Már százszor megmondtam..." - hangzik el százszor nap mint nap majd minden családban. Vajon mi az oka annak, hogy a..megmondassál" akkor is újra meg

Átírás

1

2 Már százszor megmondtam..." - hangzik el százszor nap mint nap majd minden családban. Vajon mi az oka annak, hogy a..megmondassál" akkor is újra meg újra megpróbálkozunk, ha nyilvánvaló,^hogy hasztalan? Ennek megértéséhez segít hozzá az a sok tapasztalat, ami a világ különböző tájain dolgozó, gyakorló pszichológusok megfigyeléseiből épül lassacskán rendszerré. A legfontosabb következtetések helyességét bárki ellenőrizheti. Lényegük az, hogy közléseinknek háttérüzenetük is van: szándékot, indulatot, érzelmet rejtenek, amit a másik fél - már a kisgyerek is - pontosan érzékel, de mindaddig csak ugyanilyen kendőzött - indulatban, cselekvésben megnyilvánuló - formában ad rá választ, amíg ő maga nem kap nyílt, szavakban megfogalmazott eligazítást" - éspedig nem a tennivalóiról, hanem az indulatokról, igényekről. A pszichológusi tapasztalat szerint azonban minden ép értelmű, egészséges személyiségű ember megtanítható saját érzelmei és eá\dig rejtett, nem vállalt szándékai felismerésére, megfogalmazására és egyenes közlésére. Ehhez kíván gyakorlati segítséget jivújtani a szerző a modern szociálpszichológia, kommunikációkutatás és pszichiátria módszereinek

3 F. Várkonyi Zsuzsa Már százszor megmondtam...

4 A békásmegyeri szülőknek, akiktől megtanultam, hogy a felnőtt ugyanolyan árva lehet, mint a gyerek.

5 F.Várkonyi Zsuzsa Már százszor megmondtam... Gondolat Budapest, 1986

6 Szakmailag ellenőrizte: Kun Miklós ISBN F. Várkonyi Zsuzsa, 1986

7 Tartalom Találkozás egy családdal 7 I. A játszmákról 10 II. Gyerekjátszmák 14 Anyu, fáj..." 15 Én nem tudok..." 17,Nem is én voltam!" 19 Melyikőtök az erősebb?" 22 Szegény kicsikém" 24 Úgysem mersz megütni!" 26,Büntess meg!" 28 A,Kudarcgyerek" 30 III. A gyerekjátszmák leépítése 33 Mi a baj? 35 Mikor segít az értőfigyelem"? 41 A gyerekjátszmák leépítése az értő figyelem segítségével 42 Mi az én bajom? 48 Mikor segít az énközlés? 51 A játszmák leépítése és az énközlések 55 IV. Te meg ő 69 V. Örömtiltó felnőttjátszmák. Egy jelentéktelen nap feszültségei 76 Neked se legyen jobb!" 81 Szorítsuk a gyeplőt!" 87 Az öröm tiltó játszmák lépései 90 5

8 VI. Az öröm tiltó játszmák leépítése 93 VII. Nyúlcipő" 101 Ami a Nyúlcipő mögött van 104 VIII. Zsákutcák és kivezető utak no A személyiség rétegei Berne elméletében 115 A személyiség rétegei a pszichoanalízis elméletében 124 Carl Rogers pszichoterápiás iskolájáról 140 6

9 Találkozás egy családdal A legtöbb pszichológiai népszerűsítő könyv, amely az utóbbi években nálunk megjelent, arra intett, hogy nagyon kevéssé értjük a gyereket. A meg nem értés ezer okáról olvashattunk okos és jóindulatú fejtegetéseket. Az, hogy a felnőtt szintén értést" és megértést igényel, egészen természetes, mégis kevés - a nagyközönségnek szánt - könyv szól erről. Szeretném, ha ebben az írásban sikerülne igazságosabban megosztani a figyelmet a felnőtt és a gyerek között. A legutóbbi évtizedekben világszerte hatalmas tapasztalatanyag gyűlt össze a felnőttek emberi kapcsolatainak, érintkezési szokásainak, konfliktusainak törvényszerűségeiről. Majd minden pszichológus, aki felnőttekkel foglalkozik, gyakorlati munkájában hasznosítja is ezeket az ismereteket. Aki gyerekek pszichoterápiáját végzi - mint magam is -, nem feltétlenül szorul felnőttlélektani tudásának állandó kipróbálására. Azt hiszem, mégis sokan vagyunk, akik átlépve eredeti hatáskörünket és hallgatva lelkiismeretünkre, egyre inkább bevonjuk a család felnőtt tagjait is a megértendők, sőt néha a támaszt várók körébe. Szinte minden esetben beigazolódik, hogy a család közös érzelmi háztartásban él. Bármely családtag problémája, tünete összefügg a többiekével. A pszichológiai rendelőben megjelent egy házaspár, akinek kisfiát az óvoda utalta be szélsőségesen agresszív magatartása miatt. Az első beszélgetés nem sokat árult el a problémák okairól, de annál többet mondott a szülők feltűnő össze nem illése. Mindkettőjüket rokonszenvesnek éreztem, de még 7

10 azonos klubban sem tudtam volna elképzelni őket, nemhogy azonos családban. A kisfiúval egyiküknek sem volt baja - ezt meggyőzően állították, és később is bizonyították. Az anya időnként mégis - kiszámíthatatlanul és önmaga számára is érthetetlenül - megverte a gyereket, aki ezt igyekezett lerázni" magáról és gyorsan elfelejteni. Otthon is, nálam is leginkább kedvességével igyekezett jó érzéshez jutni. Szertelensége kettőnk kapcsolatában nem érződött. Játéka többnyire rövid harci jelenetekből, de annál hosszabb, részletesen kidolgozott kibékülésfantáziákból állt. Egyértelműnek tűnt, hogy az óvodában éli ki az otthoni feszültségeket (melyek kis részben rajta csattantak). De mit kezdjünk - ő meg én - ezzel a felismeréssel? Hogyan tudom őt erősíteni, ellenállóbbá tenni? Hiszen játéka és fantáziái bizonyították, hogy ennél többet egy ötéves gyerek aligha tehet önvédelme érdekében. (A rosszalkodás is öngyógyító győzelem az otthon elszenvedett vereségek után.) Lássam el az anyát tanáccsal? Mondjam, hogy ne üsse meg a gyereket, bármennyire idegesítő napja van is? Vagy kérjem meg az apát, hogy ne korholja feleségét a gyerek előtt? Nevetségesen hasztalannak éreztem ezeket a terveket. Ehelyett - egyelőre bármiféle határozott elképzelés nélkül - egyre több időt szenteltem a szülőknek. Több órát hallgattam külön az anya, külön az apa beszámolóját életükről. Beszélgettünk hármasban is. Elmesélték egyik kedvenc" vitájukat, mely mindig a gyerek étkezése körül pattant ki. A férfi haragudott, ha a gyerek válogatósán, fanyalogva, sok faksznival" kezdett a vacsorához, az asszony viszont a csúnya evésért neheztelt leginkább. Hogyan is tehetett volna a gyerek mindkét felszólításnak eleget, hiszen az apa az evés természetes, mohó örömét kérte számon, az anya a legnagyobb éhség közepette is visszafogottságot követelt. A férj szemrehányásait így fordíthattuk volna le: Tudj örülni! Engedd el magad, nem számít a forma!" És a feleség válasza: Nem élünk vadonban. Semmire sem mennénk, ha 8 a szükség közepette elfelejtkeznénk magunkról és a jó modor-

11 ról." Vajon tényleg a gyereknek üzenték mindezt - vagy egymásnak? Együttes gondolkodásunkból az derült ki, hogy ez a házasság, mely kettőjük nagy társadalmi és szellemi különbözősége ellenére jött létre, mégsem a véletlen műve. A feleség gyerekkori elhagyatottságára kapott férjétől orvosságot, és kitartást, szorgalmat, okosságot nyújtott cserébe. A férjet az asszony szigora juttatta jól szervezett, céltudatos és kulturált élethez, amiben viszont neki nem volt korábban része. A férfi családszetetetével, jó kedélyével, mindig vigasztalásra kész elfogadással hálálta meg, hogy őt választották. Beszélgetéseink során egyre biztosabbak lettünk abban, hogy apró, napi összetűzéseikben azt a haragot engedik szabadjára, amelyet mindketten éreznek házastársuk mássága" miatt. De ha ebben a választásban ennyi jó is van, talán mégsem olyan szégyellnivaló ez a felemás" házasság. Most már értelmükkel is észrevették azokat az értékeket, amelyekért egymást ösztönösen választották. Ügy mondhatnánk: többé nem a különbségek ellenére éltek együtt, hanem kölcsönösen fontos tulajdonságaik miatt, a kisebb-nagyobb konfliktusok elviselésével. Egymásnak szóló indulataik ezentúl egyre ritkábban csattantak a gyereken, és hamarosan az óvoda sem panaszkodott. Később visszatérünk még esetükhöz, de azt hiszem, az eddigiek alapján sem kétséges, hogy megérte az az önismereti munka, az a nem is könnyű önvizsgálat, melyre a szülők vállalkoztak, és nem volt elvesztegetett idő, amit velük, és nem a gyerekkel töltöttem. Hogy szerencsés esetben mit nyújthat a pszichológiai elemző gondolkodásmód bizonyos konfliktusok megoldásában, azt egy másik gyerek páciensem anyja fogalmazta meg, miután egy ilyen beszélgetés nyomán letett - az én szememben valóban megalapozatlan - válási szándékáról: Eddig mindig csak azt néztük, hogy mit csinál a másikunk rosszul. De arra eddig még sosem gondoltunk, hogy miért is csinálja." 9

12 I. A játszmákról Szeretném, ha a bemutatandó példák nyomán eljutnánk annak felismeréséhez, mennyire részesek a felnőtt indulatai és érzelmei saját maga, családja és gyereke viselkedésének alakításában. A visszaköszönő zsákutcák szinte kivétel nélkül arra utalnak, hogy ezek a helyzetek kölcsönös érzelmi igényt szolgálnak. Lejátszásukban, újraátélésükben minden résztvevő érdekelt. Ez ugyanúgy igaz az életünket-sorsunkat megszabó szituációkra, mint az apró, rövidebb időszakokat jellemző konfliktusokra. A felemás" házaspár története egyszerre látszik igazolni azt a tényt, hogy életre szóló választásaink nem véletlenek, és hogy mindennapi, jelentéktelennek tűnő ütközéseinket is belső érzelmi-indulati tényezők kormányozzák. Talán könnyebben elfogadható, ha a gyerek viselkedésének elemzésével kezdjük. A gyerek érzelmi céljai ugyanis áttekinthetőbbek, egyszerűbbek. Néhány ilyen típushelyzet megismerése után könnyebben tájékozódunk majd a felnőttek hasonló, de gyakran súlyosabb következményekkel járó életvezetési zsákutcái között. Minden példánk olyan helyzetet mutat be, mely rendszeresen gondot okoz az együttélésben, megoldását az indulatok pillanatnyi levezetése nem hozza meg. Olyan helyzetek ezek, amelyeket a résztvevők úgy jellemeznek, hogy Mert te soha...", Mert nálunk mindig..." stb. Többségük nemcsak egy családon belül zajlik le mindig azonos módon, hanem 10 nagyon sok családban közel egyformán.

13 Közhely, hogy nem létezik két egyforma sors, két azonos helyzet. De nagyon sok a hasonló sors, a lényegében rokon szituáció. Egy ennél még sokkal terjedelmesebb könyv sem vállalkozhat a bemutatandó jelenségek valamennyi változatának leírására. Az általánosítás elkerülhetetlen. De ahogy a fizikai vagy kémiai jelenségeknek megvannak a maguk törvényszerűségei, ugyanúgy szigorú logikát követnek a lelki történések is. Ha elénk tesznek egy tál ételt, és ízéről megállapítjuk, hogy ez húsleves", akkor elég nagy biztonsággal kitalálhatjuk, milyen elemekből alakult ki éppen ez az íz. Abban esetleg tévedhetünk, hogy nem marhahúsból, hanem csirkéből készítették, talán nem paprikát, hanem Piros Arany sűrítményt tettek bele - de biztos, hogy nem tejből és karfiolból készült. A családok sorsa is egy-egy kész íz. A hasonló ízű sorsok hasonló elemekből épültek fel. Kialakulásuk története (a recept") mutathat kisebb eltéréseket, de ahogy a húsleves nem tejjel készül, úgy a rosszkedvűen robotoló asszony sem lehet egyszersmind csapodár vagy jó humorú, az alkoholistává visszaváltozó férj sem rejtegethet kiemelkedően jó feszültségtűrést vagy a nőkkel szembeni gondoskodó beállítódást; a garázdálkodó társaságba keveredő kamasznak nem lehet meghitt kapcsolata a szüleivel stb. Az ennél kevésbé szélsőséges élethelyzetek is gyakran követnek kész forgatókönyvet". Rendszeresen, változatlanul ismétlődnek. Ezeket a sztereotip, mindig az adott kapcsolathoz köthető helyzeteket Eric Beme játszmáknak nevezi. A játszma a tranzakció-elemzés kulcsfogalmai közé tartozik.* Berné, az irányzat megteremtője jutott elsőként arra a felismerésre, hogy az emberi kapcsolatokat átszövik az olyan tranzakciók, melyek a résztvevők tudattalan érzelmi igényeit elégítik ki, és lefutásuk megjósolható. Sem családon belüli ismétlődései, sem az egyes családokban alkalmazott változa- * A tranzakció az emberi érintkezés alapegysége: meghatározott céllal é«eredménnyel zajló párbeszéd vagy akár seavak nélküli üzenetváltás. Bővebben lásd E. Berné Emberi játszmák című könyvének bevezetőjében. Gondolat, Bp.,

14 tai nem térnek el annyira egymástól, hogy lényegi összefüggéseiket ne lehetne tömören összefoglalni. Azért nevezi ezeket játszmáknak, mert - szigorú szabályokat követnek; - sok apró lépésből, taktikai fogásból épülnek fel; - érzelmi kielégüléssel kecsegtetnek; - mindkét fél győzelemre törekszik; - a játszma nem folytatható, ha bármelyik játékos kiszáll, vagy önkényesen új szabályt vezet be. Sem a játszma, sem a játékos (aki tehát űzi a játszmát) kifejezések nem fednek komolytalanságot, könnyedséget, és semmiképpen sem hozhatók összefüggésbe a megjátszás" vagy eljátszás" fogalmaival. Ebben a könyvben csak olyan játszmákról lesz szó, amelyek a családtagok között zajlanak, és egyáltalán nem vagy csak érintőlegesen szerepelnek Berné Emberi játszmák című könyvében, illetve A. H. Chapman gyerekjátszma-gyűjteményében.* A fogalom szemléltetésére most mégis tőlük választunk egy-egy példát a felnőtt-, illetve gyerekjátszmákra. Ha te nem lennél..." címet viseli Beme könyvében az a játszma, melyet a külvilágban szorongó, kapcsolatokat nehezen teremtő feleségek gyakran játszanak. Szigorú, apaian erélyes férjet választanak, aki neheztel, ha hazaérkezve nem találja otthon feleségét, programjairól lebeszéli, és rengeteg asszonyi sürgés-forgásra tart igényt. Ilyenkor mondja a feleség: Ha te nem lennél... (elmehetnék a sógoromékkal csónaktúrára; már én is rég megnézhettem volna azt a filmet, amiről az egész város beszél; nem főznék mindennap, hanem elmehetnénk vendéglőbe; én is járhatnék arra a varrótanfolyamra stb.)" Ha azonban valamilyen csoda - vagy terápia - folytán kiderül, hogy az engedélyt megkaphatja, pánikba esik. Fél kilépni a házból". Férje tehát - tudattalanul kiszolgálva felesége tudattalan félelmeit - nemcsak korlátozza, hanem védi is. A férj azért érdekelt ebben a játszmában, jegyzi meg Berné egyetlen mondatban, mert alapvető félelme, hogy el- 12 * A. H. Chapman: The Games Children play. Berkeley, New York, 1972.

15 hagyják. Ezért választ otthon ülésre könnyen kapható feleséget, ezért olyan fontos számára, hogy ne kelljen üres lakásba hazérkeznie. Ami lejátszódik, nem több, mint hogy a feleség önállósodási vágyára tesz célzást (nem megvalósítási kísérletet!), a férj pedig ésszerű érvekkel" lebeszéli vagy eltiltja. A játszma nyeresége: a feleség megkönnyebbüléssel veszi tudomásul, hogy nem kell kilépnie egyedül a külvilágba, a férj pedig megnyugszik, hogy nem marad egyedül. Lássunk most egyet a gyerekek tipikus játszmái közül. Talán a legáttekinthetőbb a Mert nem szeretsz- "* Ennek lényege, hogy a gyerek felfedezte, milyen könnyen kelthet bűntudatot anyjában-apjában; mennyire nehezen viselik el, ha valaki kételkedik szülői szeretetükben. Tudva ezt, a gyerek úgy viszi keresztül akaratát, hogy szegény kisgyermek"- ként sírva fakad, szomorúnak, becsapottnak, kiszolgáltatottnak mutatja magát. így várja ki, amíg szülei elszántsága meginog, és nem bírják tovább nézni szemrehányó szenvedését: megadják, amit kér. A gyerek csak ennyit mond: Én igazán csak ezt a kis apróságot kérem... csak most az egyszer szeretném... egyszer az életben akarok... stb." Amit pedig gondol, vagyis amire számít, ez: Úgysem bírjátok ki, hogy szomorú legyek és haragudjak rátok!" A szülő válasza: Na jó, hát És amire gondol: Nem lehetek ennyire szívtelen. Én jó anya/apa vagyok." A játszmák többsége nem ennyire áttetsző; az igény, amelyet szolgál, általában nem ennyire luxus jellegű. Sőt azt a helyzetet, melynek elkerüléséhez hozzásegít, nemegyszer szinte életveszélyesnek érzi a játékos. Ravaszságról, a szó hétköznapi értelmében, semmiképpen sem lehet szó. Chapman a Kagylójátszma" elnevezést használja, utalva a célok rejtettségére és egy angol társasjátékra. 13

16 II. Gyerekjátszmák A gyerekek játszmái mindig helyzethez és kapcsolathoz kötöttek. Gyakran csak az egyik szülőnek szólnak, míg a másik szinte nem is érti a játszmát; néha csak a testvér hívja elő, a szomszéd gyerek vagy az osztálytárs sosem; van, hogy az egyik tanárral való kapcsolatban állandó gondot okoz, a másik tanár viszont nem is ismeri a gyereknek ezt az oldalát" (azért használok itt idézőjelet, mert hiszen a játszma sosem az egyik játékos - itt tehát a gyerek - lényéből fakad, hanem mindketten részesek benne). A játszmák kezdeményezése szervesen hozzátartozik a gyerekkorhoz. A játszma nyelve ugyanis azonos a gyerek természetes kifejezési módjával: lényege, hogy egy kapcsolatot vagy egy eseménysort bizonyos ellenlépésekkel sikeresen befolyásol - holott sem a helyzet kellemetlensége, sem saját tiltakozása nem tudatos. A gyerekjátszma is csak akkor működik, ha a felnőtt válasza szintén cselekvéses és tudattalan. Ha a felnőtt rálát a játszmakezdemény céljára, önmaga és a gyerek számára jól érthetően megfogalmazza azt, és elfogadható más megoldást tud javasolni, nem alakul ki játszma. Ilyenkor a gyerek kezdő lépését pusztán manővernek nevezzük. Nézzünk meg néhány példát. 14

17 Anyu, fáj..." Reggel fél hét, anya és kislánya indulnának az óvodába. Kati hasfájásra panaszkodik. Valóban fáj a hasa. Az anya nem is kételkedik, elviszi az orvoshoz, aki nem talál különösebb okot, de megfigyelés céljából aznapra hazaküldi őket. A kislány hasfájása elmúlik, napközben vidáman játszik. Két-három napi óvodába járás után ugyanez a reggeli jelenet. Néhány ilyen hiábavalóan" otthon töltött nap után az anyának elfogy a türelme: Neked mindig csak akkor fáj a hasad, ha óvodába kell menni" - jegyzi meg szemrehányóan, és így elszalasztja a jó alkalmat: valóban a lényeg közelében járt, de rosszallása megakadályozza a gyereket abban, hogy vállalja a vádat". Kati manőverét tehát veszély fenyegeti - másnap reggel hány. Kellemetlen kivizsgálások következnek. Az anya most már sajnálja is a gyereket, és rossz a lelkiismerete előző napi megjegyzése miatt. A leletek negatívak, az anya kéri az óvodát, ne erőltessék a kislány evését, és hogy hadd vigyen be valami saját kosztot. Az óvónők megengedik. Mindenki elfogadja, hogy Katinak gyenge a gyomra". Az étkezések szigorúsága többé nem sújtja, óvatosan" bánnak vele. Néhányszor déli telefon az anya munkahelyére: Kati fájlalja a gyomrát, vagy hány, tessék érte jönni. A kislánynak ennyi elég. Reggel már ritkán panaszkodik, napközben gyakrabban. Ilyenkor akár a matematikafoglalkozás közben is leheveredhet a díványra. Valamilyen tablettát is szed, szép színeset, amit a többi gyerek szívesen megnézne, megtapogatna, de ő nem engedi. Miért nevezzük ezt játszmának és nem betegségnek, ha egyszer tényleg fáj Kati hasa? Mi árulkodik arról, hogy pszichés igényről van szó? Például az, hogy Katinak nyaraláskor, hétvégén vagy - mondjuk - a délutános óvónőnél nincsenek gyomorpanaszai. (Feltéve, hogy nem vádolják táppénzcsalással", vagyis azzal, hogy tünete az óvodának szól. így ugyanis időnként cáfoló hasfájásokat is kellene produkálnia!) A játszmajelleget bizonyíthatja az is, hogy a gyomorfájások függetlenek az étrendtől; máskor az, hogy a kelkáposztafőzelék láttára fájdul meg a gyomra, és nem evés után. A gyomor terhelése tehát nem játszik szerepet. A pszichoterápiára küldött, hasonló gyerekeknél kiderül, hogy nehezen viselik a nagy csopordétszámot; hogy szoronganak, ha nem figyel rájuk felnőtt; hogy az anya a gyes idején a kicsi napirendjéhez igazította házi tennivalóit, sokat és szeretettel játszott vele, ezért a gyerek számára az a termesze-

18 tes, hogy igényeihez a környezet alkalmazkodjon - a fordított helyzetről alig van tapasztalata. Az anya, amióta dolgozni jár, ugyanolyan komolyan veszi munkáját, mint annak idején a gyerek gondozását. A gyerek most úgy érzi, megcsalták. A lelkiismeretesen dolgozó anya egyetlen okot fogad el a távolmaradásra: ha a gyerek beteg. Az óvoda tehát előnytelen változást hozott Kati életében. Lehet, hogy kezdetben ezt még meg is fogalmazta ( Nem akarok óvodába menni, maradjunk inkább itthon!"). De a válasz ( Muszáj menni!") nem segítette hozzá az óvodai élet könnyebb megszokásához. A további vita lehetetlenné vált. Kati tehát alkalmazkodik az anya válaszához: Dolgozni kell. Legfeljebb akkor maradhatok itthon, ha beteg vagy." Ezt a kiegészítő mondatot nem is feltédenül kell hallania. Elég, ha tapasztalja. Kati tehát eljutott odáig, hogy elfogadom az óvodába járás szabályait. Nem akarom, hogy haragudj rám... de nekem nagyon rossz nélküled az óvodában." A most már tudattalanná vált célhoz a játszma vezet el. Rossz közérzetét a kisgyerek még könnyen lefordítja a test nyelvére: fáj. Itt a megoldás - ha beteg vagyok, anyu velem lehet". Ha kételkedik betegségemben, még betegebb vagyok, és akkor sajnál. Végül minden felnőtt elfogadja, hogy vigyázni kell rám, hogy engem nem szabad erőltetni. És anyu sem marad szégyenben, ha néha délben eljön a munkahelyéről." A játszma attól játszma, hogy az ellenjátékos is elfogadja a játékszabályt. Kati anyja elfogadja, hogy a gyereknek gyenge a gyomra". így teljesítheti kérését, többet lehet vele. Az óvónők ugyanúgy játszmatárssá válnak: Kati szabhatja meg, milyen mértékben terheljék, és bármikor jelentkezhet: Figyelmet kérek, felmentést kérek!" Előjogainak záloga, jelképe lehet például a gyógyszer. Ezért is nem adja ki kezéből. Kati példája jól illusztrálja a gyerekjátszmák kialakulási menetét. A gyerek hiányérzetére, rossz közérzetére a felnőtt nem ajánl orvosságot, nem tud segítséget. A direkt kérést el kell utasítania, mert az ütközik a lehetőségekkel. (Muszáj

19 óvodába menni.) Ettől az ellentmondástól a felnőtt megriad, és elhallgattatja a gyereket. Az okokról és a helyzet javításáról, enyhítéséről így nem is eshet szó. Megoldási javaslata csak a gyereknek van. Olyan formát keres, amelyet a környezet elfogad - az anya főnöke ugyanúgy, mint az óvónők vagy a gyerekek. Megoldása ötletes és alkalmazkodó. Mi a veszélye ezeknek a játszmáknak? Először is: nem teszik lehetővé, hogy a gyerek megfogalmazza nehézségeit és megtanuljon ezeken gondolkodni, dolgozni". Másodszor: a kellemetlen helyzet kikerüléséhez, nem pedig megoldásához segítenek hozzá. Harmadszor: ez a megoldási mód könnyen rögzülhet és személyiségformáló erővé válhat. Mindannyian ismerünk felnőtt Katikat", akik gyerekkoruktól kezdve menekülnek nehézségeik elől gyengeségbe, betegségbe. A gyerekjátszma felnőttjátszmává, akár életjátszmává is válhat. Arról, hogy miként állítható le a gyerekek játszmakezdő manővere, a következő fejezetben lesz szó. Annyit azonban már most feltétlenül le kell szögezni, hogy az Anyu, fáj..." nem hazugság vagy megjátszás. Ha ekként kezelik, csak még súlyosabb játszmába kényszerítik bele a gyereket. Nemcsak a hasfájásból lesz hányás, hanem a betegeskedésből akár rendszeres balesetezés válhat, néha valóban súlyos következménnyel. Az Anyu, fáj..." üzenete igaz: bajban vagyok, segíts rajtam! Segítenünk kell. Csupán a játszmamegoldás helyett kell majd mást ajánlanunk. Én nem tudok..." A gyerekek különféle okokból hivatkozhatnak tehetetlenségre. Játszmának ezt csak akkor nevezzük, ha a gyerek számíthat rá, hogy a varázsige előbb-utóbb mentesíti őt feladata alól. Érthető, hogy ez egy erősen partnerhez kötött játszma. Kell hozzá egy olyan anya például, aki hajlamos átvenni gyereke tennivalóit. A játszma lassan szerveződik. Kezdetben a kiégjetek azt 17

20 tapasztalja, hogy anyját zavarja - például - a lassúság. Hamarosan lassít tehát, ha az öltözködés vagy rendcsinálás nyűgétől akar megszabadulni. Ha játékában vagy feladataiban elakad, szintén tapasztalhatja anyja gyors beavatkozását. Innen már csak egy lépés a nem tudom" stratégia megfogalmazása. Ha a segélykérés nem hozna simán eredményt, a gyerek megtoldja a tehetetlenség szánalmat keltő elemeivel: sír és nyafog. Ö bírja tovább. Az apával már többnyire nem működik a dolog. Hogyhogy nem tudod?! Próbáld meg még egyszer!" - feleli az apa. Ezt elmondta ugyan az anya is már nemegyszer. A különbség csupán annyi, hogy az apának általában van türelme kivárni a próbálkozásokat. Mert kibírja a gyerek nyafogását, tehetetlenkedését. Vagy egyszerűen azért, mert büntet. Mindenesetre a gyerek első játszmakezdeményezésénél jelzi, hogy ó ebben nem partner. Mitől partner" az anya? Miért van az, hogy szinte minden családban az anya fegyelmező ereje a kisebb? Az anyaság első éveiben, amikor gyakran sír a kisbaba, az anya hozzászokik, hogy az ő dolga megoldani a gyerek baját, enyhíteni rossz közérzetét. Ez nemcsak saját életének tapasztalata, hanem ősi öröksége is a női nemnek. Minden gyerek úgy ismeri meg anyját, mint akinek lényege a segítés. Az apa viszont - többnyire - már egy olyan életkorban válik fontos szereplővé a gyerek életében, amikor az már képes elfogadni a muszáj"-t. Az anya személyéhez tehát történetileg is szorosan hozzátartozik mindenható segítsége, az apáéhoz nem. Az anya jelenléte előhívja a kisbabás", felnőttekre támaszkodó magatartást, míg az apa az önállósághoz nyújt mintát és ösztönzést. Várható büszkesége arra serkenti az egészséges gyereket, hogy megfeleljen apja elvárásainak. Ha nem így történik, az apa csalódik, és újra kilép a gyerek életteréből. Nemcsak a kisbabával, hanem a kisbabás gyerekkel sem tud mit kezdeni. Ha az Én nem tudok..." kizárólag az anya és a gyerek játszmája marad, nemigen hat ki a gyerek 18 későbbi életére. Jelzi ugyan a hajlandóságot egy időben visz-

21 szafelé mutató magatartásra, de működik egy ezzel ellentétel erő is: a teljesítés, a megfelelés és az önállóság vágya. S mivel a gyerekközösség és a pedagógusok szintén ezt jutalmazzák, valószínűleg ez lesz a győztes erő. Nagy bonyodalmat okoz (vagy jelez?) viszont a család életében és a gyerek fejlődésében egyaránt, ha az apai elv nem érvényesülhet. Akár az anya, akár az apa lép túl saját hatáskörén, és a saját nemére jellemző nevelési gyakorlatot kéri számon a házastársától, az egyensúly felborul. A gyerek hamis választás elé kerül. Szülei vitája azt sugallja, mintha csak egyféle viselkedés, egyféle kapcsolat lenne megengedhető. Az anya gyakran megkérdőjelezi az apa tekintélyét, utasításainakjogosságát. Az apa nevetségesként állítja be az anya aggályait és gyereket megértő viselkedését. Ha az Én nem tudok..."játszma meghaladja az anya-gyerek kapcsolat határait, ez az anyai elv győzelmét jelzi az apai rovására. A játszma elmélyítéséhez természetesen hozzájárulhat az apa szélsőséges - nemcsak az anyáéhoz képest nagyobb - szigora. Ez szinte szítja az anyai engedékenységet és lázító kedvet. De ez már a felnőttek játszmája, ahol a gyerek puszta eszköz. Elszenvedett kára mégis nagy. Az ördögi kör nem állítható le anélkül, hogy a szülők megállapodnának hatáskörük választóvonalában és abban, hogy mi az a szélsőség, melyről mindketten lemondanak. Mm is én voltam!" Barátok vagy osztálytársak között csak manőver, mely egy-egy kínos helyzet kikerülésére szolgál. Testvérek között azonban játszmává fajulhat. Ehhez azonban szükség van (legalább) egy olyan szülőre, aki sokkal könnyebben boldogul egyik gyerekével, mint a másikkal. A szülők többsége ezt nehezen mondja ki. Ügy érzi, nem szerethetem őt sem kevésbé, mint a másikat". Pedig érzései lényegét amúgy is megfogalmazza, amikor könyörögve ránéz nehéz" gyerekére: Mondd, miért kell neked mindig mindent százszor mondanom, miért érti meg Pisti első szóra?" Vagy: Itt van ez 19

22 a gyönyörű vasárnap, minden gyerek boldog, csak te morogsz állandóan!" stb. Gyakoribb egyébként, hogy az idősebbik gyerek vagy a fiúgyerek bizonyul nehéz"-nek. A kisebbik testvér nemcsak azért simább" szülei szemében, mert fejlődését már kevesebb szorongással lestek, neki tehát már könnyedebb és egyben magabiztosabb szüleivé tudtak válni, hanem azért is, mert a kicsi szinte megfigyelői páholyból" értesülhet róla, mit jutalmaznak és mit büntetnek szülei - testvérénél. Neki ezért már többnyire nincs szüksége az összeütközéssel fenyegető helyzetpróbálgatásra. S ha ráadásul a nagyobbik gyerekkel már testvére születése előtt is sok gondja volt a szülőknek, akkor a kicsit úgy várják, mint az erkölcsi felmentőt: Mutasd meg, hogy nem bennünk volt a hiba, hanem abban a rossz kölyökben!" A kisebbik így nemegyszer már a pólyában bezzeggyerekké válik. Azt az üzenetet kapja, hogy sok jót és szépet várunk tőled. A kislányok azért alkalmasak inkább a bezzeggyerek szerepére, mert a fiúkénál kisebb mozgásigényük miatt lényegesen megnyugtatóbb családtagok lehetnek egy szorongó, kezdeményezésektől félő anya számára. Az apák olyankor hajlamosak lányaiknak kedvezni, ha a saját fiukkal való rivalizálásuk megoldatlan, vagy ha saját születésükkor lányt várt a család, és ezért abban a kimondatlan hitben nőttek fel, hogy a lány az igazi". A lányok elfogadását egyébként az is megkönnyíti, hogy társas alkalmazkodás szempontjából jóval hamarabb érnek, mint a fiúk. A Nem is én voltam!" játszmát mindkét érintett testvér űzi - a nehéz gyerek ugyanúgy, mint a kedvenc. Hogy melyikük inkább, az személyiségüktől is függ.* A testvérek bármilyen apró vitája alkalmas a játszma beindítására. Mindketten szaladnak szüleikhez: A Jutka elvette...", A Robi pedig megrúgott...", De ő meg azt mondta, hogy...". A,Jiem is én voltam!"-ot játszó testvérek * A testvéreknek ez a játszmája fekete bárány" néven szerepel Chapman gyerekjátszma-gyűjteményében. Ügy gondolom azonban, hogy jellemzőbb vonás a felelősség kölcsönös áttolása és a testvér bemártása" a szülőknél. Végiggondolva a játszma rugóit, ráébredünk, hogy nem is elég a fekete bárány megléte. Ha testvére bármilyen okból kívül áll a szülők kegyeiért való versengésen, nem alakul ki játszma - bármennyire fekete" is a másik gyerek. Előfordul, hogy a nagy korkülönbség iktatja ki a versengést, de láttam már olyan családot is, ahol a, jó gyerek" nem volt hajlandó testvére rovására előnyökhöz jutni. Együttérző képessége, hétéves kora ellenére, annyira fejlett volt, hogy visszautasította a bezzeg- 20 gyerek szerepét.

23 tapasztalatból tudják, hogy szüleik majd igazságot osztanak köztük. És mindketten tudják, hogy a fekete bárány alulmarad! De hát akkor 6 miért játssza? Ennek több oka is lehet. Az egyik talán az, hogy irigyelt testvérét még akkor is elég nagy öröm bántani, ha a következmények kellemetlenek. A másik: a problémás gyerekeknek az az igyekezete, hogy bármi áron kivívják szüleik figyelmét. S végül gyakran tetten érhető az őszinte remény is: hátha. Hátha egyszer mégis neki adnak igazat; hátha kiderül, hogy azért őt is szeretik. És mi indítja a,jó" gyereket erre a játszmára? Elsősorban kiváltságos helyzetének folyamatos biztosítása és ártatlan jóságának bizonygatása: Látod, anyu, én olyan vagyok, mint szeretnéd!" Ha a bezzeggyerek a kortárscsoportban is megpróbálja kivívni e családban szerzett pozícióját, többnyire kiközösítik. Játszmakezdeménye kudarcos manőverré silányul. A Nem is én voltam!" bezzeggyereké nem tanulja meg a társaival való szolidaritást, mert túlságosan függ a felnőtt elismerésétől, aki szinte jutalmazta, ha ő társát - testvérét - feljelentette". Kevesen szeretik, és nem boldog. A szülők testvérmegkülönböztetése pusztán alkalmat ad e játszma kipróbálására. Fenntartásához azonban szükség van a felnőtt aktív közreműködésére is. Ha a szülő rádöbben, hogy, jó kislánya" - például - a saját javára fordítja az öccse és anyja közti feszültséget, ezt az anya anélkül is visszautasíthatja, hogy a kisfiúval kapcsolatos gondjait rendezné. És fordítva: a szülő szíthatja a játszmát, ha a testvérek vitáiba kéretlenül is beleszól, igazságot tesz köztük; az egyik gyerekre jellemző agresszióformákat elítéli, míg a testvér agresszív megnyilvánulásait figyelmen kívül hagyja. Megbünteti például az egyik gyereket, mert ütött vagy rúgott, testvérének pedig - aki jól célzott csúfolódással hívta ki maga ellen a támadást - csak ennyit mond: Igazán békén hagyhatnád a bátyád, tudod, milyen fenevad! Hát kell ez neked?" Úgy tűnik: kell. Pontosabban az az élmény kell, hogy legyőztem, mert megvédtek. A Nem is én voltam!" bezzeggyereke általában jól tudja, hol található testvére érzékeny pontja. Elég, ha szóbeli agressziót alkalmaz, máris kiugratta a jól ismert választ. Ha szülei netalán mégis felelősségre

24 vonnák, nyugodtan hivatkozhat arra, hogy Én csak azt mondtam,... és máris nekem ugrott!" Érdemes meghallgatni, mit is mondott. Rádöbbenhetünk, milyen nagy fájdalmat lehet okozni testi bántás nélkül is. Ha a szülő ilyenkor csak egy kicsit is képes együttérezni nehéz" gyerekével, és elfogadni azt az igazságot, hogy sértő minden, ami a másikat sérti, akkor nem lesz nehéz leállítania a bezzeggyerek manővereit. Melyikőtök az erősebb?" A gyerekek többnyire pontosan tudják, mi az, amiben anya és apa eltérő nézeteket vall, sőt zavarja is őket a másik mássága. Ha az ütközések visszatérőek, a gyerekek hamar rá tanulnak, hogyan lehet szüleikkel lejátszatni nézeteltéréseiket. A szigorúbb szülő jelenlétében kérnek például engedélyt az engedékenyebbtől erre vagy arra; a takarékosságra törekvő anyának elmesélik, hogy apától ma még tejszínhabot is kaptak a fagylaltra stb. A hatás nem marad el. E viták megismételtetésével a gyereknek több célja lehet. Szeretné például érteni végre, mi az igazság", kinek van valójában igaza - hiszen mindkét szülő azt sugallja, hogy egy igazság létezik csak. A gyerek fekete-fehér válaszra vágyik, mely biztos tájékozódási pontot nyújt. ( Igen, egy ekkora gyerektől még nem lehet elvárni..."; Én már ezerszer megmondtam, de mostantól kezdve aztán...") Az ilyen mondatokat a gyerek kihegyezett fülekkel hallgatja. Várja, hogy végre eldőljön, merre kell igazodnia. Csakhogy az ilyen viták ritkán végződnek megegyezéssel. Inkább ajtócsapkodás, kiabálás, sírás zárja le őket. Megoldás tehát nem születik. De van kárpótlás: rólam beszélnek, velem törődnek, rajtam vesznek össze - fontos vagyok. A hajszás napirend és a szülők egymásra figyelő veszekedései közepette ezzel a kihívással mégiscsak sikerül némi figyelmet kicsikarnia maga iránt. Arról, hogy a felnőtt odafigyelése milyen életbevágóan fontos a gyerek számára, még bővebben lesz

25 szó. A figyelem megszerzése lenne tehát a játszma második nyeresége. Néha határozottan személynek szóló, agresszív szándék is mozgatja e játszmát: rossz gyerek"-ként látni a szülőt, látni, amint szidják, kritizálják, szemére vetik mulasztásait. Nagy tekintélyrombolósdi ez. S végül lehet e játszmának egészen gyakorlati haszna is. Az ilyen viták kimenetelét minden családtag jól ismeri. Ha a gyerek rendszeresen számíthat az őt pártoló szülő győzelmére és a másik szülő sértett vagy haragos kivonulására, könnyen felhasználhatja a játszmát arra is, hogy kibújjon kötelességei vagy a várható büntetés alól. Ehhez csak a megfelelő kulcsszót kell ismernie. Tegyük fel, hogy Balázs intőt hoz, mert Nem dolgozott egész rajzórán." Tudja, hiszen néhány napja megbeszélték, hogy most már engedékeny anyja is sokallja az intőket, nem is beszélve apjáról. Azt is tudja, milyen büntetés vár rá, mert ebben szülei kivételesen megegyeztek. Megkeresi tehát a történetben azt a mozzanatot, amellyel anyját elbizonytalaníthatja. Ha anyja maga is érzékeny a hangnemre, könnyen megsértődik és sírva fakad, a kulcsszó ez lesz: Bántottak!" Balázs tehát buzgón ecseteli majd, milyen borzasztóan ordított vele a tanár (tételezzük fel, hogy valóban rákiabált), amitől ő sírva fakadt. Dacosságát anyjának igazán meg kell értenie". A lecke tehát fel van adva: vagy tartod magad a megbüntetésemhez, de akkor feladod elveidet az emberi tapintatról, vagy megvédesz apával szemben. A hazaérkező apát már nem egy közös elhatározásukban megingathatatlan feleség fogadja, hanem ismét a gyerek ügyvédje. A vita megjósolhatóan az apa dühös kivonulásával és - mondjuk - a büntetés egy enyhített formájával zárul. A játszmának ebben a változatában túlteng az önérdek - nevezhetnénk akár Védj meg, ha szeretsz!"-nek is. De az erőviszonyok ismételt kitapogatása itt is döntő mozzanat. 23

26 Szegény kicsikém"* Ha a gyerek sérült, beteg, nagyobb megrázkódtatáson ment keresztül, vagy fizikai érzékenysége miatt igényel bizonyos óvatosságot, a szülő dolga, hogy enyhítse a bajt: kímélje, gyógyítsa, kárpótolja gyerekét. Ez annyira természetes, mint a síró csecsemő megnyugtatása. A bajba jutott gyerek még a legszigorúbb apából is csak segíteni akarást vált ki - akár valamennyi nevelési elve feladása árán is. Ezt a magatartást az egészséges szülői ösztön diktálja. A bajok többsége azonban elmúlik, vagy legalábbis első jelentkezésének drámai hatása enyhül. Ilyenkor meg kell tanulni együtt élni a betegséggel vagy a sérülés következményével. Az első esetben, az egyszer volt baj"-nál a szülők még azt is híven érzékelik, hogy a lezajlott betegségnek vagy az elszenvedett sérülésnek bizonyos utóhatása van. A gyerek esékenyebb, félénkebb, fokozott védelmet igényel, könnyebben pánikba esik. Ha a gyerek sorozatos betegségen vagy több műtéten esett át, mindez még inkább érvényes rá. Nehéz tehát megtalálni az újraleválasztásnak azt az ütemét, amely mellett a gyerek még biztonságban érzi magát, és mégsem rögzül a betegszerep. Ennél is nehezebb a szülő feladata, ha a gyerek állapota tartósan követel megkülönböztetett figyelmet. Kisebb vagy nagyobb testi fogyatékosságnál vagy krónikus betegségnél a szülők többsége hajlamos túlértékelni a fizikai veszélyt (csak a legszigorúbb diétát engedi, csak felügyelet mellett mozoghat a gyerek stb.). Eközben ő is, gyereke is, tartós szükségállapotra rendezkedik be, ahol a rémült félelem a legderűsebb pillanatokra is árnyékot vet. A gyerek érzi, hogy anyja-apja sajnálja. Minél inkább szorong a szülő, annál kevésbé meri kezét elengedni a gyerek. És ahogy erősödik az egymásba kapaszkodás, úgy szűkül az * A fekete bárány"-yioz hasonlóan ez a játszma is szerepel Chapman gyűjteményében. Ő a Rvt kiskacsa" elnevezést választotta. Becslése szerint minden tizedik gyereknek van vagy volt olyan betegsége, érzékenysége 24 vagy más olyan sajátossága, melv hajlamosít erre a játszmára.

27 érintkezési felület a külvilággal. Most már nemcsak az indokolt - orvosilag előírt - tilalmak nehezítik a barátkozást a kortársakkal, hanem a szorongás is. A tapasztalat: Nem szoktam anyukám nélkül lenni." A következmény: Nem tudok anyukám nélkül lenni." A kör itt bezárul - még egy okkal több, hogy anyja mellett legyen, így még nehezebben illeszkedik be a gyerekcsoportba. És annak örömeiből természetesen szintén kimarad. Ezért a fájdalomért is a szülőtől vár kárpótlást. Minél elesettebb a gyerek, annál több kérését teljesíti a család feltétel nélkül - nemegyszer fejlődése nagy kárára. A leggyakoribb buktató, ha semmilyen téren nem várnak tőle erőfeszítést - mintha nem lehetne számon kérni tőle több önfegyelmet, mint amennyit kivételes állapota amúgy is megkövetel. Holott ez az állapot" néha nem több, mint egy allergia, ami miatt bizonyos ételeket kerülnie kell, vagy egy sérülésből visszamaradt kisfokú mozgásnehézség. Ajátszma akkor indul be, amikor a gyerek észreveszi, hogy sajnálatot ébresztve szüleiben, szinte bármit elérhet náluk. Elég egy utalás, és máris kiváltotta bennük a Szegény kicsikém" érzést. A két szülő érzékenysége természetesen itt sem mindig egyforma. Az anyák általában könnyebben hajlanak sajnálatból tett engedményekre. De az sem ritka, hogy valamilyen okból az apa érzi inkább adós"-nak magát. Bűntudata - bármennyire indokolatlan legyen is - újabb és újabb engedmények felé hajtja. Chapman például egy bicegő kisfiú esetét írja le, akinek sérülése egy karambolnál keletkezett. Az autót az apa vezette, későbbi bűntudata tehát lélektanilag indokolt volt. A kisfiú éveken keresztül sértődötten visszahúzódott minden olyan játéknál, ahol sántasága a többi gyereknek feltűnhetett. Ha nem is tettek rá megjegyzést, ő hamar talált okot a visszavonulásra, és szaladt apjához, mígnem az apa rádöbbent játszmájuk lényegére, és beszélni kezdtek a sérüléssel kapcsolatos érzéseikről. Ajátszma ezzel feleslegessé vált. 25

28 Úgysem mersz megütni!"* A megengedhető viselkedés szélső határait minden ép értelmű gyerek ismeri. Hogy lopni, felnőttet tettleg bántani vagy szándékosan kárt tenni tilos, nem szorul további magyarázatra. E szélsőségektől innen viszont sok kérdőjel adódhat. Van olyan szülő, aki az átlagosnál sokkal többet enged meg gyerekének; van olyan, akinek főként pillanatnyi tűrőképessége szabja meg, hogyan reagál a gyerek zavaró viselkedésére. Az Úgysem mersz megütni!'"-t mégsem ezek a szülők váltják ki. Ez ajátszma ugyanis nem a fegyelmezés hiányosságaiból, hanem megbízhatatlanságából táplálkozik. Pedagógusok és szülők gyakran legfőbb elvként hirdetik a következetességet. Ezen azt értik, hogy bizonyos magatartás mindig azonos következményt vonjon maga után, és bizonyos helyzet mindig azonos követelményt jelentsen a gyerek számára. Az Úgysem mersz megütni!" játszma elemzése remélhetőleg segít a viselkedés és a helyzet kifejezések pontosításában. Mindkettőnek van ugyanis egy olyan összetevője, mely néha minden egyéb meghatározót elsöpör: ez a viselkedésről és a helyzetről küldött jelzés. Ha a szülő a gyerek számára jól érthetően jelzi például saját aktuális tűrőképességét, a gyerek viselkedése akkor megfelelő, ha igazodik ehhez a jelzéshez. Jó szülő-gyerek kapcsolatnál a gyerek tudja, hogy egy vidám nap estéjén még néhányszor visszaszaladhat ágyából a felnőttek szobájába bohóckodó ötleteivel, ugyanakkor a nagypapa váratlan kórházba kerülésének napján - látva szülei gondterheltségét - önként lemond akár a megszokott esti meséről is. Mert érti a helyzetet és annak pillanatnyi módosító feltételeit. Nagyon fontos, hogy a gyerek fogja" ezeket a jelzéseket, és megtanuljon igazodni hozzájuk (akár saját hasznára). Az Úgysem mersz megütni!" játszma éppen a szülői jelzések kétértelműségére épül. Nagyon egyszerűen fogalmazva úgy * Köszönettel tartozom Pénzes Eszter pszichopedagógusnak, aki felhívta 26 figyelmemet e viselkedés játszmajellegére.

29 mondhatjuk, hogy sok a fenyegetés, kevés a büntető következmény. Az ilyen játszmában részt vevő szülő már azelőtt is gyakran rászól a gyerekre, mielőtt az valóban rosszalkodni kezdene, és szinte minden mozdulatát valamilyen fenyegetéssel próbálja fékezni. A megállóban türelmetlenül várakozó gyereket úgy sikerül maga mellett tartania, hogy minden ellépésére egyet rákiált. Sohasem lehet tudni, hányadik lépésére mozdul valóban ütésre a szülő keze. Az a lépés ugyanis semmiben sem különbözik az előzőktől, és a szülő sem jelezte - például hangja emelésével -, hogy türelme fogytán van. Viselkedésének lényege, hogy nincs stratégiája" a gyerekkel szemben, nem állít fel szabályokat, még szigorú elvei sincsenek. A gyerek mozgása egyenletes zavaró ingerként éri, amit egyenletesen erélytelen, csak az adott mozdulatot kiiktatni akaró tiltással próbál leállítani. Hangja teljesen egyforma, akár halálosan kimerítő napja volt, akár megnyugtatók a körülmények. Utasításainak nincs semmi hitele. Az erélytelen és indokolatlan tiltásnak-fenyegetőzésnek már szinte nevetséges példáját néztem végig egy nagymamánál, aki azt a - számára nehéz - feladatot kapta, hogy nyolc-tíz éves unokáira vigyázzon a Duna-parton. A nagymama láthatóan felt a helyzettől. Hogy pontosan mitől, azt valószínűleg ő maga sem tudta, és a gyerekekkel sem közölte (vagyis nem volt olyan szabály, amelyhez tartaniuk kellett volna magukat). Kezdetben csak a parti fák alól küldözgette fenyegetéseit, majd hamarosan a víz széléhez állt, hogy a három pancsoló gyereket dirigálja. A gyerekek semmi veszélyes vagy elvetemült" dolgot nem csináltak. Egymást fröcskölték az alacsony vízben, és lapos kövekkel kacsáztak. Az öreg nagymama minden mozdulatukra így szólt: Ne csináld!" A végén már egy ütésre emelt bottal szaladgált a part mentén, miközben a gyerekek jót nevettek rajta, hiszen úgysem érhette ^őket. Nem láttam, de elképzelhető, hogy hazafelé menet mégis megkaptapa verést. Az Úgysem mersz megütni!"'-t előhívó szülő általában eljut áverésig, hiszen a macska-egér játék előbb-utóbb nagy indulatokat ébreszt. Mivel a korlátozás veszélye túl korán jelenik meg, maga a korlátozás pedig kiszámíthatatlan távolságra van, a gyerek ezt a bizonytalanságot bizonyossággá igyekszik változtatni - akár saját, akár a szülő győzelmével. De előbb 27

30 és amíg lehet, a túladagolt tiltást jól célzott bosszantással viszonozza. S mert a szülő érzékenysége itt a gyerek valódi bajára sem működik jól, így a gyereknek sűrűn vannak jogos sérelmei. Nem érzékelheti a határt helyes és helytelen viselkedés, nehéz és sima" helyzet között, ezért állandóan keresi a kitapintható határt: meddig mehetek el. A bosszantási szándék nemegyszer tudatos. Az viszont sosem, hogy a gyereknek a valószínű vereség ellenére is szüksége van erre a játszmára. Ajátszma erősen roncsolja a gyerek együttérző képességét, és nem engedi megtanulni a tapintatos viselkedést. Ezek a gyerekek elszomorító események közepette is kuncognak, pedig a családon kívül nem feltétlenül céljuk a bosszantás, azaz a játszmát nem szükségszerűen viszik át családon kívüli kapcsolataikba - egyszerűen zavarba jönnek a bensőséges érzelmektől. Ha a szülő érzéketlen és erélytelen fegyelmező attitűdje ráadásul váltakozik időszakosan erős indulati kitörésekkel, akkor a gyerek még ezt a stabilan bizonytalan" játékszabályt is felrúgva érzi. Ilyenkor már nem is az szabja meg a harc kimenetelét, hogy ő mikor visszakozott. Becsapó ttsága most már őt is szélsőséges indulatokra sarkallja. Büntess meg!" A játszma elnevezése első hallásra rokonságot sugall az előzővel. A valóságban egyetlen közös vonásuk van: a megengedhető viselkedés határainak kitapogatása. A szülő beállítottsága itt majdhogynem ellentéte az előbbinek. Az Úgysem mersz megütni!"^szülője abból indul ki, hogy sosem árt korlátozni a gyerekét, úgyis valami rosszaságot forgat a fejében. A Büntess meg!" szülője viszont mindenáron hinni akar gyereke jó szándékában. Á megbotránkoztató viselkedés mögött is az okot és az orvoslás módját kutatja. Szomorúságának és tehetetlenségének megoldását a gyerektől várja ( Hogy tehettél ilyesmit, kisfiam? Most mondd meg, hogy mit csináljak veled!"). 28 Legfőbb célja, hogy ne kelljen durva kézzel nyúlni a gye-

31 rekhez, de reakciójából végül nemcsak a durvaság hiányzik, hanem a biztonságot adó erő is. Mindenáron igyekszik a gyerek belátására és önfegyelmére építeni. A háttérben leggyakrabban az a vágya bujkál, hogy gyerekéből konfliktus nélkül nevelhessen alkalmazkodó embert: legyen olyan megértő, mint szülei. Ennek az elvárásnak kétszeresen nehéz eleget tenni. Egyrészt az önfegyelem, az önkorlátozás olyan nagy feladat, melyre a gyerekek csak fokozatosan válnak képessé. Mindig könnyebb külső, mint belső parancsra lemondani valamiről. Egyedül, saját erőből ellenállni minden kísértésnek: gyerekkorban nagy lelkiismereti teher. Másrészt a szülő feltétel nélküli hite a gyerekben azt a hamis látszatot kelti, mintha a felnőtt valóban nem tudna rosszaságot vagy rossz szándékot feltételezni gyerekéről. Márpedig minden emberben van időnként rosszaság is, rossz szándék is. Ha a szülő ezt nem hajlandó észrevenni - pontosabban: jelezni, hogy észrevette -, akkor a gyerekben egyre nő a bűntudat: De hiszen én becsapom az anyut, az aput; igazából én kezdtem a verekedést; nem is felejtettem el, hogy bot van a kezemben, amikor odaütöttem; nekem nem is szomorúság, ha az öcsi sír..." stb. A lelepleződés és büntetés vágya egyre nő. (Erre a pszichés igényre épül a gyónás évezredes kultusza, mely nem véletlenül érinti a gondolatban elkövetett bűnöket is: ezek okozzák a legnagyobb bűntudatot és hajlamosítanak leginkább a tudattalan önbüntetésre. Ez alól mentesít a gyónás.) Minél többször marad el a leleplezés" és a büntetés, annál nagyobb a lelkiismereti teher. A gyerek egyre szélsőségesebb viselkedéssel igyekszik elérni célját: vegyétek már észre, hogy én rossz vagyok, nagyon rossz! Már nem megértésre, hanem megtisztulásra vágyik. El akarja mondani vétkeit, anélkül hogy azokat kicsinyítenék. Látni és tapintani akarja a kívülről megszabott határokat. Enélkül nem tud tájékozódni. Segítség, amit kér. Ha az Úgysem mersz megütni!''-t játszó gyerek kérdése azt fürkészi, hol van most éppen a határ, akkor a Büntess meg!"- gyerek kérdése így fogalmazható meg: Hát hol van már végre a határ?!" 29

32 A kudarcgyerek" Vannak gyerekek, akikről szüleik mást sem tudnak mesélni, mint hogy születésüktől kezdve csak gondot okoztak: csecsemőkorukban állandóan betegeskedtek, kisgyerek korukban nem tudtak beilleszkedni a kortársaik közé, kisiskolás korban fegyelmezetlenek és lusták voltak ( Az iskolába csak szégyenkezni hívtak be minket..."), a család életét megmérgezték", és kamaszkorukban már világosan lehetett látni, hogy végleg elveszett emberek". Pszichológiai rendelőkben gyakran hallani ilyen élettörténeteket, pedig ez a folyamat valószínűleg megállítható lett volna, ha időben rendeződik a szülő-gyerek kapcsolat. A baj kezdetét a szülők a gyerek születési idejében jelölik meg, holott a legtöbb esetben korábbi keletű: az ilyen gyerekek szinte kivétel nélkül nem kívánt terhességből jöttek világra. De kár volna egyetlen szót is vesztegetni erre, ha a nem kívánt gyerek sorsa törvényszerűen alakulna ennyire kudarcossá. A szülők kezdeti ellenérzései csak hajlamosítanak, de nem kényszerítenek ilyen sorsra. Sok anya azonnal elfelejti fenntartásait, amint először megpillantja a nem várt jövevényt. Vannak olyan apák is, akik a gyerek első mosolyára vagy ragaszkodása első jelére mégiscsak beadják derekukat". Zavarukban arra hivatkoznak, hogy ha már így hozta az élet... végül is..." - egyszóval: kialakul bennük az a kötődés, melyet csakis egy meglevő, mozgó-nevető gyerek képes kiváltani. Sokszor mégsem következik be a szerencsés fordulat. Érdeklődésünkre a szülő arra hivatkozik, hogy annyira a legrosszabbkorjött az a gyerek... már éppen elváltunk volna... nem volt hol laknunk... én ennek az embernek (ettől az asszonytól) nem akartam (több) gyereket..." stb. Ezek a körülmények valóban erősen kihatnak a gyerek fogadtatására. Sorsát mégsem ez szabja meg. Hanem az, hogy sikerül-e a szülőnek - akár emlékei legmélyebb rétegeiből - feleleveníteni egy olyan meghitt képsort, kapcsolatot vagy érzelmet saját gyerekkorából, melyre felépítheti pozitív érzelmeit. 30 Bármilyen kedvezőtlenek is gyereke születési körülményei,

33 könnyű a szülő dolga, ha ő maga alapvetően elfogadó légkörben nőtt föl. ő az, aki megpillantva az újszülöttet elfelejti minden aktuális baját, és hamarosan úgy nyilatkozik a gyerekről, mint borús élete egyetlen öröméről. Mert van élménymintája arra, hogy De jó, hogy vagyl" Néha elég egyetlen megnyugtató kapcsolat emléke a sok keserűség mellett, hogy beindulhasson az anyaság vagy apaság belső átértékelődése. Az ördögi kör csak akkor alakul ki, ha a szülőknek semmifele pozitív képük nincs a szülő-gyerek kapcsolatokról; ha ők is abban nőttek fel, hogy a gyerek eleve nyűg, és még a más családoknál ellesett boldogabb pillanatok emlékét is elfojtották. Ezeknek a csíráknak a kibányászása" nehéz, de nem lehetetlen munka; és sohasem késő. Az ilyen szülőknek újra meg kell tanulniuk a gyerekhelyzetből fakadó érzelmeket: a ragaszkodást, a félelmet, ha a másik ember távolodik, az apró örömök és sérelmek átélését - meg kell tanulni olyan finoman érzékelni a világot, ahogyan ezt egy gyerek teszi. Miért választja a nem kívánt gyerek olyan gyakran a negatív figyelemkeltés" eszközét? Miért okoz mindig gondot? Nem az lenne a logikus, ha inkább megszerettetni próbálná magát? Erre nincs módja. Születésétől kezdve azt tapasztalja ugyanis, hogy ha nincs baj vele, nem figyelnek rá. Érthető, hiszen anyja-apja megkönnyebbül, ha egy pillanatra megfeledkezhet róla. Márpedig nincs nagyobb létbizonytalanság egy gyerek számára, mint az, ha elfeledkeznek róla. Csecsemőkori betegeskedése és elesettsége természetesen még nem ilyen szintű tapasztalatokra épül. A csecsemő közérzetével, ellenálló képességével és más testi tünetekkel fejezi ki bizonytalanságérzetét. Ha az anya gondozó mozdulatai kapkodóak, ha karban-ölben lenni nem biztonságos érzés a csecsemő számára, sírós, nyugtalan lesz. Hamarosan ő is kapkod már az evéssel, nemcsak anyja az etetéssel. Az anyjával együtt lenni nem hoz békét, mégis vágyik jelenlétére. Nyugtalansága őszinte" és indokolt, de két-három éves kortól már nem egyszerű reakció, hanem eszköz, mellyel az anyja figyelmét kivívhatja. Ettől kezdve válik kapcsolatuk játszmává: olyasmit kell tennem, hogy anyám rám figyeljen - de örömet úgysem talál 31