1DISPUTATartalom. Küszöb Szénási Miklós: Van is, meg nincsen is talán... 3

Átírás

1 Küszöb Szénási Miklós: Van is, meg nincsen is talán... 3 Főtér Kiss Gy. Csaba: Közép-Európa, nemzetképek, előítéletek... 4 Pallai László: Közép-Európa térben és időben... 9 Gadó János: Közép-Európa zsidósága Történelmi impressziók Barna Attila: Gyenge állam, erős korrupció Beszélgetés Julius Horvathtal, a CEU tanárával Macskakő Térey János: A boldogtalan város A & D (a vers kézirata) Kovács Béla Lóránt: Ezer név helyett mondom a nevem Hatalom és alanyiság Térey János költészetében Krusovszky Dénes: Térey útja a Szétszóratástól a Köztársaság térig Papp András Térey János: Kazamaták (a kézirat egy lapja) Kapualj Kovács Béla Lóránt: Egyek vagyunk a Krisztusban Interjú Bölcskei Gusztávval, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspökével Kornya István: Beregszászi anzix A nyomorúság szabadsága Pillanatképek a tizenöt éves Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházról Pótapukaként Beregszászon Vidovszky György rendező szabadságról, színészetről és Don Quijotéról Kiripolszky Tamás: Debrecen, a sport fővárosa Árkádok Simon Mariann: Változó domborzatok Gondolatok Közép-Európa építészeti identitásáról Wesselényi-Garay Andor: Kortárs magyar templomépítészet III. Egy kiállítás epilógusa Vendégünk volt Heinz Tesar Kovács Péter: Az építészet lassú, nyugodt, kifejező nyelve Gondolatok Heinz Tesar építészetéről Berta Erzsébet: Az élet impulzusa érdekel Beszélgetés Heinz Tesarral az építés előzetességeiről Tisztaszoba Filep Tibor: A megtestesülés fájdalma Beszélgetés Bényi Árpád festőművésszel (III. rész) Pláza Drótos Richárd: Közép-kelet-európai országtükrök a világhálón DISPUTATartalom

2 Lépcsők Sztanó László: A kultusz lényegéről és létformáiról Gondolatok Madarász Imre Kultusz, vita, feledés című kötetének olvasása közben Mezei Gábor: Vörös vércse, kánya, keselyű, sólyom, kánya Tomaž Šalamun: Arkhilokhosszal a Kikládokon Gönczy Monika: Nem ér a nevem Mihail Ugarov: Oblom-off Csokonai Színház, Lukovszki Judit: A cselekvő szó színházának dicsérete Valère Novarina Képzeletbeli operettje Debrecenben Áfra János: A falu őstípusai Földi Péter tárlata az Egyetem Galériában Műhely Kovács Kálmán: Egy jubileum kontextusai Amedeo di Francesco: A lélekkeresés szemantikája Szőcs Géza Limpopo című művének egy lehetséges olvasata Goretity József: Hit és/vagy művészet Egy jubileum apropóján Gogol Holt lelkek-jének margójára Toronyszoba Cs. Nagy Ibolya: A fordító ars poeticája A nyolcvanéves Kányádi Sándornak E számunk szerzői: 2DISPUTA Áfra János egyetemi hallgató, Debrecen Barna Attila újságíró, Debrecen Berta Erzsébet irodalomtörténész, Debrecen di Francesco, Amedeo irodalomtörténész, Nápoly, Olaszország Drótos Richárd webkritikus, Debrecen Nyíregyháza Filep Tibor újságíró, Debrecen Gadó János szociológus, Budapest Gerő Tamás fotós, Debrecen Goretity József irodalomtörténész, Debrecen Gönczy Monika irodalomtörténész, Debrecen Kiripolszky Tamás újságíró, Debrecen Kiss Gy. Csaba művelődéstörténész, Budapest Kornya István újságíró, Debrecen Kovács Béla Lóránt irodalomtörténész, Debrecen Kovács Kálmán irodalomtörténész, Debrecen Kovács Péter építész, Debrecen Krusovszky Dénes költő, kritikus, Budapest Lukovszki Judit irodalomtörténész, Debrecen Mezei Gábor költő, kritikus, Miskolc Cs. Nagy Ibolya újságíró, Debrecen Pallai László történész, Debrecen Simon Mariann építész, Budapest Szénási Miklós újságíró, Debrecen Sztanó László irodalomtörténész, Debrecen Térey János író, költő, Budapest Wesselényi-Garay Andor építész, Budapest

3 Furcsa képződmény ez a Közép-Európa, gondolja az ember, mikor feltolja orrán szemüvegét és a térképet vizslatja. Már ott indul a bizonytalanság, hogy hol kezdődik és meddig tart. Mert valaminek a szélével nincs túl nagy gond. Az, hogy Nagy-Britannia vagy Írország szigetek, megkérdőjelezhetetlen. Mint ahogy az is, hogy Franciaország és Portugália a kontinens peremén fekszenek, tehát a nyugati részen. Az Ural vidéke vagy Szibéria sem nagyon értelmezhetők másképpen Európához képest, mint hogy keletre terpeszkednek. De hogy maga a közepe valaminek az a központja-e, és mekkora körbe kell rajzolni (a pontosság kedvéért), már fogósabb kérdés. ják a torkát. Szinte lehetetlen olyan közös nevezőt találni, ami egy halmazba terelheti Magyarországon az elvadult világvégi tanya dudvákkal kerített udvarán sarat dagasztó, fizikailag és szellemileg egyaránt leépült munkanélkülit azzal, aki a gazdasági elit tagjaként arról prédikál, hogy sajnálatos módon magasnak találja a jelenlegi minimálbért, miközben a sajtó azt találgatja, hogyan (és hova) tüntette el ez a közszereplő a maga 850 milliós megtakarítását. Aki a tengerentúlról érkezik, annak, meglehet, eszébe sem lesz Európát háromfelé osztani (elméletileg), és ezt a részt valódi középként definiálni. Mint ahogy nem különösebben boldogul a mi Ady Endrénk megrázó soraival sem ( magyar, oláh, szláv bánat / Mindigre egy bánat marad ), ami a sorsközösségről üzen a (hálátlan) utókornak. Neki a vers nem téma. Üzletembernek mondja magát, aki ingatlanban utazik. Nem tud mit kezdeni azzal, hogy beszélgetőpartnere az értelmiségi lét elviselhetetlen nehézségét magyarázza. (Bár Woody Allent, aki olyan jópofán klarinétozik, azért ismeri.) Aztán ha tovább utazik, még kevésbé hisz a szemének, amikor az Oradea táblán túl látja a dzsumbujt, a rettenetes, rogygyant panelházakat, az erkélyről kikandikáló görbe pléhkéményt, és csak néz, ha valaki később próbálja megmagyarázni neki, hogy ez a hely hajdan, mikor még Kolumbusz ük-ükapja sem bújt ki a tojásból, nagy királyaink városa volt. (Igaz, akkor még Váradnak hívták.) De mehetne Debrecenből észak felé is itteni barátai kocsijával, hogy fizessen néhány eurónyi büntetést a szlovák közegnek voltaképpen csak azért, mert a rendszám magyar. Ez volna a mi tágabb hazánk? Épülő házunk? Vagy omló romunk? Vagy inkább kultúránk bölcsőjének álcázott történelmi lecke? Pazar névsor őseinkről és hőseinkről? Ideáink forrása? Viszonyításaink keresztútja? Egy álom? Ami van is, meg nincsen is talán? Nem könnyű definiálni, mit is jelent Közép-Európa nekünk. Másnak látszik a mi tágabb Közép-Európánk Bécsből, ahol hazánk fiai még jó sokáig nem fognak kávéházat nyitni az idétlen reklámok ellenére sem, és ahol majdnem annyira szemetes lesz a belváros, mire leszáll az éj, mint amit mi is megszoktunk itthon, de ott hajnalra minden ragyog az utcaseprők munkája nyomán, mert a dolgok rendje az, és a sógorok tudnak valamit, amit egykor talán mi is tudtunk, csak éppen ránk nézve a körülmények szerencsétlenül alakultak. (Ahogy közel harminc éve az akkoriban a nemzet csótányának kikiáltott Nagy Feró, a Beatrice frontembere énekelte a XX. század című opuszban: zsebrevágott minket a történelem.) De aki a Svábhegyről bámul a Duna felé, gyönyörködik a panorámában, aztán úgy dönt, ideje indulni, mert neki most az Írók Boltjában lesz dolga, ott fog randevúzni, később meg nyom egy hamburgert, és este talán 30Y buliba megy a haverokkal, az sem pont ugyanazt éli meg Közép-Európa-élményként (amit természetesen feelingnek mond!), mint aki a Tiszán innen látta meg a napvilágot, és egy olyan faluban él, ahol a saját udvarában sem teregetheti ki a ruhát, mert bemásznak hozzá (mondjam? ne mondjam? úgyis tudni fogják kik) és összeszednek minden mozdíthatót, és még rá is verik az ajtót, ki ne merje dugni a képét, ha nem akarja, hogy elvág- 3DISPUTA Szénási Miklós Van is, Küszöb meg nincsen is talán

4 Kiss Gy. Csaba nemzetképek, Közép-Európa, előítéletek 4DISPUTA Főtér Az emberek igazságérzete nem áll valami kifejlett fokon. Ösmertem valaha egy öreg cincárt (görögöt), a Dugali bácsit, aki, mikor a török görög harcok epizódjait mesélték előtte, hogyan döfi le a török könyörtelenül a görögöt, ahol találja, elszörnyűlködve pattant fel: Ó, a gaz pogány! De mikor aztán az elbeszélő egy kanyarodással arra tért rá, hogy ha meg a görög fogja el a törököt, felkoncolja, olajba süti, szelíden morogta: Mit tudja tenni szegény! (Ti. Mit tudja tenni szegény görög! Hát persze olajba süti. Hiszen csak nem sütheti pampuskazsírba, szegény görög.) Az emberek igazságérzete ilyen mindenütt, még a történelemírásnál is. Hetven évvel ezelőtt látott napvilágot Mi a magyar? címmel egy nagy visszhangot keltő kötet, melyben az akkori magyar szellemi elit képviselői próbáltak számot vetni a magyar identitás legfontosabb dilemmáival. Úgy tetszik, ez a kérdés sorsfordító történelmi megrázkódtatások után, sok tekintetben megváltozott körülmények között, jelentősen átalakult tudományos beszédmód idején sem veszítette el aktualitását, mert három esztendeje ugyanezzel a címmel jelent meg egy némely tekintetben hasonló vállalkozás. Nem kívánom sem az egykori, sem az újabb könyv eredményeit mérlegelni, csupán egy közös vonatkozásukra hívnám föl a figyelmet: annak az összefüggésnek a lebecsülésére, amelyet egyszerűsítve magyarok és a szomszédok, egykori nemzetiségek kapcsolatának nevezhetünk. A századi magyar történelem egyik alapvető kérdéséről van szó. Ismeretes, hogy a 19. század elején a Magyar Királyságban ugyan a magyar anyanyelvűek adták a legnagyobb népcsoportot, de együttvéve a nem magyarok többen voltak az országban, Erdélyben pedig a 18. század közepétől már a román anyanyelvűek voltak abszolút többségben. A modern nemzetté válás útját konfliktusok sora jellemezte Közép-Európában: egymás rovására készített nemzetállamtervek, kibékíthetetlennek látszó ellentétek. Olyan nemzeti narratívák születtek, amelyek tagadták egymást. Úgy készültek szomszédaink saját nemzetükről alkotott képei (szöveges formában, nemegyszer klasszikus irodalmi művekben is), hogy mi, magyarok lettünk a viszonyítás alapja, saját identitásukat hozzánk képest fogalmazták meg. És tudjuk jól, nem az a kérdés, hogy milyenek vagyunk valójában a Olyan nemzeti narratívák születtek, amelyek tagadták egymást. Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma nemzetképformálás nem erről szól. E képeken az látható, milyennek látszunk az ő szemükkel. Nem szívesen nézünk bele ebbe a tükörbe, pedig nemzeti önismeretünkhöz szükség volna erre, alapos elemzése pedig elengedhetetlen kapcsolataink jövőbeni alakításához. Ebben a vázlatban három kérdéshez kívánok megjegyzéseket fűzni. Először Közép-Európáról, a nemzetté válás néhány sajátos körülményéről, másodszor a térség nemzet képformálásának néhány vonásáról, harmadszor pedig a kölcsönös előítéletek hálózatáról, az érvelés hátteréről említvén megváltozásuk néhány példáját. Néhány évvel ezelőtt olvashattuk az Egyesült Államok külügyminisztériumának elvi nyilatkozatát, miszerint a visegrádi országokat a jövőben Közép-Európának kell nevezni. Azért tanulságos ez a fordulat a szóhasználatban, mert a nemzetközi és hazai sajtó gyakran mindmáig a kommunizmus alatt így volt szokásban kelet-európai országként említi a Balti-tengertől az Adriáig húzódó sávban élő népek hazáját. Az idősebb nemzedék abban a kétosztatú, ideológiai-politikai indíttatású szemléletben nőtt föl, hogy két világ, világrendszer létezik, és mi a földgolyó és Európa keleti feléhez tartozunk. Nyilvánvaló, hogy a Közép-Európa fogalom is egyfajta konstrukció, amelynek egyébként számos változata létezik. A német liberális Friedrich Naumann tervezetében például az első világháború elején Mitteleuropa a Német Birodalom és az Osztrák Magyar Monarchia integrációját jelentette; nem véletlen, hogy számos magyar politikus és közíró (e kérdésben egy nézeten volt például Tisza István és Ady Endre) nem akart ebből

5 kérni, a lengyelek és a csehek sem rokonszenveztek ezzel a koncepcióval. Ezzel a Közép-Európával szemben mondtak a két világháború között számosan (Bartóktól Szabó Dezsőig) Kelet-Európát. Az én nemzedékem számára viszont elsősorban a Szovjetunió nyugati befolyási övezete volt Közép-Európa, az úgynevezett szocialista vagy csatlós országok. Éppen a szovjet birodalmi logika által terjesztett és a Nyugat által helybenhagyott Kelet-Európával szemben. Ezért tartottuk olyan fontosnak, hogy Milan Kundera 1983-ban Párizsból újraindította a Közép-Európa-diskurzust. Érdemes idézni az ő meghatározását: Mi Közép-Európa? Az Oroszország és Németország közötti kis nemzetek bizonytalan övezete. Hangsúlyozom a két szót: kis nemzeteké, melyeknek veszélyeztetett a léte, eltűnhetnek és tudatában is vannak ennek. Ha érződik is ebből a megfogalmazásból némi romantikus utóíz, egyértelmű az utalás a geopolitikai helyzetre és a kis nemzetek sorsára. Elővillan belőle az önkép tragikus vonása, amelyet sorra-rendre megtalálhatunk térségünkben. Hol is volna akkor ez a térség? Az egyik elhatárolási lehetőség szerint a kontinensnek az az övezete, ahol hellyel-közzel hasonló körülmények között ment végbe a modernizációnak az a fontos összetevője, amelyet nemzetté válásnak nevezünk. Önálló független államiság nélkül kezdődött el ez a folyamat, esetenként a politikai szuverenitás bizonyos hagyományaival, esetenként teljes hiányával, bonyolult rétegzettségű vegyes lakosságú területeken, ahol rendszerint különböző vallásfelekezetekhez (civilizációs hagyományokhoz) tartozó emberek éltek együtt. Ahová kívülről importáruként Nyugatról érkezett a megvalósítandó modern nemzet eszméje. Tehát nagyjából a német nyelvterülettől keletre, az orosztól nyugatra. Nem csupán az egykori Osztrák Magyar Monarchia, hanem a többi lengyel terület és a Balkán is ehhez a térséghez számítható. Az utóbbi két-három évtized európai (főleg angolszász) nacionalizmuskutatásának két fő ága némi egyszerűsítéssel szólván abban különbözik, hogy az egyik (Benedict Anderson, Eric J. Hobsbawm) a nemzetet kizárólag konstrukciónak tartja, ideológusok, nemzetépítők által elképzelt közösségnek, a másik pedig az etnikai eredetben és a hagyományban gyökerezőnek Mi Közép-Európa? Az Oroszország és Németország közötti kis nemzetek bizonytalan övezete. (Anthony D. Smith). Ha elfogadható is az az érvelés, hogy nagy szerepük volt az új típusú közösség megformálásában, identitásának megteremtésében a kitalált hagyományoknak (Hobsbawm), szimbólumoknak, mítoszoknak (ilyen értelemben minden modern nemzet sajátos kulturális jelrendszer), mégis nehezen elképzelhető, hogy úgy születhessen meg egyik pillanatról a másikra egy ilyen közösség, ahogy Zeusz fejéből pattant ki Pallas Athéné. Nem lehet eltekinteni az előzményektől, hiszen fontos szerepe volt a közös származás tudatának, korábbi közösségi identitáshagyományoknak (ilyen volt például a valláshoz, a régióhoz, az uralkodóhoz fűződő lojalitás), és nem utolsósorban létezett a közös nyelvhez való tartozás tudata. Úgy tetszik, az Orosz Birodalmon inneni Közép-Európában ezeknek a tényezőknek fontosabb volt a szerepük, mint Nyugaton. És a nemzetté válási folyamatnak itteni jellegzetességei jelentős mértékben eltértek az orosz birodalmi úttól is, ahol nagy jelentősége volt az impériumhoz és az uralkodóhoz való lojalitásnak, továbbá a pravoszláviának. A felekezeti identitás amúgy a mi térségünkben sem elhanyagolható tényező. A nyugat-európai nemzet par excellence szekuláris közösség, a modern nemzet ott bizonyos értelemben leváltotta a felekezeti identitást. Közép-Európában ez nem így volt. Egyházivallási keretekben is épült az új közösség. A modern lengyel nemzet például elképzelhetetlen a katolikus egyház, a szerb pedig a pravoszláv szerb egyház nélkül. Amiképpen ez sztereotípiákban is megjelenik: Aki lengyel, az katolikus. A nyugati nacionalizmuskutatók előszeretettel beszélnek a nemzetté válás nyugati és keleti útjáról, amazt politikai, emezt pedig etnikai nacionalizmusnak nevezve, némelykor olyan módon sarkítva, hogy ebben a megközelítésben a konstruált nemzeti közösség képével szembeállítják az időtlen, történelem fölötti nemzet elképzelését. A kétpólusú szerkezetben a fejlett és kevésbé fejlett szembeállítása is benne van, az, hogy a nyugat-európai fejlődést mintának és mértéknek tekintik. A birodalmi orosz nacionalizmust pedig figyelmen kívül hagyják. A középeurópai történészek, ha lehet azt mondani, jóval óvatosabbak, és nem föltétlenül ezekben a kétpólusú sémákban (államnemzet kultúrnemzet; objektív, illetőleg szubjektív kritériumokon alapuló nemzetfogalom) 5DISPUTA Főtér

6 6DISPUTA Főtér gondolkodnak, érzékelik a közép-európai út sajátosságait. Miroslav Hroch cseh történész így fogalmaz például: már formulázásával is értelmetlenségre utal ez a kategorikus szembeállítás: vagy örök nemzet, vagy mesterségesen konstruált nemzet. A nemzeti önkép kialakítása Közép-Európában is hasonlóan történt, mint máshol vagy egyéb közösségek esetében. A mi-csoport meghatározásához rendszerint szükség volt olyan ők-csoportra, amelyhez képest vagyunk mi mások. A velünk egy országban kibontakozó nemzeti mozgalmak önmeghatározásában döntő kérdés volt a közös országhoz és a magyarsághoz való viszony. A horvátok, a szlovákok, az erdélyi románok nemzeti önképe a 19. század 30-as éveiben nem kis mértékben a magyarokhoz viszonyítva készült. Ahogy Vladimír Mináč szlovák író 1965-ban született esszéjében olvashatjuk: A magyarok a szlovákok sorsa. Ha ők hódító lovas nomád nép, akkor mi, szlávok békés földművelők vagyunk, akiknek Herder olyan nagy jövőt jósolt. Az attribútumok kiválasztásának mechanizmusában, a vonások megrajzolásában egyébként sok volt a hasonló mozzanat. Általában minden közösség elmondja például magáról, mennyire vendégszerető, nyílt és barátságos. A nemzet ideológusai sok esetben írók számos régi hagyományt, toposzt elevenítettek föl; középkori krónikákhoz fordultak ősöket keresve, jócskán merítettek Ha ők hódító lovas nomád nép, akkor mi, szlávok békés földművelők vagyunk Az igazi haza valójában a nyelv az irodalmi örökségből, hosszabb ideje rögződött előítéleteket írtak bele a közösség nemzetképébe, nemzeti narratívájába. Jóval könnyebb volt a dolga azoknak az ideológusoknak, a lengyeleknek, a cseheknek, a magyaroknak és a horvátoknak, akiknek a nemzete jelentős államiság hagyományára tekinthetett vissza. A középkori állam régi dicsősége a megvalósítandó jövő képét vetítette előre. Uralkodókkal, középkori királyi székvárosokkal, hősökkel. A kollektív emlékezetben hosszú ideje meggyökerezett hagyományról volt szó. Sokkal nehezebb volt azoknak a nemzetépítőknek a dolga, akiknek távoli, homályos múltban kellett örökséget keresniük. A nyugat-európai nemzetté válási folyamatokat szem előtt tartva a 19. század elejére visszatekintve szinte képtelenségnek látszik, hogy olyan, viszonylag csekély számú kulturális közösségek, mint például a szlovénoké és a szlovákoké, melyek csak távoli, meglehetősen ködös múltban kereshették régi dicsőségüket, szintén elindultak a modern nemzetté válás útján. Persze nem szabad elfeledni, hogy térségünkben jóval tovább létezett nyelvi-felekezeti tolerancia, mint Nyugat-Európa nem egy országában. Peter Vodopivec szlovén történész például a bretonok és a szlovénok nemzetté válási lehetőségeit, körülményeit vizsgálva állapította meg, hogy a Habsburg Birodalom több tartományában élő szlovénoknak sokkal kedvezőbb föltételeik voltak nyelvük-kultúrájuk kibontakoztatására, mint a bretonoknak a következetes francia nyelvi homogenizáció közegében. A szláv népek esetében fontos narratíva lehetőségét adta meg a szláv kölcsönösség ideája, melyet egyáltalán nem véletlenül szlovák költők és tudósok (mindenekelőtt Ján Kollár és Pavol Jozef Šafárik) népszerűsítettek, öntöttek irodalmi művek, értékezések formájába. A szlovák nemzetté válás dilemmáit jelzi, hogy ezt német és cseh nyelven tették. A szláv összetartozás gondolata a nagyság képét mutatta egy hatalmas virtuális hazáét, mely alkalmasnak látszott a jelen kicsiségét feledtetni s biztatást adott a jövőre. Nem véletlen, hogy Közép-Európában a nyelvi közösség nemegyszer megteremtendő, csak potenciálisan létező adottsága oly fontos tényező volt a nemzetté válás folyamatában. Az első nemzetépítő nemzedék elsősorban az egységes modern nemzeti nyelv megteremté - sét, kodifikálását tekintette föladatának. Az igazi haza valójában a nyelv visszhangozták térségünkben mindenütt Wilhelm von Humboldt szavait. Ha a saját nemzeti állam megteremtése vágyálomnak tetszett csupán, elérhető reális célnak látszott az új nemzeti nyelvi norma kialakítása. Az 1830-as, 40-es években az új nyelvi standardról folytatott vitákban például csehek, szlovákok, szerbek, horvátok, szlovénok körében fontos politikai következményekkel járó álláspontok kristályosodtak ki. Gondolok a szlovák nyelvi külön út elhatározására vagy a horvátoknál arra, hogy a három horvát irodalmi nyelv közül a što nyelvjárást fogadták el az új irodalmi nyelv alapjának (ez volt a szerb nyelvi normához legközelebb álló változat). E döntések előrevetítették két 20. századi többnemzetiségű állam megszületését és majdani dilemmáit.

7 A nemzetek képei feleseltek egymással Közép-Európában. Egyaránt ott volt a szabadságvágy például a magyarok és a szlovákok nemzeti önképében, azzal a különbséggel, hogy a magyar képen egy bajuszos arcot lehetett látni, a rendi-nemesi szabadságeszmény örökösét, a szlovákon pedig egy csupasz szájú atyafiét, aki jobbágyi mivoltában épp a bajuszos úrral szemben kívánta érvényesíteni szabadságjogait. A nemzetképek anyaga rendkívül szerteágazó területről származhat. Belekerülhet sok minden a népi kultúra elemeitől kezdve a táji-földrajzi sajátosságokon, az illető nemzetre vonatkoztatott külső és belső tulajdonságokon keresztül emlékezetes történelmi eseményekig, jellegzetes termékekig és foglalkozásokig. A szlovákok magyarságképében ott volt az említett bajuszos (nemesi attribútum! A magyarok egyik pejoratív megnevezése szlovákul mindmáig fúzaty, vagyis bajszos) magyar úr. Nekünk a szlovák többnyire parasztember, pásztor, drótos vagy üveges volt, mindenképpen alsóbb társadalmi osztályhoz tartozott, akinek csak szegényes ételekre telik (krumpli, kása). Ez az előítéletlejtő folyamatos, nyugatról keletre egész Európában. Érdemes egy kis körutazást tenni a középeurópai nemzeti sztereotípiák világában, utánaeredni, hogy milyen korábbi előítéletek alakulhattak át, rögzülhettek nemzeti előítéletként. Tipológiai vázlatban kísérlem meg összefoglalni a kölcsönös közép-európai nemzeti előítéletek történelmi-civilizációs hátterét. Az előítéletekben szereplő argumentációs anyag osztályozásával így talán jobban követhető, hogy a valós tapasztalatokon alapuló általánosítások milyen forrásokból táplálkoznak. Előítéletek keletkezéséhez nyilvánvalóan hozzájárulnak civilizációs különbségek, az életforma különbségei, társadalmi tényezők. A nemzeti önkép (autosztereotípia) kollektív önjellemzése a szociálpszichológia szerint a csoport összetartozását hivatott erősíteni és szoros kapcsolatban, kölcsönös meghatározottságban áll a mások által rólunk alkotott képpel (heterosztereotípia). A közép-európai nemzeti előítéletek szintén ilyen kölcsönviszonyban léteznek. Az előítéleteknek alapja lehet az említett civilizációs különbség, továbbá rendi vagy felekezeti másság, településtípusok eltérő jellege (város falu), földrajzi-táji különbség. Mindegyik esetben valamiféle szembenállásként bináris oppozícióban fogalmazódott meg a kölcsönös előítélet. A szembenállás típusai természetesen kapcsolatban vannak egymással, a rendi különbségek által generált előítéleteket megerősítheti a civilizációs vagy felekezeti eltérések tényezője. Erdélyben a magyarok románságképét például a vallási és rendi különbség egyaránt alakította. Közép-Európán is megtaláljuk azt a nyugat-keleti előítélet-lejtőt, amely a keleti szomszédot általában lenézi, kevésbé fejlettnek, némiképp barbárnak tartja. Elsősorban az életmód, a mentalitás különbségéről van szó. Fejlettebb, gazdag és kevésbé fejlett, szegény világ áll szemben egymással. Ez az előítélet-lejtő folyamatos, nyugatról keletre egész Európában. Így tekintenek például a németek a csehekre, a csehek a szlovákokra, a szlovákok pedig az ukránokra. Az európai civilizáció egyik törésvonala mintegy ezer éve a keresztyénség nyugati és keleti változata között húzódik. Évszázadok alatt e határ mindkét oldalán jelentős előítélet-halmaz alakult ki. A bizánci ortodox hagyományok felől nézve ebben a tükörben a nyugati keresztyén elvilágiasodott, hite kiüresedett, materialistává vált. A nyugati szemében a keleti keresztyén pedig bálványimádó, elmaradott, babonákban hisz, egyházának lelkipásztorai műveletlenek s így tovább. A kölcsönös magyar román, szerb magyar vagy lengyel ukrán, lengyel fehérorosz előítéletekben jelentős szerepe van ennek a tényezőnek. A rendi alapú előítéletek közé tartozik a nemes és a paraszt, a polgár és a paraszt, valamint a polgár és a nemes szembenállása. Hosszú századok alatt rögződtek a társadalmi csoportok rendi előítéleteket tartalmazó képei egymásról. A modern nemzetté válás kora alakította át ezeket a társadalmi előítéleteket nemzetivé. A lengyel, a magyar úr, szemben az ukrán, fehérorosz, litván, illetve szlovák, román paraszttal szemben. Ahol a modern nemzeti identitásnak nemesi gyökerei vannak, nemesi réteget találunk a nemzeti mozgalom élvonalában, ott szinte magától értetődő módon formálták meg ehhez képest, ezzel szemben a maguk nemzeti önképét a más nyelvű és kultúrájú jobbágyi-paraszti hátterű nemzetépítők. Mi a kunyhók népe vagyunk, ők a palotáké ez volt a kiindulópontjuk, így azután a szociális igazságot is képviselik. A cseh nemzeti mozgalom önmeghatározásában alapvető mozzanat volt a fejlettebb német világhoz (mind az Osztrák Császársághoz, mind a cseh történelmi tartományok németségé- 7DISPUTA Főtér

8 8DISPUTA Főtér hez) való viszony tisztázása. Népi és kispolgári hagyományokra kívántak támaszkodni, továbbá a Habsburg katolicizmussal szemben a huszitizmusra. Ezen az alapon formálódott a plebejus és demokratikus cseh nemzet képe. Ez az alapjában véve polgári cseh önkép szemben áll a magyar vagy lengyel nemesi hátterű önképpel, hiszen a szabadság központi értéke mást jelentett a csehek, illetőleg a lengyelek és magyarok értelmezésében. A csehek maguknak kisajátított demokratizmusa és pragmatizmusa felől nézve a magyarok és a lengyelek a feudális világhoz tartoznak. A századi forradalmakat, szabadságharcokat hajlamosak voltak irreális vállalkozásnak minősíteni. A cseh polgári előítélet tükrében a magyarok és lengyelek meggondolatlanok és könynyelműek, akikre egy fejlettebb világ szemüvegén keresztül néztek. Magyar és lengyel szemmel viszont a csehek megalkuvók, kicsinyesek, álnokok, hajlamosak a mindenkori hatalmat kiszolgálni. Az úriember előítéletei ezek a polgárról. A városi polgár a falusi parasztban korlátolt embert lát, aki makacsul ragaszkodik szokásaihoz, ellensége a változásoknak, a fejlődés elvének. Tanítani kell, föl kell világosítani. A paraszt bizalmatlanul tekint a városra, ahol minden idegen számára, kiszámíthatatlan veszedelmeket hozó. Ezek a sok civilizációban meglévő ősi előítéletek Közép-Európában többek között németek és csehek, csehek és szlovákok vagy németek és magyarok egymásról alkotott képeiben etnicizálódtak. A magyar nemzeti önképben a tipikus magyar táj (jelentős mértékben Petőfi hatására) az Alföld lett. A szlovák nemzetépítők magától értetődően a Felföldet tartották hazájuknak, és a Tátrát választották nemzetük földrajzi jelképének, ebben szintén benne van a magyarokhoz képest történő önmeghatározás mozzanata. Így jelenik meg a szlovák politikusok, közírók érvelésében a gazdag magyar Alföld és a szegény szlovák Felföld különbsége. Összetett, színes mozaikot alkotnak a közép-európai nemzetképek, az önképek és a velük szembeállított képek másokról. A kölcsönös előítéletek bizonyos fokig elkerülhetetlenek voltak a nemzetté válás útján. Hamis az a gondolkozás, amely azt reméli, hogy fölvilágosult korunkban az Európai Unióban vagy a globalizált világban egyszer s mindenkorra eltüntethetők. Hiszen ezeket a nemzetképeket a nemzeti csak azzal lehet számolni, hogy a jelenlegi Közép-Európában az érdekellentétek valamiképpen kiegyenlíthetők kultúra öröksége közvetíti, elsajátításukkal leszünk nemzeti közösségünk részévé. Igazából csak azzal lehet számolni, hogy a jelenlegi Közép-Európában az érdekellentétek valamiképpen kiegyenlíthetők, hogy kölcsönösen megismervén a múltban megformált nemzetképeket és előítéleteket, egymás mellé téve őket egyértelművé válik jellegük viszonylagossága. Bármilyen szívósak az előítéletek, nem örökéletűek. Kedvező körülmények, jelentős új tapasztalatok gyöngíthetik, megváltoztathatják őket. Negatív és pozitív irányban is. A régebbi szlovák hagyomány például a magyarokat a közös hazában testvérnek tekintette. A szlovák szólások, közmondások 1897-ben kiadott kötetében azt olvashatjuk: A magyar testvér, a német sógor A magyar ellenségképet lényegében a nemzeti mozgalom építette föl a 19. században, de elterjesztése csak az első csehszlovák államban kezdődött, évtizedeknek kellett elmúlniuk, míg sikerült rögzíteni a negatív képet, aminek a hatását gyöngítette az együttélés és a magyar nyelv ismerete. Magyarországon a közvélekedés a 19. század végétől meglehetősen kedvezőtlen képet formált a csehekről; az első, majd a második világháború után ez a kép még negatívabbá vált. Ezek az előítéletek főleg 1968 után kezdtek jelentősen változni. Egyre inkább a közös sors mozzanata lett a meghatározó, s természetesen hozzájárult a pozitív cseh kép kialakulásához főleg az értelmiség köreiben a cseh irodalom és filmművészet. A 19. század közepétől a horvát nemzeti mozgalom fősodra átfogalmazta a horvátok hagyományos képét a magyarokról, melynek hosszú időn keresztül a közös államiság, az egymásrautaltság volt az alapja. Az illirizmus fölfogásában Magyarország fenyegetést jelentett, az erőszakos magyarosítás szándékát, Horvátország önállóságát korlátozni szándékozó törekvéseket ban és 1903-ban magyarellenes tüntetésekre került sor Zágrábban, magyar zászlót égettek. Amikor 1990-ben Horvátország kiválik a második jugoszláv állam kötelékéből, és a drámai háborús helyzetben Magyarországtól többrendbeli segítség érkezik, a horvát közvélemény újra fölfedezi Magyarországot, a közös tradíciókat. A magyarokkal kapcsolatos előítéletek 180 fokos fordulatot vettek. Immár a legjobb szomszéd: Magyarország. És ez szintén hozzátartozik nemzeti önképünkhöz.

9 Ez a mondat a Páneurópa-mozgalom megalapítójának, R. N. Coudenhove-Kalerginek a lányától származik, s egy olyan régió hétköznapi jellegzetességeit foglalja össze, melynek létezéséről, tartalmáról és lényegéről újra és újra viták indulnak. Közép-Európán kívül nincs még egy földrajzi eredetű fogalom, melyhez ennyire eltérő tartalmak társulnának a közbeszédben és különböző tudományágakban. Ez nem is meglepő; az egyes diszciplínák más és más módon határozzák meg a régiókat, az emberek pedig a maguk módján viszonyulnak megélt történelmük, mindennapjaik színteréhez. A tudomány megosztottságát bizonyítja az a könyvtárnyi vitaanyag és koncepcióhalmaz, amelyet az alig kétszáz éves Közép-Európa-fogalom máig kitermelt. A régióvita abból ered, hogy Skandináviától Görögországig egy etnikailag, vallásilag, kulturálisan rendkívül sokszínű sáv húzódik, amelynek politikai határai a nagyhatalmi változások, átrendeződések miatt többnyire cseppfolyósak voltak. Ez szükségképpen a térség kis népeinek állandó identitáskeresését idézte elő. Közép-Európa meghatározásához a földrajztudomány nyújthatna egzakt kiindulási alapot. Csakhogy a geográfiai szakirodalomban az elmúlt évtizedekben is több mint egy tucat különböző Közép-Európa-meghatározást használtak. Az Ibériai-félszigettől az Urálig változatos földrajzi határok között értelmezték a területet. Ez nem is meglepő, hiszen egy régió meghatározása során a természeti-földrajzi adottságok mellett figyelembe kell venni a néprajzi, kultúrföldrajzi ezen belül vallásföldrajzi, a történelmi, politikai szempontokat is. A társadalomtudományok területén még szembeötlőbb a bizonytalanság. Ebben szerepet játszik a régióra jellemző, a történelmi fogalmak, jelenségek iránt mutatkozó nemzeti, vallási, lelki, mentalitásbeli érzékenység. Ez az oka Közép-Európa: ez barokk templomok, kávéházak, almásrétes és fröccs, Közép-Európa: ez barokk templomok és zsinagógák, Közép-Európa: ez Prága és Trieszt, Innsbruck és Lemberg. Közép-Európán kívül nincs még egy földrajzi eredetű fogalom, melyhez ennyire eltérő tartalmak társulnának (Barbara Coudenhove-Kalergi) annak is, hogy térségünkben számos tudományos, szakmai vitát a közvéleményen túl a politika is nagy érdeklődéssel, olykor érzelmileg túlfűtötten figyel. A 18. századot megelőzően Európát északi és déli térfelekre osztották fel. Az 1800-as évek elején Oroszország még mint Észak kolosszusa, a cárok pedig mint Észak csillagai szerepeltek a tudományos és politikai művekben. Az as évektől kezdve azonban a Kelet Nyugat-szemlélet kezdett teret nyerni. Ezzel párhuzamosan Kelet-Európa és Oroszország fogalma egyre inkább összekapcsolódott. Friedrich Wilhelm von Reden as, az európai nagyhatalmakat bemutató Vergleichende Kultur-Statisktik der Gebietsund Bevölkerungverhältnisse der Gross-Staaten Europas [Európa nagy államai területi és népesedési viszonylatai nak összehasonlító kultúrstatisztikája] című műve szerint például Oroszország európai része egyenlő Kelet-Európával. Ez a felfogás a krími háború után vált széles körben ismertté és elfogadottá. Európának a kelet nyugati tagoltságban való megközelítése alkotta meg Közép- Európa fogalmát. A 19. század első felében Európa közepeként anélkül, hogy konkrét Közép-Európa megjelölést al kalmaztak volna elsősorban Németországot ér tették. Ez jelenik meg Herder, Zeune, Friedrich List és mások írásaiban. A Közép-Európa elnevezés a berlini kongresszust (1878) követően kezdett teret nyerni. Ezt követően előbb a földrajztudományban, majd a történeti irodalomban s a formálódó geopolitikában is elfogadott terminussá vált. Első értelmezési kísérleteit a földrajztudósok adták. Carl Ritter 1862-es földrajzkönyvében a Rajnától a Volgáig terjedő területet érti rajta, Alfred Kirchhoff 1887-es munkájában már kisebb egységet Németországot a Monarchiával és a Benelux államokkal, Josef Partsch 1904-ben leírt Közép-Euró- Pallai László térben és Közép-Európa időben 9DISPUTA Főtér

10 DISPUTA Főtér 10 pája pedig Oroszország, a hanyatló Török Birodalom és Nyugat-Európa közti térséget jelöli; ez magában foglalja az időközben függetlenné vált balkáni államokat is. A Közép-Európa-fogalom térnyerésével egyértelművé vált, hogy bármilyen megközelítésről is legyen szó, az elválaszthatatlan Németországtól. Közép-Európa lassan kezdett politikai terminussá válni; az osztrák Hassinger 1923-ban már tagadta, hogy földrajzi fogalomként bármilyen formában is meghatározható lenne. A századforduló gyökeres változásokat hozott a gazdaságban és a társadalomban egyaránt. A második ipari forradalom következtében Anglia és Franciaország elveszítette korábbi gazdasági pozícióját, Németország lett Európa első számú ipari hatalma. A világban pedig megindult a tengerentúli területek elsősorban az Egyesült Államok térnyerése. Részben ezt magyarázta az a felfogás, mely szerint a gazdasági folyamatok a fejlettség magasabb szintjén a nagy térrel, hátországgal (Hinterlanddal) felruházott hatalmaknak kedveznek. Ez motiválta a német gyarmatszerzési ambíciókat is. Ezek hamarosan tudományos magyarázatot is kaptak. Friedrich Ratzel 1897-es nagytér -elmélete nem pusztán a térszemléletben, a geopolitikában hozott új látásmódot, hanem évtizedekre befolyásolta a német nagyhatalmi törekvések elméleti hátterét is. A századfordulótól kezdve Közép-Európa, azaz Mitteleuropa egyre inkább a németek közép- és délkelet-európai terveit jelentette, a nyugati közvélemény pedig az európai hatalmi egyensúlyt veszélyeztető törekvést értett rajta. Ezzel megindult Mitteleuropa fogalmának kompromittálódása, ami a hitleri időszakban vált teljessé. Még az első világháború előtt meglapították a Deutsche Gesellschaft zum Studium Osteuropas [Német társaság Kelet-Európa tanulmányozására] nevű szervezetet, melynek folyóirata az Osteuropa nevet viselte. Ebben az orgánumban vált bevett fogalommá az utódállamokat azaz a német, olasz nyelvhatártól keletre, az orosz, ukrán, belorusztól pedig nyugatra eső területeket jelölő Ostmitteleuropa, azaz Kelet-Közép-Európa kifejezés. Időközben a német földrajztudósok egy új kifejezést, a Zwischeneuropát is megalkották, amelyet Köztes- (ritkábban Középső-) Európának szoktak fordítani. Ezt Friedrich Naumann egy évvel korábbi koncepcióját továbbgondolva először Albrecht Penck használta 1916-ban, majd a két világháború között Giselher Wirsing körül kibontakozó Die Tat [A tett] kör. Az első világháború során számos koncepció a Németország vezette Mitteleuropa megteremtését tűzte ki háborús célnak. Köztük hatásában, utóéletében a legjelentősebb Friedrich Naumann 1915-ös Mitteleuropa című műve. Naumann és több kortársa Hans Mühlestein, Hermann J. Losch, Hugo Hassinger és mások számára Mitteleuropa a német külpolitikának az a programja, amely a Franciaországtól Oroszországig terjedő térséget kívánta megszervezni. A liberális szemléletű Naumann mellett mások is azonosultak a Mitteleuropa-gondolattal, gyakran gyökeresen más célkitűzésekkel. Az első világháborúban Mitteleuropa megteremtése hivatalos háborús céllá vált tavaszán úgy tűnt, hogy ez az elképzelés valósággá vált: Németország, rövid időre ugyan, mind gazdaságilag, mind politikailag, uralni tudta a térséget. Ez igencsak aggasztotta a nyugati hatalmakat; leginkább a németeknek az az elképzelése, mely vámuniót képzelt el a Monarchiával. Ez a törekvés a Monarchia megítélését végleg negatív irányba vitte el, ami jelentős mértékben hozzájárult bukásához. Az első világháború kimenetele nem pusztán Németország vereségét, azaz a német Mitteleuropa-törekvések bukását jelentette; gyökeres változást hozott Közép- Európában is. Míg korábban a térség etnikailag, vallásilag sokszínű s a gazdasági és társadalmi fejlettség különböző szintjein álló népei birodalmi keretek között éltek, most több utódállam osztozott a Németország és Oroszország közötti területen. A nemzeti önállóságukat megindult csak most el- vagy viszszanyerő népek számára Mitteleuropa fogalmának kompromittálódása, ami a hitleri idő- elemi kényszerré vált az az új életfeltételek között szakban vált teljessé. önmeghatározás, az identitáskeresés. Ez motiválta a két világháború között a régió csaknem minden államára jellemző vitákat Európában elfoglalt helyükről, történelmi feladataikról, nemzeti jellemükről. A Közép-Európa megjelölést érthető politikai indokok miatt kerülték. Számos új államnak kellett szembenéznie azzal a dilemmával, hogy nem tud történelmi előzményeket felmutatni (például Csehszlovákia, Jugoszlávia). A régióvita egyik elindítója a neves lengyel történész, Oscar Halecki volt, aki as brüsszeli előadásában Oroszországot és az orosz fejlődést nem tekintette Európa részének, azaz Kelet-Európa fogalmán a nem orosz területeket értette. Halecki provokatívnak

11 Amíg a Monarchia fennállt, Magyarország helye egyértelmű volt Európában. is mondható megállapításai termékeny talajra hullottak; mind az utódállamokban, mind Nyugat-Európában élénk vita bontakozott ki Kelet-Európa mibenlétéről, történelmi fejlődéséről, lehetséges alrégióiról. Oroszországnak Kelet-Európából való kirekesztése a két világháború között általánossá vált a lengyel és a cseh történetszemléletben, s ezt számos nyugati történész is magáévá tette. Hasonló tendencia figyelhető meg Magyarországon is. Amíg a Monarchia fennállt, Magyarország helye egyértelmű volt Európában. Trianon következtében azonban új feltételek, életkörülmények közé került, s ez sok olyan kérdés megválaszolását kényszerítette ki, melyekkel korábban kevésbé foglalkozott a magyar szellemi élet. Helyünket, történelmi utunkat, nemzeti karakterünket keresve általánossá vált az a szemlélet, hogy Magyarország egy olyan Kelet-Európa része, melybe Oroszország nem tartozik bele. Ezt képviselte többek között Szabó Dezső, Németh László, Bibó István elismerve Kelet- Európának mint régiónak a heterogenitását. Hozzájuk hasonlóan sem Teleki Pál, sem a korszak másik kiemelkedő földrajztudósa, Cholnoky Jenő nem használta Közép-Európa fogalmát, mivel tudományos érvekkel nem találták alátámaszthatónak létét önálló régióként. Ők, ismert kultúrpolitikai megfontolásokból, Magyarországot Nyugat-Európa legkeletibb részeként írták le. A harmincas évek elejétől kezdve még Hitler hatalomra jutása előtt a német külpolitika egyre határozottabban fogalmazta meg a revízió gondolatát, amit külgazdasági eszközökkel Közép- és Délkelet-Európában látott először megvalósíthatónak. A régió iránti német ambíciók felerősödését mutatja, hogy a Mitteleuropa-fogalom reneszánszát élte a német gondolkodásban. A német hegemónia és világuralmi törekvések történeti, eszmei alapozását látták benne. Ez a szemlélet Hitler időszakában teljesedett ki. Hosszú időre ismét súlyosan kompromittálódott Mitteleuropa ; bár magyar fordítása kevésbé hordoz politikai felhangokat, a német kifejezés évtizedekre egyet jelentett a német faji alapú nagyhatalmi célokkal. Karl Haushofer, aki tudományos érvekkel próbálta alátámasztani a német területi igényeket, 1930-ban kijelentette: Mitteleuropa a politikai hatalom jegyében fogant és a politikai szempontok szerint tetszőlegesen határozható meg. A harmincas évek közepétől kezdődő időszak a régió kis népei számára a külpolitikai mozgástér zsugorodását s a kisállamiság alkonyát jelentette. Közép-Európa ismét a bizonytalan jövő állapotába került. Ez serkentette a szellemi élet jeles képviselőit Magyarországon például Németh Lászlót, Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Pethő Sándort a régió történelmi hivatásának újraértelmezésére. Közép-Európa, a középeurópaiság ismét pozitív értelmet nyert az összetartozás-tudat, a tejtestvériség által. Németh László 1940 szeptemberében írta: Akár dunai, dunakárpáti, közép-európai, kelet-közép-európai vagy kelet-európai népeknek tituláltuk magunkat szent összevisszaságban, abban megegyeztünk, hogy annak, ami összeköt, erősebbnek kellene lennie, mint ami elválaszt. Ebből kiindulva számos olyan intézet és folyóirat szerveződött, melyek az Annales-iskola kutatási módszereit alkalmasnak látták a Duna-táji népek összehasonlító történetének megismerésére elején a Magyar Történelmi Társulaton belül Kosáry Domokos kezdeményezésére Kárpát- Európa Kör szerveződött decemberében megalakult a Teleki Intézet, 1943-ban pedig elindult a Revue d Histoire Comparée című folyóirat, mely az összehasonlító történetkutatás eredményeit volt hivatott közzétenni. A második világháború után Közép-Európa nemcsak Németország veresége miatt merült feledésbe, hanem azért is, mert Európa kettéosztottsága, a bipoláris világrend, a tömbökben való gondolkodás a Szovjetuniót és a szocialista országokat egységes gazdasági, társadalmi, politikai régióvá (Ostblock) formálta. A régiónkat megszervezni törekvő nagyhatalmi elképzelések között a legteljesebb egységesítés kétségtelenül a Szovjetunió közreműködésével ment végbe. Nyugati elemzők körében is megfogalmazódott, hogy Közép-Európa a létező szocializmus viszonyai közepette pusztán meteorológiai fogalommá degradálódott. Nyugat-Európában a 70-es évek elejétől kezdve, az enyhülési folyamat légkörében egyre inkább meghonosodott az a szemlélet, hogy a kelet-európai szocialista országokat nemhogy nem lehet egy közös történeti régióba beleerőltetni, de markáns különbségek fedezhetőek fel a szovjet és a szovjet típusú társadalmak között is. A nyugati történeti irodalom is kezdte levetkőzni azt a zavarát, mely még a hidegháború időszakában alakult ki. Közép-Európa fogalmát a tudományos életbe a neves Kelet-Európaszakértő, Hugh Seton-Watson hozta vissza DISPUTA Főtér 11

12 DISPUTA Főtér 12 Amit földrajzi, politikai fogalmakkal nem lehetett egyértelművé tenni, az a művészetek és a kultúra számára evidenciának számított ben. A fogalomhasználattal szembeni zavarodottságot és bizonytalanságot azonban ekkor még nem sikerült leküzdeni. Közép-Európának ez a sokarcúsága a 80-as évek vitáiban vált egyértelművé. A vasfüggöny keleti oldalán az 50-es, 60-as évek történészeinek még olyan Kelet-Európa-fogalmat kellett kialakítaniuk, amely történeti egységével is igazolja és szükségszerűvé teszi az 1945 utáni politikai változásokat. Ez is hozzájárult a történettudomány torzulásaihoz, melyeket az egyes szocialista országok eltérő időben tudtak kiküszöbölni. Magyarországon ez már a 60- as évek elején megkezdődött; ezt számos olyan történeti kérdés felvetése és megvitatása igazolja, melyek a magyar és közép-európai történelem lényegi problémáit érintik. Ezek sorába tartozik az európai fejlődés regionális különbségeinek bemutatása vagy a magyar és a szomszéd népek történelmének európai összefüggésekben való értelmezése. Közép- és Kelet-Európa mibenlétéről, a kelet-európai feudalizmus és kapitalizmus jellegzetességeiről a 70-es évek második felétől termékeny vita bontakozott ki. Hogy mennyire nem sikerült egységes fogalomhasználatot kialakítani sem a közbeszédben, sem a tudományos nyelvben, azt az is mutatja, hogy egyesek számára Közép-Kelet-Európa, illetve Kelet-Közép-Európa máig eltérő régiókat jelöl, míg mások a különböző megnevezések mögött lényegében ugyanazt a területet értik. Ez a tisztázatlanság, fogalmi sokféleség hasonló változatosságot eredményezett a politika és a mindennapok nyelvében is. Párhuzamosan létezett a német gyökerű Kelet-Közép-Európa (Ostmitteleuropa) kifejezés az eléggé bizonytalan Közép-Kelet-, illetve Délkelet-Európa megjelöléssel. A Közép-Európa-fogalom képlékenységét épp az a Hanák Péter fogalmazta meg, aki a nyolcvanas évek elején egyike volt a Közép-Európa mellett legaktívabban érvelőknek. Szerinte egy letűnt vagy sohasem volt régióban élünk, és semmilyen más régióról sem vitázunk annyit, mint erről a letűnt vagy sohasem volt Közép-Európáról. A különböző tudományágak, művészetek az önmeghatározás jegyében fogalmazták meg a maguk Közép-Európáját. Nem véletlen, hogy a régió létezése mellett ők álltak ki a leghatározottabban. Amit földrajzi, politikai fogalmakkal nem lehetett egyértelművé tenni, az a művészetek és a kultúra számára evidenciának számított. Fried István szerint Kelet-Közép-Európa nem merev és nem zárt történeti, művelődéstörténeti és [ ] irodalomtörténeti kategória, hanem olyan többszörös változáson átment régió, amely az irodalmi és művelődési aranykorokban látványosan, máskor kevésbé látványosan reprezentált egy bizonyos kulturális, irodalmi helyzetet vagy állapotot, létrejönni segített egy bizonyos költői-írói-tudósi magatartást, s ezzel meghatározta bizonyos típusú irodalmak együttes elhelyezkedését a nagy európai, európai nyelvű kultúrák között. Közép- Európa sokak számára egy sajátos hangulat, életérzés, stílus kifejeződési formája lett. Hanák Péter kiemelt szerepet szánt a régión belüli kulturális, mentalitásbeli hasonlóságoknak, egyezéseknek, a mindennapok máig továbbélő hagyományainak; erre utal Barbara Coudenhove-Kalergi mottója is. Szűcs Jenőnek a 80-as évek elején megjelent, Európa három történeti régiójáról szóló esszéje nem pusztán a magyar történettudomány meghatározó alkotása amelyet Európa csaknem minden nagyobb nyelvére lefordítottak, hanem azt is kimondja, hogy Európa háború utáni kettéhasítása történetileg idegen. A nyolcvanas évek közepétől a Közép- Európa-vita nemcsak új lendületet, hanem új értelmet is kapott. Az elsősorban értelmiségi csoportok körében kibontakozó ellenzéki mozgalmak számára Közép-Európa alkalmas volt arra, hogy kifejezzék szellemiségüket, politikai értékrendjüket. Közép- Európa egyre inkább pozitív értelmet nyert. Ebben a folyamatban Milan Kundera, Konrád György, Václav Havel, Adam Michnik, Czesław Milosz irodalmi, publicisztikai tevékenysége a legjelentősebb. A közép-európaiság hangsúlyozása tagadása volt Európa kettészakításának, s a gondolkodásbeli, lelki felszabadulásnak, identitáskeresésnek, új önismeretnek lehetett sajátos formája. Kundera szerint Közép-Európa lét és sors, olyan egység, melynek határai képzeletbeliek. Közép-Európa ezen imaginárius jellegének egyszerre volt művelődéstörténeti tartalma s politikai küldetése. Kunderának és kortársainak hatására a közös identitáskeresés és a kulturális örökség régióformáló erővé vált. Közép-Európa újrafelfedezése magában hordozta a demokratizálásnak, a jaltai rendezés meghaladásának az igényét. Közép-Európa híveinek szembe kellett nézniük azzal a negatív örökséggel, amelyet a

13 német világuralmi törekvések Közép-Európa Mitteleuropa fogalma kapcsán jelentettek. Közép-Európa oly gyakran emlegetett felfedezése így Mitteleuropa megtisztulási igényét is jelentette. Mivel sokan az egykori Közép-Európa megtestesülését a Monarchiában vélték felfedezni, a közvéleményben is nosztalgia alakult ki iránta. Megítélése is gyökeresen megváltozott. Kutatásának korábban a nemzetiségi politika, intézménytörténet, politikatörténet volt a kulcsterülete. Most előtérbe kerültek a művelődéstörténeti szempontok, s az a látásmód, hogy a Monarchia az integráció egyfajta történeti előképe volt. Közép-Európa fokozatosan bekerült a nemzetközi politika fogalomtárába. A nyolcvanas évek közepétől megnőtt a nyugatnémet külpolitika érdeklődése a középeurópai régió iránt; ezt nemcsak a gazdasági kapcsolatok erősödése motiválta. A német politikusok olyan korábbi fogalmakat eleveníttetek fel, mint Zentraleuropa, Mitteleuropa. Peter Glotz szociáldemokrata szerint, aki markáns szerepet játszott ebben a folyamatban, Vissza kell kapnunk Közép-Európát, először mint fogalmat, azután mint realitást. Az egykori közép-európai szocialista országok mellett az osztrák szellemi élet és politikai közvélemény is nagy érdeklődéssel kísérte a Közép-Európa körül kibontakozó polémiát. Ez összefüggött az osztrák identitáskeresés új kérdéseivel, Ausztria Európában, illetve a tágan értelmezett régiójában való helykeresésével. A legaktívabb szervezői és publikációs tevékenységet a néppárti Erhard Busek egykori alkancellár fejtette ki. A vita tanulságát és funkcióját abban látta, hogy a közép-európaiságra való ráébredésnek többet kell jelentenie, mint azt a gondolatot, hogy vannak hagyományaink. Hanák Péter 1992-ben Közép-Európa lényegét úgy foglalta össze, hogy Közép-Európa [ ] ma nem realitás, de nem is utópia, hanem alternatíva. Ez azon alapult, hogy a rendszerváltozások után számos regionális integrációs törekvés indult meg a posztszocialista országok körében. A történeti érvek itt is előbukkantak. Ez leginkább az úgynevezett visegrádi gondolatban figyelhető meg. Emellett számos regionális és határmenti együttműködésre is történt kísérlet. Közülük több azonban nem tudott továbblépni a formalitáson, a diplomáciai külsőségeken. Ez nem is meglepő: a posztszocialista országok csaknem mindegyike az európai integrációban képzelte Közép-Európa politikai fogalomként való értelmezése lekerült a napirendről. el jövőjét. A 90-es években úgy tűnt, hogy erre Magyarország, Csehország és Lengyelország a legesélyesebb. A 2004-ben megvalósult az Európai Unió fejlődésében eddig legnagyobb bővülés a 90-es évek közepén még elképzelhetetlennek tűnt. Bár ma már nem időszerű, joggal vethető fel, vajon a csatlakozó országoknak regionális összefogással nagyobb érdekérvényesítő képességük lett volna-e a csatlakozási tárgyalások során. Tudjuk, egy új típusú összefogással kialakított Közép-Európa megteremtésének számos akadálya volt. Nem pusztán az öröklött történeti gyanakvások, vélt és valós sérelmek, hanem a közös szocialista korszak öröksége is: tőkeszegénység, a versenyképesség hiánya, az infrastruktúra elégtelensége stb. Az egykori poszt szo ci alista országok külön-külön lettek az Európai Unió tagjai. Közép-Európa politikai fogalomként való értelmezése lekerült a napirendről. Régióként való megközelítései historiográfiai értékként élnek tovább a tudományos kutatásban. Közép-Európából azok a kulturális, művészeti hagyományok és értékek s a mindennapok azon szokásai és külsőségei maradtak meg, melyekre a mottó is utal. Ezek tekintetében él tovább Közép-Európa mint régió. Irodalom Ágh Attila: Közép-Európa felfedezése. Tiszatáj, 1988/11., Bán D. András (szerk.): A híd túlsó oldalán. Tanulmányok Kelet-Közép-Európáról. Bp., Beluszky Pál: Közép-Európa Merre vagy? Földrajzi Közlemények, 1995/ Bojtár Endre: Kelet-Európa vagy Közép-Európa? Bp., Busek, Erhard: Az elképzelt Közép-Európa. Bp., Fried István: Kelet- és Közép-Európa között. Bp., Gunst Péter: Kelet-Európa gazdasági-társadalmi fejlődésének néhány kérdése. Valóság, 1974/2., Hanák Péter: Közép-Európa keresi önmagát. Liget, 1988/1., Hanák Péter: Közép-Európa: az imaginárius régió. Liget, 1989/3., Közép-Európa Eszmék és realitások. Világosság, 1989/8 9., Niederhauser Emil: A kelet-európai fejlődés egysége és különbözősége. Magyar Tudomány, 1988/9., Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam Kelet- Közép- és Délkelet-Európában a 19. és 20. században. Bp., Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Bp., DISPUTA Főtér 13

14 DISPUTA Főtér 14 Gadó János Közép-Európa zsidósága A közép-európai zsidóságról szólva legkézenfekvőbbnek az látszik, ha a boldog emlékű K. u. K monarchia egykori területeire figyelünk. Ebben a régióban ma csupán Magyarországon él számottevő tízezres nagyságrendű zsidó közösség, az is gyakorlatilag egyetlen városban: Budapesten. Ám 1918-ig a cári Oroszország után a Monarchia adott otthont a világ második legnagyobb zsidó közösségének, mintegy 2,5 millió embernek. A közösség szót jobb híján használom: a Monarchia országainak zsidósága nem szerveződött semmiféle egységes rendszerbe és nem is volt ilyen tudata. Bécs kozmopolita, nemzetek feletti zsidósága, a magyar progresszióhoz aszszimilálódó, nemzeti érzelmű pesti zsidók, az ortodox pozsonyi közösség, a szocialista jiddis kultúrájú krakkói vagy lembergi (ma: Lviv, Ukrajna) zsidók mind a maguk öntörvényű világában éltek. Hogy a boldog békeidők korának részesei voltak, azt csak a Monarchia széthullása után fogalmazták meg és sírták vissza. A Monarchia belső nyitottsága és liberális szelleme kedvezett a vállalkozó szellemű zsidóságnak, amely sokat profitált az egységes, ötvenmilliós piac létéből. A zsidóság egyben a monarchia legmobilabb nemzete volt (noha hivatalosan vallásnak tekintették). Nagy tömegei vándoroltak keletről nyugatra, s a földrajzi értelemben vett vándorlás általában akkulturációt és társadalmi felemelkedést is jelentett. A Monarchia bukásának a zsidók nagy vesztesei voltak. Gazdasági pozícióik megrendültek a liberális korszak elmúltával, a frusztrált nacionalizmustól fűtött új nemzetállamokban a félhivatalos ideológiává vált antiszemitizmus évtizedei következtek de hogy azután mi vár rájuk, azt nem sejthették. Az Osztrák Magyar Monarchia politikai-földrajzi értelemben tehát Közép-Európa jelentősége a zsidó történelemben egyedülálló. Létezése pontosan egybeesett a zsidó emancipáció és az aranykor időszakával. Az itt élő zsidóság páratlan virágzása, majd szörnyű katasztrófája (a hajdani Történelmi impressziók Hogy a boldog békeidők korának részesei voltak, azt csak a Monarchia széthullása után fogalmazták meg és sírták vissza. Lengyelország területei mellett) sehol nem öltött olyan szélsőséges méreteket, mint éppen itt. Zsidó szemmel nézve ma ez a földkerekség történelmileg legterheltebb régiója. A nácik és helyi cinkosaik munkáját a kommunisták fejezték be: az 1945 után rövid ideig táplált illúziók hamar eltűntek, és a túlélő maradékot gyakorlatilag minden országból eltakarították Magyarország volt az egyetlen kivétel. A zsidóság létét a kommunisták nem tudták helyretenni. Nem fért bele sem a nemzetiség, sem a vallás kategóriába. Kiemelkedő szerepe a kapitalizmus és a szocializmus építésében egyaránt feldolgozhatatlan volt. Áldozat nem lehetett ott, ahol hivatalból csak az elnyomott osztályok voltak az áldozatok, a Holokausztot tehát szinte a tagadással felérő hallgatás övezte. Annál is inkább, mert az elnyomott osztályok kínos közreműködése a náci népirtásban szintén szétfeszítette a kommunista világkép kereteit. Mindehhez ott volt Izrael, amely iránt a helyi zsidók (amíg tehették) nyíltan kimutatták rokonszenvüket. Ez persze a paranoiás kommunista vezetők súlyos bizalmatlanságát váltotta ki a zsidók nyilván ötödik hadoszlopként működnek. Az amerikai zsidókról, az imperializmus e szekértolóiról nem is beszélve akiknek adományait persze beengedték, tekintettel a dollárszűkére. Attól a közösségtől, amelyik ennyi zűrzavart okoz, a hatalom jobbnak látta megszabadulni. Az egyszerű nép sem hullatott utánuk krokodilkönnyeket. Már a náci megszállás vége után sem igazán örültek a visszatérő maradéknak ha már olyan szépen eldeportálták őket és itt maradt a lakásuk, benne a sok holmival. Talán csak nem kell visszaadni? Még nekik áll feljebb! Talán mi nem szenvedtünk? S a túlélő zsidóság iránti resszentiment zavargásokban, nem egyszer pogromokban jutott kifejezésre (Kunmadaras, Kielce). Hát még amikor a túlélő maradék fiatalabbjai közül sokan lelkes kommunisták lettek! A sztálini korszak gyötrelmeiért

15 aztán lehetett őket utálni legalább neve volt a gyereknek. Akik körül ennyi a zűrzavar, azok menjenek isten hírével. Így a szovjet csatlósországok különböző módokon túladtak a maradék zsidókon re csak Budapesten maradt számottevő közösség. Maguk a zsidók sem vágytak többé szülőföldjükön maradni. A hagyományos zsidóság gazdag intézményrendszerét a kommunista állam fölszámolta, s a tradicionális életforma amúgy is lehetetlenné vált, hiszen a szombat munkanap volt és mindenki állami alkalmazott. A zsidók egy részét rövid ideig éltette a hit, hogy a kommunista állam egyszer s mindenkorra véget vet az antiszemitizmusnak, az asszimiláció útjai nyitva állnak, s ők végre felolvadhatnak az egyetemes emberiségben. Ám az antiszemita kampányok (Csehszlovákia: 1951; Lengyelország: 1968) hamarosan kiábrándították őket. A létező szocializmus amúgy is elvesztette vonzerejét. Így, amikor alkalom adódott, elhagyták őket nem kívánó óhazájukat után szerény reneszánsz kezdődött: ahol írmagja maradt a közösségnek, ott visszakaptak néhány ingatlant, s azzal gazdálkodva próbálják eltartani magukat. Ismét részei lettek a közéletnek, az egyházakkal folytatott megbeszéléseken az államfő a püspökök mellett a zsidóság képviselőit is tisztelettel fogadja. A sokat emlegetett, mások által megkérdőjelezett zsidó reneszánsz ma elsősorban az intézményrendszer feléledését jelenti. Ismét működik a zsinagóga (ha nem rombolták le vagy vették/adták el), egykét nagyobb városban van rabbi többnyire amerikai vagy izraeli, hiszen a helyi utánpótlás megszűnt. A vallási élet feléledésében döntő súlya van a nyugati segítségnek: amerikai származású a lengyel és az ukrán főrabbi. A fővárosban óvoda, iskola, kulturális egyesület működik. Föléledtek az 1989-ig szigorúan tiltott kapcsolatok a zsidó világgal: a fiatalok úgy utaznak Londonba, New Yorkba vagy Jeruzsálembe, ahogy szüleik a Balatonra. És persze lehet beszélni a Holokausztról, ami nélkül ezen a tájon hiteles zsidó élet többé már nem létezhet és ami a többségi társadalommal való kapcsolatok legsúlyosabb próbatétele. Aki ma részt vesz a szovjet csatlósországok különböző módokon túladtak a maradék zsidókon. Megjelent a Holokauszt mint konkurens elbeszélés és roppant kellemetlen üzeneteket küldött egy vidéki magyar városban a Holokausztmegemlékezésen, több embert láthat, mint a hagyományos nagyünnepeken. Ez sokat elmond a zsidó reneszánszról. Ugyanakkor 1989 után a kommunizmus alatt elfojtott összes kérdés a felszínre tört. A negyvenéves rabságból előlépő magyarok, szlovákok, lengyelek, románok végre hangot adhattak nemzeti sérelmeiknek. A kommunizmus áldozatának lenni hirtelen rangot jelentett. A nemzet hivatalos áldozati önképét azonban ismét megzavarták a zsidók. Megjelent a Holokauszt mint konkurens elbeszélés és roppant kellemetlen üzeneteket küldött: nemcsak az derült ki belőle, hogy a zsidók még inkább áldozatok, mint a magyarok, lengyelek vagy románok, hanem az is, hogy utóbbiak gyakran segédkezet nyújtottak a németeknek a zsidók elpusztításához. A sértett nacionalisták válaszul előhozták a zsidók sztálini korszakban betöltött szerepét, különös tekintettel a politikai rendőrségben viselt tisztségeikre. Az 1989-es forradalom testvéri hónapjai hamarosan véget értek, és megjelent a nyílt antiszemitizmus. Mindez olyan országokban is központi témává vált, ahol ekkor már alig volt zsidó közösség. Lengyelország lett a zsidók nélküli antiszemitizmus mintaországa. Ám a paradoxon csak látszólagos: hiába, hogy a 35 milliós Lengyelországban ma alig tízezer zsidó él: a háború előtti hárommilliós zsidóság visszajár kísérteni. A zsidók háború alatti sorsa a lengyel történelem megkerülhetetlen kulcskérdése lett. Mindezek jellegzetesen közép-európai viták. A Holokauszt recepciója, a múlt feldolgozása Nyugat-Európában 1968 után elkezdődött, és mára eljutottak oda, hogy a nácik és cinkosaik bűneit bármi módon kisebbíteni, relativizálni vállalhatatlan magatartás. Élesen elvált egymástól a mérsékelt jobboldal és a szélsőjobb. Közép- Európában ez a folyamat még nagyobbrészt hátra van. Az alábbiakban öt közép-európai nagyváros zsidóságáról próbálok rövid, szubjektív képet felvázolni. Bécs A bécsi zsidóság a kettős monarchia korában egyet jelentett a kulturális gazdagsággal, a szellemi avantgárddal. Aranykora, DISPUTA Főtér 15

16 DISPUTA Főtér 16 a századforduló idején Bécs a világ egyik kulturális fővárosa volt, s e minőségében elválaszthatatlan a zsidóktól, akiket olyan nevek fémjeleztek, mint Freud, Herzl, Mahler, Schönberg vagy Wittgenstein. A bécsi zsidók egyedülálló módon nem egy nemzethez, hanem egy nemzetek fölötti egyetemes kultúrához asszimilálódtak amiről egyedül ők hitték, hogy létezik. Bécsben élt a Monarchia legnagyobb zsidó közössége: mintegy 175 ezer fő. Bécs ugyanakkor, mintegy válaszreakcióként, az antiszemitizmus jeles szellemi műhelye is volt, ahol a modern zsidógyűlölet nem egy Sigmund Freud múzeumát meg lehet látogatni, de szelleme ma New Yorkban él. nagysága tevékenykedett, s gyakorolt komoly befolyást az utókorra mint ez 1938-ban kiderült. A városba ekkor diadalmasan bevonuló Hitler, s az őt önfeledten ünneplő bécsiek képe kitörölhetetlen része történelmüknek éppúgy, mint Mária Terézia vagy Ferenc József. A zsidókra zúduló bosszúszomjas düh, mikor is arra kényszerítették őket, hogy fogkeféjükkel takarítsák az utcát, egyetlen csapással elvágta a zsidó gyökereket. A bécsi zsidók még szerencsésebbek voltak más sorstársaiknál, mert kétharmaduk el tudott menekülni. A függetlenségét 1955-ben visszanyerő Ausztria az újjáépítéssel volt elfoglalva, s a hatvanas-hetvenes évek jóléti társadalmában az volt a hivatalos álláspont, hogy országuk a nácik első áldozata volt. Önvizsgálatra tehát semmi ok. A Bécsben élő, s a náci bűnösök után elszántan kutató Simon Wiesenthal közmegvetés tárgya volt. Csak 1991-ben ismerte el formálisan az akkori kancellár, Franz Vranitzky Ausztria bűnrészességét a náci rémtettekben. Ma Bécs gazdag és elegáns városában mintegy hétezer tagja van a közösségnek, de a zsidók összlétszámát 15 ezerre becsülik. Túlnyomórészt a hajdani kommunista országokból érkezők és leszármazottaik ők, akiket elsősorban az anyagi biztonság és a jólét vonzott ide. Az intézményrendszer kiterjedt és jól működik: óvoda, iskola, főiskola, tizenegy zsinagóga és imaház, kóser boltok és éttermek, zsidó múzeum. Mindezen intézmények központja ma is a Leopoldstadt, a város hagyományos zsidónegyede. De a bécsi zsidók ma sem osztrákok ez az egy, a gyökértelenség megmaradt az ottani zsidó hagyományból. Oroszlánré szük a város gazdasági és kulturális életéből ma már a múlté. Viszonyuk a többségi társadalomhoz a kulturált távolságtartás. Aki kezébe veszi a zsidó közösség hivatalos lapját, érdekes dolgot lát: A szövetségi kancellár köszönti a zsidó közösséget Hanukka ünnepén ; Bécs polgármestere köszönti a zsidó közösséget. Egymás után sorjáznak miniszterek, pártvezérek, tartományi vezetők és más hivatalosságok üdvözletei minden nagy zsidó ünnepen. Miért ez az aggályosan precíz, barátságos köszöntés? Mit kell ellensúlyozni e rituálisan ismétlődő, szívélyes gesztusokkal? A zsidók távolságát a befogadó társadalomtól, a kölcsönös szorongást, az osztrákok rossz lelkiismeretét. Ez a zsidóság nincsen otthon Bécsben úgy, ahogy száz évvel ezelőtti elődei itthon voltak. Sigmund Freud múzeumát meg lehet látogatni, de szelleme ma New Yorkban él. Pozsony A királyi Magyarország hajdani koronázó városában híres és befolyásos zsidó közösség élt, amelyet az ortodox zsidóság egyik emblematikus figurája, Moses Schreiber neve fémjelzett. A Chatam Szofér néven híressé vált rabbi a modern ortodoxia egyik alapító atyjának számít, aki a 19. század elején itt építette ki a hagyományhű zsidóság védőbástyáit. A kulturális asszimiláció, a zsidó vallási reformok egyik leghatározottabb ellenfele volt, az általa alapított jesiva (a hagyományos zsidóság felsőfokú tanintézete) rabbik százait bocsátotta útjára, akik birodalomszerte a hagyomány őrei lettek. A mindig is inkább befelé forduló pozsonyi zsidó közösség nem élt olyan termékeny kulturális interakcióban a környező világgal, mint a bécsi, a prágai vagy a pesti zsidók. Önképének középpontjában a hagyományőrzés állott ben, a vészkorszak előestéjén mintegy 15 ezer zsidó élt a városban, az összlakosság több mint tíz százaléka. A népirtást a szlovákiai zsidók egyhatoda élte túl, akiknek java Pozsonyban próbált új életet kezdeni. A kommunista Csehszlovákiában azonban a vallásos zsidó élet lehetetlenné vált, így az 1946-os hétezerből 1969-re már csak 1500 zsidó maradt a városban. Ma 750 regisztrált tagja van a közösségnek, amely visszakapta néhány ingatlanát és igyekszik alapvető feladatait ellátni. Ám a híres jesiva már Jeruzsálemben működik a nagy rabbi dédunokája, Akiva Szofér telepítette át a háború után. Így a közösség lelke elköltözött a városból.

17 A maradék maradékának nem csak épületeit, hanem identitását is újra kell építenie ha lehet egyáltalán. Pozsony a zsidó turizmusnak sem olyan kedvelt célpontja, mint Bécs, Prága vagy Budapest ortodox zsidók csak a Chatam Szofér sírjához ugranak be egy imádságra. A Pozsonyból Jeruzsálembe költözött jesiva története emblematikus. A Habsburg birodalom keleti felén hajdan számtalan híres vallásos közösség, számtalan híres rabbi élt, akik mára az ortodoxia legendás alakjaivá váltak. A monarchia időszaka nemcsak az asszimiláns, hanem a mélyen vallásos zsidóság aranykora is volt. A vészkorszak után a szatmári, munkácsi, nyírtasi, pápai haszid közösségek csodálatos módon új életre keltek New Yorkban, Izraelben vagy Montréalban. Nevükben őrzik közösségük szülőhelyét, de ide már csak imádkozni járnak vissza a híres rabbik sírjához. Krakkó A hajdani lengyel főváros monumentális katolikus templomai mellett Európában egyedülálló módon hét masszív középkori zsinagóga is megmaradt. A Nagy Kázmér privilégiumai nyomán felvirágzott Kazimierz (hajdan önálló város) zsidó közössége fénykorában még a non tolerandis christianis kiváltságával is rendelkezett! A Lengyelország felosztása nyomán Habsburg fennhatóság alá került városban a zsidók 1867-ben polgárjogot kaptak, így felemelkedésüknek nem volt többé akadálya. Az ősi lengyel fővároshoz illően nagy múltú zsidó közösség minden téren gazdag tevékenységet fejtett ki. Híres rabbik, híres lengyel patrióták, híres írók, kapitalisták és munkásvezérek kerültek ki soraikból. A közösség háromnyelvű volt: a patrióták lengyel, a cionisták héber, a szocialisták jiddis nyelvű újságokat olvastak, ilyen klubokat látogattak, gyerekeiket is ilyen iskolába járatták. A háború előestéjén Krakkó zsidó lakossága 60 ezer főre nőtt, ez az összlakosság egynegyede volt után Kazimierz végzete éppúgy beteljesedett, mint minden más zsidó közösségé a náci Európában. Azt a kevés túlélőt, akit még a háború utáni zűrzavar, pogromok sem ijesztettek el, a kommunista álom A vészkorszak után a szatmári, munkácsi, nyírtasi, pápai haszid közösségek csodálatos módon új életre keltek New Yorkban, Izraelben vagy Montréalban. Változatos és gazdag zsidó élet zsidók nélkül. vonzotta vagy csak a megújuló Lengyelországban hittek. Mindezzel leszámolhattak 1968-ban, amikor az anticionista kampány keretében kitessékelték őket az országból és még állampolgárságuktól is megfosztották őket. A hajdani 60 ezer zsidóból ra 600 maradt. Kazimierzben lumpen elemek népesítették be a romlásnak indult házakat. A rezsim úgy érezhette, hogy a zsidóügyet végképp lezárták. Aztán jött a rendszerváltás, és ben lelkes (talán a történelmi adósságot is átérző) fiatalok elkezdtek Kazimierzben zsidó fesztivált szervezni. A fesztivál célja kezdetben valóban a hajdani zsidóság előtti tisztelgés volt. Ám ahogy bővült, s egyre több zsidó szervezet kapcsolódott be, egyre több turista érkezett, cool hely lett a zsidónegyed, fölmentek az ingatlanárak, míg végül a város és a lengyel állam is felfedezte az ebben rejlő lehetőségeket. Ma az Elbától keletre ez a legnagyobb ilyen fesztivál, tíz napon át rengeteg sztárvendéggel, programmal, teltházas szállodákkal. Ez egyben Lengyelország egyik legnagyobb kulturális rendezvénye. Kazimierz számtalan étterme, boltja közül ma sok ismét zsidó nevekkel, héberbetűs feliratokkal ékeskedik. A hajdani kétszáz zsinagógából megmaradt hét középkori épületben különféle zsidó programok zajlanak (egyben még imádkoznak is). A fesztivál idején az utcán kaftánosokat is látni. Megkapó az atmoszféra. De a Weinberg, Holcer és hasonló feliratú névtáblákat csak a hangulat kedvéért tették ki. Mert a városban valójában csak száz zsidó él. Változatos és gazdag zsidó élet zsidók nélkül. Ez a krakkói zsidó fesztivál, a mai lengyel zsidó lét szimbóluma és paradoxona. Még feszítőbbé teszi az ellentmondást, hogy a fesztiválon vigadó látogatók jelentős része az auschwitzi emlékhelyre is elzarándokol. A turistabiznisz egy rövid túra keretében már össze is kapcsolta a három legfontosabb helyszínt: a lengyel királyi várat, a zsidónegyedet és a plaszówi koncentrációs tábort. Krakkói zsidó életérzés a 21. században. DISPUTA Főtér 17

18 Budapest A pesti zsidó szellemnek része nem zsidó volta is: a maga zsidóságát igen gyakran lényegtelennek, partikulárisnak tartja a nagy eszme mellett, amelyet képvisel. Míg a fenti három városban ha vannak is zsidó intézmények a hajdani zsidó közösség éthoszát nem lehet már megtalálni, addig Budapestről nem pusztult ki az a zsidó szellem, amely a modern kor kezdetén szállt be a városba. Az aranykorban a teljes zsidó élet fellelhető volt itt, ortodox jesiváktól kezdve neológ zsinagógákon, mágnás kaszinókon, szakmai egyleteken, klubokon át a radikális baloldali szellemi műhelyekig. Úgy, mint hajdan Krakkóban vagy Varsóban, ma pedig New Yorkban. Míg azonban Közép- Európában ez a teljesség kipusztult, Budapesten valamennyi megmaradt belőle. Ma már nem zsidó mágnások a gazdaság kapitányai és nem zsidó szakma az ügyvéd, az orvos, a fényképész, a nyomdász. Az aranykor gazdag vallásos intézményrendszeréből ugyan sok minden megmaradt, de a hajdan nagyhírű neológ Rabbiképző Intézet szellemi kisugárzása megszűnt. De máig él az a pesti zsidó szellem, melynek esszenciája a modernizációban való részvétel és az összefonódás a magyar progresszióval. Annak minden ellentmondásával, lázas türelmetlenségével együtt. Ebben emelkedett ki, ebben mutatott nagyságot már száz éve és ebben nagy ma is. Külföldön elismert írók, tudósok hirdetik e szellem nagyságát, amelyet most már egy irodalmi Nobel-díj is öregbít. A zsidó gyökereket a vészkorszak sem vágta el. A pesti emberek Béccsel ellentétben nem üdvözölték a bevonuló nácikat, s a legsötétebb hónapokban százak és ezrek segítették szervezett módon az üldözötteket. Csakúgy, mint ahogy ezrek vettek részt üldözésükben, kifosztásukban és legyilkolásukban is. Ami csak még inkább megerősítette a pesti zsidó szellemet a progresszió melletti elkötelezettségében, abban a hitében, hogy a haladás eszméivel küzdjön a sötétség erőivel szemben. A pesti zsidó szellemnek része nem zsidó volta is: a maga zsidóságát igen gyakran lényegtelennek, partikulárisnak tartja a nagy eszme mellett, amelyet képvisel. A Galilei-kör, a húszas évek budapesti pszichoanalitikus iskolája, a hetvenes évek budapesti filozófus iskolája, a nyolcvanas évek demokratikus ellenzékének számos alakja, s a 20. századi magyar irodalom nem egy nagysága ennek a szellemnek az örököse, folytatója. S amelyet mindennek ellenére zsidónak látott és lát a külvilág nagy része. Ezt a szellemet a megújuló gyűlölet kíséri minden formájában, azóta is. Ez európai hagyomány: ahol a nyughatatlan zsidó szellem tevékeny és alkot, ott azonnal feltámadnak ellene az ellenséges érzületek. Ez létezésének döntő bizonyítéka. Mindamellett egyoldalú lenne a pesti zsidó szellemet egyedül az asszimiláns zsidósággal azonosítani. A külvilág elsősorban ezt látja, de 1989 után az avantgárd megjelent a közösségen belül is: alternatív zsidó kávéházak, klubok, színházak, folyóiratok, internetes honlapok, vallási közösségek jelzik, hogy az identitásukat vállalók tevékenysége sem merül ki az intézmények működtetésében. A nyugtalan, teremtő szellem itt is megjelent. Viszonylag új jelenség ez New York-ban is csak 1968 után jöttek rá, hogy lehet egyszerre vállaltan zsidónak és avantgárd alkotónak lenni. DISPUTA Főtér 18

19 Beszélgetés Julius Horvathtal, a CEU tanárával Magyarország helyzete és megítélése az elmúlt hat-nyolc évben erősen megváltozott. A lehetséges okokról, a válságból való kilábalási lehetőségekről és esélyekről, hazánk nemzetközi megítéléséről, Európában betöltött szerepünkről kérdeztük Julius Horvath közgazdász-professzort, a Középeurópai Egyetem tanszékvezetőjét, a Debreceni Egyetem vendégtanárát. Az úgynevezett rendszerváltáskor azt ígérték a politikusok, húsz év múlva utolérjük Ausztriát. Enyhén szólva nem sikerült. Néhány általános mondatban összefoglalható, milyen területeken nem sikerült a szükséges változásokat végrehajtani? Ausztria és Magyarország között több száz éve fennállnak a különbségek, és ezeket nagyon nehéz jelentősen csökkenteni. Akkor, húsz évvel ezelőtt ez egy politikai szöveg volt. Nagyon kevés országnak sikerült közelítenie az európai központhoz, amely lényegében a Strasbourg, Milánó, Düsseldorf, Párizs közötti része Európának. Ez a terület már körülbelül 800-ban is gazdagabb volt, mint a többi rész. Néhány országnak ugyan sikerült feljutnia az európai perifériából, mint például Skandináviának a 19. század végén. Azt gondolom tehát, hogy a húsz évvel ezelőtti ígéretek nem rosszindulatból születtek, de közgazdaságilag nem is megalapozottan. Konvergencia persze valamilyen szinten történik. Ha például Szlovákia és Csehország esetében, a 1910 és a 2010 közötti szakaszt veszem, Szlovákia közelít Csehországhoz. Magyarország és Ausztria esetében is történt egy kis konvergencia, de csekély. Máskülönben nem olyan rossz a magyar helyzet, mint amennyire a politika mutatja, beállítja. A szlovák reform fő gondolata, hogy megéri dolgozni. Magyarországot Szlovákiával összevetve viszont elmondható, hogy az elmúlt tíz évben északi szomszédunk mintha dinamikusabban fejlődött volna. Igen. Szlovákia a Mečiar-érában, 92-től 98-ig lassan fejlődött. A nagy változtatás Ivan Mikloš nevéhez köthető, ő volt a pénzügyminiszter és a reform atyja. A szlovák reform fő gondolata, hogy megéri dolgozni. Ha összehasonlítom a 15 és 64 év közöttieket, akkor azt látom, hogy míg Szlovákiában 68, addig Magyarországon 59 százalék van munkapiacon, 2007-ben. Tehát durván tíz százalék a különbség, és ez nagy. A másik fontos dolog, nem állítom, hogy ezt teljesen sikerült megoldania Szlovákiának, de a gondolat él: tiszteletben kell tartani az államot, és tisztességesen kell élni. A tisztességes életnek az alapja pedig, hogy adózunk, ahogy kell. Az ember ne éljen úgy, hogy majd a másik elintézi. Mindenki fizessen adót! De akkor nem lehet hatvan, meg negyven-ötven százalékos adókat kérni a mi kultúránkban. Hanem le kell menni a cseh 12,5 százalékra, vagy a szlovák 19 százalékra. És ez minden adónemre igaz. Emellett eltörölték az örökösödési, ajándékozási és ingatlanadót. Ezzel együtt fel kell emelni a nyugdíjkorhatárt, és megnézni a csalásokat, a nagy csalásokat, mint például a rokkantnyugdíjasok esetében. Miért fontos ez? A kilencvenes években a munkanélküliség sokkal magasabb volt Szlovákiában, mint Magyarországon. És ez azért volt, mert itt egy nagy réteg gyorsítottan nyugdíjba ment. Mert meg kellett őrizni a munkanélküliség imponálóan alacsony számát. Mondok egy példát. Amikor elkezdték a szlovák reformot, volt olyan rendelet, mely szerint aki 75 év fölötti, és már nem tud rendesen járni, a családja kapjon támogatást, mert hogy törődni kell a papával meg a mamával. Barna Attila Gyenge állam, erős korrupció DISPUTA Főtér Julius Horvath 1955-ben született Nové Zámkyban (Érsekújvár), az akkori Csehszlovákiában. Tanulmányait Pozsonyban, később az USA-ban végezte óta a Közép-európai Egyetem tanára ben habilitált a Debreceni Egyetemen. 19

20 DISPUTA Főtér 20 A több mint 75 éveseknek majdnem száz százaléka megkapta ezt a támogatást. Pedig tudjuk, hogy nagyon sok 75-ön túli még remekül tud mozogni. Ez is korrupció. S nem illő. Aztán elkezdődött a harc ez ellen, és egy újabb rendelet kimondta, csak az kaphat támogatást, akinek jár bot. Ekkor föllendült a botgyártás Szlovákiában Végül az egész rendeletet eltörölték. Másik fontos reformlépés, hogy a nagycsaládosok támogatását drasztikusan lecsökkentették. A támogatás ahhoz van kötve, hogy legalább egy szülőnek dolgoznia kell. Mint említettem, csökkentették az adókat, azzal együtt minimálisra apadtak a kivételek. A büntetésekből pedig millió és egy fajta van. Úgyhogy nem éri meg csalni. Így aztán kialakul egy morálisabb gazdaság, amelyben a társadalom nagyobb része adót fizet. Nem mondom, hogy nincsen korrupció Szlovákiában, de meg kell nézni idehaza, hogy az APEH szerint mennyit keresnek az orvosok, az ügyvédek, a fogorvosok. Hogy-hogy ezt a magyar társadalom elviseli, elfogadja? Érdemes-e belemélyedni, hogy csökkenteni vagy emelni kell-e az adókat? Hiszen látjuk, hogy a két nagy politikai párt ellentétes dolgokat mond. Számomra egyértelmű: az adókat rohamosan le kell csökkenteni. A magyar államot meg kell tisztelni, a magyar államnak pedig legyenek kemény és egyértelmű szabályai, amelyeket betartunk. És akkor várhatunk gondoskodást az államtól. Ezt nem látja világosan minden közgazdász? Kötve van a kéz. Az egyik oldalon vannak, akik szavaznak, a másik oldalon az adófizetők. Ez a korrupt viselkedés lényege. Ha vagyunk tízen, de hárman fizetünk adót, és nyolcan szavazhatunk, akkor a politikai párt a nyolc mínusz háromért, az ötért versenyez. Azoknak ígérget. Ez volt a Medgyessy Gyurcsány-csapda, amiből nem tudtak kilépni. És ami most egészen perverz módon hat Magyarországra, hogy öntötték a pénzt a lakosságra. Arra a lakosságra, amely most azt mondja, hogy nem legitim ez a kormány. No, de a jobboldalnak is meglesz ez a problémája. Szlovákiát is meglepte a gazdasági világválság, mínusz öt-hat százalék lesz a gazdasági növekedés, áll az egész autóipar, mégsem pesszimista a hangulat. A cseh és a szlovák életben nem volt meg ez a kettősség, ami a magyar gazdaságot megbénítja? Volt, de kisebb mértékben. Ugyanakkor a szlovák politikai életben gazdasági konzervativizmus él. A szlovák politikai pártok zöme gazdaságilag konzervatív. Ettől aztán persze szociális szempontból eltérnek. Míg a magyaroknál a 2002-es választásokon ment a populizmus minden párt szintjén. És ma is van ez a hangulat: ha a kormány hoz egy szigorúbb döntést, abban a pillanatban megszólal az ellenzék, hogy bezzeg a nyugdíjasoknak megint rosszabb lesz. Történelme során volt-e hasonló nehéz helyzetben Magyarország? Bizonyos szempontból azt kérdezhetjük, hogy miért van válságos helyzetben az ország. Demokratikus rend van, nincs Kádárrendszer, van szabadpiac, lehet utazni, sok minden van az országban, ami jó. És mégis a fő diskurzus az, hogy válság uralkodik. Ebben persze tíz százalékban közrejátszik a magyarok pesszimizmusa. Szlovákiát is meglepte a gazdasági világválság, mínusz öt-hat százalék lesz a gazdasági növekedés, áll az egész autóipar, mégsem pesszimista a hangulat. Még az emberekben van a több éves magas gazdasági növekedés érzése, hangulata. A 2008-as, 2009-es válság meglepte a magyar szocialistákat, mert ha nem jön a gazdasági világválság, akkor lehet, hogy ez a belső válság csak később jelentkezik. S hát persze, hogy volt a történelem során hasonlóan rossz helyzet, például az ötvenes években, vagy a es gazdasági világválság idején. De nagyon nehéz összevetni ezeket a válságokat. Másfelől az most kedvező, hogy a külföld nagyon kedvezően viszonyul a magyar válsághoz. Bizonyos szempontból az EU és a valutaalap segélykezet nyújt. Ők segítenek rajtunk. Olaszországról szokták mondani: úgy lábalt ki a hetvenes-nyolcvanas évek válságából, hogy a jelentős pártok megállapodtak az ország gazdasági érdekeiben, azokban a fontos sarokpontokban, amelyeket a következő kormány bármilyen váltás esetén betartott. Onnantól lehetett akár félévente kormányváltás, a gazdaság egy úton haladt előre. Magyaror-