dr. Nagy Bálint Állandósuló költségvetési fekete lyuk (?) vagy az Európai Unióhoz illeszkedő vidékfejlesztés Budapest 2003.

Átírás

1 dr. Nagy Bálint Állandósuló költségvetési fekete lyuk (?) vagy az Európai Unióhoz illeszkedő vidékfejlesztés Budapest 2003.

2 A könyv a Földművelődésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium támogatásával készült. Szerkesztette: Veress Tibor Szaklektor: Rózsás Attila Kiadó: Budapesti Agrárkamara A kiadásért felel: A Budapesti Agrárkamara elnöke ISBN Nyomtatás: Kucsák Könyvkötészet és Nyomda, Vác 2

3 TARTALOM AJÁNLÁS (Rózsás Attila elnök, Budapesti Agrárkamara) 5 ELŐHANG Szántóföldek, ugarok... Gondolatok egy tanulmány elé (Veress Tibor szerkesztő) 7 ELŐSZÓ (Márton József ügyvezető igazgató) 10 BEVEZETŐ MEDITÁCIÓ 13 Jelen megbízásról és a rendszerelvű elemzésről 13 A nemzeti közmegegyezésre épülő hosszútávú agrárstratégia 13 szükségességéről Az ellenérdekeltek vagyis az iparszerű modell szószólói 13 A vidéken élő törpebirtokosok összetett termelési modelljéről 15 A természetvédelem mint ideológia nem önmagáért, hanem az ember 16 túléléséért van A hatalom a környezetvédelmet többnyire tünetileg kezeli 18 A tényleges környezetvédelem programja 19 A változás gyökerei egy félévszázados átörökölt szemléletben 21 A népességeltartóképesség szerinti termőhelyminősítés szükségessége 23 A Nemzeti Környezetvédelmi Program hangsúlyeltolódásai 24 A helytelenül alkalmazott és hivatkozott Európai Uniós kategóriáról 25 AZ AGRÁRTERMELÉS MODELL-, AVAGY PARADIGMAVÁLTÁSÁNAK DILEMMÁJA 27 A magyar agrárválság valódi okai visszatekintés az elmúlt öt 27 Átalakítást és nem fejlesztést! az osztrák példa jó 28 A globális világ agrár-forgatókönyve Magyarországra a rendszerváltás idejére 30 Az iparszerű mezőgazdaság 1982 óta parasztellenes! 45 A válság be volt építve az iparszerű rendszerbe 45 A megtévesztők érvei 56 A holtmunka természetellenesen rendezi át a termelésben szereplőket, 58 a termelési tényezőket A komparatív előnyökről 70 Az agrárpiac mögött állami protekcionizmus volt és van, s nem 83 Az iparszerű modell háromirányú változata (USA-NY.EU.-K.EU.) 84 A paragdigmaváltás szükségessége az Európai Unióban 85 Az eszközintenzív modell rombolja a környezetet 99 Visszaállítani a természet-függőségben kialakult agrárágazati arányokat 115 Újratanulni az őshonos fajokat, fajtákat 116 3

4 Az eszközintenzív rendszer alkalmazásának tanulságai 117 Az integrátorok üzleti érdekének uralma az agrárérdekek fölött az 127 állami diktátum modellje A végzetes eladósodás 129 Az utolsó csúcsév 134 Megbukik az úgynevezett eszközintenzív modell Nyugat-Európában (is) 138 Az egykori agrárfejlődésünk haszonélvezői 138 A jövő mezőgazdasága csak természetközeli célokkal életképes 142 Végső következtetés 145 A vidék elmaradt polgári jellegű átalakulásának történelmi gyökere 147 A vidék elodázhatatlan polgári átalakulása 150 A vidék felemelkedése az Európai Unió programjához illeszkedően 155 A KÖRNYEZETGAZDÁLKODÁS-ELVŰ AGRÁRMODELL 170 INTÉZMÉNYRENDSZERÉNEK ELVI VÁZLATA Birtokcsere? Kényszerrel? Hárommillió hektáron? 171 A kiszolgáltatottság veszélyei 172 A kisegítő törpegazdaságok érdekképviseletének létrehozása 177 A mindenkori kormány tehermentesülhetne 179 Köztestületi szakmai önkormányzat létrehozása szükséges 179 A kormányok és a kamarák elnöki értekezlete 182 Mítoszok kergetése helyett tudásintenzív mezőgazdaságot! 184 Az elektronizált mérőhálózat alapfeltétel 185 Országos talajvizsgáló hálózat és feladata 185 Miért létfontosságú a mérés, s a talaj ügye miért nem lehet 185 magánügy? Az agrármonitoring-rendszer 188 Járványelhárítás 191 Valódi Agrármarketing Centrumot! 199 Rendszerelméleti következtetések 200 MELLÉKLETEK 203 4

5 AJÁNLÁS E most közreadott tudományos elmélkedés, ha úgy tetszik, vidékfejlesztési irányvonal, régóta hiányzik a magyar vidék fejlődésének reményteli jövőt jelentő palettájáról. Aki írta pihenhetne, de hetvenegynéhány évesen is alkot. Mondhatta volna már tizenöt éve, az embert próbáló szakmai önmeghasonlá-sa után is, hogy elég volt. Tudja, mit jelent félretenni azt, amin egész addigi életében dolgozott. De azt is tudja, vagy ösztönösen érzi, hogy sokkal na-gyobb lelkierő kell ahhoz, hogy elengedjünk valamit, mint görcsösen ragasz-kodni a múlthoz, egy székhez, egy téveszméhez, miközben áldozatként te-kintünk magunkra. Tudja, hogy mások kudarcnak látják az életét, mert tudo-mányos bizonyítékai és felismerései alapján (nem is mondta, hanem) ordította az igazát és emiatt az elkötelezettsége miatt immár tizenöt éve mellőzik. Nemcsak őt, de ami még rosszabb, a tanítását is. Miközben az élet egyre inkább igazolja, hogy nagyon is helyes volt a féltő aggodalma. Akkor miért akar most úgymond szerepelni? kérdezhetik. Nem, nem akar. Csak azt szeretné, hogy a következő generációk ne sétáljanak bele azokba a csapdák-ba, amelyekbe a tájékozatlanságuk miatt becsalogathatják őket, aminek azért ma reális veszélye van. Savanyú a szőlő mondhatják azok, akik kihasz-nálva a legutóbbi évtized politikai változásai folytán felkavart és összezavart helyzeteket, ügyeskedtek, s felkapaszkodtak az uborkafára. És nem veszik észre, hogy közben ő, e könyv szerzője ebben az úgymond kudarcban, egy ugyanakkora siker csiráját gondozta. Mert vannak sikerek, amik nem pénzben mérhetők. Vannak, akik féltékenyek voltak a sikeres munkájára, és most azok lesznek a stratégia-elemző puszta gondolataira. Mert bizony, szigorúan tükröt tart eléjük is. Megteheti, mert nem kevés vívódás árán ő már elengedte a letűnt téveszméket. Elengedni - ez csak valódi szellemi nagyságok tulajdonsága. De sokan még ma sem tudják elengedni a szakmai múltjuk tévedéseit és arra gondolnak, a fejlődés az ő oldalukon valósul majd meg. Csakhogy távolról, a hatalomért való vágyakozás kínzó élménye nélkül, ő biztosabban látja, a veszély hol, miben és miként leselkedik újra a vidék szerves fejlődésére. Kik és mik veszélyeztetik az ő földműves-fajtáját. És látja, hogy a veszély az Európai Unióban is leselkedik, csak ott nagyobb erők palástolják a hibákat, halasztgatják a javítást. És látja, amint értelmes erők küzdenek ott is, megpróbálva a realitás talajára terelgetni a változásokat. És látja az ottani ellenérdekelteket is. Azok, akik kizárólag 5

6 csak a pénz hatalmát látják és hajszolják, ők nem akarják tudomásul venni egykönnyen a természet törvényeit. Amit ma globális tőkeként ismerünk, az sajnos, nemkívánt ellentmondásokkal tűzdeli tele a mindennapjainkat. Ebben a küzdelemben azonban nincs, mert nem lehet luxus, mert nem fér bele. A természetvédelemnek megfelelő termelés kialakítása ugyanis nem luxus! Ez a küzdelem nem más, minthogy egyrészt, a fejlődéshez szükség van pénzre, másrészt, ez nem mehet a biológiai életünk tere tisztaságának, sőt, létének rovására. Az erőltetett fejlődésnek egyébként éppen a természet szab korlátokat. Ebben a küzdelemben az ember Földön való fennmaradásának parancsoló törvénye létezhet csak, a természetbe simuló termelés, melynek egyik legfontosabb ismérve az önkorlátozás, a fogyasztó és a termelő oldalán egyaránt, s az eszmévé nemesedett környezetóvás. E gondolat jegyében ajánljuk minden olvasó figyelmébe dr. Nagy Bálint könyvét. A szakmabelieknek azért, mert döntésükhöz világos értékrend és menetrend szükséges, és látniuk kell, hogy akik Európára hivatkoznak és semmiféle árnyalt különbséget nem hajlandók észrevenni, azok nem akarják meglátni, hogy az Európai Unió országai szintén küzdenek a korábban elkezdett és istenített, de mára tévesnek, ezért elavultnak bizonyult iparszerű modellel, és most nem tudják, miként is keveredjenek ki belőle. Ha tehát mi ezt az utat akarjuk követni (vagyis egyszervolt világszínvonalú mezőgazdaságunkat főnix-madár módjára hamvaiból újjáéleszteni), ismét zsákutcába indulunk, kezünkben az Unió kék lobogójával. A finom különbségekben pedig, (ugyancsak Európában), ott rejtőzik a lehetséges megoldás, amely talán a Föld, mint biológiai életünk helye szempontjából is elfogadható, ember- és természetközpontú. A nem szakmabelieknek pedig azért érdemes elolvasni e fejtegetést, mert tudniuk kell, hogy a vidék nemcsak a parasztemberek sorsát határozza meg, hanem azokét is, akik máshol dolgoznak és másból élnek, hiszen kenyérre nekik is szükségük van, amit viszont a vidéken termelnek meg. A vidékiek méltó élete az egyedüli garanciája annak, hogy egészséges társadalom lehetünk, méghozzá belátható időn belül. Ehhez azonban mindenkinek hozzá kell járulnia, méghozzá ott ahol él, azzal, amije van, s rögtön elkezdve. Ez a tanulmány - hogy előre vegyük a könyv egy gondolatát-, nem hízeleg, de éppen ezzel teszi a legnagyobb jót. Mert vannak, akik idealizmusba hajló naivitással azt gondolják, hogy a dolgok normális menete az, hogy rendben vannak. A dolgok azonban soha sincsenek rendben. Különösen a mai, a rohanást ránk kényszerítő világban az andalító ömlengés, felesleges idő- és energia-veszteség. Tisztában kell lennünk azonban azzal, hogy az élet dolgait csakis a kritikai, rendszerelvű elemzés, nem pedig az elvtelen hízelgés viszi előre. A Budapesti Agrárkamara 6

7 Előhang Szántóföldek ugarok - (Veress Tibor-szerkesztő) Búsongás és jajongás nélkül, csak a tények keltette érzéseimet bocsátom itt közre - amolyan zenei felütésként, mint amikor levegőt vesz az énekes-, egy olyan elemzés, egy olyan koncepció elé, amely szintén jajongás és búsongás nélkül mutat rá egy mindezidáig elmaradt, következetes, a múltban gyökerező, a valós értékeket megőrző és azt felhasználó ilyen-olyan fejlődésünkre. A vidéken, de főleg a falvakban élők életminőségének változásáról, ha úgy tetszik polgári átalakulásáról van szó. Tudom, ez a fejlődés az ő részükről nem elhatározás kérdése most sem és nem volt az a múltban sem. Ők mint mindig, válaszolnak a környezetük szavára, mind a természet változásaira, mind a társadalom cselekedeteire. Ha a mindenkori hatalom olyan lépésre szánja el magát, amely nem erőszakolja meg a fejlődést, akkor biztos lehet abban, hogy a vidéken élők, a mezőn gazdálkodók nem hagyják ki az előttük lévő lehetőségeket. Évtizedek múltán pedig visszatekintve megállapíthatjuk majd, hogy a vidéki lakosságunk a ma divatos szóval élve polgárosodásának kezdete ekkor és ekkor vált felismerhetővé. A visszatekintés azonban több nagy szakaszat ölel fel. Ismert a történelemből, hogy hosszú évszázadok óta különféle nehézségeket jelentő sorscsapások kísérték a magyar vidék megmegújulását. Időnként fel-felcsillant a remény, hogy na, talán most ízigvérig elkötelezett vezető jön, aki elismeri a földeken gazdálkodók vérrel, verítékkel megdolgozott jussát. Aki irigység nélkül veszi tudomásul, hogy a föld, bár egy egész népet, országot tart el, különleges státusánál fogva mégis az őt megszelídítő ember birtoka. Különleges azért is, mert akik a biológiai anyaggal, élő szervezetekkel dolgoznak, számukra a természet szabja meg a munkaritmust, de sokszor a munkavégzés valamennyi feltételét is. A föld otthont ad, élelmet, közös sorsot, és olyan törvényt, amit egyetlen korábbi kornak egyetlen fejedelme, királya, kormánya, pártvezetője sem ért be soha. Mert hiába háborúznak rajta, vagy vezetnek be demokráciát, vetni vetni kell. És mindig ugyanakkor kell, ha borús az idő akkor is, ha fúj akkor is, legyen háború, vagy béke, akkor is. Ha netán megtiltanák, akkor is. A szántóföldön is érvényes természet-diktálta törvényeket csak egyetlen ember érzi igazán. Méghozzá az, aki onnan, aki közvetlenül belőle vétetett. Aki megtanulta, melyik magot mikor kell vetni, ha annak termését is akarja. Olyan gyökér ez, amit eltépni soha nem lehet. Ezen a gyökéren táplálkozik a legbensőbb magyar lélek is, legalábbis itt, a Kárpát-medencében. 7

8 Ennek a kötődésnek dala van, tánca, verse, poétája, ruhája, hímzése, faragása, ennek hite, csendes küldetése van. És hányszor éltek vele vissza az évszázadok során? Sohasem az húzta a teljes hasznát, akit a harmatszáradás már a búzatáblán ért. Hogyne kívánta volna a magáénak azt a darabka földet, azt a határt, amit mindennél jobban szeretett, mert mindennél jobban csak ő ismerte igazán. Évszázadokon át vágyott rá, aztán ő, vagy az unokája percekre megkapta. Ideig-óráig talán sikerült is. De hány máglya, kerékbetörés, tüzes trón, majd a legújabbkori börtönök és különféle kényszerek, és ki tudja miféle gyötrelmek kísérik a magyar vidék felemelkedését? Az évezredes földéhségre hivatkozva hányszor csapták be őket? Mint a legendabeli Tantalus, akit arra ítéltek az istenek, hogy bár jobbnál jobb ételek jelentek meg a terítékén, amikor azonban érte nyúlt volna, az mind eltűnt, köddé foszlott, csak a mardosó kín maradt utána, a koplalás, és aztán elölről kezdődött az egész. Ki lesz az és mikor, aki felnőttként kezeli végre azokat az embereket, akik a kemény talajon dolgozva is fogják az eke szarvát, vagy birkóznak a nagy traktorral, vagy fogják a kiskertben a kapát, amint a mag alá ágyást, barázdát puhítanak, mert nem tehetnek mást. Életük a föld, a mag, az örök megújulás, ha kell verítékezve, ha kell elvérezve. És most, amikor immár jó tíz éve folyik az új földfoglalás, ez a semmivel össze nem hasonlítható marakodás, akkor különösen is szembeötlik azoknak a sorsa, akik évtizedeken át megkoplalt földjüket most nem akarják elhagyni, vagy eladni. Mert nem tehetnek mást, ez a ragaszkodás a lelkükben él. Aki ezt a szinte génekbe ivódott sorsot nem élte, nem ismeri, vagy nem akarja tudomásul venni, az nem tudja, hogy mit jelent akárcsak egy kert, egy alig-parcella, ami az övé és csakis az övé, ami ráadásul nem, vagy alig jelenik meg különféle statisztikákban. És, ha ott nincs, akkor az a politikusok számára sincs. Akinek nincs rálátása és beleérzőképessége egyszerre, az nem értheti, miért ragaszkodik emez hozzá, akkor is, ha jön a hatalmas Európai Unió, vagy maga a Világ és pénzeik falánksága révén mindent és mindenkit el akar nyelni ravaszul, mert persze fejlődést ígér. Ám legyen! Csakhogy pontosan kell tudnunk, hogy mit is tartunk fejlődésnek itt, Európa közepén, az időszámításunk szerinti a harmadik évezred legeslegelején? Mert nem a közös európai sors ellen tiltakozik senki, hanem az ellen, ha valakik, bármilyen okból tegyék is, de előbbre valónak helyezik saját személyüket, magukat, mint azt, aki itt született és ősei jussát, saját javait, saját jogán őrzi. Van, aki egy nadrágszíj-parcellát, van, aki hét szilvafát, van, aki egy sor szőlőt a homokdűlőn, mert neki csak az és ott jutott, de az az övé. Van, aki azt az akaratot örökölte, hogy tudást szerez, és ő a sorstárs-elődei előtt azzal tiszteleg. Neki az lesz az 8

9 életcélja, hogy egyszerre többnek is tudjon segíteni, ezért bejárja a világot, hogy aztán hazatérve el ne tévedjen a sok feladat között. Ehhez is a feladat-, a tanulás-diktálta alázat kell, az, amit a föld naponta megkövetel. Küldetés és alázat. Ha valaha valaki megkérdezné, mit tartok az értelmes életcél egyik alappillérének, erről mesélnék, ezt venném elő és ezt fonnám egybe a jobbá válni akarás szándékával. Erkölcsileg, szellemileg és a gyakorlatban is. Állandóan ez jár a fejemben, amióta az utóbbi másfél évtized változásai kényszerű pályamódosításokra terelnek olyanokat, akik megszállottként dolgoztak egész életükben azért, hogy a sorstársaiknak, a fajtájuknak jobb sora legyen. A magyar vidék pedig adva adja a sorsokat. Olyanokat méghozzá, amilyeneket a világ kényelmesebben élő felén nem nagyon értenek, vagy talán csak nem akarnak érteni. Az ember sorsának elviseléséből ered azonban a makacs élni akarása is, az évezredes gyökerű tudás is, amelyek egybefonódva, hol könnyebb boldogulást hoztak, hol pedig megpróbáltatássá, gyötrelemmé váltak, válnak. De a földadta sors már csak ilyen (egy ismert, Falurádiós műsor címét idézve). Egyesektől verejtéket, vég nélküli munkát, lemondást, tanulást és küzdelmet követel, másoknak meg ő ad a javakból és sokszor úgy hisszük, érdemtelenül, vagy kevésbé érthetően másoknak jut a könnyebbik fele. De mindkét sors valódi kihívása, hogy valaki miként válaszol arra a lehetőségre, amit az élet éppen elé tesz. És ez nem mond ellent annak, hogy azért és azon kell dolgoznunk, hogy egyre több embernek legyen lehetősége az egyenlő esélyre mindennapi élete, munkája során. * * * 9

10 ELŐSZÓ Márton József ügyvezető igazgató AGROBIO Kft. A tanulmány sajátos összefüggésekben, füzérekbe szedve mutatja be az iparszerű, a szerző szóhasználata szerint: holtmunka-intenzív 1 mezőgazdaság sokirányú, környezet- és természetvédelmi, közgazdasági, vidéktársadalmi, közteherviselési, termékminőségi, tájesztétikai hatásait. Vizsgálati nézőpontja szempontjából pedig az anyag kétszeresen sajátos. Egyrészt: a szerző két évtizede ismert, néha görcsös küldetéstudatából eredően, az agrárium, a legutóbbi három évtized folyamán lezajlott minden mozzanatát a vidék, megközelítőleg három és fél millió kisemberének érdekéből és szemszögéből kiindulva vizsgálja és kezeli. Másrészt e nézőpont szüntelen érvényesítése mellett minden folyamatot rendszerelméleti összefüggésben vizsgál. Vizsgálja a termelésben részt vevő négy erőforráscsoportot: a természetit, a biológiait, a technikait és az emberit. Ezek kölcsönhatásait is elemzi az egyes történelmi makrokörnyezetben, s mindezt tételes dokumentációval támasztja alá. E többszörösen is rendhagyó volta miatt és rendkívül tömör stílusa okán az elemzés semmiképpen nem elalvás előtti andalító olvasmány, még a szakirodalomban jártas hozzáértők számára sem. A többirányú összefüggések miatt állandó figyelmet igényel, sőt, gondolati ellenőrzést, háttérgondolkodást. Ha azonban a tisztelt olvasó rászánja az ehhez szükséges figyelmet és időt, amint azt az eddigi olvasópróbák mutatják, olyan felismerésre jut, amely valódi döntéshelyzetet jelent a számára. Ha az olvasónak akárcsak egy kevés vonzódása is van a vidék kisemberei tömegeinek sorsa iránt, az ő jövőjükkel kapcsolatban befogadja e gondolatmenetet, és általa megváltoztathatja addigi álláspontját. Felismeri az Európai Unió köntösében érkező haladást, de az ugyancsak európaiság álarcában jelentkező veszélyeket is. Ha azonban a tanulmány érvei a személyes érdekét, vagy az iparszerű mezőgazdaság hamis illúzióihoz kötött életművét veszélyezteti, akkor általános kategóriákkal dühösen támadni fogja. Az az illető opponens nyíltságán és őszinte szándékán múlik, hogy vállalja-e az ezzel kapcsolatos nyílt vitát, vagy Olümposz-i méltóságot magára öltve kikerüli azt. A tanulmány néhány meghökkentő, történelmi jelentőségű megállapítását külön is kiemelem. 1 Holtmunka-intenzív mezőgazdaság =az ember kézi munkaerejét egyre növekvő mértékben helyettesítik gépi és műszaki eszközökkel, műtrágyával, növényvédőszerrel. Nemcsak az egyes ember munkáját könnyíti meg, hanem magát az embert is nélkülözhetővé teszi, sőt munkanélkülivé. 10

11 Az elemzés bemutatja az iparszerű mezőgazdaságban kialakult, az agrárfejlesztés jövő feladataival kapcsolatos értelmiségi közgondolkodás létrejöttének körülményeit. Főleg az új nagybirtokosok, valamint az eszközgyártók, feldolgozók, felvásárló globális szervezetek által befolyásolt értelmiségről van szó. A szerző mintegy lemezteleníti ezt a folyamatot. Az elemzés rávilágít arra, hogy a környezet- és természetvédelem nem lehet simán csak egy kinevezett szakma, ahol a védelem tárgya a védendő környezet, hanem valójában egy olyan eszmerendszer, aminek át kell hatnia minden egyes ember gondolkodását, bárhol tanuljon, vagy dolgozzon is. Megjegyzi, hogy ez nem kevesebbet jelent, mint az emberiség hosszútávú fennmaradásának egyedül lehetséges garanciáját. Ez az életszemlélet alapelv kell, hogy legyen és ennek értelmében mindenki, aki a természetvédelemmel foglalkozik, annak nem egyszerűen szolgálnia, gazdálkodnia kell, hanem tanítania, ellenőriznie, mozgósítania, szerveznie, védenie és megtartania. A mezőgazdaság ezerféle igényt kielégítő nagyrendszer. Nem lehet tehát vagy fehérnek, vagy feketének minősíteni. Vagyis a mezőgazdasági alkalmasság, mint kategória sokkal szélesebb körű, sokkal összetettebb, mint azt az elmúlt évtizedekben egy szemellenzős politika jegyében erőltették. Ha az emberiség fenn akarja tartani magát ezen a Földön hosszútávon, akkor a mezőgazdaság által hasznosítható minden talpalatnyi területre érvényesítenie kell a beláthatatlan ideig érvényes fenntarthatóság kritériumait. Ez pedig nem más, mint a tudományosan megállapított terhelhetőség. Ez márcsak azért is elengedhetetlen, mert a bennünket körülvevő növények sokszínűségének (biodiverzitásának) fennmaradásához, amint az például a nemzeti parkokban ma tapasztalható, és a kultúrtáj jövedelmet ígérő igényéhez is egyaránt szükséges. A tanulmányban a szerző miután lemeztelenítette a természetvédelem és a vidék szempontjából az iparszerű gazdálkodás mögött meghúzódó folyamatokat, a második részben levonja a következtetéseket, ha úgy tetszik egy lehetséges kiutat vázol fel. Ezek szerint a vidék mai társadalmi-gazdasági problémáinak kialakulásában a múltban egy esztelen és embertelen iparosítással egybekötött iparszerű mezőgazdasági fejlesztés játszotta a főszerepet. Ez változtatta a vidékieket ingázóvá, mert a mezőgazdasági üzemekben nem kellett annyi ember. Kisebb hányadát pedig gigantomániás területi centralizálással, iparosítással, nem a családi polgárosodás (ahol ki-ki kényszer nélkül dönt), hanem a falanszterizálódás irányába tolta. Ezért nem lehet azonos 11

12 a mi falusi, vidéki társadalmunk a nyugati társadalom hasonló helyén élő farmerével, vidéki polgárával. Ugyanakkor a világ hasonló tapasztalatai azt bizonyítják, hogy a mezőgazdaság e formája, fejlődésével arányosan torzítja, rombolja az agrár táplálékláncot, a termékek minőségét és növeli a járványok veszélyét (lásd a BSE 2 -kórt!). Ugyanakkor a mezőgazdaság vidékeltartó képessége annál kisebb, minél iparosítottabb! (Mert a gépek és vegyszerek egyrészt drágítják a termelést -miközben szennyezik a környezetet-, másrészt feleslegessé teszik az aktív emberek jó részét. A vidék jövője szempontjából drámai jelentőségű azonban az a megállapítás, hogy a nemzetgazdaságok gazdálkodásában szerepet játszó elsődleges, másodlagos és harmadlagos (mezőgazdasági, ipari, elektronikai) ágazatok közül ma már a fosszilis energiákat ez alakítja át a legkisebb hatékonysággal. Vagyis ez az ágazat annál hasznosabb -mint kifejti-, minél inkább természeti erőforrásokat hasznosít és nem iparit. Ennek megfelelően a holtmunkával felfújt GDP-arány annyit ér, amilyen arányú egy ország agráreszköz-gyártó ipara, és amennyire egy ország élelmiszerfeldolgozó vertikuma a termelői közösség tulajdonában van és a forgalmazása alulról létrehozott szövetkezeti rendszerű. Egy csak horizontális iparszerű termeléssel foglalkozó farmrendszer tehát a jelenlegi vertikális agrárrendszerben csak növeli a vidék problémáit és az agrártámogatás igényét, amelynek minimum nyolcvan százalékát a zömében globális al- és felépítmények rendszere nyelné le! Mindezek figyelembevételével a tanulmány leszögezi, hogy a terhelhetőséget figyelembe vevő mezőgazdaság nem lehet a vidék felemelkedésének fő vonala. Akár sajnos, akár nem. Csak termelési bázisa lehet. A vidék felemelkedésének egyetlen járható útja a vidéki oktatás átalakításával, fejlesztésével egybekötött kistérségi agrárfejlesztési program, amely egy komplex fejlesztésbe szervesen beillesztett. Ez játszhat alapvető szerepet a vidék polgári átalakításában. Ennek a végén találjuk a tömegesen multifunkcionális tevékenységet végző (kisiparral, vendéglátással, kuriozitás-szerű élelmiszer-feldolgozással és sok más egyébbel foglalkozó) vidéki vállalkozókat, vagy azok közösségeit. Tehát ennek megfelelő, nemzeti konszenzus alapján elfogadott, az Európai Unió-éval azonos irányú nemzeti vidékfejlesztési programra van szükség. A tanulmány harmadik része az eddigek és az európai államok tapasztalatainak, valamint a vidéken ténylegesen létező társadalmi és gazdasági reálfolyamatok igényének megfelelő intézményrendszer vázlatát mutatja be. Ezen keresztül megvilágítja egy egészen biztosan hosszútávon fenntartható agrár-ökogazdálkodás működésének elveit. Aki agrár- és vidékfejlesztéssel foglalkozik, vagy a téma iránt mélyen érdeklődik, éppen sajátos és egyedi nézőpontja, s főleg iránymutató megállapításai miatt az anyag ismeretét nehezen nélkülözheti. *** 2 BSE-kór= szarvasmarhák szivacsos agyvelőgyulladása; kergemarhakór; Bovine Spongiform Encephalopathy (BSE) Creutzfeldt-Jakob Disease (CJD) 12

13 dr. Nagy Bálint BEVEZETŐ MEDITÁCIÓ Jelen megbízásról és a rendszerelvű elemzésről Tanulmányom egyrészt a természeti erőforrások termelési jelentőségét támasztja alá, másrészt az agrárágazat műszaki fejlesztési programjának ismérveit tartalmazza. Léptéke miatt tehát nem foglalkozom a komplex vidékfejlesztés integrációjának szükségességével. (Mint tudjuk, ezekbe tartoznak a természetvédelem, a vízgazdálkodás, a területfejlesztés, az infrastruktúra, és mások is, mint fejlesztési alapok.) A munkám célja elsősorban tehát az, hogy a tanulmányozást segítse, a jelzett kort elemezze, s az elemzéseket bizonyítékaival támassza alá. A nemzeti közmegegyezésre épülő hosszútávú agrárstratégia szükségességéről Az ágazatban dolgozók régóta a bőrükön érzik-, hogy a magyar agrárágazat több mint másfél évtizede egyfolytában mélyülő válságban van. Ezért az ágazatban tevékenykedők egyre türelmetlenebb követelésként fogalmazzák meg, hogy a lehető legszélesebb nemzeti közmegegyezésre épülő, hosszú távú agrárstratégiát fogadjanak el. Ez nem egyszerű, azonban e késlekedés okai könnyen tetten érhetők. Komoly érdekellentét húzódik meg a mögött, hogy egy ilyen közmegegyezés létrejöjjön. Ugyanis ez, alapjaiban érinti a mai birtokviszonyokat és az azon folytatott gazdálkodást. A mai agrárpolitika - de még az agrárértelmiségi közvélemény is-, tele van kemény érdekek által diktált, nosztalgikus emlékektől gerjesztett döntésekkel, illetve a döntést meghatározó kategóriákkal, jelszavakkal. Olyanokkal, amelyeket alig egymásfél évtizede - a letűnt, művi, állami-paternelista-agrárgazdasági rendszerben - egyszer már belénk diktáltak. Olyanokkal például, mint: növelni kell a termelés színvonalát, biztosítani kell a termelés versenyképességét, biztosítani kell a versenyképes üzemméretet, a kormány biztosítsa a termelés jövedelemtermelő képességét, érvényesíteni kell az üzemformák egyenlő elbírálásának elvét, és így tovább. Adósak maradnak azonban azzal a pontos meghatározással, hogy mit is jelentenek ezek a fogalmak külön-külön. Az ellenérdekeltek vagyis az iparszerű modell szószólói Kik harsogják ezeket a gondolatokat? És kiknek az érdekeit szolgálná, ha e régi-új jelszavak érvényesülnének? Több csoport is létezik. Az egyik 13

14 azokból a társadalmi nyertesekből áll, akik a privatizáció során a vagyon elosztásánál egyáltalán nem az egyenlőség elvét vallották és érvényesítették. A másikba azok tartoznak, akik a tudományos életútjukat a régi agrármodell alátámasztásával serénykednek igazolni. Úgy vélik, fájdalmasabb volna beismerni a régi álláspontjuk tévedéseit és újat kezdeni, mint elővenni a régit. Ők szeretnék az iparszerű fejlesztési modellt rehabilitálni, újrakezdeni, hosszú távú agrárstratégiánk végcéljaként elfogadtatni. Azt a fejlesztési modellt szorgalmazzák, amely a mezőgazdaságunkat egyszer már csődbe juttatta. Ez az általunk követni akart modell éppen most feszíti szét, a mienknél tizenötször nagyobb átlagbirtok-testtel dolgozó Európai Unióbeli államok gazdaságainak területi koncentrációját. Ez a modell a harmadik fosszilis energiaárrobbanás hatására akkora amortizációs nyomást gyakorol az ágazatra, ami miatt negyven-hatvan százalékos állami pénzzel támogatják, továbbá tizenöt százalékos piacvédelemmel, s ezeken túl mindössze harminc százalékos kockázati és piacvédelmi szinttel rendelkezik. (Lásd a 25. számú ábrát!) A hangadók ezt a termelési modellt akarják mindenütt, amelynek bevezetése újra földönfutóvá tenné az éppen most kis birtokához jutott mintegy fél millió vidéki földtulajdonost családjukkal együtt, akik az iparszerű fejlesztés eredményeként egyszer már hontalanná váltak. Azt a pária-hadat sújtanák, amelyet az ipari termelési rendszer az ágazatból egyszer már kiszorított. Könnyen tehette, hiszen a mezőgazdaságban használt ipari anyagok, eszközök jövedelemszintje a mezőgazdaságénál sokkal magasabb, s mindig garantált volt, annak terheit pedig az agrárágazat nyögte. Akik kiszorultak a gazdálkodásból, ők hontalan és társadalomközi ingázó-haddá váltak, majd a rendszerváltáskor az ipar úgymond privatizációja miatt zömében újra munkanélküliekké nyomorodtak, s ismét a vidék nyakába szakadtak. A változatosság kedvéért most azok a pártok akarják őket a nyertesek - vagy ami még rosszabb - a külföldi földvásárlók szolgáivá tenni, amely pártok klientúrája a privatizációs osztozkodásnál nyertes volt. A kiszorultak többsége számára egyszerűen nem tudnak jövőt mutatni, legfeljebb a szociális szférába készülnek söpörni őket. Abba a szociális szférába, amelyben a nyugdíjasok többsége a gyógyszerét sem tudja kifizetni, amelyben, csak Budapesten harmincezer ember hajlék nélkül él, epidémiai passzálló folyosót képezve, szaprofita módon a szemétből, a kukából tengődik. De még ennél is fontosabb, hogy abba a társadalmi gazdasági szférába akarják átnyomni őket, amelyben a tudás korszakában is a százezer lakosra jutó felsőfokú iskolai hallgatók létszáma, a nyugat- és közép-európai országok közül csak a Romániáét előzi meg. 14

15 A vidéken élő törpebirtokosok összetett termelési modelljéről Jelen programnak legfőbb feladata az, hogy a vidék, a termelők megélhetésének javítására irányuló, a korábbiaktól eltérő, összetett termelési modellt mutasson be, szemben az iparszerű modellel. És miért áll vele szemben? Egyszerűen azért, mert az iparszerű modell, tekintve, hogy rendszerelvűen optimalizálható, ezért fogadható el könnyen, s ezzel egyszersmind ellustítja a szakmai közgondolkodást. Később ezt bőven kifejtem. A vidék éppen a termőtáji sokszínűsége és eltérősége miatt igényli, sőt, követeli a szellemi erőforrások differenciáltságát, mert ő a legösszetettebben, a legmaradéktalanabbul képes azt hasznosítani. Célom, hogy a tanulmány bemutassa a legfőbb négy erőforrás-csoportot (természeti, biológiai, technikai és emberi) amelyek mind az ipari modellben, mind a természetközeli (családi) modellben szerepet játszanak, méghozzá a saját prioritásuknak megfelelően. E prioritási rendszer az adott hely mikrokörnyezetéhez, a tényleges természeti adottságokhoz igazodik, megfelelően optimalizált arány-rendszerrel és várható eredménnyel működik, s ez a korábbiakhoz képest választható, tehát alternatív, komplex termelési forma. A tanulmányban remélhetően bárki könnyedén felismeri és tisztán látja majd, hogy az iparszerű modell védelméért ipari álérveket sorakoztatnak fel magas nemzeti össztermék (GDP 3 )-aránnyal, s termelési színvonallal. És remélhetően világosak lesznek mindenki számára a mezőgazdaságban tevékenykedők tényleges érdekei, amelyeket nem takarnak el az állami hivatalnokok és az ipari lobbi mellébeszélései. Hosszú ideje, hogy a környezetvédelemmel tulajdonképpen idehaza csak esetlegesen foglalkoztunk, vagy egyáltalán nem. A környezetvédelmet csak a megszállottak hobbijaként tartottuk számon. Mára azonban olyan méretű lett a környezetszennyezés, hogy ma már senki sem mehet el mellette közömbösen. Egyben ez jelenti azt az igyekezetet is, hogy görcsösen kezdeni szeretnénk vele valamit. Egy hivatal, sőt egy tárca létrehozása erre a célra a legelső, de valójában nem elégséges intézkedés, mert önmagában az semmit nem old meg, de legalább az első átfogó tervet elkészítheti. Nekünk pedig fontos ismernünk, hogy a Nemzeti Agrárkörnyezetvédelmi Program mit mond, fontos, hogy tudjuk, milyen létező irányelvek mellett kell kinek-kinek a saját voksát letennie. A nevezett központi tanulmány logikusan- két érvcsoportra alapozza a programja elfogadásának indokoltságát: 3 General Domestic Product (GDP)= Nemzeti Bruttó Össztermék 15

16 A természeti erőforrások védelmének fontosságára a környezet, s a természetvédelemre,és az Európai Unióhoz való csatlakozás agrárpolitikai harmonizációjának szükségességére. Az első érvcsoportnál a Nemzeti Agrárkörnyezetvédelmi Program szerzői átveszik a gyakorlati környezetvédelem, mint szakma által kialakított, s az előbb hivatkozott, elsősorban természeti erőforrásokra vonatkozó, zöldek által hangoztatott érveket. A zöldek érvéről azonban tudni kell, hogy az a gazdálkodás szempontjából mindenképpen csak az egyik véglet, mert elveti az emberi haladásnak megfelelő beavatkozást. Nem tenné lehetővé, hogy az emberiség a technikai haladásának megfelelően művelje a földet. Mindazonáltal a környezetvédelem esetében különleges munkáról van szó, amelynek egyszerre kell óvnia a környezetet és egyszerre kell táplálékot adnia a teljes lakosságnak. A természetvédelem, mint ideológia nem önmagáért, hanem az ember túléléséért van A Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium (agrár-) természetvédelmi programja nem veheti át szükséges revízió nélkül a gyakorlati környezetvédelem, mint szakma által kialakított, az úgynevezett zöldek által hangoztatott érveket! Szerény véleményem szerint, a természetvédelem nem az asztrológiához, kozmológiához, zoológiához, botanikához és a többiekhez hasonló foglalkozás. A természetvédelemben (vagyis a körülöttünk létező biológiai környezet védelmében), nem a biodiverzitás mint napenergia-központú, állandóan változó nagyrendszer önmagáért való védelme a lényeg, hanem az ember, mint egyetlen fejlett szellemi képességet hordozó faj, hosszútávú fennmaradásának feltételét és ígéretét hordozó, az emberi társadalom minden egyedére vonatkozó, tehát érvényesítendő tanítás a lényeg. A természetvédelem tudományos alapigényű eszmerendszer, egy életfelfogás, ha úgy tetszik világnézet, ideológia. A természetvédelem réteg- vagy csoportérdekeket testesít meg, sőt, arra alapoz a társadalmi (állami) hatalom is. Általános emberi felfogása -és célja miatt- ez egy magasabb rendű bölcselet, olyannyira, hogy nemcsak az emberek egy csoportjára vonatkozik, hanem az egész emberiségre vonatkozó üzeneteket, parancsolatokat közvetít, méghozzá az egyetemes emberi megismerés, a tudomány következtetései alapján. Mindezt egy egymással egyre meredekebben szembeforduló objektív és szubjektív világfolyamat katasztrófával fenyegető felgyorsulása időszakában. Mire gondolok? Arra például, hogy az objektív, kozmikus világban uralkodó törvényszerű 16

17 folyamatok periodikus mozgásiránya miatt, egyre erősödők a napfoltaktivizálódások (mert tíz-tizenkét évente ciklikusan vissza-visszatérnek). A világűrbe szakadó napviharok kiszámíthatatlan hatására a kozmikus sugárspektrumban megnövekedett az ultraibolya sugárzás-frakció. Emiatt csökkent például az élővilág anyagcsere-gázait (pl. CO 2 ) felhasználni (káros hatásait eliminálni) képes bioszintézis-kapacitás. Ezzel meredeken és ellentétesen nő a társadalmi anyagcsere által kibocsátott széndioxid és egyéb mérgező gázok tömege. Mindez úgy történik, hogy a kibocsátott szennyezések hatvan-hetven százalékáról nem bizonyítható, hogy az emberiség fennmaradása és léte szempontjából elkerülhetetlen lett volna. A trend ma a következő: a földfelszín felmelegedése, a földi világ által elviselhető utolsó két fok előtt. Mindezek alapján kimondhatjuk, hogy a valódi természetvédelem emberközpontú-, ténylegesen demokratikus, szociálisan és ebből következően csakis önkorlátozást hirdetővilágfelfogás. A természetvédelem munkája egyik kiinduló pontjának tekinti tehát, hogy a mindennapi kenyérhez való hozzájutás minden létező ember elsődleges biológiai és társadalmi joga. Ez nem más, mint az emberi lét fennmaradásához legszükségesebb javak megszerzése. Ezért hirdeti azokat a parancsolatokat, amelyek, ha érvényesülnek, az élővilág biodiverzitása jóval életünk végén túl is megmarad. Ennek következtében az élővilág egésze -mint teljes ökológiai rendszer- fennmarad, illetve korrekciós, regenerálódó, megújuló képességének határán belül változik. Ugyanakkor és pontosan ugyanezért nem kerülheti meg az élővilág létét fenyegető bűnöket. Mik ezek a bűnök és honnan fakadnak? Ez nem más, mint a mai világtársadalom természetéből fakadó profitmaximalizálás, ami a ma uralkodó gazdasági törvények érvényesülésének eredménye. Lehetséges, hogy első látásra radikálisnak tűnik, amit mondok, de a természetvédelem nem kerülheti meg annak kimondását, hogy felelőtlenség, ha összességében nem korlátozzuk a fogyasztásunkat, és különösen azt a fogyasztást, ami feleslegesen terheli a termelő környezetet. Ha úgy tetszik, még nagyobb szavakat használva: minden emberiség-ellenes, ami az emberi faj létszükséglete szempontjából elkerülhető, felesleges, luxus, vagy káros. Vagyis megismételve: a természetvédelem alap-parancsolata az önkorlátozás. A valódi természetvédelem az előbbiekből fakadóan tehát nem egy egyszerű foglalkozás, hanem egyetemes eszmerendszer, világméretű mozgalom, amely leleplezi a jelenlegi világtársadalmi rend biodiverzitás-ellenességét, ami egyszersmind antihumánus is. A valódi környezetvédelem a leleplezést jellegéből eredően tudományos érvekkel teszi meg. Ezért keletkezésétől kezdve, érvényességének alapvető kérdése volt, hogy szolgálnia kell-e a nemzeti és világhatalmat, vagy mozgalomként ellenőriznie. A mindenkori hatalom viszont a vészjeleket érzékelve és a mozgalom ösztönszerű, gyors növekedésétől megijedve mindent elkövet, hogy kisajátítsa, hogy integrálja. Ezzel ugyanis két legyet üt egy csapásra, amint azt alább kifejtem: 17

18 A hatalom a környezetvédelmet többnyire tünetileg kezeli Tehát a hatalom (minden eddigi kormány) egy olyan funkcionális felelőst, ágazati szaktárcát hoz létre, amellyel hivatalból vállaltatja a jövőnket és az ő hatalmi jövőjét is fenyegető legnagyobb veszedelem legyőzésének társadalmi felelősségét. A hatalomba jutás lehetőségének mézesmadzagáért a kialakuló versennyel ugyanis megosztja és ezzel tárgyvesztetté teszi (tette) az alternatív mozgalmat. Hogyan? A környezet-, és természetvédelmet hivatalnoki egyenruhába öltözteti. Közben önmagát a hatalmi (s vele társadalmi) munkamegosztás egyik részfeladatává, vagyis szimpla foglalkozássá, egyszerű céhhé fokozta le. Ezzel a társadalomról is, a hatalomgyakorló más összetevőiről is (formálisan legalábbis) levette a felelősséget. Ettől kezdve ugyanis mindenki úgy tekinthette, hogy a munkamegosztás megszokott rendjének megfelelően létrejött az a szakma, amelynek az a dolga, hogy védje meg a természetet és a környezetet. A többi halandó pedig fütyül rá, éli az életét és napi érdekének megfelelően minden tilosat is megtesz, amit más nem vesz észre. Így vált a világ és az emberiség fennmaradásának feltételeit biztosítani hivatott eszmerendszerből, környezet- és természetvédelmi hivatal fedőnév alatt, a tékozló hatalom köztisztasági és biodiverzitás-védelmi hivatala. Mi haszna a jövőnek ebből a mai szellemi megismerésből, ha nem arra használjuk, hogy (az emlékezetkieséses utódgenerációknak, a felejtésre hajlamos jövő számára titkosnak tűnő, mégis megérthető és jelekkel is elmagyarázott formában) átmentsünk mindent, ami regenerálhatóan átmenthető, átvihető a jövőbe. Az emberi szellem jelenlegi szintjei túlságosan nagy lehetőséget nyújtanak a tévutakra, ráadásul ez a szellem, sajnos, katasztrófa által fenyegetett. Kívánatos volna, hogy felismerjük a kozmikus 4 és társadalmi mozgások ellentétes irányát, ám ennek ellenére egy-egy faj, a tudomásunk mellett véglegesen, esetleg túlélési, vagy átmentési lépcső nélkül kihalhat. S amikor erre ráeszmélünk, majd lesznek, akik azt hangoztatják, hogy ennek nem a tudatlan emberiség az oka, hanem a kinevezett hivatal, vagy a mindent tudó, természet- és környezetvédő szellemi központok, amelyek a jövővel kapcsolatosan megbocsáthatatlanul valamit elmulasztottak. Ez pedig bűn -hirdetik majd-, amit a sors (vagy a mindenható), meg fog büntetni a megbüntetem az apák vétkét a fiakban ezeríziglen, Bibliában is rögzített törvénye alapján. 4 kozmikus mozgás = itt, ebben az értelemben: a naptevékenységek ciklikusságának jó évtizedenként vissza-visszatérő hatásáról van szó 18

19 A tényleges környezetvédelem programja Az igazi természetvédelemnek ezért - egy azonnal megkezdendő, legalább tíz éves program erőltetett feladatain belül - kétirányú tevékenységet kellene megcéloznia. Az egyik: a természetben ténylegesen veszélyeztetett fajok regenerálása, felszaporítása, amihez több tényezőt kell garantálni. Legelőször azt, hogy a fajok genetikailag érintetlenek maradjanak, ezért ezt a munkát lehetőleg egy kézben kell tartani, aminek szervezeti helye a biotechnikai intézetek rendszere. E veszélyeztetett fajokat, - klónokat 5, törzseket, stb.- az ismert biotechnikai módszerekkel (például a növényeknél: merisztéma 6, szövet, sejt és más részek) használatával fel kell szaporítani, amit érdemes keresztezéssel egybekötni. Végül mindezeket a védett területeken, illetve annak a keretén belül fenntartott, tehát monokultúrálisan 7 védett tenyészkertekben regenerálni kell és felszaporítani. Íme a védett területeken élők foglalkoztatásának egyik módja, ami számukra valódi jövőt, perspektívát nyújt. E munka egyik ága a kiritkuló fajok regenerálása, a másik a ritkuló fajok nemzetközi újratelepítése (vagyis a védett fajok exportja), a harmadik ága pedig például az Amerikában már egyre terjedő vadvirágipar lehetne. E tevékenységi területen minden lépésünknél érvényesíteni kell azt a ma már kikristályosodott alaptörvényt, hogy az ember hosszú távú fennmaradásának érdekében végrehajtott környezet és természetvédelmi munkánkat, az emberrel, de különösen a helyi lakossággal, annak anyagi érdekeltségén és meggyőződésén is alapuló részvételével lehet folytatni. Csak büntetéssel ezt megoldani nem lehet. Kijelenthetjük, hogy az itt-ott működő, őrséggel, büntetéssel és mással fenntartott védelem, annál félelmetesebben omlik össze, minél szigorúbb és keményebb a helyi lakosokkal szemben. Minél nagyobb eszmei értékekkel, büntetési összeggel fenyegetik az egyes fajok pusztításáért a lakosságot, annál biztosabb, hogy az első hatalmi, természeti, ökológiai válság, vagy zavar esetén a külföldi vagy belföldi vadász, esetleg gyűjtő trófeájává válik a védett faj, vagy a faluvégi házsorok fazekában köt ki. Afrikában már kijárták ezt az iskolát. Jó lenne tanulnunk belőle. 5 klón = vegetatív szaporítás útján nyert új egyed, mely genetikailag a kiinduló egyeddel azonos szerkezetű 6 merisztéma = osztódó szövet. A vegetatív szaporítás során a gyökércsúcs osztódó sejtjét használják egy újabb egyed felneveléséhez; genetikailag ez is a kiinduló egyed összetételével azonos; vírusmentes állományelőállításához használt módszer 7 monokulturális = ugyanazon növényfaj huzamosabb ideig való termesztése valamely földterületen, hátránya a biodiverzitás, a biológiai sokszínűség elszegényedése. 19

20 Az igazi természetvédő ne gazdálkodjon a szó klasszikus értelmében! Kutasson, tanítson, mentsen és ellenőrizzen! Tanulja meg bemutatni az emberiség hosszú távú érdekei és a jelenleg uralkodó, elhatalmasodó (cég)érdekek között feszülő és egyre növekvő ellentéteket! Mutassa meg, hogy a gazdasági mozgás céljait elidegenítették az emberiség fennmaradásának hosszútávú érdekeitől. Ennek az egésznek pedig az az oka, hogy elhatalmasodott a gazdaság legfőbb motivációs tényezőjének kikiáltott profit-maximalizálás. Az egyirányú tőkekoncentráció alapját képező profitmaximalizálás látszat-hatékonysági mutatói pontosan annyira lenyűgözők, amennyire a környezet romlásából származó következményeket, különböző externális 8 terhek formájában a társadalomra képesek hárítani. Ha a természetvédő nem képes önmagát, az emberiség hosszútávú fennmaradásának, unokáink érdekvédőjének bemutatni, akkor az a világszemlélet, amely az egész világ, a társadalom minden egyes tagjának, élete minden mozzanatára kihatni hivatott, pusztán mesterség-jellegű szakterületté szűkül, amelynek tárgya a köztisztaság és a megvédendő természet. Az igazi védelem csak a lakosság teljeskörű tevékenységébe beágyazva tartós, vagy végleges. Aminek a hatalom a tulajdonosa, az -bármilyen válságban- gazdátlan. A már említett külső, kozmikus eredetű változások előrejelezhető periódusa elején ezt különösen is érdemes szem előtt tartani. A másik (amiről a pánikkeltés elkerülése érdekében csak képletesen és röviden értekezem): figyelembe véve a fizikai és energetikai rendszerek törvényszerűségeit, valamint a történelmi nagy kultúrák eltűnéseinek titkait és törvényszerűségeit, megemlíthető, hogy egy emberi kultúra -bármely kozmikus, geofizikai, gazdasági vagy ökológiai katasztrófa esetén- annál veszélyeztetettebb, minél inkább elszakad a 9 valóságtól, a természettől, minél virtuálisabb. Vagyis minél inkább az emberi megismerés (tudomány) művi módjain és nem a természet megés fennmaradása alapján működik. Ezért az elmúlt évezredek példáiból tanulva, az emberiség hosszútávú fennmaradását elősegíteni hivatott világeszme, tehát a környezetvédelem, nem rázhatja le magáról a legfontosabb fajok fenntartásának feladatát. 8 externális terhek= a munkavégzéshez szükséges, de közvetlenül nem a munkafolyamatot terhelő kiadások, munkák, kötelezettségek; pl.:egészségügyi ellátások, dolgozói lakások, minden, ami a bővített újratermeléshez napjainkban beleértendő 9 virtuális gazdaság = művi; itt: olyan művi gazdaság, ahol a termelés során a szintetikus tápanyagokat, vitaminokat, mesterségesen adagolják. Olyan nagyüzem ahol például a koca bemegy a telepre, s az inszeminátoron át mindent mesterségesen kap meg és a telep végén kijön a virsli. 20