a köznapi gondolkodás tévhiteinek, de jórészt ô is tiszteletben tartja a nyelv beszélôinek hitvallását. Mivel pedig mind a pekingiek, mind a kantoniak úgy tartják, hogy kínaiul beszélnek, a nyelvész is a kínai nyelv címszó alatt tárgyalja nyelvüket, legfeljebb hozzáteszi, hogy pekingi (mandarin) vagy kantoni kínairól van szó. Ha pedig cinikusan szemléli a politika nyelvi fejleményeit, akkor az ismert mondást követve azt vallja: Nyelvnek azokat a nyelvjárásokat nevezzük, amelyek mögött egy-egy hadsereg áll. 9. Ilyen gondokkal a magyar nyelvjárások esetében persze nem kell szembenéznünk. A XX. század egységesítô, a köznyelvet erôsítô irányzatának hatására, a nyelvközösségen belüli sokirányú érintkezés és keveredés, majd különösen a sajtó, a rádió és a televízió révén nemcsak hogy visszaszorult a nyelvjárások kialakulásának folyamata, de több kisebb nyelvjárás már részben vagy egészben bele is olvadt a nagyobb tájegység egyre jobban uniformizálódó ún. regionális köznyelvébe. A magyar nyelv nagyobb dialektusait a ábrán mutatjuk be. A magyar nyelvjárások beszélôi minden nehézség nélkül megértik egymást. A legszembetûnôbb különbség közöttük hangtani mindenki könnyen fölismeri például az ô-zô, í-zô, é-zô nyelvjárást. A másik szembeötlô különbség a szókincsben van: ugyanazt a növényt az egyik vidéken tengerinek, másutt kukoricá-nak, málé-nak, törökbúzá-nak nevezik. De vannak különbségek az alak- és mondattanban is: a köznyelvi ökreitek az egyik nyelvjárásban ökrötökek-nek hangzik (figyeljük meg, hogy itt azt a többesszámjelet illesztik a birtokos személyjellel ellátott egyes szám végére, amelyet a köznyelv csak nem-birtokos szerkezetben használ: könyv-ek); a megy megyen-nek, a bíróhoz így: bírónyi, a Pistáékhoz így: Pistáék. A göcseji nyelvjárásban nincs 117

117 III. A NYELV VÁLTOZATAI a nyelvjárásterületek határai 8.1. ábra. Magyar nyelvjárások hangrendi illeszkedés a toldalékokban: kapável; a suk-sükölés pedig szintén lehet nyelvjárási sajátosság. Elôfordul az el kell mennem helyett keleten az el kellek menni, az el kell majd mennem helyett el kell lesz menjek is. A magyar irodalmi nyelv alapja fôként az északi és keleti nyelvjárás volt (például a dunántúliak ellenében), de ôriz a köznyelv elemeket más nyelvjárásokból is. A tanít í-zô, a rég é-zô nyelvjárásból származik. Az alakváltozatok (csuda csoda, szeg szög, zsemlye zsemle zsömle zsömlye stb.) szintén különbözô nyelvjárásokból valók a szókincset pedig valamennyi nyelvjárás gazdagította. 10. A nyelvjárások, illetve azok kisebb egységei éppen mivel hosszú ideig valamivel zártabb közösséget alkottak beszélôik kisebb nyelvközösségeknek felelnek meg, amelyeknek társadalmi normái, nyelvhasználati szabályai is a föntebb leírtakhoz hasonlóan különböznek egymáséitól. A nyelvjárásokon belül tehát sokszor éppúgy találunk különbözô kódokat, mint a köznyelven belül. A nyelvjárások beszélôi azonban már nagyon régóta nemcsak egymással, hanem más nyelvjárások vagy a köznyelv beszélôivel is érintkeznek így a nyelvükön belül külön kódként szerepel a köznyelv is (vagy esetleg regionális köznyelv). A köznyelv nem csupán közvetítô nyelv szerepét játssza a különbözô nyelvjárások beszélôi között. Ha egy jellegzetes nyelvjárást beszélô közösségben nôttünk fel, s azóta máshová költöztünk, magunk is tapasztalhatjuk, hogy amikor a nagyvárosban egy földinkkel találkozunk, s az otthoni dolgokról esik szó, öntudatlanul is átcsapunk a nyelvjárásba. Ha viszont politikáról, munkáról beszélünk vele, általában a köznyelvnél maradunk. A nyelvjárás és a köznyelv tehát különbözô kódokként mûködik: témától és partnertôl függôen váltjuk ôket. Másfelôl a nyelvjárás használata szolidaritást fejez ki, a kapcsolat változatlanságát hangsúlyozzuk vele. Ha az iskolázott ember otthon nem a megszokott tájszólásban beszél, családja és ismerôsei ezt úgy értelmezik, hogy különállását, elszakadását érezteti velük. 118

118 8. Nyelvünk sokfélesége A nyelvjárási közösségekben a köznyelv általában mint az egyik formális kód szerepel; inkább a szerepre irányuló (tranzakciós) helyzetekben használják. A nyelvjárás fönnmaradása a közösség zártságától függ: ha túlnyomó többségben egymást jól ismerô emberek érintkeznek (a helyzetek személyesek), a nyelvjárás valószínûleg sokáig megmarad; ha gyakoriakká válnak az ismeretlenek közt zajló tranzakciós események, a nyelvjárás hamarabb tûnik el. Egy-egy nyelvközösség nyelvjárásrendszerét egy gúlához lehet hasonlítani, amelynek alján a legkisebb iskolázottságú és kis településeken élô beszélôk nyelvét találjuk: itt a legnagyobb a változatosság. Amint feljebb haladunk a gúla csúcsa felé, egyre iskolázottabb, magasabb társadalmi presztízsû és nagyobb helységekben élô emberek nyelvjárásaival van dolgunk, s egyre csökken a változatok száma. Általában mennél szélesebb a gúla talpa, annál hegyesebb a csúcsa. A sok nyelvjárású Angliában például, ahol az egyes tájnyelvek sokszor alig érthetôek egymás beszélôi számára, legalábbis a közelmúltig egy olyan nyelvjárás örvendett a legnagyobb tekintélynek, amelyet anyanyelvként mind a mai napig rendkívül kevesen beszélnek. 11. A nyelvközösség meghatározásakor nem csupán a kommunikációs események gyakoriságát használtuk föl, hanem azt is, hogy a közösség tagjai legalább egy közös nyelvet beszélnek. Ez nem jelenti azonban azt, hogy csak egynyelvû közösségek léteznének. Kétnyelvûség (bilingvizmus) alakulhat ki például a határvidékeken; kétnyelvûek a soknemzetiségû országok olyan lakói, akiknek anyanyelve nem azonos az államnyelvvel (például Indiában, az egykori Szovjetunióban); vagy olyan népcsoportok, amelyek más nyelvû országba települtek át, mint például az Egyesült Államokban élô, spanyol anyanyelvû Puerto Ricó-iak. Az esetek legnagyobb részében a közösség tagjai ilyenkor mindkét nyelvet anyanyelvi szinten ismerik, és a különbözô nyelvek a nyelvhasználatban mint különbözô helyzetekhez kötött kódok mûködnek. Megfigyelték például egy, az Egyesült Államokban élô Puerto Ricó-i fônök és titkárnôje beszélgetését. A fônök angolul adott a hivatali munkával kapcsolatos utasításokat a titkárnônek, majd szóba került a közeli karnevál, és errôl spanyolul társalogtak. A spanyol azonban nemcsak elvben, de a gyakorlatban is teljesen alkalmas arra, hogy azon fônök és titkárnô olyan témákról beszéljen egymással, melyekrôl fenti példában angolul társalogtak. Létezik olyan kétnyelvûség is, melyben az egyik nyelv csak elvben képes a tudomány, a politika, a kultúra dolgainak kifejezésére, a mindennapi gyakorlatban már nem. Az egyik legjobban feldolgozott eset a paraguayi spanyol guaraní kétnyelvûség. A guaraní az ôslakos indiánok nyelve volt, és azok leszármazottai a spanyol hódítókkal, bevándorlókkal való nagyarányú keveredésük ellenére máig is többnyire ezt a nyelvet beszélik. Az ország hivatalos nyelve azonban mindig a spanyol volt, s az oktatás nyelve ma is az. Nyilvánvaló, hogy ebben a helyzetben nem termelôdhetett ki a guaraní nyelvújításának szükségessége, hiszen azokat a funkciókat, melyeket a guaraní nem tud ellátni, a spanyol tölti be. Guaraníul nem írnak regényt, nem mondanak beszédet, nem készítenek riportot a rádióban, nem lehet történelmet és matematikát tanulni, és így tovább. De a guaraní az otthon, a barátok, 119

119 III. A NYELV VÁLTOZATAI az udvarlás, a fecsegés nyelve. S noha az utóbbi években lépéseket tettek annak érdekében, hogy a guaranít alkalmassá tegyék emelkedettebb nyelvhasználat céljára, nyilván hosszú és rögös út áll a reformerek elôtt. E példákban a két nyelv kódként mûködött: az egyik, a formális beszéd a tranzakciós szerephez kötôdött, a másik a bizalmas, intim szférához tartozott. Végül egy olyan kétnyelvû helyzetet említünk meg, amely átmenet a bilingvizmus és a nyelvjárások kódváltási rendszerei között. Néhány nyelvközösségben (például az arabban, a görögben, a svájci németben és a haiti kreolban) ugyanannak a nyelvnek két változata él egymás mellett: az egyiknek óriási tekintélye, értéke van a közösség tagjai elôtt a másiknak sokszor még a létezését is tagadják, de mindennapi célokra ezt használják. Szentbeszédet, vezércikket, verset csakis az emelkedettebb változaton lehet megfogalmazni; a karikatúrák képaláírásai, a Szabó-családszerû folytatásos rádiójátékok viszont mindig a közönséges változaton szólnak. A helyzet annyiban ugyan hasonlít a nyelvjárásokra, hogy történetileg a két változat közös ôsbôl származik (sokszor épp az emelkedettebb változat volt a közösség korábbi nyelve), annyiban viszont a kétnyelvûséget idézi, hogy az emelkedett változatot kemény munkával kell megtanulni, anélkül sokszor nem is tudják megérteni. Az arabban például az emelkedettebb, a klasszikus arab nyelv az egész arab világban a mecsetek, az iskolák, az irodalom közege. De a tanár ideje jó részét arra fordítja az iskolában, hogy a közönséges változaton elmagyarázza a nebulóknak a tankönyv klasszikus arab nyelven írott szövegét. A klasszikus arabnak igazi rangja van: arabok között azt mondani, hogy valaki nem tud arabul, nem azt jelenti, hogy valóban nem tud arabul beszélni, hanem azt, hogy nem ismeri a klasszikus nyelvet. Az ilyen típusú kétnyelvûségben (amit diglossziának neveznek) az a furcsa helyzet szokott elôállni, hogy az emberek szívesebben hallgatnak verset, szónoklatot az emelkedettebb változaton, még akkor is, ha nem értik. Sôt, ha olyan ritka, régies szerkezettel találkoznak, amit még a mûvelt olvasók sem értenek meg némi utánajárás nélkül, akkor még meg is dicsérik a szerzôt, mondván: milyen jó arabsággal (vagy görögséggel) íródott ez a cikk. Az emelkedettebb változatok rangja írásban van rögzítve a szó szoros értelmében: írni ugyanis csak ezeken lehet. Tekintélyüket pedig részben máshol megszerzett törvényesítésüknek (haiti kreol francia; svájci német irodalmi német), részben történeti hagyománynak vagy vallási örökségnek köszönhetik (a görögben az Újszövetség, az arabban a Korán nyelve). 12. Jóllehet Magyarország tízmillió lakosának túlnyomó többsége (sajnos) egyetlen nyelvet beszél, a kétnyelvûségnek itt bemutatott fajtái ugyanúgy megvannak, mint a világ számos más országában hiszen, ha meggondoljuk, hogy a 3-4 ezer nyelvet kétszáznál kevesebb országban beszélik és ezekben az országokban az állampolgárokkal szót kell tudni érteni, a többnyelvûség inkább a szabály, mint a kivétel rovata alá tartozik. De ha csak a környezô országokban élô magyar nemzetiségû (és általában ezzel összefüggésben: magyar anyanyelvû) csoportokat tekintjük, akkor is világossá válik, hogy a kétnyelvûség nagyszámú magyar beszélô mindennapi életének a ré- 120

120 8. Nyelvünk sokfélesége sze. Mind a hazai nem magyar anyanyelvû kétnyelvû nemzetiségek, mind pedig a határokon túl élô magyar kisebbségek által beszélt nyelvek státusza azonos: mindegyik érintett nyelv alkalmas és használatos is mindazon feladatokra, amelyet bármelyik másik nyelv ellát, még ha adott esetben vagy egyes korokban egyik vagy másik a történelem fordulatai következtében vissza is szorult a család keretei közé. Van azonban néhány szerte Európában beszélt kisebbségi nyelv, amelyek a mai napig nem rendelkeznek az elismertség olyan fokával, mint máshol államnyelvként törvényesített társaik. Az eredetileg Indiából elvándorló és többségében az indoeurópai nyelvcsalád indiai ágának egyik nyelvét beszélô cigányság (lásd A nyelvek sokfélesége címû fejezetet) a X. évszázad során a Bizánci Birodalmon, majd a Balkánon keresztül a XIV. századra Közép- és Délnyugat-Európáig jutott el. Vándorlásukról tanúskodik például a jelentôs óiráni és a görög réteg szókincsükben. A cigány népnevet másoktól kapták; ôk saját magukat többféleképpen nevezik, részben attól függôen, hogy Európa melyik részén élnek, de a hazánkban élôk többségénél a rom ember jelentésû szó többes számából képzett roma név terjedt el. Nyelvük nemzetközi megnevezése is e szóból származik: romani, mely ezek szerint csupán véletlenül hasonlít a római jelentésû román népnévhez amely egyébként szintén tudatos váltás volt az eredeti népnév vlah szóról (vö. korábbi magyar: oláh, továbbá olasz), amely a szlávoknál a latin nyelvet beszélô népeket jelölte. Egyes becslések ma 12 milliónyira teszik a romani beszélôk számát a világon, és a körülbelül 500 ezerre tehetô magyarországi roma népességnek nagyjából a fele beszéli valamelyiket az itt legjobban elterjedt két nyelv közül. E korábban és egyes országokban a mai napig vándorló életet folytató nép ugyanis sokszor átvette a helyi lakosság által beszélt nyelvet, amint az a történelmi Magyarország különbözô területein is megtörtént. Az itt élô romák legnagyobb csoportja (akik többnyire romungróknak nevezik magukat) tehát magyarul beszél. Egy másik nagyobb csoport nyelve a lovári, amely az indiai eredetû romani egyik változata. Az elôzô kettônél kisebb harmadik csoport pedig a beás nyelvet beszéli. A beás nyelv nem más, mint az újlatin, tehát a francia, olasz, spanyol stb. nyelvek családjába tartozó román nyelv egyik területi változata, ugyanis a legvalószínûbb magyarázat szerint a vándorlása közben egy ideig román nyelvi környezetben megtelepedett eredetileg romani nyelvû népcsoport átvette a környezete nyelvét ugyanúgy, ahogy a romungrók átvették a magyart, vagy ahogy ez oly sok más nyelvvel megesett a történelem folyamán (lásd ismét A nyelvek sokfélesége címû fejezetet). A beások éppen ezért nem is tartják magukat romáknak, hanem inkább a cigány népnevet részesítik elônyben. A romaninak vannak még Magyarországon, illetve a magyar nyelvterületen további változatai is, mint például a kelderás és a kárpáti cigány. A beszélôk pontos számát a statisztikai felmérések megbízhatatlansága, a cigányság körében gyakorlatilag teljes kétnyelvûség, valamint a hovatartozás kérdésének társadalmi érzékenysége miatt szinte lehetetlen megállapítani. A romani szerte Európában, valamint a lovári, a romani további területi nyelvjárásai és a beás hazánkban a cigány közösségekben egészen a közel- 121

121 III. A NYELV VÁLTOZATAI múltig nagyjából azzal a státusszal rendelkezett, amellyel a guaraní Paraguayban. Egy alapvetôen szóbeli kultúra hordozójaként a család, az egymás közötti érintkezés egyébként rendkívül kifinomult és hajlékony hordozója volt csupán. Csak a közelmúltban kezdôdtek meg azok a változások, amelyek eredményeképpen ma Magyarországon közép- és felsôfokú oktatás is létezik, rádió- és tévémûsorok szólalnak meg, és nyelvvizsga is letehetô e nyelveken. Egy tudatos nyelvtervezési folyamat indul el a szemünk elôtt, és mindannyian kíváncsian várhatjuk, maguk a beszélôk és a tágabb közösség elfogadja-e e nyelvek státuszváltását, vagy pedig a guaraní esetéhez hasonlóan ragaszkodnak-e az eddigi magasabb státuszú nyelv, a magyar rangjának a fenntartásához e közösségekben. 13. Az egyén saját nyelvétôl, az idiolektustól sok út, szinte egész labirintus vezet a nyelvig, a teljes, minden változatot magában foglaló rendszerig vagy inkább rendszeregyüttesig. A részrendszerek szinte percrôl percre változnak: készlettárunkból hol az egyik helyi közösség dialektusát, hol az egyik társadalmi szerepünk kódját, hol pedig a másikat, a köznyelvit, az emelkedettebbet vagy éppen a bizalmasabbat alkalmazzuk. Magunk is állandóan változtatjuk e részrendszereket, hiszen új környezetekben más nyelvi mintákat követünk; vagy épp azért, mert bennünket már túl sokan követnek különállásunkat hangsúlyozva újra meg újra elszakadunk tôlük. 122

122 9. A VÁLTOZÓ NYELV 1. Viszonylag sok olyan nyelv van ma a világon, amelyekrôl biztosan tudjuk, hogy valamikor ugyanannak az egy nyelvnek voltak a nyelvjárásai. Ismerjük a külsô, történelmi okokat is, melyek az ezeken a nyelveken beszélô népeket elszakították egymástól, és így lehetôvé tették, hogy nyelvük is önálló életet éljen. A mai újlatinnak nevezett nyelvek (francia, olasz, portugál, román, spanyol stb.) például mind a hajdani Római Birodalom területén élô népek használta köznyelv, az i. sz. III IV. századi vulgáris (közönséges, népi) latin helyi nyelvjárásaiból származnak, eltérô irányokba tartó nagyobb méretû változásuk a birodalom felbomlásakor kezdôdött meg. S az eltelt alig másfél ezer év után egymás beszédét jóformán egyáltalán nem értik meg. Persze az, hogy ismerjük ezeket a történelmi tényeket, csak az igazság egyik és sajnos kisebb fele: arra a kérdésre már sokkal nehezebb választ adni, hogy tulajdonképpen miért következtek be maguk a nyelvi változások a vulgáris latin egyes nyelvjárásaiban, az ezekbôl kialakult nyelvekben, és általában miért változik a nyelv. Mielôtt ezt a kemény diót próbáljuk feltörni, könnyebb kérdéseket kell feltennünk: például azt, hogy mi lehet a nyelvi változások lezajlásának folyamata, mi és hogyan változik a nyelvben? 2. A holt nyelvek nem változnak: a latin és a görög, amit az iskolában, az egyetemen tanítanak (talán a kiejtést nem számítva) épp olyan, mint klasszikus, ókori nyelv korában volt, hiszen ezeket a nyelveket e formában nem beszélik, nem tartoznak nyelvközösségekhez, nincsenek klasszikus latin vagy görög anyanyelvû emberek. A nyelv tehát az emberek beszédében változik állandóan, bár nem olyan gyorsan, hogy zavarná alapvetô kommunikációs funkcióját. A változás egyik oka pedig visszautalva az elôzô fejezetre éppen az, hogy az egyén nyelvtudása egymás mellett párhuzamos változatokat tartalmaz, amelyek a különbözô kódokhoz kapcsolódnak. Ezek nem külön rendszereket alkotnak, hanem egyetlen rendszernek a belsô változatai. Az, aki egy nyelvet egy nyelvközösség teljes értékû tagjaként beszél, automatikusan választja ki az adott helyzetnek megfelelô változatot, automatikusan alkalmazza a kódválasztás, a horizontális és vertikális egyeztetés szabályait. Tehát mindenki sokféleképpen tud beszélni. Köznapi beszédben gyakran mondjuk azt: eszek. Ugyanakkor az orvosnál, ahol mindenki igyekszik a lehetô legválasztékosabban beszélni, gyakran elhangzik: Doktornô, köhögöm. Az irodalmi nyelv normájához képest mindkettô 123

123 III. A NYELV VÁLTOZATAI hibásnak számít: az enni ige ikes, a köhögni viszont iktelen. Vajon mibôl származnak ezek a normától való eltérések? Az ikes ragozás eredetileg csak szenvedô és visszaható (s ebbôl következôen szükségképpen tárgyatlan) igéken volt meg (például tör, de törik). Ez a szabályszerûség azonban már a XV. század óta változóban van, azáltal, hogy már tárgyas igéket is ragoztak ikesen, például: Kenyeret eszik. Ezzel tehát az ikes igék köre bôvült. Míg korábban az ikes ragozás az igék két osztályát a szenvedô-visszaható és a nem szenvedô vagy visszaható igéket különböztette meg, ettôl fogva ilyen különbség már nem létezett, az ikes igéket ezt az egy alaktani sajátosságot kivéve semmi sem különböztette meg az iktelenektôl. Az ikes ragozás eredeti formájában jórészt el is tûnt, a nyelvújítók nyelvalakító tevékenysége élesztette föl újra. A megújított, tudatosan csiszolt új nemzeti nyelv azonban presztízsváltozat volt, egy formális kód. Az ikes igék szabályos ragozása társadalmilag fémjelzetté vált. A helyzet igen egyszerû volna, ha az ikes igéket formális kódban ikesen, nem-formális kódban iktelenül ragoznánk. A nyelvi norma azonban a nyelvújítók óta sok engedményt tett a köznapi használatnak. Elôször is, felszólító és feltételes módban a kevésbé választékos, de még mindig irodalmi nyelvben az ikes igéket is iktelenül ragozzuk. Nem követ el vétséget az, aki így beszél: Mindenki egyen, amennyi jólesik, vagy Ha Erzsi kevesebb édességet enne... Egészen választékosan ezek így hangzanak: egyék, ennék. Hasonlóképpen a kijelentô mód egyes szám második személyében az ikes igék szabályosan l ragot kapnak: (te) lakol, de teljesen megfelel a normának a laksz alak is, amely iktelen. Harmadszor, számos képzett ikes igét a norma szerint is szabad iktelenül ragozni, így: harmonikázik, de harmonikázok, basáskodik, de basáskodok, és vannak igéink (például a hull), amelyek utólag ikesedtek (hullik), de megtartották iktelen ragozásukat a többi személyben. Foglaljuk össze a normának ezt a három jellemzôjét. Nemcsak hogy nincs már funkcionális különbség az ikes és iktelen igék között, de két igemódban az irodalmi nyelven belül is csupán stíluskülönbséget hordoz az ikes igék szabályos vagy szabálytalan ragozása. A harmadik igemódban is az egyik (a második) személyben választhatóvá lett az ikes ragozás (többes számban nem is volt soha különbség). Végül pedig egyes ikes igéket minden módban és személyben szabad iktelenül ragozni. Ezenközben a pongyola köznyelvben az ikes igéket kijelentô mód egyes szám elsô személyben is iktelenül ragozzák: vérzek, ugrok. Az, aki ezt a változatot használja mindennapi beszédében, már nem tudja biztosan megállapítani, hogy melyik igét hogy kell helyesen ragozni, csak azt tudja, hogy a presztízsváltozat ikesen ragoz, a megbélyegzett változat amelyet ô beszél viszont nem használja ezt a megkülönböztetést. Az ô számára az ikes ragozás már nem egyes igék, hanem egy bizonyos kód jellemzô sajátossága. Tehát az ikes ragozás már nem csupán társadalmilag fémjelzetté, de kizárólag társadalmi jelentést hordozóvá vált számára. Amikor tehát választékosan akar beszélni, biztonság kedvéért minél több igét ragoz ikesen, így állnak elô a túlhelyes köhögöm, edzem, csökkenjék alakok. 124

124 9. A változó nyelv Mint láttuk az elôzô fejezetben is, az ikes ragozáshoz hasonlítható bizonytalanság tapasztalható például a -ban/-ben és a -ba/-be ragok megkülönböztetése körül. A szóvégi n hang erôsen hajlamos eltûnni, lekopni. Így gyakran mondjuk, hogy színházba voltam ahelyett, hogy színházban, és így tovább. Mivel azonban a mûvelt köznyelv (és az írás) különbséget tesz e ragok között, az eltérô alakokat kevésbé biztosan alkalmazók sokszor mondanak ilyen túlhelyes szerkezeteket: Ez a fiú a csoportban tartozik. A nyelvi változásnak tehát elôfeltétele az, hogy egyazon nyelvi rendszeren belül több változat éljen egymás mellett. 3. És most nézzük, mi változhat a nyelvben. Vegyük szemügyre az 1200 körül keletkezett Halotti Beszéd jól ismert kezdôsorait. Az egykorú ejtést feltüntetô átírás alatt soronként adjuk meg a szöveg jelentését. (Abban, hogy valójában hogyan ejtették e szöveget, megoszlanak a vélemények. Mi az egyik lehetséges változatot közöljük. Az a kerekítés nélküli rövid á-t, az ë zárt e-t jelöl.) Láttyátuk feleim szümtükhel mik vogymuk. Látjátok feleim szemetekkel, mik vagyunk. Isá pur ës homuu Bizony, por és hamu vogymuk. Mënyi milosztben vagyunk. Mennyi malaszttal (= mily nagy isteni kegyelemben) terümtëvé elevé teremtette kezdetben [Isten] miü isëmüküt ádámut ës oduttá volá a mi ôsünket, Ádámot és adta neki paradicsumut hazoá. neki a Paradicsomot lakóhelyül. Ës mënd paradicsumben volou És minden a Paradicsomban létezô gyimilcsiktul mundá neki élnié. gyümölcsbôl mondta neki, hogy éljen [= egyen]. Héon tilutoá ut igy fa gyimilcsé tul, Csak tiltotta ôt egy fa gyümölcsétôl, gye mundoá neki méret nüm ënëjk. de megmondta neki, miért ne egyék [belôle]. Isá ki nopun ëmdül oz gyimilcs tul halálnek haláláal Bizony, amely napon eszel abból a gyümölcsbôl, halálnak halálával holsz. Hadlavá holtát halsz. Hallotta holtát [= hogy meg fog halni] terümtëvé istentôl, gye feledëvé. a teremtô Istentôl, de elfeledkezett [róla]. Hasonlítsuk most össze a régi és a mai kiejtést és lássuk, milyen különbségeket találunk. Például: 125

125 III. A NYELV VÁLTOZATAI Eredeti: Mai: 1. a) láttyátuk látjátok pur por ÁdámUt ÁdámOt b) vogymuk vagyunk homuu hamu Oduttá Adta volou való Tehát az eredeti szöveg tanúsága szerint akkor u-t ejtettek ott, ahol ma o-t ejtünk, és o-t, ahol ma a-t. Azaz a szavak hangalakja megváltozott. De találunk más példákat is, ahol a szó másképp hangzott: szümtükhel, milosztben, isemüküt, paradicsumut, gye, gyimilcs. Van azonban, ahol nem csak az egyes hangok különböznek: 126 Eredeti: Mai: 2. a) terümtëvé teremtette (vö. régies: teremté) oduttá VOLÁ adta (vö.: adta VALA) mundá mondta (vö.: mondá) tilutoá tiltotta (vö.: tiltá) b) ëmdül enni FOGSZ c) ëmdül oz gyimilcs TUL enni fogsz abból a gyümölcsbôl gyimilcsiktul mundá mondta neki, hogy éljen neki élnié a gyümölcsökbôl d) miü isëmüküt A mi ôsünket paradicsumut A Paradicsomot OZ gyimilcs tul ABBÓL A gyümölcsbôl e) MËND... gyimilcsiktul MINDEN... gyümölcsbôl f) gyimilcsiktul mundá mondta neki, HOGY ÉLJEN neki ÉLNIÉ a gyümölcsökbôl g) Héon tilutoá ut igy fá Csak egy fa gyimilcsé tul gyümölcsétôl tiltotta ôt a) Régebben tehát többféle múlt idô (tilutoá, oduttá volá) volt a magyarban, ma csak egy van (tiltotta, adta). b) Volt egyszerû, nem két szó összetételébôl álló jövô idô (ëmdül), ma ilyen nincs (enni fogsz). Más szóval: másképpen alkotott és többféle igeidô volt. c) A Halotti Beszéd korában a gyümölcstôl ettek, nem a gyümölcsbôl, azaz bizonyos igék más fônévi esetragot vonzottak, mint ma. d) Nem volt még névelô a magyarban. e) A mind szó után akkor többes szám állt, ma egyes. f) Volt olyan mondatrövidítô kifejezésmód, amilyen ma nem áll rendelkezésünkre, azaz volt, amit egyszerû mondatban mondtak a régi magyarok, mi pedig két tagmondattal mondjuk. g) Helyenként a szórend is megváltozott.

126 9. A változó nyelv Míg tehát az (1) pontban felsorolt változások csak a hangalakot érintették, a (2) pontban felsoroltak a nyelvtani szerkezetet. Találunk két olyan szót is ebben a részben, amelyek már kivesztek nyelvünkbôl: Eredeti: isá héon Mai: bizony csak Továbbá a szövegbeli ház szó jelentését a mainál tágabbnak kell tekintenünk, hiszen mi aligha hívnánk a Paradicsomot háznak; a lakóhely, otthon jelentés azóta levált a ház szóról. Az eleve szó is megvan nyelvünkben, de jelentése már elôre, eleinte és nem kezdetben. A Halotti Beszédben nem illusztrált jelentésváltozások között említhetjük például az irániból átvett asszony szó történetét is: eredetileg a királyné címe volt (vö.: Miasszonyunk), s onnan egyre lejjebb került. A fal vesszôfonadék jelentésébôl terjedt ki a funkcióazonosság révén az épületek bármely anyagból készült oldalainak jelölésére. Egyes hangalakok tehát átadják a helyüket újaknak, más hangalakok pedig új jelentéseket vesznek föl. Megállapíthatjuk tehát, hogy a változás egyaránt érintette a jelentéseket, a szókészletet, a nyelvtani szerkezeteket és a hangokat. 4. Vizsgáljuk meg elôször a hangtani változásokat! Az (1) pont példáiból megállapíthatjuk, hogy azokban a szavakban, ahol a Halotti Beszéd korában u-t ejtettek, ma o-t, ahol pedig eredetileg o-t, ott most a-t ejtünk. A legfontosabb, amit észre kell vennünk e példákkal kapcsolatban, hogy ezek a változások nem összevissza, hanem szabályosan mentek végbe. Sôt még a két különbözô változás között is van kapcsolat: mindkettô a nyíltabbá válás esete, azaz: ma alacsonyabb nyelvállású magánhangzókat képezünk, mint annak idején. Ahhoz, hogy a változás szabályos, rendszerszerû (azaz nem esetleges) jellege világossá váljék, felvázoljuk a késô ôsmagyar (népvándorlás honfoglalás kori) és a mai magyar rövid magánhangzók rendszerét (9.1. és 9.2. táblázat). A feltüntetett tulajdonságok azonosak a Hangok címû fejezetben tárgyaltakkal. Tehát függôleges irányban a nyelv magasabb vagy alacsonyabb állása, vízszintes irányban az elöl vagy hátul emelkedô nyelvtest szerint osztódnak szét a hangok. Ezt az ajakkerekítés dimenziója egészíti ki. A két hangrendszer közötti különbség azonban nem egyszerûen kivonás és összeadás eredménye: mínusz 2 hang, plusz 2 hang. Hosszú és bonyolult folyamat játszódott le nagyjából a honfoglalás elôtti idôktôl a XIV XV. századig, amíg a változás végleg lezajlott. Az egész rendszer átalakulását feltehetôleg a hátul képzett -i nagyobbrészt i-vé, kisebbrészt u-vá változása indította el. Ennek köszönhetjük az i-t tartalmazó mély hangrendû szavakat, például szid, pir(os), sim(a), simul stb. Példák az u-ra változásra: ómagyar gyulkus (= gyilkos), továbbá tik ~ tyúk, lik ~ luk nyelvjárási változatok. Ezáltal az egyik oldalon eltûnt a különbség az eredetileg is i-vel ejtett, és a csak újabban, az i helyett i-vel mondott szavak között (például az eredeti ing inog, mozog igét 127

127 III. A NYELV VÁLTOZATAI ugyanúgy mondták, mint az eredetileg is ing-nek hangzó ruhadarab jelentésû fônevet). Az i-k ejtése elbizonytalanodott, s mivel a különbséget meg kellett ôrizni, ezek kiejtése elmozdult az ü vagy az ë irányában. Így jött létre az eredeti szim-ból a Halotti Beszéd nyelvjárásában a szüm, máshol pedig a szëm, vagy a szent jelentésû igy-bôl az üd (például üdv, üdvözül, valamint az üdnap-ból lett ünnep), illetve az egy (például egyház templom ); a nim-bol a Halotti Beszédben a nüm, máshol a nëm, és így tovább. Igen ám, de a most már eredetileg ü-t tartalmazó szavak ejtése bizonytalanodott el, tehát ezek esetében is igyekeztek fenntartani a különbséget: így keletkezett az ü-nél egy fokkal nyitottabb ö, s lett az ükür-bol ökör, a tülgy-bôl tölgy, a küz-bôl köz. NYELV táblázat. Az ôsmagyar rövid magánhangzók rendszere HANGSZÍNOSZTÁLYOK ÁLLÁSOK elülsô hátsó ajak- kerekítés kerekítés ajakkerekítéses nélküli nélküli kerekítéses felsô ü i -i u középsô ë o alsó e ȧ Magyarázat: -i: az orosz s (jeri)-hez hasonló hang, a mai maradványa pl. a nyíl, híd szavakban (vö.: nyílra, de vízre) ë: zárt e ȧ: rövid, ajakkerekítés nélküli á NYELV táblázat. A mai rövid magánhangzók rendszere HANGSZÍNOSZTÁLYOK ÁLLÁSOK elülsô hátsó ajak- kerekítés kerekítés ajakkerekítéses nélküli nélküli kerekítéses felsô ü i u középsô ö (ë) o alsó e a Az ë sem maradhatott érintetlen; egyrészt nyíltabbá vált (nyílt e lett belôle), másrészt különösen az ö-zô nyelvjárásokban az ö felé mozdult el, például kezë keze, rënd rönd. A mély magánhangzók között is hasonló folyamat játszódott le, elôbb az u-k váltak o-vá, majd az o-k a-vá. A kerekítés néküli rövid ȧ eltûnése valószínûleg ettôl független folyamat volt. Tulajdonképpen maga a hang nem tûnt el, hiszen hosszú magánhangzóként ma is része a hangrendszernek, méghozzá sokszor épp a rövid a változataként, például fa fát. A változás egészét sematikusan a ábrán mutathatjuk be. 128

128 9. A változó nyelv elülsô hátsó ajakkerekítéses ajakkerekítéses 2 kerekítés nélküli l kerekítés nélküli feslô ü i -i u középsô ö 3 ë 3 4 o 3 alsó e ȧ a 9.1. ábra. Az ómagyar hangváltozás A nyilak melletti számok a hangváltozások egymáshoz viszonyított idôbeli sorrendjét jelzik. Nem minden egyes szó vett részt az átrendezôdésben, de az ómagyar korra tett rendszerváltozás egésze minden valószínûség szerint így folyhatott le. Bár például ma is ing-et mondunk a ruhadarabra, épp az említett kor idején gyakran elôfordul ëng-ként és üng-ként is (vö. nyelvjárási ümög stb.). Tehát csakugyan ki akart törni a hangazonosság béklyójából. Figyeljük meg, hogy nem az egyes hangok, még kevésbé az egyes szavak független átváltozásáról van szó. A magyar fonémák egy részrendszerének (a rövid magánhangzókénak) egésze módosul, de rendszerjellegét végig megôrizve. A kiinduló változás felborítja a fonémakülönbségek egyensúlyát, s ezentúl minden változás az egyensúly helyreállítását célozza, megôrzendô az eddigi különbségeket, de már más formában. Az egyensúly végleges helyreállításával a változás hajtóereje kimerül, s a rendszer újra megállapodik. Végül érdemes megjegyezni, hogy az átalakulás változatlanul hagyta a magánhangzók fonológiai megkülönböztetô jegyeit (lásd a Hangok címû fejezetet), csupán e jegyrendszer keretein belül másként kombinálta az egyes jegyeket, más lehetôségeket valósított meg. A változás imént vázolt módja a nyelvjárások kialakulására is némi magyarázatot ad. Amikor az -i hangot egyre inkább i-ként ejtették, egyes nyelvközösségek a korábbi i-tôl az ü felé, mások az ë felé húzódtak. Más példákat is találhatunk a hangváltozás fokozatainak vagy akár eltérô irányainak megôrzésére, elsôsorban a különbözô nyelvjárások összehasonlításakor. Még a honfoglalás elôtt mûködött nyelvünkben az a szabályos hangváltozás, amely során a szó elején az eredeti k hangból mély magánhangzó elôtt h lett (például ház, had szavainkban), magas magánhangzó elôtt viszont a k megmaradt (például kéz). A változás azonban nem volt kivétel nélküli ezt 129

129 III. A NYELV VÁLTOZATAI bizonyítja a hajlik szó kajla változata, ahol is a k-ból nem lett h, vagy hasonlóan, a huny ige nyelvjárási változata, a kum. Hasonlóan, egy régi nycsj-szerû hangkapcsolatból fejlôdött sok szavunkban a magánhangzók közötti gy. A változás két fokozatban ment végbe: elôször az nycsj zöngésült nydzsj-vé, aztán eltûnt az orrhang, majd a dzsj átalakult gy-vé. Ez történt például agyar és magyar szavainkban. Van azonban olyan szó is, amelynek két változata is kialakult, a változás fokozatait követve: a lágy szóban teljesen végbement a változás, az ugyanazon szóból származó langyos viszont ôrzi az orrhangot. Most már választ tudunk adni a nyelvjárási különbségek kialakulására is. A változás egy gócból indul ki, s azáltal terjed el, hogy az emberek érintkeznek egymással. Az embercsoportok azonban (különösen régebben) egymástól elkülönülten, bizonyos fokig elszigetelten élnek, így az egymással ritkábban vagy egyáltalán nem érintkezô csoportokban a változás különbözô mértékben, esetleg egyáltalán nem megy végbe. A nyelvjárások kialakulása tehát a nyelv változásával magyarázható. Hasonlóan a nyelvi változásban kell keresnünk a különbözô rokon nyelvek eltéréseinek okait, mint majd a következô fejezetben látni fogjuk. 5. Hogyan állapíthatjuk meg, hogy egy-egy szabályos hangváltozás mikor mûködött? Írásos emlékeinkbôl ezt nem mindig tudhatjuk meg pontosan, mivel a helyesírás nem volt mindig egységesített: szinte minden másoló másként jelölte ugyanazt a hangot, sôt egyetlen kéziraton belül is következetlen a jelölés (például a Halotti Beszédben, ahol ugyanazt a hangot hol y-nal, hol i betûvel jelölték). Az egyik bizonyíték lehet maga a következetlenség is: a kétféle lejegyzés mutathatja a kézirat készítôjének bizonytalanságát, amit éppen az ejtés ingadozása okoz. A helyesírás azonban annyira egységesítetlen volt, hogy nem írhatunk minden következetlenséget a kiejtés ingadozásának a számlájára. Érdekes bizonyítékot szolgáltatnak jövevényszavaink. Ezeket a környezô népek nyelvébôl vettük át, s az ô nyelvük természetszerûleg más hangokat is tartalmazott, mint a magyar. Ilyenkor a nyelv hanghelyettesítéssel él, az idegenhez legközelebb álló meglévô hanggal veszi át a szót. A zs hang például eredetileg nem volt meg nyelvünkben. Kialakulásának ideje abból állapítható meg, hogy a szláv kneža a fejedelemé jelentésû helynevet kétszer is kölcsönvettük : a X. század elôtti kölcsönzés eredménye a mai Kenese helynevünk, ahol az eredeti zs hangot még s-sel helyettesítettük. A XI. században viszont már kellett lennie zs-nek a magyarban ennek bizonyítéka az akkori kölcsönzésbôl származó Kanizsa szó. Nézzük meg, hogyan hat egymásra a rendszer és az egyes hangváltozás. Régen szó, tó, hó, ló szavaink kb. így hangzottak: szav, tav, hav, lov. Így ragozták ôket: szav tav hav lov szava tava hava lova szavat tavat havat lovat szavak tavak havak lovak 130

130 Késôbb a következô szabályos hangváltozás ment végbe: szó végén az avból és ov-ból ó lett. Eszerint így alakult a ragozásuk: szó tó hó ló szavat tavat havat lovat stb. 9. A változó nyelv Tehát egy régi szabályos ragozás egy szabályos hangváltozás miatt rendhagyóvá vált, hiszen tudjuk, hogy rendesen a magyar ragozás az alanyesetû alakokhoz illeszti hozzá a toldalékokat. Kétféle ragozásunk alakult ki: SZABÁLYOS rigó rigója rigót rigók RENDHAGYÓ ló lova lovat lovak Egyre terjedôben van viszont, hogy a szabályos rigó ragozásához hasonlóan, vele analóg módon ragozzuk ezeket a fôneveket, például: szó, szót, szók stb. Ha ezek az alakok egyeduralkodóvá lesznek, akkor szó, tó, ló újra szabályos ragozásúvá válnak. A bemutatott változást analógiás újításnak nevezzük: a szó, szavat, a rigó, rigót mintájára, analógiájára szó, szót lesz. A régi rendet tehát fölborította egy szabályos változás, utána pedig az új rendszert terjeszti ki az analógiás újítás. Mint minden változás, az ilyen is ingadozásokon keresztül valósul meg. (Például a szó esetében a kötôszavak ~ kötôszók változatok.) Az ilyen változást régebben hamis analógiának nevezték. Valójában nincs ebben az analógiában semmi téves vagy hamis; ez a jelzô inkább arra utal, hogy egy változást a norma még nem szentesített, hogy még változásban van a jelenség, nem vált kizárólagossá. 6. A Halotti Beszéd példáiból láttuk, hogy nemcsak a szavak hangalakja változik meg, hanem a nyelvtani szerkezet is. A két jelenség között mivel ugyanannak a rendszernek különbözô oldalai összefüggést is találunk. Egy ilyen példát mutatunk be röviden az angol nyelvben. A mai angolban a fônévnek ejtés szerint mindössze a következô két alakja létezik: például a boy fiú szónak boj bojz. Az eseteket az angol elöljárókkal fejezi ki: a fiúnak to the boy stb. Az igékhez is rendkívül kevés toldalék csatlakozik. A szórend viszont kötött például az ige elôtt álló fônévrôl tudjuk, hogy az az alany, az igét követôrôl, hogy az a tárgy. Az angol nyelv ôsében, az indoeurópai alapnyelvben, sôt még az óangolban is, az igének, fônévnek sokféle végzôdése volt, az esetrendszer bonyolult, a szórend viszont szabadabb volt: a magyarhoz hasonlóan a szórendet nagyrészt a fontosság szerinti kiemelés határozta meg. Három nagy átalakulás ment végbe tehát: a végzôdések eltûntek, az elöljárószók funkciója megnövekedett, s kötötté vált a szórend. Úgy tûnik, három független változás játszódott le. Ha jobban megvizsgáljuk a helyzetet, kiderül, 131

131 III. A NYELV VÁLTOZATAI hogy nem errôl van szó. Különbözô hangtani okok miatt (a szóhangsúlynak a szó elejére kerülése még idôszámításunk elôtt stb.) az angol végzôdések egyfelôl lekoptak, másfelôl gyakran egybeestek, azonos hangalakúvá váltak. Ez eddig pusztán hangtani változás lenne. Ezek a végzôdésmaradványok azonban önmagukban már nem voltak képesek a bonyolult esetek és igemódok megkülönböztetésére, ezért szükség volt más eszközökre: az elöljárószókra, a segédigékre. Ugyanakkor viszont amíg a szó önmagán hordott minden információt mondattani szerepét illetôen, a szórend lehetett szabad, most már magának a sorrendnek is információt kellett hordoznia ahhoz, hogy a szó mondattani szerepét meghatározhassuk. Így vált kötötté a szórend. Láthatjuk tehát, hogy egy eredetileg tisztán hangtani változás (a szóhangsúly helyének megváltozása) kihatásai folytán, végsô soron átalakíthat egy egész nyelvtani rendszert. 7. Nem térünk ki részletesen a különféle szóalakok képzésének, valamint a ragok változására; ezekre láttunk példát az -ik igeképzô és a Halotti Beszédben elôforduló néhány rag említésekor. Érdemes azonban a szókincs történetét kissé részletesebben tárgyalni, mivel a jelentések változását itt tudjuk a legplasztikusabban bemutatni. Ahogyan megváltozhat a szavak hangalakja, megváltozhat a jelentésük is. Mai bolt szavunk például olasz vagy francia eredetû, s eredetileg íves szerkezetû mennyezetet (boltozat, bolthajtás) jelentett. Késôbb a szó jelentése átvivôdött az ilyen mennyezetû helyiségek megnevezésére (sírbolt). Aztán már csak a helyiséget jelentette (a XVII. században a búzásbolt még magtárat jelent). Mivel azonban a középkorban az árusítóhelyek általában ilyen boltozatos kis helyiségekben voltak, jelentéséhez hozzájárult még az árusítóhely mozzanat is. Így alakult ki a mai könyvesbolt, tejbolt stb. jelentése. Remek szavunk eredeti jelentése: darab. A mesterremek az a munkadarab volt, amelyet a céhek korában kellett elkészíteni az inasnak a mestervizsgára. Késôbb jelentése áttevôdött azokra az iparcikkekre is, amelyek nem a vizsgára készültek, de hasonlóan kitûnôek voltak. Darab jelentése megszûnt, a céhszervezet eltûnésével pedig eredeti jelentése is kiveszett, ma már fôleg melléknévként, kitûnô jelentésben használjuk. Higgad szavunk a híg melléknév származéka; a XVIII. században még dolgok meglágyulására, folyadékok tisztulására használták: Mikor higgad a dinnye haja. Eredeti konkrét jelentését elvesztette, ma már csak átvitt értelemben, emberre alkalmazzuk. A regösénekek közismert refrénje ma több változatban is megvan: hej, regö rejtem, vagy regül ejtem. Eredetileg így hangzott: regül rejtem; a reg éneket, a rejt ige varázslást jelentett, tehát: hej, énekbe varázslom. A szavak jelentése azonban megváltozott, s így a sor elhomályosult, pusztán állandó refrénné vált: ez az oka annak, hogy többféle, nem értelmezhetô torzításban is fennmaradt. Említhetünk idegen nyelvi példákat is a szójelentés megváltozására. Az ürügyet jelentô latin praetextum eredetileg olyan szövetdarabot jelölt, amelyet egy másik anyag elfödésére használtak. Az angol lady szó összetétel volt (hláf-díge), és kenyérdagasztót jelentett, az ugyancsak összetételbôl származó lord (hláf-weard) pedig a kenyér ôrzôjét. Mai jelentésük hölgy és úr. 132

132 9. A változó nyelv 8. Példáink közül a bolt és a remek azt mutatják, hogy a szó jelentésének megváltozása szoros összefüggésben lehet a külsô, gazdasági-társadalmi körülményekkel (az árusítóhelyek gyakorivá válása, céhrendszer kialakulása és eltûnése). Többi példánk nem mutat ilyen közvetlen összefüggést. Ha azonban a szójelentés változását összehasonlítjuk a hangalak és a nyelvtan változásával, fel kell figyelnünk arra, hogy ez utóbbiaknál ilyen jellegû külsô okok nem merülhetnek fel: nem mondhatjuk, hogy például a hangok nyíltabbá válása összefügg a kereszténység felvételével. A szókincs változásánál azonban nemcsak a jelentések megváltozásának egy részét vezethetjük vissza társadalmi-gazdasági okokra, hanem egyes szavak kiveszését és új szavaknak a nyelvbe való bekerülését is. A gazdasági élet megváltozása hozta magával például sok régi mesterség (gyógykovács, gölöncsér, kolompár) kiveszését is. Velük együtt tûntek el szerszámaik, módszereik és azok elnevezései is. Ha két nép hosszabb ideig érintkezik egymással, tapasztalataikat is átadják egymásnak, s ezzel jár, hogy olyan dolgok és fogalmak megnevezésére, amelyeket az átvevô nép addig nem ismert, átveszi azoknak idegen nyelvi megnevezését is ezek a jövevényszavak. Ezekbôl fontos következtetéseket vonhatunk le arra nézve, hogy egy nép kultúrájában mikor milyen változások mentek végbe. Ez történt természetesen a magyar nép életében is. Az alábbi listából sok, igazán magyarnak tartott szavunk eredete lesz világossá. A honfoglalás elôtti török magyar kapcsolatok emlékét ôrzik a földmûvelés és az állattenyésztés egyes szavai: bika, ökör, borjú, kecske, disznó, tyúk, gyapjú, sajt, túró, búza, árpa, eke, sarló, tarló, boglya, gyümölcs, alma, körte, dió, szôlô, bor, kender. Szállásra, lakásra vonatkozó török eredetû szavak: sátor, kút, kapu, szék, bölcsô. Az igényesebb öltözködéssel kapcsolatos szavak: saru, csat, bársony, gyöngy, gyûrû, tükör. A társadalom és a kultúra fejlôdésérôl tanúskodnak: sereg, törvény, tanú, tolmács, bér, kölcsön, bátor, gyáva, bölcs, boszorkány, bûvöl, bájol, igáz, sárkány, ír, betû, szám, ok, idô, kor stb. A honfoglalás utáni három-négy évszázadban igen sok szó került át a magyarba a környezô és a honfoglalás idején a Kárpát-medencében élô szláv népek nyelvébôl, valamint a németbôl és a latinból. Szláv jövevényszavaink fôként az állami élettel, kereszténységgel, gazdálkodással, iparral, lakással, táplálkozással, ruházkodással és a családi élettel kapcsolatosak: király, ispán, tiszt, paraszt, megye, pénz, kereszt, keresztény, szent, malaszt, pap, barát (= szerzetes ), érsek, apáca, apát, zarándok, karácsony, pünkösd, szerda, csütörtök, péntek, szombat, rozs, gabona, zab, kalász, barázda, mezsgye, parlag, ugar, kasza, gereblye, asztag, szalma, bab, lencse, uborka, cékla, répa, retek, kapor, széna, abrak, pásztor, patkó, bárány, birka, kakas, jérce, kacsa, macska, bodnár, kádár, takács, esztergályos, mészáros, kovács, kalapács, ablak, szoba, pince, pad, udvar, asztal, párna, vánkos, dunyha, konyha, kályha, medence, kemence, kémény, ebéd, uzsonna, vacsora, szalonna, kolbász, ruha, gatya, nadrág, harisnya, szoknya, család, cseléd, déd, unoka, mostoha, dajka, koma stb. Német jövevényszavaink jobbára az ipari, kereskedelmi, az udvari és hadi életbôl valóak: polgár, céh, kalmár, bognár, csaplár, font, erszény, borbély, garas, 133

133 III. A NYELV VÁLTOZATAI kastély, torony, erkély, herceg, hopmester, tánc, hóhér, ostrom, zsákmány, cél, páncél stb. A latin szavak fôként az egyházi élettel kapcsolatosak, de vannak közöttük a hajózásra, állat- és növénynevekre vonatkozóak is: angyal, kántor, kápolna, mise, orgona, ostya, paradicsom, pásztor (= lelkipásztor ), plébánia, prédikátor, prépost, sátán, bárka, gálya, cédrus, liliom, jácint, rózsa, viola, párduc, sors, forma, figura stb. 9. Az idegen eszközöket, fogalmakat jelölô idegen szavak átvétele, különösen ha ezek használatát, tartalmát a közösségek együttélése során sajátítja el a szavakat befogadó nyelvi közösség, a legegyszerûbb, legkényelmesebb, legkevesebb törést okozó megoldás. Ritkábban fordul elô, hogy az új dologra az eredeti szókincsbôl alkalmazzanak szavakat. Az például, hogy a kereszténység felvételekor az új vallás vadonatúj fogalomkörére nem csupán latin vagy szláv szavakat vettek át, hanem bôségesen tovább vitték a pogány hitvilágra utaló szavak jó részét, kétségtelenül segített abban, hogy a magyarság a kereszténységet könnyebben fogadta be. E finnugor származtatású vagy legalábbis a kereszténység felvétele elôtt meglévô elemek között találjuk az isten, ördög, lélek, imád, gyón vall, búcsú fölmentés, harang üst, böjt, bûn, bocsánat, ige, kegyelem stb. szókat. A jövevényszók átvétele azonban nem mindig mûködik úgy, hogy egy új szó egy új jelentéssel gazdagítja a nyelvet. Az asszony szó megjelenése például azzal az eredménnyel járt, hogy az eredeti nô jelentése szûkebbé vált, annak a jelentéstartományából csípett le elôször egy keveset, azután egyre nagyobb darabot, egészen addig, amíg minden férjezett nôre alkalmazhatóvá lett. Az ôsi finnugor eredetû ház sátor, földkunyhó jelentése az idôk során átvivôdött a fa- és kôépületekre, és a sátor (ótörök), palota, kunyhó (szláv), épület (ómagyar kori képzés), kastély (német újlatin), lak (nyelvújítás kori újraélesztés) stb. szavak tulajdonképpen a ház szó szélesebb jelentésterjedelmének egyes részeire adnak egyedibb, speciálisabb megnevezéseket. A szavak jelentése persze átvételük után is változhat. Például tágulhat, mint a már említett asszony esetében, szûkülhet, mint például az eredetileg láda jelentésû koporsó esetében, metaforikusan (a hasonlóság alapján) átvivôdhet az eredeti jelentés érintetlenül hagyásával (orr hajóorr), vagy annak részleges vagy teljes elvesztésével (világ világosság látható mindenség ; édes eredetileg ízes ). Végül is mennyi jövevényszó van a magyarban? Végeztek erre egy számítást, szigorúan a valóban meghonosodott, illetve eredeti tôszók alapján, és a következô eredményt kapták: 21% finnugor, 9,5% török, 20% szláv, 11% német, 6% latin és görög, 2,5% újlatin, 1% egyéb ismert eredetû és 30% bizonytalan eredetû. Ne tévesszen meg bennünket az ôsi örökség ennyire kicsiny aránya; ez csak a statisztikai látszat. Ha csupán egyetlen finnugor eredetû tônek, a forog, ferdül alapját képezô egységes for/fer elemnek a származékait sorolnánk föl, néhány száz szó alatt nehezen állhatnánk meg. Néhány példa: forr, forgat, fordít, forrad, forraszt, forgandó, forgalom, forradalom, forrás, fetreng, fürdik, förgeteg, 134

134 9. A változó nyelv förmed, förtelem, fertô, fürge stb. És ezek mindegyikének számos további képzett alakja van. 10. Válaszoljunk most már a bevezetôben feltett kérdésekre: Mi változhat a nyelvben? Lényegében minden: a hangok, a szókincs, a ragok, a képzôk, a jelentések, a mondatok szerkezete a nyelvtan bármelyik részét nézzük is, kisebbnagyobb mértékben mindenhol észrevehetünk módosulásokat. A második kérdésre, arra, hogy hogyan változik a nyelv, már szintén tudunk válaszolni. Az egyedi újítások mindig a rendszer egészét vagy egy kisebb részrendszert érintenek. Nem az történik tehát, hogy az egyik szó i hangja abban a szóban i-re változik, még az sem, hogy az összes i átalakul i-vé vagy u-vá, hanem az, hogy a rövid magánhangzók részrendszere alakul át az idôk során az eredetileg meglévô különbségeket végsô soron változatlanul megôrizve. A legnehezebb természetesen a harmadik kérdésre válaszolni, arra, hogy miért változik a nyelv. Hogy egyáltalán miért változhat, miért lehetséges változnia, az többé-kevésbé világos: a nyelv rendszerét konvenciók fogják össze, nincs oksági kapcsolat a ház szó hangalakja és jelentése, az -ik képzô és a visszahatás fogalma, a vala és a múlt idô nyelvtani kategóriája között. Másrészt a nyelv egésze idôben vertikális (kódbeli) és horizontális (nyelvjárásbeli) változatokban él, s jóformán mindenki több változatot ismer és használ. Az elôzô fejezetben láttuk, hogy a változatok kialakulását hogyan segítik elô a beszélô egyének társadalmi törekvései. Az ott említett New York-i r-ejtésbeli növekedés vagy a budapesti magánhangzó-rövidülés, bár rétegváltozatként bukkant fel, végsô soron a nyelvi rendszert fogja belátható idôn belül átalakítani (ha nem jelentkezik idôközben ellenirányú hatás). Egy ilyen társadalmi indíttatású változást az európai nyelvek történetében világosan nyomon tudunk követni. A természetes megszólítás formája az egyes szám második személyû te névmás, és az ókori latinban is csak az ugyanezt jelentô tu szolgált e célra. Amikor azonban a Római Birodalomnak két császára lett, bármelyiket szólították is meg, úgy tekintették, hogy mindkettôhöz szólnak, tehát a vos ti alakot használták. A késôbbi uralkodók továbbvitték ezt a szokást, s olyan tartalommal töltötték meg, hogy amikor magukra a többes szám elsô személyû nos mi névmást használták, országuk nevében beszéltek, s hozzájuk is mint az országot jelképezô személyhez szóltak. A ti -t jelentô alakokhoz tehát a hatalom mellékjelentése tapadt, s ezek után belátható, hogy a kisebb hatalmasságok miért vették jónéven, ha a többes számú névmással szólították meg ôket. Mint a magyar asszony királyné férjes nô jelentésfejlôdésébôl láthattuk, az ilyen presztízsjelentések elôbb-utóbb devalválódnak, leereszkednek a társadalmi ranglétrán; a francia vous, az angol you, az orosz ds gyakorlatilag mindenki megszólítására alkalmas. Ha tehát az olyan változások okait keressük, amelyek közvetlen társadalmi-gazdasági okokkal, körülményekkel (például a letelepedô magyarok életformaváltásával) nem magyarázhatók, az egyidejû nyelvi változatok kutatása s az itt feltárt tényezôk általánosítása sok támpontot adhat. Persze az egyes változások közvetlen okaira még így sem tudunk fényt deríteni: nem 135

135 III. A NYELV VÁLTOZATAI tudjuk, miért tûnt el az ezredforduló elôtt a mély hangrendû (hátsó nyelvállású) i, miért halt ki az isá, miért kezdték el az -ik képzôt nemcsak a visszahatás kifejezésére használni, és így tovább. 11. Lehetnek azonban a nyelvi változásoknak prózaibb, mindennapibb okai is, amelyek bárki által könnyen megfigyelhetôk. Amikor például a kisgyerek már folyékonyan tud beszélni, de a nyelv számos részrendszerét még nem ismeri tökéletesen, gyakran lep meg bennünket ilyen vagy ehhez hasonló képzôdményekkel: kôt, isztam, bántsuk, a követ, ittam, bántjuk helyett. Mint láttuk, az ilyen analógiás fejlemények egyszerûsítések eredményei; szótöveket, ragozási részrendszereket az általánosabb sémához igazítanak, a rendhagyó egyedi eseteket beillesztik az ésszerû rendbe. A szlávból például a kapál igét gyakorlatilag ebben a formában vettük át, s mivel az -l akkoriban aktív igeképzô volt, és voltak olyan szópárok, mint kasza kaszál, analógiásan kialakult az átadó nyelvben sohasem létezett kapa szó: a rend helyreállt (ugyanígy például: perel per; jagnyéd jegenye, vö. kecske kecskéd). A többféle múlt idô végképp kiveszett a magyarból, és az ikes ragozás is visszaszorult; ezekben a jelenségekben is az analógiás, az egyszerûsödés felé mutató változásokat érdemes látni. Az egyszerûsödés azonban sok esetben csak látszólagos, máshol meg kell fizetnünk érte. Elképzelhetô például, hogy a rendkívül bonyolult magyar igekötôrendszer (például számol, megszámol, leszámol, felszámol stb.) részben az igeidôk leépülésének köszönheti kialakulását. Biztos, hogy az angol végzôdések eltûnésének kell végsô soron felrónunk, hogy a mai angolban kötött a szórend máskülönben az alanyt, a tárgyat és a részeshatározót nem tudnánk megkülönböztetni (például John gave Paul the book, szó szerint: János adta Pál a könyv, azaz: János adta Pálnak a könyvet ). Az egyszerûsödés ellen dolgozik a nyelvi norma, a nyelvhelyesség védelme is. A régies nyelvi változatoknak ma is nagy a tekintélyük nem utolsósorban azért is, mert magának a mûveltségnek, illetve az ezt hordozó rétegnek viszonylag nagy társadalmi presztízse van. Konzerváló hatásának köszönhetô például, hogy a már régóta kihalófélben lévô ô aludnék vagy azt várnók alakok még mindig léteznek. A legerôsebb konzervatív hatása mégsem a nyelvhelyességi mozgalmaknak, hanem az írásnak, pontosabban az írástudás elterjedésének és a helyesírás szabályozásának van. Ma Magyarországon nyilvánosan írni csak egyféleképpen lehet: az ún. akadémiai helyesírás szerint. Ez az, amit ha több-kevesebb sikerrel is mindenkinek tanítanak az iskolában. Az írás maga is jóval konzervatívabb a beszédnél: vannak nyelvek, melyekben több évszázaddal ezelôtti kiejtést ôriztek meg (angol, francia). A magyarban például kétségkívül az írásnak köszönhetô, hogy az egyébként rövid szókezdô o-val ejtett óvoda, óvónô stb. szókat sokan hosszú ó-val ejtik (de vö.: ír iroda és írógép). 12. Végül van még egy kérdés, amire választ tudunk adni. Pontosabban szólva, még nem feleltünk annak a kérdésnek a másik felére, hogy miért lehetséges egyáltalán a nyelvi változás. Azaz, mi biztosítja, hogy a beszélôk megértik egymást, miközben nyelvük változik? Ha kimondva nem is, a válasz lényegében benne van az eddigi fejtegetésekben. Egyrészt sem a nyelvi 136

136 9. A változó nyelv rendszer egésze, sem egyes részrendszerei soha nem borulnak fel, csupán rendszer voltukat megôrizve átrendezôdnek. Gondoljunk csak arra, hogy nem nehéz megértenünk sem a dunántúli, sem a szegedi embert, bár nyelvjárásuk hang- és nyelvtani rendszere, szókincse különbözhetik a miénkétôl. Az egy idôben, egy nyelvközösségben folyamatosan együtt élô változatok mindig is kölcsönösen érthetôek voltak. Másrészt maguk a változások az egyes emberek élettartamához képest rendkívül lassan mennek végbe. A korábban felvázolt ómagyar hangváltozás évig tartott, és mindig csak a rendszer egy kicsiny része vett részt benne: a két különbözô teljes rendszer sohasem szembesült egymással. És ha a Halotti Beszéd megértésével elôtanulmányok nélkül gondjaink vannak is, a négyszáz évvel ezelôtti Balassi-verseket (talán egy-két szó kivételével) tökéletesen megértjük. A nyelvek története a XIX. században önállósult nyelvtudománynak elsô és ma is egyik igen érdekes területe. Népek múltjába világít be, s mai nyelvhasználatunk sok furcsaságára ad nemcsak kielégítô, de érdekfeszítô magyarázatot. Ne felejtsük el azonban, hogy csak azoknak a nyelveknek tudjuk teljes biztonsággal kutatni a történetét, amelyeknek viszonylag régi írásbeliségük és/vagy pontosan azonosítható rokonságuk van. Ez pedig a nyelveknek elenyészôen kicsiny hányada; számtalan afrikai, indián vagy polinéz nyelv történetérôl csupán sejtéseink lehetnek, s találgatásainkhoz is bonyolult és hosszadalmas munkára van szükség. 137

137 10. A NYELVEK SOKFÉLESÉGE 1. Szinte amióta felfedezték az emberek, hogy a magukén kívül más nyelvek is vannak a világon, azóta próbálnak rájönni, miért is van ez így, és hogyan keletkezhettek a különbözô nyelvek. Igaz, a magyarázatok indítóokai régebben egészen mások voltak. A monda szerint i. e. 650 körül egy egyiptomi fáraó két csecsemôt neveltetett föl egy pásztorral, szigorúan meghagyva neki, hogy ne beszéljen a gyerekek elôtt. Így kívánta kideríteni, milyen nyelven szólalnak meg elôször a fáraó szerint ez a nyelv lehetett ugyanis a legôsibb. A bibliai Bábel torony közmondásos története a nyelvek különbözôségét igyekezett megokolni. A magyar nyelv múltbeli héber és mai sumer rokonítói nyelvünk ôsi voltát törekedtek bizonygatni. Körülbelül 3-4 ezer nyelvrôl tudunk, amit most is használnak vagy valamikor beszéltek a világon. S tekintet nélkül arra, hogy egymilliárdnyian beszélik-e, mint a kínait, vagy pedig csak egyetlen ember, mint a 70-es években a szibériai kamassz nyelvet, minden nyelv teljes, egyenrangú és önálló egész, amely elsô látásra minden vonásában különbözik a többi nyelv túlnyomó többségétôl. Hogyan lehet rendet vágni az eltéréseknek ebben a rengetegében? Milyen alapon lehet a nyelveket egymással összehasonlítani? Az egyik válasz a nyelvek történetének kutatásából következik: ha két nyelvrôl kimutatható, hogy valaha egy nyelv különbözô változataiként léteztek, vissza kell menni a közös ôsig, és fel kell tárni a történetileg magyarázható szabályos változásokat. Ezek a változások azután megmutatják a hasonlóságok és eltérések mértékét és természetét is. 2. Amint a nyelvi változásban, a nyelvhasonlításban is a hangmegfelelések ötlenek leginkább szembe. Az újlatin nyelvek esetében, mivel még elôdjüket, a klasszikus latint is ismerjük, viszonylag könnyû dolgunk van. A francia és az olasz nyelv megfelelô szavaiban például a népi latin szókezdô k hangja a táblázatban bemutatott változásokon ment át. (A középsô példákat a klasszikus latinból adtuk meg, a kiejtést hozzávetôlegesen tüntetjük fel az írott formák alatt: az a n orrhangzós a-t jelöl, az u a félig ejtett u utáni a-t.) 138

138 10.1. táblázat. Példák az újlatin nyelvek rokonságára Olasz Latin Francia costa costa côte kosztá kosztá kot oldal corpo corpus corps korpo korpusz kor test chiave clavis clef kiáve klávisz klé kulcs croce crux croix krócse kruksz kr u á kereszt cantare cantare chanter kántáre kántáre sa n té énekelni caro carus cher káro kárusz ser kedves cera cera cire csérá kérá szir viasz cento centum cent csento kentumsza n száz città civitas cité csittá kívitász szité község 10. A nyelvek sokfélesége Az olasz és francia példákban a szókezdô hangok nem közvetlenül feleltethetôk meg egymásnak, hanem azokon az eltérô hangváltozási szabályokon át, amelyek a mindkettô közvetlen elôzményét jelentô népi latinból eltérô irányokba vitték az eredeti szókezdô k-t. A franciában az elülsô nyelvállású magánhangzók (i, e) elôtt a k végül is sz-re módosult, az olaszban viszont cs-re. Továbbá a franciában rövid vagy hosszú á elôtt a k-ból s lett. Az olasz viszont az összes mássalhangzó és hátul képzett magánhangzó elôtt megôrizte a k hangot. 139

139 III. A NYELV VÁLTOZATAI Az újlatin nyelvek rokonsága a napnál is világosabb, hiszen fejlôdésük szinte a szemünk elôtt zajlott le: történeti dokumentumok, a fennmaradt elôzmény, a latin és a szabályosan eltérô ugyanolyan vagy hasonló jelentésû szavak mind egyszerre bizonyítják e tényt. 3. Amikor nincs írásos emlékünk a közös ôsrôl és mondanunk sem kell, hogy ez az általános eset, de a hasonló jelentésû szavak hangalakja ugyanilyen módon mutat szabályos eltéréseket, szintén biztonsággal feltételezhetjük, hogy létezhetett egy olyan alapnyelv, amelyre az e szavakat tartalmazó nyelveket visszavezethetjük. Hasonlítsuk össze a táblázat adatait (csak a mai kiejtést jelöljük ismét hozzávetôlegesen) táblázat. Példák a germán nyelvek hasonlóságára Jelentés Angol Holland Német Dán Svéd ház ha u sz hö ü sz ha u sz hú g sz húsz egér ma u sz mö ü sz ma u sz mú g sz músz kint a u t ö ü sz a u sz ú g dz út Ennél persze sokkal több akár az efféle, akár a más típusú megfelelés, amely egy nyelven belül azonos, a nyelvek között szabályszerû sémába rendezôdik. Ésszerû tehát feltenni, hogy a mai angol, holland, német, dán és svéd (és még jó néhány) nyelv egy közös ôsgermán nyelv nyelvjárásaiként kezdte önálló életét, e nyelvek mai hangrendszerének egymástól való eltéréseit a közös ôsgermán hangrendszer szabályszerû történeti változásai magyarázzák. De milyen lehetett a szavak ôsgermán nyelvi formája? Amikor ezeket a szóalakokat a kutatók visszaállítják, rekonstruálják, akkor az egyes nyelvek történetének adataiból és a hangváltozások általános törvényszerûségeibôl kiindulva feltevéseket fogalmaznak meg, amelyekre közvetlen bizonyítékokat valószínûleg sohasem lehet majd találni, hiszen például ôsgermán nyelvi emlék szinte kizárt, hogy létezzék. A táblázat szavainak esetében valószínûnek tartják, hogy az ôsgermán formák *húsz, *músz és *út voltak (a csillag itt nem helytelen, hanem feltett, azaz nem adatolt szót jelöl). Az újlatin és a germán (valamint a szláv) nyelvek rokonságát valójában soha nem is volt szükséges nagy tudományos apparátussal bizonygatni, olyannyira hasonlítanak egymásra. A nyelvek történeti összehasonlításának tana, amely az önálló nyelvtudomány megjelenését is jelentette, az óind irodalmi nyelv, a szanszkrit felfedezésével kezdôdött. A XIX. század elejétôl fogva egyre világosabbá vált, hogy sok európai és néhány, Indiában és környékén beszélt nyelv mai és korábbról adatolható hasonlóságai nem lehetnek véletlenek. Lássunk három példát (10.3. táblázat). 140

140 10.3. táblázat. Példák az indoeurópai nyelvek rokonságára 10. A nyelvek sokfélesége Nyelv anya halál, meghal hét óangol módormordhorszeofon latin mátermorti szeptem óind mátár mr, mará szaptá tokhár mácar örmény mair ógörög mátermortósz heptá óír máthir ír marth szecht ófelnémet moutermord szíbun lett máte ószláv mati mireti szedmi litván mote n albán motre walesi marw Ha az eltérések nagyobbak is, továbbra is rendszeresek. Ez késztette a XIX. századi nyelvészeket arra, hogy egy közös indoeurópai alapnyelvre vezessék vissza a felsorolt nyelveket. Eszerint az alapnyelv az egyes népcsoportok elvándorlása, elszigetelôdése következtében tagolódott szét különálló nyelvcsaládokra, majd a népek további története során önálló nyelvekre. Néhány nyelvcsaládot, illetve nyelvet kiemelve a nyelveknek ezt a származástörténetét a táblázatban mutatjuk be. 4. Az indoeurópai nyelvek összehasonlítása nagy lendületet adott a több ezer éves írott emlékekkel nem rendelkezô nyelvek és nyelvcsaládok összefüggésének kutatásaihoz. Így találtak egyre több bizonyítékot a magyar nyelv finnugor, illetve tágabb körben uráli rokonságára. A táblázatban foglaljuk össze a megfeleléseket (kiejtés szerinti alakokban). Természetesen a nyelvhasonlítás az uráli nyelvek esetében is a szabályos hangmegfeleléseket keresi, s ennek nyomán állítja fel hipotéziseit az alapnyelvi hangrendszerrôl. Hadd adjunk erre is egyetlen példát, melyben két ugor nyelvet vetünk össze (10.1. ábra). Még ebbôl az igencsak vázlatos nyelvhasonlításból is kiderül: voltak hangváltozási szabályok, melyekben a vogul és a magyar egyenlôen vett részt (a rövidülés), és voltak olyanok is, amelyeket már csak a magyar önálló történetére tehetünk fel (zárhangból réshanggá változás). Ilyen jellegû meggondolások alapján az uráli nyelvek története és rokonsága is ábrázolható a már ismert sémában (10.6. táblázat). 141

141 III. A NYELV VÁLTOZATAI táblázat. Az indoeurópai nyelvek rokonsága INDOEURÓPAI Nyelvcsalád i. e i. e i. e./i. u. i. u Ma ind védikus klasszikus hindi, urdu szanszkrit szanszkrit bengáli indoiráni az Aveszta afgán, iráni nyelve pehlevi perzsa, kurd északi lengyel, cseh keleti orosz szláv ukrán, belorusz déli óegyházi bolgár, szláv szerbhorvát keleti gót északi óészaki norvég germán izlandi óangol angol, nyugati ófelnémet német klasszikus vulgáris portugál latin latin spanyol itáliai francia olasz román mükénéi homéroszi koiné újgörög görög görög klasszikus görög 142

142 FINNUGOR SZAMOJÉD UGOR FINN-PERMI táblázat. Példák az uráli nyelvek hasonlóságára 10. A nyelvek sokfélesége Nyelvcsalád Nyelv magyar te két szem fa megy/ tél kô/köv menobi- vogul kit sem -pa men- tel kô ugor osztják kät szem men- tal kev permi zürjén te k-ik szin pu mun- t-il ki votják ton k-ik szin pu m-in- tol kô cseremisz tenj kot szinze pu mij- tel kü finn- mordvin ton kafta szeljme telje kev volgai finn szinä kakszi szilmä pú mene- talvi kivi lapp ton k-ikt csalbme manna taleve északi nganaszan tona sziti szew fȧ men- nyenyec szigye szew minjdéli szelkup tan szitte szei pó min- MAGYAR szó hang szabály kéz hab k h elöl képzett magánhangzó elôtt megmarad hátul képzett magánhangzó elôtt réshanggá változik feltett alapnyelvi hang k VOGUL szabály hang szó jelentés kát kéz k kup hullám száz tél fa z t f szó belsejében zöngés réshanggá változik szát száz szó elején t t megmarad täl tél szó elején réshanggá változik -pa fa megmarad ravasz róka v szó belsejében zöngés réshanggá változik p p finn repo róka lök öt epe k t p rövidül rövidül -kk- -tt- -ppk t p läkwi ät tép csúszik öt epe ábra. Szabályos hangmegfelelések ugor nyelvek között 143

143 III. A NYELV VÁLTOZATAI táblázat. Az uráli nyelvek rokonsága i. e i. e i. e i. e./i. u közfinn finn alapnyelv finn- észt volgai alapnyelv lapp volgai mordvin finn- nyelvek permi cseremisz alapnyelv permi votják finnalapugor nyelv zürjén alap nyelv ugor ôsmagyar ómagyar magyar alapnyelv ôs- vogul uráli obi-ugor osztják alapnyelv északi nyenyec szamojéd szamojéd nganaszan alapnyelv déli szelkup szamojéd Természetesen nemcsak a nyelvek hangrendszere változott. Már az elôzô fejezetben is bemutattuk, hogy a módosulások a nyelv minden szintjét érintik éppen ezért ütközik néha oly nagy nehézségbe a szabályszerûségek feltárása. A birtokos jelölése például jelentôs mértékben különbözik az egyes uráli nyelvekben; mégis az egyezô vonások sokkal fontosabbak: minden nyelv végsô soron személyes névmásra visszavezethetô elemmel jelöli a birtokost a birtokon a magyar példáknak megfelelô rendben: kez-em, kez-ed, kez-e, kez-ünk, keze-tek, kez-ük. Azonos vonása e nyelveknek az is, hogy a páros testrészekre (szem, fül, láb stb.) egyes számmal utalnak (például Fáj a fülem, de nem: *Fájnak a füleim), és a számnevek után is egyes számú fôneveket használnak (például három kép, és nem: *három képek) szemben például az indoeurópai nyelvekkel. 5. A nyelvhasonlításnak e módszereit nem csak az írásos történettel rendelkezô nyelvekre lehet alkalmazni. Az eddig idézettekhez hasonló összefüggéseket a világ számos nyelvében felismertek. Az érdekesség kedvéért most két, a fentiektôl és egymástól is távol esô nyelvcsoportok közti megfeleléssort mutatunk be (10.7. és táblázat). 144

144 10. A nyelvek sokfélesége táblázat. Nyugati ausztronéz nyelvek Nyelv Feltételezett ausztronéz alap- Jelentés tagalog jávai batak nyelvi forma (Fülöp-szk.) (Szumátra) választ píli g pilik pili pilik hiány orr kúlaη iluη kuraη iruη huraη iguη kulaη iguη táblázat. Algonkin nyelvek Nyelv Jelentés fox potavatomi boldog vagyok nekesateszi nkösatösz ô boldog kesatesziva ksatszö borz sekakva skak nô ihkveva kve A fox és a potavatomi az amerikai indián nyelvek algonkin csoportjába tartozik, melyeket eredetileg az Észak-Amerika keleti felében élô ôslakók beszéltek. A kérdés már most az, hogy e kettô közül melyik tükrözi jobban a feltehetô eredeti állapotot. Mivel írásos adataink nincsenek, elvben egyaránt szóba jöhet bármelyik, hiszen mind a hangbetoldás (skak sekakva), mind a hangkiesés (sekakva skak) érvényes és valószínû lehetôség a nyelvek történetében. Hogy mégis a fox nyelvû szavakról gondolhatjuk, hogy közelebb állnak az eredeti állapothoz, az onnan következik, hogy a potavatomiból nem tudunk egy olyan szabályt megadni, amely a különbözô betoldandó magánhangzókat egyöntetûen megnevezné. Fordítva viszont egyszerûbb dolgunk van: a hangok kiejtését egyetlen szabály magyarázhatja. Ez persze így csupán feltevés. De annyi közvetett bizonyítékunk mindenesetre van, hogy az algonkin nyelvek e csoportja mind a fox nyelvre hasonlít e tekintetben. Ilyen módon tehát a legtöbb nyelv rokonsági viszonyait is meg lehet állapítani: ezt mutatjuk be a ábrán, amely a nagyobb nyelvcsaládokat helyezi el a világtérképen. 6. A nyelvek azonban legtöbbször egyáltalán nem úgy változnak mint a fajok: legfeljebb tovább osztódnak új fajokra más fajokkal sohasem keveredhetnek. A nyelveket beszélô népek viszont történetük során gyakran keveredtek más népekkel, beleolvadtak azokba, átvették nyelvüket, vagy csak nyelvi rétegeket vettek át tôlük mindez sokkal bonyolultabbá teszi a nyelvek közötti összefüggések kutatását. 145

145 III. A NYELV VÁLTOZATAI ábra. A nagyobb nyelvcsaládok 146

146 10. A nyelvek sokfélesége 147

147 III. A NYELV VÁLTOZATAI A délkelet-ázsiai nyelveknek (thai, kínai, vietnami stb.) azt a vonását például, hogy a hanglejtés fonémáját (lásd a Hangok címû fejezetet) egyaránt használják, noha eltérô nyelvcsaládokba tartoznak, azzal magyarázzák, hogy egymással tartósan érintkeztek. Érdekes hasonlóságokat találtak a Balkán környékén beszélt különféle nyelvcsaládokba tartozó nyelvek között is. A szláv nyelvek közé sorolt bolgárban, az újlatin románban és az önálló csoportot alkotó albánban például egyformán a fônév mögött van a határozott névelô : bolgár: trup-at test a, konj-at ló a ; román: om-ul férfi a, munte-le hegy a ; albán: mik-a barát a, djal-i fiú a. Újabb genetikai kutatások, amelyek során az adott nyelveket beszélô közösségekbôl válogatott személyek génállományát hasonlítják össze, nagyobb vonalaiban alátámasztják a nyelvészeknek az egyes nyelvcsaládokról szóló feltevéseit. A gének közös eredetét és az idô síkjára vetített eltéréseit megállapító tudósok azon a nézeten vannak, hogy a mai ember kb ezer évvel ezelôtt alakult ki Közép-Afrikában és onnan három nagyobb kiáramlással hozta létre a ma jórészt a kontinens déli és nyugati részében beszélt afrikai nyelvcsoportot, illetve az ázsiai irány kettéválásával kb ezer évvel ezelôtt a ma az egyenlítô körül és attól délre Óceániától Madagaszkárig tartó övezetben beszélt nyelvcsoportokat (mint például az ausztronéz nyelveket), illetve az eurázsiainak nevezhetô összes többit, beleértve az indoeurópait, az urálit, az akkor még szárazföldi hidat képezô Bering-szoroson Amerikába átvándorolt késôbb indiánoknak nevezett ôslakosok nyelveit (mint az algonkin nyelveket), és így tovább. Ez a genetikai kutatás azt is jól ki tudja mutatni, hogy a nyelvészek által rokontalannak tartott nyelveknek, mint például a Spanyolország északkeleti sarkában és Franciaország ezzel szomszédos területén honos baszknak a beszélôi genetikailag is szigetet alkotnak, és valószínûleg az indoeurópai nyelveket beszélô hódítók betelepedése elôtti európai ôslakók leszármazottai. Jóllehet a nyelvészek többnyire gyanakodva szemlélik a több tízezer évre vonatkozó feltevéseket és nem szívesen állnak a különféle nyelvcsaládok rokonításai mellé, amennyiben a módszer a már bizonyítottnak tekinthetô nyelvrokonságok esetében ezekkel azonos eredményre jut, akkor érdemes próbálkozni a pusztán nyelvészeti eszközökkel a nagy idôbeli távolság és a nyelveknek a génekhez képest rohamos változása miatt a múlt ködébe veszô kapcsolódásokkal is. 7. Mindeddig olyan hasonlóságokat vizsgáltunk a nyelvek között, amelyek ésszerûen belátható, szinte kézenfekvô okokkal voltak magyarázhatók. Természetes ugyanis a hasonlóság, ha egyazon tôrôl származó, egymással rokon nyelvek között mutatkozik, s az is természetes, ha a huzamosabb ideig tartó egymás mellett élés, a nyelvi érintkezés következtében jönnek létre hasonlóságok a nyelvek között. Mutatnak-e azonban egyezéseket, hasonlóságokat olyan nyelvek, melyek közt rokoni kapcsolat nem föltételezhetô, s földrajzilag is igen távol élnek beszélôi egymástól, s így egymásra sem hathattak? Igen, léteznek ilyen hasonlóságok. Már a XIX. században, amikor megfelelô mennyiségû ismeret gyûlt össze a távoli földrészeken beszélt nyelvekrôl is, kimutattak ilyen hasonlóságokat. Mivel akkoriban a szót tekintették a nyelv 148

148 10. A nyelvek sokfélesége alapegységének, a szavak alkatában, felépítésük természetében fedeztek fel szabályosságokat, nyelvek csoportjaira jellemzô tulajdonságokat (ezek közül néhányat más szempontból már a Szavak címû fejezetben is érintettünk). Aszerint, hogy a nyelvek milyen eszközökkel fejezik ki a nyelvtani viszonyítást, megkülönböztettek elszigetelô (izoláló), ragozó (agglutináló) és hajlító (flektáló) nyelveket. Az elszigetelô nyelvek mint például a kínai vagy olyan kelet-ázsiai nyelvek, mint a thai, a burmai vagy a khmer szavai többnyire egyszótagú tövek, amelyekben a nyelvtani viszonyok kifejezésekor, a mondatokban semmiféle változás nem történik. Az ilyen nyelvek a nyelvtani viszonyokat a szavak sorrendjével fejezik ki. A kínaiban például a tövek következô sorrendje: wo én kaoszu mondani ni te azt jelenti: én mondom neked ; a ni kaoszu wo sorrend viszont ezt: te mondod nekem. A ragozó nyelvek szavaiban a tô elé vagy mögé ragadnak különféle szóelemek (morfémák), melyek a nyelvtani viszonyokat jelölik. A török nyelvekben vagy jó néhány amerikai indián nyelvben, de a mi nyelvünkben is ez a grammatikai viszonyok kifejezésének egyik legfôbb módja. A magyarban csak kivételesen halmozható annyi szóelem egyetlen szó keretei közé, mint a megszentségteleníthetetlenségeskedéseiteket szószörnyetegbe, de van néhány olyan nyelv (ezeket a ragozó nyelvek szélsôséges típusaként bekebelezô nyelveknek is nevezik), ahol tipikusan a mondat összes nyelvtani viszonyát egyetlen szó közegében jelölik. A Nem érti, amit mondok összetett mondat például a takelma indián nyelvben így alakul: Anijokkoinehdek. (Szóelemenkénti fordításban: ani- nem ; -jokkoi- tud ; -ne- mond ; -h- -ás ; -dek enyém.) A nyelvek harmadik típusában, a hajlító vagy idegen szóval flektáló típusban a mondatbeli viszonyokat és a szavak jelentésváltozatait a szótövek hangjainak megváltozása jelöli. Tekintsük példaként az alábbi német szóalakváltozatokat jelentéseikkel együtt (további példákat a Szavak címû fejezetben adtunk): sprechen spricht sprach gesprochen Spruch Sprüche beszélni beszél beszélt beszélve mondás mondások Egy-egy nyelv többféle típus jegyeit is viselheti kisebb-nagyobb mértékben, s története során fokozatosan átalakulhat egyik típusból a másik típusba. 8. Nemcsak a szó, hanem a mondat alkata is mutat szabályosságokat, hasonlóságokat a különbözô rokonságilag és területileg egymástól távol álló nyelvekben. Az esetjelölések (alany-, tárgy- stb.) azonosítása vagy a szórend rögzített volta alapján, másrészt az alany nyelvtani kategóriájának a cselekvô fogalmával való rendszeres (bár nem kizárólagos) azonosíthatósága folytán minden nyelvben meg lehet állapítani az alapvetô mondatrészeket: az alanyt, az állítmány igéjét, a tárgyat stb. Hasonlóképpen meg lehet mondani, milyen típusú 149

149 III. A NYELV VÁLTOZATAI jelzôs szerkezetet, mellékmondatokat stb. használ az illetô nyelv. Amikor pedig már eddig eljutunk, megint csak meglepô következtetésekhez érkezhetünk el. A fôbb mondatrészek (alany, ige, tárgy) elvben hatféleképpen helyezkedhetnének el, a világ nyelvei alapszórendjükben mégis csak négy változatot használnak ki (kezdôbetûkkel rövidítve): A-I-T, A-T-I, I-T-A, I-A-T. Úgy látszik továbbá, hogy ezeken belül is két jellegzetes típus van: az IGE TÁRGY, illetve a TÁRGY IGE sorrendet következetesen használó nyelvek. A típusok felállítása nem üres játék: a mondatrészek rendje ugyanis szoros kapcsolatban látszik lenni egy csomó további sorrendi sajátossággal. Lássunk erre is példát: egyik forrásunk a szingaléz, amelyet Sri Lankában (Ceylonban) beszélnek és A-T-I sorrendû nyelv; a másik az ír nyelv, amely I-A-T rendû. (Egyébként mindkettô az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozik.) táblázat. Szórendi típusok SZINGALÉZ 1. Alap- Jón ballave däkka. Chonaic Seán an madadh. szórend János (a) kutyát látta. Látta János a kutyát. A T I I A T 2. Jelzôs Jón tadi ballave däkka. Chonaic Seán an madadh mór. szerkezet János (a) nagy kutyát látta. Látta János a kutyát nagy. MELLÉKNÉV FÕNÉV FÕNÉV MELLÉKNÉV 3. Vonatkozó Mas kápu ballave Jón Chonaic Seán an mellékmondat däkka. madadh a d ith an fheoil. Húst evett kutyát János Látta János a kutyát, amely evett látta. húst. MONDAT FÕNÉV FÕNÉV MONDAT 4. Kérdôszó Jón ballave däkka de? An bhfaca Seán an madadh? János kutyát látta vajon? Vajon látta János a kutyát? MONDAT KÉRDÕSZÓ KÉRDÕSZÓ MONDAT 5. Összetett daha tune, daha hate trí déag, seacht déag számnevek tíz három, tíz hét három tíz, hét tíz 6. Névutó janéle indela ón fhuinneog vagy elöljáró ablak -ból -ból ablak ÍR Nem folytatjuk, ebbôl is látszik: minden fordítva van az egyikben a másikhoz képest. De hiszen nem is ez az igazán érdekes az illetô nyelvtípusok számára, hanem inkább az, hogy egyformán fordítva legyen: a szingalézben minden módosító értelmû kifejezés megelôzi a módosítottat, az írben min- 150

150 10. A nyelvek sokfélesége den módosító értelmû kifejezés követi a módosítottat. Ha pedig a mondat központi eleme az ige, akkor a mondatrészek az ige szempontjából módosító értelmûek, s így válik igazán érthetôvé e két ellentétes rend. 9. Az eddig elmondottakból úgy tûnhetik, hogy anyanyelvünket, a magyart (de még az általunk jobban ismert idegen nyelveket, az oroszt, a németet, az angolt és a többit is) nehéz a fönt felsorolt szóalak szerinti vagy mondatrend szerinti típus valamelyikébe egyértelmûen belesorolni. Hiszen kivételszerûen emlegettük a mintegy 15 szóelemet tartalmazó szószörnyeteget, s bár mondatbeli szavaink tipikusan több, egymáshoz ragasztott morfémát tartalmaznak, nyelvünk esetenként hajlító eszközzel is él (például szép, szebb; hó, havat stb.), s tudunk oly mondatot is alkotni, amely tövek egymásutánjából áll, s ha ugyanezeket a töveket más sorrendbe állítjuk, más jelentésû szószerkezetet kapunk vagyis föllelhetjük az izoláló típus jegyeit is nyelvünkben sok lány szép, ill. sok szép lány). Mondatrend tekintetében pedig az elôzôekben felsorolt hat mutató közül a magyar a 2., az 5. és a 6. tulajdonság tekintetében egyértelmûen a szingalézhez hasonlítható, viszont ha alapvetô mondatrészeinek sorrendjét tekintjük, a közlés igényeitôl függôen, különbözô hangsúlyozással szinte bármely sorrend elôfordulhat benne. Vonatkozó mellékmondatait megalkothatjuk a szingalézhez és az írhez is hasonló módon; ami pedig a kérdôszó helyét illeti, az -e kérdôszócska a szingalézhez hasonló helyet foglal el a kérdô mondatokban, a vajon viszont az ír rendet követi, vagyis tipikusan a mondat élén áll. Azt jelenti-e mindez, hogy a típussajátosságok csak egyes nyelvekre érvényesek, mások nem követik ôket? Nem, másképp áll a helyzet. A nyelvek összehasonlítása révén fölfedezett nyelvi típusok az összefüggéseknek, szerkezeti sajátosságoknak olyan nyalábjai, amelyek révén az egyes nyelveket tanulmányozó ember szabályszerûségeket tud megállapítani a nyelvek közt. Ritka az a nyelv, amely szélsôségesen tiszta típust valósít meg (mint például a bekebelezô nyelvek, avagy a mondatrészek sorrendje tekintetében a szingaléz, illetve az ír nyelv), s ez érthetô is, hiszen minden nyelv minden idôben változik azoknak a tulajdonságoknak a tekintetében is, amelyeket egy-egy nyelvi típus jellegzetes jegyeként emelünk ki. Hogy végül is jogosak-e azok a nyelvi típusok, amelyeket ily módon a nyelvész a nyelvek összehasonlítása révén elvon, absztrahál, azt onnan tudhatjuk meg, hogy sikerül-e segítségükkel a nyelvek állapotát és változását kielégítôen, szabályokba foglalva megmagyarázni. A magyar nyelv látszólagos összevisszasága rögtön logikussá, érthetôvé válik, ha történetileg tekintjük. A finnugor, illetve uráli nyelvcsaládhoz tartozó nyelvek mai állapotának összehasonlításából, valamint más módszerekkel feltárt történeti elôzményeibôl kiderül, hogy ôsibbek, régibb állapotot ôriznek azok a típussajátosságok, amelyek a szingaléz mondatrész-sorrendi jegyeket követik, s új fejlemények azok, amelyek ettôl eltérnek. A típussajátosságok segítségével így azután meghatározhatjuk, hol tart nyelvünk a típusok közötti változás folyamatában. 151

151 11. A MARADANDÓ NYELV 1. A civilizált, írni-olvasni tudó ember szemében a nyelvvel eltéphetetlenül összekapcsolódik annak írása. A laikus úgy véli, hogy valamely nyelvet alapvetôen jellemez az, milyen írásmóddal szokták lejegyezni: balról vagy jobbról kezdik-e a sort, vagy éppen függôlegesen haladnak lefelé; az írásjelek hangokat képviselnek-e vagy fogalmakat jelölnek; zsinórszerûen egybekötik-e a jeleket vagy külön-külön írják; és így tovább. Például úgy tûnhet, hogy a kínai nyelv fô jellemzôje a jobboldalt fönt kezdôdô, függôleges oszlopokban lefutó írás, mely sok ecsetvonásból összetett, négyzetességre törekvô jelekbôl áll: Kínai (pekingi) nyelvû szöveg; kínai írás Valójában mindez csak a kínai írást jellemzi, de nem magát a nyelvet. A fenti szöveget így is le lehet írni s ettôl még kínai marad: Shang-ti lien-ai shi ren, shen chï tsiang tuh-seng Tsï ts ï-kih t a-men, kiao fan sin T a tih puh chï mieh-uang, pih teh iong-seng. Ugyanaz a szöveg, egyfajta latin betûs átírással 152

152 Igaz, egy-egy nyelvnek és beszélôinek sorsával rendszerint összefügg, hogy milyen írással jegyzik le nyelvüket. Vessük össze az alábbi szerb és horvát példát (szövegeink többnyire bibliafordításokból vett részletek): Åth Mjue nfrj jvbkmt cdbåtn lf åt b cbyf cdjåtuf åtlbyjhjlyjuf lfj, lf yb åtlf yrjåb uf dåtheåt yt gjubyt, ytuj lf bvf ;bdjn dåtxyb. Szerb nyelvû szöveg; cirill írás Jer Bogu tako omilje svijet da je i sina svojega jedinorodnoga dao, da ni jedan koji ga vjeruje ne pogine, nego da ima Život vječni. Horvát nyelvû szöveg: latin betûs írás 11. A maradandó nyelv Aki ismeri a cirill betûket, meg tudja állapítani, hogy a két szöveg hangról hangra megegyezik! Akkor hát egy szöveg ez vagy kettô? Nyelvészeti szempontból egyetlen (szerbhorvát) szöveggel állunk szemben, melybôl késôbb két kultúrközösség, két nemzet fejlesztette ki (még ma is nagyrészt egybevágó) nyelveit: a szerbet és a horvátot. A keletebbre élô szerbek pravoszláv vallásúak, a nyugatabbra élô horvátok hagyományosan katolikusok. Kétféle írásuk a kétféle vallást tükrözi; a múltban a betûvetés a papok dolga volt, s ôk egyházuk hivatalos írását használták a pravoszlávok a cirill betût, a katolikusok a latin betût. Ugyanígy különült el Indiában a hindi nyelv mohamedánok által használt változata urdu néven, arab betûkkel írva (lásd alább a szemelvények között). Mindez bármilyen fontos is nem központi nyelvészeti kérdés. A nyelvész azt vizsgálja: milyen hangok léteznek valamely nyelvben, ragozzák-e a szavakat, van-e névelô stb. A nyelveket e nyelvi jegyek alapján osztályozza, s nem az írásuk alapján. Példa erre a héber és a jiddis (azaz zsidónémet ), melyek a felületes szemlélô számára igen hasonló nyelvek, hiszen mindkettô a héber ábécé betûivel van lejegyezve, és jobbról balra olvasandó: Héber nyelvû szöveg; héber írás Jiddis nyelvû szöveg; héber írás A két szöveg jelentése is azonos: Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. Ám ha fölolvassuk az elsôt, az valahogy így hangzik: börésít bárá elóhím ét hassámajim vöét háárec; a második pedig így: am anfang hat gott gesafen di himel 153

153 III. A NYELV VÁLTOZATAI und di erde. A hasonló írás ellenére nyelvileg az égvilágon semmi közük egymáshoz. A héber, a zsidók ôsi nyelve, a sémi nyelvcsaládba tartozó, az arabbal rokon nyelv; a jiddis viszont nem más, mint a német nyelv egy zsidók által beszélt változata. E két példa egy XIX. század eleji német zsidó kiadványból származik: a szent szöveg mellett szerepel annak jiddis fordítása, hiszen az olvasók anyanyelve ez utóbbi volt; ám nem illett volna zsidó vallásos kiadványban rendes (latin betûs) német szöveget szerepeltetni, minthogy a latin betûs írást a kereszténység kulturális hagyományával azonosították. De nemcsak ezért kell a nyelvésznek az írást másodlagosnak, járulékosnak tekintenie. Számtalan nyelv van a világon Európán kívül minden földrészen, melynek sosem volt és ma sincs írásbelisége. Ezeket szokás volt primitív nyelveknek nevezni, pedig csak az ôket beszélô nép vagy törzs életkörülményei primitívek; maguk a nyelvek mint azt a róluk készült tudományos leírások bizonyítják semmivel sem egyszerûbbek vagy szegényesebbek az írással rendelkezô ún. kultúrnyelveknél (vö. az Állati kommunikáció emberi nyelv címû fejezet 7. pont). Igaz, szókincsük nem tud különbséget tenni orvos és kuruzsló, vagy táncdal és sanzon között de hát az ô világukban erre nincs is szükség. Gyakori viszont, hogy a saját szóbeli irodalmuk mûfaji kategóriáira sok elnevezésük van, amiképpen a különbözô gyógyító emberek (kuruzslók, füvesek, vajákosok, csontkovácsok stb.) megnevezésére is finom megkülönböztetéseik vannak. Ne feledjük: a ma írásbeliséggel rendelkezô nyelvek is primitív nyelvként kezdték, és az írás megjelenése mindenütt késôbbi a civilizáció megjelenésénél. Minden nyelv már elsô leírásának pillanatában (így a magyar is a XI. században) kiforrott, összetett, teljes értékû rendszer, s ezen az írásba foglalás vajmi keveset változtat. Az egyén életében is elôbb jelenik meg a beszéd, s jóval késôbb (vagy sohasem) az írás. A hatéves magyar gyermek, amikor iskolába kerül, s megtanul írni-olvasni, már tud magyarul. Szókincse persze szegényesebb a felnôttekénél, de ez mennyiségi kérdés: ha nyelvtudása gyarapodik is, nagyobb minôségi változáson már nem megy át. 2. Írás körülbelül hatezer éve létezik. Legrégibb formája a piktogram, vagyis a kép; a kacsa szót egy kacsa rajzával írjuk le. Ehhez még valójában nem kell tudni olvasni, hiszen aki ránéz, rögtön látja, mi van odaírva: kacsa. A piktogramok aztán a használat során annyira leegyszerûsödhetnek, vázlatszerûvé válhatnak, hogy az avatatlan szemnek már semmit sem mondanak, olvasásukat külön meg kell tanulni. Ilyen a mai kínai írás, de ilyen fejlôdés eredménye volt az ékírás is, mely az i. e. III I. évezredben a Közel-Keleten a legfontosabb írásrendszer volt. Hamarosan megjelenik ezek mellett az ideogram, vagyis az elvontabb fogalmak képi ábrázolása: például a szél szót egy hajladozó fa képével írjuk le. Ezek elolvasásához már mindenképp tudni kell a kódot, a konvenciót, vagyis hogy a jel nem hajladozás-nak vagy fá-nak, hanem szél-nek olvasandó. A képi alapú írások súlyos gyengéje, hogy a többféle olvasat lehetôségét igen nehéz kiküszöbölni, különösen elvontabb közlendôk esetén. Azt még elég egyszerûen leírhatjuk némi konvenció alkalmazásával, hogy Három bárka 154

154 11. A maradandó nyelv Képjelek egyszerûsödése ékírásjellé; kéz, hal, csillag, madár Óegyiptomi nyelvû szöveg; hieroglif írás 155

155 III. A NYELV VÁLTOZATAI gabonát elindítottunk a folyón lefelé, de már a Hiába vártuk a fáraót tegnap mondatot nagyon nehéz ábrázolni. Bevezethetünk ugyan egy hiába jelentésû ideogramot (például összetört köcsög?, nyíl elôl félreugró vad?), de végül nyilvánvalóvá válik: a legjobb és leggazdaságosabb, ha nem a szavak értelmét, hanem a hangalakját próbáljuk meg írásban rögzíteni. Efelé már a régi egyiptomiak is tettek lépéseket, s elkezdték például a kacsa jelét minden olyan szójel elé odaírni, mely (képzeletbeli magyar példánkat továbbvive) a kiejtésben k-val kezdôdött. Például ha kész fogalmára egy befedett ház jele szolgált, az eléje írott kacsa jel emlékeztette az olvasót, hogy itt nem befedett és nem ház olvasandó, hanem valami k hanggal kezdôdô szó, azaz kész. Ez az úgynevezett akrosztikus elv, amikor egyes piktogramok az általuk jelölt dolog kezdôhangját, nem pedig fogalmi értelmét jelölik. Innen csak egy lépés a betû, vagyis az olyan gyakran piktogramból származó jel, melynek már semmiféle fogalmi értelme nincs, s csakis valamely hangot (esetleg hangcsoportot, szótagot) jelöl. A betûírás azon a felismerésen alapszik, hogy míg a világban sok-sok ezer fogalom létezik, s mindôjük ábrázolása lehetetlen (illetve az ehhez szükséges konvenciók özönét képtelenség fejben tartani), addig a nyelvekben a fonémák száma igencsak korlátozott, nagyjából harminc és ötven között ingadozó: következésképpen az írásnak nem a világ dolgait kell jelölnie, hanem azokat a hangsorokat, melyekkel a nyelv ezekre utal. Így pár tucat írásjellel azaz betûvel minden olyasmit le tudunk írni, amit szóban el tudunk mondani. E találmányt, tehát az ábécét a föníciaiaknak tulajdonítja a hagyomány, s tôlük terjedt el nyugatra és keletre. (Valószínûleg egy másik sémi nép, az arameusok vagy arámiak az igazi szerzôk.) Egyszerûsége mellett egy súlyos hátránya is van: a jeleknek nincs többé közük ahhoz, amit ábrázolnak. A mai magyarban például a szél három írásjele (grafémája) sz-é-l, de ugyanezek találhatók az élsz szóban is, melynek jelentése pedig egészen más. Vagyis a be- 156 Óperzsa nyelvû szöveg; ékírás (a 3-4 ékbôl álló írásjelek itt már szótagokat jelölnek)

156 11. A maradandó nyelv tûírást csak az érti meg, aki tud az illetô nyelven. Ezért jön zavarba a turista, ha idegen országban az illemhelyeket nem piktogramok (például férfi-, illetve nôi portré) különböztetik meg, hanem mondjuk Lengyelországban a dla mężczyzn és dla kobiat feliratok Kissé túloztunk, amikor azt állítottuk, hogy az írásrendszer és a nyelv között sosincs szerves, jellemzô kapcsolat. Ha ugyanis valamely nép maga teremt a maga számára írást, akkor az ilyen saját (autochton) írásrendszer általában az ottani nyelv jellemzôihez igazodik. A kínai nyelv szavai lévén a kínai izoláló nyelv mind egytagúak vagy ilyenekbôl vannak összetéve (olyasféleképp, mint a magyar vasút), azaz minden morféma egy szótag, és minden szótag egy morféma. A kínai írás a morfémák hangalakját nem mutatja (ennyiben piktografikus-ideografikus), de azt igen, hogy a mondatok egytagú morfémák sorából állnak. Egy jel = egy szótag = egy morféma, s ezek pontos sorrendjét (szintaxisát) az írás hûen követi. Minthogy a kínaiban az egyszótagúság és a sorrend a nyelvtan fô szervezô elve (lásd A nyelvek sokfélesége címû fejezet 7. pontjának példáját), a kínai írás tükrözi a nyelv e fontos vonásait. A sémi népek által kifejlesztett betûírás (a föníciai-arámi ábécé) csak mássalhangzókból áll. Kiválóan alkalmas a sémi nyelvek például héber, arab, arámi leírására; nem mintha ezekben nem volnának magánhangzók, hanem mert a tômorfémák jelentését kizárólag a mássalhangzók hordozzák. Ha például egy arab szóban a k-t-b mássalhangzók szerepelnek (ebben a sorrendben!), akkor a szó jelentése biztosan írás -sal kapcsolatos: katab ô írt, kátib jegyzô, maktab iroda, kitáb könyv stb. Itt tehát nem fordul elô az, ami az indoeurópai vagy a finnugor nyelvekben normális, hogy egy mássalhangzóegyüttes olyan szavakban bukkan föl, melyeknek semmi közük egymáshoz, például a magyar k-sz-r a koszorú és köszörû szavakban. A sémi mássalhangzóírás ennyiben tehát tükrözi a sémi nyelvek egy jellemzô tulajdonságát. A sikeres írásrendszereket azonban elôbb-utóbb olyan nyelvek lejegyzésére is alkalmazzák, melyek más szerkezetûek, s ilyenkor szakadék tátonghat írásrendszer és nyelvi rendszer között. Ilyen a kínai írás alkalmazása a japán nyelvre. Nem elég, hogy a japán szavak több szótagúak például az ember jel olvasata (fejezetünk elsô példájában, jobb oszlop, 6. jel) kínaiul ren, japánul hito; a japánban még ragozni is kell a szavakat, s a mondatszerkesztésben sorrendjük is más, mint a kínaiban. (Épp ezért a kínai írás helyett gyakran használják Japánban a szótagokat fonetikusan jelölô ún. katakana írást, lásd alább.) Az arab írást az iszlám hódítás után a perzsa és az urdu nyelvre is alkalmazták, ám ezekben mivel indoeurópai és nem sémi nyelvek a magánhangzók éppoly szerves részei a tônek, mint a mássalhangzók; írásuk így ma is csak megközelítôleg jelöli a tômorfémákat. Az elmondottak fényében kell értékelnünk a görögök nagy horderejû újítását: a föníciai-sémi írás átvételekor bizonyos a görögben nem szükséges mássalhangzót jelölô betûket önkényesen magánhangzóvá minôsítettek, s így született meg az A, E, O és a többi magánhangzót jelölô betû. 4. Az írás kultúrtörténeti produktum, emberi alkotás, melynek megtartása vagy megváltoztatása a mi belátásunkra van bízva ezt magáról a nyelvrôl 157

157 III. A NYELV VÁLTOZATAI nem mondhatjuk el. Az írást tudatosan arra a célra hozták létre bizonyos kultúrák, hogy nyelvüket maradandóvá tehessék, látható jelekké alakíthassák. Az írás ezek szerint kétszeresen önkényes jelrendszer: a magyar sz-é-l betûsor önkényesen jelöli a szél hangsort, mely önkényesen jelöli a mozgó, áramló levegô jelenségét. A hangsor önkényes, mert a szelet a wind vagy a ventus (vagy akár a plüplü) hangsor is jelölhetné; de önkényes a betûsor is, mert a szél hangsort a seel, sale, σηλ vagy ctkm betûsor (vagy egy hajladozó fa képe) is jelölhetné. Olyasféle viszony ez, mint ahogy a csekk jelképe a papírpénznek, mely maga is jelkép: az arany jelképe. Az írás ha nem is könnyen emberi elhatározással megváltoztatható. A török nyelvet az iszlám térhódítása következtében évszázadokon át az arab ábécé betûivel írták ban áttértek a latin betûs írásra, ettôl azonban a török nyelv egy fikarcnyit sem változott: az emberek ezután is ugyanúgy beszéltek, mint az írásreform elôtt. Az írás a kultúrához, az intézményrendszerhez tartozik, olyasféleképpen, mint a viselet, a vallás, a nemi erkölcs vagy az államigazgatás. Ezek általában megváltoznak a nagy történelmi fordulók idején, egyfajta fejlôdést mutatnak a történelem során. Maga a nyelv azonban bár sokat változik nem mutat fejlôdést: a francia nem fejlettebb, mint ókori ôse, a latin csak más. A nyelv változásai továbbá nincsenek összefüggésben a történelmi fordulókkal. Így például a kereszténység felvétele Magyarországon ami a latin betûs írás megjelenését eredményezte a magyar nyelv szerkezetét, felépítését, alapszókincsét nem változtatta meg: a többes számot vagy a múlt idôt ezután is ugyanúgy képezték, továbbra sem vezették be a nyelvtani nemeket legföljebb a szókincs gyarapodott az új vallás és a letelepült életmód szükségleteinek megfelelôen. A nyelv az emberi lényeghez tartozik, nem a kultúrához. Ezért a földkerekség nyelvei (akár ma, akár a múltban) kisebb változatosságot mutatnak, mint az ôket megjelenítô írások, azaz írástól írás jobban különbözhet, mint nyelvtôl nyelv. Minden emberi nyelvben vannak magán- és mássalhangzók, szótagok, szavak, alany és állítmány, névmások stb., tehát bizonyos alapvonások (univerzálék) mindegyikben jelen vannak. Az írásoknak nincsenek ilyen elengedhetetlen alapvonásaik: szinte bármilyenek lehetnek, aminthogy a föld népei zenében, ruházatban, erkölcsben sokkal jobban különböznek, mint anatómiai jellemzôikben. Mivel e fejezetben meg sem kíséreljük az írások változatosságát bemutatni vagy rendszerezni, elégedjünk meg néhány további példával a világ írásfajtáiból. 158

158 11. A maradandó nyelv Ír nyelvû szöveg; régies ír írás (a latin betû egy válfaja) Német nyelvû szöveg; régies gót betûs írás (a latin betû egy válfaja) Görög nyelvû szöveg; görög írás Kopt nyelvû szöveg (Egyiptom); kopt írás (a görög írás egy válfaja) Arab nyelvû szöveg; arab írás Urdu nyelvû szöveg (Pakisztán); arab írás Hindi nyelvû szöveg (India); dévanagari írás 159

159 III. A NYELV VÁLTOZATAI Szingaléz nyelvû szöveg (Ceylon); szingaléz írás (a dévanagari egy válfaja) Sziámi (thai) nyelvû szöveg (Thaiföld); sziámi írás Örmény nyelvû szöveg; örmény írás Grúz nyelvû szöveg; grúz írás 160 Amhara nyelvû szöveg (Etiópia); etióp írás

160 11. A maradandó nyelv Japán nyelvû szöveg; katakana írás Koreai nyelvû szöveg; koreai írás 161

161 III. A NYELV VÁLTOZATAI Angol nyelvû szöveg (óangol, 8. sz.); rúnaírás (ógermán rovásírás) Magyar nyelvû szöveg; székely rovásírás Említsük még meg, hogy létezett a magyar nyelvnek egy régebbi lejegyzési módja, az ún. székely rovásírás. Ezt az írást eredetileg az ótörök (azaz türk) népek használták, és végsô soron sémi eredetû, ugyanúgy, mint a héber, görög, latin ábécé. A magyarok az ótörököktôl tanulták el még a honfoglalás elôtt, s alkalmazták a magyar nyelv lejegyzésére, szükség szerint kiegészítve görög, majd szláv betûkkel. A honfoglalás után a rovásírást a latin betûs írás kiszorította, s csak a székelyeknél maradt meg a XVII. század végéig (ezért hívjuk székely rovásírásnak). Hangsúlyozni kell, hogy a székely rovásírás bármilyen ôsinek tûnik ugyanúgy egy idegen írás alkalmazása a magyar nyelvre, mint a latin betû, tehát semmivel sem magyarabb, mint amaz, ez sem árul el többet a magyar nyelv lényegérôl vagy történetérôl. A rovásírás külsô alakjában az ógermán rúnákra hasonlít, mivel ezt is késsel rótták a felületbe. A fenti szöveget 1515-ben Konstantinápolyban véste kôbe egy ott tartózkodó magyar. A szöveg így szól (szemelvényünk jobbról balra olvasandó, a magánhangzók gyakran nincsenek jelölve, az elsô szó csak zr): Ezer ötszáz tizenöt esztendôben írtákezt. László királyöt követét váratták itt. 5. A betûírások hangjelölô feladatukat csak bizonyos korlátokkal látják el. Elôször is: a betûk tulajdonképpen nem a hangokat, hanem a fonémákat jelölik (Hangok címû fejezet 4. pont), vagyis csak azokat az elemeket, melyeknek jelkülönböztetô szerepük van. Jóllehet más a ront és a kong harmadik hangja, e különbség a magyarban sosem tud két szót egymástól megkülönböztetni, s így nem is kell, hogy ezt az írás jelölje; megfelel ugyanaz az n betû. Ugyancsak más a ch-val jelölt hang a német ich én és Bach szavakban (elôbbi a magyar kapj-beli j-nek, utóbbi a doh-beli h-nak felel meg), ám ez is csak allofonikus különbség (Hangok címû fejezet 5. pont), mivel a német ch ejtését az elôtte lévô magánhangzó szabályozza (az i elöl képzett hang, az a nem). Az írásnak elegendô tehát a fonémákat jelölnie; ám ezt sem teszi maradéktalanul. A tisztán fonémikus írás egyik gátja a hagyományôrzés. A magyar fúj 162

162 11. A maradandó nyelv és súly szavak ugyanarra a j hangra végzôdnek, mégis másképp írjuk ôket, mert néhány nemzedékkel ezelôtt a két hang (a j és a ly) másképp hangzott, s a nyelvközösség nem kíván szakítani az írásos hagyománnyal. Az angol break törni és brake fék ma egyformán bréjk-nek hangzik, ám az írás ôrzi annak a kornak az emlékét, mikor ejtésük még különbözött (brék, ill. brák volt). Nemcsak a régibb alakokat ôrizheti az írás a pontos hangjelölés rovására, hanem az idegenbôl átvett szavak írását is. E szempontból az egyes kultúrák szokása, ízlése erôsen különbözik. Az angolok az idegenbôl átvett szavak írását többnyire meghagyják eredeti formájában, például a francia buffet és chic vagy az olasz cello szókat jó ideje angol szóként használják (és ejtik), írásukon azonban nem változtattak. A magyar írásszokás bátrabban változtat: nálunk e szavakat írásban is megmagyarították, s ma már büfé, sikk, cselló formában íródnak. De az angol bestseller szót nem írjuk besztszellernek, s a görög-latin eredetû mechanika írása is csak félig magyaros: nem mechanica, de nem is mehanika. Az akadémiai helyesírási szabályzat szerint Ha egy... általános fogalmat jelölô idegen szó közkeletûvé válik, eredeti írásmódját a magyar kiejtést tükrözô formával váltjuk fel. Az elv világos, de a gyakorlatban nem könnyû egy-egy szóról eldönteni, hogy általános fogalmat jelöl -e, és hogy mikor jön el a pillanat, amikor közkeletûvé válik. A Szabályzat szerint például Diesel helyett már dízel írandó, de a Celsius helyett nem ajánl celziusz írást. Hogy a Diesel/dízel csakugyan általánosabb fogalom-e, vagy közkeletûbb-e, mint a Celsius nos, errôl kár volna nyelvészeti vagy logikai vitát nyitni. Lássuk világosan: az idegenes vagy honosított írásmód közötti választás inkább hagyomány és ízlés kérdése, mint nyelvészeti elveké. Horvátországban Chopin helyett is Šopen-t, John helyett Džon-t írnak, s minthogy ezt következetesen teszik, az eljárást furcsállhatjuk, de nem kifogásolhatjuk. Ellene dolgozik a tiszta hangjelölésnek az a törekvés is, hogy az írás a morfémákat (az értelemmel bíró szóelemeket) lehetôleg minden elôfordulásukkor ugyanúgy jelölje. Ezt nevezzük a morféma-állandóság elvének, vagy közismertebb nevén szóelemzô írásmódnak. A magyarban a bánt, bánts, bántsd, bántja szavak ugyanazt a BÁNT tômorfémát tartalmazzák, s az írás elébe helyezve a morféma-állandóság elvét a hangjelölés igényének e tényt tükrözi, nem pedig a kiejtést, melyet bánt, báncs, bándzsd, bánytya formában kellene megjeleníteni. Más esetekben a magyar írás a hangjelölés mellett dönt: a nézz, ússz, moss alakokban ugyanaz a -j felszólító jel rejlik, mint az írjban, írásuk mégsem nézj, úszj, mosj azaz helyesírásunk a morféma-állandóság elvét csak a tövekre érvényesíti, a toldalékokra általában nem. A morfémák állandó alakban való írása jelentôsen meggyorsítja az olvasást (a vizuális felismerést), bár már a hangos olvasást nehezebbé teszi; ezt saját bôrünkön tapasztaljuk, ha angolul tanulunk. Az angol írás végletesen ragaszkodik a morféma-állandóság elvéhez. A múlt idô jelét például mindig - ed-nek írják, pedig ejtése a tôvéghangzótól függôen d, t vagy id: seemed kiejtve szímd tûnt, kissed kiejtve kiszt csókolt, ended kiejtve endid végzôdött. A gyermek elemet mindig child-nak írják, pedig ejtése egyes számban csájld, 163

163 III. A NYELV VÁLTOZATAI a többes számú children alakban csild-. Az angol írás tehát az allomorfokról alig-alig vesz tudomást. Egyszerû betûhasználati (azaz technikai ) okai is lehetnek az egy betû egy hang jelöléstôl való eltérésnek. A magyarban a kettôsen (hosszan) ejtett mássalhangzó jele általában a betû megkettôzése: buta vatta, de a kétjegyû betûknél önkényesen csak az elsô jegyet kettôzzük: aszú hosszú (nem hoszszú), kivéve elválasztáskor, amikor is visszaáll a kettôzés: hosz-szú. A németben az s hangot általában sch jelöli: Schule kiejtve súle iskola, de szó elején p, t, k elôtt csak s: Spiel kiejtve spíl játék. 6. A fenti tényezôk hagyományôrzés, idegenes írás, szóelemzés (morféma-állandóság), betûhasználati sajátságok miatt beszélhetünk egyáltalán helyesírásról. Helyesírást akkor emlegetünk, ha egy szó írása eltér az ugyanaz a fonéma ugyanaz a betû elv alapján várható formától. A magyar raktam szó helyesírási szempontból érdektelen (ha tetszik, nincs neki helyesírása), hiszen betûsora a hangsor pontos megfelelôje: r+a+k+t+a+m, leírásához elég ismerni a betûket s azok hangértékét. De már a fogtam szónak van helyesírása, hiszen nem a kiejtés (foktam) szerint kell írni. Megfordítva: fonetikus írásnak szokták nevezni az olyan írásmódot, mely nem veszi figyelembe a helyesírás valamelyik elvét. Vagy azért, mert nem vonatkozik rá semelyik helyesírási szabály (például raktam), vagy azért, mert a leíró valamilyen okból például pedagógiai céllal vagy tréfából vagy akár hiányos mûveltsége miatt figyelmen kívül hagyja a helyesírási szabályokat; például foktam. A fonetikus kifejezés ilyen használata nem egészen azonos a nyelvtudományban használatos értelmével: mint jeleztük, a betûírás voltaképpen nem hangokat, hanem fonémákat jelöl, azaz szaknyelven szólva nem fonetikus, hanem fonémikus. Ha az írás valóban minden hangot, változatot jelölne (s ne feledkezzünk meg a hangsúlyról, hanglejtésrôl sem, Hangok címû fejezet 8 9. pont), elviselhetetlenül bonyolult lenne; igazi fonetikus lejegyzést csak tudományos célra használunk, ez az ún. fonetikai átírás vagy transzkripció, melyet szögletes zárójelbe szokás tenni. A tépj szó fonetikai átírása az egyik ilyen átírási rendszer szerint [te:pç]. Az átírási rendszerek nemzetköziek, tehát azonos hangokra országtól, nyelvtôl függetlenül azonos jeleket használnak. A mindennapi élet nem ezt érti fonetikus íráson, hanem pusztán annyit, hogy az illetô szót az abban a nyelvben megszokott betû hang megfelelések szerint írjuk le; ezért országról országra változó lehet, hogy mi van fonetikusan írva, és mi nincs. Az angolok szemében az ô cheek orca szavuk írása ugyanannyira fonetikus, mint a mi szemünkben a magyar csík, ugyanis az angolban a cs hang szokásos írása ch, az í hangé ee. Egy angol szemében a cheek szót nem is lehetne ennél fonetikusabban leírni. Tudományos fonetikus átírással mindkét szó [t i:k] (vagy egy másik átírási rendszer szerint [čīk]) volna. Az angolban az olasz eredetû cello fonetikus írása ha használnák chello volna, míg a magyarban ugyanez már elfogadottan cselló. A nyelvek rangsorolhatók aszerint, hogy írásuk mennyire fonetikus. A finn csaknem teljesen az, minthogy ugyanazt a fonémát szinte mindig ugyanaz a betû(csoport) jelöli. A magyar is eléggé fonetikus, hiszen a szavak többségét 164

164 11. A maradandó nyelv úgy írjuk, ahogy ejtjük. Az angol viszont igen kevéssé az, mert sok az eltérés ejtés és írás között. Hangsúlyozzuk: a betû hang megfeleléseknek nem kell logikusnak lenniük, csak következetesnek. Abban nincs semmi logika, hogy a magyar gyep kezdôhangját éppen gé-ipszilonnal jelöljük (a dé-ipszilon használata logikusabb lenne), de ez mellékes. A lényeg az, hogy minden, e hanggal kezdôdô szó az írásban gy-vel kezdôdjék. Szó belsejében és végén már nem ilyen tiszta a helyzet, vö. rongy, de mondj. Az albán nyelvben az xh betûkapcsolatot dzs-nek kell ejteni, s ez teljesen fonetikus, mivel mindig így van. Az angolt nem az teszi nem-fonetikussá, hogy a dzs hangot j betûvel jelölik (például jam lekvár ), hanem az, hogy ugyanezt a hangot máskor g-vel jelenítik meg (gentleman úr ), megint máskor di-vel (soldier katona, ejtsd szóldzsör) anélkül, hogy erre biztos támpontja lenne az írónak-olvasónak. Ne feledjük: a nem-fonetikus írás nem feltétlenül jelent káoszt, nem mindig terhes vagy zavaró dolog. A magyar fogtam, mondj, bántsd nem-fonetikus írása nagyon is helyeselhetô, csakúgy, mint a fent idézett angol seemed, kissed, ended múlt idejû alakoké. Hagyomány és választás kérdése, hogy egy nyelv írásrendszere mit tekint fontosabbak: a hangjelölést vagy a morféma-állandóságot, illetve esetleg a hagyomány ôrzését. Minél nagyobb teret enged az utóbbiaknak, annál több lesz benne a helyesírási vagy a külföldi szemével nézve a kiejtési nehézség. 7. Az írás kezdetben szakrális (tehát a vallással, a természetfelettivel összefüggô) tevékenység volt. Kevesen tudtak írni, s tudásuk roppant becsesnek számított, mivel képesek voltak az elszálló szót megragadni, s örök idôkre odakötni kôhöz, fémtáblához, papiruszhoz. Ha valakit írásban áldottak meg, az örökre áldott maradt, hiszen a rögzített szöveg mintegy továbbra is hajtogatta: áldott, áldott. Az írás így a varázslás egy formája volt és talán maradt is. Nem véletlen, hogy az angolban a spell varázs, megbabonázás szót használják a helyesírás, betûzés kifejezésére. Ha nagyon megharagszunk unokatestvérünkre, Olgira, és azt gondoljuk: Olgi dögöljön meg, ezt esetleg mondogatjuk is magunkban vagy barátainknak de attól azért visszariadnánk, hogy e mondatot felírjuk egy papírra és kifüggesszük a szobánkban. Ez olyan volna, mintha valóban a vesztére törnénk. Kezdettôl fogva tehát nemcsak közlô, hanem mágikus funkciója is volt az írásnak, sôt nyilván ez volt az elsôdleges. Mindmáig akkor ismerjük el igazán a törvényeket, szabályokat, ha írásba vannak foglalva. Hol van az megírva? kérdezi a magyar szólás. Képzeljük el, hogy egy presszóban rágyújtunk, és a pincérnô ránk szól, hogy ne dohányozzunk. Elsô reakciónk: körülnézni, hogy ki van-e ez írva valahova. Ha nincs, tiltakozunk: Miért?! Nincs kiírva! Pedig ha ugyanez a pincérnô reggel egy félórával hamarabb bejött volna, írt volna egy Tilos a dohányzás! táblát, és kifüggesztette volna az üzletben, most nem tiltakoznánk. Mi sem mutatja jobban az írás iránti mélységes tiszteletet, mint maga az ábécé, vagyis a betûk hagyományos sorrendje. Ma már senki sem tudja, miért rendezték a régi föníciai és arámi írástudók a betûket (illetve eredetileg az általuk ábrázolt dolgokat, például alef = marha, bét = ház) éppen ebbe a 165

165 III. A NYELV VÁLTOZATAI sorrendbe, mégis ragaszkodunk hozzá. A táblázat mutatja, hogy a sorrend Európában vajmi keveset változott háromezer év alatt: az újonnan alkotott betûket vagy az ábécé végére, vagy a fölöslegessé váltak helyére sorolták be. (Az arab tudósok késôbb átrendezték betûiket egy logikusabb rendbe, de máig él az itt közölt eredeti ún. abdzsad lista. A cirill betûkbôl csak a mai oroszban használatosakat említjük.) táblázat. A föníciai-arámi ábécé fôbb leszármazottai Héber Arab Görög Cirill (orosz) Latin 1. alef ± alif Α alfa F = a A 2. bét» bá Β béta D = v, < = b B 3. gimel à dzsim Γ gamma U = g C (G) 4. dalet Ïœ dál delta L = d D 5. hé ˆ há Ε e-pszilon T = je E 6. váv Ë váu (Υ ü-pszilon) (E = u) *: = zs F (U, V, Y) 7. zajin zá Ζ zéta P = z (Z) *G 8. chet Õ há Η éta B = i, Q = j H 9. tet tá Θ théta 10. jod v já Ι ióta I, J 11. kaf J káf Κ kappa R = k K 12. lamed lám Λ lambda K = l L 13. mem  mim Μ mü V = mm 14. nun Ê nún Ν nü Y = n N 15. szamech Ó szin Ξ xi (X) 16. ajin Ÿ ajn Ο o-mikron J = o O 17. pé n fá Π pi G = p P 18. tzade h szád 19. qóf qáf Q 20. rés rá Ρ rhó H = r R 21. sin sin Σ szigma C = sz (I = s) S 22. tav tá Τ tau N = t T + további + további + további 6 új betû 4 új betû 12 új betû b a d g w h j z y f l k n m [ s x p r q t ç * = utólag került e helyre ( ) = e helyen kellene állnia, de az idôk folyamán máshová került 8. Az európai kultúrkör elsô nyelvészei, az ókori görögök csak a nyelv írott formájával, az írás tudományával foglalkoztak. Ezért hívjuk a nyelvtant mindmáig grammatikának e görög eredetû szó ókori jelentése az írással kapcsolatos (tudomány). Eszükbe sem jutott, hogy a beszélt nyelvvel foglalkozzanak: azt nem tartották volna tudománynak. Beszélni minden jöttment tud, azon nincs mit tanulni és tanítani szemben az írással, mely tudomány, sôt mûvészet. Úgy vélték, a grammatikus feladata a régi, becses írásmûvek megôrzése, magyarázása és nyelvük utánzása még akkor is, ha a minden- 166

166 11. A maradandó nyelv napi beszélt nyelv ettôl már eltávolodott (lásd a diglossziáról mondottakat, Nyelvünk sokfélesége címû fejezet 11. pont). Õk találták fel a nyelvi konzervativizmust ( a régiek nyelve szebb volt ) és a purizmust, más néven nyelvvédelmet ( a nyelv romlik, a beszédközösség spontán újításai káros kinövések ). Nyelvészeti szempontból mindkét tétel értelmetlenség. Elfogadásuk oda vezetne, hogy ki kellene jelentenünk: Vörösmarty Mihály jobban tudott magyarul, mint Kovács János jelenleg 26 éves segédmunkás pedig ha Kovács magyar anyanyelvû és épelméjû, akkor ugyanolyan jól tud magyarul, mint a néhai költô. A mûvészi tehetséget, a nyelv zseniális használatát, az esztétikai teljesítményt (a performanciát ) nem szabad összekeverni az ennek alapjául szolgáló, minden egészséges ember által gyermekkorban elsajátított nyelvi rendszerrel (a kompetenciával ). Ez olyan hiba volna, mintha azt állítanánk: Arnold Schwarzenegger, a kidolgozott testû, lenyûgözô külsejû filmszínész egészségesebb fizikumú ember, mint elôbbi barátunk, az inas testû, elônytelen külsejû Kovács. Ez egyáltalán nem biztos: az anatómia fütyül a szépségre, szempontjai egészen mások, s azok szerint Kovács teste ugyanolyan tökéletes és egészséges lehet, mint Schwarzeneggeré. Így a nyelvész szemében sem érv, hogy valamely szóalak vagy kifejezés egy klasszikus irodalmi mûalkotásban szerepel-e avagy mai átlagemberek beszélgetésében. A kettô között a nyelvész nem tud értékkülönbséget látni. Mint minden tudós, igyekszik vizsgálata tárgyát értékítélettôl mentesen megközelíteni, s így az írott szövegben legyen az becses, régi, akár szent irat sem lát mást, mint valakinek a nyelvi megnyilvánulását. 9. Míg beszélni otthon, a környezetünktôl, észrevétlenül tanulunk, addig írni az iskolában, tudatos erôfeszítéssel, idegen embertôl. Az írás a szemünkben egy az iskolával, a formális mûveltséggel, s ezért a nyelv írott alakját könnyen fontosabbnak, alapvetôbbnek érezzük, mint a beszéltet, vagyis azt hisszük: a nyelv igazi alkotóelemei az írott szavak, s beszéd közben ezeket jól-rosszul kiejtjük. Ez tévedés. Aki megtanult magyarul írni-olvasni, úgy érezheti: a Háncs borítja a fatörzset és a Hánts le róla egy réteget elsô szavának másképp kellene hangzania (mivel másképp van írva), csak hát gyarló kiejtésünkben nem tudjuk megkülönböztetni ôket. Ezt a téves vélekedést úgy hívjuk, hogy az írás csapdája. A valóságban mindkét mondatban ugyanaz a háncs szó szerepel, kétféle értelemben pontosan úgy, mint a Férj és feleség, illetve Férj a bôrödbe kifejezésekben, de az írás az igei háncs esetében a morféma-állandóság elvét követve a hánt- tövet mintegy visszacsempészi az írásképbe: hánts. Az írásbeliség elterjedése után bizonyos alakok elôbb-utóbb helytelennek minôsülnek: azok, amelyeket az írás tudományának (a grammatikának!) birtokosai annak tartanak. A köpeny/köppeny párból az írásbeliség az elôbbit, a kolega/kolléga párból az utóbbit szentesíti, azaz standardizálja. A változatok közül a mûvelt köznyelvi, a standard többnyire egybeesik az írott alakkal. Ezért hihetik aztán sokan: az óvoda elsô magánhangzóját hosszan kellene ejtenünk, mert hosszú ó betûvel van írva. Pedig itt fordítva áll a dolog: inkább írásban kellene e szónak rövid o betûvel kezdôdnie, hiszen természetes beszédében mindenki így mondja: ovoda. Ha pedig mindenki így mondja, 167

167 III. A NYELV VÁLTOZATAI akkor ez a szó a mai magyar nyelvben így van, függetlenül az írásképtôl, mellyel lejegyezzük. 10. Ahogy az írásrendszerek nagyobb szóródást mutatnak (azaz jobban különbözhetnek egymástól), mint a nyelvek, úgy az egyes emberek írástudása is nagyobb szóródást mutat, mint nyelvtudásuk (anyanyelvi tudásról van szó). Sôt: szigorúan véve csak az írástudás mutat szóródást, a nyelvtudás (a kompetencia ) mint az emberi lényeg része nem, legfeljebb a szókincs bôsége, illetve a választékosabb változatok ismerete; csakhogy ez már mûveltség és nem nyelvtudás kérdése. Olyan magyar beszélô nincs, aki a hagy ige felszólító módját ne tudná helyesen képezni, azaz ne ezt mondaná: haggya. Olyan viszont bôven van, aki ennek leírásakor nem tartja be a hivatalos helyesírást, s az elôírt hagyja helyett haggya vagy akár hagya alakot ír. Rengetegen élnek a fejlettebb országokban is olyanok, akik nem tudnak írni-olvasni (analfabéták), vagy épp csak a betûk sorát, esetleg saját nevük leírását tanulták meg (funkcionális analfabéták). Sajnos hazánkban is sokan vannak; azt azonban nem mondhatjuk, hogy ôk ha magyar az anyanyelvük ne tudnának jól magyarul. Az analfabéta is követi a nyelv konstitutív szabályait (A nyelv leírása címû fejezet 2. pont); természetesen nem tarthatja be azokat, melyek csakis az írott vagy a választékos nyelvre vonatkoznak (például hogy személynevek elôtt a névelô kerülendô, azaz Láttam a Bélát helyett írásban Láttam Bélát a jobb ), hiszen az ilyen szabályokat csak az iskolában tanulhatta volna meg. A társadalom tagjai írástudás szempontjából könnyebben osztályozhatók, mint nyelvtudás szempontjából, s a fogyatékos írástudás alaptalanul! a nyelv nemtudásának, sôt az ostobaságnak a bélyegét sütheti egyesekre. Ezt a szépirodalom is kihasználja: ha egy regényben iskolázatlan vagy egyszerû beszélô szólal meg, az író olykor fonetikusan írja le szavait, például Haggya aszt nyukton!. Ez trükkös írói fogás, ugyanis az idézett mondatot mindenki még a legmûveltebb beszélô is így ejti, nem is lehet másképp ejteni, ez a hibátlan kiejtés. Itt az írás használata a szokásosnál még egy csavarással szimbolikusabb lett, mert miközben látszólag azt jelöli, hogy az illetônek hibátlan a kiejtése, voltaképpen egészen mást közöl: azt, hogy ha az illetô leírná, amit mond, ilyesféle írást használna, azaz nem tudja a helyesírást, azaz mûveletlen. Alapfunkcióján a nyelv maradandóvá tételén túl tehát az írás az iskolázottság fokmérôje is, mely a valóságos nyelvi szerepléstôl függetlenedve jelölheti az osztályhovatartozást, az egyénnek a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyét. Ez az alapja a betûejtés nevû magatartásnak is. Olyanoknál fordul ez elô, akiknek nem volt módjuk magasabb iskolát végezni, s a nyilvánosság elé lépve, közszerepléskor úgy érzik: ragaszkodniuk kell az írott alakhoz (vagyis nem gongyaink hanem gond-jaink; nem feszülcség, hanem feszült-ség stb.), mintha ezzel próbálnák jelezni, hogy ôk igenis tudják e szavak igazi, helyes alakját. A kör bezárult: az írás maga alá gyûrte a nyelvet! 168

168 IV. A NYELV ÉS HASZNÁLÓJA

169

170 12. A NYELV ÉS A SZÁMÍTÓGÉP 1. A számítógépes nyelvészet vagy újabb nevén: a nyelvtechnológia olyan mûszaki tudomány, amely a természetes nyelvû szövegek számítógépes feldolgozásával foglalkozik. Nehéz ennél szabatosabb meghatározást adni, mert valóban minden olyan elméleti és gyakorlati (leginkább programfejlesztési) tevékenység ide tartozik, amely kapcsolatban van a természetes nyelvekkel. Ez pedig rendkívül szerteágazó szolgáltatásokat takar. A fenti meghatározást szûkíteni kell kissé, hiszen a természetes nyelven írott szövegek már vagy harminc éve jelen vannak a számítógépen, teljesen magától értetôdô módon. Elviekben tehát a nyelvtechnológia világába illenének azok a kódolási, megjelenítési eljárások is, amelyek lehetôvé teszik, hogy a számítógépen egyáltalán szöveget ábrázoljunk. Megállapodhatunk azonban, hogy ezeket az alacsony szintû eljárásokat nem tekintjük a nyelvtechnológia körébe tartozónak. Azért ilyen nehézkes a nyelvtechnológia mint tudomány vagy mesterség meghatározása, mert interdiszciplína, vagyis olyan szakma, amely több terület eredményeire és tudására épül. A nyelvtechnológia az informatikát, a nyelvészetet és a matematika egyes ágait (formális nyelvek, automataelmélet, statisztika, halmazelmélet) köti össze, s néha nem tudni, egy adott probléma tisztán informatikai vagy nyelvtechnológiai-e. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a formális nyelvek és az automaták elmélete (a matematika e két ága áll a legközelebb a nyelvészethez) része az informatika legfontosabb elméleti alapjainak is. Tiszta helyzetet tehát úgy teremthetünk, hogy nem tudományelméleti, hanem kizárólag gyakorlati céllal alkotunk definíciót: eszerint pedig a nyelvtechnológiát azok az elméleti és mûszaki tevékenységek alkotják, amelyek révén a számítógép képes természetes nyelvû szövegek ilyen vagy olyan feldolgozására. Ha a mindenki számára látható szolgáltatásokat nézzük, ide tartozik természetesen a gépi fordítás, a gép és az ember közötti természetes nyelvû kommunikáció, de ennél egyszerûbb dolgok is, például a helyesírásellenôrzô programok és rokonaik, illetve a számítógépes szótárak és rokonaik és az internetes keresôrendszerek egyes szolgáltatásai is. A nyelvtechnológia persze mindemellett tudomány is, több könyvtárnyi szakirodalommal, seregnyi elmélettel és kutatási módszerrel, amelyek mind a nyelv szerkezetének gépi modellezésére irányulnak. 171

171 IV. A NYELV ÉS HASZNÁLÓJA A következôkben alapvetôen két kérdésre próbálunk válaszolni: elôször arra, miért olyan nagy probléma a számítógép számára az emberi nyelvek megtanulása; másodszor arra, hogy mindennek ellenére milyen nyelvi szolgáltatásokat várhatunk már most, illetve a közeli és a távoli jövôben a számítógéptôl, illetve azoktól a berendezésektôl, amelyek számítógépi feladatokat képesek végezni, vagyis van bennük számítógép. 2. Említettük, hogy a nyelv területén a számítógép és az ember között hatalmas a szakadék: az embernek veleszületett képessége a nyelvvel való bánni tudás, vagyis kezdettôl rendelkezik azzal az apparátussal, amely lehetôvé teszi például, hogy megtanuljon beszélni. A számítógépnek ezzel szemben semmiféle veleszületett képessége nincs; ha tehát meg akarjuk tanítani beszélni, létre kell hoznunk rajta az ehhez szükséges hátteret. Ennek számos akadálya van: arról akár ne is szóljunk, hogy a pszicholingvisztika és a neurolingvisztika ma még nem rendelkezik olyan részletes ismeretekkel az ember nyelvi mûveleteirôl, amelyek átfordíthatók lennének a számítógép nyelvére. Legyen elég arról beszélni, hogy a nyelv szoros kapcsolatban áll az ember világismeretével; arról, hogy a szavak és a belôlük felépülô kifejezések, mondatok, szövegek semmit sem érnek azon kapcsolat nélkül, amely a nyelv elemeit összeköti a világ dolgairól alkotott képünkkel. A számítógép ettôl kezdve duplán hátrányos helyzetben van: sem veleszületett nyelvi képessége, sem világismerete nincs. A számítógép s bárhogy árnyaljuk is a képet késôbb, a lényeg ugyanaz marad a benne tárolt szöveget számkódok sorozatának látja, semmi egyébnek. Ha tehát el akarjuk érni, hogy a mienkhez hasonló nyelvi képességgel rendelkezzen, egyszerre kell nyelvi apparátust és világismeretet adnunk neki, már amennyiben ragaszkodunk ahhoz, hogy ez a kettô szétválasztható s egymástól függetlenül kezelhetô. A nyelvi apparátus dolga még akár rendben is lenne: a következôkben azt látjuk majd, hogy a legtöbb szolgáltatás a nyelvi apparátus felszínes modellezésére épül, és nemigen használ fel semmilyen világismereti elemet. A világismeret gépi ábrázolásának kutatása s ennek a gépi kommunikációban való alkalmazása nem nyelvészeti kérdés, de a kutatók tudatában vannak ennek a területnek a fontosságával, és jelentôs haladást értek el az utóbbi években. Ha ilyen nehéz a gépet megtanítani a nyelvünkre, miért követeljük tôle kezdettôl fogva, hogy segítsen a nyelvvel kapcsolatos feladatainkban? Kevés az a válasz, hogy az ember ambiciózus lény, és szereti a nehéz problémákat. Inkább az a helyzet, hogy a mi nyelvvel kapcsolatos munkánkban akadnak idegölô, unalmas és munkaigényes feladatok is ilyen sokszor a fordítás, a szövegkeresés vagy a szövegek javítása, és a számítógéptôl megszoktuk, hogy a nehéz, de egysíkú szellemi munkában nagyon sokat tud segíteni. Most mondtuk ki a kulcsszót: segíteni és nem helyettünk elvégezni és ami ezt a segítséget illeti, már ma is nagyon sokat kapunk a géptôl a nyelv területén is. 3. Az informatika kezdetben a kiváltságosok szakmája volt: a legegyszerûbb számítógépes mûvelet elvégzéséhez is jelentôs szaktudásra volt szükség. Amikor a nyolcvanas években tömegesen elterjedtek a számítógépek, 172

172 12. A nyelv és a számítógép égetô problémává vált, hogy a szaktudással nem bíró felhasználónak gyakran aránytalanul sokat kell tanulnia, amíg igazából hasznát tudja venni a gépnek. Ennek oka egyértelmûen az ember és a gép közötti kommunikáció módja: napjaink számítógépének még mindig rengeteg több száz kezelôszerve van, s ezek rendszere csak részben hasonlít az írógép kezelôszerveihez (s azokról a felhasználókról sem szabad megfeledkezni, akik írógépet sem használtak azelôtt). Bár a programok az utóbbi idôben egyre intuitívabb kezelôfelülettel jelennek meg, amelynek viselkedését háttértudás, azaz mûszaki ismeretek vagy speciális nyelvtudás nélkül is meg lehet érteni, ezek még mindig jelentôsen különböznek az ember természetes kommunikációs eszközeitôl. Egyfelôl tehát alapvetô célnak kellene lennie, hogy a számítógépek kommunikációját igazítsuk az emberéhez, és ne fordítva. Másfelôl viszont az is igaz, hogy az emberiség, intellektuális fejlôdése során, képes volt új kommunikációs formák megtanulására: erre nyilvánvaló példa maga az írás. Egy szó mint száz, a nyelvtechnológia szempontjából különösen érzékeny terület a természetes nyelvû ember-gép kapcsolat kutatása. Itt ugyanis a gépnek nem elég felismernie a nyelv elemeit, valamilyen mértékig meg is kell értenie a felhasználó közlését. Természetes kommunikáció esetén amikor a felhasználó szabadon beszél ugyanaz a közlés sok különbözô formában megjelenhet: a számítógépnek tulajdonképpen valamennyi változatot elemeznie kell, s képesnek kell lennie arra, hogy felismerje bennük ugyanazt a tartalmat. Ennek megvalósítása már jelentôs nehézségeket okoz, s ezt csak fokozza, ha a felhasználó nem írja, hanem szóban közli a géppel mondanivalóját. A számítógép jelenleg képtelen arra, hogy mélységeiben megértse a felhasználó közléseit. Azonban a felhasználót is, a gépet is be lehet csapni. Sok olyan, a felhasználóval természetes nyelven kommunikáló program létezik, amelyek nem törekszenek a felhasználói közlés részletes elemzésére; ehelyett a felszínen utánozzák a folyamatot, rendkívül egyszerû közelítô eljárásokkal, amelyek révén a felhasználó az esetek többségében mégis úgy érezheti, a gép megértette ôt. Mindez felveti az emberi nyelv gépi ábrázolásának legalapvetôbb problémáit: a következôkben ezeket próbáljuk meg összefoglalni. 4. A gép a nyelvet szövegként, sôt betûk sorozataként érzékeli. Kezdjük azzal, hogy a számítógép számára elsôsorban az írott szöveg érhetô el. A beszélt nyelv gépi ábrázolása egyelôre munkaigényesebb és kevésbé pontos; nehezebben írható át egyértelmû, jól feldolgozható formába. A gép számára az írott szöveg számkódok sorozata, ahol az egyes számkódok betûket és írásjeleket képviselnek. Ha a szöveget nemcsak tárolni és megjeleníteni kell, hanem fel kell ismerni a benne levô nyelvi szerkezeteket is, belépnek a nyelvtechnológia eszközei. Amikor az a kérdés, milyen módon ismerjük fel a szöveg nyelvi szerkezetét, a nyelvtechnológia alapdilemmájához érkeztünk. Ez voltaképpen két irányzatot jelent: a szabály alapút és a statisztikait. Ezeknek az irányzatoknak az elemei a mai kutatásokban egyre jobban keverednek, s a hibrid megoldások jobb eredményeket is szolgáltatnak. Az alapkérdés az, hogy adunk-e elôzetes nyelvi tudást a számítógépnek a szöveg elemzéséhez, és ha igen, milyen mélységben. Az elôzetes nyelvi tu- 173

173 IV. A NYELV ÉS HASZNÁLÓJA dás átadása azt jelenti, hogy a számítógép programjába olyan szabályokat írnak, amelyek az ember nyelvi vagy nyelvészeti tudását tükrözik, leképezve a számítógép programozási nyelvének lehetôségeire. Ekkor a számítógépes nyelvész a saját nyelvérzéke vagy nyelvészeti tudása megfelelô forrásmunkák alapján fogalmazza meg a szabályokat. A szabályok gépi megfogalmazása általában többé-kevésbé megfelel valamelyik matematikai nyelvmodellnek. Nem szoktuk ide számítani, de voltaképpen emberi háttérismeret az is, hogy az írott szöveg szavakból, mondatokból (bekezdésekbôl stb.) épül fel. A szavak megkülönböztetése az elsô körben igen egyszerû: ha ismerjük a szóköz számkódját, elég egy programot végigfuttatnunk a szövegen, amely kiemeli a két szóköz közötti elemeket. Ez a szegmentálási lépés olyan egyszerû, hogy tulajdonképpen nem is tekintik nyelvtechnológiai mûveletnek pedig egyáltalán nem magától értetôdô, magasabb szinten, például a mondatok szétválasztása esetén különösen nem. Amikor a számítógépes nyelvész nem ad elôzetes nyelvi tudást a számítógépnek (legföljebb segít szavakra bontani a szöveget), akkor a gépen olyan eljárásoknak kell futniuk, amelyek fel tudják ismerni a szövegben önmagukban megjelenô szabályosságokat, ismétlôdô mintákat. Ezt általában statisztikai számításokkal érik el, de az eredményt gyakran formalizált nyelvészeti információvá alakítják. A két megközelítés abban különbözik, hogy az elsô esetben az ember nyelvérzéke és nyelvészeti tudása alapján elôzetes hipotézist állít fel arról, hogy a szövegekben milyen nyelvi szerkezetek lehetnek: ez tulajdonképpen a nyelvi kompetencia felhasználása. A szöveg elemzésekor a számítógép e szabályok jelenlétét vizsgálja a szövegben, s a nyelvész ennek eredményével igazolja vagy veti el a hipotézisét. A második esetben azt vizsgáljuk, milyen jelenségek vannak a szövegben, s a felismert mintákból, szabályszerûségekbôl fogalmazzuk meg nyelvészeti szabatossággal az egyes nyelvi jelenségek leírását. Ez pedig tulajdonképpen a performancia, vagyis a létezô nem pedig a lehetséges szövegek felhasználása. Az utóbbi esetben ahhoz, hogy megfelelô következtetésekhez juthassunk, elôbb rendkívül sok szöveg elemzését kell elvégeznünk. A nyelvészeti kutatás céljából összegyûjtött nagy tömegû szöveget korpusznak nevezzük, azon jórészt statisztikai módszerek együttese pedig, amelyekkel szabályszerûségeket keresünk, a korpusznyelvészet. Ebbôl a tisztán statisztikai eljárások pedig a nyelvstatisztika területét alkotják. A két megközelítés együtt alkalmazható a legjobban. Az elôzetesen a nyelvi kompetencia alapján átadott nyelvi tudás hátránya, hogy spekulatív jellege miatt nem teljes, s hiányosságai nem jósolhatók meg. Ez a nyelvi tudás mindazonáltal rendkívül értékes, így ha valaki kizárólag a második, korpuszos, statisztikai megközelítést alkalmazza, eldobja a nyelvi kompetenciát, s tulajdonképpen szándékosan mond le olyan tudásról, amelynek révén sokkal jelentôsebb eredményekhez jutna. 5. Mindenképpen igaz, hogy a természetes nyelvekben szabályszerûségek vannak, s a számítógép a szövegekbôl úgy tud a betûk és írásjelek kódján túl információt kivonni, ha ezeket a szabályszerûségeket megtalálja benne. Amikor a szövegben felismer egy-egy olyan részt, amely megfelel egy vagy 174

174 több korábbról ismert szabálynak vagy mintának, megjelöli valamiféle absztrakt jelöléssel (ennek a nyelvtechnológiában szabványai vannak). Ezt persze csak akkor tudja megtenni, ha a számítógépes nyelvész vagy nyelvtechnológus leírja e szabályok gépi modelljét, vagyis a programot arra, hogyan lehet azonosítani a kérdéses szövegrészeket. Az eredmény olyan eljárások együttese, amellyel a gép fel tud ismerni meghatározott nyelvi szerkezeteket. A nyelv a gép számára is lehet réteges szerkezetû: külön írják le a szavak, és külön a mondatok viselkedését. A szó és a mondat között további szintek is lehetnek, amelyek a mondatok meghatározott szerkezeti elemeinek felelnek meg. A nyelvtechnológia két legalapvetôbb leírási szintje a számítógépes morfológia és a számítógépes szintaxis. A gépi morfológia célja, hogy az írott szöveg szavait elemi alkotórészeikre (morfémáikra) bontsa, s megjelenítse az egyes alkotóelemek bizonyos nyelvtani tulajdonságait. A gépi morfológia mindig egy meghatározott nyelv szóalakjaival foglalkozik. A legegyszerûbb gépi morfológia olyan szótár, amelyben az adott nyelv szóalakjai vannak felsorolva, mellettük a lehetséges felbontások és a nyelvtani információk. Vannak azonban olyan nyelvek, ahol a toldalékolás és a szóösszetételek révén olyan sok szóalak jöhet létre, hogy a mai számítógépeken egyszerûen nem férne el a lista. Ilyen nyelv Európában a német is a bonyolult szóösszetételek miatt, de a problémák nagy része az olyan agglutináló nyelvekbôl származik, mint a finn, az észt, a magyar és a török. E nyelvekben elvileg több milliárd különbözô szóalak létezik, de más, toldalékolást alkalmazó nyelvekben (például a lengyelben) is tízmilliókra rúghat. Egyszóval, a gépi morfológia bonyolultsága mindig nyelvfüggô. A morfológiai felbontásból elviekben megtudhatjuk, hogy egy adott szóalaknak mi a szófaja, milyen toldalékokat tartalmazhat. Nagy probléma viszont, hogy ez a részegység (szakszóval: modul) minden szót külön, a környezetébôl kiszakítva vizsgál. Emiatt a gépi morfológia nem tudja megmondani, hogy a szóalak ott éppen milyen szerepet tölt be, csak azt, hogy a környezettôl függôen milyen szerepeket tölthet be. Példa: termet: termet [FÕNÉV] = termet + [ALANYESET] = Ø terem [FÕNÉV] = term + [TÁRGYESET] = et 12. A nyelv és a számítógép Itt tehát nem tudjuk, hogy a termet szó alanyesetérôl vagy a terem tárgyesetérôl van-e szó mindaddig, amíg meg nem vizsgáljuk a szó környezetét, hogy az adott helyen alanyi vagy tárgyi szerepben van-e szükség erre a fônévre (amelyrôl tehát még azt sem tudjuk, a kettô közül melyik). Ezt az ember sem tudja, amíg nem látta, mondjuk, a Kiüríttetem a termet! mondatot. Ez a többértelmûség: a rendelkezésre álló információ alapján a szónak több elemzése is lehet. Amikor a számítógép eldönti, az adott környezetben melyik szerepben van szükség a szóalakra, az egyértelmûsítés mûveletét végzi el. Azt az összetett tevékenységet pedig, amelynek során egy nagyobb szövegben elôször el- 175

175 IV. A NYELV ÉS HASZNÁLÓJA végzi a szavak morfológiai elemzését, majd egyértelmûen meghatározza a szó szófaját (kiválasztja a megfelelô felbontást), szófaji címkézésnek nevezzük. A szóelemzésben egyébként szerencse, hogy az elemzendô egység az írott szó viszonylag kicsi és jól körülhatárolható; mondhatni, természetes nyelvi egység a számítógép számára. A következô szint a mondatelemzés vagy inkább szintaxis. A mondattal mint nyelvi egységgel azért kell vigyázni, mert nagyon bonyolult szerkezete lehet. Olyan sokféle mondat létezik, hogy gépi szintaxissal jórészt lehetetlen egy adott nyelven leírt összes mondatot teljes egészében elemezni. A gépi szintaxis tehát leggyakrabban a mondatnál kisebb szerkezeteket ismer fel; gyakorlat, hogy elkészítik néhány jól meghatározható, jól elemezhetô mondatelem modelljét nyelvtanát, majd ezeket az elemeket megjelölik a szövegben, ezzel mintegy kiemelve belôle a mondatok kulcselemeit. Ha abban a mondatban, hogy A francia király fogadta a török követet, ismerjük a szavak szófaját: A[NÉVELÕ] francia[melléknév] király[fõnév] fogadta[ige] a[névelõ] török [MELLÉKNÉV] követet [FÕNÉV]. Levonhatjuk például azt a következtetést, hogy az alanyi, illetve tárgyi szerepben levô szócsoport egyformán a NÉVELÕ + MELLÉKNÉV + FÕNÉV szerkezetet mutatja. Az ilyen szócsoport a fônévi csoport; ha egy szövegbôl kiemeljük a fônévi csoportokat, tulajdonképpen összegyûjtöttük a szövegben szereplô dolgokat (tárgyakat, személyeket, fogalmakat, eseményeket stb.). A fônévi csoport így a nyelvtechnológiában az egyik legfontosabb nyelvi alakulat. A számítógépes nyelvész a fenti minta láttán tehát úgy dönt, hogy a késôbbiekben minden szócsoportot, amely szófaji szerkezetében a NÉVELÕ + MELLÉKNÉV + FÕNÉV mintát mutatja, fônévi csoportként kezel. Másképpen: leír egy szabályt, amely szerint a NÉVELÕ + MELLÉKNÉV + FÕNÉV sorozat egy fônévi csoportot alkot. Ugyanez a gyakorlat természetesen más típusú mondatelemekre is alkalmazható. A nyelvtan tehát a fenti módon leírt szabályok, azaz azon minták együttese, amelyek így vagy úgy meghatározott nyelvi alakulatot (például fônévi csoportot) alkotnak. A szabályok lehetnek rendkívül bonyolult szerkezetûek, s sok információt tartalmazhatnak a nyelvi alakulatokról és alkotóelemeikrôl is; a statisztikai megközelítésben viszont csak azt vizsgáljuk, hogy adott szavak vagy adott szófajú szavak milyen gyakorisággal fordulnak elô együtt, s a gép ekkor a számok alapján próbálja megmutatni a kérdéses mondatelemeket. Az utóbbi esetben nem beszélünk szabályokról. A nyelv szabály alapú modellezésének egyik szabatos matematikai modellje a Mondatok címû fejezetben bemutatotthoz hasonló nyelvtani rendszer. Természetesen számos további, ezt kiegészítô vagy ezzel versenyzô matematikai leírás létezik. Amikor egy adott nyelvi jelenséget modellezünk (például nyelvtant írunk a fônévi csoportok felismerésére), beszélnünk kell a modell minôségérôl is. A gépi modell mindig csak felszínes közelítése a nyelvben ténylegesen elôforduló szerkezetek halmazának. A modellt egyfelôl az jellemzi, hogy a szövegekben elôforduló szerkezetek mekkora hányadát ismeri fel: ez a modell fedése. A másik fontos jellemzô a pontosság: ez azt méri, hogy a felismerni vélt 176

176 12. A nyelv és a számítógép szerkezetek közül hány százalék helyes. Egyetlen nyelvmodell sem képes valamennyi kérdéses szerkezetet azonosítani, s minden nyelvmodell felismerni vél olyan szerkezeteket is, amelyek nem tartoznak a megcélzott típushoz. Ha nyelvtanunk kizárólag a NÉVELÕ + MELLÉKNÉV + FÕNÉV szerkezetet tekinti fônévi csoportnak, akkor az öreg francia király fônévi csoportot már kihagyja, hiszen annak szófaji szerkezete NÉVELÕ + MELLÉKNÉV + MELLÉKNÉV + FÕNÉV; ugyanakkor A vörös Péter kedvenc színe mondat elején NÉVELÕ + MELLÉKNÉV + FÕNÉV áll, de nem formál egyetlen fônévi szerkezetet. Összegzésül: a nyelv szerkezetét a számítógépen úgy tudjuk ábrázolni, hogy megpróbáljuk valahogyan leírni, létrehozni a lehetséges szóalakok, mondatok vagy más nyelvi szerkezetek halmazát. Ha egy halmazt nem tudunk felsorolni vagy azért, mert túl sok eleme van, vagy azért, mert munkaigényes, matematikai szabályrendszert s erre épülô számítógépes eljárást alkotunk, amely képes elôállítani és felismerni a kérdéses nyelvi elemeket. Ez az eljárás a legtöbbször nem pontosan a kívánt halmazt állítja elô, annak csak közelítése lesz. A fentebb említett fedés és pontosság e közelítés minôségét határozza meg. 6. A számítógépnek azt a legnehezebb megtanítani, hogy összekapcsolja a nyelv elemeit szavait, mondatait és a világ dolgait. A szavak és mondatok valódi tartalmának felismeréséhez és megfelelô kezeléséhez világismeretre van szükség. Ez idáig túl bonyolultnak bizonyult ahhoz, hogy egyszerû, jól kezelhetô számítógépes/matematikai modellt készítsenek hozzá. Léteznek azonban olyan modellek, amelyekkel a számítógép egy keveset megérthet a természetes nyelvû szövegekbôl. A problémát nemcsak az okozza, hogy a betûsorozatok vagy a beszélt nyelvet alkotó hangsorozatok önmagukban gyakran többértelmûek. Ha csak annyira van szükség, hogy felismerjük a keres szó különbözô jelentéseit A kormány szakembereket keres és a Péter pénzt keres mondatokban, ezt a számítógép egyszerûen megteheti: elég csak megnézni, hogy a keres ige mellett a pénzt tárgy áll-e. Különben ezt a mûveletet nevezi a nyelvtechnológia jelentés-egyértelmûsítésnek. Az elôzô részben volt szó a szófaji egyértelmûsítésrôl: a jelentés-egyértelmûsítés némiképp túlmutat ezen, de nem követeli meg, hogy a számítógép valóban mélységeiben kezelje a szavak jelentését. A feladat akkor válik bonyolulttá, amikor a gépnek az információkeresésben vagy a fordításban kell segítenie. Szándékosan írtunk információkeresést szövegkeresés helyett: ekkor ugyanis a számítógépnek nem a szövegezés, hanem az információtartalom alapján kell megtalálnia dokumentumokat vagy rögzített szerkezetû adatokat. A szövegezés felhasználásával semmire sem jut, mert ugyanazt az információt teljesen más szövegezéssel például egy másik nyelven is le lehet írni. Itt tehát a különbözô szövegezéssel megfogalmazott dolgok közötti egyezést vagy hasonlóságot kell felismerni. A fordítás esetén pedig azzal kell szembenéznünk, hogy a különbözô nyelvek szavai jelentésüket tekintve nem feleltethetôk meg pontosan egymásnak. Pusztán szótárral jól fordítani tehát szinte lehetetlen: a fordítással úgynevezett kommunikációs ekvivalenst, vagyis olyan szöveget kell létrehozni, 177

177 IV. A NYELV ÉS HASZNÁLÓJA amely ugyanazt vagy közelítôleg ugyanazt mondja a célnyelven értô olvasónak, mint a forrásnyelv beszélôjének. Nyilvánvaló, hogy ez túlmutat a szavak vagy nyelvtani szerkezetek egymásnak való megfeleltetésén a gépi fordítás kezdeti szakaszai ezért is nem jártak sikerrel. Amikor a nyelvtechnológia nehézségeirôl beszélünk, általában azt mondjuk, hogy a számítógép nem tud mit kezdeni a szavak, mondatok jelentésével. Ez ebben a formában nem is igaz: a számítógépnek valójában csak világismerete nincs. A szavak, mondatok jelentésének közelítô ábrázolását a kutatók általában azzal könnyítik meg, hogy korlátozzák a feldolgozható szövegek témáját. Ha minden szöveg, amellyel foglalkoznunk kell, jól meghatározható témába (informatika, jog, pénzügy stb.) tartozik, sokkal kevesebb többértelmûséget találunk benne; sôt még a szövegek szerkezete is sajátos (lehet), s nem annyira szerteágazó, mint az általános esetben (amikor tulajdonképpen minden elképzelhetô szövegre fel kell készülnünk). A téma szûkítésével elérjük, hogy a számítógép látszólag már akkor is érti a szöveget, amikor csak az adott terület terminológiáját és a kifejezések közötti kapcsolatot adjuk meg neki. Azonban így sem mondhatjuk azt, hogy a feladat nagyon könnyûvé válik. Meghatározott témára is nehéz olyan információkeresô vagy fordítórendszert létrehozni, amely a szavak jelentését is felhasználja valahogy. Amikor tehát a kutatók összetett nyelvtechnológiai eszközt készítenek, a feldolgozott szövegek körét legtöbbször valamelyik szakma nyelvére vagy újságcikkekre korlátozzák. Szépirodalmi szövegek számítógépes feldolgozása nem jön szóba: nemcsak azért, mert nehéz feldolgozni ezeket a szövegeket, hanem azért is, mert esztétikai megfontolások is ellene szólnak. Ha a számítógépnek még tárgyilagos világismerete sincs, hogy tudna bármit hozzátenni a szépirodalmi szöveghez, amelynek fôleg az a célja, hogy az olvasóban szubjektív élményt keltsen? A szavak jelentésének felszíni ábrázolásában divattá vált s teljes joggal az a módszer, amely a szavak egymással való kapcsolatát írja le nagyon egyszerû eszközökkel, nem mindig a szavak mögötti dolgokat próbálja meghatározni bonyolult, elvont modellek segítségével. Olyan egyszerû kapcsolatokra gondoljunk, mint a hasonlóság vagy azonosság, vagy éppen az adott kategóriához tartozás, akár úgy, hogy adott szó magát a kategóriát, akár úgy, hogy egy, a kategóriához tartozó kisebb dolgot ír le. Az asztal és a bútor közötti kapcsolat például egyrészt azt mondja, hogy az asztal a bútor kategóriába tartozó szûkebb dolog, míg a bútor olyan tágabb fogalom, amelybe az asztal is beletartozik. Egymáshoz képest tehát mindkét szó meghatározható. Ezek a kapcsolatok láncba is fûzhetôk: ha az asztal bútor pároshoz harmadiknak hozzávesszük a berendezési tárgy kifejezést, akkor olyan kategóriát kapunk, amelynek tagja a bútor, s bútorsága révén az asztal is. A szavak között e kapcsolatokkal bonyolult háló is létrehozható; az ilyen hálót szóhálónak nevezhetjük. Ezek a hálók pedig egyszerûen leírhatók számítógépes adatbázisokban. A szóhálók alkalmazásával a számítógép tudomást szerez például az asztal bútorságáról, anélkül hogy bármelyikrôl olyan mentális képe lenne, mint az embernek. A bútorságon keresztül pedig meg tudja határozni, mi a 178

178 12. A nyelv és a számítógép közös az asztal-ban és a szekrény-ben, s ha ezt természetes nyelvû szövegek elemzésekor felhasználjuk, az már némiképp arra emlékeztet, mintha a gép elvont módon is megértené a szöveget. 7. Említettük, hogy a szöveg a számítógép számára írott szöveget jelent. Ugyanakkor nem lehet kézlegyintéssel elintézni azt az igényt, hogy a számítógép a beszéddel is kezdjen valamit: egyrészt beszéljen az emberhez (aki ezért vagy azért nem tudja elolvasni az írott szöveget), illetve értse meg az ember beszédét (amikor annak nincs lehetôsége a szöveg leírására). A számítógép a beszédet illetôen még gyerekkorát éli. A beszéd gépi feldolgozásának valamennyi kísérlete az írott szövegre próbálja visszavezetni a problémát: szöveget beszéddé alakít ez a beszédszintézis, illetve beszédet szöveggé ez a beszédfelismerés. A két feladat nem egyformán nehéz: a beszédszintézissel eleddig több eredményt értek el, mint a beszédfelismeréssel. Az egyes hangok fizikai tulajdonságai is leírhatók számokkal, s e számok alapján a számítógép nagyjából létre tudja hozni a megfelelô hangot. Csak az a baj, hogy a hangokat nem oly egyszerû számokká kódolni, mint a betûket; ha nagyon egyszerûen fogalmazunk, azt kell mondanunk, hogy szemben a betûkkel a hangok végtelen sokan vannak. Szerencsére a betûk fonémákat kódolnak, amikhez ügyesen hozzárendelhetjük a környezettôl függô hangot. A géphang persze sokszor idegenül szól, sôt néha meg sem értjük. Sokat számít a beszédben az írásban nem jelölt hangsúlyozás is: mondat elején, végén járunk-e, kérdezünk, kiabálunk vagy elôadunk, azaz a hanglejtés. Nem véletlen, hogy a számítógépes beszéd hangtanával és a tényleges beszédhangok szabatos betûszerû leírásával külön tudományág foglalkozik: az elôbbi a számítógépes fonológia, az utóbbi a számítógépes fonetika. Ha az a célunk, hogy a számítógép érthetôen olvasson fel szövegeket arról tehát még ne beszéljünk, hogy kellemes nôi hangja lesz-e, a gépet meg kell tanítanunk a hanglejtés utánzására is. A hanglejtés helyes kezeléséhez például tudni kell, hol járunk a szón, a mondaton belül. Ennek meghatározása nemigen lehetséges másképp, mint a szöveg nyelvtani elemzésével. Más a helyzet, ha a gépnek nem tetszôleges szöveget, hanem egyszerûbb dallamszerkezetû dolgokat például telefonszámokat kell elmondania: bár a felolvasott telefonszám lehet kissé idegenszerû, de tökéletesen érthetô lesz. Egy érdekesség: az egyik hazai mobiltelefon-szolgáltató üzemeltet egy olyan szolgáltatást, amely beolvassa a telefonba az ember elektronikus leveleit. Szokásos felolvasórendszerrôl lenne szó, ha nem kellett volna felkészülni arra, hogy a magyar nyelven írt elektronikus levelek jó részében nincsenek ékezetes betûk. Ahhoz, hogy a felolvasott szöveg érthetô legyen, elôbb ékezetesíteni kell: készült tehát egy olyan program is, amely az ekezetes betuk szavakat átírja ékezetes betûk-ké. A gépi beszéd-elôállítás legfontosabb problémáját megoldották: ma már nem okoz igazi gondot olyan alkalmazás készítése, amely érthetôen felolvas tetszôleges szövegeket. A géphang természetességén, hanglejtésén van még mit javítani, de a problémák korántsem akkorák, mint a gépi beszédértés esetén. 179

179 IV. A NYELV ÉS HASZNÁLÓJA 8. A gép számára egyelôre nagyon nehéz a beszédet írott szöveggé alakítani. A beszéd felismerését a hangok sokfélesége és óhatatlanul pontatlan ábrázolása mellett számos zavaró tényezô is gátolja. Minden ember hangjának más tónusa van: ha tehát két ember próbálja mondani ugyanazt, a gép számára ez sohasem lesz egyforma. Ezt az akadályt még le lehet gyôzni, mert a beszédhangoknak vannak bizonyos egyértelmûen azonosítható elemeik a teljesen pontos ábrázolásra tehát nincs feltétlenül szükség ahhoz, hogy a gép azonosítani tudja ôket. Következônek ott a háttérzaj: ettôl el kell választani a beszédhangot. Digitális jelfeldolgozási eljárásokkal még ezen is segíthetünk úgy-ahogy. De az ember nem ott tart közben szüneteket, ahol az írott szövegben a szóközök vannak: ha fel is ismertük a beszédhangokat, nem tudhatjuk, hol van vége a szónak, a frázisnak vagy a mondatnak. Ez a szegmentálás problémája. Ha az ember, akit a gépnek meg kellene értenie, még beszédhibával is küszködik, végképp nehéz lesz a hangok azonosítása, mert egyes beszédhangok alapvetô fizikai tulajdonságai lesznek mások. A gépi beszédfelismerô rendszerek készítôi három ponton próbálják egyszerûsíteni a problémát. Itt is azt teszik, mint a szöveg jelentésének ábrázolásában: ha nehéz az általános problémát megoldani, szûkítik a szóba jöhetô beszédminták körét. Három dolog okozhat problémát: a beszéd folytonossága, a beszélôk sokfélesége és a nagy szókincs. Korlátozható tehát a folytonos beszéd: vannak olyan beszédértô rendszerek, amelyek egyszerre egy szóval tudnak kezdeni valamit: ezeket nevezzük izolált szavas rendszereknek. Ha tudjuk, hogy a beszélô legfeljebb egy szót mondhatott, sokkal kevesebb lehetôség közül kell kiválasztani a megfelelôt. Ha az a feladat, hogy egy gépet egyszerû parancsszavakkal irányíthassunk, ez a megoldás tökéletesen megfelel. Ugyancsak csökken a lehetôségek száma, ha nem beszélhet akárki a rendszerhez. A beszélôfüggô rendszer egy beszélô szavait érti csak meg: megtanulja e beszélô tónusát és hanglejtését; ettôl kezdve egy betûnek lényegesen kevesebbféle hang felel meg, illetve az egyes hangok egyszerûbben is ábrázolhatók számokkal. Az olyan beszédértô rendszer, amelyhez bárki beszélhet, a beszélôfüggetlen rendszer. A szókincs korlátozása pedig nemigen szorul magyarázatra. A mai beszédértô rendszerekben a fenti három probléma közül a szóba jöhetô beszédmintákat legalább az egyik szempontból korlátozzák. Ennek ellenére a folytonos beszéd felismerése terén viszonylag szerények az eddigi eredmények: a probléma ráadásul nyelvfüggô. A meglehetôsen drága fejlesztés kisebb beszélôszámú nyelvek esetében, sajnos, gazdaságilag nehezen indokolható. Folynak olyan kísérletek is, amelyek során a nyelvi elemzés eszközeit nemcsak a felismert beszéd utólagos feldolgozására használják, hanem a beszédfelismerés pontosságának javítására. Ha a gép ezt hallja: dobdideavazsgojót, egy speciális szóelemzô program segítségével fel tudja bontani, és átírni így: dobd ide a vasgolyót. A kutatók várakozása szerint ez a fajta visszacsatolás úgy növeli meg a beszédfelismerés pontosságát, hogy közben enyhíti a klasszikus beszédfelismerô egységgel szembeni elvárásokat: annak nem 180

180 12. A nyelv és a számítógép kell többé teljesen egyértelmû választ adnia, hiszen a nyelvi rendszer segít kiválasztani a megfelelôt. 9. A nyelvtechnológiának hazánkban is jelentôs eredményei vannak, annak ellenére, hogy a hazai kutatóhelyek száma és nagysága is kisebb, mint sok más országban. A számítógépes feldolgozás szempontjából a magyar nyelv egyes szempontok például a szavak felépítése tekintetében bonyolultabb, mint az indoeurópai nyelvek nagy része. Európában a nyelvtechnológiai kutatások túlnyomó része valamelyik indoeurópai nyelv területén folyik: nem is lehet ez másképp, hiszen itt kevés nyelv tartozik más nyelvcsaládokba. Ugyanakkor a nem indoeurópai nyelvek közül a jelentôsebb európai agglutináló nyelvek (finn, magyar, török) területein jelentôs eredmények születtek, különösképpen a szavak szerkezetének a gépi morfológiának a kutatásában. Az a szóelemzô program tehát, amelyet hazánkban elsôsorban a magyar nyelv céljaira fejlesztettek ki, szükségképpen fejlettebb, mint mondjuk egy angol nyelvi elemzôprogram, s ekképp legalábbis a magyar nyelvhez képest szinte gyerekjáték benne leírni az angol, a német vagy épp a cseh és a lengyel szavak szerkezetét. A magyar mondattan gépi leírása azonban már nem áll ilyen jól. A magyar leíró nyelvészet hagyományai kevéssé alkalmazkodnak a számítógép igényeihez. Ez a helyzet változóban van, ugyanis intenzív kutatások folynak, amelyek segítségével a számítógép néha még mélységeiben is fel tudja deríteni a magyar mondatok szerkezetét. 10. Az elôzôekben mindvégig arról írtunk, milyen nehéz feladat a számítógép számára az emberi nyelvvel bánni. Holott vannak olyan nyelvi szolgáltatások, amelyeket a nagyközönség is használ, hovatovább évtizedek óta. Ideje tehát, hogy arról is szóljunk, mit ad a felhasználóknak a nyelvtechnológia a gépek korlátozott képességei ellenére. Ma már százezrek, talán milliók használnak szövegszerkesztô programokat Magyarországon. E programok mindegyike tartalmaz olyan nyelvi modulokat (részegységeket), amelyek a jól formált jó helyesírással írt, a sorok végén helyesen elválasztott stb. szöveg írásában segítik a felhasználót. Az írást segítô szolgáltatások közül a helyesírás-ellenôrzô programok állnak az elsô helyen. Két fajtájuk van: a szóellenôrzô és a mondjuk így szóhatáron túli nyelvhelyességet ellenôrzô. Szóellenôrzôt szinte mindenki használ, a nyelvhelyesség-ellenôrzô program azonban nem áll mindenhol rendelkezésre. A szóellenôrzô program látszólag azt vizsgálja, helyesen írtunk-e egy-egy szót a szövegben; idônként jelzi, hogy nem, és javítást is ajánl és idônként téved is. Miért? Mert valójában nem a szavak helyesírását ismeri, csak valami módon tud azokról a szavakról, szóalakokról, amelyek léteznek, létezhetnek a nyelvben. Ez a legtöbbször általában egy olyan szótárt jelent, amelyben a program készítôi által helyesnek tartott szóalakok fel vannak sorolva. Vannak azonban nyelvek ilyen például a magyar is, amelyekben olyan sok szóalak van, hogy a gépen el sem férne az a szótár, amelyben felsorolnánk ôket. Ilyen esetben a szóellenôrzô program morfológiai elemzô modult hív segítségül, amely a szóalakokat különbözô részek (a morfémák) kombi- 181

181 IV. A NYELV ÉS HASZNÁLÓJA nációjaként ismeri fel. Ennek a modulnak az adatbázisa ha mondjuk ötmilliárdféle lehetséges toldalékolt magyar szóalakot ismer már nem nagyobb, mint például az angol nyelv összes (kb. félmillió) szóalakjának szótára. Amikor a szóellenôrzô program úgymond hibásnak talál egy szót, igazából csak azt jelzi, hogy az nincs benne a szótárában (illetve a beépített morfológiai elemzô modul nem ismeri fel). Nem a helyesírást ellenôrzi tehát, arról pedig végképp nincs szó, hogy helyettünk tudná a (magyar) nyelv helyesírási szabályait. A szöveget sem javítja automatikusan: a javítási javaslatokat a felhasználónak jóvá kell hagynia. Nagyon helyesen, hiszen a javaslatok között sok oda nem illô dolog lehet. A szóellenôrzô program tehát nem javítja meg a felhasználók helyesírását, viszont kiválóan alkalmas a gépelési hibák jelzésére és javítására. Általában azt mondjuk, hogy a szóellenôrzô program a hibásan írt szavak 95%-át jelzi, azt viszont már a felhasználónak kell tudnia, hogyan kell ezeket kijavítani. Tehát minél tudatosabb, jobb valakinek a helyesírása, annál több hasznát veszi a helyesírás-ellenôrzô programoknak. A szóellenôrzô program egyszerre egy szót lát. A szó ebben az esetben az a szövegrész, amely szóköztôl szóközig vagy központozási jelig (írásjelig) terjed. Ez azt jelenti, hogy nem tudja vizsgálni a szó környezetét avégett, hogy kiszûrje az oda nem illô javítási javaslatokat, vagy észrevegye a hibásan különírt szavakat. Erre a szóhatáron túli nyelvhelyesség-ellenôrzés alkalmas. A szóhatáron túli nyelvhelyesség-ellenôrzést a legtöbb alkalmazás nyelvtani ellenôrzésnek mondja, és többnyire teljes mondatokat próbál feldolgozni. Nagyon eltérô jellegû és minôségû a különbözô nyelvekhez készített nyelvhelyesség-ellenôrzô programok mûködése: például az egyetlen magyar nyelvhelyesség-ellenôrzô program nem a mondatok teljes nyelvtani elemzésével dolgozik. A program inkább meghatározott helyesírási, nyelvhelyességi, stílusbeli hibákat, hiányosságokat keres, a mondatok felszíni átvizsgálásával. Ilyen hiba, hiányosság a szavak hibás különírása, a vesszô hibás alkalmazása vagy kihagyása, vagy éppen a nyomdafestéket nem tûrô szavak használata. A magyar nyelvhelyesség-ellenôrzô program fejlesztôi az Akadémiai helyesírási szabályzatból kiválogatták azokat, amelyekre gépi szabályt is lehetett írni, így a program által jelzett hibák és javaslatok összevethetôk a szabályzattal. A nyelvhelyesség-ellenôrzô programról tudni kell, hogy mûködése sokkal bizonytalanabb, mint a szóellenôrzô programoké. Ez nem minôségi probléma, egyszerûen a hibák jellege nem teszi lehetôvé a teljesen biztos gépi ítéletet. Emiatt a program még jobban a felhasználó tudására bízza a javítást, csak azt jelzi, hogy az adott helyen talán hiányzik egy vesszô, vagy hibásan különírtunk két szót, és így tovább. Még inkább igaz tehát, hogy a gép nem tudja helyettünk a helyesírást. Nem annyira az írást, inkább a szövegek nyomdai elôkészítését támogatják az elválasztó programok. Az elválasztás nem kötelezô, ám jelentôsen javítja a nyilvánosságnak szánt dokumentumok külsô megjelenését. Az elválasztás hiánya nem helyesírási hiba, ha viszont úgy dönt valaki, hogy a sorok végén elválaszt szavakat, azt nem teheti meg a szavakon belül akárhol: a hibás elválasztás már hibás helyesírás! A magyar nyelvben elsôsorban a szóta- 182

182 12. A nyelv és a számítógép golás szabályai határozzák meg az elválasztást, de ez alól vannak kivételek, például hogy az összetett szavakat az összetételi határon kell elválasztani. Mivel a sorok elejére csúszó szavakat nagyon munkaigényes dolog egyenként, kézzel elválasztani, s figyelni, mennyi fér be belôlük az elôzô sor végére, szükségünk van automatikus elválasztó programra. A programnak viszont ismernie és alkalmaznia kell az elválasztási szabályokat, hogy hasznát lehessen venni. Így például, ha szükséges, ellenôriznie kell, hogy összetett szóval találkozott-e, s ha igen, hol vannak benne az összetételi határok. E feladathoz is morfológiai elemzô programot célszerû használni (s a magyar elválasztó programok használnak is ilyen modult), amely a szóalakokat alkotóelemeikre (morfémáikra) tudja bontani. A választékos fogalmazást segíti a számítógépes szinonimaszótár, amely a szöveg egyes szavaihoz rokon értelmû megfelelôket ajánl. Az ilyen programok inkább tezauruszok, amelyek a számukra ismert szavakat fogalomkörökbe rendezik. Minden szó egy vagy több fogalomkörhöz tartozik: a program a rokon értelmû megfelelôk keresésekor elôbb meghatározza a lehetséges fogalomköröket, majd megkeresi az adatbázisban a hozzájuk tartozó összes szót. A szinonimaszótárak ezzel szemben szócikkekbe vannak rendezve, ahol minden szó mellett megtaláljuk a rokon értelmû megfelelôket. Ha valamelyik ismert szövegszerkesztôben elindítjuk a magyar szinonimaszótárt, láthatjuk, hogy a program a fogalomköröket is meghatározza, tehát inkább tezauruszként mûködik. A szinonimaszótár-tezaurusz adatbázisában a szavak szótári alakjukban szerepelnek, míg a szövegben többnyire nem. Amikor egy adott szóalakhoz szinonimákat kérünk, a szövegbeli alak gyakran nincs benne azonos formában a tezaurusz adatbázisában. A programnak a szóalakokból elôbb elô kell állítania a szótári alakot. A legegyszerûbb most is részekre morfémákra bontani a szóalakot, vagyis morfológiai elemzést végezni rajta. A szótári alakot pedig akkor kaphatja meg a rendszer, ha arról is információt kap, hogy a szavak egyes alkotóelemei közül melyek tartoznak a szótári alakhoz, és melyek nem. Azt is mondhatjuk, hogy a szinonimaszótár-tezaurusz ekkor a szóalakok tövét határozza meg. Ez a mûvelet a szótövesítés vagy lemmatizálás, azaz a járulékos elemek, például a toldalékok eltávolítása, a szótári alak visszaállítása. Említettük, hogy a szinonimaszótár-tezaurusz adatbázisában a szavak szótári alakjukban szerepelnek. Arra a kérdésre már találtunk választ, hogyan találjuk meg a szótári alakot, ha a szövegben nem úgy szerepel a szó. Amikor viszont kiválasztottuk a megfelelô szinonimát, azt vissza is kell írni a szövegbe. A szövegszerkesztôk ilyenkor általában csak a szótári alak visszaírását teszik lehetôvé; ha az eredeti szó toldalékokkal együtt volt a szövegben, a szinonima beírásával ezek elvesznek. Létezik olyan szinonimaszótár-program is, amely képes a kiválasztott szinonimát toldalékolt formában visszaírni a szövegbe, a megfelelô morfológiai generáló modul segítségével. 11. Az információkeresés alapproblémájaként mostanában mindig az interneten felgyûlt, elképzelhetetlenül nagy mennyiségû szöveget emlegetjük. Való 183

183 IV. A NYELV ÉS HASZNÁLÓJA igaz, szinte nincs olyan téma, amelyhez az internet, amelyen több millió ember több milliárd dokumentumot helyezett el, ne tudna hozzászólni. A megfelelô tartalmú dokumentumokat azonban nagyon nehéz megtalálni, mert aki keres, tudnia kell, milyen szavak, kifejezések fordulhattak elô a kérdéses dokumentum(ok)ban, milyen nyelven lehetett stb. A korszerû internetes keresôszolgáltatások sok felszínes mûvelettel segítik a keresés szûkítését (néha ugyanis az is probléma, hogy a begépelt kulcsszavakra válaszul több millió dokumentumot kapunk). Az igazi megoldás azonban az volna, ha a megfelelô tartalmú dokumentumokat találhatnánk meg az általunk begépelt szavakat szó szerint tartalmazó dokumentumok helyett. Mindez persze nemcsak az internetes keresés során probléma, bár ott jelenik meg a nagyközönség számára. Szakmai körökben, ahol tematikus információkeresésre van/volna szükség, ugyanúgy fejlesztésre szorul az információ tartalom szerinti megkeresése. Nézzük, hogyan segíthet a nyelvtechnológia az információkeresésen! Számos fejlesztés folyik: elképzelhetô, hogy egy-két éven belül e szolgáltatások a keresôk szerves részeivé válnak. Elôször is, ha szavakat keresünk, találjuk meg a toldalékolt alakokat! Amikor begépeljük a keresendô szavakat, a legritkábban írjuk be az összes lehetséges alakot; s a rendszer nem feltétlenül találja meg az eltérô szóalakokat. Ha például az almatermesztéssel foglalkozó szövegeket keressük, és az alma szót tartalmazó összes dokumentumot szeretnénk megtalálni, nem találjuk meg az almával szóalakot, ha csak az alma szót adtuk meg a keresôablakban. Ha viszont az alma és az almá tövet is megadjuk, a rendszer az almárium szót is megtalálja, pedig arra nem is vagyunk kíváncsiak. A megoldás: olyan keresôrendszer, amely a szóalakokat intelligens módon egymáshoz rendeli. Ez azt jelenti, hogy mind a dokumentum szövegében levô, mind pedig a felhasználó által begépelt szavakhoz megkeresi a szótári alakot, s ezeket hasonlítja össze. Ebben segít a szótövesítô program. Ha azonban például a kutyatartásról keresünk szövegeket, és a kutya szó különbözô alakjait keressük, nem kapjuk meg azokat a helyeket, ahol az ebadó-ról van szó. Ez akkor lenne csak lehetséges, ha a keresôprogram nemcsak a begépelt szavakat, hanem azok szinonimáit is keresné. Bonyolítsuk tovább a problémát! Kedvencünket Németországba szeretnénk vinni kutyakiállításra. Ha keresôrendszerünk meg is találja a kutyákról és az ebekrôl szóló oldalakat, még mindig nem kapjuk meg a kutyakiállítások németországi szabályait, amihez legalább a Hund szó volna keresendô. Jó lenne tehát, ha a különbözôképpen toldalékolt szóalakok és a szinonimák mellett a keresô megtalálná a szavak idegen nyelvû megfelelôit! A megoldás: két-, illetve többnyelvû szótárak alkalmazása, amelyek megmondják a kutya szó különbözô idegen nyelvû megfelelôit. Ha azonban megkaptuk az idegen nyelvû oldalakat mondjuk a németországi kutyakiállításokról szólókat, bajban vagyunk, ha nem tudunk németül: nem tudjuk elolvasni ôket. Ekkor segítene egy automatikus fordítórendszer, amely érthetô magyar fordítást adna az eredeti német szövegrôl. Nyilvánvaló, hogy a keresôrendszerek nem fogják egyszerre és egyik napról a másikra megvalósítani az összes fenti szolgáltatást. Különösen igaz ez a 184

184 12. A nyelv és a számítógép gépi fordításra, amelynek fejlesztése még nem tart ott, hogy bármely két nyelv között jól olvasható, érthetô fordítást tudna adni. Fokozatosan azonban minden bizonnyal megjelennek majd. E szolgáltatásokat azért nem soroltuk a nyelvtechnológia jövôjéhez, mert az alkalmazott nyelvtechnológiai eszközök nagy része a fordítógép kivételével bevált, hagyományos eljárásoknak mondhatók. Amikor a tartalom szerinti szövegkeresés problémájáról beszélünk, ismét csak a fedésrôl és a pontosságról van szó. Szeretnénk, ha a keresô minden olyan dokumentumot visszaadna, amely az általunk kívánt témáról szól, és egyet sem, amely nem tartozik a tárgyhoz. Ennek megítélése azonban nagyon nehezen mérhetô. Míg a nyelvtani modellek esetén meglevô szövegekben mérhetjük a gépi nyelvtan okosságát, az internetes keresés során a felhasználó dönti el, egy adott dokumentum megfelel-e az igényeinek. Semmilyen objektív adatunk nincs arról, hogy egy adott dokumentum mennyire vág a kívánt témába látni azonban látjuk a hiányosságokat, amikor magunk keresgélünk a hálón. A tartalom szerinti keresés ideális megoldása az lenne, ha a felhasználó teljesen szokásos kérdést tehetne fel a rendszernek, s a gép a kérdés jelentése, nem pedig a benne levô szavak alapján keresné a dokumentumokat. Ilyen kutatások is folynak; a közeljövô alkalmazásai között ejtünk róluk néhány szót. 12. A gép még nem tud az ember helyett fordítani. Azonban az elmúlt években többek között az Európai Unió bôvítése és az Unión belüli szorosabb együttmûködés miatt olyan sok fordítanivaló keletkezett, hogy az embernek a fordító embernek minden elképzelhetô gépi segítségre szüksége van, hogy munkáját határidôre és megfelelô minôségben el tudja végezni. Az automatikus gépi fordítás alkalmazása itt nem jön szóba, mert a jelenlegi rendszerek közel sem képesek kiadható fordításokat készíteni; sôt, az általuk lefordított szövegek nyersfordításnak sem jók, kijavításuk több munkát igényel, mint az eredeti szöveg újrafordítása. Nem számíthatunk arra, hogy ez a helyzet lényegesen megváltozik a következô egy-két évben. A kilencvenes évek elején viszont megjelentek s napjainkra elterjedtek a számítógépes fordítástámogató eszközök. Ezek közül a legegyszerûbbek a számítógépes szótárak. Ezek legtöbbször korábban nyomtatásban megjelent szótárak gépi adatbázisba írt megfelelôi. A hozzájuk mellékelt szótárprogram sem alkalmas többre, mint egy-egy szó megkeresésére, amely a nyomtatott szótár fellapozásának felel meg. A gép kicsit gyorsabban megtalálja a keresett szót mint az ember a papírszótárban, de a hagyományos gépi szótártól nem kap több segítséget. Vannak azonban olyan szótárprogramok is, amelyek bár továbbra is nyomtatott szótárak elektronikus változatait tartalmazzák számos nyelvi többletszolgáltatást nyújtanak. A legegyszerûbb ezek közül a szótövesítés alkalmazása: a szótárakban a címszavak szótári alakban szerepelnek, de a szövegekben nem; a szótárprogram a szótôvisszaállítás révén képes lehet arra, hogy a toldalékolt szóalakokat is megtalálja a szótárban, visszavezetve ôket a szótári alakra. Nagy segítség az is, ha a szótárprogram egyszerre több szótárt kezel: ha egy szót egyszer kell 185

185 IV. A NYELV ÉS HASZNÁLÓJA begépelni, de a program sok szótárban keresi meg egyszerre, akkor már úgy dolgozik, ahogyan az ember sohasem tudna: mintha egyszerre tíz-húsz szótárat lapoznánk és olvasnánk. Ha a szótárt nem fordításra, hanem idegen nyelvû szöveg megértésére kell használni, akkor nem a hagyományos szótárprogramra, hanem az úgynevezett gyorsfordítóra van szükség. Ez a program rejtôzködik a számítógépen: munka közben igazából nem látjuk mûködni. Amikor azonban rámutatunk egy szóra az idegen nyelvû szövegben a konkrét programtól függ, hogy kell-e kattintani, mûködésbe lép a szótári keresés, és a képernyôn kis buborékban megjelenik a szó fordítása. Sôt: az ilyen programok általában azt is láthatják, milyen szavak vannak a kiválasztott szó mellett, így nemcsak a szóra, hanem az ôt tartalmazó kifejezésre is tudnak fordítást adni. A fordító munkáját legjobban az összetett fordítástámogató programok segíthetik. Ezek a programok szótár helyett úgynevezett terminológiakezelô rendszert használnak. A terminológiakezelô rendszer adott szakmák, szakterületek szókincsét tartalmazza, lehetôleg úgy, hogy egy idegen nyelvû szónak, kifejezésnek, csak egy fordítása legyen. A fordítástámogató rendszerek a terminológiai adatbázis segítségével ki tudják szótárazni a lefordítandó szöveget. Az összetett fordítástámogató rendszerek legnagyobb elônye azonban az, hogy úgynevezett fordítómemóriát is tartalmaznak. A fordítómemória olyan program, amely adatbázisban tárolja az eddigi fordításokat (az eredeti szöveggel együtt), és ha a fordítás során olyan mondathoz érünk, amely már benne van a fordítómemóriában vagyis korábban már lefordítottuk a program automatikusan felajánlja a korábban megjegyzett fordítást. Fontos, hogy nemcsak azokat a mondatokat lehet így megtalálni, amelyek pontosan megegyeznek az épp lefordítandóval ilyen gyakorlatilag nincs, hanem a nagyon hasonlókat is. A hasonlóság megkeresésében viszont a legtöbb gyártó olyan matematikai módszereket alkalmaz, amelyekhez nincs szükség nyelvi elemzésre, s amelyek kizárólag a szöveg betûkódjait veszik alapul. Ez sok pontatlanságot eredményez, a nyelvi nyelvtani hasonlóság megállapításához viszont megfelelô elemzôprogramot kell a rendszerbe építeni. Az utóbbi minden érintett nyelvhez jelentôs nyelvtechnológiai eszközöket igényel, míg az elôbbi ugyanazt a matematikai eljárást alkalmazhatja minden lehetséges nyelvre. A fordítómemóriák üresen érkeznek a felhasználóhoz. Ha kizárólag fordítás közben töltjük fel ôket, egy-két évnek is el kell telnie ahhoz, hogy a rendszer elég gyakran adjon fordítást az adatbázisából, s valóban lerövidítse a fordítás idejét. Azonban a legtöbb rendszerhez tartozik olyan program, amely lehetôvé teszi a meglevô fordítások bevitelét a fordítómemóriába ha az eredeti szöveg és a fordítás is megvan számítógépen. A program párba állítja egymáshoz rendeli az eredeti szöveg és a fordítás mondatait, így nemcsak az egész dokumentumról tudjuk, hogy mi a fordítása, de az egyes mondatokról is. A mondatokat párosító program a szövegek szinkronizálását végzi el. A szövegszinkronizáló programok segítségével a fordítók rövid idô alatt a fordítómemóriába vihetik, s ily módon újra felhasználhatják korábbi nyelvtechnológia elôtti fordításaikat. 186

186 12. A nyelv és a számítógép A fordítástámogató eszközökrôl is fontos persze tudni, hogy igazából csak szakfordításhoz, szakmai szövegek feldolgozására jók. Irodalmi vagy a szépirodalomról szóló szövegek fordításában a gép segíteni sem tud az embernek s tulajdonképpen ez így is van jól. 13. Az elôzôekben a számítógépek nyelvi szolgáltatásainak sok olyan hiányosságát említettük, amelyek legalábbis mai tudásunk szerint könnyen kiküszöbölhetôk. Alább megpróbáljuk megjósolni, hogy rövid idôn egy-két éven belül milyen nyelvtechnológiai kutatások-fejlesztések eredményeit várhatjuk a hétköznapi gyakorlatban. Számos kutatás van folyamatban, amely a valódi információkeresést tûzte ki célul. Ez azt jelenti, hogy a gép a természetes nyelven feltett kérdésre olyan dokumentumokat, adatelemeket keres, amelyek tartalma megfelel a kérdés jelentésének. Ez persze az ideális eset, de számíthatunk arra, hogy a számítógépes szolgáltatások egyre jobban megközelítik. Ehhez a nyelvtechnológia elméleti alapjainak két létfontosságú ponton kell fejlôdniük. Ha a nyelv szerkezetét a mainál fejlettebb modellekkel tudjuk leírni, a számítógép a mondatokról, a szövegekrôl részletesebb és mélyebb nyelvtani információkhoz juthat. Ez az utóbbi idôben kutatási divattá vált, s talán ezáltal gyorsabban fejlôdik a szavak, kifejezések jelentésének gépi ábrázolása. Egyre nagyobbak lesznek, s egyre több területen megjelennek azok az adatbázisok, amelyek fogalmakat és azok egymással való kapcsolatát írják le: ezek az ún. ontológiák. Filozófiai értelemben vett ontológia csak egy van; azonban itt a szót új jelentésében használjuk, ahol az ontológia technikai eszköz, amely egy adott terület fogalmait rendezi logikai rendszerbe. (Íme, az Olvasó most láthatta, hogyan fejlôdik a nyelv, hogyan kapnak régi szavak új jelentést.) A közeljövôben a jelentés ábrázolása és a tartalomra épülô információkeresés nem válik általánossá, továbbra is egy-egy szakmához, szakterülethez kötôdik. Azonban ezek a szakmai keresôrendszerek egyre pontosabbakká válnak. A legnagyobb kihívás a nyelvtani elemzés és a jelentés ábrázolása közötti kapcsolat meghatározása; arra kell választ találni, hogyan írja le a gép az elemzett dokumentum vagy szövegrész összetett jelentését a nyelvtani elemzés eredménye alapján. Egyelôre nincs szó hosszú dokumentumokról; feladat lehet például, hogy a gazdasági elemzôk egyes rövidhírek tartalma alapján lássák egyes cégek mûködését (például a tulajdonosváltásokat). Bár nem lankad az automatikus gépi fordítás kutatása és fejlesztése, az emberi beavatkozás nélküli gépi fordítás kisebb hangsúlyt kap. Ez a terület az utóbbi idôben két, jól elkülöníthetô irányt mutat. Az egyik cél az idegen nyelvû szövegek megértésének segítése. A felhasználónak ekkor nem kell lefordítania a szöveget, tartalmának azonban hasznát veszi. A megértéstámogatás alapvetô segédeszközei a gyorsfordító programok, amelyek mai formájukban speciális szótárprogramként mûködnek. Továbbfejlesztésük célja az lehet, hogy ne csak egyes szavakat és a szótárban levô, konyhakész kifejezéseket mutassák meg, hanem ténylegesen lefordítsanak mondatokat vagy kifejezéseket. Ehhez alapos nyelvtani elemzésre, jó nyelvi modellre és tulajdonképpen a gépi fordítás szinte teljes fegyvertárára szükség van. Az ilyen 187

187 IV. A NYELV ÉS HASZNÁLÓJA eszköz kifejlesztése rendkívül munkaigényes, mivel minden nyelvhez, minden nyelvpárhoz külön nyelvtant és fordítási szabályokat kell létrehozni. (A nyelvpár a fordításban az eredeti szöveg nyelve és a fordítás nyelve együtt.) A közeljövôben arra számíthatunk, hogy néhány nyelvpárhoz megjelennek jó minôségû mondatszintû gyorsfordítók, amelyek mindig akkora egység fordítását jelenítik meg, amekkorát a nyelvtani elemzôjük még felismert. Azonban nem várható, hogy ilyen programok tetszôleges nyelvpárhoz rendelkezésre álljanak. A fordítók támogatását olyan összetett fordítástámogató rendszerek javíthatják, amelyekben a fordítómemória nem egyszerû matematikai eljárással keresi meg az éppen fordítandó mondathoz hasonló részeket. A keresés ehelyett a nyelvi hasonlóságra épül: a másképpen szövegezett, de nyelvtani szerkezetüket tekintve hasonló mondatok felismerése egy lépés abba az irányba, hogy a gép itt is a szöveg tartalma alapján végezze a keresést. Sajnos, a nyelvi szempontból intelligens fordítómemória létrehozása is sok munkával jár, mivel az eredeti szövegek nyelvéhez viszonylag nagy mélységû mondatelemzô programra van szükség. Így a közeljövôben a gyorsfordítóhoz hasonlóan e programok is csak néhány nyelvpárral lesznek használhatók, késôbb azonban ahogy a megfelelô nyelvi modellek egyre több nyelvhez megjelennek univerzálisan hozzáférhetôvé válhatnak. Egy másik probléma, hogy a számítógép számára mindig komoly nehézséget okozott a beszéd, a papírra nyomtatott szöveg és a kézírás felismerése. A gépen rendelkezésre álló felismerési eljárások rengeteg hibalehetôséget rejtenek. Mindhárom kommunikációs forma esetén hasonló hibákra számíthatunk: nem lesz pontos a szavak és mondatok elejének és végének meghatározása, és nem lesz pontos a jelek felismerése sem. A gép sok esetben nem képes egyértelmûen meghatározni, melyik jellel találkozott: nyomtatott szöveg olvasásakor keveredhet például a h és a k, ekkor a gép csak annyi információt ad, hogy a h és a k betû közül az egyik érkezett. Keveredhet ugyanakkor zaj és információ: halvány betû vagy halk beszéd, illetve foltos papír és háttérzaj zavarhatja a felismerést. A nyelvtechnológia ekkor azzal tud segíteni, hogy szó- és mondatelemzô programok révén meghatározza, hogy a beszédet, a nyomtatott szöveget vagy a kézírást felismerô program által jelzett alternatívák közül melyik lehet valódi szó, kifejezés vagy mondat. Mind a nyelvtechnológiai eszközök, mind a felismerési eljárások fejlôdnek. Ennek eredményeképp mára olyan pontos szótáralapú kézírás-felismerô rendszerek jöttek létre, amelyek lehetôvé tették az elektronikus palatábla megjelenését. Ez olyan számítógép, amelynek csak képernyôje van, billentyûzete nincs; amikor szöveget és adatokat rögzítünk rajta, a képernyôre írunk. A számítógép leginkább palatáblához hasonlít, miközben képességei megegyeznek bármelyik asztali számítógépével. Ezeken a gépeken a kézírás felismerését a nyelvtechnológia támogatja. Ez egyben azt is jelenti, hogy ilyen kézírás-felismerés még nem áll rendelkezésre minden nyelvhez, így a magyarhoz sem. A közeljövôben azonban számíthatunk ennek megjelenésére is. 188

188 12. A nyelv és a számítógép 14. A számítógép rengeteg, nyelvvel kapcsolatos dologban segíti az embert: a jó minôségû szövegek létrehozásában, az információ keresésében, az idegen nyelvû szövegek megértésében és a fordításban, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Emögött azonban nincs valódi nyelvtudás: a számítógép nem érti és beszéli a nyelvünket úgy, ahogy mi; de sok esetben jól utánozza az embert. A nyelv alapvetô kapcsolatban van az ember világismeretével: ez a világismeret azonban nem áll a számítógép rendelkezésére. A nyelv szerkezete azonban modellezhetô matematikai eszközökkel, s ez átültethetô a számítógépre; így a számítógép képes lehet szavak és mondatok elemzésére. Az emberi nyelv számítógépi kezelése még fejlôdése kezdetén jár. A jövôben sokkal több szolgáltatást várhatunk tôle, mint amennyit ma nyújt. Ma viszont azt kell mondanunk, hogy a számítógép gyakorlatilag semmit sem tesz emberi beavatkozás nélkül, ami a nyelvvel kapcsolatos. Minden nyelvi szolgáltatás egy vagy több ponton az ember megerôsítését igényli. Azzal tehát, hogy az ember nyelvét néhány ponton megtanulta utánozni, a gép még nem vált intelligenssé. A nyelvtechnológia leginkább arra készíti fel a számítógépet, hogy a nyelvvel kapcsolatos unalmas, monoton rutinmunkában segítse az embert. Azonban a nyelvtechnológiai szolgáltatások igen nagy hányada még nem hagyta el a kutatólaboratóriumokat; ezek felhasználásával pedig mind többet és többet tudhatunk meg nem a számítógéprôl, nem a nyelv gépi utánzásáról magáról a nyelvrôl. 189

189 13. AZ ANYANYELV ELSAJÁTÍTÁSA 1. Ha körkérdést intéznénk a legkülönbözôbb emberekhez: mit gondolnak, hogyan sajátítja el a kisgyermek az anyanyelvét, a legtöbben valószínûleg így válaszolnának: Úgy, hogy utánozza azokat a mondatokat, amelyeket környezetétôl hall. Szívósan élô elképzelés ez, amely a nyelvelsajátítás folyamatát a környezet által beszélt nyelv passzív befogadására redukálja. Üssük fel azonban bármelyik a magyar kisgyermek beszédfejlôdésével foglalkozó régebbi vagy újabb munkát, és vegyük szemügyre, mondjuk, a két év körüli kisgyermekektôl idézett példákat. Ilyen mondatokat találunk közöttük: Fölveszi, mama, tégemet; Ez a Mártikáé ruha; Apuka ne isz meleg; Ott a gyerekekek. Ezek a mondatok az adott helyzetben ezt jelentették: Vegyen fel a mama engem! ; Ez a Mártika ruhája ; Apuka, ne idd meg, mert meleg! ; Ott vannak a gyerekek. Különösen formált szavak, sajátosan szerkesztett mondatok szerepelnek a példákban, amelyeket magyar nyelvtudásunk alapján mindenképpen helyteleneknek kell tartanunk. El sem tudjuk képzelni, hogy akadna olyan magyar nyelvû környezet, amelyben így beszélnek utánzásról tehát nem lehet szó. Márpedig ezek a kisgyermekek a szerzôk leírása szerint az adott életkorban rendszeresen ilyen névmásokat használtak, így fejezték ki a birtokviszonyt, és így alkottak összetett mondatot. Hasonló jelenségekkel a gyermeknyelvvel foglalkozó valamennyi szerzô találkozott, sôt a gyermekük beszédfejlôdését figyelemmel kísérô szülôk is. A gyermek valahogyan újraalkotja anyanyelve rendszerét: okos hibázásai pontosan azt mutatják, hogy rendszeralkotást végez. A nyelv elsajátításának folyamata tehát bonyolultabb, mint eleinte hittük. Ha egybehangzó beszámolók szerint ilyen sajátos nyelvi formák jellemzik a magyar anyanyelvû kisgyermek beszédfejlôdésének korai szakaszát, akkor joggal feltételezhetjük, hogy ebben a folyamatban bizonyos törvényszerûségek érvényesülnek. Ezeknek a törvényszerûségeknek a már ismert oldala, hogy a kisgyermekek beszédfejlôdése meghatározott fázisokban megy végbe. E fázisok kezdetének idôpontja, valamint idôtartamuk bizonyos határokon belül különbözhetnek, sorrendjük azonban megbonthatatlan ezt mutatja a különbözô anyanyelvû gyermekek nyelvelsajátításának összehasonlító vizsgálata. A nyelvi közlés alapját alkotó hangok a hangrendszer elsajátításának éppen úgy megvannak a maga törvényszerûségei, 190

190 13. Az anyanyelv elsajátítása mint a közlés elemeit összekapcsoló nyelvtani szabályok birtokbavételének vagy a szójelentés kialakulásának. Ennek a bonyolult folyamatnak az oki mechanizmusai, például az, hogy vajon milyen szerepet játszanak benne a nyelvre nézve sajátos elsajátítási elvek, milyen az öröklés szerepe stb. még pontos feltárásra várnak. Ezeknek a tisztázása teszi olyan izgalmassá a nyelvelsajátítás kutatását a nyelvészek, a pszichológusok, a pedagógusok és a biológusok számára. 2. Talán mondanunk sem kell: mielôtt a kisgyermek az elsô szót kimondja, már megtett egy bizonyos szakaszt a nyelvhez vezetô úton. Veleszületett biológiai adottságai, észlelési és agyi struktúrái segítik az indulásban. Így például kísérletileg igazolt tény, hogy a gyermek már magzati állapotában is hallja a külvilág hangjait (a legjobban anyjáét), s anyja hangját már az újszülött is meg tudja különböztetni az idegenekétôl. Gondosan megtervezett kísérletekkel azt is kimutatták, hogy a néhány hónapos csecsemô sokféle beszédhangot meg tud különböztetni köztük olyanokat is, amelyek környezete nyelvébôl hiányoznak. (Az l és az r hang különbségét például az angol és a japán csecsemôk egyaránt észlelni tudják.) Ez a bámulatos képesség persze a tapasztalatok hatására átalakul: a késôbbi fejlôdés során egyre inkább a környezet nyelvének a fonémaállománya szabja meg, milyen hangokat képes megkülönböztetni a baba. Ez a megkülönböztetés igen korán végbemegy: a gyermek már jóval azelôtt megkülönbözteti anyanyelve hangjait és hanglejtését, mielôtt maga beszélne. Ennek feltehetôen az a szerepe, hogy a lehetséges hangokra és hangkapcsolatokra vonatkozó észlelési gyakorlás már azelôtt végbemenjen, mielôtt a gyermek értelmileg képes lenne hangok és környezeti események összekapcsolására, azaz a jelentés kialakítására. A táblázat egy jellegzetes példát mutat erre a ráhangolódásra. A gyermek sokkal gyorsabban odafordul az anyanyelvi beszédhez, s ezt akkor is megteszi, ha csak a hanglejtést hallja, amit az alacsony frekvenciákat áteresztô szûrôk segítségével lehet kimutatni táblázat. 2 hónapos csecsemôk odafordulási reakcióideje ezredmásodpercben (ms) a hangforráshoz anyanyelven és nem anyanyelven hangzó beszédnél. Az anyanyelv amerikai angol, az idegen nyelv francia volt. Nyelv Anyanyelv Idegen nyelv Szûrés nélkül Alacsony frekvenciákat áteresztô szûrôkkel Velünk született idegélettani struktúrák teszik lehetôvé a nyelv elôtti hangadás fejlôdését is, amely az újszülött reflexszerû sírásától az ún. expresszív zsargon -ig vezet (így nevezzük az elsô szavak megjelenését közvetlenül megelôzô korszak fonológiai, prozódiai struktúráiban már a beszédre emlékeztetô gagyogását). Ez a bonyolult, az idegélettani érésre és a nyelvi tapasztalatra épülô fejlôdési folyamat alapozza meg a beszéd egyik legfontosabb feltételét: a hangképzés bonyolult mûveleteinek akaratlagos vezérlését. 191

191 IV. A NYELV ÉS HASZNÁLÓJA Velünk született idegélettani struktúrákon alapulnak továbbá azok a lelki folyamatok (például figyelem, emlékezet) is, amelyek megfelelô fejlettségi szintje egyben a nyelv elsajátításának is elôfeltétele. Az emlékezet fejlôdése például a kisgyermekkorban mind a szavak tanulásának, mind a mondathosszúság növekedésének fontos tényezôje. S végül feltehetôen velünk született az a tényezô is, amelynek a fontosságát csak mostanában kezdik hangsúlyozni: az érzelmi kapcsolódás elemi szükséglete, a gyermek eredendô társas hajlamai, szociális beállítottsága, amelyek a nyelv elsajátításának legfontosabb érzelmi és motivációs bázisát alkotják. Hogy ezek az adottságok valóban elvezessenek a beszédhez, ahhoz persze külsô feltételekre is szükség van: társas környezetre, s benne a gyermek számára elérhetô nyelvi mintára. Milyen a kisbabának, kisgyermeknek nyújtott nyelvi minta, és milyen minta a legjobb a számára ezekrôl a kérdésekrôl sokféle vizsgálat, feltevés született az utóbbi idôben. Az elmúlt két évtized kutatásai azt mutatják: a kisgyermekeknek szóló beszéd sok tekintetben eltérhet a felnôttek között használatos beszélési módoktól. A kisbabákkal, kisgyermekekkel használt sajátos kód jellegzetességei közé tartozik például a magasabb hangfekvés, a gyakoribb és erôsebb hangsúlyozás, a köznyelvinél nagyobb kitéréseket mutató intonációs kontúrok, az egyszerû hangtani felépítésû szavakból álló dajkanyelvi szókincs (mint például a magyarban a baba, pipi, papa, dádá szavak), az egyszerû mondatszerkesztés. Ezek a sajátosságok alkalmazkodást tükröznek a fogyatékos nyelvtudású beszédpartner, a kisbaba, kisgyermek nyelvi és értelmi szintjéhez, s egyben figyelmének ébrentartását, nyelvi aktivitásának a fokozását is szolgálják. (Kísérleti adatok szerint e kód bizonyos sajátosságaira például az eltúlzott intonációra már a néhány napos babák is megkülönböztetetten reagálnak.) Ehhez a sajátos beszélési stílushoz az is hozzátartozik, hogy a felnôttek a baba hangbeli megnyilvánulásaihoz egyfajta társalgási keretet teremtenek. Vagyis társalgási válasznak, értelmes közlésnek tekintik értelmezik és kommentálják a baba hangprodukcióit, mégpedig nemcsak a szavakat vagy szószerû elemeket, hanem a gôgicsélést, sôt eleinte még egyéb lehetôségek híján a fiziológiai megnyilvánulásokat is (például csuklást, böfizést). Az interakció ilyen társalgási keretével, valamint az együttes figyelem tárgyához kapcsolódó beszéddel (tárgyak megnevezése, címkézése, a közösen megélt történések kommentálása) a család, a nyelvi közösség felnôtt tagjai gazdag és támogató környezetet teremtenek a nyelv elsajátításához. (Meg kell jegyeznünk azonban, hogy ez a fajta társalgási beállítottság nem tekinthetô egyetemesnek: több más kultúrában ettôl merôben eltérô interakciós-kommunikációs stílusok vannak érvényben a felnôtt gyermek beszédkapcsolatban. A nyelvi fejlôdés azonban ott is, mint mindenütt és mindenkor, a felnôtt és a gyermek együttmûködésén, a közös cselekvéshez, a közösen megélt tapasztalathoz kapcsolódó beszéden alapul.) A táblázat összefoglalja, hogy milyen segítségeket ad a felnôttbeszéd szabályozása a gyermek elsajátítási munkája számára. 192

192 13. Az anyanyelv elsajátítása táblázat. A gyermekhez szóló beszéd módosításainak szerepe a gyermeki nyelvelsajátításban Feltehetô szerep a nyelvelsajátításban Felnôtt beszédének Beszélgetési Dolgok és nyelv Nyelvi egységek módosulása egységek gyermek neve x felkiáltás x magas hang x suttogás x erôs hanglejtés x dajkaszavak x szóválasztás x ragkihagyás x névmáskerülés x modelltársalgás x (felnôtt egyedül) pontosabb kifejezés x x x kényszerítô kérdés x igazságérték javítása x x lassú beszéd x szünetek x rövid mondatok x x mondatkeretek x x ismétlések x x Vagyis feltehetôleg a felnôtt világ rejtett tanítási elveket használ, ennek megfelelôen módosítja kommunikációját, s ez lehetséges, hogy könnyíti a gyermek feladatát. Az éréssel, az értelmi fejlôdés elôrehaladtával s a nyelvi-interakciós tapasztalatok gyarapodásával a gyermek az elsô életév második felében nagy jelentôségû felfedezést tesz: ráébred arra, hogy bizonyos szándékos jelzésekkel (gesztussal, vokalizálással, azaz hangadással) maga is hatni tud környezetére, el tud érni bizonyos célokat. Így például egy-egy tárgyra való rámutatással maga is ki tudja jelölni a közös figyelem tárgyát (a referenciát), gesztussal, vokalizálással kérhet, kezdeményezhet avagy elutasíthat dolgokat, cselekvéseket. A szándékos (intencionális) kommunikáció kezdete döntô fordulat a gyermek fejlôdésében, amelytôl egyenes út vezet a nyelvhez, hiszen a nyelvi közlések is kommunikatív szándékok kifejezésére szolgálnak. A különbség csupán az, hogy a szándékos kommunikáció e korai formájának eszközei a gyermek saját leleményei. Ebben a gesztusrendszer, fôként a nyúlás és a mutogatás elkülönülése is fontos kiinduló mozzanat. Felismerni arról lehet a kezdeti nyelvi közléseket, hogy bizonyos helyzetekben rendszeresen és elôreláthatóan ezeket használja a baba. Ennek alapján a környezet elôbb-utóbb meg tudja fejteni a közlési szándékokat. Az ilyen korai, önkényes jelek egyik jellegzetes típusát képviselik az ún. elôszavak (protoszavak) vagy fonetikailag következetes formák rendszeresen használt, de felnôttnyelvi 193

193 IV. A NYELV ÉS HASZNÁLÓJA mintára nem visszavezethetô egyéni alkotások (mint például a magyarban szokásos hangsortípusoktól merôben idegen etn szó, amit egy 15 hónapos kisgyerek egyebek között egy sor különbözô cselekvés kezdeményezésére használt, például csináld/gyerünk/menjünk értelemben). 3. A nem verbális, vagyis nem nyelv által történô kommunikáció megindulását hamarosan követi a nyelvi kommunikáció kezdete egyelôre passzív formában. A kisgyermek már az elsô életév második felétôl kezdi felismerni a környezetébe tartozó tárgyak, személyek nevét, egyre több egyszerû utasítást ért meg mindezt kezdetben persze csak meghatározott helyzetekben, egy adott ingeregyüttes részeként. A Megyünk sétálni közlés megértése például kezdetben egy sor, az adott helyzethez kapcsolódó értelmezési támponton alapul: a napi rutincselekvések sorában elérkezett a séta ideje; meghatározott helyen ismerôs cselekvésre kerül sor (mondjuk az elôszobában a mama a gyerekkocsi után nyúl). A szó emancipációja, a szavakat összekapcsoló szabályok megfejtése hosszú és bonyolult fejlôdési folyamat eredménye. Ennek során a szavak kiszabadulnak az ingeregyüttesbôl, fokozatosan elnyerik felnôttnyelvi jelentésüket, és egymással meghatározott szabályok szerint összekapcsolva, helyzetek sokaságának a leírására lesznek használhatók. Hogyan, milyen fázisokban megy végbe ez a bonyolult folyamat? Milyen életkorban milyen anyanyelvi tudás tekinthetô tipikusnak? Milyen erôk vezérlik a nyelvi fejlôdést? Az elmúlt mintegy száz évben a különbözô nyelvek elsajátításáról számos leírás született: ezek alapján az elsô két kérdésre többékevésbé megbízható választ adhatunk. A fejlôdést vezérlô elvek és erôk kérdése azonban a viták kereszttüzében áll ma is. A viták központi kérdései a következôk: a) Mi a velünk született adottságok és a tanulás egymáshoz viszonyított szerepe a nyelv elsajátításában? b) Egyazon nyelvi közösséghez tartozó egyének esetében azonos-e a nyelvi tudás (kompetencia) összetétele, vagy pedig jelentôs egyéni eltérésekkel kell számolnunk? c) Azonos módon, azonos alapelvek alapján tanulják-e a gyerekek a nyelvet, vagy pedig egyéni utakon jutnak el hozzá? d) Összefügg-e a nyelvi fejlôdés a pszichológiai fejlôdés egyéb (rész)területeivel, vagy pedig független azoktól? e) Melyek a tanulást vezérlô alapelvek? Szabályok tanulásán vagy asszociációs kapcsolatok fokozatos kiépülésén alapul-e a nyelv elsajátítása? Ezekre a kérdésekre ma még nincsenek végleges válaszok, csupán érvek, ellenérvek és minden bizonnyal részigazságok. Ebben a fejezetben elsôsorban az elsô témakörrôl: a nyelvi fejlôdés menetérôl, fázisairól próbálunk meg képet adni. A nyelvelsajátítás elméleti vonatkozásaira a könyv végén felsorolt irodalomjegyzékben találhat áttekintést az érdeklôdô olvasó. 194

194 13. Az anyanyelv elsajátítása Az aktív beszédfejlôdés menetének a megismeréséhez példaképpen nézzük meg közelebbrôl, milyen formai és jelentésbeli sajátosságok jellemzik a kisgyermek közléseit a nyelvelsajátítás folyamatának kezdeti szakaszaiban. Ezeket a korai nyelvi közléseket formájukat, alaki sajátosságaikat tekintve két szempontból szoktuk jellemezni (a felsorolt kritériumok egyben a beszédfejlettség általános szintjét is mutatják): a) Hány morfémát (azaz önálló jelentéssel bíró nyelvi elemet) tud a kisgyermek egy nyelvi közlésen belül összekapcsolni? b) Milyen mértékben és milyen pontossággal tudja kifejezni a mondat alkotóelemei közötti viszonyokat a szavak mondatbeli szerepét kifejezô nyelvtani eszközök (ragok, jelek, szórend stb.) segítségével? A megnyilatkozások (morfémákban mért) hossza, az ún. átlagos mondathossz a korai nyelvi fejlôdés megbízható mutatójának tekinthetô. A beszédfejlôdés korai szakaszainak nagy eseményei a mondat születése, az elsô ragok megjelenése, a mondatszerkezet növekvô bonyolultsága ugyanis egyaránt a megnyilatkozások hosszának a növekedését eredményezik. E két szempont figyelembevételével a kisgyermek aktív nyelvi fejlôdését több szakaszra bonthatjuk. 4. Az egyszavas közlések korszaka (ennek kezdete rendszerint egybeesik az elsô életév végével). Az ilyen típusú nyelvi megnyilatkozások egyetlen értelemmel bíró részekre tovább már nem bontható elembôl állnak, például mama; ki; vau-vau; aggyá. Ezekhez a közlésekhez az adott helyzetekben ilyesféle jelentések voltak hozzárendelhetôk: Gyere ide, mama! ; Ki akarok menni! ; Ott a kutya ; Add ide a csokit! Régóta vitatott kérdés, hogy minek is tekintsük az ilyen egyetlen morfémából álló, de szemmel láthatóan tágabb jelentést hordozó közléseket. Vajon mondatértékûek-e ezek, amint azt korábban számos kutató állította? Vagy inkább szavaknak tekintendôk-e hiszen alakilag mégiscsak szavak? Tény, hogy az egyszavas közlésekben rejlô üzenet igen gyakran több, mint az elhangzott szó jelentése. Arra azonban semmi bizonyítékunk nincsen, hogy ez a tágabb jelentés szerkezetileg tagolt formában valamiképpen benne is lenne a kisgyerek fejében. A valósághoz legközelebb talán az a megközelítés áll, amely a kisgyerek egyszavas közléseit kezdetleges beszédaktusoknak tekinti. Ebben a keretben e korai közléstípus szerkezete így lenne ábrázolható: BESZÉDAKTUS durva utalás (referálás a szó segítségével) szándékkifejezés (illokúció) (például megnevezés, kérés, válasz, hívás) E felfogás szerint a kommunikációs szándék kifejezése ekkor még elsôsorban az intonáció segítségével történik. 195

195 IV. A NYELV ÉS HASZNÁLÓJA Milyenek a kisgyermek primitív referálásra használt szavai, és milyen szavakat tanul meg elsôként a gyerek? Az elsô 50 szó vizsgálata során a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a korai szókincs összetételét egy sor tényezô befolyásolja. Ilyen szempont lehet például az elsajátítandó szavak hangtani felépítése, szófaji kategóriája vagy jelentésének és használatának bizonyos vonatkozásai. Így például a kutatók úgy találták, hogy a nyelvelsajátítás kezdetén a gyermekek inkább választanak olyan szavakat, amelyek számukra könnyebben kiejthetôk, mint bonyolultabb hangtani felépítésû szavakat. Inkább használnak fôneveket, mint más szófaji kategóriába esô szavakat. (Vizsgálati adatok szerint a kezdeti szókincs mintegy kétharmadát köznevek és tulajdonnevek alkotják. Egyéb szókategóriák, formaosztályok aránya, a gyakoriság sorrendjében: akciószavak, például ki, le; módosítók, például kakás; személyes-társas szavak, például kérem, tessék, én; és funkciószavak, például ott, még.) Általános tapasztalat, hogy a fônevek jelentése, vonatkozása a kisgyermek számára könnyebben azonosítható, mint a bonyolultabb jelentésszerkezetû igéké. Ugyanezen vizsgálatok szerint a mindennapi interakciókban részt vevô személyek, a mindennapi tevékenységekben szerepet játszó tárgyak (az ún. tárgyi cselekvés résztvevôi és tárgyai), valamint a változást mutató dolgok nevei nagyobb eséllyel kerülnek bele a korai szókincsbe, mint például a mozdulatlan tárgyakat jelölô szavak. Túl ezen, a kisgyermek szókincse az értelmi fejlôdés eseményeit is tükrözi. Például kimutatták, hogy a tárgyak, személyek eltûnésére utaló szavak (például angol gone elment vagy a magyar elment) elsajátítása egybeesik az ún. tárgyállandóság kialakulásával (tehát azzal a fejlôdési szakasszal, amelyben a gyerek megtanulja, hogy a látóterén kívül került dolgok, személyek tôle függetlenül is léteznek). A szókincs elsajátítása a kisgyermeknél rendkívül gyorsan megy végbe. Azt a kérdést, hogy vajon mire utalnak az ismeretlen, új szavak, a gyermek igen könnyen megoldja. Megfigyelések és kísérleti tapasztalatok szerint néhány találkozás elég egy új szóval ahhoz, hogy rögzüljön a szó. (Nem is igen volna lehetséges másként, hogy 15 éves korára a tízezres nagyságrendben legyen a gyermek szókincse.) Ha egy új szóval például toba és egy új tárggyal találkozik a gyermek, néhány egyszerû elvet követ. Olyan elvek ezek, amelyek meggyorsítják a tanulást, s amelyek például nem állnak a fôemlôsök rendelkezésére. 1. Fônéviség elve. Ha semmi egyéb nem szól ellene, a gyerek az új szót fônévként értelmezi. A ragok és a nyelvtan kialakulásakor természetesen számos felülbíráló elv lép fel, melyek például megmondják, hogy a -ni végû szó mégsem lehet fônév, hanem ige. 2. Teljes tárgy elve. Alapértelmezésében a név az egész tárgy, s nem egy részének a neve. 3. Közepes általánosság elve. Az alapértelmezés szerint a név nem tulajdonnév, de nem is a legelvontabb kategória (például dolog) szintjén mûködik, hanem kb. olyan általánosságú név, mint a pohár, ablak stb. 196

196 13. Az anyanyelv elsajátítása 4. Egyediség elve. Az új név nem lehet egy már létezô szó szinonimája. Ha az asztalon hever egy kés és egy ismeretlen tárgy, és a gyermek azt hallja: Add ide a tobát!, nem a kést fogja odaadni, hanem az új tárgyra értelmezi az új szót. Ezeket az elsajátítást gyorsító elveket társas tanulási elvek egészítik ki. A gyermek szótanulását a gondozó környezettel közös figyelem irányítja. A gyermek követi anyja tekintetét, s úgy értelmezi, hogy a felnôtt arról beszél, amire éppen néz, amire figyel. Ez a társas figyelem szintén a nyelvelsajátítás olyan mechanizmusa, amely legközelebbi fôemlôs rokonainknál is csak csírájában van meg. Úgy tûnik, a korai nyelvi fejlôdés egyetemes jelensége a szójelentés túlterjesztése is. (Újabb adatok szerint ez a jelenség a korai szókincs mintegy egyharmadát érinti.) Ilyenkor a gyerek a felnôttnyelvben más-más szóval jelölt tárgyakat, személyeket valamiféle részleges egyezés, hasonlóság alapján azonos szóval nevez meg (például minden négylábú a vauvau elnevezést kapja). A szavak ilyen felnôttnyelvitôl eltérô, korai használata olykor egymástól meglepôen távol esô dolgok között létesít kapcsolatot. Egy másfél éves kislány például tejjá-nak (= teának) nevezett mindenféle folyadékot (vizet, tejet, bort), tejjá-nak nevezte a Balatont, s ugyanezt mondta a talponállót meglátva, ahova szülei elôzô nap egy pohár italra betértek. Egy másik esetben egy kisgyermeknek a falon függô, férfit ábrázoló képpel kapcsolatban megtanították a bácsi szót. A gyermek ezután a megtanult szót nem reális személyekre vagy a megfelelô ábrázolásokra vonatkoztatta, hanem kizárólag egy másik, ugyanolyan magasságban függô egyébként tájat ábrázoló képpel kapcsolatban használta. Vagyis a gyermek számára a bácsi szó a magasban függô valami globális szituációjához kapcsolódott. Ennek ellenkezôje, a szavak jelentésének a beszûkítése (vagyis a szó felnôttnyelvinél szûkebb körû használata, például a kutya szó használata farkaskutya jelentéssel) ugyancsak elôfordul a nyelvelsajátítás kezdetén, bár úgy tûnik, lényegesen ritkább az elôbbinél. Ilyen és más jelenségek jól mutatják, hogy a szótanulás során a kisgyermeknek többféle feladattal kell megbirkóznia. Valamilyen módon részekre kell bontania a beszédfolyamot, azonosítani a szavakat, ezen túl pedig feltevéseket kell alkotnia arra nézve, hogy ez a szó a létezô dolgok milyen körére vonatkozik. Sok jel mutat arra: a világ jelenségei közötti eligazodásban a kisgyermek egyik legnagyobb segítsége, támasza éppen a nyelv a nyelv által nyújtott kategorizációs rendszer, a világnak a nyelvben kódolt égi mása. 5. Az 50 körüli szókincs elérése más szempontból is korszakhatárt jelez a nyelvi fejlôdésben: nagyjából ugyanis erre az idôre esik az elsô szókapcsolatok, a kéttagú mondatok megjelenése. (Ez a fejlôdési korszak általában másfélkét éves kor körül következik be.) A kéttagú mondatokban összekapcsolt nyelvi elemek ha nyelvtanilag megformálatlanul is már jelentésviszonyokat, jelentéskapcsolatokat fejeznek ki. Így a korai közléseknek ezt a típusát már joggal tekinthetjük a mondatalkotás kezdetének. 197

197 IV. A NYELV ÉS HASZNÁLÓJA A kéttagú mondatokban kifejezett jelentéskapcsolatok száma kezdetben persze rendkívül korlátozott. A legkorábbi típusokat az alábbi magyar gyerekek beszédanyagából származó példák szemléltetik: Pápá nem. Még csoki! Cica el. Csacsi ott. Vauvau hol? kb. Nem akarok sétálni menni! Még kérek csokit! A cica elment. A csacsi ott van. Hol van a kutya? Vessünk egy pillantást e korai mondatok angol, német, orosz, finn vagy távolabb esô nyelveket választva luó és szamoa megfelelôire! angol: there book ott könyv more milk még tej német: buch da könyv ott mehr milch még tej orosz: Toszja tam Toszja ott jiscso moloko még tej finn: tuossa Rina ott Rina anna Rina ad Rina luó: en saa az óra miya tamtam ad-nekem cukor szamoa: Keith lea Keith ott mai pepe ad baba angol: where ball hol labda német: wo ball hol labda orosz: gd e papa hol papa finn: missä pallo hol labda szamoa: fea Punafu hol Punafu Azt látjuk: ezek a kezdetleges mondatok jelentésüket, szerkezetüket tekintve alig térnek el a magyar anyanyelvû kisgyermekek legkorábbi kéttagú mondataitól. Az ilyen típusú kéttagú mondatokat közelebbrôl megvizsgálva a kutatók azt találták: e korai közlések nagy többsége összesen négy alapjelentést képvisel. Az ez, ott, hol + fônév típusú szókapcsolat valamilyen dolog, személy azonosítását, megnevezését szolgálja; a még kezdetûekkel a gyerek dolgok, személyek újramegjelenésére utal; a nem szót tartalmazó közlések alapjelentése pedig a tagadás vagy a nem-létezés. (Ezen túl persze a fenti közlések egyben különbözô kommunikatív szándékokat is képviselnek: megnevezést, kérést, visszautasítást stb.) Egymástól távol esô népek gyermekeinek legkorábbi mondatszerû produkciói tehát azonos szerkesztési szabályokat és azonos jelentéskapcsolatokat tükröznek. Ez utóbbit: a tartalmi-jelentéstani hasonlóságot azonban jelenleg nem valamiféle egyetemes konstrukciós szabály számlájára írjuk, hanem az értelmi fejlôdés és a korai kommunikatív szándékok hasonlóságára vezetjük vissza: a kétévesek gondolatai és vágyai, úgy látszik, meglehetôsen hasonlóak szerte a világon! 198

198 A további fejlôdés során a jelentéskapcsolatok köre tovább bôvül. A gyerekek például megtanulják egy közlésen belül összekapcsolni: a cselekvô személyt és a cselekvést: Pápá apa. Apa elment. Tonná Vimma. Vilma tornázik. a cselekvést és a cselekvés tárgyát: Medcsiná szék! Csináld meg (tkp. állítsd fel) a (felborult) széket! a birtokot és a birtokost: Zsuzsamama ágy. Ez Zsuzsamama ágya. Vimma csoti. Ez Vilma csokija. a dolgot és annak tulajdonságát: Kicsi baba. (Ez) a baba kicsi. Na vauvau. (Ez) a kutya nagy. 13. Az anyanyelv elsajátítása Cselekvéses szempontból ezek a korai kétszavas megnyilatkozások egyszerû állítások, illetve kérések, mint az alábbi magyar példák mutatják. ÁLLÍTÁSOK tárgy jelenléte jelenlét tagadása tárgy helye tárgy birtoklása tárgy tulajdonsága PÉLDA ottvan huhu papi ej ott huhu edz enyim Ági kakász KÉRÉSEK cselekvésre információ tagadás addide blabda ató hó? nem csicsi Vessük össze a fent bemutatott kéttagú mondatokat felnôttnyelvi megfelelôikkel! Azonnal látjuk, hogy mondataiból a kisgyermek számos olyan elemet elhagyott, amelyek pedig az adott közlés nyelvtanilag teljes értékû megformálásához feltétlenül szükségesek lennének. Így például elhagyta az a, egy névelôt, az ez mutató névmást, a van igét, s mondatából persze teljes mértékben hiányoznak a szavak egymás közötti viszonyait kifejezô valóságos tárgyi viszonyokra utaló nyelvtani elemek is: a tárgyi, a hely-, illetve a birtokviszonyt jelölô morfémák. Különbözô anyanyelvû kisgyermekek kéttagú megnyilatkozásait elemezve a kutatók úgy találták: korántsem véletlenszerû, hogy nyelvi fejlôdésüknek eb- 199

199 IV. A NYELV ÉS HASZNÁLÓJA ben a szakaszában a kisgyermekek milyen szavakat (pontosabban milyen morfémákat önálló jelentéssel bíró nyelvi elemeket) sajátítanak el az ôket körülvevô felnôttbeszédbôl. Eszerint a legkülönbözôbb anyanyelvû gyermekek kéttagú mondataiban sokkal gyakrabban szerepelnek konkrét jelentéssel, illetve meghatározott tárgyi vonatkozással rendelkezô ún. tartalmas szavak fônevek, igék, melléknevek mint pusztán nyelvtani szerepet betöltô, így a jelentés szempontjából üres ún. funkcióelemek névelôk, névmások, elöljárószók stb. A jelenség magyarázata kézenfekvô: a kisgyermek könnyebben sajátítja el a világos, könnyen megragadható tárgyi jelentéssel bíró s a mondat hangsúlyviszonyai által jobban kiemelt elemeket. A tartalmas szavak használata ezenfelül a kommunikációs célok szempontjából is gazdaságos, hiszen információs értékük igen nagy, míg a funkcióelemeké csekély. A nyelvtani funkciókat kifejezô morfémák száma ugyanis valamennyi nyelvben elenyészôen kicsi a tartalmas szavakéhoz képest, így a kisgyermek egy-egy adott beszédhelyzetben elhangzott megnyilatkozásait nyelvtani ismereteink alapján könnyen ki tudjuk egészíteni teljes mondatokká. (Nem így lenne, ha a tartalmas szavak maradnának el!) Ez a szerkesztésmód a redundáns, csekély információs értékû elemek elhagyása az adott megnyilatkozásból a táviratok stílusára emlékeztet, hiszen amikor egy üzenetet a lehetô legkevesebb szóból igyekszünk megszerkeszteni (a szavak pénzbe kerülnek!), természetszerûen éppen ezeket hagyjuk el. (Így teljesen rendjén valónak tekintenénk egy ilyen szövegû táviratot: Apa utazik, gyerek anyunál, pénz megy amelybôl szintén hiányoznak egyes funkcióelemek: a határozott névelô, a van ige; éppen azok, amelyeknek az elmaradását a fenti kéttagú mondatokban is megállapíthattuk.) A kisgyermek ilyen típusú közléseit távirati beszédnek nevezzük. Eddigi ismereteink szerint a távirati jelleg a korai gyermeknyelv egyetemes fejlôdési sajátossága. (A távirati jelleg persze korántsem jelenti a funkcióelemek teljes hiányát. Ezek közül néhány ugyanis a még, nem, ott, hol, amint láttuk, éppen a legkorábbi közlések alappilléreit alkotják.) A kéttagú mondatok típusainak áttekintése során láthattuk, hogy a kisgyermek már sok mindent ki tud fejezni (ha nyelvtanilag megformálatlanul is): tagadást, kérdést, birtokviszonyt és azt is, hogy valami hol helyezkedik el. Amiben azonban a gyermek nyelvi fejlôdésének ez a szakasza alapvetôen különbözik a további fejlôdési fázisoktól, az az egy megnyilatkozáson belül kifejezhetô jelentésviszonyok korlátozottsága: a gyerek egy megnyilatkozáson belül a jelentésnek rendszerint csak egy aspektusát tudta kifejezni (például csak birtokviszonyt vagy csak tagadást). Amennyiben ennél több jelentéskapcsolatot akar kifejezni, akkor gyakran szünettel elválasztott mondatokat használ, mint az alábbi példákban: Néze bácsi. Képe bácsi. (evés közben:) Hú pápá. Has. (hintában ülve:) Ádámpapa lö. Vimma lö. Nézd a bácsi képét! A hús lement a hasamba. Ádámpapa, lökd Vilmát! 200

200 13. Az anyanyelv elsajátítása A kép, amit az elôbbiekben a nyelvi fejlôdés korai fázisairól adtunk, persze meglehetôsen elnagyolt és általános. S feltétlenül hozzá kell fûznünk: noha a rendelkezésünkre álló leírások lehetôvé teszik a fenti fejlôdési fázisok megállapítását, ez a kép mégis inkább csak egyfajta statisztikai valószínûséget tükröz, amelytôl bizonyítottan léteznek egyéni eltérések. Egyebek között eltérô lehet (bizonyos életkori határok között) a nyelvelsajátítás kezdetének idôpontja, az egyes fejlôdési szakaszok idôtartama. Különbözhet az elsô 50 szó összetétele (egyes gyerekek kezdeti szókincsében a személyes-társas típusú szavak dominálnak, nem a fônevek). Az egyszavas közlések korszaka után egyes gyerekek két vagy több elembôl álló vertikális mondatokat (jelentésükben összefüggô, de hanglejtés, hangsúlyozás szempontjából különálló egyszavas közléseket) kezdenek használni. (Pl. Ement. Apa. Buhval. Apa elment busszal. A valódi mondat létrejöttét ilyen esetben a jelentés szempontjából összetartozó szavakat formailag is összekapcsoló mondatprozódia kialakulása jelzi.) Ezeket a különbségeket jelenleg az egyes gyermekeket sajátosan jellemzô megismerési sémák, illetve a nyelvi környezet, a gyereknek szóló nyelv, beszédmód különbségeivel magyarázzák. 6. A nyelvi fejlôdés következô korszakának az átlagos mondathossz állandó növekedésével együtt bekövetkezô legfontosabb eseménye: a mondat alkotórészei közötti viszonyokat kifejezô (valóságos tárgyi viszonyokra utaló) nyelvtani eszközök egész sorának kialakulása és egyre differenciáltabb használata. Ezeknek a grammatikai eszközöknek például ragoknak, viszonyító jeleknek az elsajátítása a gyermeki gondolkodás fejlôdésének a szempontjából is nagy jelentôségû esemény, hiszen ezek segítségével tudja a fejlôdô gyermek a dolgok közötti viszonyokat relációkat a tárgyi szituációtól függetlenedve, az absztrakt gondolkodás szintjén megragadni. Hogy milyen nyelvtani megkülönböztetést mikor sajátít el a gyerek, ez persze korántsem a véletlen függvénye. Sokfelôl megerôsített tapasztalat: a grammatikai viszonyokat jelölô morfémák (ragok, jelek) elsajátítási sorrendje egyazon nyelven belül nagyfokú állandóságot mutat. Így például az angol gyerekek beszédében egybehangzó tapasztalatok szerint a legelsô grammatikai morfémák az elsajátítás sorrendjében a következôk: a folyamatos jelen idejû igealak -ing ragja; az in és az on elöljárószók; a többes számot kifejezô -s morféma és egyes igen magas gyakorisággal használt szabálytalan múlt idejû alakok (came jött, went ment ). A magyar gyerekek beszédében elsôként megjelenô grammatikai morfémák: a -t tárgyrag; a -ba/-be helyhatározói rag; az -é birtokjel; az -m birtokos személyjel; a -k többesjel és a -nak/-nek részeshatározórag. Az elsajátítási sorrend lehetséges okait vizsgálva azt találták: a sorrendet befolyásolhatja a megfelelô grammatikai morféma mondatszerkezeti-jelentéstani összetettsége (közelebbrôl: a benne kódolt grammatikai jelentések száma). Talán ez a tényezô magyarázza, hogy a magyar gyerekek a birtokviszonyt kifejezô -é birtokjelet korábban sajátítják el, mint a birtokviszony és a személy kategóriáira együtt utaló birtokos személyjeleket; vagy a nyelvtani 201

201 IV. A NYELV ÉS HASZNÁLÓJA szám kategóriájára utaló -k többesjelet jóval hamarabb tanulják meg, mint a szám és a birtokviszony nyelvtani kategóriáit halmozottan jelölô -i birtokos személyjelet (pl. kapu-i). Túl ezen, a nyelvtani kategóriák elsajátítási sorrendjét egyebek között az is befolyásolja, hogy egy-egy adott nyelvtani kategória az adott nyelvben mennyire számít alapvetônek, s jelenléte mennyire szembetûnô. A héber nyelvben például a grammatikai nem szerinti megkülönböztetés átfogóbb és szembetûnôbb, mint a franciában. Így a héber nyelvet tanuló gyerekek, akik a nyelvtani nem kategóriájának az azonosításában több támpontra támaszkodhatnak, mint a francia anyanyelvûek, korábban sajátítják el ezt a nyelvtani megkülönböztetést, mint francia társaik. A nyelvtani eszközök elsajátítása egyébként korántsem valamilyen egyszerû, egyenes vonalú fejlôdésként leírható folyamat. Erre utal például az a tény, hogy a harmadik fejlôdési szakaszba lépô kisgyermek a mondat elemei közötti jelentésviszonyok kifejezésében olykor nem azt a ragot, végzôdést használja, amelyet az adott nyelv szabályai elôírnak. Így például a birtokviszonyt a kisgyermek kezdetben ilyen típusú szerkezetekkel fejezheti ki: Pannijé cica; Panninak (a) cica Panni cicája. Vagyis csakis a birtokost jelöli nyelvtanilag, holott a magyar nyelv szabályai szerint a birtokra utaló szó (a birtokszó) az, amelyik mindig kap ragot. Ha tehát a harmadik szakaszban megjelenik is a nyelvtani elemek egész sora, az adott nyelv szabályainak megfelelô használat bizonyos esetekben csak a fejlôdés késôbbi szakaszaiban alakul ki. Vegyük most szemügyre ezeket az újonnan megjelenô ragozott szóalakokat formai szempontból. Látni fogjuk, hogy az a mód, ahogyan a kisgyerek a különbözô szótöveket a toldalékokkal összekapcsolja, igen gyakran jelentôsen eltér a köznyelvben szokásos eljárásoktól, és számos furcsa szóalakot eredményez. A magyar gyermeknyelvi leírásokból például szófajok szerint csoportosítva ilyen sajátosan formált szavakat gyûjthetünk össze: Fônevek: piszokt (piszkot), kôk (kövek), szemet (szemét), retke (retek), kezeje (keze), virágt (virágot), kalapval, késvel, lovatat, ruhátot, lókak (lovak) Igék: eszt, ett, eszett (evett), eszikni, eszni (enni), nevetettek (nevettek), kötte (kötötte), fek (fekszik) Melléknevek: kicsibb, szebbebb Névmások: tiem (enyém), engembe (belém), engeddel (veled), émmel (velem), tégetek (benneteket) 202

202 13. Az anyanyelv elsajátítása Ha ezeket a szokatlan nyelvi formákat alaposabban megvizsgáljuk, látni fogjuk, hogy eltérésük felnôttnyelvi megfelelôiktôl egyáltalán nem véletlenszerû, hanem meghatározott szabályszerûséget mutat. Ilyen szabályszerûség például, hogy a kisgyermek a nem szabályosan ragozott (például tôváltakozást mutató) szavakat úgy kezeli, mintha a szabályosan ragozandó elemek csoportjába tartoznának. Például az esni-hez hasonló szabályos fônévi igenevek vagy a hajók-hoz hasonló többes számú alakok létrehozásának szabályát az eszik, ló típusú szavakra is kiterjeszti, és ilyen alakokat mond: eszni, lók. Ez a túlszabályosításnak nevezett jelenség az anyanyelv elsajátításának meghatározott szakaszában törvényszerûen fellép. A példákból kiolvasható másik ilyen szabályszerûség, hogy a feltehetôen utánzás útján, ragozott formában megtanult szavakat a kisgyermek szótônek tekinti és újabb ragokat fûz hozzá; így jön létre a ragkettôzés, mint a lovatat, ruhátot példákban. Az is gyakori jelenség, hogy a gyermek a különbözô ragokat, jeleket a kötelezô kötôhang mellôzésével közvetlenül a tôhöz kapcsolja (kötte, virágt). A fenti példák meggyôzôen bizonyítják, hogy amikor a kisgyermek az alaktan szabályait elsajátítja (vagyis megtanulja, hogyan változtassa a szavak hangalakját mondatbeli szerepüknek megfelelôen), igen gyakran nem a környezetétôl hallott ragozott szóalakokat utánozza, hanem a különbözô nyelvtani elemek (ragok, jelek) használati szabályainak a felismerése után maga igyekszik megalkotni a megfelelô nyelvi formákat. Olyan jelenség ez, amely a nyelvelsajátítás kutatásának egyik legtöbbet vitatott folyamata. Ezzel kapcsolatban azt is megállapíthatjuk, hogy a kisgyermek sajátos tanulási sorrenddel rendelkezik. Ez abban áll, hogy elôször a nyelvi jelenségek szélesebb körére érvényes szabályt sajátítja el (például hogy a tárgyi viszonyt -t raggal jelöljük), és csak ezután tanulja meg az ezzel kapcsolatos a nyelvi elemek szûkebb körére, a kivételekre érvényes második szabályt (hogy ilyen esetben bizonyos fônevek tövet váltanak). Mindezek után talán nem is szükséges külön hangsúlyozni: a teljes nyelvtani rendszer birtokbavétele hosszú és bonyolult tanulási folyamat eredménye. Számos vita folyik arról, hogy vajon ebben a folyamatban mennyire van magyarázó erejük az általános tanulási elveknek, s mennyire sajátos a nyelvtani szervezôdés. Vannak kompromisszumos megoldások is. Ezek szerint a szabályos, a nyelvben termékeny formák elsajátításáért a szabály alapú rendszer a felelôs, mely idegrendszerileg (lásd a Beszéd és gondolkodás címû fejezetet) az elülsô agyrészeknek feleltethetô meg, míg a kivételek, illetve ritkább típusok elsajátításáért a szótanulásban résztvevô asszociatív szervezôdésû, hátsóbb elhelyezkedésû agyrészek lennének a felelôsek. A nyelvtani rendszer elsajátítását kísérleti eljárásokkal is vizsgálják. Ezek próbálnak mondatértelmezési helyzetekben választ kapni arra is, hogy az egyetemes elveken belül milyen sajátosságai vannak az egyes nyelveknek. A magyar gyermek például 3 éves korára már elsajátítja, hogy a mondatszerkezet értelmezésében elsôsorban a ragokra támaszkodjon, kisebb életkorban viszont még sokban támaszkodik az élôségre mint jelentésbeli tényezôre is. 203

203 IV. A NYELV ÉS HASZNÁLÓJA A 13.3.táblázat illusztrálja, hogy a hasonló mondatértelmezési kutatások szerint milyen eltérések vannak egyes nyelveknél a kora gyermekkori és a felnôtt értelmezési minták között táblázat. Néhány jellegzetes eltérés a cselekvô hozzárendelésében különbözô nyelvekben Nyelv Gyermek Felnôtt Magyar Élô > Rag > Szórend Rag > Szórend > Egyeztetés > Élô Török Rag > Szórend? Élô? Rag > Él > Szórend Szerb/horvát Élô > Rag > Szórend > Egyeztetés Rag > Egyeztetés > Élô > Szórend Warlpiri Élô > Rag > Szórend Rag > Élô > Szórend Holland Szórend > Rag > Élô Rag > Szórend > Élô Angol Szórend > Élô > Egyeztetés Szórend > Élô > Egyeztetés Francia Szórend > Élô Egyeztetés > Élô > Szórend A hasonló kutatások eredményeinek értelmezését számos vita kíséri. Jól látható, hogy a ragozó nyelvekben hamar a ragok válnak vezetô tényezôvé, míg a szórendi kódolást használó nyelveken a szórendre összpontosít a gyermek. A nyelvelméleti viták nem a tényeket illetik, hanem arra vonatkoznak, hogy vajon csupán gyakorisági, tapasztalati tanulás eredménye-e, vagy az egyetemes nyelvtanban lehetséges paramétereknek, azaz a nyelvtípust beállító kapcsolóknak a biológiai alapú beszabályozásából származnak-e. A mondat- és a szövegbeli referenciaviszonyok biztonságos kezelése, az összetett mondatok ritkább vagy bonyolultabb változatainak az elsajátítása, a szórendi és prozódiai szabályok helyes alkalmazása, vagy bonyolult morfológiájú nyelvek (mint a magyar) esetében a ritkább vagy komplexebb grammatikai morfémák használati szabályainak a feltérképezése az iskoláskorba mélyen belenyúló tanulási feladat. Fontos megjegyezni: ezt a hatalmas feladatot a gyermek jórészt a maga erejébôl, explicit tanítás-javítás nélkül végzi el. Tapasztalatok szerint ugyanis az ôt körülvevô felnôttek a gyermeki közléseknek nem a nyelvtani megformálására, hanem igazságtartalmára, illetve szociális elfogadhatóságára figyelnek. Éppen ezért egyetérthetünk azokkal, akik az anyanyelv nyelvtani rendszerének az elsajátítását az embergyerek egyik legjelentôsebb, legcsodálatosabb teljesítményének tekintik. 7. A nyelvtani fejlôdés tárgyalása után nézzük meg végül, hogy alakul a szójelentés elsajátítása, a szókincs fejlôdése a nyelvi fejlôdés késôbbi szakaszaiban. Körülbelül a kétszavas mondatok korszakának a vége felé fontos fordulat következik be a kisgyermek nyelvi fejlôdésében. A gyermek, aki csekély számú, lassan bôvülô szókészletét nehezen meghatározható, változékony, egyéni jelentések kifejezésére vagy globális helyzetek jelzésére használta, most mintha ráébredne arra, hogy a környezetébe tartozó személyek és dolgok mindegyikéhez meghatározott hangsor tartozik mindennek megvan a maga neve. Ezt az eseményt úgy is jellemezhetnénk, hogy a kisgyermek bizonyos 204

204 13. Az anyanyelv elsajátítása értelemben felfedezi a nyelv legalapvetôbb tulajdonságát szimbolikus jellegét. Ennek a fontos belsô fordulatnak külsô jele egyrészt a szókincs ugrásszerû gyarapodása az eddigi tízes nagyságrendû szókincs ekkor néhány hónap alatt ötszörösére, tízszeresére nô. Erre utal másrészt a nyelvi aktivitás, érdeklôdés hirtelen megnövekedése: egy idô után a kisgyerek már maga kérdezôsködik az újonnan megismert dolgok, tárgyak neve után, sôt új dolgok elnevezésére maga is alkot új szavakat. A szókincs gyarapodásával együtt a szavak jelentése is fontos változáson megy át; egyre inkább függetlenedik a beszédhelyzettôl, közeledik a szó társadalmilag érvényes használati köréhez egyre szilárdabb, konvencionálisabb jelentésre tesz szert. A korai szavak gyakran túlságosan tág érvényességi köre most megoszlik a felnôttnyelvi jelentéshez közelebb álló új szavak között. A vauvau szó például, amely kezdetben minden négylábút jelölt, most eredeti jelentésterülete egy részét átadja az új sajátosságok, tulajdonságjegyek (például szín, nagyság, hangadásbeli különbségek) alapján elhatárolt tehén, ló, bárány stb. szavaknak. Ahogy tehát a kisgyermek szókincse bôvül, egyben a már korábban elsajátított szavak jelentése is egyre pontosabb lesz. A szókincs elsajátítása korántsem csupán szavak és a hozzájuk tartozó szójelentések elsajátítását jelenti. A gyermeknek ugyanis ezenfelül még azt is meg kell tanulnia, hogy az általa elsajátított szavak hogyan viszonyulnak egymáshoz. A szójelentések közötti részleges azonosságok, hasonlóságok, ellentétek vagy hierarchikus kapcsolatok felismerése idôvel egyfajta jelentésháló kiépüléséhez vezet a szókincset tároló szemantikai emlékezetben. Egyegy új szó elsajátítása nem csupán új elemmel gyarapítja a kisgyerek mentális szótárát, hanem e szótár megfelelô részlegének bizonyos fokú újraszervezését is eredményezheti. (Például egy-egy új színfogalom elsajátítása módosítja egyes, már korábban megismert színelnevezések érvényességi körét, egymáshoz való viszonyát.) Vizsgálati adatok sora bizonyítja: a szavak egymás közötti kapcsolatrendszerének kialakulása hosszú fejlôdési folyamat eredménye. Ennek egyik legfontosabb állomása, az ún. szintagmatikus paradigmatikus váltás hétéves kor körül következik be. Hogy létezik ilyen váltás, arra az ún. szabad szóasszociációs vizsgálatok során derült fény. (A szóasszociációs vizsgálatok e típusában a vizsgálati alanyok feladata abban áll, hogy egy adott hívószóra meg kell mondaniuk az elsô szót, ami eszükbe jut.) Hétéves kor elôtt a gyerekek a megadott hívószóra olyan szóval válaszoltak, amely egy jól szerkesztett mondatban a hívószó után következhetett volna. (Például a kutya hívószóra az ugat választ adták.) Hétévesnél idôsebb gyerekek válaszai viszont rendszerint más, a hívószóval azonos szófaji kategóriába tartozó (és jelentés szempontjából hozzá közel álló) szót tartalmaztak. (Ilyen például a kutya hívószóra adott macska válasz.) Ezek az adatok azt mutatják: hétéves kor körül az elsajátított szavak új osztályozási ismérvek szerint kezdenek egymáshoz kapcsolódni a szemantikai emlékezetben. (Ezt a jelenséget többnyire a megismerési folyamatoknak az adott életkorban bekövetkezô változásaival magyarázzák.) 205

205 IV. A NYELV ÉS HASZNÁLÓJA A szójelentés fejlôdése, a szemantikai háló fokozatos kiépülése során a szójelentés újabb és újabb dimenziói tárulnak fel: a gyermek a jelentés egyre több és egyre differenciáltabb alkotórészét ismeri fel és fûzi hozzá az eredeti esetenként túl általános, elnagyolt, pontatlan szójelentésekhez. Jól szemlélteti ezt egy bonyolultabb jelentésû ige, az ígér jelentésének az elsajátítása. 4-5 éves gyerekek beszédében az ígér igének ilyen típusú használata is elôfordul: Megígértem, hogy Mari átjön, de nem jött. A hibás használat e típusából kiderül: a gyerek már megtanulta, hogy az ígér az állít, mond típusú igék csoportjába tartozik, s azt is tudja, hogy az ige kimondása kötelezettség vállalását is magában foglalja. Ugyanakkor azonban még nem tanulta meg, hogy ez a kötelezettség kire hárul (ti. hogy a megígért cselekvést az ígéretet tevô személynek kell végrehajtania). Egy másik, ugyancsak az ígér igével kapcsolatos vizsgálatban azt találták: a vizsgált 5-6 éves gyerekek csak a betartott, megvalósuló ígéretet tekintették ígéretnek. Ugyanezen vizsgálat adatai szerint az ígér ige felnôttnyelvi jelentése csak viszonylag késôn, 8-9 éves kor körül alakul ki. 8. Ez utóbbi példa bizonyos mértékig már átvezet bennünket a beszédfejlôdés során elsajátítandó szabályok egy további halmazához. Ezek a szabályok azt írják elô, hogyan kell használni a nyelvet az adott közösséget, kultúrát jellemzô kommunikációs helyzetekben, az egyén mindennapi életének keretét alkotó társas interakciókban. Mi mindent kell megtanulnia a gyereknek a nyelv használatáról ahhoz, hogy közössége teljes értékû tagja lehessen? Röviden összefoglalva körülbelül a következôket: a) Mikor lehet/szabad/kell beszélnie és mikor lehet/szabad/kell hallgatnia a mindennapi élet során elôforduló beszédhelyzetekben? b) Milyen témákról, kivel, hol és hogyan lehet/szabad/kell beszélnie? Bármilyen egyszerûnek tûnik a fenti felsorolás, megvalósításához szabályrendszerek sokaságát kell a gyereknek elsajátítania: a nyelvi változatok és használati szabályaik felismerésétôl a koherens dialógusalkotásig; az adott közösségben érvényes beszédaktus-típusok elsajátításától a beszélés mûfajainak (a nyelvi közösség által használt szövegtípusoknak) a kompetens alkalmazásáig. Ezeknek a nyelvhasználati szabályoknak a megtanulása szorosan összefonódik a nyelvi struktúra elsajátításának a folyamatával. Nem szabad ugyanis elfelejtenünk: a kisgyermek, miközben a nyelv eszközeit fokozatosan birtokba veszi, használatukat begyakorolja, többnyire valakihez és valamilyen céllal beszél: válaszol a hozzá intézett felnôttmegnyilatkozásokra, tudatja szándékait környezete tagjaival, s szüntelenül gyarapodó nyelvi eszközök birtokában egyre változatosabb módon és egyre eredményesebben képes befolyásolni az ôt körülvevô felnôttek magatartását. Kutatások sora bizonyítja: a kisgyermek már viszonylag korán képes arra, hogy kommunikációs és cselekvési céljai érdekében, a hallgató elvárásainak 206

206 megfelelôen módosítsa közlései nyelvi megformálását. Szemléletesen bizonyítják ezt az ún. akciókérés kategóriájának a változatai a nyelvi fejlôdés korai szakaszaiban. (Az akciókérés a hallgató kérése/felszólítása valamilyen cselekvés elvégzésére érthetô módon az egyik legfontosabb közléstípusnak számít a környezetére utalt, lehetôségeiben korlátozott kisgyermek kommunikációjában.) Így például egy különlegesen aktív magyar kisfiú két és fél és hároméves kora között egyebek mellett a következô szerkezeteket használta akciókérések kifejezésére (az alábbi lista korántsem teljes!): 1. Fônévi igenévi igealak + felszólító intonáció: Fejemelni én! ( Emelj fel engem! ) 2. Fônévi igenévi igealak + felszólító intonáció + jó? (tárgyat a felnôtt felé nyújtva): Ezt eltenni, jó? ( Ezt tedd el, jó? ) 3. A kért tárgy megnevezése + jó? Egy nagy papijt, jó? (ti. adjál! ) 4. Segítség! + problémaleírás: Segítség, ez a csöngô nem megy fôtekejedni! (ti. nem tudja felhúzni a felhúzható játékot segítséget kér) 5. Indirekt kérés: Hazamész a nyócadikra? (szeretné, ha apja visszamenne a 8. emeleten lévô lakásba) 6. Saját cselekvési szándék bejelentése (a cselekvés megvalósítása a felnôtt közremûködését igényli) (a magasban felfüggesztett harangra néz, karját a felnôtt felé nyújtja): Fejkapaszkodok. 7. Ható ige (labdát odaviszi a felnôttnek): Így... így dobálhatod azt! (kb. Légy szíves, így dobd azt! ) 13. Az anyanyelv elsajátítása 8. Kérlek, hogy... / Kérlek szépen, hogy... + alárendelt mellékmondat: Most ajja kéjlek szépen, hogy odaadod nekem a fénképezôgépet. 9. Tedd meg, hogy... + alárendelt mellékmondat + feltételes mód: Tedd meg, hogy megmosnéd! (Sic!) A ható képzô, a Kérlek, hogy... vagy a Tedd meg, hogy... kezdetû mondatok és egyéb, ún. jelentéslágyító (s egyben felnôttet puhító) eszközök használata azt 207

207 IV. A NYELV ÉS HASZNÁLÓJA jelzi: a kisgyermek ráébredt arra, hogy kérése formájának a hallgatói elvárásokhoz igazodó módosításával könnyebben érheti el a kívánt cél megvalósulását. Más vizsgálatokban is bebizonyosodott: a gyermekek igen korán képesek arra, hogy bizonyos, a beszédpartner relatív társadalmi státusát jelölô, egyszerûbb nyelvi formák között különbséget tegyenek, és ilyen formákat megfelelô helyzetben megkülönböztetett módon használjanak (például felszólító módú igealakokat a kortárscsoportban, engedélykérést a felsôbb kategóriába tartozó beszédpartnerekkel). Ezt a tanulási folyamatot egyébként rendszerint a környezet is elôsegíti. Vizsgálati adatok és a köznapi tapasztalat egyaránt igazolja: az udvariasság szempontjából jelölt nyelvi formák tanítása, gyakoroltatása igen sok kultúrában explicit módon történik. A szülôk és a gyermeket körülvevô más felnôttek jelentôs erôfeszítést tesznek, hogy az adott életkori szinten megtanítható társas rutinokat (például a köszönés, köszöntés, búcsúzás formuláit) a kisgyerek minél korábban elsajátítsa. A nyelv társadalmilag elfogadott használati módjának az átadása része és egyben eszköze is a kultúra átadásának. Társadalmi szerkezet és kultúra kezdettôl fogva jelen vannak a gyermek és környezete közötti beszédkapcsolatban, szerepet játszanak a kisgyermeknek szóló beszéd alakulásában, s magát a gyermeki beszédet is alakítják. Ezeknek a nyelvhasználati szabályoknak a felismerése és helyes alkalmazásuk (ami semmivel sem egyszerûbb folyamat, mint a nyelvi szimbólumok, a grammatika birtokbavétele) út a társadalmi és kulturális tudás megszerzéséhez, s ezen belül út a saját identitás, a saját szerepek elsajátításához is. 9. Visszatérve a kisgyermek nyelvi fejlôdésének tárgyalt szakaszaira, e bonyolult folyamat lényegét a következôkben foglalhatjuk össze: a) A gyermek a nyelv elsajátítása során a közhiedelemmel ellentétben legtöbbször nem kész mondatokat tanul meg (utánoz), hanem környezete nyelvi megnyilatkozásainak spontán elemzésével maga alkotja meg közléseit olyanokat is, amelyeket soha senkitôl nem hallott. b) Nyelvi fejlôdésének egyes szakaszaiban a kisgyermek jól leírható szabályok alapján alkotja meg nyelvi megnyilatkozásait. Az egyes fázisokban leírható tipikus szabályok nem azonosak a felnôttnyelv szabályaival, fejlôdése során azonban a kisgyermek egyre közelebb kerül a környezete által használt nyelv szabályrendszeréhez. Számos vita kíséri, hogy ez a szabálykiemelés mennyire a nyelv egyetemes biológiai vonásainak kibontakozásából, s mennyire a gyakorisági tanulásból ered. c) Egy nyelv elsajátítása a hangrendszer, a nyelvtan és a szókincs birtokbavételén túl az adott nyelv társadalmilag és kulturálisan meghatározott használati szabályainak az elsajátítását is magában foglalja. E kettôs tanulási folyamat végeredménye a kommunikatív kompetencia: a képesség grammatikailag helyes és a mindenkori beszédhelyzetnek megfelelô közlések létrehozására. 208

208 13. Az anyanyelv elsajátítása A nyelvelsajátítási folyamat alapvetô jellemzôje a kreativitás. A gyermek a környezetével kialakult kapcsolatok keretében alkotó módon sajátítja el a nyelvet. A nyelvi rendszer döntô részének a birtokbavételéhez a kisgyermeknek mindössze néhány évre van szüksége. Tágabb perspektívából nézve azonban a nyelvelsajátítás az élet végéig tartó folyamat. A világra vonatkozó ismereteink gyarapodása, életünk új meg új nyelvi, nyelvhasználati tapasztalatai a nyelvvel kapcsolatos tudásunkat is folyamatosan tágítják és újraszervezik. Hozzá kell fûznünk, hogy a tudomány mai álláspontja szerint a nyelvelsajátítás képessége öröklött, sajátosan emberi képesség. Tehát az embergyerekbe és csak az embergyerekbe mintegy be van építve a nyelv megtanulásának képessége. Ez a képesség azonban egyáltalán nem határozza meg, hogy a gyermek melyik nyelvet fogja megtanulni. Tehát bármelyik gyermek bármelyik nyelvet elsajátíthatja anyanyelvként, ha az illetô nyelvet beszélô társadalmi környezetbe kerül. (Társadalmi környezet nélkül természetesen egyáltalán nem jöhet létre emberi beszéd.) A sajátosan emberi nyelvi képesség és a társadalmi közeg egyaránt, egyenlô mértékben fontos feltétele az anyanyelv elsajátításának. A közössége által beszélt nyelv birtokbavétele döntô tényezô a kisgyermek szocializációjában, abban a folyamatban, amelynek eredményeként a gyermekbôl társadalmi lény, egy adott közösség teljes értékû tagja lesz. 209

209 14. A NYELV ÉS AZ AGY 1. Az anyanyelv elsajátításáról szóló fejezetben említettük, hogy velünk született agyi struktúrák, idegélettani szerkezetek teszik lehetôvé a nyelv elsajátítását és ennek a tudásnak a beszédben és beszédértésben való felhasználását. Ugyancsak velünk született idegélettani struktúrákon alapulnak azok a lélektani folyamatok is, mint például az emlékezet különbözô válfajai, a figyelem és mások, melyek mûködése a nyelv elsajátításának és a nyelvtudás beszédbeli alkalmazásának feltételei. Anyanyelvünk nyelvtana tehát egyfajta tudásrendszer, amely az agy idegszövetei által képzett szerkezetekben, az agykéreg erre szakosodott területein tárolódik. 2. Milyen lehet a beszélôk agyában tárolt nyelvtan felépítése? Olyasmi, mint amit egy nyelvtankönyv fejezeteiben találunk, vagy inkább másfajta szervezôdésrôl van szó? Erre a kérdésre a nyelvészet és az idegélettan (neurológia) együttmûködése szolgáltathat válaszokat. Az elménkben tárolt nyelvtan belsô tudati/agyi állapot. A beszéd és a beszédértés során ezt a tudást közvetítô-kivitelezô mechanizmusok, programok jelenítik meg, használják fel, például a beszédszerveket mozgató, azokat összehangoló programok vagy a hallásészlelés mechanizmusai vagy akár a gondolkodásnak a nyelvi jelentéseket felhasználó mûveletei. A nyelvészet és az idegélettan (neurológia) együttmûködése célul tûzi ki az agyunkban/elménkben tárolt nyelvtan és a beszédviselkedés közötti kapcsolatok leírását, másrészt a nyelvtan alapjául szolgáló anatómia (az idegi struktúrák felépítése) és a fiziológia (a beszédben szerepet játszó izommûködések idegélettana) közötti kapcsolatok megállapítását. A nyelv vizsgálata magáról az emberi agyról is sok olyan információt közölhet, amely nem lenne helyettesíthetô az állatok agyának és viselkedésének tanulmányozásával. Az állatok idegrendszere számos alapfunkcióját tekintve azonos az emberével. A legjelentôsebbek ezek közül a mozgás szabályozása és az ingerek feldolgozása. Az emberi agyat minden állati idegrendszertôl megkülönbözteti a tanulással elsajátítható, speciális tevékenységek nagy száma. Ennek kiemelkedô példája a nyelv, az emberi agy különösen alkalmasnak látszik a nyelvek elsajátítására és használatára. Mai ismereteink szerint erre egyedül az emberi agy képes. Ezt számos olyan kísérlet kudarca is alátámasztja, amelyek során más fôemlôsöket próbáltak a nyelv használatára tanítani, amint errôl az Állati kommunikáció emberi nyelv címû fejezetben már szó volt. Az emberi agy minôségileg és mennyiségileg is különbözik a többi fôemlôsökétôl. 210

210 Ennek kijelentése természetesen éppúgy nem a fôemlôsök képességeinek lenézése, mint ahogy az a felismerés sem lenézése az emberi fajnak, hogy bizonyos fajtájú énekesmadarak tanulás nélkül, a velük született képességeiknek köszönhetôen énekelni tudnak, amire az ember viszont nem képes. 3. Az emberi agy alapvetôen két féltekébôl áll. A jobbkezes emberek körülbelül 98%-ában a bal agyfélteke felelôs a nyelvi és beszédfolyamatok szervezôdéséért. A szigorúan balkezes emberek körülbelül 80%-ánál is ugyanez a helyzet, de a szigorúan balkezesek körülbelül 20%-ánál a jobb agyfélteke szerepe meghatározó a nyelvhasználat szervezésében. ORR 14. A nyelv és az agy ábra. Az agy két féltekébôl áll Egyre több bizonyíték szól amellett, hogy az agyunkban/elménkben tárolt nyelv egyedülálló tudás, független a megismerési képességektôl és rendszerektôl, amelyekkel egyébként kapcsolatban áll. A bizonyítékok például abból adódnak, hogy az agy különbözô területein jelentkezô helyi sérülések a gondolkodási, problémamegoldási és más megismerési képességek tökéletes épségének megmaradása mellett sajátos nyelvi károsodásokhoz vezethetnek. Mégpedig nem a teljes nyelvi képesség korlátozódásához, hanem az egyik részrendszer sérüléséhez, korlátozódásához a többi nyelvi funkció épen maradása mellett. Ha valamilyen okból, például baleset, agyvérzés vagy más betegségek következtében megsérülnek azok az agyi szerkezetek, idegélettani struktúrák, melyek hordozói, tárolói a nyelvtan tudásának és beszédbeli felhasználásának, akkor ilyen esetben maga a hordozott nyelvi tudás (a nyelvtan valamely részrendszere) is megsérülhet, illetve a beszéd és beszédértés tevékenysége korlátozottá vagy akár teljesen lehetetlenné válhat. Ezeket a jelenségeket szerzett (nem velünk született) nyelvi zavaroknak, szakszóval afáziának hívjuk. Hosszú történeti elôzménye van annak a felismerésnek, melyet egy francia sebész, Paul Broca boncolási eredmények alapján fogalmazott meg ben 211

211 IV. A NYELV ÉS HASZNÁLÓJA Broca bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a bal agyfélteke elülsô részén, egy kritikus területet érô helyi károsodás, sérülés a beszéd képességének részleges vagy akár teljes elvesztését eredményezi. Ezt a régiót ma Broca-területnek nevezik, a sérülésébôl adódó nyelvi zavart pedig Broca-afáziának. Ugyanakkor az agy jobb féltekéjének hasonló területein lévô károsodás nem jár ilyen következményekkel. Broca leglényegesebb következtetése az volt, hogy jobbkezes személyeknél a beszéd kifejezô, kivitelezô apparátusa az agy bal homloklebenyének egy kicsi területével, a harmadik homloki agytekervény hátsó harmadával van kapcsolatban. Motoros kéreg Homloklebeny Fali lebeny Nyakszirti lebeny Sylvius-árok Halántéklebeny Elsôdleges látókéreg Wernicketerület Brocaterület Elsôdleges hallókéreg Másodlagos hallókéreg Broca amellett érvelt, hogy az agynak az agytekervények szerinti anatómiája viszonylag állandó, és az agytekervények mint állandó képzôdmények kapcsolatban vannak egyes pszichológiai mûködésekkel ma is sok elemzés alapul ezen a gondolaton. Broca leglényegesebb következtetései ma is elfogadottak. Rámutatott arra, hogy amennyiben a bal homloklebeny harmadik homloki agytekervénye károsodik, például agyvérzés következtében, akkor tipikus nyelvi zavarok keletkeznek: ún. Broca-afázia lép fel. Paul Broca azt is kiemelte, hogy a jobbkezes embereknél az afázia kifejezetten a bal agyfélteke károsodásának a következménye, nem pedig a jobb agyfélteke károsodásáé. A Broca-afáziában szenvedô emberek beszédét szókeresési szünetek, töredezettség, a nyelvtani morfémák (esetragok, személy-/számjelek) használatának hiánya vagy nyelvtanilag téves alkalmazása és nagyon gyakran a szórend zavarai jellemzik. Hallás utáni megértésük általában jó, ha hétköznapi témáról folyik a beszélgetés ábra. A nyelv és a beszéd szempontjából legfontosabb agykérgi területek

212 14. A nyelv és az agy A következôkben bemutatunk egy részletet egy magyar anyanyelvû Brocaafáziás személy spontán beszédébôl. Az alábbiakban olvasható, lejegyzett felvétel pontosan 4 perc 39 másodperc idôtartamú spontán beszédet tartalmaz. Vizsgáló: Azt szeretném, ha elmesélné, hogyan betegedett meg. Mindent mondjon el, amire emlékszik a betegségével kapcsolatban. Vizsgálati személy: Hát a kórházba ment.. mentél.., mentem... Kassán és a Kassán voltam hat napot. És nem tudtam semmit. És me.. me.. me.. me.. és nem tudt, tudtam semmit. És hát holnap Miskolcon élek, és hát a kórházban élek, és a hat napot voltam és júniusban június elején voltam, és hát nem be..,. sötét van a. sötét van... és sötét van. És a. június.. június elején az kormány haltam meg nem nem hát nem a. igen a kórházban hát nem tudom a kórházban akkor hát jaj júniusban élek és szeptember 9-én cén.. fôorvossal megbeszéled és akkor szeptember elsején volt nem tudom a. volt hát. jaj okos voltam, és Vizsgáló: Milyen volt? Vizsgálati személy: okos voltam. hát nem tudom hát nem okos, hát nem okoskodásom. És.. és hát akkor a kilencedikén kollégiumban a Tamás és a Xénia. Vizsgáló: Ôk a gyerekei? Vizsgálati személy: Igen. Tamással besz a megbeszéltem és annyi. Ô nem tudom a jaj, szombaton, pénteken, szombaton, vasárnap Paula voltom otthon és szeretnek. Találtak azonban másfajta afáziás eseteket is, olyanokat, ahol a bal agyfélteke más helyén lévô károsodás volt megfigyelhetô, mint amit Broca leírt, a beteg mégis afáziás tüneteket produkált ben Carl Wernicke, egy neuropszichiátriára szakosodott német orvos mutatott rá, hogy az afáziás tünetcsoportoknak több altípusuk van, és ezek az agy különbözô területeinek a károsodásától függnek. A zavartalan nyelvi tevékenység tehát több, különbözô agyterület együttes mûködését igényli. Wernicke betegei a Broca-afáziához képest egészen eltérô nyelvi zavarokat mutattak. A betegek beszéde ugyanis folyamatos, az intonációjuk is jó, de ez a folyamatos beszéd nem értelmes, olykor halandzsára emlékeztet. A hibákat nem a hangok produkciójában, hanem ezek kiválasztásában követik el. Egy adott szó helyett egy ezzel rímelôt (vagy hangzásában hasonlót) vagy pedig vele jelentéskapcsolatban lévôt mondanak. Idônként a betegek olyan szavakat is mondanak, melyek hangalakja hasonlít ugyan létezô szavakéhoz, de valójában nem léteznek. Vagyis nem létezô szavakat, neologizmusokat produkálnak. Ma ezeket a betegeket Wernicke-afáziásoknak nevezik. Tekintsünk egy részletet egy magyar anyanyelvû, Wernicke-afáziás spontán beszédébôl. A lejegyzett felvétel idôtartama pontosan 4 perc 42 másodperc, vagyis majdnem teljesen azonos idôtartamú az elôbbi, Broca-afáziás vizsgálati személy lejegyzett beszédével. A beteg elôtt egy állapotfelmérô teszt részét képezô rajz van (14.3. ábra): Vizsgáló: Mutatok egy képet, és mondja el, hogy mit lát rajta. Jó? Érti? Vizsgálati személy: Tehát fogok kapni valamit magától, mikor szépen kész jó vitéznek lángó. Vizsgáló: Itt a kép, errôl beszéljen. 213

213 IV. A NYELV ÉS HASZNÁLÓJA ábra. Az állapotfelmérô tesztben használt kép Vizsgálati személy: Ezt kell mondani, hogy mit értettem jól. Igen. Ezt magamnál szépen el kell mondani? Vizsgáló: Igen. Vizsgálati személy: Jó. Hát akkor akkor, legelôször is egyszer meg kell tudni, hogy egyszer hol voltam, kit láttam, azokat láttam, hogy kik voltak? És hol láttak? Kivel voltam? És kikkel voltam? Hát akkor mindegy, hogy kérdem ugye? Vizsgáló: Mindegy. Vizsgálati személy: Hát akkor ez a férfi ticsad ember, ja nem jól mondom sajnos, tehát ez egy, mindegy, hogy kerek, ugye, hol keltem, tehát akkor ez kátolt egy ilyen nyármagastalányban, nem jól mondom, jázonkocsi, hogy mondják? Vizsgáló: Sárkány. Vizsgálati személy: Jó, hát akkor, hogy is mondják kárcsöny igen, ezt kell kimondani. Vizsgáló: Sárkány. Vizsgálati személy: Ez vot egy firfa, firfa vagy forfa vocsakba Vizsgáló: Férfi. Vizsgálati személy: Igen ez együtt volt egy drágerva utcába, ez a baj amikor itt szípen ki kell fejezni, hogy én voltam neki a vorfi, nem tom kimondani neki szépen úgy látszik, de tudom, ô kecsé, nem ez a gyávré, nem, nem jól mondom. Vizsgáló: Mondom, figyeljen csak! Sárkány. Vizsgálati személy: Ja sárkány, ez egy sárkány kocsat láttam egy kollany férfivel együtt, és egy firfol gyaludával együtt, és láttam férfi az ilot evenyt, hát én nem tudom keztet kimondani. Akkor mé tán haza köle vlot egy fiatalember, egy fiatal férfi, aki setcet a gányban és egy vége, mondjam tovább, hogy volt? Hajjós hajjós utcába, nem egy gyáf, ugy kell mondani ami szép, szépen kell kimon- 214

214 14. A nyelv és az agy dani, hogy nekem, hogy a nyár nyári hogy valami szépen snyála mondja hogy, fát fát nem tyenni hejô jejöj, na, hogy mondjam nyári vécsébe, folyóba? Hogy jól ki kimondani szevedet az Vizsgáló: Vitorlás. Vizsgálati személy: Igen, de ezt nekem ki kén fejezni elôre igaz? Hogy én voltam egy ilyen nyerôs nyárfi utcába, nem nyírfa, nyárról Vizsgáló: Nyári. Vizsgálati személy: Nyárról hogy mondják folyó ételbe nem jól mondom ki, hogy nem jól tuttom, jól tudom, hogy hol van ez a fiú férfi, és tudom, hogy hol gázlik és hol csinált itt és meretén ment egyedül.. Vizsgáló: Segítség, ha azt mondom, hogy ez egy vitorlás? Vizsgálati személy: Igen ezt mind, ezt mind tudom, hogy benne vagyok, de szépen valahogy szépen ki eh, tudom, hogy ez megvan, de mégis szeretném szépen kifollyatni, elvennyesni magának marrany, nem itt a valahogy ki, jól ki, valamit ki fejezni nekem szépen, é most el, amik voltak, akko ô... Szóval nem csináltam jól szépen, és azt se, hogy itt van a fiatalemb fia Vizsgáló: Nagyon jó! Vizsgálati személy: fiatalember most féjjel helyezte a trónokba, most áthelyezi, úgy látom, valamit a a csánithoz oda, jól kimondani, szépen és ô még nyársazik magának, itt a fehér gornyo gornyo, kimondani szépen, hogy kor kornyofi ült, egy fajaváza fiatal ember, ami ô még énszerintem úgy nézem, hogy ô még csotolta is egy egy ilyen jányit férfi madárolt, amit ott valamit kérdezett most, magyarul madárnak a fényi, hát én legalábbis úgy nézem, persze, hogy ô itt most elmaradott fiatalember, ez a fiatalember, és csinált magának még egy. egy nem jónaucinak mondta a nyárnak venyezôt ez a fiatalember, és ki nyerte magának, tehát a pojának elpányázta ezt, megkányázta ezt, lehet. Wernicke szerint (az azóta Wernicke-területnek nevezett) elsô halántéki agytekervény normális mûködésekor a szavak hangformáját tárolja. A Wernicketerület a Broca-mezônél jóval hátrább, a központi hallóidegpálya közvetlen közelében fekszik. Ezért a Wernicke-területrôl azt feltételezik, hogy alapvetô funkciója a hangzó beszéd megértésében való közremûködés. A homloklebenyi Broca-mezô pedig a beszédprodukció kivitelezô apparátusát irányítja. Kinagyítjuk ennek a két agykérgi területnek az elhelyezkedését (14.4. ábra). Wernicke feltételezte, hogy az egészséges nyelvi produkció folyamán a két agyterület együttmûködik úgy, hogy a hátrébb lévôbôl (a Wernicke-mezôtôl) információ áramlik az elülsôbe (a Broca-mezôhöz). Ezért nemcsak a központok sérülése kapcsán alakulhat ki afázia, hanem az összekötô idegpályák sérülése nyomán is. A modell megjósol egy harmadik típusú afáziát, amit a Brocaés a Wernicke-területet összekötô idegpálya sérülése okoz: ez a vezetéses (kondukciós) afázia. Ebben a Wernicke-mezô károsodásakor tapasztalható, kifejezésbeli zavarok figyelhetôk meg (mivel a hallóterületrôl a mozgató (motoros) területre történô információáramlás megszakad), viszont a beszédmegértô képesség érintetlen, zavartalan (mert a hangalakokat tároló terület érintetlen). Broca és Wernicke eredményei, meglátásai sok tekintetben a mai napig elfogadottak, számos vonatkozásuk viszont viták tárgyát képezi. Broca például rámutatott a bal agyfélteke nyelvi elsôbbségére, ma már azonban tudjuk azt is, hogy a jobb agyféltekének is lehet szerepe bizonyos nyelvi funkciókban, 215

215 IV. A NYELV ÉS HASZNÁLÓJA Homloklebeny Motoros kéreg Broca-terület Fali (parietális) lebeny Elsôdleges hallókéreg Halántéklebeny Wernicke-terület Nyakszirti lebeny Elsôdleges vizuális terület például a konkrét dolgokat jelentô nevek megértésében vagy bizonyos intonációs minták felismerésében, melyek során a jobb agyfélteke együttmûködik a bal agyféltekével. Adott agyterület sérülése egyénenként eltérô nyelvi zavarokat okozhat, illetve hasonló vagy azonos nyelvi zavar különbözô agyterületek sérülésekor is elôállhat. A Broca- és a Wernicke-afázián kívül még számos más afáziatípust leírtak a nyelvi zavar jellegzetes tünetei és a sérült agyterület elhelyezkedése alapján. Az egyes afáziatípusok vizsgálata ahhoz a felismeréshez vezetett, hogy a különbözô agyterületek sérülései különbözô típusú nyelvi korlátozottsággal járnak. Így a nyelvvel kapcsolatban álló agyterületek egyre pontosabban feltérképezhetôkké váltak. Vannak afáziák, melyekben a betegek képesek beszédet produkálni, viszont nem értik meg mások beszédét, és fordítva, olyan afáziák is vannak, melyekben mások beszédének megértése lényegében ép, jó, viszont a beteg képtelen a nyelvtanilag helyes beszéd produkálására. Az elsô esetben az afázia a beszédet produkáló mûveleteket károsítja, a második esetben pedig a beszédet feldolgozó, megértô mûveleteket érinti. Vagyis az agysérülés fizikai formációja olyan is lehet, hogy következményei nem közvetlenül a nyelvtannak a tudását érintik, a nyelvtani szabályok tárolása önmagában sértetlen maradhat, miközben az ôket beszédre, illetve beszédértésre alkalmazó mûveletek károsodnak, az ezeket hordozó agykérgi ábra. A Broca- és a Wernicke-terület elhelyezkedése. A Wernicke-területen látható vonal a halánték- és a fali lebeny találkozását ábrázolja

216 területek, idegpályák sérülései miatt. Mindemellett lehetséges olyan afázia is, mely magának az agyban tárolt nyelvtani tudásnak a sérülését, sôt elvesztését okozza, ez természetesen mind a beszéd produkciójában, mind pedig a beszéd értésében drámaian megmutatkozik. 4. Az agy különbözô területeit ért sérülések nyelvtani tünetei, következményei értékes információkat nyújthatnak az agyban tárolt nyelvtan szerkezetérôl is, mivel a nyelvtan szempontjából fontos agyi területek sérülései gyakran a nyelvtan valamely részrendszerének korlátozódását okozzák. A nyelvtan egyik összetevôje vagy szabálytípusa korlátozódhat, megsemmisülhet, míg egy másik összetevôje, egy másik szabálytípusa épen marad, mûködik. Például a bal oldali homloklebeny egyes részeinek sérülése után elôfordulhat, hogy a mondattani szabályok károsodnak, de a hangtani szabályok épek maradnak. Fordított eset is lehetséges, amit a Wernickeafázia esetében lehet tapasztalni. Ekkor viszonylag épek a mondattani és szórendi szabályok, de rossz, sérült a szavak hangalakjának és jelentésének összekapcsolása. A betegek ebben az esetben rengeteg neologizmust, nem létezô szót használnak, ám azokat gyakran megfelelôen ragozva. A sérült nyelvtan alapján produkált beszédnek és beszédértésnek az elemzésén keresztül mintegy beleláthatunk nyelvtanunk szerkezetébe, hiszen külön-külön tanulmányozhatjuk a sérült és az ép nyelvtani szabályt vagy részrendszert. Erre egészséges esetekben nincsen lehetôség, a nyelvtan komponensei szigorúan zárt rendszerben kapcsolódnak egybe. A sérült rendszerbôl azonban visszakövetkeztethetünk az egészségesre. A Broca-afáziás beszédében a tartalmas szavak hangalakjának és jelentésének összekapcsolása ugyan nem hibátlan, de önmagában nem annyira károsodott, mint a Wernicke-afáziás esetében láttuk. Ugyanakkor a szavak és szerkezetek ragozásai, mondattá történô szerkesztésük komolyan sérült. Sok helyen a szavakról hiányzik a rag vagy jel, más helyeken pedig rossz, téves ragokat és személy-/számjeleket mond a beteg. Ezért a beszéde sok, mondattani és alaktani szabályt megsért, vagy egyáltalán nem is alkalmaz. A nyelvtani szabályok széles körét rendszeresen megsértô beszédet agrammatikus beszédnek nevezzük. Az agrammatikus beszéd gyakran lassú tempójú, és nem folyamatos, hanem akadozó, töredezett, meg-megszakadó, ami valószínûleg a mondatszerkezetek felépítésének akadályozottságával magyarázható. Az agrammatikus afázia tehát nem egyetlen nyelvi zavart jelent, hanem a nyelv mondattani és alaktani eszköztárainak, azok részrendszereinek korlátozott elérhetôségét, alkalmazhatatlanságát. A tünetek betegenként igen változatosak lehetnek. Ennek illusztrálására bemutatunk néhány példát olyan tesztekbôl, melyekben Broca-afáziás vizsgálati személyeket arra kértek, hogy egyszerûen ismételjék meg a hallott mondatot, ám az ismétlések nyelvtani hibákat tartalmaznak. Ugyanazon esetragnak több szóhoz történô csatolása: Vizsgáló: Gergô figyelt a tanárra, és nem Pisti. Vizsgálati személy: Gergôre figyelt a az iskolára a tanárra. 14. A nyelv és az agy 217

217 IV. A NYELV ÉS HASZNÁLÓJA Vizsgáló: A bácsi a nénivel, a fiú meg a lánnyal sétált. Vizsgálati személy: A bácsi a nénivel, a fiúval meg a bácsival avval mentél vagy azt figyelted. Hát a gyerekkel ment el. Az esetragok elhagyása, hibás igei toldalékolás: Vizsgáló: Megjavítottam az autómat, de újra elromlott. Vizsgálati személy: Autó, autó szokott csinálni, maga. Meg szokott csinálni, hogy akkor... Vizsgáló: Vendégeket vártam, de nem jöttek. Vizsgálati személy: Nem bírok várni ôket, hanem a nôt mondta, hogy maradok. Hát mondok, akkor maradok, mert annyira mondta szépen én. A vizsgálati személy spontán beszéde a névmások személyének/számának hibás kiválasztásait és az ige agrammatikus kihagyásait mutatja. Részlet a spontán beszédbôl: Vizsgáló: Mikor engedik haza a kórházból? Vizsgálati személy: Még nem tudni, de azér otthon azér csak jobb lesz azér, mer nem nem egymaga leszek, és akkor legalább ottan míg beszélek beszél még jobban leszek mint én igaz? (úgy érti: még jobban leszek, mint ahogy most vagyok én ) Mindez csak néhány példa. Az agrammatikus afázia a nyelv szórendi, mondattani és alaktani szabályrendszerét, a hozzájuk tartozó morfémák használatának rendszereit nagyon változatosan érintheti, egyénenként változó arányban és változó mértékben. 5. Az agrammatizmusként emlegetett afáziás zavar különös jelentôséggel bír nemcsak a sérült, hanem az egészséges nyelv természetének megértése szempontjából is. A Broca-afáziás beteg mondatai annak ellenére agrammatikusak, hogy a beteg láthatóan tudatában van az általa elmondani szándékozott jelentésnek, sôt azt is tudja, hogy valamilyen nyelvi betegség érte, valamitôl elfelejtette a nyelv egyes részeit. Különösen sérülékenyek a nyelvtani viszonyokat jelölô morfémák. Ez nemcsak a beszédben, hanem az olvasásban is megmutatkozhat. Agysérülés miatti súlyos olvasászavarban (diszlexiában) szenvedô, angol anyanyelvû személy számos hibát vétett a világ tárgyait jelentô, tartalmas szavak olvasásakor. A hibák abban álltak, hogy nem a látott szót olvasta ki, hanem egy másikat, ami ugyanabba a jelentésosztályba tartozott, mint a kiolvasandó. Így például bean bab helyett soup-ot leves, hour óra helyett time-ot idô, hymn himnusz helyett bible-t Biblia olvasott. Viszont képtelen volt akár egyet is kiolvasni azok közül a szavak közül, melyek valamilyen nyelvtani viszonyt jelöltek, és nem a világ dolgait. Ez akkor is így volt, amikor a nyelvtani viszonyt jelölô szó hangalalakja megegyezett tartalmas szavakéval. Például nem tudta kiolvasni a következôket: been (a létige egy változata, hangalakja megegyezik a fenti bean bab szóéval), az our (birtokos névmás, hangalakja azonos az hour-éval) vagy a him (személyes névmás, hangalakja ugyanolyan, mint a hymn szóé). Amikor nyelvtani viszonyt jelölô szó kiolvasására kérték, a válasza minden alkalommal nem tudom volt. Amikor a would (feltételes mó- 218

218 dú segédige) szót mutatták, azt válaszolta, utálom az ilyen rövid szavakat, pedig elôzôleg már helyesen elolvasta az azonosan hangzó és még rövidebb wood erdô szót. Úgy tûnik, a vizsgálati személy egyfajta öntudatlan belsô tudással rendelkezik a világ dolgait jelölô szavak és a nyelvtani viszonyokat jelölô szavak közti különbségrôl, de nem tudja használni a nyelvi szótárnak azon részét, amely a nyelvtani viszonyokat jelölô szavakat tartalmazza, viszont képes volt elolvasni azokat a tartalmas szavakat, melyek a világ dolgait jelölik. A természetes nyelvek szótáraiban alapvetôen két szóosztály van. Az egyik, a világ dolgait jelölô, tartalmas szavak bôvíthetô terjedelmû osztálya: a nyitott szóosztály. A másik a zárt szóosztály, amely a nyelvtani viszonyokat jelölô egységeknek az osztálya, például esetragok, személy-/számtoldalékok, elöljárók, névelôk, névmások, kötôszók stb. A Broca-afázia nyelvi tüneteit úgy is definiálják, mint a zárt szóosztályú elemek elérhetôségének a sérülését. A spontán beszéd töredezettsége és agrammatikussága összefüggésbe hozható ilyen korlátozottsággal. Ha meggondoljuk, adott nyelvben a zárt szóosztályú morfémák készlete egy szerkezetelemzô és szerkezetépítô rendszer elemeit, egységeit adhatják. A zárt szóosztályhoz tartozó morfémák jelölik a szerkezetek határait, például jelzik a fônévi szerkezet kezdetét és végét, a fô- és alárendelt mondatok megkülönböztetését és határaikat stb. Egy magyar anyanyelvû, a halántéki lebeny, a fali lebeny és a nyakszirti lebeny érintkezô területeit érintô, kiterjedt agyi érelzáródás következtében súlyos olvasászavarban (diszlexiában) szenvedô beteg olyan hibákat vétett a szavak olvasásakor, melyek mutatják, hogy nyelvi szótárában a zárt szóosztályhoz tartozó egységek nem voltak elérhetôek, csak a nyílt szóosztályok tagjai. Lényegében nem tudta használni a szótárnak azt a részét, amely a nyelvtani morfémákat tartalmazza. Kártyákra írt szavak elolvasására kérték. Ennek során a tartalmas szavakról gyakran elhagyta a ragokat, jeleket, amikor pedig a nyelvtani toldalékok kiolvasására kérték, akkor helyettük tartalmas szavakat olvasott ki. Néhány példa (a célszó volt a kártyán, a kiolvasott szó a vizsgálati személy válasza): RAGOZOTT, TARTALMAS SZAVAKNÁL: CÉLSZÓ KIOLVASOTT SZÓ kocsiért kocsi orvosnak orvos Lacinak László Erzsinek Böbe Erzsi állítólag áll fiaid fiú nyaranta nyár telente tél székhez székely szekér, szekérbe ötször öt tanult tanuló átszalad szakadék balul bal váll elrepülök repülô 14. A nyelv és az agy 219

219 IV. A NYELV ÉS HASZNÁLÓJA ZÁRT SZÓOSZTÁLY OLVASÁSA NYÍLT SZÓOSZTÁLYRA HELYETTESÍTÉSSEL: CÉLSZÓ KIOLVASOTT SZÓ -on otthon -ba arra -ben bent -nál már -tól ól -hoz ház -hez kihez -kor kör -ul tulajdon Feltételezhetô, hogy a nyílt és zárt szóosztálybeli szavak két különbözô alszótárban tárolódnak. A két alszótár valószínûleg eltérô idegpályákon érhetô el, miközben egymáshoz pontosan idôzítve kell ôket behívni a munkamemóriába a mondatprodukció és -feldolgozás során. Az afáziában a két szóosztály elérhetôségének a szükséges idôzítettsége, egyidejûsége is korlátozódhat, sérülhet. 6. Az afáziás nyelvi zavarok jellegzetes esete, mikor valamely nyelvi részrendszeren belül a vizsgálati személyek csakis az általánosabb érvényû szabályokat alkalmazzák, és a speciális, ritka esetekre vonatkozó szabályokat már nem, sôt helyettük is hibásan az általános szabályt próbálják alkalmazni. Egy tesztsorozatban arra kértek két magyar anyanyelvû Broca-afáziást, hogy egyes számú szavakat mondjanak többes számban és fordítva, többes számú szavakat mondjanak egyes számban, valamint egyes fôneveket lássanak el melléknévképzôkkel. Az elkövetett hibák osztályai nagyon jellegzetesek voltak. Az afáziások olyan tövekkel kapcsolatban hibáztak, melyekre a szûk érvényességi körû, speciális alaktani szabályok vonatkoztak. A hiba forrása az volt, hogy a betegek tévesen az általános alaktani szabályokat alkalmazták a kivételes alaktani szabály helyett. A táblázatban szereplô példákban az inger oszlop mutatja a toldalékolandó szót, a hiba oszlop példákat tartalmaz az afáziások által adott, hibás válaszokból, a helyes oszlop pedig az afáziások által elkerült, de itt szükséges, szûkebb érvényességi körû szabály eredményét mutatja, ha a szabályt helyesen alkalmazták volna: táblázat. Afáziások toldalékolási hibázása Hibatípus Inger Hiba Helyes többes számra kazal kazalak kazlak váltás nyereg nyeregek nyergek egyes számra szélmalmok szélmalm szélmalom váltás körmök körm köröm melléknév tó tós tavas hibás képzése mazsola mazsolas mazsolás 220

220 14. A nyelv és az agy A vizsgálati személyek a többes számra váltásnál nem végezték el a tôbelseji magánhangzó kihagyását, az egyes számra váltáskor fordított irányban követtek el hasonló hibát, a melléknév képzésekor pedig tévesen állapították meg a töveket. A hibák az általánosabb szabályok mintáját követték. Például a többes számra váltás esetében az általános szabály ilyesfajta tô + toldalék kapcsolatot kíván, mint például: a könyv könyv + ek, az egyes számra váltás esetében az általános szabály szerinti tô + toldalék kapcsolatra példa: telefon + ok telefon, a melléknév képzésénél az általános szabály szerinti toldalékolás: autó autó + s, telefon telefon + os. Ha meggondoljuk, a fenti táblázatban foglalt, hibás válaszok éppen a tô + toldalék összekapcsolásainak általános mintáját követték, azt hibásan alkalmazva a speciálisabb szabályt kívánó alakokra. 7. Említettük, hogy az agrammatizmus nem egyetlen okra vezethetô vissza, hanem a nyelv mondattani és alaktani eszköztárainak, illetve azok valamely részrendszerének korlátozott elérhetôségét, alkalmazhatatlanságát jelenti. Az agrammatizmus megnyilvánulhat a mondatok megértésében is. Ez azt jelenti, hogy az afáziás nem képes jól felhasználni a mondattani és alaktani információkat a mondat szerkezetének és jelentésének megértésében. Az agrammatikus tünetekkel bíró betegek nehézségei különösen akkor tapasztalhatóak, amikor a megértendô mondatok megfordíthatóak. Valamely mondat akkor tekinthetô megfordíthatónak, ha azután, hogy az [+ élô] jegyû fônévi szerkezeteket felcseréljük benne, még mindig értelmes marad (pl. A tigris kergeti az oroszlánt mondat megfordítható: Az oroszlán kergeti a tigrist. Ellenben A kutya rágja a csontot nem megfordítható (?A csont rágja a kutyát). A megfordítható mondatok értéséhez fel kell tudni dolgozni azokat az alaktani és mondattani információkat (szórend, esetrag), amelyek megjelölik az aktív cselekvôt és azt, akit érint a cselekvés, vagyis hogy ki kerget kit. Az agrammatikus afáziások azokban a tesztekben, ahol a helyes válasz megadása a megfordítható mondatok értelmezésén alapszik, lényegesen több hibát követnek el, mint ott, ahol nem megfordítható mondatok értelmezésére van szükség. Ha például eléjük helyezett képek sorozatából ki kell választaniuk, melyik ábrázolja azt, hogy az oroszlán kergeti a tigrist (majd melyik azt, hogy a tigris kergeti az oroszlánt), akkor sokkal többször választanak ki hibásan képeket, mint amikor egy sorozatból azt a képet kell kiválasztaniuk, amelyiken az látható, hogy a kutya rágja a csontot. 8. Az agysérülés helye, kiterjedése ma már láthatóvá tehetô a számítógépes eszközökkel és programokkal elkészíthetô rétegképek, térképezések segítségével, a vérbe juttatott izotóp anyagok nyomon követése révén, pozitron emissziós tomográf (PET) vizsgálatokkal vagy éppen a röntgenképre hasonlító felvételek segítségével, például a számítógépes agytérképezési (komputertomográfiás: CT) felvételekkel. Az alábbi CT-felvétel Broca-afáziát okozó agyi katasztrófát mutat. Az alulról készült felvétel bal szélén látható, világosabb foltalakzat mutatta agysérülés a bal oldali agyféltekében a Broca-mezôt, valamint a mögötte és a fölötte levô területeket, a bal oldali homloklebeny és a motoros (mozgató) kéreg területeit is érinti (14.5. ábra). 221

221 IV. A NYELV ÉS HASZNÁLÓJA ORR ábra. Számítógépes agytérképezési felvétel Broca-afáziát okozó sérülésrôl A ábra számítógépes agytérképezési felvétel Wernicke-afáziás vizsgálati személy agyáról készült. A felvétel balszélén látható, sötétebb foltalakzat mutatta, nagy kiterjedésû agysérülés a bal oldali halántéklebeny és fali lebeny egyes területein található. Különösen fontosak azok a vizsgálatok, amelyek modern elektronikai és számítógépes eszközrendszerrel az agykéreg elektromos aktivitásának alaku- 222 ORR ábra. Számítógépes agytérképezési felvétel Wernicke-afáziát okozó sérülésrôl

222 14. A nyelv és az agy lását vizsgálják, meghatározott nyelvi ingerek esetében. Ezek az ún. kiváltott agypotenciál mérések. A kísérletekben a fejbôrön mért elektromos aktivitást vizsgálták. A betegek fejbôrére ismert, meghatározott beállítási pozíciók szerint elektródákat tesznek, és mérik a különbözô nyelvi ingerek által kiváltott agyi bioelektromos aktivitást, amely a nyelvi inger megjelenésével bizonyos idôi kapcsolatban áll. Az idôi viszonyok ezredmásodpercekben (millisecundumokban: ms) adhatók meg. A biolelektromosság elektrofiziológiai tulajdonságai érzékenynek mutatkoznak a nyelvi feldolgozási folyamat egyes szakaszaira. A világ különbözô laboratóriumaiban, különféle nyelveken beszélô személyek vizsgálata sok tekintetben egybevágó eredményeket produkált. A vizsgálati személyeknek grammatikus és agrammatikus mondatokat mutattak be. A hibák egyes típusaira az agykéreg valamely területe adott idôpontban az elektromos aktivitás növekedésével válaszol. Feltételezik, hogy a hibák által érintett nyelvtani szabályért felelôs terület az, amely ilyenkor reagál. Mindig tesztelik a megfelelô grammatikus változatokat is. A kísérletekben vagy képernyôn mutatnak be, szavanként haladva, mondatokat, vagy pedig a vizsgálati személyek fülhallgatón hallják számítógépes szoftver vezérelte sebességgel a mondatokat, és rendszerint valamilyen feladatot kapnak az adott mondattal kapcsolatban. A számítógépes szoftver ellenôrizni és rögzíteni tudja, hogy egy adott nyelvtani hiba mely idôpontban hangzott el vagy volt látható a képernyôn, és ehhez képest mely idôpontban változott az agykéreg bioelektromos aktivitása, és ez milyen elektrofizikai értékeket mutat. (Az egyik kísérletben például a szavak 100 ms-ig voltak láthatók egy képernyôn, minden szó után 100 ms-os szünetet tartottak, a mondatvégi szót 200 ms-ig mutatták be. A vizsgált személyeknek ebben a feladatban döntést kellett hozniuk a mondat utolsó szavára, a célszóra vonatkozóan: létezô szó-e, vagy pedig nem létezô, nincs olyan szó. A lényeges része a kísérleteknek abban áll, hogy eközben meghatározott típusú nyelvtani hibákat rejtenek el a képernyôn bemutatott vagy fülhallgatón közvetített mondatokban.) A nyelvtani hibák típusától függôen alapvetôen négyféle az agyi elektromos potenciált jellemzô adatot találtak, melyek három eltérô idôi értékkel írhatók le. A ábra szemlélteti ôket: ms ms ms ms 3,0 mv 0 mv 8,2 mv mv = millivolt ábra. A négyféle agyi elektromos potenciál 223

223 IV. A NYELV ÉS HASZNÁLÓJA Elôször az inger kezdetétól számított átlagosan 200 millisecundum (= ms) körül egy kezdeti, negatív töltésû, a bal oldali elülsô kérgi területre kiterjedô bioelektromos aktivitást észleltek. Ezt N200-zal jelölik, ami a negatív töltésre és az inger kezdetétôl eltelt 200 ms-ra utal. Az N200 az alapvetô és durva szószerkezeti hibák esetén jelenik meg, azok feldolgozásával kapcsolatos. A bal oldali elülsô kérgi terület ilyesfajta durva szerkezeti hibák miatt mutathatja az N200-at: Péter asztal a Jánost. Másodszor kétféle, az inger kezdetétõl számítva egyaránt 400 ms körüli, ám eltérõ kérgi eloszlású negativitást figyeltek meg, ezt jelölik az N 400 kifejezéssel. a) Ha a mondatszerkezet szabályainak finomabb megsértéseit tartalmazták a tesztanyagok, akkor ez az inger kezdetétõl számított 400 ms körül, bal oldali elülsõ kérgi területen maximumot mutató negatív aktivitást váltott ki, ilyesfajta mondatok esetén: *A férfi bámulta Péternek a tájképvázlatának a. Én egy levelet tegnap megírtuk. b) Ugyancsak ez az N 400 volt megfigyelhetõ, de az agykéreg hátulsó területein széles kiterjedésben, nemcsak a bal oldali, hanem a jobb oldali kérgi területeken is, mikor egyes szavak jelentése egyáltalán nem illett bele a mondatszerkezetbe, például: # A férfi bámulta Péter TÁJKÉP fejfájását. Harmadszor egy kései, az inger kezdetétôl számított ms közötti, pozitív töltésû aktivitást észleltek a középsô és a hátulsó kérgi területeken, ráadásul mindkét agyféltekén nagy kiterjedésben. A töltésre és az eltelt idôre tekintettel a neve: P600. Ez valószínûleg a szerkezeti újraelemzés folyamatával összefüggô aktivitás. Újraelemzésre van szükség akkor, ha például becsali mondatokat dolgozunk fel, vagyis olyanokat, amelyeknél a mondatok végére érve át kell értékelni az elemzést, és újra össze kell rendezni a mondatszerkezet részeit, összetevôit. Ez történi az alábbi mondatokban a kipontozással ( ) jelölt rész után: Péter leszokott a cigarettáról vakarni minden márkajelzést Felmentem a legmagasabb hegyre vezetô úthoz. Az említetteken kívül még számos más, jellegzetes agyi aktivitáseloszlást, mintázatot mértek és rögzítettek. Sok jelenség élénk viták tárgyát képezi. Mindenesetre azt a következtetést levonhatjuk, hogy az afáziás betegek nyelvi teljesítményeihez hasonlóan a kiváltott agyi potenciálok eltérô idôi és 224

224 14. A nyelv és az agy kérgi-területi megoszlásai azt jelzik, hogy a nyelvi feldolgozás szakaszai elkülönülnek, és hogy a bal oldali elülsô agykérgi területek elsôsorban a mondattani szerkezet valós idejû (on-line) kijelöléséért felelôsek. A szótári egységeket (a szavak jelentését és hangalakját) feldolgozó mûveletek korlátozódása gyakran egybeesik a bal oldali hátulsó agykérgi területek sérülésével. 9. Az agykéreg és a kéreg alatti területek sérülései, betegségei természetesen nemcsak nyelvi zavarokat okozhatnak, hanem a megismerési és értelmi tevékenységek sokféle korlátozódásával is járhatnak. Az agykérgi eredetû nyelvi zavarok és a megismerési/értelmi korlátozódások közti viszony jellemzéséhez állást kell foglalnunk egy fontos kérdésben. Abban, hogy a nyelv genetikailag meghatározottan független, önálló (autonóm) rendszer-e, vagy pedig az általánosabb emberi intelligenciára visszavezethetô, megismerési/értelmi funkció. Egyre több bizonyíték szól az elôbbi nézet mellett, amely szerint tehát a nyelv autonóm, és nem függ azoktól az általános megismerési képességektôl és megismerési rendszerektôl, amelyekkel egyébként szoros kapcsolatban áll. Beszámoltak például egy olyan család vizsgálatáról, amelyben három generáció harminc tagja közül tizenhatan képtelenek voltak alaktani-mondattani szabályok elsajátítására. Más képességeiket tekintve mind a tizenhatan éppen olyan egészségesek voltak, mint a család többi tagja. Mindez egy genetikailag kódolt mondattani képességet jelez az alaktani és mondattani szabályok felépítésére. A feltételezhetô genetikai zavar a nyelv egészséges elsajátítására és használatára befolyással van, de más megismerési funkciókra nincsen hatással. Az általános intelligenciától különbözô, velünk született nyelvi képesség feltételezését számos fogyatékos beteg esete is alátámasztja. A szakirodalomban ismeretes például egy Laura nevû, 16 éves angol lány esete. Laura az értelmi fejlôdésben súlyosan visszamaradt, alacsony nem-nyelvi intelligenciaszintû fiatal lány volt, akinek majdnem minden számfogalma hiányzott, az alapvetô számolási mûveleteket is beleértve. Óvodás szinten rajzolt, hallás után szavak listájából csak három egységet tudott visszamondani, viszont 16 éves korában ilyesfajta összetett mondatokat produkált, mint például: Festményeket készít, és igazi jóbarátja azoknak a gyerekeknek, akikkel együtt jártam iskolába, és akiket nagyon szerettem. Laura tehát bonyolult mondatokat használt, igei szerkezeteket kapcsolt össze, szenvedô szerkezetet képzett, számban és személyben helyesen egyeztette az igét a mondat alanyával és helyesen képezte a bonyolult angol igeidôket. Viszont nem volt képes összeadni kettôt meg kettôt, nem tudott írni, sem olvasni, és nem tudta megmondani, hány óra van, és nem tudta, melyik országban él és hány éves. Rajzain az emberek krumplinak látszottak, pálcika karokkal és lábakkal. Mégis, a mondatismétlési feladatok alkalmával észrevette és kijavította a mondattani és alaktani hibákat, annak ellenére, hogy a cipôfûzôjét sem volt képes megkötni. A szakirodalomból jól ismerjük Christopher esetét is. A 34 éves angol férfit intézetben látták el, mivel nem volt képes magáról gondoskodni. Cristopher nehezen boldogult olyan feladatokkal, mint egy gomb felvarrása, körömvágás vagy porszívózás, miközben írott szövegeket 15 nyelv bármelyikérôl azonnal képes volt angolra fordítani. A germán nyelvek közül a német, dán, 225

225 IV. A NYELV ÉS HASZNÁLÓJA holland nyelvrôl, az újlatin nyelvek közül franciáról, olaszról, portugálról és spanyolról éppúgy tudott fordítani, mint lengyel, finn, görög, hindi, török vagy walesi nyelvrôl. Christophernek alacsony nem-nyelvi intelligenciaszintje volt, viszont nyelvi képessége legalább olyan gazdag és kifinomult volt, mint bármely anyanyelvi beszélôé. Ezek az esetek azt mutatják, hogy a nyelvek még a máskülönben jelentôsen károsodott értelmi és megismerési képességek mellett is teljes mértékben elsajátíthatók. 10. Különbözô genetikai eredetû zavarok ellenére, amelyek a gyerekek megismerési és értelmi képességeit korlátozzák, lehetséges a fejlett és általánosságban jó, gazdag nyelvi képesség. Ilyen fejlôdési zavar a Williams-szindróma (tünetegyüttes). Ez a hetedik kromoszóma jól azonosított genetikai károsodásához kapcsolódó, igen ritka fejlôdési zavar (elôfordulása 1: hez az élve születések között). A Williams-szindrómás gyerekeket mentális késleltetettség, gyenge képi-vizuális megismerési képességek, komoly téri tájékozódási zavar jellemzi, és bizonyos mozgásos tevékenységek tanulásában is korlátozottak. Ugyanakkor általánosságban jók a nyelvi képességei, élénken kommunikálnak, nagyon barátságosak, érdeklôdôk. Nyelvhasználatukban az általánosabb érvényû nyelvtani szabályok alkalmazása rendszerint jó, viszont a szókincs, a szótár felépülése az átlagoshoz képest lassúbb, és attól eltérô utat követ. Jellegzetes, hogy a kivételesen toldalékolandó szavakra gyakran alkalmazzák hibásan az általános nyelvtani szabályt a kivételes forma helyett. Ezt a jelenséget túláltalánosításnak nevezik. Ilyen jelenséget láttunk korábban a 6. pontban az afáziások alaktani tesztjeiben is. Tizenöt magyar nyelvû Williams-szindrómás gyereknél, akiknek az életkora 5 év, 9 hónap és 19 év, 6 hónap között volt, az alaktani hibázásokat, hibákat vizsgálták. A 32 kép alapján történô ragozási feladatban azonos tételszámmal szerepeltek gyakori és szabályos formák (kutya kutyát), illetve a ritka és szabályos alakok (teve tevét), valamint a gyakori és kivételes alakok (majom majmot), továbbá a ritka és kivételes alakok (bagoly baglyot). Két kérdést vizsgáltak. Van-e túláltalánosítás a bonyolult alaktant használó magyar nyelvû Williams-szindrómás népességben, tehát a kivételes alakokra hibásan az általános szabályt alkalmazzák-e? Függ-e ez a jelenség az illetô kivételes alak gyakoriságától? Feltételezik, hogy az általános szabályt követô alakokat és a kivételes alakokat két különbözô memóriafunkció tárolja. A kivételes alakokat, mint kész egységeket az ún. deklaratív memória tárolja. A deklaratív memória a nyelv szótárához tartozik. A szabályos alakokat pedig az ún. procedurális memória kezeli, amely algoritmusokat tárol, és lehetôvé teszi az alkalmazásukat, esetünkben a szabályos alakok algoritmikus elôállítását. A procedurális memória a nyelvtani szabályokhoz társul. A képrôl való beszédet kiváltó kísérletekben azt észlelték, hogy jóval több a hibázás a kivételes szótöveknél a magyar Williams-szindrómás csoportban is. A hibázás azonban gyakoriságfüggô: olyan, ritka és kivételes alakoknál jelenik meg leginkább, mint például a bagoly baglyot. 226

226 14. A nyelv és az agy Az életkor azonban ennél a fejlôdési zavarnál is befolyásolja a túláltalánosítást. Az idôsebb (10 év feletti) gyermekeknél a nyelvi tapasztalat révén a túláltalánosítás lassan megszûnik. Ez egészséges esetekben azonban sokkal korábban megtörténik. Úgy tûnik, a Williams-szindrómás gyermeknél is végbemegy a kivételes alakok átemelése a szabályok révén elôállítottaktól a kész elemeket tároló rendszerbe csak lassabban és késôbb, mivel ehhez a gyermeknek több tapasztalatra van szüksége, mint az egészségeseknek. A legújabb kutatások azt a kérdést igyekeznek megválaszolni, hogy ez a folyamat azonos-e a normál fejlôdéssel, csak annál jóval lassabb és késôbbi, vagy pedig a nyelvi szótár sajátos korlátozottságával kell számolni. A Williams-szindróma egyik alapvetô sajátossága a térbeli tájékozódási zavar, melyet valószínûleg az agy hátsó, falilebeny-területei (vö ábra) fejlôdésének a zavara okoz. A térbeli tájékozódás zavarának hatására a Williams-szindrómások nyelvi teljesítménye a térbeli viszonyokat jelölô ragok alkalmazásában rosszabb, mint a többi végzôdésnél. A jelenséget a térbeli viszonyokat tároló emlékezet zavara, korlátozottsága okozhatja. Vagyis vannak esetek, amelyekben a memóriabeli korlátozottságok visszahathatnak a nyelv egyes részrendszereire, miközben a nyelvtan egésze, annak mûködése ép marad. 11. A siketek kézjelekkel kommunikálnak egymással. Ezek a kézjelek valójában jelnyelvre épülnek, melynek van szótára és szerkezettana is, az utóbbi a kézjelek értelmezhetô, jól formált sorozatait határozza meg. A világ különbözô területein élô siket közösségek jelnyelvei különbözhetnek egymástól. Néhány példa a magyar jelnyelv egyik változatából, az alábbi két rajzot Vincze Tamás siket grafikusmûvész készítette: Mi a neved? A hüvelykujj ide-oda mozgatása: név, a jelhez tartozik a kérdô arckifejezés. Hány éves vagy? Az állkapcsot összefogó elsô mozdulat az életkor-t jelenti, a második, rámutató mozdulat a megkérdezett személyre vonatkozik. A jelnyelvre vonatkozó kutatások nagyon fontosak az agy és a nyelv kapcsolatát illetôen. Az utóbbi 25 év jelnyelvi kutatásai bebizonyították, hogy a 227

227 IV. A NYELV ÉS HASZNÁLÓJA siketek nyelve, az absztrakt nyelvtani és formális elveket is beleértve, a beszéd révén közvetített nyelvvel közös tulajdonságokat mutat. Minden nyelv akár beszélt, akár kézjelekkel közvetített ugyanazon nyelvi elveken alapul, tekintet nélkül azokra a motoros és felfogó mechanizmusokra, amelyeket kifejezésük során használnak. Ezért nem meglepô, hogy a siket afáziás betegek a bal agyféltekéjüket ért sérülés után hasonló afáziás tüneteket mutatnak, mint halló sorstársaik. A siket afázás betegek miközben feltûnô jelnyelvi hiányosságokat mutatnak, addig a nem-nyelvi, vizuális-térbeli képességeiket jól tudják használni. A bal agyfélteke ezért nem a hangzó beszédnek, ahogyan azt eddig gondolták, hanem a nyelvnek a központja, vagyis azé a rendszeré, amely a beszédnek és a jelelésnek is az alapja. A bal agyfélteke nyelvi funkcióihoz nem szükségszerûen tartozik a hallás és a beszéd. Mindez alátámasztja azt a megállapítást, hogy a bal agyféltekének a nyelvvel kapcsolatos szerepe nem a finom halláselemzési képességének köszönhetô, hanem sokkal inkább a nyelvi elemzésnek. Egészen addig, amíg a nyelvészek csak a beszélt nyelveket vették tekintetbe, lehetetlen volt elkülöníteni azokat az elveket, amelyek a nyelvi rendszer szempontjából nélkülözhetetlenek. 12. A beszélôk által elsajátított nyelvi szótárnak is van bizonyos önállósága. Agykárosodást szenvedett betegekkel a világismeret és a nyelvi szótár szerkezete közti viszonyokról folytattak kísérleteket. Az agykárosodást szenvedett betegek feladata 1. híres embereknek, 2. állatoknak, 3. eszközöknek fénykép alapján történô megnevezése volt. A hibás válaszok értékelése során csak az olyan választ tekintették helytelennek, amikor elôzôleg a fogalom jegyeinek a felismerése már megtörtént, vagyis ha például a képen látható görényt mint fekete-fehér, rossz szagot árasztó állatot már leírták a nyelv szótárából aktivált szavak felhasználásával. Vagyis a leírás alapján megállapítható volt, hogy a vizsgálati személyek ismerték a képen látott dolgot, és ismerték a tulajdonságait megnevezô szavakat is. De néhány beteg csak a híres emberek nevét tudta megmondani, mások meg csak az állatokat nevezték meg, megint mások kizárólag az eszközök nevét tudták megmondani. Azoknak a betegeknek, akiknek a híres emberek megnevezése nem sikerült, az agykéreg bal oldali, középsô halántéklebenyt érintô agysérülésük volt. Az állatokat megnevezni nem tudóknál a bal alsó halántéklebenyt érte károsodás. Végül pedig, akiknek olyan agysérülésük volt, amely a hátulsó, alsó halántéklebenyi, illetve középsô nyakszirti-fali lebenyt érte, azok az eszközöket nem tudták megnevezni. Látható ebbôl, hogy a különbözô agyi károsodások nem minden kategóriát érintettek egyforma mértékben. Ezt a kísérletet késôbb az egészséges személyek vizsgálata követte, amelyben szintén híres emberek, állatok és eszközök megnevezése volt a feladat (a képek egy csoportját az agysérültek vizsgálata során is felhasználták). A vérbe korábban izotóp anyagot juttatva, a feladat elvégzése közben a résztvevôk agyi véráramlását mérték. Azok az agyi területek, amelyek az egészségeseknél aktiválódtak, mindhárom csoportot megnevezô szóosztály esetében megegyeztek azon betegek sérült agyterületeivel, akik az adott kategória elemeit nem tudták megnevezni. Mindebbôl az következik, hogy bizonyos je- 228

228 14. A nyelv és az agy lentéskategóriákba (ember, állat, eszköz) tartozó szótári egységek tárolása és elôhívása meghatározható agykérgi területekhez kötött. Korábbi kutatások során a kísérletvezetôk úgy találták, hogy a cselekvést, illetve a tárgyakat jelölô szavak elôhívásához is különbözô idegi területek szükségeltetnek. Az agy bizonyos területén károsodott betegek némelyike nem volt képes hozzáférni a cselekvést jelölô igékhez, de a dolgokat, tárgyakat jelölô szavak elôhívása sikeres volt, míg a betegek egy másik csoportjában egy másik agykérgi területet érintô károsodás az ellenkezô problémát okozta. Jelentés: ENGEDÉLY, ENGEDÉLYEZ Kivitelezése: Mindkét kéz (szakszóval) B> formájú, a tenyerek a test felé néznek, az ujjak töve felfelé. A kezek a mellkas elôtt, a váll magasságában helyezkednek el. Egyszeri mozdulat lefelé, melynek következtében a kéz a derék magasságába kerül, a tenyerek pedig felfelé néznek. Jelentése: AZÉRT, EZÉRT, MERT, MIVEL, MINTHOGY, UGYANIS Kivitelezése: Mindkét kéz B> formájú, a tenyerek egymással szembe néznek, az ujjak töve elôre. A jobb kéz a baltól kb. 10 cm-rel jobbra és ugyanennyivel felette helyezkedik el. Egyszeri balra ívelt mozdulat jobb kézel jobbra lefelé, melynek során az összeérô ujjak hegye egy pillanatra hozzáér a bal kéz ujjainak hegyéhez. Jelentése: ÉS, IGEN* Kivitelezése: A jobb kéz Y formájú, a tenyér balra néz, az ujjak töve elôre. Egyszeri csuklófordítás balra, melynek következtében a tenyér felfelé néz. * Megjegyzés: IGEN jelentésben a mozdulat megismétlôdik ábra. Példák a siketek jelnyelvébôl 229