1. szeminárium. Kapcsolódó irodalom: Dr. Kata Mihály, Kissné Dr. Kapocsi Erzsébet: Gyógyszerészi etika 4. bvített és átdolgozott kiadás, Szeged, 2001

Átírás

1 1. szeminárium Témakörök: Az ált. etikai témák megbeszélése (eladások témakörei) Deontológiai és konzekvencionalista etika A Hippokratészi és a gyógyszerészi eskü Témaválasztás referátumokhoz Kapcsolódó irodalom: Dr. Kata Mihály, Kissné Dr. Kapocsi Erzsébet: Gyógyszerészi etika 4. bvített és átdolgozott kiadás, Szeged, 2001 Szemelvények a jegyzetbl (szerzi hozzájárulással): Deontológiai és konzekvencionalista etika Napjaink elméletei általában az etikák két f típusát különböztetik meg: a deontológiai és a konzekvencionalista etikát. Mindkett arra próbál választ adni, hogy melyek az erkölcsös cselekvés kritériumai. Deontológiai etika A fogalom a görög to deon = kötelesség szóból ered. Maga a kifejezés is jelzi, hogy az erkölcsös cselekvés kritériuma a kötelességek teljesítése. A kötelességek forrása lehet egy küls instancia (pl. az Isten vagy istenség, a közösség mint az erkölcsi normák képviselje, egy hivatás erkölcsisége), vagy egy bels kényszer (pl. a lelkiismeret). E nézet képviseli szerint egy cselekedet akkor helyes, erkölcsös, ha tisztán kötelességbl fakad, függetlenül a cselekvés körülményeitl vagy következményeitl. A deontológiai etikák egyik jellemz példája Immánuel Kant ( ) német filozófus "szándék etikája". Kant felfogása szerint kötelességeink feltétlenek és abszolútak. Forrásuk a minden emberben egyaránt fellelhet tiszta ész, az általános emberi értelem, amelynek segítségével belátható, hogy minden ember számára ugyanazok az erkölcsi normák érvényesek és minden ember képes arra, hogy erkölcsi lényként éljen. Kant tehát az erkölcsöt, ill. az erkölcsi szabályokat univerzálisnak tekintette. A cselekvés indítóoka, azaz a szándék fontosságát pedig azért hangsúlyozta, mert nézete szerint csak szándékunk, belsindítékunk függ igazán tlünk, cselekvésünk következményei fölött már nincs mindig hatalmunk. A kanti etika alapelve, az ún. "kategorikus imperatívusz", azaz "feltétlen fölszólítás": "Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként érvényesülhessen" (a "maxima" a cselekvés egyéni, bels elve). Ez a parancs "kategorikus", vagyis feltétlen, szemben a "ha..., akkor" típusú hipotetikus kötelességgel (pl. "ha azt akarod, hogy tiszteljenek, segíts a rászorulókon!", vagy "ha nem akarsz kellemetlen helyzetbe kerülni, ne hazudj!"). Ezekben az esetekben a segítségnyújtás, ill. igazmondás erkölcsi parancsa nem bels kötelességbl fakad, hanem az az "önös" érdek motiválja az egyént, hogy kivívja mások tiszteletét, ill. elkerülje a kínos helyzeteket. A kategorikus felszólítás indítéka ezzel szemben a bels moralitás, a kötelességek teljesítésének mindentl független parancsa ("mindig segíts a rászorulókon!" vagy "mindig mondj igazat!"). A kanti maxima értelmében mindenkinek úgy kell cselekednie, mintha képviselné az általános erkölcsi törvényt. Kant kategorikus imperativuszának másik megfogalmazása ennek az etikának további lényeges aspektusát világítja meg: "Cselekedj úgy, hogy az embert mind magad személyében, mind mindenki máséban, mindig célnak és sohasem pusztán eszköznek tekintsd". E maxima értelmében az ember öncél és sohasem használható eszközként! Az emberi méltóság eszménye mint feltétlen etikai alap, principium a modern humanista etikának is lényeges alapelve. Konzekvencionalista etika A "konzekvencionalizmus" kifejezés olyan etikák megjelölésére használatos, amelyek az erkölcsösség kritériumaként a cselekvés következményét veszik számba. Legjellemzbb példája az utilitarizmus, amelynek neves képviseli Jeremy Bentham ( ) és John Stuart Mill ( ). Az utilitarizmus alapelve így fogalmazható meg: "Cselekedj úgy, hogy cselekedeted a lehet legtöbb ember számára a lehet legtöbb boldogságot jelentse". Az utilitarizmus késbbi válfajaiban a megfogalmazásokban a "boldogság" helyére a "legnagyobb haszon", ill. a "legtöbb jó" kerül: "Cselekedj úgy, hogy cselekedeted a lehet legtöbb ember számára a legnagyobb hasznot,... legtöbb jót jelentse". Az irányzat modern képviseli megkülönböztetik egymástól a tett-utilitarizmust és a szabály-utilitarizmust. Az elbbiben az erkölcsösség kritériuma az, hogy maga a tett, a cselekedet maximalizálja-e a boldogság/boldogtalanság, ill. jó/rossz arányt. A szabály-utilitarizmus viszont azt a kritériumot tartja szem eltt, hogy cselekedeteink megfeleljenek olyan szabályoknak, amelyek betartása a legtöbb embernek a legtöbb jót eredményezi. Aranyszabály Mind a kanti etika, mind az utilitarista etika kapcsán szoktak hivatkozni az ún. "bibliai aranyszabályra", amely talán a legtömörebben fejezi ki az érdekek figyelembevételének fontosságát: "Tedd azt, amit szeretnél, hogy mások is cselekedjenek veled". Ezen alapelv negatív megfogalmazása is ismeretes és használatos: "Ne tedd azt mással, amirl nem szeretnéd, hogy veled cselekedjék". Hippokratészi és gyógyszerészi eskü Az orvos-gyógyszerészi eskü els megfogalmazását Hippokratésznak tulajdonítják (Corpus Hippocraticum). "Esküszöm Apollónra, az orvosra és Aszklépioszra és Hügeiára és Panakeiára és az összes istenekre és istennkre - tanúkul híva ket - hogy meg fogom tartani képességem és szándékom szerint a következ esküt és írott kötelezvényt. Azt, aki engem erre a mesterségre megtanított, úgy fogom tekinteni, mint saját szüleimet és megosztom vele vagyonomat. Ha rászorul, visszafizetem majd, amivel neki tartozom. A tle származó nemzetséget olybá veszem, mintha fiútestvéreim lennének és megtanítom ket erre a mesterségre, ha meg akarják tanulni, díjazás és írott kötelezvény nélkül: miként hogy a gyakorlati útmutatást és a szóbeli eladást, valamint a többi egész tudományt tovább adom saját gyermekeimnek és mesterem gyermekeinek, azonkívül az orvosi rend érdekében írásban kötelezett megesketett tanítványoknak, de senki másnak nem. Diétikus rendeléseimet képességem és szándékom szerint a betegek hasznára fogom elvégezni, nem pedig ártalmára és kárára. És halált okozó szert nem fogok senkinek sem kiszolgáltatni, még kérésre sem, st, ilyenféle tanácsot sem fogok adni és hasonlóképp nem fogok adni nnek sem magzatelhajtó szert. Tisztán és az isteneknek tetszen rzöm majd meg életemet és mesterségemet. Nem fogok vágni, hanem útjukból kitérek majd azon mesterembereknek, kik ezt a gyakorlatot zik. És ahány házba csak belépek, a betegek hasznára fogok belépni, távol tartva magamat minden egyéb szándékos és kárt okozó jogtalanságtól, fleg pedig a nemi visszaélésektl, mind a ni, mind a férfitesttel, mind a szabadokkal, mind pedig a rabszolgákkal szemben. És ha olyant látok vagy hallok orvosi kezelés közben vagy akár a terápia körén kívül az emberek életérl, amit nem szabad kifecsegni, azt el fogom hallgatni, abban a véleményben, hogy az efféle dolgokat szent titkok módjára kell megrizni. Ha ezt az esküt megtartom és nem szegem meg, akkor élvezzem életemet és mesterségemet úgy, hogy az összes embereknél örök idre becsületem legyen. De ha ezt figyelmen kívül hagyom és hamisan esküszöm, mindezeknek az ellenkezje történjék velem." Ez a szöveg maradt az orvosi és gyógyszerészi eskü mintája. Dél-Franciaországban egy rendelkezés már között bevezette a gyógyszerészi esküt. Ugyanígy intézkedett a II. Frigyes német-római császár által ben hozott egészségügyi rendelkezés is. A XIII. században már Párizsban is esküt kívántak a gyakorló gyógyszerésztl; 1405-bl ismert az els latin nyelv gyógyszerészi eskü. Valamennyi a hippokratészi fogadalom szövegén alapul. Hazánkban egy-egy 1533-as és 1644-es rendelkezés utalt a gyógyszerészek esküjére. Ezekben a gyógyszerésznek meg kellett fogadnia, hogy tudását a betegek javára fordítja, a járandóságon és a taxán felül senkit meg nem terhel, ill. az orvosságokat a doktor által elírt módon, jól és frissen készíti. Régen a gyógyszerész akkor tette le (egyszer) esküjét a fizikus (= orvos) jelenlétében, amikor 5-6 évi gyakornokoskodás után a principálisától megkapta a segédi felszabadító oklevelet (ez a hivatás esküje). A XVII. századtól a gyógyszerésznek akkor is fogadalmat kellett tennie, amikor (ahányszor) valamely városban letelepedett (ez volt a polgár esküje). Ekkor tehát két esküt is tettek. Városainkban igen régi korra nyúlik vissza a gyógyszerészi eskü kívánalma: Nagyszeben 1494, Sopron 1619, Kassa 1621; jóllehet e kötelezettség nem volt sem egységes, sem rendszeres. Pesten, 1787-ben a barátok (pl. kapucinusok) nem gyógyszerészi, hanem ún. "katolikus" esküt tettek. Ismert a nagyszombati egyetem latin, magyar és német nyelv eskü szövege 1770-bl, amely - csekély módosítással - egészen 1955-ig volt érvényben tól a gyógyszerészek az Orvosi Kar dékánja eltt tettek hivatási esküt: "Én,..., esküszöm a Mindenható Istenre, hogy az egészség dolgában fennálló és a Patikáriusok elejébe adott Rendeléseknek híven engedelmeskedni, mesterségemet és hivatásomat a legnagyobb szorgalmatossággal gyakorolni fogom. Az orvosok praescriptióit, azoknak, mint bennük lev részeire, mint a nehezékekre és mértékekre nézve magam

2 és segédjeim által minden változtatás nélkül teljesíteni fogom: továbbá az orvosságokat soha az arra kiszabott Taxakönyvnek mértékén felül nem taxálom, ers veszedelmes orvosságokat, de kivált mérget senkinek: úgyszintén a kontár-orvosoknak praescriptiójokra, akik tilalom ellen gyógyítanak, orvosságokat sem magam ki nem adok, se kiadatni nem engedek. Végre magamat a gyógyításba - annak legsürgetbb szüksége nélkül - soha nem avatom és igyekezni fogok, hogy kötelességemnek mint magam, mint alattvalóim által oly pontosan megfeleljek, mint egy becsületes jámbor keresztény férfit illet. Isten engem úgy segéljen és lelkem üdvösségét aszerint adja" ig az oklevél záradékolását tirocinális vizsga, majd két év egyetem és approbációs vizsga képezte. Budapesten 1955-tl, ill. Szegeden 1957-tl a gyógyszerészek oklevelük elnyerésekor a Gyógyszerésztudományi Kar dékánja eltt tesznek fogadalmat, néhány éve úgy, hogy - a rektor után B elbb a kari dékán fog velük kezet ig úgy esküdtek, hogy "... a Magyar Népköztársaság Alkotmányához és dolgozó népéhez hek lesznek... és tudásukat törvénybe vagy a szocialista etikába ütköz cselekményhez nem engedik használni, stb...." A "jó" eskü emlékeztet a legfontosabb hivatásbeli etikai követelményekre, s - méltón az alkalomhoz - kellen emelkedett és ünnepélyes. Mivel az eskütétel fontos is, emiatt mindig nyilvános és a ceremóniához elírt kéztartással történik. Az eskü letételét mindenkinek aláírásával kell igazolnia ben az eskü szövegén ismét módosítottak. A Kar dékánja kézfogással és "pharmacopolam te pronuntiamus" (= gyógyszerésszé fogadom) szavakkal avatja fel a jelölteket. Gyógyszerészi eskü, Szeged "Én,..., becsületemre esküszöm, hogy a Szegedi Tudományegyetemen szerzett tudományos ismereteim birtokában gyógyszerészi hivatásomat lelkiismeretesen fogom ellátni és mindenkor ehhez méltó magatartást tanúsítok. Az emberek egészségének védelmét és a betegek gyógyulásának érdekét mindenek fölé helyezem. Fogadom, hogy a fennálló törvényeket és rendelkezéseket megtartom és megtartatom. A betegek egészségi állapotával és gyógyszeres kezelésével kapcsolatos ismereteimet, hacsak a törvény erre nem kötelez, senkinek fel nem fedem. Minden olyan törekvésnek ellenállok, amely tudásomat törvénybe, vagy etikába ütköz cselekményre akarná felhasználni. Ismereteimet állandóan gyarapítom és azon leszek, hogy a gyógyszerésztudományt fejlesszem. Fogadom, hogy tudásomat csakis az egyén és az emberiség egészségének védelmére és helyreállítására fordítom". A családtervezés etikai kérdései A családtervezésben óhatatlanul felmerül az egyén (család) jogainak, a társadalom igényeinek, továbbá az élet tiszteletének prioritása és e szempontok lehetséges ütközése: pl. a terhességmegszakítás orvos-genetikai vagy szociális javallat alapján történ gyakorlata világszerte ma is etikai viták középpontjában áll. A fogamzásgátlás a népesedéspolitika és az egyéni családtervezés fontos eszköze. A Világ Népesedési Konferencia (Bukarest, l974) két fontos megállapítást tett: - minden ország joga saját népesedéspolitikájának kialakítása és - a családtervezés alapvet emberi jog, azaz a házastársak szabadon és felelsséggel dönthetnek gyermekeik számáról és születésük idpontjáról. A két megállapítás közötti ellentmondás nyilvánvaló: vagy az egyik érvényesül, vagy a másik, ill. a család és az állam igyekeznek összeegyeztetni szándékaikat. A fogamzásgátlás a legtöbb országban, hazánkban is megengedett. Feltétele, hogy a fogamzásgátlóknak ne legyen káros hatásuk (ami persze nem abszolút, így meg kell elégedni a "kisebb rossz" elvével). Az ilyen szereket (pl. antibaby tabletták) alkalmazókat rendszeresen ellenrizni kell. Hazánkban 1990-ben kerültek forgalomba a három fázisú tabletták, s jelenleg a szülképes korban lév nk 1/3-a él ezzel a lehetséggel. Etikai dilemma, hogy tizenéveseknek adható-e hormonális fogamzásgátló (igen, mert a terhesség megszakítása nagyobb kockázattal jár). A családok felelssége nyilvánvaló! A sterilizáció (irreverzibilis fogamzásgátlás: nk és férfiak mtéti meddvé tétele) sok országban államilag engedélyezett; hazánkban kizárólag orvosi javallat alapján végezhet. Ezzel kapcsolatban - tudatosítani kell, hogy a sterilizálás irreverzibilis, s ezzel a sterilizált személy körülményei megváltoznak, - etikai dilemma az elmebetegek meddvé tétele és - legsúlyosabb etikai konfliktus, ha az az egyén hozzájárulása nélkül történik (náci Németország). Etikai kétely alapján orvosi javallat hiányában a ngyógyász megtagadhatja a mtéti meddvé tételt, pl. egy háromgyermekes éves ntl. Évente a világon millió abortuszt végeznek; ez a szám hazánkban kb ezer. A II. világháború óta mintegy 5 millió magyar gyermek nem születhetett meg! Mvi vetéléssel kapcsolatban etikai kérdés, hogy megengedhet-e a megszületésre váró magzat feláldozása az anya érdekében. Az abortuszt ellenzk (pro-natalisták, hazánkban a Magzatvéd Társaság és a Pacem in Utero = Békét az Anyaméhben Egyesület) érvei: - az élet tisztelete elvének érvényesülnie kell, ennek figyelmen kívül hagyása beláthatatlan következményekkel járna, - az abortusz nem oldja meg igazán az egyén gondjait, - a terhességmegszakítás - még orvosi javallatra is - durva és egészségkárosító beavatkozás ("minden jobb, mint az abortusz"), - az orvosok lelkiismereti (vallásos) meggyzdésükkel szemben nem kötelezhetk terhességmegszakításra és - a nagyobb születésszám egy nemzet fennmaradásának feltétele. Kérdés, hogy mikor kezddik az emberi élet: a megtermékenyítéskor vagy a pete beágyazódásakor ("foetus as patient"). Használható-e intrauterin fogamzásgátló (IUD) és a posztkoitális "fogamzásgátlás"? Megengedhetke a preventív módszerek (fleg vallásos alapon)? Az abortusz-pártiak érvei: - a terhességmegszakítás emberi jog és a ni egyenjogúság következménye, - az anya érdeke fontosabb, mint a magzaté, - a tizenéves terhességek növekv száma miatt nem nélkülözhet, - a modern fogamzásgátló módszerek is veszélyt jelenthetnek és - a vállalt gyermekszám elérése után ez kevesebb ártalmat jelent. Jogi és etikai szempontok: - a terhességet (áldott állapotot) megelz eljárások erkölcsileg mindig felülmúlják a terhességmegszakítást, - szélsségek: Spanyolországban csak végszükség esetén engedélyezik; más országokban orvosi javallat nélkül is elvégezhet; Kínában 1-2 gyermek után szinte kötelez; hazánkban orvosi és szociális javallatra engedik meg a terhességmegszakítást. Vajon önálló személyiség-e a magzat ("magzati jog"), vagy a ni test része csupán? Létezik-e a születés joga? Ha az élet a megtermékenyülés percével kezddik, igaz-e az elbbi és miként a mesterséges megtermékenyítésnél? Kipusztíthatja-e magát egy nemzet, jogilag védetten? Az élethez való jog az anyának azzal a jogával ütközik, hogy eldöntse, kíván-e szülni vagy sem. A Magyar Katolikus Püspöki Kar állásfoglalása szerint már a magzat is önálló emberi lény, s orvosi beavatkozással csak akkor pusztulhat el, ha az anya élete és egészsége forog kockán. A pápa szerint a terhesség mvi megszakítása gyilkosság és a fogamzásgátlás is tilos, s csak az megengedett, ha a házas felek, a nk megtartóztatják magukat a nemi élettl (ennek megfelelen a katolikus vallású gyógyszerészek nem expediálhatnának antibaby tablettákat). Az egyház csak egyetlen esetben engedi meg, ha az anya - megmentése érdekében - olyan gyógyszert kell szedjen, amely abortuszt is okozhat. Hazánkban bevett fbb protestáns egyházak is a fogamzás pillanatától számítják az életet. Ha azonban már a terhesség alatt kiderül, hogy a gyermek gyógyíthatatlan rendellenességgel jönne világra, vagy ha a gyermek egészsége, ill. élete van veszélyben, megengedik az abortuszt. A zsidó hitközösségek a fogamzásgátlás és az abortusz alkalmazását teljességgel a házaspárra, ill. az anyára bízzák. A meg nem született magzatot a zsidó vallás nem tekinti él embernek. A Btk. szerint a magzatát elhajtó vagy elhajtató n vétséget követ el, ami miatt 1 évig terjed szabadságvesztés, javító-nevel munka vagy pénzbüntetés jár. Alkotmányos elv, hogy a terhességmegszakítás az állampolgárok alapvet joga, errl csak törvényben lehet rendelkezni. A magzat védelmét és a terhesség megszakítását 1993 januártól új törvény szabályozza. Az RU-486 (Roussel-Uclaf) "abortusz-tabletta" antihormon-készítmény, amely meggátolja a már megtermékenyített pete fejldését (Mifepristone7 tabl.). Ha a magzat károsodását, stb. csak a 20. gesztációs hét után fedezik fel, a szülész köteles együttes anyai-magzati javallatból kezdeményezni a terhesség megszakítását (morálisan ugyanis az anya nem kényszeríthet, hogy életképtelen magzattal terhességét hónapokig viselje). Ha az abortusz nem engedélyezhet, mindent meg kell tenni az élet megmentéséért. Ha a magzat megszületéskor életjelenségeket mutat, élve szülöttként kell anyakönyvezni. Mivel a terhesség mvi megszakításának korai és kési következményei egyaránt lehetnek, etikai és szakmai meggondolásból a megszakítást a terhesség lehet legkoraibb szakaszában kell végezni. Orvosi javallat nélküli terhességmegszakítással való visszaélést a törvény bünteti. A vetélés okainak megismerése végett az abortumok vizsgálata etikailag nem kifogásolható. Az amniocentezis (magzatvíz-vizsgálat) akkor megalapozott, ha a várható elny nagyobb, mint a vele járó kozkázat. A tudományos célból végzett amniocentezis az "emberen végzett kísérletek" körébe tartozik. Ikerterhesség esetén, ha az egyik magzat életképtelen, elfogadott a torz magzat intrauterin elpusztítása. Az él, de életképtelen, stb. magzat szervei csak akkor használhatók fel, ha ezzel valakinek az egészségét szolgálják.

3 Mesterséges megtermékenyítés (in vitro fertilizáció = IVF) esetén, ha az a férj spermiumaival történik, nem merül fel etikai kétely. Ismeretlen vagy ismert idegen donor esetében - a donor kiválasztását orvosi vizsgálat elzi meg, - egy donor csak korlátozott számú (pl. 3-5) megtermékenyítésre használható, - a donornak tudnia kell arról, hogy spermiumait inszeminációra használják, - biztosítani kell a teljes titoktartást; azaz sem a donor, sem a házaspár nem tudhatnak egymásról! Az ún. "kevert sperma" alkalmazása tudományosan ma még vitatott, - a donor ellenszolgáltatás nélkül vállalkozik, hazánkban ez névleges, - az inszemináció a házastársak között is etikai problémákat vethet fel, - egyedülálló n mvi inszeminálását csak kivételesen engedélyezik és - (Angliában) az így született gyermeket a házaspárnak örökbe kell fogadnia. Az els "lombikbébi" 1978-ban született meg (hazánkban 1989-ben már lombikbébi-ikrek is születtek). Számuk ma 4000 körül lehet. A manipulált, azaz extrakorporális megtermékenyítés és kihordás számos etikai kérdést vet fel: az embrió kimosása az anyai méhbl, átültetése a "béranyába" vagy "dajkába", az embrió fagyasztása, majd felhasználása, az apaság jogi és lélektani problémái, az in vitro manipuláció nem káros-e a magzatra, stb. A mesterségesen létrehozott emberi embrióval való megalapozatlan kísérletezés etikailag is elítélend. A béranyaság és a dajkaterhesség etikai megítélése csak konkrét egyedi helyzetben lehetséges. Etikailag megkérdjelezhet a biológiai és a "kihordó" anya jogi szétválasztása, ill. kényes etikai kérdés a béranyaság "ára". A dajkaterhességet az eü-i tv. engedélyezi. A magyar jog szerint az az anya, aki a gyermeket megszüli. Az apaság jogi és lélektani problémái harmadik fél beléptével jelentkezhetnek. A sperma-donor nem léphet fel az apaság igényével és jogilag apaságra nem is kötelezhet. A születend gyermek személyiségjogai is vitatottak lehetnek. Dolly juh és "tesvérei", ill. Andi rhesusmajom "megszületésével" a klónozás újabb etikai, st, vallásetikai problémákat vetett fel. Vitatják az élelmiszerek klónozását is. A szülészet-ngyógyászat területén végzett kutatások hangsúllyal jelentkeznek: ezekre a Helsinki Nyilatkozat vonatkozik (1975). Az Oslói Nyilatkozat a terápiás abortusszal foglalkozik (1970). Gyógyíthatatlan betegek és haldoklók ellátásának etikai elvei Gyógyíthatatlan az a beteg, akinek betegségét nem tudjuk befolyásolni, ill. javulásra bírni; ám a gyógyíthatatlanság sohasem jelenthet kezelhetetlenséget, vagy ápolhatatlanságot! Az orvosnak a beteget vagy közeli hozzátartozóját tapintatosan, körültekinten, kell részletességgel és türelmesen tájékoztatnia kell a várható kilátásokról. Ma világszerte az a gyakorlat, hogy a beteget - ha kívánja és ha a kezelés szempontjából kívánatos - szintén felvilágosítják. Régebben általában nem közölték a beteggel: a tumoros megbetegedést elhallgatták, de a helyes kórismét tartalmazó jelentést kezébe adták; a fiktív zárójelentés viszont megtéveszthette a többi kollegát; vagy egyszeren alábecsülték a beteg képességét (hiszékenységét). Az szinte közlésnek és elhallgatásnak egyaránt vannak elnyei és hátrányai. Az etikailag helyes irányelvek: kell tapintattal szintén közölni kell a beteggel a rossz hírt is, erre azonban nincs általános szabály. A beteget ne érje sem lelki-testi kár, sem hátrány, sem a közléssel, sem annak elhallgatásával; gondosan ügyelni kell arra, hogy a tájékoztatást ki, kinek, hol, hogyan, milyen tartalommal és milyen várható hatással közli; az AIDSmegbetegedést közölni kell. Az szinte közlés igénye nem jelenti azt, hogy "kegyesen" ne tompítsák az "igazságot" [pia fraus = kegyes hazugság]. A beteget sohasem lehet megfosztani a reménytl, emiatt a betegnek - rendszerint - nem mondják meg, hogy menthetetlen. Viszont a legközelebbi hozzátartozót szükséges tájékoztatni a teljes igazságról. Teendk a halódásban: a beteg igényli a megért és szeret családi környezetet, ill. orvosának gondoskodását. Indifferens kezelés (placebo) és könnyebb munka kívánatos, viszont a költséges kezelés hiábavaló pazarlást jelent(ene). A helyzet bagatellizálása is felkeltheti a beteg gyanúját. Teendk a haldoklásban: a beteg joga, hogy "méltóságban" haljon meg. A halálban való segítés azt jelenti, hogy megkapják a szükséges ápolást és vigasztalást, nem helyezik más osztályra, nem hagyják magára, feleslegesen nem vizsgálják; intenzív kezelése értelmetlen és méltatlan. A haldokló ne érezzen fájdalmat, testi hiányt és testi vagy lelki szenvedés se gyötörje. Kábító-fájdalomcsillapítók alkalmazása mérlegelend; elnyeik és hátrányaik ismerete fontos lehet (végrendelet készítése, búcsúzás lehetsége). A családtagok részére tegyék lehetvé a látogatást, s a vallási vigaszt kívánó betegtl ezt a kórházban sem lehet megtagadni. A perimortális (klinikai halál eltti és utáni) idszak etikája Az egyén halála végssoron elkerülhetetlen, s a "halálhoz való jog" mesterkélt fogalom, mert mindenkinél törvényszeren bekövetkezik. Van-e joga a betegnek pl. a gyógyszerszedés megtagadásával a "természetes" halálhoz? Mi a különbség ez és az öngyilkosság között? Ez az idszak gyakran az intenzív osztályokon telik el, amelyek feladata az élet megmentése, s nem a haldoklás meghosszabbítása. Intenzív osztályra kerülésekor a beteg életének kritikus szakaszában van és sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben, mint más hagyományos osztályokon. Az intenzív osztályokon szem eltt kell tartani a beteg emberi mivoltának központi szerepét és személyiségének tiszteletét. Gyakorolni kell az empátia érzését, s minden kezelést a lehet legjobban elviselhetvé tenni. Etikailag kifogásolható, ha a potenciálisan gyógyítható beteget túl késn adják át a hagyományos osztályok. Feleltlenség az életnek az a fajta meghosszabbítása, amely csak a szenvedés megnyújtását eredményezi. A betegnek joga a kezelést megtagadni, bár ez jogilag nincs szabályozva. A beteg írásban adott döntése nem feltétlenül kötelezi az orvost: a beteg ugyanis korábbi nyilatkozatát bármikor visszavonhatja, laikus lévén a beteg nem mérheti fel tárgyilagosan saját helyzetét, túl nagy áldozatnak tarthatja él rokonának pl. a veséjét, vagy egzisztenciális okból kéri a mesterséges életbentartás mellzését. Tehát a beteg akarata tisztelend ugyan, de nem jelenti azt, hogy ez az orvosra kötelez lenne! Egyedül az agyhalál adhat biztos szakmai felmentést a mesterséges életbentartás elhagyására. Ha az agyhalott szervátültetésre alkalmas, úgy a mesterséges életbentartó beavatkozásokat a szerv kivételéig folytatni kell. A rendkívüli életmegtartó eljárások alkalmazásának csak addig van értelmük, amíg az alapártalom gyógyulására remény van. Etikai kérdés (is): kinek kell döntenie a beavatkozások abbahagyásáról? A betegnek? Jogképes-e ilyen helyzetben a beteg? A hozzátartozóknak? - Végülis az orvos, a kezel team, az intézet, esetleg küls szakért bevonása marad mint döntési lehetség. Az "él végrendelet" (living will) olyan dokumentum, amelyet az egyén akkor fogalmaz meg és ír alá, amikor még egészséges. Azt a kívánságát fejezi ki benne, hogy súlyos sérülés vagy gyógyíthatatlan betegség esetén ne tegyenek heroikus erfeszítéseket életbentartása érdekében. Ez az írás hivatott a beteg döntéshez való jogát jogilag is biztosítani (Németország, Svájc és az USA államok 3/4 részében). Milyen egy közönséges "él végrendelet"? "Ha bármikor gyógyíthatatlan betegségben vagy sérülésben szenvedek, és orvosilag megállapítják, hogy a kezelés csak haldoklásom meghosszabbítását szolgálná, úgy rendelkezem, hogy életfenntartó kezelést ne alkalmazzanak, vagy azt szüntessék meg és engedjék, hogy természetes halált haljak. Csak olyan lépéseket tegyenek, amelyeket szükségesnek ítélnek fájdalmaim és szenvedésem enyhítésére". Hazánkban 1987-ben rendezték, hogy a halottakból milyen módon és milyen célra lehet szerveket és szöveteket eltávolítani. Egyúttal azt is meghatározták, hogy az állampolgár még életében tiltakozhat szervének vagy szövetének a boncolás során történ eltávolítása ellen. A tiltakozást a gyógyszertárak által forgalmazott "Egészségügyi lap" hátoldalán lehet a beteget ellátó körzeti orvos igazolásával bejegyezni. Etikai kérdés, hogy az orvos nem lehet a beteg életének értékmérje. Nem lehet tekintettel arra sem, hogy a beteg a jövben mekkora terhet jelent a társadalomnak, családnak. Nem játszhat szerepet a beteg kora, neme, foglalkozása, beosztása, anyagi helyzete, nemzetisége, elmeállapota, politikai hovatartozása, színe, fajtája és az orvos iránta érzett szimpátiája, stb. A gyógyítást önmagában az egyoldalúan értéktelennek minsített élet miatt megszakítani nem szabad. A beavatkozások elhagyásának rendkívüli esete a mszerhiány (ami azonban képtelenség!). Ilyenkor a "szabály" és "helyzet" konfliktusa áll el: szabály lenne a kezelés, de nincs elég mszer. Kérdés, lehet-e a betegeket rangsorolni? S minek alapján? Az újraélesztés etikája A klinikai halálig valamennyi betegen indokolt az élet feltétlen védelme. Etikai meggondolásból - a váratlan légzés- és keringésmegállásban az újraélesztést mindig meg kell kísérelni és újra kell éleszteni a terhes anyát is, - a csupán defenzív alapon megkísérelt újraélesztés azonban helytelen, - nem kell újraéleszteni a gyógyíthatatlan beteg agóniáját követ és a krónikus betegség befolyásolhatatlan végstádiumában fokozatosan beálló klinikai halált vagy azt, akinél a klinikai halált követen több, mint 5 perc telt el. Az ezeken kívül es betegek kérdésében az orvosi judicium és etikai szemlélet a meghatározó. Elssorban szakmai kérdés, hogy meddig kell folytatni az újraélesztést. Etikai meggondolásból addig, amíg a team minden tagja egyet nem ért az újraélesztés felfüggesztésével. Az átvev csoport a már elkezdett beavatkozást etikailag nem hagyhatja abba, még akkor sem, ha egyébként reménytelen. Átvétel után is legkevesebb 5 perc után lehet csak felfüggeszteni. Az újraélesztéstl tudatosan el lehet tekinteni, ha a jogképes beteg ezt írásban kérte és ez az etikai meggyzdéssel nem ellentétes. Adott esetekben az elhatározás lehet "nem újraélesztend" ("Do-Not-Resuscitate", DNR) is: pl. reménytelen állapotban és ha a beteg élete (a fájdalmak miatt) elviselhetetlen lenne, stb. Az agyhalál állapotában szervkivételre váró, mesterségesen lélegeztetett, de jogilag meghalt egyénekkel a bánásmód a szervkivételig legyen az élnek kijáró kegyeletes. Ha a beteg biológiailag is meghalt, az emberi tetemmel (kadáver) akkor is kegyelettel kell bánni. Kadáverek kórbonctani vizsgálatára csakis jogszabályokban meghatározott esetekben kerülhet sor, éspedig - a halál okának megállapítása, - orvostanhallgatók oktatása és

4 - a gyógy- vagy gyógyszeres kezelés utólagos kontrollja céljából. Ha a halott valóban szimbólum, a megbecsülésnek a boncasztalon és a temetben is ki kell fejezdnie, jelezvén az ember iránti általános tiszteletet. A halottakat illen kell eltemetni! Az epitáfium (eltemetetlenség, ill. méltatlan módon való eltemetés, pl. hazánkban 1956 után) barbár, szégyenletes és megengedhetetlen! Transzplantáció Évtizedeinkben a szervátültetés fontos életment vagy az élet minségét javító sebészi beavatkozás. A br-, vese-, máj-, csontvel-, tüd-, szív-, stb. transzplantáció ma az orvos- és gyógyszerészeti tudomány csúcstechnológiáját jelenti. A viszonylag új tudomány és gyakorlat alkalmazása nagyon költséges, csak a legkiválóbban képzett sebészek végezhetik, különlegesen jól felszerelt kórházakban és klinikákon - korszer gyógyszeres háttér biztosításával is - ám ezeken a helyeken ma már rutinszeren. Külföldön pl. egy szívmtét ára ezer USD, itthon 3-4 millió forint. Az els hazai szívátültetésre 1992-ben került sor. A recipiensek kiválasztása nem könny, lényegesen többen szeretnének szervátültetésben részesülni, mint amennyit végülis megmtenek. Az él donorok által adományozott szerv felhasználása alapjaiban változtatta meg a hippokrátészi etika "nil nocere" elvét, az adományozást ma már igen erkölcsösnek tekintik, mert ez általában senkinek sem etikai kötelessége, még hozzátartozó esetében sem. A szerv- és szövetadományozásnak kadáverek esetén is önkéntesnek kell lennie (egészségügyi lap, donor card). A bioemporium (szervpiac, az átültethet szervek farmja) meghökkent gondolat. A néhány hetes embrió-szövetek beültetése az Arzheimer-kór, diabetes, Parkinson-kór, stb. kezelésében új lehetségekkel kecsegtet. Xenotranszplantációnak nevezik az állati szerv, pl. sertés-szív vagy pávián-máj átültetését emberbe. A kilökdési reakciót az FK-506 gyógyszerrel kívánták elkerülni. Az eutanázia etikai kérdései Nagyon kevés olyan téma van az egészségügyi etikában, amely bonyolultabb, vitatottabb és emberi érzelmekkel átftöttebb volna, mint a végstádiumban lév betegek kezelése, ill. az ún. jó vagy szép haláluk biztosítása (görögül "eu" = jó, könny és Thanatosz, az Éjszaka istennjének egyik fia, a halál megtestesítje; latin nyelven: ars bene moriendi; angolul: mercy killing = kegyelemdöfés) (mint tudjuk, a másik nagy kérdés az élet kezdetével kapcsolatos). A tanatológia a meghalás tudománya. Két formája ismert: aktív eutanázia vagy halálba segítés és passzív eutanázia vagy halni hagyás. Az elbbi esetben az orvos "tesz" valamit a halál siettetése érdekében, utóbbiban viszont "elmulaszt" valamit tenni az élet meghosszabbítására. Így az orvos közvetlenül vagy közvetve hozzájárul a beteg halálához. Az egészségügyiek és a lakosság véleménye megoszlik az eutanázia, ezen belül annak két formája kérdésében. Bár hazánkban eddig nem volt gyakori, de mégis fontos, mert az élet és halál kérdéseit érinti. Nehéz ugyanis a "természetes halálhoz való jogot" emberi jognak deklarálni. Addig nincs etikai kétség, amíg a "szabály" és "helyzet" összhangban van, s amíg az utóbbit az elbbi alá rendelik. Esetenként két szabály is ütközhet egymással, pl. az élet tiszteletének és a fájdalomcsillapítás kötelezettségének szabálya. Az etika ebben a kérdésben is megelzi a jogot, noha nem lehet jogellenes. Az eutanázia etikailag ambivalens tett, mert az élet megrövidítése alapveten idegen az orvostól, s mert a szenvedés enyhítése az orvos egyik legsibb kötelessége. Az aktív eutanáziát Hippokratész óta a jog és etika egyaránt tiltja, követi mégis vannak. Feltételei (külföldön); a szenvedés megszüntetésének nincs más alternatívája, a beteg kéri és az orvos is egyetért vele, s hajlandó végrehajtani. E feltételek azonban csak nagyon ritkán vannak együtt (2000-tl Hollandiában engedélyezett az eutanázia. Korábban Ausztrália egyik északi államában szintén törvénybe iktatták, de néhány hónap után - lakossági tiltakozás következtében - megszüntették. Az USA-ban {Detroit} Jack Kevorkian nyugalmazott patológus végez eutanáziát. Angliában egy orvost felmentettek a passzív eutanázia vádja alól, ami precedens érték). A svájci törvények szerint "nem vonható büntetjogi felelsségre, aki önz megfontolásoktól mentesen nyújt segítséget öngyilkossághoz" (ami nem eutanázia!). A Dignitas egyesület 1998-tól 20 esetben alkalmazta; tagjai ügyvédek, orvosok és az elszánt háziorvosa. A gyógyszer bevételénél legalább két személynek kell jelen lennie. A bécsi és egyiptomi gyilkos ápolónk, ill. F. Tímea ("fekete angyal") esete sem eutanázia. A magyar jog nem engedélyezi sem az aktív, sem a passzív eutanáziát; ez etikailag sem fogadható el! A passzív eutanázia sem jelent feltétlenül "szép" vagy "jó" halált. Etikai elv, hogy a korszer tudomány lehetségeivel etikai és szakmai felelsséggel élni kell, de nem szabad velük visszaélni! E kérdésekben etikai irányt lehetne az "aranyszabály", hogy a beteghez hasonló helyzetben mit szeretnénk, ha mások velünk tennének. Az ún. "minimum terápiát" (mosdatás, pszichés komfort, folyadékpótlás, láz- és fájdalomcsillapítás, stb.) semmilyen körülmények között sem szabad elhagyni, mert ez etikailag is elfogadhatatlan. A betegnek mindenkor abban a tudatban kell élnie, hogy az egészségügyi személyzet mindent megtesz gyógyulásáért (hospicium = halálig kísérés). A teratanázia a szellemileg vagy fizikailag súlyosan károsodott újszülöttek problémájának "megoldása" ("tajgetoszi" módszerrel vagy eutanáziával). Egészen különleges szabályok és etikai elvek érvényesülnek a halálra ítéltek kivégzésekor. Az eutanázia lényegében halálos ítélet. Hazánkban 1990-ben megszüntették (Európában 1989-ig csak a szocialista országokban, Jugoszláviában és Törökországban voltak kivégzések). Ha tehát egy kompetens bírói testület - csalhatatlan bizonyítékok esetén sem - hozhat halálos ítéletet, hogyan volna ez lehetséges egy orvos esetében, aki az igazságszolgáltatásban nem kompetens, s aki különben is nem erre esküdött fel, hanem az élet védelmére. Ráadásul a beteg nem bnöz! Az évszázadok során a halálbüntetés végrehajtásának módozataiban is változások történtek, a guillotine-tól kezdve az iv. injekcióig "humanizálódott" a halálos ítélet végrehajtása is. Az USA-államok 3/4 részében a halálos ítéletet "iv. folyamatosan adagolt ultrarövid hatású, paralitikus szerrel kombinált barbituráttal" hajtják végre (e módszer kevésbé fájdalmas és így humánusabb; kisebb ellenkezést vált ki a halálbüntetéssel szemben és sokkal olcsóbb, mint más kivégzési forma). Irodalomgyjtemény: Az orvosetika alapelvei Néhány évtizeddel ezeltt az orvosi etika sehol a világon nem tartalmazott többet, mint a hippokratészi eskübl 2* levezetett néhány alapelvet, melyet nemzetközi orvostársaságok, egyes országok orvosi kamarái és etikai testületei modern tartalmú kódexekké formáltak. Ezek az orvos rendszeres adófizetésérl, méltányos honoráriumáról, a munkahelyen való italozás és a beteggel történ szexuális kapcsolat létesítésének a tilalmáról szóltak. Magyarországon ez még kiegészült a paraszolvencia kérdésével. Az utóbbi évtizedek orvostechnikai forradalma jelents változást hozott az orvosi etika területén is. A szervátültetések, a dajkaterhesség, a lombikbébi-programok, az új géntechnikai eljárások számos olyan kérdést vetettek fel, amelyekre a hagyományos erkölcsi szabályok segítségével már nem lehetett választ adni. Újra kellett gondolni olyan régen ismert filozófiai elmélkedéseket, hogy mitl emberi az emberi élet, mikor kezddik és fejezdik be; mit jelent az élethez való jog; mit jelent anyának lenni; mi a szenvedés és boldogság; hol húzódnak az önrendelkezési jog határai az egészségügyben? Választ kellett adni azokra a közvéleményt élénken foglalkoztató morális kérdésekre, miszerint megengedhet-e a kómás betegek életfenntartó kezelésének a megszüntetése, elfogadható-e a betegek becsapása saját érdekükben, elrendelhet-e a kötelez AIDS-szrés, lehet-e orvosi kísérleteket végezni gyerekeken, pszichiátriai betegeken, létre lehet-e hozni olyan egészségügyi rendszert, amely szolgáltatásait a fizetképesség elve alapján osztja el? Ezek a filozófiai-etikai elemzések hívták életre a bioetikát, amely a modern orvosi technológia által felvetett erkölcsi dilemmák okozta tanácstalanságot hivatott megoldani szisztematikus, racionalista vizsgálattal. A bioetika vagy kritikai orvosetika tehát olyan újfajta erkölcsi érzékenyít tréning, amelynek célja annak megmutatása, hogy a medicinán belül hol húzódnak az orvosi-szakmai s hol az etikai kérdések határai. A mai bioetikában négy olyan alapelv van, amelyeket minden erkölcsi dilemma megoldásakor fontos szempontként kell figyelembe venni. Ezek: Az autonómia tiszteletének elve; A Ne árts! elve; A jótékonyság elve; Az igazságosság elve. 3* 2* Az eskü szövegét az 1. sz. melléklet tartalmazza. 3* Dr. Kovács József: A modern orvosi etika alapjai. Medicina Könyvkiadó Rt. Budapest, o. 1. Az autonómia tiszteletének elve Az autonómia a görög autosz (ön-) és nomosz (törvény) szavak összetételébl származik, jelentése: öntörvénység, önállóság. Autonóm az az ember, aki fizikai és pszichológiai korlátozottságok nélkül, vagyis küls és bels kényszertl mentesen, szabadon képes mérlegelni alternatívák között, s az ily módon választott alternatívának megfelelen képes cselekedni. Mindezek alapján nem autonóm például az elmebeteg, a kiskorú, az értelmi fogyatékos, mert esetükben hiányzik a gondolkodás autonómiája. Az autonómia tiszteletének az elve pedig így fogalmazható meg: emberek autonóm döntései, illetve tettei nem korlátozhatók, illetve nem akadályozhatók mindaddig, amíg ezek mások autonómiáját nem sértik. Az autonómia tiszteletének az elve a bioetika egyik legfontosabb alapeleme. Ennek alapján az orvosnak a beteget tájékoztatnia kell az általa tervezett beavatkozások elnyeirl, hátrányairól, veszélyeirl, s csak az e tájékoztatás alapján kapott beleegyezés adhat felhatalmazást a beavatkozás elvégzésére. Az autonómia elve azonban szembekerülhet a jótékonyság elvével, vagyis az orvosnak azzal a kötelességével, hogy lehetség szerint segítsen a betegen. Ha a beteg nem egyezik bele abba az orvosi beavatkozásba, amely számára orvosilag a leghasznosabb lenne, akkor a beteg autonómiája tiszteletének elve szembekerül a jótékonyság elvével. Míg a hippokratészi tradíció ilyenkor általában a beteg orvosi érdekét tekintette ersebb elvnek (nem helyezett különösebb súlyt a beteg autonómiája tiszteletének az elvére), addig a mai bioetikai irodalom általában az autonómia tisztelete elvét tekinti ilyenkor ersebbnek. Ez az orvosi etika újfajta paradigmáját jelenti: eltérést a hippokratészi eskütl. Az autonómia, mint láttuk, három elemet tartalmaz: a gondolkodás autonómiáját, az akarat autonómiáját és a cselekvés autonómiáját. 2. A Ne árts! elve Primum non nocere -elssorban ne árts! Ez az elv tekinthet a tradicionális orvosi etika legfontosabb elvének, s háttérbe szorulása a beteg autonómiája tiszteletének az elvével szemben csak a XX. század második felétl figyelhet meg, amely egyben az orvos-beteg viszony újfajta modelljét is jelenti. A Ne árts elve azonban e szigorú formájában az orvosi gyakorlatban betarthatatlan, s mindig is az volt. Az orvosi beavatkozások ugyanis szinte kivétel nélkül valamilyen károsodás veszélyével is járnak. Amire tehát az orvos reálisan törekedhet, az csak az, hogy kevesebbet ártson a betegnek, mint amennyit használ. Az az orvosi eljárás a megfelel, amelyiknek jóval több a haszna, mint a kára. Ha tehát egy mai orvos komolyan és szó szerint betartaná a primum non nocere elvét, akkor semmiféle orvosi tevékenységet nem végezhetne, hiszen mindegyik valamilyen kárral vagy legalábbis annak valamilyen veszélyével jár. (A mtéti anaesthesia is, st még a viszonylag biztonságos védoltások is az esetek egy kis részében halálos szövdménnyel járnak.) Ezért az orvos kötelessége, hogy az okozott kár és a haszon ésszer arányára törekedjék, s hogy mekkora rizikót érdemes vállalni mekkora haszonért, azt az orvos tanácsát és információit meghallgatva kizárólag a beteg döntheti el, hiszen viseli átháríthatatlanul eme döntés minden következményét. Ami az orvostól elvárható, az csak (!) az, hogy kell gondossággal járjon el (hogy mit jelent a kell gondosság, az a szakma fejldésével változik). Ha az orvos a szakma szabályait kell gondossággal betartotta, a beavatkozás veszélyeirl a beteget felvilágosította, s a beavatkozásba a beteg tájékozottan beleegyezett, akkor az orvos nem felels a bizonyos valószínséggel elre látott veszély bekövetkeztéért. csak akkor felels, ha a beteget a beavatkozás veszélyeirl elzleg nem tájékoztatta, s így az nem tudta, hogy voltaképpen mibe is egyezik bele; vagy ha nem kell gondossággal járt el, s ezzel nem szorította le a lehetséges minimumra az adott beavatkozás veszélyét. Összefoglalva tehát az mondhatjuk, hogy a Ne árts! elve ma három fontos elemet tartalmaz: 1. Az orvosnak mindig a beteg javát, jóllétét kell legfontosabbnak tartania. 2. Az orvosnak mindig kell gondossággal kell eljárnia azért, hogy az orvosi beavatkozásoktól elválaszthatatlan veszélyeket a lehetséges minimumra szorítsa le. 3. A beavatkozás elnyeit és hátrányait egyaránt mérlegelnie kell, s csak kedvez elny : hátrány arányú beavatkozást szabad elvégeznie. Hogy mi a vállalható kedvez elny : hátrány arány, azt kell felvilágosítás s orvosi tanács után csak a (cselekvképes) beteg döntheti el. Így károkozásnak számít az is, ha ilyen esetben a beteg önrendelkezési jogát nem tartják tiszteletben, vagyis nem világosítják fel a beavatkozás veszélyeirl, esetleges hátrányairól, formálissá téve így a beleegyezését. 3. A jótékonyság elve A jótékonyság elvét egyrészt - a pozitív jótékonyság elve /részei: elzd meg a rosszat!, szüntesd meg a rosszat!, tegyél jót! /, másrészt - a hasznosság elve határozza meg. Eszerint minden tett következményét elzleg fel kell becsülni, s a maximális haszon : kár (jó : rossz) arányt eredményez megoldást kell választani. Nagyon sok vita folyt az etikai irodalomban arról, vajon a jótékonyság elve kötelesség-e, vagy csak olyan elv, amelynek követése ugyan tiszteletre méltó és ajánlható, de nem erkölcsi kötelesség. A Ne árts! elve szigorúbb és ersebb kötelesség, mint a jótékonyság elve, hiszen még komoly személyes áldozatoktól sem szabad visszariadnunk azért, hogy a Ne árts! parancsot betartsuk, ugyanakkor nem kötelességünk nagy áldozatot hozni azért, hogy másoknak jót tegyünk. Reálisabb azt mondani, hogy mindannyiunknak kötelessége másoknak segíteni, a világban lév rossz megszüntetésében részt venni mindaddig, amíg ez nem kíván túl nagy személyes áldozatot, amíg nem jelenti életterveink feladását. Vannak olyan speciális szerepek, amelyekben a jótékonyság kötelessége a szokásosnál ersebb, mert azt egyfajta implicit vagy explicit szerzdés írja el. Hasonló az orvosi szakma jótékonysági kötelessége is. Az orvosi hivatás egyik jellemzje éppen a Salus aegroti suprema lex esto (a beteg érdeke legyen a legfbb törvény) parancsa. Az orvos önként vállalt kötelessége, hogy a beteg érdekét a saját érdekei elé helyezze. Ezért az orvosnak speciális jótékonysági kötelessége van a betegeivel szemben, s ez jóval ersebb, mint általában az idegeneknek egymással szembeni kötelezettsége. Az orvos jótékonysági kötelességébl számos erkölcsi parancs következik. Erre vezethet vissza, hogy magát folyamatosan továbbképezze, szakmai tudását állandóan magas szinten tartsa, hogy megtudja, mit várnak tle betegei, hogyan tehetne jót nekik. Ez nem olyan magától értetd. Sok orvos túlságosan könnyen feltételezi, hogy tudja, mi a jó a betegnek, s ezért nem kell azt a betegétl megkérdeznie. Valójában azonban a betegek értékrendje olyan sokféle, hogy a velük való megfelel kommunikáció nélkül valószín, hogy az orvos téved, s nem azt fogja tenni, ami a betegének a legjobb. A kezelésnek, gyógyításnak általában sokféle útja van, s nem biztos, hogy a betegnek mindegyik egyformán elfogadható. Az tehát, hogy mi a jó a betegnek, legtöbbször megfelel tájékoztatás után csak maga a beteg döntheti el, ezért a beteggel való megfelel kommunikáció nélkül, a hagyományos, paternalisztikus hozzáállással az orvos nem képes jótékonysági kötelességét teljesíteni. Jót csak az az orvos tud tenni, aki tudja, mi jó a betegnek, ehhez pedig a beteget be kell vonnia a döntésbe.

5 4. Az igazságosság elve Az igazságosság elmélete azt vizsgálja, hogyan kell a társadalomban a hátrányokat és az elnyöket megfelelen elosztani. Vizsgálja, hogy kinek mi jár, s azt tartják igazságosnak, ha mindenki azt kapja, ami jár neki. Hogyan lehet azonban eldönteni, hogy kinek mi jár? Erre a kérdésre kétféle válasz adható: formai és tartalmi válasz. a. A formai alapelv Arisztotelésztl származik: eszerint az igazságosság azt követeli, hogy az egyenlkkel egyenlen, az egyenltlenekkel pedig lényeges egyenltlenségeik arányában egyenltlenül bánjanak.4* Ezt nevezik formális egyenlség elvének. Ez az elv azért csak formális, mert nem mondja meg, melyek azok a tulajdonságok, amelyeknek egyenltlensége morálisan olyan lényeges, hogy indokolja az egyenltlen bánásmódot. b. Mivel az emberek mind biológiailag, mind társadalmilag egyenltlenek, az igazságosság tartalmi elvének kell megmutatnia a sokféle egyenltlenség közül melyek azok, amelyek morálisan lényegesek, ezek milyen mértékig indokolják az egyenltlen bánásmódot. A következ tartalmi igazságossági elveket szokták megfogalmazni: 1. Mindenkinek egyenlen. -- az egalitáriánus elméletek hangsúlyozzák. 2. Mindenkinek szükségletei szerint. -- a marxista elméletekre jellemz. 3. A liberális igazságosság elméletek az egyén szabadságát és az állam be nem avatkozását fogalmazzák meg:-- Mindenkinek szorgalma, egyéni erfeszítése szerint. Mindenkinek teljesítménye (társadalmi hasznossága) szerint. Mindenkinek érdemei szerint. Mindenkinek a piac törvényei szerint. Rawls szerint azok az igazságosság helyes elvei, amelyeket racionális egoisták a tudatlanság fátyla mögül szerzdve szabadon elfogadnának 5*. Rawls híres elmélete, a különbségelv azt hangsúlyozza, hogy az igazságos osztástól eltérni csak a legkedveztlenebb helyzetek elnyére szabad. Az orvosi gyakorlatban az igazságosság elvei fleg a ritka, általánosan nem elérhet orvosi eszközök (technikák) igazságos elosztási elveinek kidolgozásában játszanak szerepet. 4* Arisztotelész: Nikomakhoszi etika. Európa könyvkiadó. Budapest Ötödik könyv 5* Rawls, John: A Theory of Justice. Oxford Clarendon Press (p ) In: Dr. Kovács József (1999) i.m o. A konfliktusok és dilemmák az orvosetika alapelvei között Az orvosetika négy alapelvét prima facie -/ els látásra úgy tnik, hogy /- kötelességnek kell tekintenünk. Ez azt jelenti, hogy e kötelességek nem abszolútak, nem mindig lehet ket betartani. Ha konfliktusba kerülnek egymással, akkor el kell dönteni, hogy az adott helyzetben melyik az ersebb, így melyik lesz az aktuális kötelesség. Egy prima facie kötelesség tehát csak akkor válik aktuális kötelességgé, ha más prima facie kötelességgel az adott szituációban nem kerül konfliktusba. Ha konfliktusba kerül, akkor el kell dönteni, melyik kötelesség az ersebb, vagyis melyik lesz az adott helyzetben az aktuális kötelesség. Az orvosi etika nem egy, mai dilemmája a kötelességek közötti konfliktusként jellemezhet. Az etikai viták ezekben az esetekben annak tudhatók be, hogy mindenki más és más relatív súlyt tulajdonít az egyes kötelességeknek. A tradicionális medicina a négy alapelv közül az egyik legfontosabbnak a jótékonyság kötelességét tartja, ersebbnek tekinti a beteg autonómiája tiszteleténél, ezért amikor a beteg mást akar, mint ami orvosilag számára a leghasznosabb lenne, a tradíció indokoltnak látja a beteg autonómiájának a megsértését, akaratának figyelmen kívül hagyását a jótékonyság elvének betartása érdekében. A mai bioetikai szakirodalom és a hetvenes évektl kezdve egyre több helyen az orvosi gyakorlat is ezzel szemben a beteg autonómiájának tiszteletét tekinti az ersebb elvnek. Nemcsak azt mondja, hogy ez ersebb a jótékonyság elvénél, hanem azt is, hogy az autonómia tisztelete egyben a jótékonyság elvének megvalósítását is jelenti. Itt tehát a hangsúly nem azon van, hogy orvosilag mi a legjobb a betegnek, hanem azon, hogy összességében mi a legjobb a betegnek és ennek megválaszolására csak a beteg képes. Hasonlóan konfliktus az eutanázia és az öngyilkosság kérdése is. Megválaszolásuk attól függ, melyik elvet tekintjük ersebbnek: a beteg autonómiája tiszteletének az elvét, vagy a jótékonyság elvét, amely ilyenkor a beteg akarata ellenére való megmentését, illetleg életben tartását kívánná meg. Az orvosetikának a négy alapelvbl kiinduló megközelítését sokan kritizálták, mondván, hogy nem ad határozott módszert. Az, hogy a négy alapelv közül egy adott helyzetben ki melyiket tartja ersebbnek, egyéni döntés kérdése. Az elvek értelmezése és a közöttük lév konfliktusok megoldásának módjai között tehát jelents eltérések lehetnek, maguk az elvek azonban hasznos összegzi a gyógyítás során figyelembe veend erkölcsi szempontoknak, így használatuk feltétlenül indokolt. II. Az orvos-beteg kapcsolat és modelljei Mit várnak az orvostól a betegek? Azt, hogy megszabadítson a szenvedéstl, meggyógyítson a betegségbl és azt is, hogy az ember életéért megküzdjön a halállal is. És miközben ezt várja a tudás és a beavatkozás ismeretének hiányában megvalósítja a teljes öntagadás folyamatát: megmutatja az orvosnak, amit senkinek sem mutat meg, elmondja a bajait úgy, ahogyan senkinek nem mondja el; megenged olyan beavatkozásokat, testébe-lelkébe, amit senkinek nem engedne meg. És elfogadja a szavát úgy, ahogy senkinek sem. 6* A tudás és gyakorlat az orvost olyan hatalommal ruházza fel, amely minden más szakmától, minden hétköznapi szakértelemtl elválasztja. Az emberek feletti testi-lelki hatalom ténye az orvosi hivatás magasrendségét jelenti, ugyanakkor hordoz egy kivételes bizalmat is, amely akkor jelenik meg ebben a hatalomban, amikor a beteg átadja magát orvosának. Sokkolhatják, altathatják, megbolygathatják testét, lelkét, emlékezetét, alapvet funkciókat változtathatnak biokémiai, sebészeti úton, megvághatják, megszúrhatják, belenyúlhatnak rejtett és zárt nyílásain a beteg leküzdi a bels ellenállását, lehántja magáról szégyenérzetét és saját akaratából adja át a rendelkezést saját maga felett. 7* A hagyományos orvoslásban a betegrl való döntések kizárólagos birtokosa sokáig az orvos volt. A betegre vonatkozó információk az orvosi titoktartás részét képezték, és ezek a törvények nem tartalmazták a betegek felvilágosításának kötelezettségét. Még ma is gyakran elfordul, hogy a betegrl a beteg megkérdezése nélkül döntenek. A hagyományos felfogásban és gyakorlatban, ahol a beteg függése és kiszolgáltatottsága elfogadott, az orvos és beteg érintkezése, interakciója egyenltlen. Ebben a rendszerben az orvos van domináns helyzetben, az információs és kommunikációs hatalom birtokosa. A beteg legtöbb esetben lemond önrendelkezési jogáról, nem követeli meg az egészségi állapotáról való tájékoztatást, a gyógyítására való döntésekben való részvételt. Ám az orvos-beteg kapcsolat nemcsak ezzel az egyetlen paternalista szemlélettel jellemezhet. 6* Losonczi Ágnes: A kiszolgáltatottság anatómiája az egészségügyben. Magvet Kiadó, Budapest, o. 7* Losonczi Ágnes: i. m o. Konszenzus-modell A modell felfogása szerint a gyógyítás egész folyamatában az orvosnak és betegének közösek a céljai. Az orvosnak háromféle szerepe lehet: vezet, irányító és résztvev. 1. A vezet szerepben az orvos erteljesen és aktívan vezet, a beteg passzívan fogadja utasításait (pl. a beteg egy kisgyermek vagy eszméletlen, altatásban van). 2. Az irányító szerepben az orvos éppen csak irányítja a vele együttmköd partnert (pl. egy akut beteget, aki követi az orvos utasításait). 3. A harmadik esetben a kölcsönös részvétel a jellemz, melyben két egyenrangú fél közösen hozza meg a döntéseket (krónikus beteg és orvosa között). Ebben a modellben még mindig ers túlsúlya van a biomedikális szemléletet jellemz asszimetriának, és a kölcsönös részvétel mellett ersen él még az a hit, hogy a beteg elismeri és elfogadja az orvos dominanciáját. Új elem ebben a modellben, hogy az orvos és beteg között kialakult konszenzus megváltozhat és átadhatja helyét egy újfajta együttmködésnek. Konfliktus modell Ebben a modellben elször jelennek meg az orvosok és a betegek, mint verseng vagy ellentétesen gondolkodó felek. Az orvos számára a beteg csak egy eset a sok közül, míg a beteg problémája önmaga számára az egyetlen és legfontosabb, betegsége személyesen átélt válsághelyzet. A különböz nézpontok konfliktushoz vezethetnek. A konfliktus megoldása lehet, ha az orvos-beteg kapcsolat a beteg új viselkedésmintáival egészül ki: a beteg irányítása mellett az orvos, mint kooperatív fél vesz részt a folyamatban, vagy amikor a beteg az aktív és az orvos csak passzív résztvev. Egyezkedési modell A nyolcvanas évektl kezdve az orvosok kezdték felismerni, hogy a gyógyító folyamat sikerességének része lehet a betegektl nyert információk feldolgozása és bekapcsolása a kezelés folyamatába. Ez olyan szemléletváltozást jelez, amikor az orvos nem kívánja privilegizálni mindentudását, hanem a beteg hozzájárulását a róla való döntésekhez is beengedi döntési tartományába. A nyitás azt is magában hordozza, hogy az orvos az egyezked kommunikáció megengedésével egyben a szakmai munkája feletti ellenrzést is megengedi, nyitottabbá teszi tevékenységét. Hatalmi modell Ez a modell az orvos és a beteg oldaláról megjelen kontroll különböz szintjeinek összehasonlításán alapul. Az orvos-beteg kapcsolat négy típusát látjuk: 1. A hagyományos biomedikális modell, melyet az ers orvosi hatalom, kontroll és ellenrzés, illetve a beteg oldaláról ezeknek a hiánya jellemez. Ez a paternalisztikus forma. 2. Amennyiben az orvos is és a beteg is ers kontrollt érvényesít, a kölcsönösségen alapuló forma jön létre. A kölcsönösség kialakulásának alapja, hogy a kapcsolatba az orvos szakmai tudását, jártasságát, képességeit és tapasztalatait, míg a beteg érzéseit, nézeteit, elképzeléseit, betegségtapasztalatait és vágyait hozza. 3. A fogyasztói típus jellemzje, hogy a beteg a szolgáltatás vásárlójaként jelenik meg a folyamatban, az orvos pedig egyszeren teljesíti kéréseit (beutalja a kórházba). Tisztán üzleti helyzet, melyben az orvos függ betege anyagi lehetségeitl. 4. Hibás együttmködés pedig akkor jön létre, ha a beteg megmarad passzív szerepében és az orvos is enged aktivitásából. A különböz formák a megjelenítés sorrendjében jelzik azt a szemléletváltozást, melynek eredményeként megszületik a felismerés: a modern gyógyítás alapja az egyenrangú orvos-beteg kapcsolat. Az olyan orvos-beteg kapcsolat, ahol a beteg saját értékei és érdekei alapján betegségérl kellen tájékoztatva dönt - a gyógyulás fontos eszköze lehet. 8* Orvosi etika a mindennapi gyakorlatban dr. Boda Domokos LAM 2001;11 (1): Az etika ügye hazánkban különösen aktuális, mert az egészségügy sznni nem akaró vajúdással végbemen átalakításának egyik alapvet feltétele az orvosi munka etikájának érvényesítése a gyakorlatban. Másképpen úgy is mondhatjuk, hogy a vajúdás azért tart olyan sokáig, mert ez a feltétel eddig nem valósult meg. Igaz ugyan, hogy a kamara részérl jelents lépésként létrejött az etikai kódex és további tiszteletre méltó erfeszítések történtek, mégis, ezeken túl az orvosi munka etikájának átfogó jelleg, összehangolt és munkaszakaszonkénti szabályainak kialakítására és a gyakorlatban való érvényesítésére van szükség. Ezen feltétel teljesítése tehát a mi dolgunk, ez az, ami rajtunk áll, amit - persze a kamara irányításával és gondozásában - nekünk kell megtennünk. Mindenekeltt el kell oszlatni az etikával kapcsolatos elég általánosnak mondható tévhitet, hogy az etika azonos volna a fegyelmi ügyekkel vagy a hálapénz kérdésével. Ezen tévhitek eloszlatása azért fontos, mert éppen ezek miatt vált az orvosi etika tabu témává. Az etika valójában interdiszciplináris jelleg szakmai kérdés, szakmánk szerves része. Ezen az alapon az etikával való foglalkozás éppen olyan fontos tevékenység, mint a szorosabb értelemben vett továbbképzés és önképzés. Az etika egyidejleg program is, mert az egyes ténykedések alapelveinek rögzítése mellett az a feladata, hogy a szakmai haladással bekövetkez változásokat figyelemmel kísérje, levonja az ebbl adódó etikai konklúziókat, tehát azért, hogy a napi gyakorlat számára kijelölhesse a teendket, rendszeres foglalkozást is igényel. Ami a gyakorlati konzekvenciákat illeti, az etika széles kör programjának két szinten kellene érvényesülnie, éspedig: kamarai és munkahelyi szinten. A kamarának a már meglev, lényegében megfelel kódex mellett általános és elvi jelleggel, ugyanakkor körülhatárolt témák szerint állást kellene foglalnia az orvosi gyakorlat etikai helyzetérl, nevén nevezve a meglev anomáliákat, számba véve az idközben bekövetkezett változásokat, vázolva a szakterület pillanatnyi aktuális helyzetét, majd kijelölni a helyes gyakorlatot. Ami most már az egyes témákat illeti, igen nagyszámú kérdés lenne felvethet, így az alább felsorolandó kérdések csupán illusztrációként szolgálnak, még ha egyébként a legégetbb és legsürgsebb állásfoglalást igényl témakörökrl van is szó. Az állásfoglalást és megtárgyalást igényl kérdések véleményem szerint a következk lehetnének: A szakorvosság kérdése terén megvizsgálandó, mi van a mögött, hogy nemzetközi összehasonlításban Magyarországon egyedülálló módon igen nagyszámú szakorvosi minsítés létezik; továbbá, hogy szintén kiugróan magas a különféle szakorvosok száma. Megfontolandó kérdés, hogy mi az a tevékenységi kör, amely szakorvosi feladat, mi az, ahol szükségtelen vagy kedveztlen, hogy bizonyos tevékenységet szakorvos végez, vagy fordítva, hol van szükség arra, hogy bizonyos tevékenységet kizárólag szakorvos végezzen. A beteggondozási tevékenységrl szólva, lehet, hogy sokak szerint a meglév gondozók száma és tevékenysége inkább bvítend, de szembe kell nézni azzal is, hogy legalábbis bizonyos területeken, túlgondozás történik. Szükségtelenül hosszú idre, folyamatosan visszarendelnek betegeket. Mindez igen magas rendelési óraszámot vesz igénybe, és a vizsgálatokkal járó egyéb kiszolgálótevékenység jelents költségtöbblettel jár. Kérdésként felmerül a laboratóriumi és eszközös vizsgálatok igénylésének gyakorlata. A szükségesnél nagyobb számú vizsgálat nemcsak felesleges, hanem káros is. A megfelel gyakorlat kialakítása tekintetében itt is kiindulási pontul szolgálhat az az alapelv, hogy minden orvosi ténykedésnek és beavatkozásnak indikációja kell hogy legyen. Megvizsgálandó, hogy mi az oka annak, hogy a különböz rendelések eltt olyan hosszú idt kell a betegeknek várakoznia. Még ennél is fontosabb eloszlatni minden bizonytalanságot abban a kérdésben, hogy mikor melyik orvosra tartozik az osztályra felvett beteg fogadása és ellátása. A gyógyszeres kezelésben meglév anomáliák problémakörének fontossága nyilvánvaló.

6 Az ipari és kereskedelmi cégek befolyása az orvosi gyakorlatra szintén nagyon aktuális kérdés, meg kell vizsgálni, hogy ilyen hatás mennyiben érvényesül a gyakorlatban. Egyik kulcskérdés a tudományetikai szempontok terén, hogy az anyagiakon kívül mi a magyarázata annak, hogy az orvostársadalomban is szinte katasztrofálisan csökkent a tudomány presztízse, aminek a legsajnálatosabb jele a fiatalok tudományos kutatással szembeni érdektelensége, fásultsága. Az orvosi bizonylatok anomáliái ártalmatlan dolognak látszanak, de valójában az orvosi gyakorlat egész rendszerét átszövi a valóság meghamisítása, magyarul mondva a hazugság, a hamis orvosi igazolásoktól kezdve a diagnózisok kódrendszerbeli besorolásáig. Az efféle pia frausok tudomásulvétele helyett tiltakoznunk kellene, hogy az orvosi eskünkben is bennfoglalt kötelezettségvállalás értelmében ne kelljen az orvosnak kényszerbl hazudnia. A genetikai vonatkozások ügyében felvethet sokféle téma közül kiemelt szempont, hogy elssorban a mi felelsségünk, hogy az orvosi indikációból történ terhességmegszakítás etikai és szakmai megalapozottság szempontjából hibamentes legyen. A hálapénz nyilván óriási témakör. De hogy a jelenlegi holtpontról el tudjunk mozdulni, ahhoz az szükséges, hogy szembeforduljunk azzal a sajnos nagyon elterjedt, de ugyanakkor átlátszó indokokból származó véleménnyel, hogy a hálapénzkérdést nem lehet megoldani. Anélkül, hogy vitatnám, hogy a kérdés rendezésében a kormányzatnak is lényeges szerepe van, ez tipikusan olyan terület, amelynek a rendezése nagyobb részben rajtunk múlik. Az efelé vezet úton a legkorábbi elérend célként azt lehet megjelölni, hogy a gyakorlatot az eddigi titkolódzás helyett legalizálva nyílttá kellene tenni. A második szint intézményi, munkahelyi, ezen belül még inkább osztályos jelleg orvosi konferenciák keretében valósulhatna meg, ugyancsak rendszeresen, programszeren. Ezeken az alkalmakon számos aktuális helyi kérdés mellett közvetlen formában, természetesen az adott intézet, illetve osztály viszonyaira kivetítve szintén a fent felsorolt témákat lehetne megtárgyalni. A szervátültetéssel kapcsolatos jogi és etikai kérdések Dr. Alföldy Ferenc Az etikai és jogi kérdések általában nem választhatók élesen szét egymástól, ugyanis az etika inkább tartalmazza a beteg íratlan jogait, a jog pedig inkább meghatározza a beteggel foglalkozók ténykedésének szabályait. Ebbl következik az is, hogy inkább etikai kérdések kerülnek eltérbe, ha él donorból történik a szövet vagy szerv átültetése és inkább jogi kérdések, amikor holttestbl (a volt betegbl) történik a szövet és/vagy szerveltávolítás. Ha a fenti szempont szerint választjuk kétfelé a kérdést, alapvet annak a meghatározása, hogy ki az él és ki a halott. Köztudott, hogy évezredeken keresztül a halál fogalma egyet jelentett a szívmködés, a légzés megsznésével és a pupillák tág, fénymerev voltával. Ha az orvos ezeket a tüneteket konstatálta, a halál bekövetkeztét megállapította (akkor, amikor) és ebben sem a rokonok sem a szakma más képviseli, sem bárki más nem kételkedtek. A halál bekövetkezte és a szívmködés megszünte közötti összefüggés évezredeken keresztül ivódott be tudatunkba és fel sem merült az a kérdés, hogy a hóhér pallosa által fejvesztett -bár nyilvánvaló jelei voltak a szívmködésnek -vajon él-e vagy már halott. Az érzelem, az én-tudat, a személyiség és a szív szoros összekapcsolását tudatunkban mi sem bizonyítja jobban, mint a nyelvünkben (és más nyelvekben is) máig is él számos kifejezés (édes szívem, szívbéli jóság, szívem szerint, szívfájdalom stb., talán csak a francia nyelv kivétel: kis káposztám, búgja szívének választottja fülébe az ifjú szerelmes), holott köztudott, hogy ezek valójában nem szívbl jövk. Nehéz azonban egy gondolatvilágot megváltoztatni, fleg akkor, ha erre nem is törekszünk. Ma azonban, egy donor halálának megállapításánál, amikor egy szakértnek nevezett orvoscsoport más tünetek alapján és más elvek szerint állapítja meg a halált, mindenkiben kétség támad, valóban halott-e a halott. Az agyhalál fogalma nem újkelet, közel száz éves múltra tekint vissza. Aktuálissá mégis a szervátültetésekkel kapcsolatban vált. Szükséges volt tehát nem csak fiziológiai, hanem filozófiai, teológiai értelemben is átértékelni a halál fogalmát. Újraéleszteni csak azt lehet, aki meghalt. A halált hagyományos úton állapították meg. Az újraélesztett tehát halott volt-e akkor, amikor az újraélesztést megkezdték, vagy csak megszünt a szívmködés és a légzés, ennek következtében kitágultak a pupillái., de nem halt meg. A halál ugyanis végleges és visszafordíthatatlan, filozófiai értelemben, de fiziológiai értelemben nem. Mert a halál egy folyamat, amely alkalmasint a szívmködés, a légzés megsznésével kezddik és folytatódik az egyes szervek, szövetek, sejtek halálával. Ezért fiziológiailag lehetséges olyan állapot, amikor a halál folyamata megkezddött, de ez a folyamat megállítható, visszafordítható. vagyis nem következett be a teljes test halála (vagy a test teljes halála). A fiziológiai, filozófiai, teológiai és jogi szakértk egybehangzó véleménye és a tudományos kutatás eredményei alapján is a halált jelenleg az agymködés visszafordíthatatlan és teljes megsznése jelenti, az agy halála megelzi a többi szerv, szövet halálát Az agyhalál tüneteit lehet észlelni a különböz mszeres és eszközös vizsgálatokkal vagy az agytörzs mködésének hiányát bizonyító vizsgálatokkal. Akadémikus vagy filozófiai annak a kérdésnek a vitája, hogy agyhalálról, agytörzsi halálról, a teljes agy haláláról vagy az agy teljes haláláról beszélünk-e. A gyakorlatban mindegyik ugyanazt jelenti. Az agyhalál fogalma azért nyerhetett polgárjogot és azért lett elfogadott a fiziológia, filozófia, és hittudományok többségének területén, mert kétségtelenné vált, hogy az életet az agy mködése jelenti. Manapság nem is az a kérdés, hogy agyhalál létezik-e, elfogadható-e, hanem az említett fogalmakon folyik a vita:agyhalál, teljes agyhalál, agytörzsi halál, az agy teljes halála. Ennek, mint rámutattam, a gyakorlatban nincs jelentsége. Az agyhalál fogalmát és annak megállapíthatóságát a vezet nagy világvallások ideológusai elfogadták és ennek szellemében alkották meg törvényeiket a holttestbl történ szerv vagy szöveteltávolítás tekintetében a jogalkotók. A törvény sokszor ellentétben áll azoknak a vallásoknak a szellemével, amelyek az agyhalál tényét nem tették magukévá. Ez a helyzet pl. Japánban, ahol a sintoizmus, taoizmus, buddhizmus ellentétben áll az agyhalál fogalmával, a törvény ennek megállapítására mégis lehetséget ad. Hasonlóan, bár a törvény sem teszi lehetvé az agyhalál megállapítását, a vallás szembehelyezkedett az agyhalál fogalmának bevezetésével (konfucianizmus, buddhizmus, brahmanizmus, Kína, India stb.), de itt törvényi szabályozás sincs erre vonatkozóan. Az agyhalál fogalmának elfogadásával kapcsolatban is fellelhet egy sajátos etikai kérdés, nevezetesen az, hogy van-e joga és erkölcsileg elfogadható-e, ha az orvos nem állapítja meg az agyhalál diagnózisát csak azért, mert vallási vagy filozófiai meggyzdése ezzel ellenkezik. Ez a helyzet jogilag a gyakorlatban nem szabályozható, bár a gyógyítás szabadsága kategóriába sorolható. A szervátültetéseket tekintve az átültethet szerv forrása háromféle lehet. Származhat él, emberi donorból, megtartott szívmködés vagy a szívmegállás utáni állapotban lev halott donorból, vagy más fajból. Mindhárom forrás mellett és ellen is szólnak érvek. Etikai és jogi kérdések heterotranszplantáció esetén A heterotranszplantáció vagy xenotranszplantáció útja jelenleg járhatatlan, azonban az immuntolerancia kialakítása révén elméletileg lehetséges, azonban ekkor is számolni kell számos etikai, jogi és szociális nehézséggel. Csak példaként említem az állatvédk nem is alaptalan aggodalmát, hogy egyes állatfajokat esetleg kipusztulás fenyegeti, tiltakozásukat, miszerint az állat, mint éllény élethez való jogát durván sértjük meg. Itt azért meg kell jegyeznem, hogy Németországban évente minden lakos egy fél disznót fogyaszt el, mégsem tiltották be a sertéshizlaldákat. De gondolni kell arra a kisgyermekre is, aki majomból származó szívvel éli mindennapos életét és ekkor óhatatlanul Darwin - kissé félremagyarázott - származástana jut eszünkbe. Ha olyan kimérákat sikerül elállítani emberi gének manipulációjával, amelyek tenyésztésük folyamán alkalmasak a szervátültetésre, nem vetdik-e fel fogyasztásuk esetén a kannibalizmus vádja? Azt hiszem a kérdésekre nem csak a jelen, a jöv sem tudja a választ. Etikai és jogi kérdések élõ donor esetében Az él donorból származó átültetés esetén a kérdések java része orvosi: alkalmase orvosi szempontból a donor egy bizonyos szervének eltávolítására, alkalmas-e a szerv orvosi szempontból az átültetésre. A kérdések másik része inkább etikai: elfogadható-e etikailag egy egészségesnek ismert egyén olyan mtéte, amely nem az érdekét, hanem egy másik személy érdekét hivatott szolgálni. Súlyosbítja a helyzetet az, hogy a beavatkozás csonkító jelleg és a beavatkozás során a donort komoly kockázatnak tesszük ki. Elfogadható talán emocionálisan involvált egyének között, mint szül-gyermek, házastársi kapcsolat. Jogosan merül fel a kérdés, hogy ki lehet-e zárni az egynemek vagy különnemek élettársi kapcsolatát? Azonban az altruista indíttatású adományozás kétségeket támaszt, fként azért, mert az ellenszolgáltatás lehetsége felmerül, ami nem kívánatos következményekhez, szervkereskedelemhez vezethet. De nem biztos, hogy jobb hagyni a beteget sorsára, mint pénzért vásárolni egy vesét számára. A donor oldaláról nézve pedig, ha a donornak más eladható tulajdona nincs az anyagi lét biztosítása érdekében saját maga és családja számára, akkor miért fosztjuk meg ettl a lehetségtl? Hiszen a test feletti önrendelkezés joga erre elvileg lehetséget ad és nem tartjuk etikailag kifogásolhatónak azt sem, hogy valaki naponta életveszélyes mutatvánnyal biztosítja gazdasági egyensúlyát.(sot még tapsolunk is neki.) Az általános felfogás szerint etikailag elfogadható él donorokból történ szervátültetés emocionálisan involvált egyének között, és olyan kultúrákban is, ahol az altruista szemléletnek komoly kulturális hagyományai vannak pl. az iszlám világban. Nagy valószínséggel ez az etikai engedmény is olyan megegyezésen alapul, amely lehetséget ad a szervátültetésekre azokban az országokban, ahol más forrás csak korlátozottan vehet igénybe (iszlám világ, távolkelet). Él donorból történ szervátültetés esetében, ha a szerv nem páratlan, vagy életfontos, a jogi szabályozás viszonylag egyszer. Megköveteli az önkéntességet, az ingyenességet, a küls kényszertl való mentességet és tájékozott beleegyezésen alapszik. Tekintettel arra, hogy az európai országokban él donorból történ átültetést csak vérszerinti rokonok között végeznek, a fenti körülmények könnyen biztosíthatóak. Különös figyelmet érdemel azonban az a körülmény, hogy a vizsgálóban a lelki kényszer pl. szülo esetében rejtve maradhat, ezért szükséges megtalálni a módját annak, hogy az adományozó, a szándékától presztízsveszteség nélkül visszavonulhasson. Ez azonban már nem jogi, hanem etikai területet érint, de még etikai kódex-szel sem lehet szabályozni. Ilyenkor az orvosnak kell magára vállalnia a beavatkozás elmaradásának valós vagy kitalált okait. A másik kiemelésre érdemes kérdés a páratlan szerv szegmentjének átültetésével kapcsolatos. Ez esetben az orvosi kockázat lényegesen magasabb, rendkívül nehéz, csaknem lehetetlen megítélni azt, hogy a kockázat és a várható eredmény egymással egyensúlyban van-e? A fenti példák már átvezetnek az orvosi és betegjog területérl az orvosi etika területére. A fenti kérdések és a rájuk adható válaszok sugallják, hogy páratlan szerv szegmentjének átültetése etikai szempontból csak és kizárólag genetikailag (DNS alapján történ azonosítás) rokonok között engedhet meg, a jelenlegi törvényi szabályozás keretein belül, olyan intézményekben, ahol az ilyen jelleg beavatkozásokban ("split képzés, reduced liver képzés") tapasztalatuk és gyakorlatuk van. Újabb jogi és etikai kérdés merül fel akkor, ha az átültetés nem vérszerinti rokonok között történik. Van-e joga valakinek arra, hogy teste megcsonkíttatásával segítse embertársát gyógyulásában, van-e joga a betegnek ezt elfogadni. Ez felveti a test feletti önrendelkezésnek jogát és a beteg gyógyuláshoz való jogát egyaránt. A keresztény vallások és az iszlám, Szent Pál és Aquinoi Szent Tamás, a Koran tanításait is figyelembe véve, XII. Pius, II. János Pál pápa állásfoglalására is tekintettel, nem zárja ki ezt a lehetséget. Ennek eredménye az, hogy emocionálisan involvált egyének között az európai kultúrák etikailag elfogadhatónak tartják a nem vérszerinti rokonok közötti szervátültetést, az iszlám pedig egyenesen kívánatosnak tartja emocionális érintettség nélkül egyszeren altruista indíttatás

7 esetében is. Sajnálatos módon, ilyen esetekben óhatatlanul felmerül a háttérben mozgó anyagi érdekeltség lehetsége, amit kizárni nem lehet. Az ellenszolgáltatás fejében történ szervadományozás újabb etikai-jogi kérdéseket vet fel. Jelenleg a világ 173 országa törvényi úton tiltja a szervadományozással kapcsolatos anyagi ellenszolgáltatást és a szervkereskedelmet, tehát a jogi szabályozás egyértelm. Etikai szempontból azonban számos ellenvélemény is figyelemre méltó, mert úgymond, jobb venni egy átültetheto szervet, mint a beteget hagyni sorsára. Etikai szempontból nem kifogásoljuk azt sem, ha valaki naponta életveszélyes mutatvánnyal keresi kenyerét a cirkuszban. A szerv adományozásáért kapott anyagi ellenszolgáltatás nem csak a donort, de családját is jobb szociális körülmények közé juttatja, van-e joga a társadalomnak ezt megakadályozni, ha a halott donorok esetében olyan szigorúan ragaszkodik a test feletti önrendelkezéshez? A hazai jogi szabályozás szerint az él donorból történ veseátültetéssel kapcsolatos szakmai és etikai kérdések súlyát látszólag, a törvény és miniszteri rendelet által elirt "Él donor bizottság" vállalja magára. Ennek ellenére, mind a szakmai, mind az erkölcsi döntés ódiumát a beavatkozást végz transzplantológusok viselik, ugyanis a bizottság tagja nem lehet az, aki a szerveltávolításban és az átültetésben részt vesz. De ki ismerheti jobban e sajátos terület buktatóit, kockázatát, várható eredményét, indikációit, kontraindikációit, mint a transzplantációval foglalkozó sebész-aneszteziologus-nephrologus munkacsoport, de a döntés joga mégsem az kezükben van, az "Él donor bizottság" döntését csak végrehajtják. Indokolt ennek a szabályozásnak a megváltoztatása, az "Él donor bizottság" megszüntetése, bármilyen lelkiismeretesen, legjobb tudásuk és legjobb szándékuk mellett is végezték a munkájukat. Etikai és jogi kérdések cadaver donor esetében A halott ember testébõl történõ szervátültetést bizonyos körülmények között a törvény lehetõvé teszi. Ennek orvosi szempontból megvannak a feltételei. Terjed ugyan a "non heart beating" donorból származó szerveltávolítás gyakorlata, azonban ez csak veseátültetés esetén járható út, és mind etikai, mind jogi kétségeket hagy maga után. Ugyanis nem végezhetõ a betegen olyan beavatkozás, amely nem az érdekét szolgálja. Addig, amíg a halál bekövetkezte nincs deklarálva, az illet beteg és a nyirokcsomó eltávolítás vagy az artériás és vénás kanülök bevezetése a szervek lehtéséhez, nem szolgálják az érdekét. Ha a halál bekövetkeztét megállapítják, akkor vonatkozik rá csak a megfelel törvény. Etikai szempontból pedig kétséges, hogy a preparált beteg (hivatalosan még nem halott) szívmegállását várni, helyes eljárás-e? Az agyhalott donor esetén a kérdések inkább jogi természetek. Nevezetesen, milyen jogok illetik meg a halottat. Nyilvánvaló, hogy a halál bekövetkezte után a halottat elssorban kegyeleti jogok illetik meg, a személyiségi jogok érvényüket vesztették. Ezen túl tekintettel kell lenni a halott végakaratára is. Nem döntheto el biztosan az, hogy a jog hierarchiájában a kegyeleti jog magasabb rend-e egy másik ember gyógyulásához, élethez való jogával szemben. Véleményem szerint az élethez való jog felsobbrend. Abban is bizonytalan vagyok, hogy a végakaratot milyen mértékben kell tekintetbe venni. A törvény a legtöbb országban, ahol az opting in törvény, tehát a pozitív beleegyezés szelleme érvényesül, bizonytalan esetben a hátramaradottakra ruházza a döntés jogát. Az azonban egyértelm, hogy végrendelet hiányában az öröklés rendjét a törvény szabályozza és nem a legközelebbi hozzátartozó határozza meg. Miért van hát a megkülönböztetés, hiszen tekinthetjük az elhunyt szerveit az örökség részének. Számomra az sem egészen érthetõ, hogy a hátramaradottakat miért kényszeríti a törvény tragikus helyzetükben egy olyan döntés meghozatalára, ami esetleg életük végéig nyomasztani fogja ket. Ezzel szemben egyértelm az opting out, vagyis a presumed consent, azaz a tiltakozás hiánya, mint feltételezett beleegyezés törvény elnye. Ez nem csak a donorok nagyobb számában nyilvánul meg, hanem abban is, hogy az említett negatív lélektani hatásokat megelzi, kivédi. Úgy gondolom, hogy a hétköznapi ember kétségeit az okozza, hogy nem bizonyos abban, hogy az agyhalál megállapítását illeten a tévedés lehetsége kizárt, mi több, a szándékosság esete is elfordulhat, ezért, ha teheti, akkor a visszautasítás lehetségével élni fog. Erre utalnak a nyugat-európai adatok, amelyek a hátramaradottak visszautasítását 15-30%-ban adják meg. Háttérben marad azonban az a tény, hogy teljes mértékben megbíznak azokban, akik az agysérültet kezelik, majd kétkednek ugyanazokkal szemben, amikor az agyhalál diagnózisát felállítják. Ahogy korábban említettem, a cadaver donorok esetében a kérdések inkább jogi jellegek, ezért a tennivalók és a követend eljárások jobban szabályozhatóak. Az, hogy az agyhalál megállapítását követen kik, mikor, hogyan és milyen körülmények között távolíthatnak el a holttestbl szövetet vagy szervet átültetés céljából, rendkívül pontosan meg van határozva minden ország törvényében, ahol egyáltalán ilyen törvény van. A gyakorlatban azonban kétféle szellemben fogant törvény terjedt el. Az egyik megköveteli a donor még életében adott hozzájárulását (opting in, contracting in) esetleges halála esetén szerveinek transzplantációs célú átültetéséhez, a másik a tiltakozás hiányára, mint feltételezett beleegyezésre (opting out, presumed consent) alapoz. Az "opting in" rendszer vitathatatlan elnye, hogy az elhunyt akaratának megfelelen történnek a dolgok halála után, az egészségügyiek számára pedig az, hogy a jogi és erkölcsi felelsséget átruházza a meghalt egyénre vagy hátramaradottaira. A legtöbb ország törvénye azonban még ez esetben sem teszi feleslegessé vagy ajánlja a hátramaradottak hozzájárulásának megszerzését. Hátránya azonban az elnyökkel szemben véleményem szerint olyan nagy, hogy a szervátültetésre várók nagy száma érdekében elfogadhatatlan. Ugyanis az átültethet donorszervek hiánya a világ minden országában -talán az egyetlen Ausztriát kivéve-rendkívül súlyos. A transzplantációk indikációjának köre no, a kontraindikációk száma egyre csökken, a modern medicina egyre inkább képes a transzplantációra várók életének meghosszabbítására, így a szervátültetésre várók száma minden szerv tekintetében egyre nagyobb. Mivel él donor lehetsége csak keveseknek van, illetve szív esetében ez fel sem merülhet, egyértelmen a holttestbl történ szerveltávolítás az egyetlen útja az igények kielégítésének. Az átültethet szervek megfelel számához háromféle úton juthatunk. Vagy adjuk halálunk esetén önként akár elzetes hozzájárulás után (opting in) vagy elvesszük az alkalmazott törvény keretein belül (opting out), vagy él donoroktól pénzért vásároljunk. Úgy gondolom, hogy a három alternatíva felvázolása egyértelmen meghatározza a tennivalót is mind a jog, mind az etika tekintetében. Sem a pénzért való vásárlás (aminek megvannak a maga veszélyei, mint kereskedelem, feketepiac, bnözés) sem az opting in rendszer nem tartható sem jogosabbnak, sem etikusabbnak a presumed consent (opting out) elvével szemben. Az opting in rendszer etikailag is kifogásolható, amikor bárkit arra kényszerit rendelet vagy törvény útján, hogy nyilatkozzon pl. 18 éves korában arról, hogy esetleges halála esetén mi történjen a szerveivel. Ez a cselekedet önmagában etikát és személyiségi jogokat sért vagy sérthet. Úgy gondolom, hogy ennél súlyosabban sérti az etikát és az emberséget, ha a meghalt egyén hátramaradottait órákon át gyötörjük kérdéseinkkel, indokainkkal, hogy hozzájárulásukat megnyerjük. Még ennél is súlyosabbnak vélem azt a helyzetet - mert morális alap nélkül való- amikor a hozzátartozó (alkalmasint nem is ismerve az elhunyt ilyen jelleg akaratát), hozzájárulását adja, hogy az elhunyt szerveit eltávolíthassák. Ha lehet fokozni, akkor ez a kérdés hatványozottan merül fel kiskorú donor esetében. Köztudott, hogy -sajnálatos módon- gyermekszervekre is szükség van. A jog helyzete könny, amikor azt mondja, hogy a szül, gyám, törvényes képvisel hozzájárulását kell megszerezni. Ez azonban kétoldalú. Mert emberileg, etikailag rendkívül nehéz helyzetbe hozzuk mind a szült, mind az arra hivatott személyt (kezelorvos, koordinátor stb). Gondolni kell azonban azokra a lehetségekre is, amikor a kiskorú nem vérszerinti leszármazott. Vajon elfogadható- e teljesen megnyugtatóan a nevelszül, gyám, örökbefogadó hozzájárulása? Vajon megnyugtató-e ilyen esetekben a hozzájárulás és elfogadható-e az (jogi szempontból lehetséges) etikai szempontból. Nagykorú esetében a pozitív, beleegyez nyilatkozat a kezelorvos/ok számára mind etikai, mind jogi szempontból bizonyos felmentést ad.- Ez a felmentés az, amit a potenciális donor érez akkor, amikor az aláirt donor kártyáját nem hordja magánál abbéli félelmében, hogy ha a donorkártyát megtalálják nála, nem tesznek meg mindent gyógyítása érdekében, könnyebben donornak nyilvánítják, könnyebben lemondanak róla. A félelem érthet. A donorkártya éppen a fenti okok miatt nem terjedt el igazán és nem hozott eredményt a donorszervek számának növekedésében. Az opting in törvény vitathatatlan hátránya, hogy nem segíti el a donorszervek számának növelését és az elnyként említett körülmények legalábbis ellentmondásosak mind jogi, mind etikai szempontból. Az opting out törvény vitathatatlan elnye, hogy elsegíti a donorszervek számának növelését. A legtöbb ország törvénye nem teszi szükségessé a hozzátartozók hozzájárulásának megszerzését abban az esetben, ha az elhunyt még életében nem tiltakozott szerveinek átültetése ellen. Az opting out törvény alkalmazása nem ad látszólagos felmentést sem a kezelorvosok számára, feltételezheten az elhunyt akaratának megfelelen történnek a beavatkozások az egyén halála után. Ellenzi a személyiségi jogok sérelmét látják benne. Azonban ez nem így van, ugyanis a személyiségi jogok a halál bekövetkeztének pillanatában (amikor az agyhalál diagnózisát kimondják) amikor megsznt már az intellektus, a személyiség, ettl kezdve a halottnak van joga (ha van), illetve a holttestet már nem személyiségi hanem kegyeleti jogok illetik meg. Ez akkor is így van, ha a jog megemlíti és codifikálja a személyiség, a halott emlékének megsértését a halál után. Ugyanis ezek a sérelmek nem a holttestet, hanem a meghalt egyén még életében tett nyilatkozatait, viselkedését, ténykedését érintik, amikor az egyén még személyiség volt. Ez esetben személyiségi jogokat az egyén halála után is lehet sérteni, de a transzplantáció vonatkozásában nem. Úgy gondolom, hogy sem etikai, sem jogi szempontból nem lehet kifogásolni azt, ha bármely ország az opting out elven alapuló törvényt alkalmazza. Ezt nem csak a józan megfontolás, hanem a WHO és az Európa Tanács állásfoglalása is alátámasztja. Az opting out szellemben fogant törvény ellenzi gyakran érvként azt hozzák fel, hogy az nem társadalmi konszenzuson alapszik, a társadalom tagjai nem kellen informáltak ebben a tekintetben. Azt, hogy a honi szabályozás (opting out) mennyire publikus, arról a népesség mennyire tájékozott, nem lehet a jelenlegi helyzetben felmérni és azt sem, hogy ennek ismertetése milyen mértékben szükséges és indokolt. Nem hiszem, hogy alaposabban kell ismertetni, mint pl. a honvédelmi törvényt (ami sokkal inkább életbevágóan érintheti a polgárt). Kérdés marad az is, hogy a lakosság mennyire igényli a tájékoztatást és az is, hogy a tájékoztatást hogyan, miképpen, milyen széles körben és milyen mélységben szükséges megtenni. Azt hiszem, a jelenlegi helyzetben, térben és idben az ismeretek átadása és terjesztése ebben a kérdésben megfelel volt. Az a tény, hogy a lakosság részérl bármilyen eljel, a nyilvános rádió, tv és sajtó publikációra érdemi válasz, kérdés vagy kétkedés jele nem érkezett, az vagy azt jelzi, hogy a tájékoztatás megfelel volt és nincs ellenvetés, vagy azt, hogy a lakosságot ez a kérdés nem érdekli, és ebben a kérdésben téved az, aki a tájékoztatás hiányát rója fel netán feltételezi a lakosság ellenérzését, diktatórikusnak vagy enyhébb esetben is paternalisztikusnak tartja a jelenlegi jogi szabályozást. Az opting out törvény vitathatatlan hátránya, hogy alkalmat ad moralisták, szociológusok és a média egyes képviseli számára, hogy a törvény helyességét kifogásolja, emberi jogok megsértését kiáltva. Nyilvánvaló, hogy a transzplantációval kapcsolatos etikai és jogi viták nem zárhatók le, hiszen mind az etika, mind a jog számos tényez hatására folyamatosan változik, ezért szükséges minden idben a társadalom számára a megfelel és elfogadható megoldást megtalálni. Az elmúlt évtizedekben a szervátültetések bizonyos betegségek gyógyítása körében polgárjogot nyertek. Nem szorul magyarázatra az, hogy az átültetés sikere alapveten azon múlik, hogy a halál beállta után mennyi idvel történik meg az átültetend szervek eltávolítása és konzerválása. A szervátültetések szempontjából itt van jelentsége annak, hogy a jogi szabályozás lehetvé teszi-e az agyhalál megállapítását vagy sem, figyelembe veszi-e a hátramaradottak kívánságát, vagy sem. Bizonyos szövetek (cornea, csont, fascia stb.) a biológiai halál után is eltávolíthatók a sikeres átültetés reményében, azonban a szolid szervek esetében ez a lehetség nem áll fenn. Felmerül a kérdés, vajon tényleg szükséges-e szervek átültetése gyógyítás céljából? Erre a kérdésre a választ a társadalom adja meg. A medicina fejldése adott egy lehetséget, a szervátültetést, a társadalom részérl tapasztalható egy elvárás, egy igény, ezt az igényt elégíti ki az orvosok és más egészségügyiek azon csoportja, akik az agyhalált megállapítják, az átültetend szerveket eltávolítják és átültetik. Ha azt a statisztikai adatot tekintjük, hogy Magyarországon évente 400 veseátültetésre van igény, azt lehet mondani, hogy a daganatban meghalt beteghez képest a szám elhanyagolható, hiszen egy kis falu lakosainak számát sem éri el. Ki vállalja azonban a felelsséget azért, hogy ezeknek a betegeknek a választható eljárástól a lehetséget elvegye. Ki tudja felelsséggel állítani, hogy ezeknek a betegeknek az életminsége nem érdemel ekkora orvosi, etikai, jogi odafigyelést? A szervátültetések lehetségével élni kell és egyetértést kell létrehozni az orvoslás, etika, jog és társadalom között. Eldöntend kérdés tehát a társadalom számára az, hogy gazdasági és egészségügyi megfontolások alapján szükség van-e szervátültetésekre, ha igen, akkor elfogadható-e az agyhalál mint az egyén halála, ha igen, megfeleleknek

8 tartja-e az agyhalál megállapításának kritériumait, ha igen, milyen körülmények között engedélyezi az agyhalottból történ szerveltávolítást. Az elmondottakból kitnik, hogy a kérdésekre egyértelm válasz nincs és valószínleg nem is lesz. Irodalom: Alföldy, F.:Élet a halál árán /A szövet és szervátültetésekrl/ Móra Alföldy, F., Perner, F., Járay, J., et al.:from the beginning to the present. 1st. Congress on Transplantation in Developing Countries Singapore, Poster 214. Alföldy, F.:Mégis: kinek az érdeke? Magyar Hírlap oktober 20. Alföldy, F.:A halál meghatározása, megállapitása, szervátültetés.bioetikai Ismeretek orvosok számára HIETE szervezésében, Alföldy, F.:History of transplantation. Intraductory course of Central and Eastern Europian Transplant Coordinators. Organized by the Council of Europe Budapest, Alföldy, F.:Legislation of transplantation in Hungary Semmelweis Sympozium Budapest, Brannigan,M.C.:A chronicle of organ transplant progress in Japan. Transpl. Int Boda, D.:Félreértések és buktatók az orvosi etika keskeny utján Orv. Hetil Caplan, A.,.:Van Buren, C., Tilney, N.L.:Financial Compensation for Cadaveric Organ Donation:Good idea or anathema Transplant. Proceedings Colpart,J.J., Noury, D., Cochat, P., et al.:organization of organ transplantation in France. Pediatrie Bucur DaCosta, J.P.:Organ transplantations:the right of donors. Med. Law Land, W., Dossetor, J.:Organ replacement therapy:etrhics, Justice, Commerce Springer, Matkó-Pataki I.:Transplantation dillemas in Hungary Bull. Med. Eth Matkó I.:A szövet és szervátültetések orvos-etikai, jogi megitélésének változása I-II. Lege Artis Medicinae és Schreibr, H.:Organtransplantation, development and perspectives of the legal status. Langenbecks Arch. Chir. Suppl. Kongressbd Schütt, G., Schroeder, P.:Population attitudes toward organ donation in Germany Transplant. Proc Sellami, M.:Islamic position on organ donation and transplantation. Transplant. Proc Selles, R.:Consent for Organ Donation:What are the ethical principles? Transplant. Proc Dr. Fazekas Sándor A szerv- és szövetátültetés teológiai vonatkozásai - Transzplantáció aktuális kérdései Magyarországon a XXI. század küszöbén - Tisztelt Konferencia! A transzplantáció-etika irodalmában való kutakodásom közben egy megdöbbent alcímet visel tanulmányra bukkantam: Halál, a vitalizmus szolgálatában? Mi is a vitalizmus? Olyan életfilozófia, amely lénygében nem más, mint az öntevékenyen elálló, önmagát önerbl fenntartó, önmagát szüntelenül reprodukáló gyztes és legyzhetetlen élet dicsítése. Olyan létmisztika, amely Istent számzi a világból, megtagadja Isten személyes létét, teremt és gondvisel munkáját - és e helyett a lélek önerejére és halhatatlanságára épít. Valóban errl lenne szó a modern orvostudomány e jeles vívmányában, a szervátültetésben: az élet minden áron való fenntartásáról? Arról, hogy a halál beálltának idpontját önhatalmúlag elbbre hozta az ember, a korábbi biológiai halálról az agyhalálra, abból a praktikus meggondolásból, hogy az átültetésre kerül szervek élet-frissek, betegség és leépülés által nem károsodottak legyenek, s ezzel lehetség nyíljék más életek megmentésére, az élet további fenntartására a szervátültetés által?! Tudjuk, a szerv- és a szövetátültetés kérdése nem csak a halál idpontjának meghatározása körül forog, hiszen itt nemcsak halott, de él donorral is számolnunk kell, nem beszélve a "fogadó" páciensrl, aki ugyanúgy személyiségi jogokkal és méltósággal rendelkezik, mint a donor, s akinek ugyanúgy fel kell dolgozni azt, hogy ezután idegen vesével, májjal, szívvel, hasnyálmiriggyel, csontvelvel stb. kell élnie, mint annak, aki úgy dönt, hogy valamely szervét gyógyítás céljából az orvostudomány rendelkezésre bocsátja. Már ezen a ponton is olyan konkrét etikai kérdések merülnek fel, amelyeket röviden szeretnék megemlíteni /feltételezem, hogy e kérdéseket együtt teszi fel teológia a bioetikával, illetve az orvosi morállal/. Ezt követen pedig egy lehetséges transzplantáció etika teológiai alapjait szeretném felvázolni. A/. A teológia etika kérdései a transzplantációval kapcsolatban: 1. A modern orvostudomány az agyhalál beálltával definiálja a halál fogalmát ez teszi lehetvé a transzplantációt is. Ez elfogadható érv - viszont az egyház megérti azon orvosoknak és hozzátartozóknak a lelkiismereti dilemmáját is, akik az agyhalál megállapítását nem tudják elfogadni (csak a biológiai halált). Ebben az esetben a teológia etika legégetbb kérdése: Mikortól halott a halott? Mennyire rugalmas a határ a halál és az élet között - s ez a határ mennyire van kiszolgáltatva a tudománynak, illetve az életet mindenáron fenntartani akaró érdekeknek? A halál - szerintünk - az élet állandó dimenziója, nem csupán a fizikai-biológiai állapotban beállt változás. A halál éppúgy folyamat, mint az emberi élet keletkezése. Ha az agyhalállal definiáljuk a halál beálltát, akkor azt is pontosítani kell, hogy az agyhalál melyik fázisa az, amelyik itt szóba jöhet? A keresztyén teológia vallja a test-lélek-szellem egységét, vagyis a személyiség integritását. Ebben az olvasatban az emberi test az agyhalál után is, a vegetatív életmködések elhalása idején is rendelkezik méltósággal - az ember még ebben a fázisban is ember, nem pedig potenciális "szerv-készlet". A haldoklás és a meghalás méltóságát nem lehet alárendelni az élet diktátumának - mintha az értelmetlen halál csak akkor nyerhetne újból értelmet, ha a vitalizmus szolgálatába állítanánk? Éppen ezért elengedhetetlen - ott, ahol ez még nem történt meg -, hogy a halál beálltát megállapító szakember vagy illetékes-kör ne legyen azonos az átültetést végz vagy abban érdekelt tudós-csoporttal! 2. Etikailag is tisztázandó a jogi kérdés, hogy szükséges-e a haldokló vagy a hozzátartozó beleegyezése a szervkivételhez (a jelenlegi jogi szabályozás ezt nem követeli meg. Miért?) Elfogadható-e az, hogy a haldokló nyilatkozatának elmaradása igenl válasszal egyenérték és szabad kezet ad a tudománynak? Kétségtelen: itt érdekek ütköznek. Hasznossági elv alapján a beteg életének szervátültetéssel való megmentése nagyobb érdek, mint egy holttest épségének megrzése - de holtest nem egyszeren tárgy, hanem egy elhunyt személyiség "porhüvelye". Jóllehet a halottak feltámadásához - keresztyén hit szerint - nem elengedhetetlen elfeltétel a holttest sértetlensége, a halottaknak kijáró kegyelet mégis határt kell, hogy szabjon a korlátlan szervkivételnek. Viszont a felebarát szeretetének és az embertársnak való segítségnyújtás kötelezettsége relativizálja az egyébként keresztyénietlen "halottkultuszt" és e téren is a transzplantáció általi gyógyítás mellett szól. 3. További súlyos kérdés az igazságos elosztás kérdése. Nem szakember számára is tapasztalható az a tény, hogy míg a transzplantációs orvosi beavatkozások sikere pozitív értékeket mutat, nincs egyenes arányban a donorra várók és a valamely szervükrl lemondók száma. Vagyis: kevesebb a szerv, mint az igény - a listán várakozók száma pedig egyre nagyobb. Milyen elvek alapján kerül sor azok kiválasztására, akik végre alávethetik magukat az esetleg életment mtétnek? Kinek van jobb esélye a sikeres beavatkozásra: a fiatalnak vagy az öregnek, családosnak vagy egyedülállónak, munkaképesnek vagy nyugdíjasnak stb. Igazán objektív döntés nem lehetséges itt még akkor sem, ha a szigorú szakmaiság alapján történik a kiválasztás. Vagy elégséges ezt a számítógépre bízni? 4. Az elbbi dilemma alternatív megoldások latolgatását teszi szükségessé: ilyen pl. xenotranszplantáció, vagy szervek és szövetek klónozás általi reprodukálása. Az elbbivel kapcsolatban az a kérdésünk, hogy nem túl nagy a kockázat? Nem kerül sor itt olyan vírus-átvitelre és be nem látható fertzésekre, amelyek sokkal nagyobb áldozatot jelentenek majd az emberiség számára, mint amelyet a xenotranszplantációról való lemondás jelentett volna? Megjegyzés: az állatoknak ilyen célra való sorozat-tenyésztése, illetve tartása az állatok "méltósága" ellen szól, éppen ezért etikailag is kérdéses. Az utóbbival, a klónozással kapcsolatban - mivel itt egyelre hipotetikus dologról van szó - a tudomány és a kísérletezés jog és a nyilvánosság általi szigorúbb kontrollját követelhetjük. 5. Különösen vitatott és nehéz kérdés a szervkereskedelem kérdése - fleg a fejld és a fejlett országok perspektívájából. A szervátültetés komercializálására a keresztyén etika fell csak nemet mondhatunk - de tudjuk, hogy a kereslet-kínálat aránytalansága és a kérdés nem megfelel kezelése illegalitásba szorítaná a probléma megoldását. 6. Továbbá az etikai vizsgálat tárgyát képezhetné a szervátültetésben érdekelt páciens (recipiens) önértékelése, énképe, személyiségváltozása, amely nem marad érintetlen egy-egy ilyen beavatkozás során, vagy az orvosi hivatás-etika kritériumai, az egészségügy és a szociálpolitika szerepe e kérdésben - mindez viszont meghaladná e rövid eladás kereteit. Annyit leszögezhetünk, hogy a modern orvostudomány a technikai és információs civilizáció leképzdése egy olyan társadalomban, ahol az ember a tudományt és a technikát igénybe akarja venni életminségének javításához. Ezek olyan kérdések, amelyeket nem lehet igennemmel, fehéren-feketén elintézni úgy ahogy sokan várnák az egyháztól. Talán nagyobb szükség lenne e kérdésben is a teológia és az orvostudomány párbeszédére /mint pl. Nyugat- Európában/! B/. Transzplantáció-etika, mint "felelsségetika" Talán nincs még olyan ága az orvosi etikának, amely annyira pontosan jelezné a posztmodern társadalom fonákságait, mint éppen a transzplantáció. Mirl van szó? Arról, hogy a posztmodern társadalom embere kiszabadította magát a természet, illetve a hagyományos értékrend (házasság, család, egyház, nemzet stb.) szorításából. Helyzetére a választás korlátlan szabadsága jellemz. Az élet kérdéseire már nem csak egy megoldás létezik, az értékek piacán szabadon kíván válogatni az egyén: kiválasztani azt, ami neki jó, ami leginkább megfelel, ami élménnyé teszi az életet de ami a legkevesebb kötelezettséggel és erkölcsi kényszerrel jár. A saját egészségéhez és testéhez való viszonyulást is ez a filozófia határozza meg: minden kiválasztható, kicserélhet, kialkudható. De ezen a ponton jelentkezik a dilemma: ha valaki igényt tart az egészségére, épségére rá van utalva a küls segítségre. Egy bizonyos ponton túl ezt nem tudja önmaga számára garantálni: rá kell döbbennie rászorultságára, másrészt be kell látnia, hogy ebbl a helyzetbl küls segítség nélkül nem képes kikerülni. Ez problémássá teszi számára az idegen szerv elfogadását de ha már mindenképpen szükség van rá, akkor ezt egy quasi anonim beavatkozás (értsd: transzplantáció és szervkereskedelem) folytán szeretné elérni. Miért? Azért hogy ne sérüljön énképe: vagyis az önmegvalósítás abszolút ideája. Másfell viszont éppen ez az önmegvalósítás és individualizmus veti vissza a szerv-felajánlás készségét és vezet ama szolidaritást nélkülöz gondolkodáshoz, miszerint mindenki oldja meg problémáját úgy, ahogyan tudja. Ez pedig újból a szervkereskedelem (legyen az illegális vagy internacionális) felé irányítja az érdekeket. E posztmodern szabatosság és individuális önzés a szervátültetés orvosi gyakorlatát is diszkreditálja: a transzplantáció egyszer mechanikus beavatkozás lesz (az autószerviz szerelcsarnokához hasonlóan), az orvosi etika pedig az orvos-történet egy fejezete. A szervátültetés és szervkereskedelem a posztmodern igények kielégítésében nyerheti el legitimitását: f az egészség, a fiatalok maradjanak fiatalok, az életersek maradjanak életersek, az idsek meghalhatnak, a halottak pedig akkor korrekt halottak, ha alkatrészeiket felajánlják az egészségesek számára. És ahol még mindig kevés a donáció, jöhet a xenotranszplantáció, a mesterséges szervek vagy a klónozás A jelszó: szép, új világ! az ember mindenre képes!" Nos milyen legyen a jövend hiteles transzplantáció-etikája egy olyan élménytársadalomban, ahol a moralizálás és a több donációra való sürget felhívás emocionálisan nem integrálható a posztmodern életfilozófiába, életstílusba? És mi az, amivel a református teológiai-etika az új morál kialakításához hozzá tud járulni? Az elbb felvázolt (posztmodern)életszemlélet értelmében az élet nem más, mint képességek és tulajdonságok összessége, funkciója - amelyek visszanyerhetek, reprodukálhatóak. Viszont a bibliai-teológiai látás szerint az ember kapcsolatai és viszonyulásai által érthet meg, vagyis az "én - te" kategóriáiban. A szervátültetés tulajdonképpen ezt a viszonyulást ábrázolja ki - mégpedig drámai módon, mert a szervátültetés érintettjeit (donort, recipienst, orvost, esetleg lelkigondozót vagy pszichológust) kapcsolatba hozza egymással. Drámai "koegzisztenciáról" van itt szó! Aki beteg, az szenved, aki szenved, az rá van utalva a másikra, az ember-társra. Ebben az esetben a szervátadás etikailag a legfbb jó, ami adható - de csak akkor, ha nem lesz tolakodó, és nem veti meg a méltó halál választását egy rosszul értelmezett vitalizmus értelmében. Két, st három oldala van a kérdésnek - és minden oldalon nagyfokú figyelemre és tapintatra van szükség. Ha valaki hajlik arra, hogy életében vagy halála eltt átadja valamely szervét, ez jelzés részérl arra nézve, hogy segíteni szeretné az életet, a másik életét, ha már maga nem élhet tovább. Aki pedig elfogadja ezt a segítséget, annak tudatosítania kell, hogy ezután nem csupán egy idegen szervet hordoz magában, amely számára mindig idegen marad, hanem az átvett szervvel a másik (donor) egzisztenciájának egy részét fogadta el. Ez a "rész" különbözik az lététl, de ezután már el nem választható tle. Ez a tény pedig az életet szolgálni akaró áldozatkészség eltti tiszteletadásra kell, hogy vezesse. Ez etikailag is legitim koegzisztencia, embertársi felelsség - a szó legszorosabb értelmében. Viszont megtörténhet, hogy a beteg elutasítja a szervátültetést, és döntését tiszteletben kell tartani. E döntése még nem az élet méltósága elleni döntés vagy a halál méltóságának bálványozása. Mert a szenvedés nem egyszeren az élet ellensége (a szenvedésnek teológiailag mélyebb értelme van), mint ahogyan a mindenáron való egészség sem lehet öncél. Dietrich Bonhoeffer, a XX.

9 század mártír teológusa joggal mutatott rá arra etikájában, hogy "lehetséges alantas célból is életben maradni, és fordítva, magasztos célból távozni az életbl." Ezzel Bonhoeffer olyan perspektívát nyitott meg, amely kiragadja az élet és a halál kérdését a vitalizmus bvkörébl. Viszont az a transzplantáció-gyakorlat, illetve orvostudomány, amely nem tud fejet hajtani az élet, a szenvedés és a halál e méltósága eltt nem kerülheti el a gyanút, hogy "iparrá" lett egy olyan társadalom szolgálatában, amelyben csak a fiataloknak és az erseknek van helye. Az egyház és a teológia szeretné elsegíteni a szervátültetések számának növekedését ezt a társadalom félelmeinek feloldása és a felels donáció-készség értékének felmutatása által szeretné elérni. De még egy utolsó teológiai kitételt tisztázni kell a szervátültetéssel kapcsolatban. A bibliai antropológia különbséget tesz az ember gyógyulása és üdvössége között (a német nyelvben nehezebb ez a differenciálás: Heil - Heil), úgy, mint ahogy az Isten munkája is megkülönböztetend az ember munkájától - és ezt a kettt nem szabad összemosni. Már a Corpus Hippocraticum szerint is az orvoslás a "gyógyítás mvészete"-ként (techne) kerül említésre. A gyógyítás mvészete viszont nem válhat evilági üdvtanná, nem igényelhet magának megváltói jelleget. A megváltás és az üdvözítés Isten munkája! Ha ezt az isteni jogkört bármely tudomány, akár az orvostudomány magának vindikálja, nem kerülheti el ideologizálódását - s ezzel többet ártana az embernek, mint használna. Ha viszont az orvostudomány függetleníteni tudja magát az ilyen - rejtett vagy nyílt - evilági üdvigényektl és mindenhatóság-képzetektl, méltán számíthat a teológiai etika támogatására, mert nem önmagát, hanem az emberiség javát szolgálja. Az ssejt és az ember Kellermayer Miklós professzor a kutatásokról és azok etikai problémáiról Új Ember, LIX. Évf. 12 (2851) Tárgyilagosságra törekv hírek, szenzációhajhász híradások és zavaros félinformációk egyaránt szólnak manapság a genetikai kutatásokról, a tudomány új útjairól és eredményeirl - ugyanakkor a szakemberekben és az átlagpolgárban is megfogalmazódnak különböz etikai fenntartások. - Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepéhez kapcsolódva - az emberi élet szentségének gondolatkörében Kellermayer Miklós professzort, pécsi egyetemi tanárt arra kértük, vegye sorra a leggyakoribb kérdéseket, és ossza meg olvasóinkkal a keresztény ember számára elfogadható válaszokat. Mi az alapvet etikai probléma azzal, ha magzati sejtekbl nyerik a biológiai kutatáshoz szükséges ssejteket? - Az alapvet etikai probléma az, hogy ezért gyilkosságot - talán a leggyalázatosabb: a tudományos hamiskodás mögé rejtzköd gyilkosságot - kell elkövetni. Minden ember élete egyetlen sejttel, a megtermékenyített petesejttel, a zigótával kezddik. Az embert ettl az egyetlen-sejt-fázisától már személynek kell tekintenünk. Az ember életének kioltása pedig - történjék bármikor is - gyilkosság! Milyen más eljárások léteznek? - Az emberi szervezet nagyságrend él sejtek olyan "társadalma", amelyben szigorúan szabályozott, de részleteiben egyáltalán nem ismert módon születnek és halnak a sejtek. Vannak nagyon hosszú élet sejtek is (például az idegsejtek), amelyekben meghatározott ütemben az egyes sejtalkotók újdonképzdése, azaz lebomlása és újraépülése folyik. A felntt emberek szervezetében folyó állandó sejtújdonképzdésbl következik, hogy bennük biztosan vannak (ezt a tudomány is bizonyította) olyan ssejtek, amelyekbl a legkülönbözbb sejtek, szövetek utánpótlása történik. Nincs tehát elfogadható indok arra, hogy a felntt szervezetbl nyerhet ssejtek kutatása, használata helyett miért kellene parányi él emberi személyeket, humán embriókat legyilkolni, sejttenyészetté változtatni. Vagyis ez a tett indokolatlan, tudományosan megalapozatlan, és semmivel sem válik elfogadhatóbbá, etikusabbá, ha az "egy-sejt emberkét" klónozással állítják el, vagy a lombikbébi program "maradékait", valós kis emberi személyeket, humán embriókat, amelyeket amúgy a vízcsapba öntenék (?), használják fel ssejtek nyerésére. Ha bebizonyosodik, hogy az ssejtkutatás a jövre nézve hasznos, nélkülözhetetlen orvosi eljárások biztonságos kivitelezéséhez, ma gyógyíthatatlannak tartott betegségek sikeres kezeléséhez vezethet, van-e olyan morális megfontolás, amely ennek ellenére tiltja a magzati sejtek ilyen felhasználását? - Minden orvosi beavatkozás, amely egy másik ember életének kioltása árán érhet el (mint például a náci haláltáborokban a Mengele-féle kísérletek), nemcsak etikátlan, hanem gyalázatos bncselekmény is. Ez a megállapítás természetesen igaz az "egy-sejt emberkék", a humán embriók ssejtnyerésre való feláldozására is! A felntt szervezetbl nyerhet ssejtek - és ezzel párhuzamosan a sejtdifferenciálódás mechanizmusának - megismerésére irányuló kutatás ma az orvostudomány egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb területe! Mára óriási eredmény az autológ (saját vérbl, saját szövetbl nyert) ssejt átültetése révén meggyógyított leukémiás, rosszindulatú daganatos betegek sokasága. A humán embriók legyilkolásából, feláldozásából nyerhet ssejtek ezzel szemben mindig idegenek a felntt szervezet számára, vagyis immungátló (meglehetsen mérgez) kezelés nélkül kilökdésük nagy valószínséggel bekövetkezne. Milyen lehetséges és hatékony módjai vannak az ssejtkutatás és -felhasználás szabályozásának? Általában hol húzódnak az orvosi etika határai, és ki állapítja meg ket? Milyen kísérletet vagy orvosi beavatkozást tekinthetünk etikátlannak? - Meggyzdésem, hogy csak a felntt szervezetbl nyerhet ssejtek kutatása és gyógyító céllal történ felhasználása etikus. Csak ez támogatható, csak ez fogadható el. Itt kell ismételten leszögezni, hogy a felntt szervezetbl nyerhet ssejtek a lényegi sajátosságuk miatt minden célt kielégítenek. A él sejt társadalmának, az emberi szervezet felépítettségének természetébl fakad, hogy nincs, nem lehet olyan állapot, betegség, amely a felntt szervezetbl nyerhet ssejtek felhasználásával ne lenne már most, vagy késbb, az ismereteink bvülése után kezelhet. Összevethet-e erkölcsi szempontból az ssejtek kutatása és a klónozás? Elkülöníthet-e biztonságosan egymástól az ssejtkutatás és - hosszabb távon - az emberklónozási kísérletek? Nem áll fenn a veszély, hogy a tudósok "kísértésbe esnek" a tudományos elmenetel érdekében? - A humán embriók feláldozása, legyilkolása bntény, súlyosan etikátlan tett, függetlenül attól, hogy az embriót honnan és hogyan nyerik. A klónozás külön problémája, hogy éppen az embrionális ssejtkutatások engedélyezésének ürügyén akarják az ember klónozását olyan magas technikai szintre emelni, hogy aztán "észrevétlenül" térjenek át béranyák felhasználásával a végrehajtók számára különös "hírnevet" garantáló tömeges embergyártásra. Az abortusz orvosetikai szempontjai Prof. Dr. Széll Kálmán (Szombathely) A kérdés idszerségét mindennapi események hangsúlyozzák. Legutóbb a dávodi esettel kapcsolatos sajnálatos bírói döntés keltett megütközést, amely nem csak a magyar igazságszolgáltatás mélyreható válságát, de azt a torz szemléletet is mutatja, amely mellett a természetes erkölcsi érzék már nem tud utat törni magának. Sosem hittem volna, hogy a rendszerváltozás után a magyar bíróság valaha is oda jusson, hogy elítélje azokat, akik egy élet megmentésén fáradoztak, s a halált követelk, az élet kioltását szorgalmazók személyiségjogainak hangzatos zászlaja alatt, a megsemmisítésre ítélt leend személyiség jogainak semmibevételével az életvédket arra kényszeríti, hogy lelkiismeretüket megtagadva bocsánatot kérjenek az életvesztktl, ráadásul még mintegy vérdíjat is fizessenek a halálra ítélknek. A dávodi eset arra is rámutat, hogy a tömegkommunikációnak mennyire fontos szerepe van a közvélemény formálásában. Ám a sajtó egy része a vélemények sokfélesége és a tolerancia, továbbá a másság elismerésének folytonos hangoztatása, st követelése közben türelmetlenül védekezik a saját szabados felfogásával ellentétes más vélemények ellen. Márpedig a kérdéssel kapcsolatos tisztességes szemléletváltásban a sajtónak (tömegtájékoztatásnak) kellene a f szerepet játszania. E nélkül áttörés nem képzelhet el, hiszen a sajtó által manipulált "közvélemény" az abortuszt ma is vitathatatlan ni jognak tartja. A probléma jelentségérl és megoldásáról sajnos már az orvosok nagy részének sincs helyes elképzelése. Nem is csoda, hiszen nem tanultak róla. A rendszerváltás eltti, szinte egyetlenként megjelen etikai jegyzet gyorsan és kategorikusan intézte el a kérdést: az abortusszal kapcsolatban etikai meggondolásokat szinte fel sem vetett. Egy másik, rendszerváltozás eltti etikai szöveggyjtemény szerzje pedig a gyjtemény bevezetjében azzal mentegetdzött, hogy az abortuszkérdésnek a hallgatói érdekldés miatt kellett az eredetileg tervezettnél nagyobb terjedelmet engednie. Ez azt is jelenti, hogy a hallgatók természetes etikai érzéke mintegy kikényszerítette a témával való komolyabb szembenézést. Az általános tájékozatlanság vagy helytelen tudás következményei kollegáinkon is lemérhetk. Mit várjunk az áldott állapotban lév anyajelölttl, ha a várandóságot megállapító orvos els kérdése az, hogy vajon meg akarja-e tartani a gyermeket?! Mintha éppenséggel e másállapot megszakítása lenne a természetes, a helyes eljárás! Az orvosnak tudnia kell, hogy akár sebészi, akár vegyi abortusz végzésekor egy megindult élet, egy leend személyiség megsemmisítésérl van szó, amely ellenkezik a szívünkbe vésett természeti törvénnyel, a természettl ránk szabott szüli szereppel, st az orvosi hivatással is. Kézenfekv elvárás, hogy a megtermékenyített petesejt a fogantatástól kezdve megkülönböztetett, védtelensége folytán sokkal hatékonyabb erkölcsi és jogi védelmet élvezzen, mint a kifejlett ember. Joga van az élethez és a megszületéshez is. Álszentség liberális társadalmi egyenlségrl beszélni, amikor a tagjainak állítólag esélyegyenlséget biztosító társadalom nemhogy egyenl esélyt, de a megszületéshez való egyenl jogot sem biztosítja a még a méhen belül él egyednek. Nyilvánvaló, hogy az emberi élet védelme nincs, és nem is lehet életkorhoz kötve, st minél vétlenebb az egyed élete, annál nagyobb védelmet, annál több össztársadalmi segítséget érdemel. Az ezzel ellentétes szokásjog vagy törvény sohasem emelkedhet az erkölcsi törvények fölé. Még kevésbé állja meg a helyét az az okoskodás, miszerint, ha valamit megenged a jog, az egyúttal erkölcsös is. Az abortuszpártiak voltaképpen fordítva, visszafelé okoskodnak. Miközben az életszer, logikus és erkölcsös jogalkotás általában a természetes erkölcsre és az alapvet biológiai megfontolásokra építi a törvényt, az abortuszpártiak ezzel teljesen ellenkez értelemben okoskodnak. Az a kiinduló tételük, hogy az abortuszt mindenképpen meg kell engedni, és ehhez igyekeznek biológiai és erkölcsi igazolásokat keresni, azaz a jogi szabályozás alapjait

10 megteremteni. E fordított gondolkodásra jó példa lehet az alábbi. Ismeretes, hogy a fokozatosan, szinte átmenet nélkül kibontakozó magzati életet gyakran önkényesen szakaszolják, azokat különböz nevekkel illetik. Így beszélnek 14 napos korig "preembrióról", majd 12 hetes csecsemrl. Ezekbe az - egyébként elfogadható, s az Egészségügyi Tudományos Tanács által is jóváhagyott - elnevezésekbe beleerltethet az az elképzelés, mintha léteznének különbözképpen elnevezett, éles határvonalakkal elválasztott fejldési szakaszok (pl. a "preembrio" még csak elembrio), amikor a méhen belüli (intrauterin) életét él "valami" még nem ember, ezért elpusztítható, az ilyenkor elvégzett beavatkozás tehát nem gyilkosság. Ezzel szemben a valóságban a méhen belüli fejldés éles határ, ugrások nélkül, folyamatosan megy végbe, amelynek során nem ismerhetk fel éles szakaszhatárok. Az ehhez hasonló, a tetteket utólag igazolni akaró etikai gondolkodás olyan, mintha a bíróság az ártatlanul halálraítélt esetében utólag igyekezne valamiféle jogi indokot találni, s vele a halálos ítélet erkölcsi jogosságát is igazolni. Ma már senki sem meri tagadni, hogy az élet a fogamzással kezddik, s az ember kialakulása egységes és megszakítatlan folyamat, amelyben biológiailag nem lehet olyan szakaszokat kijelölni, amelyek bármelyikétl számítva mintegy origótól kezddhetne az emberré válás. Ugye badarságnak tartanánk egy olyan törvényt, amely egy félig megépült ház lerombolását csak azért engedélyezné, mert az még nincs készen, vagyis ha ez a törvény csak a kész házakat védelmezné?! Vagy mi másnak vélhetnénk azt az helyzetet, amelyben egy utasszállító repülgépet startjának kezdetén, amikor az még csak 30 km-es sebességgel halad a földön, azért mondanánk értéktelen autóbusznak, mert az - úgymond - még nem tud repülni. Az új emberi élet keletkezésekor egyetlen komoly, nagy és egyúttal csodálatos ugrást ismerünk: ez pedig a fogamzás! Ennek során egy soha nem volt, és a jövben sem megismételhet egyediséget mutató új élet indul el, amelyben a megtermékenyített petesejt génszerkezete immár magában hordozza a leend egyed élettani és szellemi tulajdonságait. Ez egyike azoknak a hétköznapi csodáknak, amelyhez az emberi értelem nem ér fel, s amelyeket csak azért nem szemlélünk csodaként, mert annyira mindennaposak, hogy azokat kézenfekvnek, természetesnek vesszük.. Az abortuszpártiak közül sokan - tudományon kívüli okoktól mozgatva - csak bizonyos fejldési foktól számítják az emberré válást. Némelyek bizonyos szervek meglétéhez kötik az emberséget, mások a tudattól teszik azt függvé. Ezek a kísérletek azonban sorra saját dugukba dlnek, mert az abortuszra kerül magzatnak minden lényeges szerve, mködése megvan már, legfeljebb csak - általunk megtapasztalható - tudata nincs. Ezzel kapcsolatban az egyik napilapunkban az újságíró úgy okoskodott, hogy ha már egy tudat nélküli agyhalottat a világi és erkölcsi törvények alapján sem kell már tovább kezelni, szerveit szervkivételre fel lehet használni, miért ne lehetne megsemmisíteni a tudattal még nem rendelkez ébrényt? Kár, hogy elfeledte, hogy az agyhalál állapotában végérvényesen hiányzik a tudat, míg a magzatgyermek olyan, fejldésben lév éllény, akinek - ha most még nincs is - a jövben lesz, st számunkra is megtapasztalható módon egyre inkább kibontakozik a tudata, akárcsak az átmeneti eszméletvesztéssel járó koponyasérültnek, akit nyilvánvalóan nem ölhetünk meg csak azért, mert átmenetileg nincs tudatánál. Szokás a feministákra támaszkodva a személyiségi jogokat tanúul hívni mondván, hogy az a n elidegeníthetetlen emberi joga, hogy a testével szabadon rendelkezzen. E jogát természetesen senki sem vonja kétségbe. Így például szabadon tzhet a fülébe, orrába, nyelvére vagy a köldökére gyrket, ékszereket, bizsukat, vagy akár le is vághatja egyik fülét vagy az ujjait. De ugyanezt már nem teheti meg a magzatgyermekkel, mert a magzat nem az teste! A magzat csak vendégségben és átmenetileg tartózkodik az anya testében, különbözik az anya testfelépítésétl, fele részben az apa génjeit hordozva mindkét szültl eltér, új biológiai egyed: személy. Akkor valóban minden n szabadon rendelkezik a testével, amikor a másállapotba esés lehetségét is vállalva szabad utat enged a megtermékenyülésnek. De ha az áldott állapot bekövetkezik, akkor ez a jog már nem áll fent. Az abortuszpártiak voltaképpen a Hauff által elbeszélt spessarti fogadó gyakorlatát emelik törvénnyé, ahova elbb befogadták a vendégeket, majd kirabolva megölték ket. Ráadásul a természetes erkölccsel ellentétben az anya, akinek magzatát óvni, védeni és táplálni kellene, s akirl oly sok szép himnuszt énekeltek már meg a költk, s akiket még a legelvetemültebb gonosztevk sem engednek bántani, mert az anyaság szent, tehát az anya saját gyermekére mond halálos ítéletet. Ne feledjük, hogy az egyéniséggel kapcsolatban nem csak személyiségi jogok léteznek, hanem családi és társadalmi kötelességek is, amelyek az elzekkel szemben eltér érdekeket képviselhetnek. Az áldott állapot feletti ilyen rendelkezés gyakran már túlmutat az egyén illetékességi körén, s annak megszakítását a társadalom érdekében meg lehet tiltani. Az abortusz legfbb pártolói a magukat liberálisnak nevez, attól azonban meglehetsen eltávolodott teoretikusok. Bár a szabadgondolkodó eszmerendszernek igen sok értékes áramlata is van, a magyar ugaron termett és neveldött liberálisok sajnálatosan elfelejtik, hogy az asszonynak adott abortusz-szabadsággal voltaképpen a magzatgyermek szabadságát korlátozzák, márpedig az egyik ember szabadságát nem jogos, még kevésbé etikus egy másik egyed életének kioltásával legalizálni. A magzat megszületéshez való jogát nem olthatja ki az anya önrendelkezési joga, amelynek szabad akaraton alapuló érvényesülését illeten szintén lehetnek kétségeink. De e "szabadgondolkodók" a szabadság mellett lábbal tapossák a testvériség és egyenlség eszméjét is, hiszen a gyengébb testvért az életükkel egyenl életjogának elismerése helyett inkább megölni, mint megsegíteni, gyógyítani késznek mutatkoznak. A tolerancia jelszavát pufogtatók egyszeren nem trik egy eszmerendszerükbe nem illen kezdd új élet jelentkezését. A szeretkezéssel feleltlenül játszó asszonyok valójában lemondanak saját testük méltóságáról, elkótyavetyélik féltett kincseiket, s miközben önnön lényük felszabadítását hirdetik, (vagy képzelik), akaratlanul is közprédára (közhasználatra) bocsátják a testüket, ezzel éppenséggel lealacsonyítják azt. Eközben - az esélyegyenlség elvét megcsúfolva - minden jogából kirekesztik az apát. Jól látható tehát, hogy ezek a hitük szerint liberálisan gondolkozó nk s azok politikai hát- és elvédei mindenekeltt magával a liberalizmussal kerülnek szembe, mert annak logikai csapdájába, részleges vakságába esnek. Szélsséges individualizmusukkal csak az így valóban magányossá és elszigeteltté tett n individuális érdekeit tartják szem eltt. Végezetül pedig a "cél szentesíti az eszközt" abszurdumát vallják. Szomorú, hogy képtelenek felelsséget vállalni a saját cselekedeteikért, s az abortusztól - jobb híján - azt várják, hogy megmenekülhetnek saját tetteik következményétl. Napjainkban annak is tanúi lehetünk, mily nagy buzgalommal tevékenykednek az állatvédk, akik a védtelen állatokat s azok jogait világnézeti megfontolástól független emberiességbl védik. Némelyek közülük az állatokat az emberrel egyenrangú, Isten által létrehozott teremtményként tisztelik. De ha az állatvédk jogosan ítélik el a fészekrablókat, az állatkínzókat, mennyivel nagyobb védelem illetné meg a magzati életkorú embereket?! A testtel való szabad rendelkezéssel kapcsolatban olykor a legképtelenebb érvek olvashatók. A Világosság cím lapban például egy 1992-ben megjelent cikk azt kívánta bizonyítani, hogy az anya még akkor is jogosult abortuszt végeztetni, ha a magzatot embernek ismeri el, s ha ezzel a magzat elpusztul, mert a n rendelkezik saját testével. A szerz Jarvishra hivatkozva leír egy elképzelt esetet, amelyben egy híres hegedmvész veséje 9 hónapra leáll. Feltételezi, hogy csak úgy menthet meg a mvész, ha erre az idtartamra valakivel összekötnék a keringését, s a partner veséje választaná ki a salakanyagokat. A Zenebarátok Egyesülete e célból el is raboltat egy nt, akit elaltatnak, majd keresztezett keringéssel összekapcsolták a mvésszel, akit kész helyzet elé állítottak. A cikkíró szerint ilyen esetben az álmából magához tér asszonynak még akkor is joga van ezt az állapotot mvileg megszüntetetni, ha ezzel a hegedmvész halálát okozná. Ugyanígy joga van a nnek a magzattól való "elválasztásra", akinek - akárcsak a hegedmvésznek - hiába van joga az életre, nincs azonban joga más testének felhasználására. Ez a magzatot élsköd parazitának beállító, szarvasokoskodással kiizzadt tanmese azonban nem számol azzal a lényeges különbséggel, hogy a teherbe esett nt nem akarata ellenére, nem narkózisban "szeplsítik meg", hanem e felntt, érett személy a szabad akaraton alapuló nemi aktussal az örömszerzés mellett tudatosan vállalja a megtermékenyülés lehetségét is. Éppen olyan ez, mintha a tanmesében szerepl n a hegedmvésszel sajátos téttel járó szerencsejátékot játszott volna, s ennek elején vállalta volna, hogy vesztés esetén a testét, keringését összekötik a zenemvésszel. Tudathasadásos korban és társadalomban élünk. Mert vajon mi másnak nevezhet az, hogy egyfell - nagyon helyesen - védjük, gondozzuk a gyermeket, számára szociális kedvezményeket biztosítunk, bölcsdéket, óvodákat és iskolákat mködtetünk, ugyanakkor kivégezzük a még meg nem született gyermekeket? Helyes, hogy a világra jött testi fogyatékosoknak esélyegyenlséget igyekszünk biztosítani a hivatalokban, a közlekedésben stb., de ugye nem az, ha a fogyatékosnak diagnosztizált, induló életeket még az anyaméhen belül elpusztítjuk?! Észbontó, hogy míg a társadalom egyik kezével halomra gyilkolja az ép magzatokat, a súlyosan károsodottak számára költséges Perinatális Intenzív Centrumokat (PIC-eket) mködtet. Felfoghatatlan, hogy miközben a társadalom - helyesen - megszüntette a legsúlyosabb bnözk halálbüntetését, az ártatlan életek kioltására törvényi felhatalmazást (így mondják: "lehetséget") ad. Más szóval: az elvetemült szül vagy gyermekgyilkos bnösnek szavatolja az életét, de egy bntelen ártatlanét minden további nélkül hajlandó kioltani. Ha egy újszülöttet a kukába vagy emésztbe dobnak, hetekig szörnyülködik a széplelk újságíró had, de ugyank megkérdjelezhetetlen szabadságjognak fogják fel, ha ezt a gyermeket néhány hónappal korábban, magzatként ölik meg. Velük együtt sokan elfelejtik, hogy a demokráciának ez a szabadságfelfogása idegen a természetjog idtlenségén alapuló erkölcstl, s hogy a liberális jelszavak eltulajdonítói így könnyen a kocsmafilozófia szólamainak szintjére süllyednek. Ha ugyanis az általuk értelmezett demokratikus akaratnyilvánításon múlna, akkor bizonyára nem fizetnénk adót, nem váltanánk autóbuszjegyet, a diákok nem vizsgáznának, stb. Az erkölcsben nem szabad szélsségesen pragmatikus megoldásokat választani, mert az etika, mint az acél, csak egy ideig hajlítható, késbb már törik. Minden törvénynek, jogi rendszabálynak az erkölcsre mint bels törvényre kell épülnie. Ha nem ez történik, akkor az etika pragmatikussá válik, s azáltal éppen a lényege vész el. Ezt nevezi Jáki Szaniszló, Templeton-díjas magyar tudományfilozófus a lényeg lényegtelenítésének. Nekünk orvosoknak elsrend feladatunk az élet megvédése, a betegségek megelzése. Hivatásunkkal élesen szemben áll az, ha az orvos tudását és lehetségeit ennek ellenkezjére használja. Minden emberi logikával ellenkezik, hogy most, amikor a csecsemhalandóságot soha nem remélt mértékben csökkenteni tudtuk, az orvosi tudást a leend csecsemk tömeges elpusztítására használják fel. Az abortusz orvosi abszurduma különösen szembeötl azokban az esetekben, ahol az abortusz kapcsán valami szövdmény keletkezik. Ez nem ritkán maradandó elváltozással, pl. meddséggel jár, de vezethet méhkiirtáshoz, st akár halálhoz is. Márpedig az orvosnak mindig mérlegelnie kell egy beavatkozás hasznát és kockázatát, s az el nem végzésével szembeni esetleges káros következményeket. A kockázatok bizonyos esetekben egy beteg embernél a kisebbik rossz alapján vállalhatók. Ám etikai szabály, hogy minél egészségesebb az ember, annál kevesebb kockázatot vállalhatunk. Bn tehát egy - mondhatni - teljesen egészséges egyénen kockázattal járó olyan orvosi beavatkozást végezni. amely gyökeresen ellentmond az orvosi hivatásnak, mert különös kegyetlenséggel öl meg egy leend embert. Az orvos gyógyításra, helyreállításra s életek megmentésére esküdött, idegen tle a rombolás, az emberi élet szándékos kioltása. A hazai jogalkotás - már az elz rendszer végórái óta - lehetvé teszi ugyan, hogy egy orvos lelkiismereti okokra támaszkodva megtagadhassa az abortusz elvégzését, ám ez a gyakorlatban ma alig érvényesül. Sajnos többnyire az történik, hogy az az orvos, aki nem ért egyet az abortusz magzatgyermeket pusztító beavatkozásával, eleve nem megy szülészngyógyásznak. Ezáltal e szakma irányában sajátos kiválasztódás érvényesül, amely már eleve mintegy kiközösíti magából azokat, akik az abortuszt nem tudják életvéd erkölcsi meggyzdésükkel összeegyeztetni. Pedig sok múlik az orvosokon, akiknek testületileg meg kellene tagadniuk ezt az életidegen, s az orvosi hivatástól is idegen beavatkozást. A terhesség-megszakítást, mivel nem gyógyító beavatkozás, semmiféle társadalombiztosítási támogatás, de még kedvezmény sem illethetné meg. Ha erre költjük a pénzt, becsapjuk a betegség esetére szolidaritásból fizet hozzájárulókat, s annyival kevesebb pénz jut az igazán betegek kezelésére, gyógyszerére, amennyivel egy egészséges "terhes" abortuszára költöttük el a pénzt. Albert Schweitzer szerint "az igazán erkölcsös ember szemében minden élet szent, még az is, amely emberi szempontból alacsonyabb rendnek tnik." Az édesanya nem lehet saját magzata vérbírája, az orvos pedig - ha mégis megtörténne - nem lehet ennek az ítéletnek a végrehajtója. Nem kétséges, hogy az orvos évezredeken át az élet ügyvédje volt, s hogy neki a halál kultúrája helyett ma is az élet kultúráját kell választania! Az emberiségnek esélyt kell biztosítania önmaga számára a túlélésre. A környezet (természet) és az ember szeretetén (óvásán, kímélésén, helyreállításán) túl ennek legfbb eszköze a jóság gyakorlása, ami Schweitzer szerint nem más, mint "életeket megtartani, támogatni, kiteljesíteni." Ezt várja el tlünk édes hazánk, a zsidó-keresztény kultúra, a természetes erkölcs, az orvosi hivatás, de a jöv évezred is. * Elhangzott az Alfa Szövetség, a Magyar Egészségügyi Társaság és a Pacem in Utero Egyesület szervezte Az orvos és az abortusz cím konferencián. [Vissza] 2001, Magzatvéd Társaság II. évfolyam, 1. szám Tavasz ( oldal)

11 Radácsi László: Az arisztoteliánus gazdaságetika alapjai* Témák: Arisztotelész, arisztoteliánus, etika, gazdaságetika, modern, gazdaság A gazdaságetika mára klasszikusnak számító tankönyveit, szöveggyûjteményeit átlapozva az a benyomása támadhat az olvasónak, hogy a gazdaságetikai problémák leírására, elemzésére és megoldására alkalmas etikai rendszerek küzdelmében mindössze két morálfilozófiai hagyomány verseng. A következményetika (konzekvencializmus) és a deontológia olymértékben "uralják" a gazdaságetikai diskurzust, hogy kétségkívül álláspontjának részletes indoklására kényszerül az, aki egy harmadik irányzat, az úgynevezett arisztoteliánus etika(1) relevanciájára kívánja felhívni a figyelmet. Ezért (is) érdemes talán messzebbrõl indítani az elemzést, és elõször röviden bemutatni az arisztoteliánus és az említett másik két etikai rendszer között fennálló legfontosabb különbségeket. Az elméletek összehasonlítása vezethet ugyanis ama következtetések levonásához, melyek már a gazdasági cselekvések és cselekvõk megértése szempontjából is érdekesek lehetnek. A tanulmányt egy lehetséges arisztoteliánus gazdaságetikai kutatási program vázlata zárja. Az arisztoteliánus etika fent említett - normatív gazdaságetikai elméleteket illetõ - háttérbe szorulásának ellentmondani látszik az a tény, hogy az elmúlt évtizedekben kétségkívül megélénkült a filozófus-közösség érdeklõdése eme hagyomány iránt.(2) Az erény-etika azonban egészen a legutóbbi évekig nem talált olyan követõkre, akik az elméleti rendszert gazdaságetikai problémákra alkalmazták volna.(3) Néhány szerzõ eme hiány egyik lehetséges okaként Arisztotelész lesújtó véleményét jelöli meg, melyet a nyereségszerzést célzó gazdálkodási tevékenységgel kapcsolatban alakított ki (McCracken et al. [1998]).(4) Mások szerint viszont az arisztotelészi etika legfõbb gyengéje éppen az, hogy nincs mondanivalója a személyes szférán túlmutató (például intézményi környezetben felmerülõ) problémákat illetõen (Louden [1984]). Ez utóbbi nézet szerint tehát az erény-etika hívei hallgatásra vannak kárhoztatva a közösségi szinten megjelenõ etikai konfliktusokkal kapcsolatban. Az eme álláspontban (is) megfogalmazódó félreértés jól illusztrálja az erény-etika és a modern etikai elméletek(5) összehasonlítását célzó alábbi rövid elemzés szükségességét. A modern etikai elméletek és az erény-etika tradíciójának összehasonlítása Az erény-etika legtöbb kortárs követõje a modern etikai elméletek gyengéinek bemutatásán keresztül érvel az arisztoteliánus elmélet mellett, s ezen problémák kiküszöbölésére alkalmas rendszerként festi le az egyetlen valós alternatívának tartott erény-etikát (Dondorp [1994]). Melyek tehát az etika modern elméleteiben rejlõ közös problémák arisztoteliánus szemmel nézve? Eme modern etikai elméletek (1) a moralitás értelmezési területét túl szûken jelölik ki. A morál szerepére vonatkozó "Mit kell tennem?" modern kérdése azt sugallja, hogy nem fogadják el erkölcsi vezérmotívumként a "Milyen emberré kell válnom?" kérdésben megfogalmazódó személyességet, mely a cselekvés értékelésének konkrét, egyéni dimenziója. (2) Morális dilemmák és konfliktusok esetén absztrakt etikai elvek dedukciójával keresik a megoldást, mely episztemológiai jellegû nehézséget jelent. Eszerint etikus cselekvés csakis valamiféle racionális szabályrendszernek való megfelelés eredménye lehet. (3) A "helyes" (right) elsõdlegességét vallják a "jó"-val (good) szemben (Rawls [1997], old.), azaz a morálisan helyes levezethetõ a társadalmi moralitás szabályaiból és elveibõl, anélkül hogy az "ember számára jó" (human good) tartalmáról bármit is állítanánk. (4) Statikusak, azaz a cselekvés morális tartalmát vizsgáló egyén minden cselekedete elõtt "nulláról indul". Eszerint - morális szempontból - mind a cselekvõ múltja, mind pedig a cselekedethez vezetõ folyamat lényegtelen. Mindezekkel szemben az erény-etika elmélete szerint (1) nem választható ketté egyéni és társadalmi szint a moralitás szempontjából. A kritizált elméletek reduktivista beállítottságával szemben (Pincoffs [1986], 70. old.) itt a cselekvõk identitása - diszpozícióik, érzelmeik, elkötelezettségeik, múltjuk stb. - morális szempontból fontos elemzési egységet képez (Arisztotelész [NE, 2. könyv]; Williams [1985]; Pincoffs [1986]; Blum [1990]). (2) A morális érvelés kapcsán - a kritizált elméletek deduktivista álláspontjával szemben - itt a morális ítélet és a morális képzelõerõ az elsõdleges. A morális érvelés nem egyszerûen elvont elvek alkalmazása konkrét szituációkra, hanem a gyakorlati bölcsesség (practical wisdom) megnyilvánulása: az egyén morális fejlõdése során szerzett ítélõképességének erkölcsi érzékenységre épülõ kamatoztatása (Nussbaum [1985]). (3) Semmilyen etikai elmélet nem hallgathat arról, hogy mi számít értékesnek és fontosnak az emberi életben. A "jó" elmélete tehát elõnyt élvez a "helyes"-rõl ítéletet alkotó szabályokkal szemben (Foot [1978]; MacIntyre [1981]; Williams [1985]). Az álláspontot képviselõ filozófusok többsége ugyanakkor elveti mind az "emberi jó" objektivista (valamilyen örökké érvényes "jó" feltételezésén alapuló), mind pedig az egyén kizárólagos integritására építõ nézeteit. Ehelyett az egyén számára morálisan értékes "jó" kialakulását a közösség tevékenységeiben és kapcsolataiban történõ részvételhez kötik (Solomon [1992]; Dondorp [1994]; Hartman [1996]). (4) Az emberi élet egymással összefüggõ cselekedetek sorozata. Ennek megfelelõen az egyes cselekedetek egy morális fejlõdési folyamat állomásait jelentik, így a jelenbeli tettek múltbeli tettek eredményeiként (is) szemlélhetõk (Dondorp [1994]; Koehn [1995]). Összefoglalásként megfogalmazható, hogy a modern etikai elméletekkel szemben az erényetika a moralitás - több szempontból is - gazdagabb képét vázolja fel: a Thomas Nagel által propagált "sehonnan szemszögét" (view from nowhere) felváltja az etikai döntések terrénumát jellemzõ - érzelmekkel és elkötelezettségekkel (múlttal) rendelkezõ - közösségben élõ hús-vér emberek gyakorlati bölcsességre való törekvése. Az arisztoteliánus gazdaságetika alapjai Az összehasonlítás után rátérhetünk annak vizsgálatára, hogy mivel gazdagíthatja az arisztoteliánus etika a gazdaságetikát. A következõkben elsõsorban Robert Solomon (1992a és 1992b), valamint Edwin Hartman (1996) mûveire támaszkodva vázolom fel az erény-etikára épülõ gazdaságetika körvonalait. Amint láttuk, az arisztoteliánus megközelítés egyik legfontosabb sajátossága, hogy az erényeket a konkrét gyakorlatból véli levezethetõnek. Nagyon is eme hagyomány szellemiségéhez tartozik tehát Solomon azon próbálkozása, hogy felvázolja a modern gazdaság szereplõi számára fontosnak tartott erények listáját. Bár ezen erények az egyénre vonatkoznak, Solomon amellett érvel, hogy a gazdaságetika szempontjából legfontosabb elemzési egység maga a vállalat, illetve a szervezet(6) : "A közgazdászok természetszerûleg leginkább a rendszerekkel és a rendszerekre vonatkozó elméletekkel foglalkoznak, míg az etika mûvelõinek érdeklõdése leginkább az egyéni magatartásra, annak motívumaira és következményeire terjed ki. A gazdaságetika számára azonban egyik megközelítés sem elégséges. A gazdaságetika egyik legfontosabb problémáját ugyanis éppen a vizsgálat legmegfelelõbb egységének, a kutatási terület határainak és fókuszának megválasztása jelenti. (...) A modern gazdálkodás integráló vagy központi egysége... nem az egyéni vállalkozó vagy a fogyasztó, sem pedig a rendszer,... ez az egység a vállalat.... Bár továbbra is az a véleményem, hogy a felelõsség hordozója elsõsorban az egyén, a modern gazdaságban az egyén nem szociális vákuumban cselekszik.... Bár a gazdaság szereplõi továbbra is egyénként felelõsek, de egyénileg a vállalatok keretei között felelõsek, azaz felelõsségüket nagyban a szervezeti szerepek és kötelességek - többek között a profitelvárás - határozzák meg. A szervezetek szerepeit és kötelességeit pedig a szélesebb közösség befolyásolja, amely számára... a profitelvárás nem bír nagy jelentõséggel." (Solomon [1992b], old.)(7) Vizsgáljuk most meg, mily elõfeltevésekbõl vezeti le Solomon az erényeket! A szerzõ hat ilyen premisszát jelöl meg: (1) a vállalat elsõsorban közösség (s nem a hobbesi vagy a darwini "mindenki mindenki ellen" világában élõ egyének halmaza); (2) az erényesség(8) egyben kiválóságra való törekvést is feltételez (azaz nem elegendõ az egyik vagy másik etikai rendszerben megfogalmazott racionális szabályok puszta betartása); (3) az erény-etikában központi jelentõségû a tény, hogy konkrét szervezetekben konkrét emberek konkrét szerepekkel vannak felruházva, mely szerepek prima facie kötelességeket rónak rájuk(9) ; (4) a szerepek és a belõlük fakadó felelõsségek, illetve az ezekre épülõ erények között az integritás "meta"-erénye teremt összhangot; (5) az ítélõképesség szerepe sokkal hangsúlyosabb, mintsem hogy az bizonyos általános elvek absztrakt értelmezését jelentené; s végül (6) szerepeink integrálása (de legalábbis harmonizálása) biztosítja az élet "egészként" történõ megélését és értelmezését, mely holisztikus felfogás megóvhat a Schiller - majd késõbb Marx - által is leírt elidegenedéstõl. Ezek jelentik tehát azon elvek és elõfeltevések halmazát, melyekbõl levezethetõk a gazdasági cselekvések terepére alkalmazott erények. Solomon, többek között, a következõ - nem feltétlenül csak a gazdasági cselekvésben releváns, de ott kitüntetett jelentõséggel bíró - erényeket javasolja megfontolásra: õszinteség, lojalitás, tisztesség, bátorság, megbízhatóság, jóindulat, érzékenység, segítõkészség, kooperativitás, mértékletesség, nyitottság, optimizmus, tolerancia, ésszerûség, taktikai hajlam, kitartás.(10) Az erényes vállalat Bár Solomon érdeklõdésének középpontjában (mondhatni jó arisztoteliánusként) a közösségbe ágyazott egyén áll, a fenti alapvetésbõl levezethetõnek tûnik az "erényes szervezet" definíciója is. Eszerint a jó szervezetet egyrészt erényes egyének alkotják, másrészt pedig elõsegíti tagjai erényessé válását. Némileg általánosítva ezt a két feltételt, megfogalmazhatjuk az etikus szervezet definícióját is: Etikus az a szervezet, melyben az etikus (erényes) viselkedés elvárt és követett norma, az elvárt magatartást pedig hatékony mechanizmusok segítik elõ, illetve adott esetben akár ki is kényszerítik.(11) Az etikus viselkedés nemcsak az egyén sajátja, hanem a szervezeté is.(12) A vállalati etika kutatói számára az egyik legnagyobb problémát az jelenti, hogy miként lehet a fenti - vagy esetleg más morálfilozófiai gyökerekbõl táplálkozó egyéb - definíció alapján, annak megfelelõ operacionalizálását követõen, a vállalati szervezetfejlesztés számára értelmezhetõ elveket, módszereket, gyakorlati lépéseket levezetni. Bár a gazdaságetika kutatóinak nem feladata menedzsment-eszközök kifejlesztése, amennyiben azonban mégis konstruktív tudományként(13) értelmezzük a kutatási területet, úgy annak képesnek kell lennie a gyakorlati szakemberekkel (menedzserekkel, tanácsadókkal) történõ kommunikációra. Jelen tanulmány keretei között természetesen nincs mód "az arisztoteliánus vállalatkép" részletes felvázolására, de megfogalmazhatunk néhány - egyelõre még igen általános, de a gyakorlatra történõ "lefordíthatóságot" szem elõtt tartó - szervezetfejlesztési elvet: (1) az etikára hangsúlyt fektetõ vállalatok saját normáiknak megfelelni képes egyéneket választanak munkatársul; (2) a szervezet stratégiai célnak tekinti az alkalmazottak fejlõdéséhez való hozzájárulást, nemcsak szakmai, hanem morális vonatkozásban is; (3) a szervezet semmilyen eleme (struktúra, kultúra stb.) nem késztetheti az egyéneket etikátlan cselekvésre, illetve nem válhat az etikus cselekvés megtorlásának eszközévé (különös hangsúllyal bírnak ebbõl a szempontból a bérezési és jutalmazási rendszerek, a döntéshozatal módszerei, a felsõvezetõk magatartásmintái, a szocializáció folyamata stb.); (4) a szervezetnek etikai problémák felvetésére kell bátorítania tagjait; valamint (5) olyan támogató rendszereket(14) kell mûködtetnie, melyek alkalmasak a felmerült etikai problémákban való tájékozódásra, etikai konfliktusok kezelésére. A fenti elvek nem kizárólag a vállalatok pragmatikus, etikával összefüggõ nehézségeire felvázolt útmutatók, kifejezõdik bennük a moralitás "aspirációs jellege" is (Rorty [1995]). Mindezek természetesen nem csupán arisztoteliánus alapállásból fogalmazhatók meg. A bemutatott elvek arisztoteliánus jellegét az egyéni karakterfejlõdést elõsegíteni kívánó szemlélet, s a karakter fejlesztésére hangsúlyt fektetõ "jó közösség" ideája adja. Az arisztoteliánus gazdaságetika programja Terjedelmi okok miatt nincs lehetõség az arisztoteliánus morálfilozófiai hagyomány és a gazdaságetika minden lehetséges kapcsolódási pontjának bemutatására. Az irányzat újszerûsége miatt azonban valószínûleg sok - gazdaságetikában releváns - probléma esetében még a kérdések sem fogalmazódhattak meg olyan szinten, ahogyan az például a kanti etika esetében lehetséges. Ha az erény-etika felhasználása ígéretes út (dolgozatomban legalábbis emellett próbáltam érvelni), akkor a következõ területek igényelnek kiemelt figyelmet: - a gazdálkodás modern (kapitalista) intézményrendszerére vonatkozó etikai reflexiók(15), - a gazdálkodásra épülõ rendszerek és a társadalom egyéb rendszereinek kapcsolata (más szóval a "jó közösségek jó közösségének" etikája), - a neoklasszikus közgazdaságtan arisztoteliánus kritikája, - a "vállalat mint jó közösség" metafora értelmezése, valamint - az egyéni és szervezeti erények kutatása. A fenti lista korántsem teljes: természetesen további problémák arisztoteliánus elkötelezettségû elemzésére is szükség van. A problémafelvetéssel mindössze néhány kulcsterület bemutatása volt a célom. Befejezésként egy újabb, Solomontól származó idézetet ajánlok a tisztelt Olvasó figyelmébe, mely az erény-etika hagyományait folytató gazdaságetikai kutatásokhoz mintegy mottóul is szolgálhatna. Bár a szerzõ itt kifejezetten a szûkebben értelmezett üzleti életrõl beszél, gondolatainak érvényessége könnyen általánosítható: "A gazdaságetika arisztoteliánus értelmezése végsõ soron arra az alapeszmére épül, hogy - bár az üzlet világának sajátos célrendszere és módszerei vannak, az üzleti életben dolgozók pedig sajátos megfontolásokkal, lojalitásokkal, szerepekkel és felelõsségekkel bírnak - nem létezik külön 'üzleti világ', amely

12 független lenne a benne élõ emberektõl. Az üzleti világ szereplõinek egyéni integritása meghatározza a szervezetek integritását és viszont. Meglehet, az arisztoteliánus gazdaságetika csak egy újabb lehetõség annak kimondására, hogy az ember fontosabb a profitnál." (Solomon [1992a], 338. old.) HIVATKOZÁSOK Arisztotelész: Nikomakhoszi Etika; Európa, Budapest, 1997 Blum, L. A. [1990]: Vocation, Friendship, and Community: Limitation of the Personal- Impersonal Framework; in: Flanagan-Rorty (szerk.) [1990], old. Dondorp, W-J. [1994]: The Rehabilitation of Virtue; Vrije Universiteit, Schiedam Duska, R. F. [1993]: Aristotle: A Pre-Modern Post-Modern? Implications For Business Ethics; Business Ethics Quarterly, Vol. 3, Iss. 2., old. Flanagan, O. - Rorty, A. O. (szerk.) [1990]: Identity, Character, and Morality; The MIT Press, Cambridge, MA Foot, Ph. [1978]: Virtues and Vices and Other Essays; Oxford University Press, Oxford French, P. A. (szerk.) [1988]: Ethical Theory: Character and Virtue; University of Notre Dame Press, Notre Dame Hartman, E. [1996]: Organizational Ethics and the Good Life; Oxford University Press, NY Horvath, C. M. [1996]: Macro and Micro: The Emerging Field of Organizational Ethics; The Online Journal of Ethics ( december) Koehn, D. [1992]: Toward an Ethic of Exchange; Business Ethics Quarterly, Vol. 2., Iss. 3., old. Koehn, D. [1995]: A Role for Virtue Ethics in the Analysis of Business Practice; Business Ethics Quarterly, Vol. 5., Iss. 3., old. Louden, R. B. [1984]: On Some Vices of Virtue Ethics; American Philosophical Quarterly, 21, old. MacIntyre, A. [1981]: After Virtue; Duckworth, London McCracken, J. - Martin, W. - Shaw, B. [1998]: Virtue Ethics and the Parable of the Sadhu; Journal of Business Ethics 17, old. Nussbaum, M. C. [1986]: The Fragility of Goodness; California University Press, Cambridge, MA Pincoffs, E. L. [1986]: Quandaries and Virtues; University Press of Kansas, Lawrence Radácsi L. [1997]: Az etika vállalati intézményesítésének eszközei; in: Boda Zs. - Radácsi L.: Vállalati etika; Vezetõképzõ Intézet, Budapest, 1997, old. Rawls, J. [1997]: A társadalmi igazságosság elmélete; Osiris, Budapest Rorty, A. O. (szerk.) [1980]: Essays on Aristotle's Ethics; University of California Press, Berkeley Rorty, A. O. [1995]: The Many Faces of Morality; in: Midwest Studies in Philosophy, Volume XX., old. Solomon, R. C. [1992a]: Ethics and Excellence; Oxford University Press, NY Solomon, R. C. [1992b]: Corporate Roles, Personal Virtues: An Aristotelian Approach To Business Ethics; Business Ethics Quarterly, Vol. 2, Iss. 3., old. Wilbure, J. B., III. [1984]: Corporate Character; in: Hoffman, W. M. - Mills Moore, J. - Fedo, D. A. (szerk.): Corporate Governance and Institutionalizing Ethics; Lexington Books, Lexington, MA, 1984, old. Williams, B. [1985]: Ethics and the Limits of Philosophy; Fontana, London Williams, B. [1993]: Shame and Necessity; University of California Press, Berkeley Zsolnai L. [1995]: A gazdaságetika rendszere; in: Új utak a közgazdasági, üzleti és társadalomtudományi képzésben; Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, old. Lábjegyzetek: *Jelen tanulmány - a szerzõ tudomása szerint - az elsõ magyar nyelvû kísérlet az arisztoteliánus etika gazdaságetikai elméletként történõ értelmezésére. Az itt kifejtett gondolatok ezért néhány ponton szükségképpen kiforratlanok. Az esetleges pontatlanságokért az olvasó elnézését kérem. (1) A következõkben az "arisztoteliánus etika" és az "erény-etika" kifejezéseket azonos értelemben használom. (2) A legtöbbet hivatkozott mûvek közül néhány: Foot (1978); Rorty (1980); MacIntyre (1981); Williams (1985), (1993); Nussbaum (1986); Pincoffs (1986); French (1988); Flanagan-Rorty (1990). (3) A két legjelentõsebb arisztoteliánus gazdaságetikai mû: Robert Solomon (1992a) és Edwin Hartman (1996). (4) Arisztotelész csakis a háztartás fenntartására szolgáló gazdasági tevékenységet ismerte el legitimként (erényesként), míg a nyereségszerzésre irányuló tevékenységet igazolhatatlannak tartotta, és a lopással tette egyenértékûvé. (5) Az erény-etika hívei szerint a legfõbb problémák tekintetében nincs lényeges különbség a következmény-elvû és a deontologikus etikák között, ezért a továbbiakban "modern etikai elméletek" alatt eme két hagyományt értem. (6) Charles M. Horvath (1996) amerikai kutató szerint a "szervezeti etika (organizational ethics) azoknak az etikai szempontból releváns problémáknak a vizsgálata, amelyek abból fakadnak, hogy a szervezetek befolyásolják tagjaikat, a tagok pedig befolyásolják egymást és a szervezetet". (7) A gazdálkodás rendszer-, illetve társadalmi szintjére vonatkozó elemzésekben az erényetika hívei számára az az arisztotelészi elv jelenti a kiindulópontot, miszerint a gazdálkodás "jó"-sága nem független a szélesebb közösség számára értéket jelentõ erényektõl. Nem létezhet tehát olyan gazdasági erény, melyet a szélesebb közösség az erény hiányaként értékelne. Az "amorális gazdasági rendszer" és az "amorális üzleti élet" tehát nemcsak veszélyes fikció, de az arisztoteliánus elmélet keretei között értelmetlen is. (8) A görög eredetiben aréte, ami egyaránt jelenthet erényt és kiválóságot. (9) E kötelességek tehát kontextus-függõk, s az etika számára éppen az jelenti az egyik legnagyobb kihívást, hogy a szerepkonfliktusokból (azaz a különféle legitim érdekeknek való megfelelni vágyásból) fakadó etikai dilemmákban eligazítást nyújtson. (10) Ehelyütt nincs lehetõségem kitérni az egyes erények létjogosultságának és fontosságának elemzésére. A gazdaságetikai kutatások számára azonban fontos teendõként kínálkozik a fenti lista kritikai értékelése, és az egyes erények jelentõségérõl folytatott vita szempontjainak továbbfejlesztése. (11) A büntetés, a kényszerítés, sõt, a "javíthatatlanok" esetében a közösségbõl való kizárás lehetõségét Arisztotelész is elfogadja (NE, 1180a) (hivatkozás a nemzetközi szakirodalomban használatos Bekker-féle Arisztotelész-kiadás alapján). (12) A szervezeti etika arisztoteliánus megközelítése ebben az esetben egy olyan metaforát kínál, amely jól mutatja a szervezeti környezet (a struktúra és kultúra) fontosságát. Eszerint a szervezetek formális és nem formális elemei együttesen jelentik a szervezet "karakterét" (Wilbure [1984]), melynek fejlesztése alapvetõ fontosságú a "jó élet" érdekében. (13) A gazdaságetika konstruktív jellegérõl lásd Zsolnai (1995). (14) Ilyen támogató rendszerek például "etikai intézmények" kialakításával valósíthatók meg (lásd Radácsi [1997]). (15) Koehn 1992-es munkája ígéretes tapogatózás a "csere etikájának" felvázolására. Mottó: "Az egyiken látszott, hogy nagy elde Hippokratész, ki a természetet az emberérdek hálójába sztte," (Dante, Isteni színjáték, Purgatórium, 29,136) Az idszámítás eltt 460 körül született Hippokratész az évszázadok során egy olyan orvosi eszményképpé növekedett, amely vonzó emberségével mindinkább elhomályosította az égi köldöktl takart aszklépioszi mítoszt. Ebben a tekintetben a medicina kivételesen elnyös helyzetbe került a többi mesterséggel szemben. Hippokratész és tanítványainak szellemi hagyatékából, a Corpusból /Corpus Hippocraticum/ közvetlenül átélhetjük az orvossá válás rögös útját, a szükséges tudás megszerzésének és megszilárdításának nehézségeit, a gyakorlat buktatóit, az orvos-beteg kapcsolat bonyolult problematikáját. Ezekben az írásokban hivatásunk valamennyi lényeges kérdése felvetdik. Akkoriban az orvosi ismereteket az sempíriából évezredek óta összegylt és átörökített megfigyelések tömege alkotta. Többnyire helytálló és általánosítható észlelések, amelyek lecsapódtak a Corpus sok száz aforizmájában is. De az egyedi adatok füzéreit az elmélet keresztfonalaival lehetett csak szilárd szttessé tömöríteni. Miként a létezés nagy kérdéseirl, az egészség-betegség állapotról is ki kellett alakítani valamilyen magyarázatrendszert. Hosszú út vezetett el az seszmélés animisztikus hiedelmeitl a nagy ókori kultúrákba ágyazott orvoselméleti rendszerekig. De ezekbe az elméletekbe többé-kevésbé belekeveredtek teológiai jelleg magyarázatok vagy csodás elemek is. Elsként az ógörögök vállalkoztak a természeti jelenségekben fellelhet törvényszerség következetes felkutatására és elfogadására. Az orvostudományban ez az elv a hippokratészi Corpusban valósult meg. Tudvalev, hogy Hippokratész a gazdag hellén természettudományos örökségbl, közvetlenül pedig Alkmaion tanításaiból merített, amikor a klasszikus nedvkórtant a medicina egyik alaptételeként alkalmazta és mindenre kiterjed érvénnyel kifejtette. Miután egy leegyszersített archaikus rendszerezés jegyében meghatározzák a világot alkotó "selemeket" (föld, leveg, víz, tz) és az "sminségeket" (hideg, meleg, nedves, száraz), sorsdönt kérdésként vetdött fel, hogy miként élhetünk együtt a legkedvezbben e mindenütt jelen lev anyagokkal és hatásaikkal. Ez pedig szorosan összefüggött azzal, hogyan illünk bele a természet egészébe, az anyagok és mozgások együttesébe. Az egyik hippokratészi evidencia, hogy egylényegek vagyunk a környezetünkkel, amelynek részecskéi folytonosan belénk hatolnak. Meghatározzák alkatunkat, nemcsak állagában, de magatartásunkat, reakcióink irányát, sebességét, fokozatát stb.

13 Minderrl számos idézet hozható: "Aki az orvosi mvészetet helyes megközelítéssel kutatja, a következket kell tegye. Elször is vonja meg a határát annak, hogyan hatnak az egyes évszakok. Mert azok egyáltalában nem azonosak, hanem alapjában különbözek önmagukban éppen úgy, mint ahogyan a velük járó változásokkal összefüggésben." (A levegrl, a vízrl, és a talajról, I.) "Azok az emberek, akik magas rideg, vízszegény hegyvidéken laknak, akiknél az évszakok igen eltérek, természettl fogva magastermetek kell legyenek, nagy trképességek, férfias viselkedések, természetük nagymértékben nyers és vad. Ezzel szemben azok, akik völgykatlanban élnek, rétekben gazdag meleg országokban birtokosai, több meleg mint hideg szelet és vizet kapnak, sem nem magasak, sem karcsúnövések, sokkal inkább terebélyesek, húsosak, hajuk és brük inkább sötét mint világos, kevesebb nyákot és epét tartalmaznak, férfiasság és kitartás kevésbé fészkel a lelkükben." (A levegrl, a vízrl és a talajról, 32.) Ebben a tájékozódási rendszerben az orvos dolga figyelmeztetni a kedveztlen adottságú helyek veszélyeire, a gyógykezelésben pedig kiegyenlíteni a kóros mérték bels egyensúlyzavarokat: "Ha valami hiba történt, úgy amennyiben az csekély, megkísérlend az elz állapot visszaállítása. Mert, ha valamely gyengeség hosszabb ideig tart, az természetellenes." (Elírások, 9.) Megjelenik tehát az idfaktor fontosságának tudatosítása: "Az id az, amiben a kedvez alkalom rejlik és a kedvez alkalom az, amiben kevés az id." (Elírások, 1.) Majd pitagoreus pedantérival részletezve: "A lázak, napjaik számát tekintve ugyanakkor fordulnak át, aminek következményeként az emberek kiállják azokat vagy belehalnak. A legjobb indulatú és leghatározottabb tünetekkel járó lázak ugyanis a 4. vagy ennél korábbi napon megsznnek, a legrosszabb indulatúak és a legveszélyesebb tünetekkel jelentkezk pedig 4. napon vagy annak eltte halálos kimenetelek. Ez tehát az els periódus végpontja." (Krízisek, 7.) Egy másik megállapítás szerint: "Akiknél igen súlyos lázas állapotban a 7.,9. Vagy a 14. napon sárgaság következik be, de a jobb hypochondrium nem keményedik meg, úgy az kedvez, ellenkez esetben aggasztó fordulat." (Krírisek, 13.) Kikristályosodik tehát az akut lázas betegségek algoritmusa, a számok tekintélyével is megersítve. De nemcsak a kórlefolyás dramaturgiája és idmértéke tudatosodott, hanem az orvoslás történetisége, evolúciójának tudományos igény okadatolása is a Corpusban jelenik meg: "Meg vagyok gyzdve arról, hogy az egészségesek életvezetése és táplálkozása, ahogyan az most szokásos, nem fedeztetett volna fel, ha az embereknek ugyanazok az ételek és italok feleltek volna meg, mint a marháknak, a lónak és egyéb nem emberi éllénynek". " Mégis úgy gondolom, hogy kezdetben az ember ilyen táplálékkal élt, a mai étrend ezzel szemben hosszú id alatt alakult ki." " Kézenfekv, hogy az emberek régebben hozzászoktak azokhoz (a durva ételekhez), mégis a legtöbben, akiknek gyengébb alkatuk volt, tönkrementek szemben azokkal, akik ersebb konstitúcióval rendelkeztek. Mint ahogyan ma is vannak, akik a nehezebb ételeket jól emésztik, mások pedig nem." " Ezen okból kényszerültek megfelel táplálékot felkutatni, amiket mostanság magunkhoz veszünk. A gabonát pedig kihüvelyezték, rölték, végül kenyeret készítettek belle, a kását is péppé alakították, fzték stb." " Adhatunk-e megfelelbb elnevezést e felfedezésnek és találmánynak, mint az orvosi mvészet?" (Régi orvostudomány, 3.) Megszületik tehát a felismerés, hogy az ember a természet nyers külsdleges kényszerítésének ellenállva, értelmes manipulációval finomítja alkalmazkodását, amivel fennmaradását véd, népességét szaporítja, létformáját pedig magasabb szintre emeli. A "belgyógyászat" ebben az értelmezésében a diéta feltalálásával, a szervezetbe bevitt anyagok kontrolljával, irányításával kezddik. si materialista valóságérzékkel, amitl a misztifikáló animista rítusokra leginkább beállított népek sem szakadhattak el teljesen a pusztulás veszélye nélkül. Azok vagyunk, azzá alakulunk, amit elfogyasztunk. Ebben gyökeredzik a kannibalizmus indoklása csakúgy, mint a tiltott fa gyümölcsének bibliai mondája. Így érthet a diéta kiemelése az orvosi esküben is. A dietetika a hippokratészi gyógyszertan kiindulópontja. Az étrendi és általában a gyógykezelései tanácsok mindig beletorkollnak az aprólékosan kifejtett nedvkórtani indoklásokba, a gyakorlat elméleti igazolásába. A Corpus-ban a hétköznapi pragmatizmus általános érvény elveken nyugvó orvostudománnyá magasodik. A sokat idézett textus szerint: "A filozófiát a medicinába, a medicinát a filozófiába kell bevinni. Mert az orvos, aki egyben filozófus is, az istenekhez hasonló." (Az illemrl, 5.) E fontos megnyilatkozás értelmezésében kissé el kell mélyednünk. A filozófia ugyanis Hippokratész számára egyrészt jelentette a jelenségek átfogó értelmi megragadásának módszerét, másrészt a filozófus egy igen magas magatartásbeli követelményt fejez ki, etikai eszménykép. Az els jelentés problematikusabb, mert közvetlenül felveti az elmélet és a tapasztalás viszonyát az orvoslásban. A bölcselkedés képességét, kedvelését, mvészetét a görög szellem fejlesztette ki és ez a folyamat éppen Hippokratész fellépésének idszakában tetzött. A kószi mester teljességgel felfogta és maga is kihasználta a logikus okfejtésben rejl óriási lehetségeket az orvostudomány kibontakoztatásában. Ugyanakkor felismerte, hogy a túlhajtott teoretizálás következményeként eltávolodhatunk a tapasztalástól, végeredményben a természettl, ami pedig minden ismeretünk forrása. Hogy az utóbbit milyen mélyen értelmezte, az kiderül a következ idézetekbl: " Fel kell tételeznünk, hogy a természet, amely sok és sokféle dolgot mozgat és megtanít, egy benne lappangó er hatására munkálkodik. Az intelligencia mindezt felveszi és realizálja." (Elírások, 1.) Vagy még világosabban: "Az (orvosi) mvészetben a természet új kezdeményezésekre és saját maga felismerésére serkent, még mieltt a tanulás megkezddne." (Az illemrl, 4.) Hippokratész jól tudta, hogy a medd okoskodás bénítja a józan mérlegelés képességét, alááshatja az orvosi önbizalmat. Azoknak az aggályoskodóknak, akik szerint lehetetlen az orvosi mvészetet megérteni, ha nem tudjuk mi is az ember, ezt válaszolta: "Amit errl szoktak mondani az nem annyira az orvosi mvészetre, mint inkább a festészetre tartozik. Meg vagyok gyzdve, hogy a természet megismeréséhez nem vezet más út, mint az orvosi mvészet." (Régi orvostudomány, 20.) Jól látta, hogy az orvosnak nem elssorban a filozófia elvont fogalmaival kell foglalkoznia, mert így megrekedhet a felületen mozgó általánosságokban. A gyakorlathoz kötd orvosi szemlélet alapja a részletekbe hatoló megfigyelés. Súlyosan elítélte azokat a kényelmeseket is, akik az égi hatalmukra hivatkozva igazolták agnoszticizmusukat, önkényesen lezárva ezzel a kutató értelem útját. Azokról, akik az epilepsziát "szent betegségnek" tartották az volt a véleménye, hogy ezzel csupán tehetetlenségüket álcázták. Mivel képtelenek voltak ezeken a betegeken segíteni, kitalálták, hogy ez a kórság isteni eredet. Ebbl azután következett az engesztel áldozatok, ráolvasások javaslata. Hippokratész szerint "... ez a betegség semmilyen vonatkozásban nem tnik istenibbnek a többinél" (A szent betegségrl, 5.) A már fentebb idézett "istenekhez hasonló" jelzt úgy magyarázza, hogy a "filozófus orvosban" fellelhet kiváló tulajdonságok (önuralom, tisztaság, tapintat stb.) egyben az istenek attribútumai. Ám hozzátette: "Az orvosok hátrább állnak az isteneknél, mert az orvosi mvészetben nem hat földöntúli er." (Az illemrl, 6.) A földön járó, az ember javát szolgáló medicina rangját el kellett ismertetni. Hippokratészt ersen foglalkoztatta az orvostudomány apologetikája, amire minden bizonnyal nagy szükség volt akkoriban. A görög gondolkodásban nemcsak a konstruktív ráció, hanem a destruktív, mindent kétségbe vonó szofisztika is tért hódított. A szkepszis az orvostudomány létjogosultságát is kikezdte. Hippokratész egyik jellemz logikai érvelése ebben a kérdésben a következ: "Mert aki orvos nélkül gyógyult sem mondhatja megalapozottan, hogy a gyógyulását a puszta véletlennek köszönheti. Mert a véletlen nyilvánvalóan a semmi. Minthogy minden történésnek okot kell keresni és az okokhoz képest a véletlen csupán egy elnevezés. Az orvosi mvészetnek azonban van és mindig lesz miértje és prognosztikája, ami annak állandóságát képezi." (A mvészetrl, 6.) De a medicina igazolására kevés volt az ilyen és ehhez hasonló fejtegetés. Az orvoslás igazi elfogadtatásához hozzátartozott egy különlegesen igényes szakmai etika kialakítása és betartása is. Hippokratész mélyen tudatában volt ennek. Etikai tanításai az orvosi munka valamennyi mozzanatára kiterjednek. A rengeteg idevágó gondolat közül emeljünk ki néhányat. Az orvos helyes viselkedésérl: "Rendezett életet folytasson, hogy jó híre legyen. Tisztességesen, barátságosan, korrektül viselkedjék minden becsületes emberrel szemben. A kapkodás, sietség akkor sem rokonszenves, ha hasznos. Az orvos körültekinten intézkedjék, mert ugyanazok az eljárások ugyanannál a személynél csak akkor keltenek bizalmat, ha ritkán fordulnak el. Ami a magatartást illet, arckifejezése értelmes legyen, ne nézzen bosszúsan, mert embergylöl benyomást tesz. Másrészt, aki szívesen nevetgél és túlságosan vidám, az egyeseknek terhes, amitl óvakodni kell." (Az orvos, 1.) "Ami a honoráriumot illeti, tanácsolom, hogy a keménységben nem menjünk túl messzire, hanem legyünk tekintettel a páciens anyagi helyzetére, jövedelmére. Jól tesszük, ha olykor ingyen kezelünk, inkább hálás emléket keltve, mint pillanatnyi sikert elérve. Ha alkalom nyílik idegennek és arra rászorulóknak segíteni, úgy tegyük azt a legnagyobb mértékben. Mert ahol emberszeretet van, ott jelen van a mesterség szeretete is." (Elírások, 2.) A rendelés és kezelés módjáról: "Ügyelni kell arra, hogy a beteget sem léghuzat, sem túl ers fény, nap ne zavarja. Az utóbbira különösen akkor, ha valamilyen szembaja van. Az ül alkalmatosságok legyenek egyenl magasak, feleljenek meg a beteg alkatának. A beteg kapjon tiszta ivóvizet, törlésre használjanak tiszta, puha kendt..." "Minden eszköz a célnak megfelel legyen, méretben, súlyban, finomságban." (Az orvos 2.) Haraggal és megvetéssel szólt a felfuvalkodott, ostoba és erkölcstelen kollégákról:"azok, akik a tudatlanság mélységeiben megrekedtek, nem értik az elmondottakat. Mer ezek az emberek nem valódi orvosok, hanem az emelkedett szerencselovagok. Néhány gazdag páciensüknek köszönheten, akik betegségük megsznése miatt örvendeznek, dupla szerencsében részesedtek: a gyógyulás bekövetkezett és a páciens elismeren szól róluk. Élvezik a sikert, de ha a beteg állapota rosszabbra fordul, csak hencegnek és elhanyagolják a mvészet megbízható tanításait éppen ott, ahol egy valódi orvos, egy igazi kolléga az erejét kipróbálja." (Elírások, 7.) Ezek ilyen esetben elkerülik a szükséges konzíliumot is, aminek az etikájáról a következket tanácsolja: "Sohase veszekedjenek egymással a tanácskozásra egybegylt orvosok, nem próbálják egymást nevetségessé tenni." "Ne irigyelje az orvos a másik fölényét, mert ez a gyengeség jele lenne. bár erre a nyilvánosan tevékenyked kollégák nagy kísértést éreznek." (Elírások, 8.) Összefoglalóan: "Meghatározom, mit tartok az orvosi mvészetrl. Olyan mvészet az, amely a betegeket egészen megszabadítja

14 szenvedésüktl, mérsékli a betegségek súlyos támadásait és távol tart azoknak a személyeknek a kezelésétl, akikben a betegség elhatalmasodott, mivel tudvalev, hogy ilyen esetben az orvosi mvészet nem képes többre." (A mvészetrl, 3.) Az utolsó intés az orvosi hübrisz* elkerülésére a klasszikus görög mértéktartás üzenete. Mint minden ember aktivitásban, itt is fel kell ismernünk és el kell fogadnunk lehetségeink korlátait. A figyelmeztetés egy trl fakad a sokat idézett nil nocere elvével. Hippokratész mindennél fontosabbnak ítélte az orvosi munka korrektségét, ezért elvetette a gyógyíthatatlannak tartott beteg reménykedését kihasználó indokolatlan polipragmáziát, ami egyben a kuruzslók és szélhámosok érvényesülését is megkönnyíti. Hippokratész mélyen emberséges, de nem érzelmes medicinát hirdetett. Kemény és tiszta objektivitást követelt ott, ahol az a legnehezebb, az emberi szenvedések közvetlen szolgálatában. IRODALOM 1. Fuchs, R.: Hippokrates-Sämtliche Werke München, Lüneburg, Harig, G.: Zur medizinischen Analyse der hippokratischen Schrift Schriftenreihe d. Zschr. F. die gesamte innere Medizin. Thieme- Leipzig, *Hybris (hübris=gg) A kiváló emberek elbizakodottsága, mely az antik görög felfogás szerint a tragikus bnhdést vonja maga után. *!"#$#%#&%'&#('&$% Hivatásos titoknokok A gyerekek vallomásai után érdemes talán a felnttekét is megismerni. Kiváltképp azokét, akik bizalmi hivatásuk révén naponta szembesülnek a magán- és közérdek titkok megannyi szakmai, etikai dilemmájával. A következ oldalakon csupa ilyen hivatásos titoknok szólal meg: orvos, pszichológus, lelkész, tanár, riporter, dokumentumfilmes, ügyvéd, jogász és ügyészségi nyomozó - témánk mai, eleven társadalmi összefüggéseinek avatott ismeri. Tlük, egyebek közt, az alábbi kérdésekre vártunk választ: 1. Vannak-e örök titkok, avagy minden titok elévül egyszer? Melyek a személyes titkok felfedésének írott és íratlan szabályai? (megváltozott élethelyzet, az érintettek halála stb.) 2. Említsen néhány példát, hogy saját hivatása körében mi számít hétpecsétes titoknak, és mi az, aminek bizalmassági fokát esetrl esetre maga mérlegelheti!? 3. Változott-e az elmúlt idkben a titoktartással kapcsolatos társadalmi morál, s ha igen, miként? (Például: milyen új normák vagy normaszegések érzékelhetk a nyilvános és magánszférában?) 4. Változott-e az elmúlt idkben a titoktartással kapcsolatos hivatásrendi etika, és volt-e példa arra, hogy valamely kollégájának kirívó indiszkréciója (visszaélése, zsarolása stb.) az egész szakma elítélését kiváltotta? 5. Eddigi pályája során követett-e el - akarva-akaratlan - olyan indiszkréciót, amit utólag megbánt? Volt-e a jóvátételre bármi lehetsége, és mi lett az eset következménye? 6. Vannak-e jó és rossz titkok - avagy milyen érzés egy életen át mások titkait hordozni- rizni? 7. Miféle veszélyeket rejt az szinteség, és mi indokolhatja a nyilvánosság eseti korlátozását? 7+1. Jó lenne, ha néhány titokkal (titokszegéssel) kapcsolatos gyermek- vagy ifjúkori élményére is kitérne; fként ha úgy érzi, az valamiképp befolyásolta késbbi pályáját, hivatásválasztását. Orvos mivoltom a»titkok edényévé«avatott Pallaghy Sándor pszichiáter Bár tudományos folyóirat felkérésére írom e sorokat, írásom ez egyszer a tudományosságnak még a látszatát is igyekszik elkerülni. Sokkal inkább személyes beszámoló kíván lenni azokról az érzésekrl, gondolatokról és dilemmákról, melyek a mindennapos klinikai, szakrendeli gyakorlatban, vagy akár magánrendelésen az orvos-beteg viszonyt illeten megfogalmazódnak. A titok mibenléte a gyógyítómunka része, bár korántsem orvosi jelenség csupán; az általános emberi titok sajátos megnyilvánulása, mely többnyire a bn, teher, szorongás avagy a boldogság, kiválasztottság, öröm kontextusában értelmezhet. Maga a fogalom - titok - is egyszerre vonzó és nyugtalanító számunkra, azonos a rejtettel, az ismeretlennel. Korunk sok titokhoz nyúlt avatatlan kézzel, s a titkosság, a bizalom alapján mköd orvoslást éppúgy megfosztotta misztériumától, mint az emberi élet más intim dimenzióit. A vallásosság, a hit ma éppúgy a tapintatlan racionalitás áldozata, miként a szerelem és szexualitás kimondhatatlan, meghitt örömei is. Mindenrl le kívánták rántani a leplet - és úgy tnik, sikerült. A nyers valóság titkaitól megfosztva pedig csekély vonzást gyakorol az emberekre. Helyette tanúi vagyunk korunk új, meglehetsen talmi titokgyártásának és okkult csodavárásának. Az emberi élet bizalmas alaptényeit ma kevesebb tisztelet övezi, mint valaha, s az intézmények, a tömegtájékoztatás alig mutat respektust a magánélet iránt. Közügy és magánügy egyre megy, a titok üzlet forrása, szenzáció témája, vagy az otromba bürokratikus ügykezelés áldozata. Az emberi titkok dédelgetése a kiválasztottság kellemes, borzongató érzésével tölt el, értéket jelent számunkra - leleplezésük, napfényre kerülésük így éppen e sajátos értéktl foszthat meg. A titok értékké emelhet bármit: egy gyermek is ismeri a dolgok titkolásának ízét vagy súlyát, és éppúgy szenvedhet annak erszakos vagy tapintatlan megfosztásától. A titok azonban nemegyszer súlyos életteher is lehet, valóságos vagy vélt bnök hordozásának kísérje. Sokak számára látható megkönnyebbülést jelent mások effajta titkainak feltörése. A takargatott bnöket, visszaéléseket rejt homályt az éles rivaldafény hirtelen szertefoszlatja, s a leleplezett ott áll elttünk szánalmasan, prén vacogva. És amíg önfeledten leköt bennünket e látvány, legalább addig sem kell a magunk hasonló nyomorúságaival bajlódnunk Az orvosi hivatás egyik meghatározó momentuma a páciens önfeltárulkozása. A titok részesévé vált orvos nincs könny helyzetben, kiváltképp manapság. A társadalmi titkolózás által jelentsen megnövelt súlyú emberi titkok közlése alapvet közösséget teremt a titkok forrása és a beavatott: a páciens és az orvos között. Keveset írnak azonban arról, hogy a páciens titkainak birtoklása milyen súlyú terhet jelent az orvos számára. Holott a testi-lelki titkok évek alatt felgyl sokasága mélyen érinti, és szükségképp mindegyre formálja magát a gyógyító személyt is. A gyomorfekélyes orvos fekélyes betege panaszait alighanem mindenki másnál nagyobb megértéssel tudja kezelni, hiszen valamennyi panasz ismersként hangzik számára, s az érzelmi azonosulás eleve mélyebb megértését garantálja a konkrét fájdalmaknak, életvitelnek és panaszoknak. Valójában, így vagy úgy, minden orvos sérült - hiszen ha nem így lenne, nyilván más pályát választott volna magának. Aszklepiosz, a görög mitológia gyógyító istene is sánta volt, és botra támaszkodva járt. Negyedszázados orvosi praxisom során ugyanazt észlelhettem, mint kollégáim. Pusztán orvos mivoltom a titkok edényévé avatott, a beteg bizalmának letéteményese, titkainak kezelje lettem. A pszichiátriai pálya még ezen felül is további próbatételeket jelent minden praktizáló orvos számára. A társadalmilag negatív megítélés élettények vagy bnné minsített betegségek, devianciák rendre a titkok leplének védelmébe kényszerülnek, viselésük igen nehéz. Az elmebetegségek vagy szexuális devianciák, az alkoholizmus vagy a drogfüggség, a HIV-pozitivitás törvényi szankcionálása vagy szégyen általi sújtottsága nemritkán ersen hátráltatja e bajok gyökereinek feltárását. Személyes énünket amúgy is elhallgatások, titkok sokaságával védjük; amit magunkról közreadunk, az jórészt nem egyéb, mint egy nem létez, ám mások által akceptálható avagy vágyott önkép. A valós dolgok többnyire latensek maradnak, emberi lényegünk önmagunk ell is rejtett. Érthet, ha ezek kényszer feltárása a meztelenség kiszolgáltatott érzését kelti, megriaszt és félelemmel tölt el. A közösségi megítélés enyhébb volta ugyanakkor gyakran igen nagy segítséget nyújthat. Nemrég az egyik volt amerikai elnök felesége a nyilvánosság eltt megvallotta, hogy alkoholista, ezáltal sok millió honfitársának könnyítve meg a probléma nyíltabb kezelését. A homoszexualitás vállalása a Meleg Büszkeség Napját (The Day of Gay Pride Parade) követen úgyszintén érezheten nyíltabb lett. Ideális esetben az orvosi titoktartás feltétel nélküli kell, hogy legyen - kiváltképp a már említett, társadalmilag elítélt betegségek gyógyítói körében. Az orvos azonban biztosítótársaságok által fizetett alkalmazott, aki szigorú törvényes korlátok közt végzi a dolgát, hatósági funkciókkal felruházva és megterhelve. Ráadásul a betegségek komplex gyógyításánál kollégák, nvérek és asszisztensek hadára támaszkodik, nap mint nap velük is tudatva betegeinek legszemélyesebb adatait. A gyógyításra jelentkez beteg már az els pillanattól fogva bizalmas adatai kiszolgáltatására kényszerül, és biztosítottként alig van mód anonim gyógyítására. Kórelzményi adatait, vallomását - amely nemegyszer törvény által szankcionált tényeket is tartalmazhat - rögvest aktákban rögzítik. A titkok archiválása, nyilvántartása, a számítógépes rendszerbl való tetszleges elhívhatósága, bnügyi, hatósági felhasználhatósága úgyszintén bizalmas közléseinek korlátozására késztetheti a beteget. A drogos betegek többsége joggal tart ettl, és az ellenkezjérl alig gyzhet meg. A szakrendeli gyakorlatban szinte mindennapos, hogy a rendrség a látókörébe került személyekrl orvosi tájékoztatást követel, s ma már számos cég teszi munkahelyi alkalmazás elfeltételévé a negatív pszichiátriai eléletet, arra kényszerítve a munkavállalót, hogy a pszichiátriai gondozótól igazolást kérjen az obligát szöveggel: pszichiátriai nyilvántartásunkban nem szerepel. A szomszédja által a gyámhatóságnak bejelentett gyanútlan polgár ügyében - orvosi kezdeményezés nélkül! - nem egy gyámhatóság kísérelt meg kritikátlanul elmekórtani vizsgálatot kérni, megállapítandó, hogy az illet nem szenvede cselekvképességet kizáró elmeállapotban. Ám az orvosi titkot olykor - igencsak kétes eszközökkel - belülrl is intézményesíteni próbálják A nyolcvanas évek elején az egyik hazai, igazságügyi pszichiátriai intézetbl távozva titoktartási kötelezettséget írattak alá velem, amely nyilván nem a betegek érdekvédelmét kívánta fokozni - sokkal inkább az intézmény sanyarú belviszonyait homályban tartani. Egy közkórházi kolléga, miután tudomására jutott, hogy az általa gyógykezelt beteg heroinista, errl haladéktalanul jelentést tett a rendrségnek. Máskor a fájdalmas titkok, a bizalmas panaszok iránti teljes érdektelenség döbbentheti meg a beteget Egy budapesti közkórházban elmebetegség gyanúja miatt hívtak konzíliumba egy látszólag minden ok nélkül síró, ids asszonyhoz. Kérdésemre: miért sír, azt felelte: otthon pár napja meghalt a férje. És miért nem mondta el ezt az orvosának? - kérdeztem. Itt erre senki sem kíváncsi - hangzott a válasz Sok esetben a család, a hozzátartozók sem kíméletesebbek, magától értdnek veszik, hogy felntt rokonuk orvosra bízott titkait megtudhassák. A kórházi pszichiátriai kezelés után az osztályok hivatalból értesítik a pszichiátriai szakrendelt - anélkül, hogy erre a beteg elzleg felhatalmazást adott volna. Az intézményesített egészségügy számára ez a gyakorlat nyilvánvaló elnyökkel jár - de vajon ki képviseli a páciens érdekeit? Márpedig annak szolgálata az ideális orvoslét valódi rendeltetése volna Elvégre a bizalomkelt hozzáértés s a gyógyító etikus magatartása - melynek elvben feltétel nélkülinek kellene lennie! - az alapja az egész orvos-beteg kapcsolatnak. A bizalommal feltárt betegségtörténetet s a hozzá kötd élettényeket feltétlenül titokban kell tartani, kizárólag a beteg személyes javát szem eltt tartva s a megellegezett bizalmat gondosan ápolva - hisz e nélkül az orvosi hivatás humán oldala csak még további veszteségeket szenvedhet. Az íratlan szerzdést pedig, amely éppen e bizalom alapján orvos és beteg közt egyszer létrejött, utólag nem lehet fölmondani A bntudat titkot termel Kövér Anikó pszichológus Régóta pszichoterápiát mvel pszichológusként jól teszem, ha néha arra is gondolok, hogy már torzít a szemüvegem, amelyen keresztül az emberek világát szemlélem. Ez óhatatlanul így van, hiszen napi sok órában problémás személyiségekkel foglalkozom. Számomra a világ legtermészetesebb dolga, hogy az emberek félnek, szoronganak, bntudatuk van, kisebbségi érzésekkel küzdenek, gylölnek, szeretnek, megcsalnak, elárulnak, gyászolnak, öngyilkosságra, netán perverz dolgokra gondolnak Vagy éppen frigidek, impotensek, gátlásosak, nem elég jó nk, nem elég jó férfiak És persze titkokat hordoznak, mert hisz mindannyian úgy vélik: mások, a normális emberek nem küzdenek hasonló problémákkal - vagy ha mégis, úgy könnyedén megbirkóznak velük, és boldogan élnek tovább, amíg meg nem halnak. Némi töprengés után az emberi titkokat három csoportba rendeztem - kizárólag alkalmi használatra, a tárgyalhatóság érdekében. (Ismét csak torzító szemüvegem hatásának tudható be, ha nem egyforma részletességgel írok róluk, bár mindhárom típust egyaránt fontosnak tekintem.) Ezek az általam - kissé önkényesen - alkotott csoportok a következk: 1.

15 intimitástitkok, 2. bntudattitkok és 3. foglalkozástitkok. Az intimitástitkok a legkedveltebbek, mivel azokat két (vagy tetszleges számú) beavatott anélkül birtokolhatja, hogy másoknak ártana velük. Az efféle titkok nem okoznak rossz érzést senkinek, viszont jólesen ersítik két (vagy több) ember összetartozás-élményét. Ilyen a karácsonyi ajándékozás körüli, némely családban már-már követhetetlen titkolózásdömping Vagy amikor büszkén bezsebeljük a nagyi dicséretét otthonunk csodás rendjéért, s csak mi tudjuk, hogy ha egy szekrényt kinyitna, koszos ruhák zúdulnának a nyakába tonnaszám Vagy amikor a nászutunkról készült fényképeket - videókat - megmutatjuk, és eszünk ágában sincs arról mesélni, mit is csináltunk abban a kilátótoronyban, csupán a táj szépségeirl lelkendezünk Nem sorolom tovább, mivel a legtöbbünknek remélhetleg tucatszám vannak - st kell is, hogy legyenek - efféle titkai. Akinek pedig nincs, az szinte biztosan hajlamos a fent említett második típus: a bntudattitok hordozására. Hiszen az intimitástitkok hiánya azt jelzi, hogy nincsenek, és nem is igen voltak biztonságos, elfogadást, melegséget nyújtó kapcsolatai a titokhordozónak, csupán kötdései, melyek nem voltak méltóak igazi bizalomra. A bntudattitkok érzékeltetésére - melyekkel viszont már jócskán akad dolga egy pszichológusnak! - legjobb talán, ha kölcsönveszek egy idézetet John Steinbeck Édentl keletre c. regényébl. (Lee, a bölcs kínai mondja:) A legnagyobb rémület, ami egy gyermek szívét marcangolhatja, hogy: nem szeretik! A pokoltól sem fél annyira, mint attól, hogy visszalökik, elutasítják. Azt hiszem, nincs ember a világon, aki kisebb-nagyobb mértékben ne érezte volna a visszautasítás gyötrelmét. A mellzés haragot szül, a harag valami bnt a mellzés megbosszulására, a bn pedig bntudattal jár - íme, az emberiség története! Azt hiszem, ha a visszautasítást, a mellzést ki lehetne küszöbölni, az ember természete is megváltoznék. Bizonyára kevesebb bolond szaladgálna köztünk. És szívem mélyén abban is biztos vagyok, hogy nem lenne szükség annyi börtönre. Így hát minden itt van a kezdet, az indulásunk körül. Egy gyermektl megtagadják a szeretetet, amely után sóvárog; erre megrúgja a macskát, s ezzel máris titkos bnt rejteget. Egy másik gyermek pénzt lop, hogy meg tudja vásárolni a szeretetet, a harmadik meghódítja a világot, és megint csak bn és bosszú és újabb bn. Az ember az egyetlen bntudatos állat. Márpedig a bntudat titkot termel. A szerencsések titkaik jó részét kinövik ; azok évek múltán elévülnek vagy elfelejtdnek. Ha mégsem, akkor késbb kis színesként mesélnek róluk szüleiknek, barátaiknak, szerelmüknek, munkatársaiknak - bizalmas vagy kevésbé bizalmas - beszélgetések, emlékidézések során. Hiszen mire felnövünk (van, akinek ez sosem sikerül ), annyi mindenrl kiderül, hogy mások is éppen így voltak, így vannak ezzel! A kevésbé szerencsések, akik a kamaszkor után is hordozzák szörny titkaikat, megpróbálnak bulvárlapok, filmek, könyvek, szakkönyvek, internet stb. segítségével tájékozódni: hogy miként is vannak mindezzel mások. Ez azonban aligha segíthet, hiszen az alaphelyzet, hogy titkát illeten senkiben sem bízhat, ettl még szomorú tény marad. Néhányan közülük eljutnak egy pszichológushoz Azt hiszem, meglepen kevés az olyan titok, ami tényleg titok tud maradni! Valahogy úgy vagyunk ezzel, mint amikor egy kényes helyzetben hazugságra kényszerülünk Magára a helyzetre évek, st évtizedek múltán is tisztán emlékszünk, de arra már nem, hogy a bennünk felmerül hazugságok közül végül is melyiket alkalmaztuk. Csak az marad meg bennünk - de az kristálytisztán! -, hogy hazugságunkat minek a leplezésére szántuk. Titkaink folytonos rzése temérdek energiát követel tlünk, ami elbb-utóbb lebukáshoz vezet, mert belefáradunk abba, hogy nem mi birtokoljuk a titkot - hanem az minket. Ilyen, egész családokat megterhel titok, ha a gyerek ell sok éven át elhallgatják, hogy valójában örökbefogadott. Vagy ha mindenki úgy tesz, mintha a szeretett családtag nem is a rák végs stádiumában lenne. Vagy mintha nem sejtené senki, hogy a család valamely tagja homoszexuális. Vagy ha a gyerek úgy tudja: meghalt az apja, miközben egy másik városban, földrészen éli világát. Vagy ha az anya nem hajlandó tudomásul venni, hogy új férje bizony molesztálja elz házasságából való, serdül lányát. A példákat hosszan lehetne sorolni (ahány család, annyiféle titok), de talán ennyibl is érzékelhet, mire gondolok. Ezekrl a nagy titkokról legtöbbször kiderül, hogy már régóta közösek, csak éppen mindenki azt hiszi a másikról vagy magáról, hogy nem bírná elviselni nyílt leleplezdésüket. A mindenkori gyerekek pedig, akik persze szintén korosodnak - a kamaszkori heves, lázadó korszakot kivéve -, maguk is hajlamosak betartani e hallgatólagos játékszabályokat. Annál inkább, mivel egy családban igen nehéz megteremteni az új, immár titok nélküli egyensúlyt. De a nem családhoz kötd titkok sem kevésbé megterhelk. Máig emlékszem annak a fiatalembernek a kálváriájára, aki a munkahelyén sok éven át eltitkolta zsidó származását. Lehetetlen helyzetek sorát kellett átélnie. Kollégái gyanútlanul zsidóztak jelenlétében, meg ilyenkor csak bambán vigyorgott, holott legszívesebben behúzott volna nekik egyet - és persze rendesen utálta magát a gyávaságáért Családja eltt meg azt titkolta, hogy remek munkahelyén miért nem érzi jól magát, mélyen szégyellve elttük, hogy nem meri vállalni zsidóságát. Talán szerencsém volt, hogy munkám során eddig nem találkoztam olyan titokkal, ami tényleg feladja a leckét. Olyasmire gondolok, hogy egy kliens netán gyilkosságot követett el, de ennek titkát egyedül velem, a terapeutával hajlandó megosztani Így hát még mindig hihetem, hogy egy ember életében a bntudat-titkok tartós (!) viselése egyáltalán nem szükségszer, és meglétük csupán arra vall, hogy a titokhordozó rosszul sáfárkodik az emberi kapcsolatokban rejl fantasztikus lehetségekkel - persze, többnyire önhibáján kívül Foglalkozástitkok alatt olyan titkokat értek, melyekkel munkája során mindenkinek meg kell tanulnia bánni ahhoz, hogy a dolgát jól végezhesse. A foglalkozástitkok birtokosa lehet kém - velük szerencsére még csak regényekben, filmekben találkoztam -, politikus, lelkész, üzletember, orvos, ügyvéd, vagy éppen pszichológus Nekünk, ez utóbbiaknak, az a legtisztább helyzet, ha egy független rendelben végezzük munkánkat a bennünket önként választó klienssel. Ilyenkor titoktartási kötelezettségünk nyilvánvaló, s azt nem is oly nehéz megtartani, hiszen ügyvédi szóhasználattal élve: a kliens érdeke a legfontosabb. Ha azután elvisszük egy kollégánkhoz szupervízióra az esetet, mindkettnk számára evidens, hogy a páciens neve és konkrét adatai említése nélkül dolgozunk. Arról nem szólva, hogy az így beavatott kollégára is éppúgy érvényes a titoktartási kötelezettség. Valahány kliensünk élete, problémái agyunkban egy csben vannak elraktározva, amelybe csak olyankor nézünk bele, amikor vele dolgozunk. Ez aránylag hamar megtanulható. Jóval kényesebb a helyzet, ha olyan szervezetben végzünk tanácsadást és - ritkábban - pszichoterápiát, ahol az alkalmazó azért fizet bennünket, hogy a szervezet néhány, vagy akár összes tagjának nyújtsunk rendszeres szolgáltatást. Ilyenkor, sajnos, már kevésbé egyértelm, hogy a kliens érdeke a legfontosabb, s a titoktartás is számos nehézségbe ütközhet. Gyermekotthoni pszichológusként például rendszeresen foglalkoztam azokkal a gyerekekkel, kamaszokkal és nagykorúakkal, akik érdemesnek tartottak bizalmukra. Meg kell mondanom: meglepen kevesen voltak - s még azok is jó párszor kipróbáltak, mieltt elhitték, hogy tényleg képes vagyok tartani a számat Nemegyszer elfordult például, hogy egy-egy konfliktus több résztvevje is igénybe vette szolgáltatásaimat. Ilyenkor ember legyen a talpán, aki a klasszikus, csöves módszert maradéktalanul érvényesíteni tudja. Azaz minduntalan keveredhet, hogy mikor melyik csbe is kell belenézni. Nem ritkák az olyan helyzetek sem, amikor komoly ütközés támad egy-egy kliensem és az intézmény érdekei között. Igencsak megizzadtam például, amikor egy utógondozott, gyermekotthoni kliensem - hetekig tartó tusakodás után - egy kirívóan súlyos lopáseset titkát osztotta meg velem. Szerencsémre már viszonylag érett, nagykorú ember volt, akit testvére - maga az elkövet - avatott be e valóban nehezen emészthet titokba, feloldozást, megkönnyebbülést remélve. Ezt azonban kliensem nem volt képes megadni neki, viszont elárulni sem akarta, hiszen a testvére sorsáról volt szó. Közben a megkárosított mind nagyobb bajba került, mert neki kellett bizonygatnia ártatlanságát az eltnt pénzzel kapcsolatban - és persze nem hitt neki senki Már kilátásba helyezték az eset bnügyi nyomozását, s az intézet zengett a találgatásoktól A megoldás végül a legkevésbé rajtam, inkább érett kliensem tapintatán és találékonyságán múlott. Bevallom: kevés dolgot utálok annyira, mint pszichológiai szakvéleményeket írni! Ezzel a kijelentéssel, persze, nem saját érzelmi életemmel akarom traktálni az olvasót, csupán a foglalkozástitkok egy újabb kétes alfaja jutott az eszembe. Muszáj szenvednem velük, amióta csak a szakmában vagyok. Dolgoztam pszichiátriai osztályon, nevelési tanácsadókban, kriminálpszichológusként, gyermekotthonokban, és mindenütt fejtörést okozott, hogy megbízóim, e szakvélemények megrendeli vajon miféle emberek lehetnek, s hogyan olvassák majd, amit a páciensrl írok Így születtek sorra a csak maszkoló, a lényegrl mit sem, avagy csak érintlegesen szóló pszichológiai vélemények, csupa hangzatos és semmitmondó szakkifejezéssel teletzdelve Ezekkel, ha sokra nem is mentek, legalább nem tudtak visszaélni a gyámhivatalok, bíróságok, iskolák és leszázalékoló bizottságok döntnökei s az ilyen-olyan munkahelyi vezetk - ha történetesen kockafejek voltak (Elnézést a nem kockafejektl!) Jóval a személyiségi jogok védelmének üdvözlend megjelenése eltt - vagyis még az átkosban - saját gyakorlatomban bevezettem azt a módszert, hogy a klienssel (vagy gondviseljével) elbb elolvastatom az általam írt véleményt, hogy megbeszélhessük a kritikus részeket, amelyek netalán rosszuleshetnek neki. Ilyenkor, persze, lehetleg meg is indoklom álláspontomat, s ha meggyznek jogosságáról, úgy eseti korrekciókra is kész vagyok. Nem hiszem, hogy él a Földön ember, aki ne szenvedte volna már el titkának elárultatását! Valamilyen kínos titokbotrányba így vagy úgy, elbb-utóbb mindannyian belekeveredünk. Legtöbbször még gyerekként, hisz a felntteknek mindig is magasabb szempontjaik vannak, és rettent felelsségnek érzik a gyereknevelést - a gyermekkori intimitás- és bntudattitkok pedig jóval törékenyebbek és kevesebbet nyomnak a latban, mint a felntt világ e kényszerít magasabb szempontjai. (Például a felnttek által oly kevéssé gyakorolt, ám a gyerektl annál kíméletlenebbül számon kért, feltétlen igazmondási kényszer.) Jó esetben gyermekkori élményeinkbl megértjük, hogy a titkok fontos formálói lehetnek kapcsolatainknak, s így inkább ajándéknak tekintjük azokat, melyeket folyvást adunk és kapunk, és legjobb szándékunk szerint igyekszünk is megrizni, ameddig csak szükséges. Fenti töprengéseim talán nem mindenki számára meggyzek. Könnyen lehet, hogy kollégáim egész másként csoportosítanák a titkokat, vagy éppen eszük ágában se lenne ilyesmit tenni - mert minek is? Remélem, azért sikerült legalább gondolatébreszt sorokat írnom. Hisz végül is ez volt mind a dolgom, mind a szándékom. Nincs igazmondási kötelezettsége a terheltnek Turi András, a Fvárosi Ügyészségi Nyomozóhivatal osztályvezetje Tikos nyomozások, titkos eszközök, titkos szolgák Az állam, a szolgálati, az üzleti és a magántitok A titoktartalom és annak megsznése - megannyi létez és értelmezhet fogalom a bünteteljárásban. Ezek a fogalmak definiáltak, a definíciók nyilvánosak. Mégis, sokan már az els sorban írt fogalmak olvastán is megborzonganak. Számukra a titok a misztikum, a zártság, illetve a bezártság szinonimájának tnik, az adat megismerésének tilalma pedig a szabadság valamiféle korlátozásával azonos. A titok a nyomozásban óhatatlanul összefügg az állandó bizalmatlansággal: a nyomozó nem remélheti a nyomozás kezdetén, hogy a valós tényeket tudja meg, hiszen a civilizált világban nincs igazmondási kötelezettsége a terheltnek; és mert a bncselekmény nem az általánosan elfogadott emberi magatartásformák körébe tartozik, szinte minden eljárási szereplnek valamilyen érdeke fzdhet a valós tények elhallgatásához. Így a nyomozó arra törekszik, hogy ferdítések nélküli adatokhoz jusson: telefont hallgathasson le, levéltitkot ismerjen meg stb. Ez a vágya törvényes, ha azonban ezek alkalmazása nyilvánosságot kap, a megtudott adat használhatósága is megint csak kérdéses lesz. Az így szerzett adatok rendszerint késbb megismerhetkké válnak, s a bizonyítás fontos mérföldkövei lehetnek. A nyomozó, az ügyész, a bíró, de gyakran a véd is folyamatosan kezel bünteteljárási titkokat. E titkok megtartása tanulható, a titoktartás ellenrizhet. Ügyészként kiválóan együtt élünk olyan napi titkokkal, mint a fedett nyomozó alkalmazása egy konkrét ügyben, vagy a bírói engedélyhez kötött, különleges eszközök igénybevétele. Nem beszélünk arról, hogy melyik ügyben éltünk is velük, ám egymás közt naponta megvitatjuk, hogy bizonyos típusú ügyekben érdemes-e alkalmazni azokat. Feleségünk nem tudhatja meg, hogy aznap végzett munkánknak van-e titoktartalma - azt a legkíváncsibb asszonynak sem engedjük (remélem) kifürkészni -, s a titokhordozót sem visszük haza. A titok birtoklása nyg - így az a jó, ha minél kevesebben tudják potenciális titokbirtokosságunkat. A legnagyobb nyg azonban, amikor olyan emberi tragédiák történnek elttünk, amelyek nyomozása közben a legszemélyesebb, legintimebb adatokat kell feltárnunk mások eltt azért, hogy újabb, az eljárást elrébb viv adatokhoz jussunk. Ha egy férfit ismeretlen homoszexuális partnere megölt, nem tudjuk, hogy a szül tudott-e meggyilkolt gyermeke vonzalmáról az azonos nemek iránt. A szült akkor is meg kell kérdeznünk, hogy ismerte-e gyermeke partnereit, ha a gyász e kérdés feltevésében általában gátolna. Legfeljebb a kérdésfeltevés módját és idpontját igyekszünk tapintatosan megválasztani, de ez az elviselhetséget csak bizonyos mértékig képes javítani. S a vérfertz szül házastársának kikérdezése sem egyszer feladat - hogy milyen mélységig ismerhetjük meg az intimitásokat Általános receptet, azt hiszem, egyikünk sem ismer. A titok, a titkolózás semmiképp nem örök, inkább, úgy hiszem, örökké változó, és mindig valamihez képest vizsgálható fogalom. Csak véges ideig megtartandó - bár lehet, hogy egykét emberöltn át sem ismerheti meg senki. Ilyennek tekintem - vágyom - a bünteteljárásban létez titkokat is. A besúgó személye, információinak lényege, a szül titka gyermeke bnérl, a gyerek titka szülei bnérl addig ne kerüljön nyilvánosságra, amíg az érintettek és közvetlen leszármazóik élnek. Az igazi titok nem attól válik nem nyilvánossá, hogy azzá minsítik. A minsített titok lehet az elbb megjelölt fajta, de lehet az állam vagy a közösség védelmében alkotott korlátozás is. Az utóbbiak érvényességi ideje nyilván rövidebb kell legyen, mint az elbbieké. De meddig tagadjuk, hogy az ország védelme érdekében törvényi felhatalmazás nélkül törvénytelen eszközöket is alkalmaznak? Az alakuló horvát állam hadseregének fegyvert szállított Magyarország. Ez titok? Azt hiszem, a szállításkor feltétlen az volt. Nyilvánosságra hozatala az ország biztonságára kiható kérdéssé vált. Zajlott a délszláv háború, melyben a szállítás nyilvánosságra kerülése a fegyvert nem kapott, háborús fél számára egyszeriben nyilvánvalóvá tette azt, hogy melyik felet támogatjuk. Ezt a magatartást, a fegyverszállítást akkor érdemes titkolni, ha a titkot meg tudjuk tartani. És ha nem?

16 A bünteteljárásban sem más a helyzet: az a tény, hogy ki kit árult el, ki az a tanú, aki perdönt bizonyítékot tud szolgáltatni, adott esetben olyan titok lehet, ami nyilvánosságra hozhatatlan, mert a titoktartás megszegése életet veszélyeztethet. Ám e titoktartási kötelezettség sem örök. Hosszabb-rövidebb id után ezek a titkok is történelmi adatokká válnak, és kutathatóvá kell tenni a tényeket. Ott azonban, ahol a vérbosszú hagyománya él, a titoktartamnak is hosszabbnak kell lennie. A rendszerváltás kezdetén temérdek olyan titkot tudtunk meg, amelyeknek korábban nemhogy tartalmáról, de még a létezésérl sem tudtunk. Így nem tudtuk, hogy a szomszédunk: a mérnök, a könyvel, a tanár tisztes polgári állása csupán álca, s hogy k valójában az állambiztonsági szervezet titkos állományú tisztjei. Váratlanul szembesültünk azzal is, hogy egyik napról a másikra állástalanná váltak. - E tömeges dekonspiráció politikai megítélése nem az én feladatom. Az viszont tény, hogy mindez saját, szkebb területemen a bnüldözés többéves lemaradását eredményezte, hisz nemcsak az állambiztonsági tevékenység, de a bnüldözés titkos segíti is abbahagyták a munkát. Úgy érezték (s ezt gyakran a velük dolgozó rendrtisztek is éreztették), hogy tevékenységük titkosságát többé senki és semmi sem képes garantálni. Hiszem, hogy a bnüldözés jövje nagyban függ attól, hogy a titkos segítk személyazonossága akár több emberöltn keresztül se derüljön ki. Az elmúlt évek új titkokat szültek, s eltérbe került a magántitok és a személyes adatok megrzésének fontossága. A jogalkotó új törvényi tényállással védi az utóbbiakat (jogosulatlan adatkezelés vétsége stb.), és hozzá kellett szoknunk ahhoz is, hogy érettségi találkozót sem rendezhetünk a régi módon. A rendr barátot megkeresve nem kérhetjük osztálytársaink lakcímváltozását, mert az adatkezelés célhoz kötött, és a rendr nem arra kapott felhatalmazást, hogy rendezvényszervezést támogasson a nyilvántartási adatok megszerzése útján. A bnüldözk személyi titkai is felértékeldtek: a bnözés növekedése és brutálisabbá válása láttán mind kevesebbet beszélünk a nyilvánosság eltt lakhelyünkrl és szeretteinkrl, ezeket mindinkább titkokká alakítottuk. Ezért is viseljük oly nehezen a kollégák árulását, és viselik még nehezebben azok a rendrök, akik nap mint nap a bnözk támadásának vannak kitéve. Ha az árulások száma n, biztonságérzetünk annyira megrendülhet, hogy a pályát is el kell hagynunk. Ezért is hiszem, hogy a bnüldöztl általában nem szabad számon kérni a nyilvánosság kerülését és hivatásbeli titkai fokozott rzését. Munkám gyakorlása közben, persze, vannak személyes élményeim, indulataim is. Néhány évvel ezeltt meghalt egy fiatal rendr, holttestét a Dunából fogták ki. Már az elsdleges szemlén összevesztek a szakemberek a halál okán. Rengeteg munkát öltünk a felderítésbe, de máig sem sikerült tettest fognunk. A sikertelenséget magam is személyes kudarcként éltem meg. Késbb egy kereskedelmi televízió rákérdezett az ügyre, én pedig - ahogyan éreztem - szintén elmondtam, hogy kudarcot vallottunk. Ezt a mondatomat az elkövetkez napokban - kiragadva az eredeti szövegkörnyezetbl - többször is bejátszották. Hát így legyünk szinték?! Mennyivel egyszerbb lett volna a kudarc tényének eltussolása?! Mindezt csak azért írtam le, hogy jelezzem, milyen nehéz olykor a titkolózás és a teljes nyíltság között az optimális közlésmódot megtalálni. Az indiszkréciót, a titoktartási kötelezettség megszegését eddig, úgy vélem, sikerült elkerülnöm. Bár ez nem érdem, csupán törvényes kötelességem. A rendszerváltás átmenet a titkolózó társadalomból a titokjogúba Józsa Márta televíziós újságíró A titokhoz való viszonyunkat jól példázza, hogy a köznyelvben az is pejoratív, ha valakirl azt állítjuk: titkolózó - és az is, ha azt mondjuk: áruló. Ha valaki titkolózik, barátai, kortársai körében óhatatlanul gyanússá válik, megfagy körötte a leveg. Kiélezett helyzetben - ha mondjuk épp megpróbálják belle kiverni, amit titokban akar tartani - a titok eleve stigmatizálja rizjét. Ha azokra a felejtésre ítélt idkre gondolok, amikor mindennapos vendége voltam a román Securitaténak - ismertebb nevén a Szekunak -, nemcsak az jut eszembe, hogy milyen nevetségesen buta kihallgatófiúk próbáltak meg átlátszó, mégis ijeszten hatékony eszközökkel szóra bírni; s nem is csak az, hogy a maga félelmetességében is volt valami szórakoztató abban a macska-egér játékban, amikor egyebet sem kívántak tlem, mint hogy segítsek börtönbe juttatni legjobb barátaimat Többnyire inkább az a rideg hallgatás jut eszembe, amivel a kapun kijövet, a mindennapok világában találkoztam Gyakorlatilag mindenki tudta, hogy onnan jövök, ahonnan sokan nem térnek vissza, s így mint a titkok vélelmezett ismerje, eleve kerülend voltam: csak nehogy egy morzsányit is rábízzak e titkokból, hisz akkor is ugyanúgy járhat, mint én Közel húsz év múltán is látom néha régi barátaim szemében ezt a lelkiismeret-furdalással vegyes csodálatot - leginkább rültekre szokás így nézni. Az sem véletlen, hogy a 80-as évek elején megjelent egyetlen romániai szamizdatnak, az Ellenpontoknak gyakorlatilag máig sincs kerek, egész, feldolgozott irodalma. A hajdan oly létfontosságú, késbb megrögzült titoktartási ösztön, úgy tnik, ma is tovább él bennünk, s ha mindenki szintén feltárná, hogy egykor mit gondolt, mit és miért cselekedett, fél, minden kommunikáció megsznne az érintettek között. Úgy látszik, valóban vannak titkok, melyek, míg élünk, azok maradnak. Miközben a világfalu szívesen hirdeti magát nyílt társadalomnak, naponként találkozunk újabb meg újabb titkokkal, titkosításokkal A titok vélheten az emberi természetbl fakad, s csak azzal nyer értelmet, ha akad valaki, aki valóban kíváncsi rá; tehát ha szívesen feltörné mindazon ajtót, amit a titkok rei - lett légyen szó a hatalmi, üzleti vagy magánszféráról - elle elzárnak. A titok tehát egyfajta rituális társasjáték: valaki kitalálja a rejtjelezett bankkártyát vagy a titkos kóddal irányítható atombombát, valaki más pedig mindenáron hozzá akar jutni ezek kulcsához. Ha úgy tetszik, a titok állandó versenyfutás azok közt, akik másokat kirekeszteni igyekeznek a kommunikációs láncból, és azok közt, akik abban érdekeltek, hogy ez ne sikeredjék. Az a titok, amit senki sem vágyik megtudni, elbb-utóbb nyomtalanul elfelejtdik. A titokhoz - akárcsak egy sor egyéb társadalomszervez tényezhöz - más-más viszony fzi a nyugati és a keleti, posztkommunista társadalmakat. A különbségnek természetesen történelmi, kulturális gyökerei vannak. Van azonban még egy fontos tényez: jelesül az, hogy a posztkommunista országokban a titkosságot érint játékszabályok - egyik pillanatról a másikra - drámai módon megváltoztak. Az átmenet irodalma máig is gyakran elemzi azt az élményt, amit a kelet-európai társadalmak oly régóta vártak, s amit kezdetben eufóriával, majd növekv csalódással éltek meg: hogy végre bepillanthatnak a diktatúrák mindaddig féltve rzött titokvilágába, sorra felnyitva mindazon lakatot, ami jelképesen vagy nagyon is konkrét valóságként elzárta ket a róluk gyjtött információktól, magánéletük és elemi jogaik szabad gyakorlásától. Innen nézve a rendszerváltás valójában átmenet a titkolózó társadalomból a titokjogúba S ez nehéz, ellentmondásos folyamat, mely máig is tart, nemritkán okozva kognitív konfliktusokat azoknak, akik a rendszerváltás eltti idkre fként az államtitkokkal szembeni elszánt küzdelemként emlékeznek. Bár a dossziék hellyel-közzel megnyíltak, s ezt-azt ma már meg lehet tudni bellük, az irattárak úgy az érintettek, mint a kutatók számára legalább olyan információs skáoszként hatnak, mint amikor még csak a szájhagyományból lehetett találgatni: mit is csinálhatnak azok odabenn a zárt ajtók mögött? Az Ellenpontok Magyarországon elkerült Rendkívüli események dossziéja feliratú iratcsomagjából megtudni például, hogy a magyar állambiztonsági hatóság a rezidens elvtárs bevonásával már tizenegy hónappal korábban elrendelte az erdélyi magyar szerzk megfigyelését, mint ahogy otthon lebuktak - ám a megfigyelés tartalmát érint, érdemi jelentések máig sem kerültek el a jogutód titokgazda: a Történeti Hivatal pincéjébl. Hasonlóan rejtélyes módon egész levéltárnyi iratkötegek váltak köddé-füstté szerte Közép- Kelet-Európában; és mi legfeljebb Bulgakov bölcsességében bízhatunk, aki szerint: A papír nem ég el - egyszer minden elkerül A titok az autoriter társadalmak rendszerszervez elemeként kétféle kihívást jelentett az egyén - a rendszer logikája szerint: a megfigyelend alattvaló - számára. Egyrészt azt, hogy miként teremtheti és rizheti meg autonóm gondolkodása és magánszférája kisebb-nagyobb darabkáját a mindent tudni akaró, kiterjedt titkosszolgálati apparátusra támaszkodó hatalom ellenében. Másrészt azt a vakmer kalandot, ha a mindennapos lelki és fizikai terror ellenére olykor akár magányosan is megpróbált áttörni a titkok hivatásos reinek bevehetetlennek tn, bürokratikus hadállásain. Ebben a régióban nemzedékek nttek fel úgy, hogy már kisgyermekkoruktól tudták: sok minden van, amit titokban kell tartani a külvilág ell - hogy szüleik otthon mirl beszélnek, mit olvasnak, milyen rádiót hallgatnak, járnak-e templomba és így tovább. A ketts nevelés alapélménye volt az olyan családokban felnöv gyerekeknek, ahol a szülk merték és akarták megosztani utódaikkal, hogy két valóság van: az otthoni, titkos és privát, s a másik, az ezzel jobbára ellenséges külvilág, amelynek nem az igazság, hanem az életben maradás okán kell megfelelni. Magam például egykor borzadással vegyes tiszteletet éreztem anyám iránt, kinek egy-egy elejtett mondatából kiderült: átélt néhány házkutatást és rendri felügyeletet, s csak hajszál híján nem került - barátaihoz hasonlóan - maga is börtönbe. A hatalommal való konfliktus kamaszkori élmény Ott, ahol a hatalmat tapinthatóan a titkosszolgálatok személyesítik meg, a tinédzserkori lázadás gyakran vezet az ezekkel való összeütközéshez. A legitimációjukért küzd, önkorlátozást nem ismer titkosszolgálatok a kelet-európai rendszerváltozás(ok)ban sokszor akaratlanul maguk is katalizátorként mködtek, mivel egy-egy elejtett megjegyzés, zsarolás vagy megfélemlít célzattal konstruált vád után jórészt a korábban infantilizált, apolitikus és civil életre vágyó ember számára se maradt egyéb választás, mint vagy titkon beszervezett rabszolgává, vagy nyílt ellenséggé válni. E kényszer dilemmához ismét csak nemzedékek sora szocializálódott. Gyakran megesett például, hogy valakinek egész baráti körére rászállt (például) a román titkosszolgálat, és, akit kifelejtettek, kétségbeesve - s egyben magát akaratlanul is feljelentve - rohangált fhöz-fához, nem értve, hogy miért éppen t nem zaklatják: azért-e, mert már nem is számít, vagy mert valamiért rá osztották ki a besúgó szerepét E vélelmezett szereposztás nyomait - mármint, hogy az elit a mindenkori titokbirtokos, a nem elit pedig azt a szerepet játssza, amit mások kiosztanak neki - a közbeszéd máig is rzi. Nemcsak írásban esik sokaknak nehezükre, hogy felhagyjanak a képes beszéddel, a mindennapi szóhasználatból sem tnt el a virágnyelv. Ha egy harmadik nyelvre lefordítanánk napjaink néhány, politikai csetepatéról készült riportját, a kontextus ismerete nélkül is nyomban kitnne: melyik készült nyugaton, és melyik valamely posztkommunista országban. Nem mindegy ugyanis, hogy valaki abban ntt fel: beszélned kell, különben azt hiszik, titkolsz valamit, vagy abban: hallgass, nehogy kiadd magad! - vagyis azt, ami beavatottá, kiválasztottá tesz. A rendszerváltó idk váratlan nyitását mindenütt gyors bezárkózás követte; a mai politikai, gazdasági elit nyílt szóra, spontán párbeszédre alig kapható - legfeljebb ügyvédje, sajtószóvivje útján nyilatkozik. Érezheten más a helyzet, ha kissé távolodunk e belterjes körtl; hiszen azok, akiket a rendszerváltás veszteseinek szokás nevezni, ma is bátran, világosan és szívesen beszélnek - bár ezt többnyire tényleg a vesztesek kesernyés öntudatával teszik. Ám még az esetükben is igaz, hogy bár a korábbinál jóval kevésbé tartanak a retorzióktól, továbbra is úgy vélik: a társadalom a titkok rzibl és kifürkészibl, besúgóiból áll. S látva, hogy az elit ma újra titkokkal bástyázza körül magát, mind gyanakvóbbá lesz a magát kiszolgáltatottnak érz ember is. Romák közt interjúzva például gyakran - mondhatnám: ijeszten gyakran - hallom e kezdmondatot: Miért ne mondanám el, úgyis tudják már a háromperhármasok A titkosszolgálati panelok: a beszervezés mikéntje, a szülkkel, szeretkkel való zsarolás - az, amikor valakit csupán azért visznek be a komor legendák övezte titkos helyiségbe, hogy felmondják neki: elz este miféle csacskaságokat sugdosott a szeretje fülébe -, mindez mára nyílt titok, rendszerezhet, megismerhet, leírható, st akár tanítható is A jelek szerint viszont emléknyomai túl mélyen beivódtak a zsigereinkbe, s egyhamar aligha távolíthatók el onnan. A totalitárius rezsimek egykori, jobbára ma is becenevükön emlegetett titkosszolgálatai - az ávéhák, gépéuk, szekuk és stázik - immáron egy évtizede eltntek a régióból. Mégis, az átmenet országaiban rendre felbukkannak a hatalomgyakorlás vagy hatalomszerzés remélt eszközeiként a különféle megfigyelési, ügynök- és besúgóbotrányok Mintha valami makacs kollektív emlékezet áhítozna ma is ama világos és egyszer, egykori játékszabályra, mely szerint elég csak egy papírt aláírni, s ettl bárki beavatottnak - vagy nem aláírni, és ettl menten hsnek érezheti magát A korrektség mindenképp célravezet B. Révész László filmrendez A titokról írni könnynek tnik, de valójában cseppet sem az. Arra jutottam, hogy filozofálgatás helyett legjobb, ha összegyjtök egy csokrot különféle általam megélt vagy tapasztalt titkokból. Mellesleg magam is meghökkentem, mikor példáimon gondolkodni kezdtem, hogy évtizedek múltán is milyen sok védend, titkolnivaló akad. Egy kora gyermekkori emlék Bekötút nélküli, baranyai falucskában éltünk a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején. Mint késbb kitudódott, B.-néhez, a jó karban lév, ám ezt hosszú, fekete szoknyákkal leplez özvegyasszonyhoz rendszeresen eljárt titkos légyottra S. bácsi, egy ekkor már tényleges nagyapa. (Ötven fölötti férfi akkor - pláne, ha unokája volt - öreg embernek számított.) E rendszeresség eredménye utóbb három csecsem lett. Mindhárman - a legnagyobb titokban - a trágyadomb mélyén végezték Csakhogy a harmadik alkalommal a kutyák elkaparták a kis tetemet. A nyomozás során pedig az is kiderült, hogy a szeretkezések közben B.-né más titkokat is felfedett S. bácsinak, aki továbbvallotta azokat a nyomozóknak. Az özvegy férje ugyanis maga sem természetes halállal végezte, hanem B.-né egy éjszaka, megelégelvén, hogy férje ismét holtrészegre itta magát, 15 centis vasszöget vert az alvó férfi fejébe. Másnap az egész faluban elhíresztelte, hogy Bandi nem ébredt fel, hogy agyvérzés, szélhdés érte - ami B. italozó életmódját ismerve igencsak hihet volt, így ripsz-ropsz eltemették. S. bácsi vallomása nyomán azonban kihantolták, s íme: a meglékelt koponyában ott rozsdállt még a bnjel. B.-nét, tekintettel két kiskorú (alighanem meggyilkolt férjétl származó) gyermekére, szörny tetteiért életfogytiglani börtönre ítélték. Hogy él-e még, s hogy azóta mi lett vele, nem tudom, mert a titok kipattanása után egy évvel elköltöztünk. A falubeliek, persze, sok mindent sejtettek, ám e valódi rémhistória nyílt titokká csak a rendri vizsgálat után lett. Még ottlétünkkor egyszer úgy felvitte az Isten a dolgunkat, hogy egy kis disznót hizlaltunk. Amikor levágtuk, én voltam a figyel, aki a hívatlan vendégeket az els szobába vezette, amíg a többiek a nyári konyhában a nyomokat eltüntették. Nagy volt a szolidaritás, így fekete vágásért hál istennek senkit sem jelentettek fel a faluban. Emlékszem: ekkortájt lehetett 50 forintért forgó kondenzátort szerelni a néprádióba, ami titkon a Petfi hullámsávján a Szabad Európát fogta szén, elss gimnazistaként már sok mindent megéltünk és megértettünk. Az orosz megszállás elleni tiltakozásul, utólag meggondolva gyerekes, bár cseppet sem veszélytelen csínyt eszeltünk ki. A Mecsekben már elültek a harcok, és mi a teljes hírzárlat ellenére is tudtuk: az utolsó felkel csoportok is elmenekültek Jugoszlávia felé. A szovjet városparancsnok, mutatni akarván a gyors konszolidációt, újraindította a mecseki buszjáratot a Dömörkapuhoz, de a biztonság kedvéért egy orosz dzsip haladt a busz eltt, nyolc

17 géppisztolyossal. Mi nagy bátran egy konzervdobozba gumicsövet applikáltunk - ami messzirl egészen úgy hatott, mint egy kézigránát -, s az egyik kanyarban kitettük az út közepére. Fedezékbe vonultunk, vártunk Jött a busz, eltte a dzsippel A kanyarban befékeztek, két katona ugrott le, hogy közelebbrl megvizsgálja az aknát, majd éktelen káromkodással lerugdosták az útról. Kibiztosított fegyverrel a vállukon még jól körülnéztek, de szerencsénkre nem vettek észre. A buszon - ha jól emlékszem - senki sem utazott Hstettünkrl sokáig, talán egészen a szovjet csapatok kivonulásáig hallgattunk. (Hogy aztán ellünk mi mindent titkolt el a Kádár-rezsim születésének véres-szennyes titkaiból - az már csak ben, vagy még késbb derült ki.) Ugyanígy máig is csupán néhányunk titka egy másik, nem túl nagy horderej, bár mégiscsak hatásos tiltakozó akció, amit 1959-ben szerveztünk Pécsett. Híre ment, hogy valami rejtélyes okból a jogi kart meg akarják szüntetni. Több osztálytársunk is jogász szeretett volna lenni, így megszerveztük, hogy egy este, rendes konspiratív körülmények között (figyelk, az akció eszközeinek megsemmisítése stb.) két középület falára fölfestettük a feliratot: EL A KEZEKKEL A JOGI KARTÓL! Másnap dobogó szívvel láttuk, hogy tiltakozásunk nyomát gondos kezek mindkét helyen eltüntették. Biztosan nyomoztak utánunk, ilyesmirl akkor semmi hír nem jelent meg, mindenesetre senki sem bukott le - s ha talán nem is csak akciónk eredményeként, de a pécsi jogi kar máig áll Munkahelyem harmincöt éve a Magyar (újabban gúnyból királyinak nevezett) Televízió. Bár munkaterületem közvetlenül sosem érintkezett a napi politikával, azért van néhány személyes élményem a hatalom és tájékoztatás sajátos viszonyáról ben, századik születésnapjára dokumentumfilmet forgattunk az els magyar köztársasági elnökrl Hit, illúziók nélkül - Kortársak Károlyi Mihályról címmel. Ez okból felkerestük balatonalmádi nyaralójában Vas Zoltánt is. Hogy, hogy nem, a Fehér Házból már másnap kérték az interjú gépelt szövegét Így tudtuk meg - utólag -, hogy Vas Zoltán is persona non gratának számít. Bár a nem képernyképes személyek listája mindvégig titkos volt, a lista kezelje érdekldésünkre rendszerint hajlandó volt a kérdéses személyrl igent vagy nemet mondani - anélkül, hogy a lajstromba betekintést engedett volna. Mi viszont mélyen titkoltuk e bizalmi funkcionárius és fnökeink ell, hogy mégiscsak van némi sejtésünk a névsorról, minthogy fejlett ketts tudatú értelmiségiként rendszeresen forgattuk a hazai szamizdatirodalmat is (így a Darabbért, majd a Beszélt és az AB kiadványait). A példákat hosszan sorolhatnám, de talán az eddigiekbl is kitnik: mennyire korhoz kötött és személyes, hogy mikor mit minsítenek titoknak azok, akiknek hatalmukban áll. Ezzel párhuzamosan változott az is, hogy dokumentarista terepmunkánk során épp mely téma számított tabunak, sznyeg alá söprendnek. Ilyen volt a hetvenes évek végén feltn drogprobléma, vagy a perifériára szorult fiatalok körében lázadó dacból felélesztett szélsjobbos, neonáci ideológiák. Ha készült is dokumentumfilm ezekrl (így többek közt 1979-ben az én csövesfilmem, Az szinte szó kevés ), az többnyire dobozlétre kényszerült, avagy csak ún. szkített társadalmi forgalmazásban volt látható - például a Legfbb Ügyészségen, pártoktatás keretében. Aztán a glasznoszty hatására - évtizedes késéssel - végül ez a film is megérte a teljes nyilvánosságot A Gorbacsov ellen tervezett merénylet tíz évig volt titok, a Putyin elleni egy hétig sem. Sajnos, változatlan viszont a módszer: titkolózás Csernobil - és titkolózás a Kurszk tengeralattjáró tragédiája körül. És persze eközben éppúgy elmaszatolódnak a mi kis titkaink is: az olajügyektl a megfigyelési botrányig Manapság általános a frusztráció: nincs elég belelátásunk, hogy ezeket az ügyeket megítéljük. Azt mindenesetre naponta tapasztalni, hogy a titkolózás rohamosan kikezdi a közszereplk tekintélyét. Mieltt szakmánk etikai dilemmáiról és bels mhelytitkairól szólnék, álljon itt még két titoktörténeti adalék Ma már talán nem kell a nevét elhallgatni annak a volt politikai bizottsági tagnak, aki a kamera eltt vallotta meg, korábban maga sem tudta, milyen tömeges megtorlás árán ment végbe a kádári konszolidáció. Szabó Istvánnak hívják, az ország egykori legnagyobb termelszövetkezetének, a nádudvari Vörös Csillagnak volt az elnöke, aki a rezsim utolsó éveiben került a legfels vezetésbe. már csak a konszolidáció jeleit érzékelhette sok millió honfitársával együtt, ellentétben más, máig köztünk él közszereplvel - történetesen Biszku Béla volt belügyminiszterrel, aki kezdettl tevékeny részt vett a megtorlásban. A rendszer névadója és els embere: Kádár végül valódi shakespeare-i tragikus véget ért, alighanem azért, mert összeroppant az általa ismert szörny titkok súlya alatt. (Nemcsak az 1956 utáni hatalomátvétel véres kulisszatitkai nyomaszthatták, vagy saját bnrészessége Nagy Imre és társainak kivégzésében, de nyilván az is, hogy Farkas Mihállyal egykor vette rá Rajk Lászlót: a szent eszme érdekében vállalja magára az árulás ÁVH-s hazugságokból konstruált vádját.) Apropó, ötvenes évek Mikor az MTV-hez kerültem, Koós Béla személyében egy igen jó kollégát ismertem meg. (Másokkal együtt közösen találtuk ki a két évtizeden át sikeres Jogi esetek cím msort.) Csak jóval késbb - és nem tle - tudtam meg, hogy 1950-ben néhány hónapig az ÁVH párttitkára volt, felesége pedig BM-tisztként saját szolgálati fegyverével vetett véget életének. Béla tehát valóban szörny titkok tudója lehetett Mint afféle megrögzött dokumentátor, megpróbáltam rávenni, mondja filmszalagra emlékeit, szigorúan a halála utáni hozzáférhetséggel. Mereven elzárkózott, mi több, még korai tévés emlékeit sem volt hajlandó kamera eltt elmondani - talán, mert attól tartott, mégiscsak felteszünk pár kérdést neki az eléletérl. Sajnos, titkai örökre titkok maradnak - hamvait idén tavasszal szórták szét az óbudai temetben. Így már sosem fogom megtudni: netán csak attól félt, hogy emlékei idézésével más él kortársak fájdalmas avagy kompromittáló titkait is felfedi? Végül néhány szót a szakmai dilemmákról Bár titkaink többnyire elbb-utóbb kitudódnak, azért mindannyiunknak megvan a maga személyes, kis titoktára. Nekünk, filmeseknek s a tömegkommunikáció napi munkásainak épp az a dolgunk, hogy minél mélyebben belelássunk ebbe, hiszen ez adja az általunk készítend anyag hitelét, izgalmát. A konfliktus tehát állandó, és úgyszólván elkerülhetetlen az érdekességre, szenzációra való törekvés és a szerencsétlen áldozat érdekei közti ellentét. Ennek szélsségesen durva esetei közismertek a paparazzik gátlástalan eszköztárából (Diana Spencer halála stb.), ám riasztó példák akadnak itthon is bven: így a dávodi kislány terhességének és abortuszának nyilvános pertraktálása, vagy a lottószázmilliókat nyert házaspár életének kéretlen kitálalása. Hiába születnek etikai kódexek, a magántitkokat véd személyiségi jogokat lépten-nyomon durván megsértik nemcsak a kommersz skalpvadászok, de olykor a közszolgálati hírmsorok is. Számomra talán a legriasztóbb példa az a riporter, aki a ni börtönben a többszörös gyilkos asszony takarója alá is képes volt bedugni a mikrofont, hogy tovább faggassa a szerencsétlent, aki szégyenében már nem tudott máshová bújni. A magam gyakorlatából tudom: általános érvény szabály nincs, minden eset egyedi mérlegelést és tapintatot kíván. Elsdleges persze a bizalom felépítése, bár néha ezt sem szabad erltetni. Például épp harminc éve járunk egy baranyai faluba, filmszociográfiánkkal követni próbálván a helyi társadalom változásait. A tsz-elnök mindaddig nem engedte virágzó háztáji gazdaságát lefilmezni, amíg nyugdíjba nem ment - talán attól tartott, hogy az fölöslegesen irritálna másokat. Kivártuk hát sok éven át az igazság - e csöndes - pillanatát Persze nem lehet mindent kivárni; ilyenkor addig megyünk el, ameddig a riportalany engedi. Van, aki zárkózott, személyisége védburkát még a páncélnál is nehezebb feltörni, mások akár kéretlenül is nyomban pucérra vetkznek. A szenzációhajhászásnak egyedül az alkotói felelsség képes megálljt parancsolni, hiszen a kamera eltt szükségképp kiszolgáltatott lesz mindenki, s a helyszínen vagy a vágószobában olykor nekünk kell ügyelnünk - helyette is! - az intimitás határainak sértetlenségére. Tapasztalataim szerint a korrektség mindenképp célravezet. Még azokkal szemben is, akiket netán leleplezni akarunk, avagy a nyilvánosság ítélszéke elé állítani. Egy példa a nyolcvanas évek második felébl: Budapesten a XI. kerületi tanács egy piacot akart építtetni a Fehérvári úton. A terveket a szokásos hivatali titkolózás övezte, így a környékbeliek már csak a felvonuló munkagépekbl vették észre, hogy mi is történik. Spontán tiltakozó akció indult, erre a tanács észbe kapott, és hamarjában két lakossági fórumot is szervezett az indulatok pacifikálására. Mi, filmesek végigkövettük az ügy fordulatait, s utóbb egy olyan összeállítást készítettünk, amit maga a tanácselnök is elfogadott, azzal, hogy legalább láthatja mindenki, miként is állta a lakosság össztüzét A demokrácia egyik legfbb vívmánya a nyilvánosság, s a köztisztviselk (akik egyébként is nyilatkozattételre kötelezettek) hamar belátják: jobb, ha kiállnak és elmondják érveiket, mint ha azt közlik róluk, hogy elzárkóztak a nyilatkozattól. Néhány szakmai mhelytitkunk, persze, nekünk is van, amirl nem szívesen beszélünk - bár ezek inkább csak ártatlan trükkök, melyek az interjúalanyok becserkészését, szóra bírását segítik. A kamera eltt már nincs helye az alakoskodásnak. Sajnos nem mindenki gondolja így, s engem régi motorosként igencsak irritál, ha valaki gátlástalan manipulációkkal járatja le a szakmát. Génkészletünkkel magunk is fontos titokhordozókká váltunk Sándor Judit jogász, Közép-európai Egyetem A titkok rzése századokon át viszonylag egyszer óvintézkedéseket kívánt. Csupán vastag falat kellett építeni, a ni lakosztályt úgy kialakítani, hogy az utcáról ne lássák, a levelet pecséttel lezárni, az iratot páncélszekrénybe helyezni, az ablakot a kíváncsiskodók ell bezárni, az üzenetet rejtjelezni vagy galacsinná gyúrva megenni, álnevet használni, parókát vagy álszakállt ragasztani Manapság azonban a titokvédelem e hagyományos eszközei vajmi keveset érnek, hisz olyan világban élünk, ahol bankkártyája révén bárki nyomon követhet. Tudható, ki merre járt, mit vásárolt, magányosan vagy társsal étkezett. Speciális kamerákkal nagy távolságból is felvétel készíthet rólunk, s megszoktuk, hogy egy repülutazás alkalmával táskánk tartalmát többször is átröntgenezik. Akarva, akaratlan mindenütt árulkodó nyomot hagyunk hátra magánéletünkrl. Egy egyszer vérvétel nyomán egészségügyi adatok százai keletkeztethetk, méghozzá nemcsak a vizsgált személyrl, hanem közvetve a családjáról is. Akár egy hajszál, egy cigarettacsikk is alkalmas lehet az azonosításra. Genetikai és digitális ujjlenyomatokat hagyunk mindenütt, st az elektronikus adatkezelés révén teljességgel új, kapcsolt információk is nyerhetek rólunk. Egy titok annál becsesebb, minél inkább csalhatatlannak tn, bizalmas információt hordoz. Ilyenek a többnyire még csak kódolt formában hozzáférhet genetikai információk, amelyeknek olyan megbízhatóságot ellegeztünk meg, hogy máris úgy tnik: felülírnak sok más bizonyítékot, szempontot. A genetikai azonosság, mint fontos, eldöntend kérdés, mindennapjainkba is bevonul. Ekként hiába fogadta volna rokonának sok magyar család a nemrég hazatért, ids hadifoglyot, valószínleg csak a DNS-vizsgálat dönti majd el, hogy Tamás András ki is volt valójában. Származása csupán vérmintáját összevetve feltételezett sulyánbokori féltestvéreiével bizonyosodhat be - s vele talán az is, hogy valójában inkább Toma Andrásnak hívták Az érzelmi és vérségi kapcsolatok konfliktusáról eszembe jut egy korábbi élményem. Zöldfül, talán 24 éves jogász lehettem, amikor az élet dolgaiban nálam bizonyára jóval tapasztaltabb n kért jogi tanácsot tlem egy - valójában szerelmi - ügyben. A kisgyermekes anya azt szerette volna, ha a bíróság férje helyett titkos szerelme apaságát állapítja meg. A jogi tanácsadás hamar zátonyra futott egy ártatlannak tn kérdésen: És valóban nem a férje a gyermek apja? Meglepetésemre az asszony önérzetesen rávágta: Dehogynem, ki más is volna? Akkor én, sajnos, nem segíthetek. - feleltem. Az asszony fájlalta, hogy a jog legszebb álmait nem képes peres úton érvényesíteni, de mikor elmondtam, hogy az eljárásban majd orvosi bizonyításra is sor kerülhet, s a gyermektl és a feltételezett apáktól vért vesznek, végül is elállt szándékától. Az ügy morális tanulságain túl számomra az is elgondolkodtató volt, hogy a rokonságról alkotott közvélekedés nemcsak a vérségi kapcsolaton, hanem az érzelmi és családi kötelékek bonyolult szövevényén is alapulhat. Akkor persze még nem sejtettem, hogy néhány év múlva a genetikai ujjlenyomatok és származásmegállapítás még inkább kiélezi a vérségi eredet és az érzelmi kötelékek konfliktusát. A probléma valójában az örökbefogadási és mesterséges reprodukciós beavatkozások során (lombikbébiprogramok) vált mindinkább neuralgikussá. Úgy tnik, a szkeptikus mondás: pater semper incertus est mára érvényét vesztette, s ez nemcsak a genetikai azonosítási vizsgálatok elterjedésének, de annak is köszönhet, hogy maga az anya személye is jogviták tárgyává lett. Az amerikai Johnson kontra Calvert-perben mindkét anya vér szerinti rokonságra alapozta egy újszülött gyermekkel való kapcsolatát: Anna Johnson, mint szülanya, és Crispina Calvert, mint genetikai anya (tle származott a petesejt) egyaránt anyaként való elismerésüket kérték. Az ügy érdekessége más hasonló esetekkel szemben az, hogy mindkét anya orvosi szakvéleménnyel vélte bizonyítani kizárólagos anyaságát. Az Anna Johnsont igazoló szakvélemény azzal érvelt, hogy a vér szerinti szülséget megalapozza a terhesség alatti testi összekapcsolódás, a méhen belüli növekedés és maga a szülés. Crispian Calvert esetében a genetikai azonosíthatóság jelentette a szakvélekedés gerincét. A genetikai származásmegállapítás olyannyira ellenállhatatlan alanyi jogigény lett, hogy olykor még a kegyeleti jogokkal szemben is elnyt élvez. Ekként genetikai azonosításra az apaság megállapításának céljából, esetenként jóval a halál beállta, st a temetés után is sor kerülhet. Még Yves Montand sem pihenhette örök álmát, mert temetése után post mortem genetikai vizsgálatot rendelt el a bíróság egy származásmegállapítási kereset nyomán. Az eljárást 1989-ben Anne Fleurange színészn kezdeményezte, azt állítva, hogy leánya, Aurore Drossart Yves Montand gyermeke. A neves énekes családjának heves tiltakozása ellenére, st annak dacára, hogy az él családtagok vérmintáinak összevetése sem igazolta a színészn állításait, a Párizsi Fellebbviteli Bíróság végül elrendelte a holttest exhumálását. A DNSvizsgálatok egyértelmen bizonyították, hogy Aurore Drossart apja nem Yves Montand volt. A családba tartozásnak, az identitásnak hagyományosan mindig is fontos eleme volt a személynek szóló szeretet, gondoskodás, elfogadás, apai elismer nyilatkozat, örökbefogadás. Ezzel szemben a biológiai bizonyítás avagy ellenbizonyítás csak kivételesnek számított. Néhány éve azonban a biológiai rokonság világszerte ismét olyannyira fontossá vált, hogy ma már örökbe fogadott gyermekek közül is sokan akarják tudni valós származásukat. Hála az ENSZ gyermekek jogairól szóló egyezményének, virágoznak a gyermekek identitási jogai. A DNS-azonosítás azonban olyan rendkívüli bizonyosságot ad, hogy nagy a kísértés a családi titkok kíméletlen felfedésére. Hovatovább úgy tnik, minden más megközelítéssel szemben uralkodóvá lett ez a módszer. Nincsenek többé titkok és hazugságok Persze, az is sokáig hétpecsétes titok, st meglepetés volt, hogy kisfiú vagy leány születik, s hogy megfelel lesze az egészségi állapota. Ma már önálló orvosi diszciplína foglalkozik prenatális diagnosztikai vizsgálatok révén e titkok módszeres felfedésével s az így nyert információk állandó tökéletesítésével. E titok felfedésére a terhesség 16. hetében az anya hasfalán át hosszú t segítségével mintát vesznek a magzatvízbl, de ugyanígy mintavételül szolgálhat a magzatburok vagy a köldökzsinór is. A jövdiagnosztika a szülészeti klinikákon úgyszólván kötelez lett. Míg korábban intim kapcsolatainkat, testünk rejtett hibáit és a várandósságot paraván vagy zárt ajtók mögé rejthettük, a genetikai embertérképezés korában a testi szemérmesség mit sem ér. Genetikai és elektronikusan rögzített, továbbított titkaink védelme bizony komoly felkészültséget követel, hisz ma már korántsem a kandi szomszéd a legveszélyesebb kíváncsiskodó. Rögzített titkaink felkutatása jelents anyagi elnnyel kecsegtet, s az élet legkülönfélébb területein létrehozta az elüzletiesedett titokfürkészést. Egészségünk, vásárlói szokásaink, életmódunk, az interneten felkeresett oldalak, újszülöttünk neme, egészségi

18 állapota, családi betegségeink mind-mind értékes információkat jelentenek a marketingcégek, biztosítók, gyógyszerkutató cégek számára. Némely titkunk feladásáért újabb, de már csak a virtuális szférában eljátszható titkolózási lehetségekkel kárpótolhatjuk magunkat. A virtuális szféra világában ugyanis álruha nélkül is kölcsönözhet fantomszemélyiség. Így, ha az interneten két vagy több ismeretlen vált eszmét, a kommunikálók brszíne, neme, kora és testi fogyatékossága egyáltalán nem számít. Mindez sokban valóban új lehetségeket nyit meg - hiszen gondoljunk csak bele: életében elször akár egy fiatal, csinos n is komolyan vehet valamely politikai vitában is! És próbaképp az is izgalmas lehet, hogy empátiás gyakorlatok részesei lehetünk a világhálón azáltal, hogy egy idre a másik nem szerepét játsszuk Megannyi kínálkozó játék a titkosításra. A valós világban viszont - fként a genetikai embertérképezés folytán - átláthatóságunk egyre n. Génkészletünkkel magunk is fontos titokhordozókká váltunk. Mi több, titokhordozók maradunk halálunk után is, hiszen bár testünk elpusztul, génállományunk utódainkban tovább él. Az emberi génkészlet titkainak teljes felderítése még hosszú folyamat lesz, de úgy tnik, a 21. század biológiailag jóval pontosabb emberképpel ajándékoz meg bennünket. Még nem dlt el, hogy az ismert örökletes tulajdonságok ugrásszer megnövekedése mennyiben változtatja meg egy adott közösség kialakult emberképét, vagyis az eugenika útvesztjébe kerül-e a társadalom, vagy éppenséggel több lehetséget ad a tudományos ismeretek bvülésével az egyénnek, hogy körültekintbben dönthessen saját élete, életmódja, családtervezése terén. A genetikai adat hatással lehet az egyén életmódjára, életvezetésére, párválasztására, gyermekvállalására, pályaválasztására, st tanulási ambícióira is. Ha valaki kellképp kíváncsi, és felkészült a genetikai jellemzivel való szembesülésre, elvileg szabadon dönthet a genetikai vizsgálat elvégzésérl. Erkölcsileg és jogi szempontból inkább az a kérdés, hogy miként rizhet meg ezen értékes adatok feletti rendelkezés mások jogainak és törvényes érdekeinek sérelme nélkül. A genetikai információ fontos lehet a társadalom számára is, hiszen számos betegség kialakulásának jobb megértését és hatékonyabb kezelését segítheti el. Ezeket az információkat nemcsak az orvosbiológiai kutatók hasznosítanák szívesen, de a társadalomtudományok is, hiszen a genetikai kutatások, például a népességtörténet, az antropológia számára is hasznos adalékokkal szolgálhatnak. Persze, nyomós gazdasági érdekek is meghúzódhatnak a genetikai kíváncsiskodás mögött. Munkáltatókat, biztosítókat egyaránt komolyan érdekelhetnek munkavállalóik, pályázóik, ügyfeleik genetikai adatai kockázatcsökkentés, vagy éppen az optimális munker-kihasználás érdekében. Szerencsére ez id tájt a magyar munkajog szerint a munkavállalótól csak olyan nyilatkozat megtétele vagy adatlap kitöltése kérhet, illetve vele szemben csak olyan alkalmassági vizsgálat alkalmazható, amely személyiségi jogait nem sérti, és a munkaviszony létesítése szempontjából elengedhetetlenül szükséges. Az 1997-ben elfogadott átfogó jelleg egészségügyi törvény épp keretjellegébl adódóan még nem foglalkozott a genetikai teszt- és szrvizsgálatok szabályaival. Ma már nemcsak az európai normatív törekvések, de a hazai tapasztalatok is indokolják, hogy e kérdésben is törvényi szabályozás szülessen. Genetikai emberismeretünk kétségkívül számos elnnyel jár majd, de ha egyéniségünket megfosztjuk minden genetikán kívüli tulajdonságától, csacska érzelmeitl, emberi kapcsolataitól, akkor legszentebb titkainkat veszíthetjük el, és nem biológiai személyiségünk megmutatására, meglehet, már csak a kibernetikai pótcselekvés marad S ami a legrosszabb, még titkolózni sem tudunk majd igazán kedvünkre. A nevelés beavatás Horn György, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium pedagógiai vezetje A titok kedves szó Csicserg csitrik, izzadó kiskamaszok el- és összebújása, sugdolózása, emlékkönyvek behajtott sarka, a születésnapok és karácsonyok meglepetései Késbb az els szerelmek, a lógások, csavargások sora - megannyi apró titokélmény, ami közösséget formál, s amit minden újabb generáció a sajátjaként él meg. A gyermeki világ talán legfontosabb jellemzje éppen a titkok feltárására való hajlamunk. A megismerés, az alkotás izgalma mögött szüntelen ott lappang az új és folyton újjászület titok: erfeszítés az ismeretlen meghódítására, önmagunk és egymás megtalálására. A felntt, intézményesült világ titkai már korántsem ilyen kedvesek. Hiszen többnyire a hatalom, a manipuláció, a megalkuvás titkai ezek, s az a hely, az a szervezet, amelyik a gyerekek nevelésére, felntté válásukig az életük kitöltésére hivatott: az ISKOLA maga is a felntt, a hivatalos, az intézményesült világ szolgálatára szervezdött. A mai tömegoktatásban az egyén lényegtelen szerepl, függetlenül attól, hogy szülrl, tanárról vagy diákról van-e szó. A középiskola leginkább tantárgyakról, osztályokról, tanításról, számonkérésrl, jogi-gazdasági kérdésekrl, megszerezhet vizsgapapírokról, állami elírásokról szól. Az iskola állami feladatokat lát el, s ebben nincs érdemi helye az önmagát keres, bizonytalan, határokat, szabályokat átlép tizenéves fiatalnak. csupán a munka tárgya, egyénként nem lehet fontos, nincs rá id, nincs rá pénz, nem fér bele a munkafolyamatba. Többségünknek mindezek ellenére szép emlékei vannak alma materünkrl - értheten, hisz a középiskola életünk legszebb korszakára tenyerel rá, és csak ritkán tud olyan szörnységes lenni, hogy végképp tönkretegye mindazt, ami a tizenéves korral jár. Kellemes emlékeink azonban csak elvétve kötdnek magához az iskolához. Legtöbbször épp az iskolától, az iskola ellenére kicsikart - titkos vagy lopott - örömeink válnak maradandó élménnyé. A bulik, lógások, csavargások, tanárátverések, szerelmek, ivászatok stb., melyek sok év múltán is az osztálytalálkozók nosztalgikus beszédtémái lesznek. Ebben a középiskolának nevezett embergyárban a tanár konkrét, technológiailag zárt feladatot elvégz hivatalnok. Feladatai között nem szerepel, munkaidejébe nem fér bele az egyes tanulóval való személyes kapcsolatteremtés, az egyéni foglalkozás. Külön-külön alig van esélye bizalmas közelségbe kerülni tanítványaival, s ha netán mégis sikerülne, úgy máris jogi, lelkiismereti és szakmai dilemmák özönével találja szemben magát. A tanítványával bizalmas kapcsolatba kerül tanár könnyen gyanúba keveredik: vajon nem árulja-e el a neveltestület intim titkait, megvédi-e konfliktus esetén kollégáit. Nem ritka eset, hogy a tanítványaival szorosabb kapcsolatot kialakító tanárt maga az iskola igazgatója szólítja fel, hogy számolja fel a bratyizást. A középiskolák tiltják a tegezdést tanár és diákja között, s a tipikus beszédmód így máig is a csendrpertu Ha egy tanár tekintettel van az egyes gyerek adottságaira, körülményeire, könnyen megkapja kollégáitól, tanítványaitól a pejoratív kivételez vagy pikkel címkét. Ha mindezek ellenére, jelents többletmunkával, vállalva akár a kiközösítést is, egy tanár mégis túllép merev, hivatalnoki státusán, még mindig ott tornyosul eltte a legfontosabb szakmai, emberi dilemma: miként és milyen mértékben vállalhat felelsséget egy másik emberért? Mit kezdjen az elhivatott pedagógus egy-egy szinte beszélgetés során rábízott kényes információval? Mi módon kezelje a család bels problémáit feltáró kamasz - nemritkán segélykér - vallomását, ha látván látja, milyen szörny terheket ró a gyerekre az otthoni veszekedés, ha érzi: a gyerek legsúlyosabb gondjait otthonról hozza. Könny dolga van a gyóntatópapnak, a pszichológusnak, az orvosnak, ügyvédnek; nekik megadatott, hogy intézményes módon, a törvény védelmével kerülhetnek az intim szféra mögé, anélkül, hogy a hatalmat, az intézményt kellene szolgálniuk. De mit tegyen a pedagógus: meneküljön, vagy vállalja hivatása egyetlen értelmét: a rábízott gyermek szolgálatát? A jog, a szervezeti hierarchia, a tanítás kötött technológiája a diákok és a tanárok között falakat épített, s aki le akarja bontani ezeket, az csakhamar egyedül találja magát a viharos, szabad ég alatt. A tanár tanít és számon kér, s tle függ a diák elmenetele - hogyan lehet ezt az aszimmetrikus viszonyt felbontani, s fleg hogyan juthatunk el a tantárgyakon keresztül a lényeghez, a tizenévesek titkaihoz, hogyan segíthetjük át ket a nvé, férfivá válás, az öntudatra ébredés nehézségein? A pedagógia normákat, értékeket közvetít, nem egyszer személyes kapcsolat, barátság, meghallgatás. A tanítványaira figyel, értéket közvetít tanárnak ezernyi érzelmi szállal kellene kötdnie minden tanítványához, s nemcsak szigorúan az iskola falai között. Csakhogy a jog - elvben nagyon is helyesen - megálljt parancsol számunkra az intim szféra határainál. Ma már nincs mód arra, hogy az iskola, vagy akár egy pedagógus megszabja az iskolán kívüli cselekedetek etikai normáit, magatartásrendjét, a tanárnak nincs és nem is lehet kompetenciája a hétvégi bulikra, az utcai viselkedésre, nem avatkozhat be az igazságszolgáltatás ügyeibe, mert mindez az intim szféra jog által védett rétege, s a család kompetenciája. A bulikon füvez, vadonatúj jogosítványával gyorshajtási rekordokat döntöget fiatalemberre legfeljebb személyes eszközökkel - meggyzéssel, tekintéllyel, érzelmi ráhatással - hathat a pedagógus, ezeknek azonban mindinkább híján van. A nevelés: beavatás - ám erre csak érett és hiteles pedagógus képes, s is csak legjobb pillanataiban. A magára ébred, önmagát keres fiatalnak pedig rendszerint éppen az iskola a legfbb ellensége. Tle védi a család, miatta hazudik anyja és apja, ha kell, hetente gyártva az alibi igazolásokat. Mi több, maga az iskola is, ráébredve saját negatív hatásaira, iskolapszichológust alkalmaz, hogy védje meg a gyereket - akár a pedagógus ellenében is Mára sok iskolában az iskolapszichológus lett a titkok legfbb tudója, aki legtöbbször nemigen vesz részt a neveltestület életében, már csak azért sem, hogy személyes kapcsolatok ne terheljék szakmai függetlenségét. A túlterhelt - fizikát, történelmet stb. - tanító tanár pedig jobbára hozzá küldi a kezelhetetlen gyereket. Hozzá, akit legalább véd a törvény, aki nem köteles tájékoztatni a szült vagy épp a rendröket. Ma, ha egy tizenéves gyerek kábítószerezés miatt bíróság elé kerül, közvetlen környezetébl senki sem köteles ellene vallani - kivéve a pedagógust Sem a szülei, sem a gyóntatója, sem az ügyvédje, sem a pszichológusa nem kényszeríthet erre, de ha akad egy tanára, akivel problémáit elzleg megosztotta, csak két rossz, kényszer lehetség közül választhat: vagy hivatalból feljelenti, vagy hazugság árán menteni próbálja. Nem könnyebb a helyzete akkor sem, ha megnyerve diákjai bizalmát, minduntalan olyan titokba avatják be, ami messze túlmutat egyéni felelsségén. Ilyenkor váltig ugyanaz a dilemma: vajon megossza - megoszthatja-e - a szülkkel tanítványa egyedül vele közölt titkait? Hiszen a törvény kötelezi erre, s a személyes felelsség terhét aligha vállalhatja, ha tájékoztatási kötelezettségét elmulasztva netán büntetjogi konzekvenciái lesznek az ügynek. Érthet, ha a legtöbben azok közül, akik egyáltalán képesek volnának intimebb kapcsolatokra, menekülnek a diákokkal vállalt szoros, érzelmi kötelék ell. A szeretet, a figyelem pedig nem osztható korlátlanul, minden embernek csak véges számú valódi kapcsolat, személyes kötelék fenntartására van kapacitása. Nem tudni, egy jó pedagógus, egy tanítványaira külön-külön is odafigyel tanár vajon hány gyerek titkait képes felelsen hordozni, és hány olyan tanítványa van, akiket el kellene küldenie, de nem teszi, hanem pedagógiai esetekkel kísérletezik. Vajon meddig tudnak a pedagógusok szintén úgy hazudni, hogy igazat mondjanak? És lehet-e érzelmek nélkül szoros kapcsolatot tartani, titokhordozóvá válni? Kétségek, kérdések, képtelen dilemmák sora, melyek bizonyosság helyett csupa ellentmondást, keserséget, kudarcot - és némi hitet - hagynak bennünk. Hitet abban, hogy lehet talán másként is csinálni. Hisz nap mint nap látom, tudom: a régi iskola meghalt, mégis hiszem, hogy meg lehet találni azt a hiteles kapcsolatformát, melyhez a pedagógusnak nincs szüksége a jog eszközeire, és mégsem lép a család, a szülk helyére. Hiszem, hogy van mód az iskolát az állam engedelmes szolgálójából az egyes gyermeket segít, közösségi hellyé átalakítani. Csakis egy ilyen iskolában válhat a pedagógus a tudás hordozójából a titkok hordozójává. Enélkül csupán az álság, hazugság s a hatalmi kényszer marad Ma még így szól egy tanár bels monológja: Tanulj meg hazudni, édes fiam! Nézz csak rám, és hazudj a szemembe! Tudom, tegnapról orvosi igazolásod van, bár azt is tudom, hogy elttem ültél a moziban Persze, beteg voltál, nem számít, a lényeg, hogy papírod legyen róla. Hogy a bulin a szert is kipróbáltad? Jobb, ha nem mondod, én ezt nem tudhatom Vagy íme, saját diákkori, kis titkaink máig sem értett kulcsa: És arra emlékeztek, mikor meglógtunk, berúgtunk, összefeküdtünk, a Blaha tanár úr meg az egészbl semmit se vett észre? - Dehogynem, édes fiam, csak úgy kellett tennem, mint aki alszik, hisz épp ez a szakmám, ez az állandó tettetés: nem láthatod, hogy látom, nem tudhatod, hogy tudom - ezt csinálom huszonöt éve Ha megnsz, egyszer talán majd megérted Azóta hivatásos titoknok lett bellem is S lám, még ma sem értem, miért kell ennek így lennie A legmélyebb titok pedig Isten Székely János római katolikus lelkész Amíg a dolgok felszínén vagyunk, üresen fecsegünk. A szavak súlytalanok, és alig hordoznak jelentést. De ha néha megadatik, hogy megnyílik elttünk a dolgok mélysége, az ember elnémul. Hisz amit átél, az szavakba alig önthet, alig közölhet. S ha mégis megpróbáljuk elmondani, ami történt, és aminek tanúi voltunk, csak úgy tehetjük, ha mást is le tudunk vezetni oda a mélybe, hogy maga is átélje, ami szóval át nem adható. A valóság mélyebb rétegei ilyen értelemben titokzatosak. A legmélyebb titok pedig Isten, az s-mélység (P. Tillich), kinek éneke: a felhk futása, virágok nyílása, protonok és elektronok tánca, férfi és n szerelme, gyerekarc ragyogása, élet és halál. Annyira titok, hogy a zsidó hagyomány szerint még a nevét sem szabad kimondani; a keleti gondolkodás több áramlata szerint pedig az ember nem is állíthat róla semmit. A kereszténység annyiban tér el ezen álláspontoktól, hogy abból a tapasztalatból indul ki: a Titok megnyilvánult. Mi hisszük, hogy a történelemnek volt egy nagyszer, kitüntetett pillanata, amikor az ég és föld már-már összeért, amikor Isten egy ragyogóan tiszta életen - Jézus életén - keresztül megmutatta arcát, és odaajándékozta magát az embernek. De azért a titok a kereszténységben is titok marad Ezért is nevezzük a keresztséget bemerítésnek, a titokba való beavatásnak. S ezért is volt oly sokáig szokásban, hogy a mise második részében - ahol a Titok megjelenik (monstrancia vagy Úrfelmutatás), és mi részesedünk belle (eucharisztia vagy Szentáldozás) - az avatatlanok nem vehettek részt. Az els keresztények számára olyannyira meghitt és mélyen átélt volt ez az ünnep, hogy azok jelenléte, akik csak küls szemlélként nézik, zavaró lett volna. A mai, túlzottan felgyorsult élettempó sok embert felszínessé tesz. Életünkben nincsenek nagy megrendülések, nagy megtisztulások. Mindig valami új kell, és sosem vagyunk egészen ott a jelen pillanatban. A legfontosabb szálak elszakadnak, elsekélyesednek. Sokszor egy-egy temetésen döbben rá az ember, hogy nem tud gyászolni, hogy nem érez szinte semmit, és alig ismerte az eltávozottat. (Például saját anyját ) A felszínen élünk csak, napi látszatteljesítményeknek. Mindenki buzgón próbálja eladni, reklámozni magát. Hogy aztán a mélyben van-e benne valami, az senkit sem érdekel, csak a csomagolás számít. Így legbelül - a Titok helyén - gyakran csak egyre fájdalmasabb üresség tátong. A keresztény hagyomány par excellence titkos szertartása: a gyónás. Titkos azért, mert a gyónás a bnös, téveteg és gyenge ember szinte és igaz találkozása Istennel. Ilyenkor a hív álarcok, ámítás és színészkedés nélkül kér gyógyulást bnei sebére. Kitárja lelkét, és Isten fénye beárad oda. A gyónás tehát valójában a bnbánó ember és Isten találkozása - melynek során a pap ill tisztelettel a háttérben kell maradjon. Szerepe mindössze annyi, hogy - ha szükséges - segítse a bnével küszköd embert szinte bnbánatra jutni (aminek része lehet az önként vállalt jóvátétel vagy elégtétel is), s hogy végül kihirdesse és közvetítse Isten

19 gyógyító és felemel jóságát. Nem faggatózhat, kíváncsiskodhat, s a legfbb dolga még csak nem is az, hogy bölcs tanácsokat adjon, hanem, hogy az Istennel való találkozás segítje és közvetít instanciája legyen. Nyilvánvaló, hogy mindaz, ami az önkéntes bnvallás során elhangzik, teljes egészében és a szó legszorosabb értelmében: titok. Ha nem így volna, úgy a gyónás megsznne az az alkalom lenni, melyben az ember saját sebeivel valóban Isten - és nem csak egy másik gyarló ember - elé lép. Ha viszont egy tolvaj, aki netán sok millióval meglopott valakit, tettét végül meggyónja, úgy a gyóntató joggal mondhatja, hogy bnbánata csak akkor hiteles, ha amit elvett, visszaadja, s enélkül a feloldozást sem nyerheti el - ám a pap semmi szín alatt nem adhatja fel a tolvajt. Ha ezt tenné, úgy megsznne a földön az a kivételes hely, ahol az ember egy társa (Krisztus képviselje) segítségével bátran Isten elé állhat bnei terhével. Nem véletlen, hogy a gyónási titok megrzéséért a halálra kínzott Nepomuki Szent Jánostól kezdve papok sokasága vállalta a meghurcoltatást, st gyakran a vértanúhalált. A gyónási titkot eláruló pap az egyházi törvény értelmében is menten elveszti hivatalát. Papi hivatásom talán leginkább megrendít élménye a gyóntatás. Ennek során olyan mélységben tárulnak fel életsorsok, s oly ersen érezni Isten gyógyító kezét, ahogy azt másutt, más helyzetekben csak nagyon ritkán. A közös titok szabadságunk záloga Bízik László evangélikus börtönlelkész Ezek a válaszok paradox módon jóval megelzték a szerkesztség körkérdéseit És mert a titkokról lényegében ma sem gondolkodom másként, hozzászólásként jó szívvel ajánlom e sok évvel ezeltti, a Diakónia cím lapban közzétett írásomat: Titok J-nak J-om, én szerelmesem, ó, mennyire irigylem azokat, akik értik a dolgokat! Azokat, akik megmagyarázzák a jelenségeket, kapcsolatokat és történéseket bennünk és körülöttünk. Azokat, akik, ahogy hallják, már értik is a sokféle információt, miközben én alig hallom, s amit mégis, azt is csak dekódolgatom. Ráadásul többnyire hiába, bár azt tudom, hogy Te vagy a Kulcs. Már az is olyan furcsa volt, amikor elször hallottam Rólad. F. T. bácsi (azóta már nem bácsizom) beszélt - korrekt úriember létére - megkapó lelkesedéssel Rólad, hogy ugyanis vagy, és hogy közel vagy hozzám. Hittem is, meg nem is, amit mondott. Aztán, amikor egy román tett bizonyságot jóságodról - hátamon épp egy nagy zsákot vittem -, miért, miért nem, megtöretett cinizmusom. Egyébként nem árt tisztázni: nem én mentem elször Hozzád, te jöttél hozzám. Elször neveden sem mertelek szólítani, csak idéztem magamban valakit, hogy menj el tlem, mert én bnös ember vagyok, misztérium tremendum, de Te maradtál. És én meg hirtelen boldog lettem. Misztérium faszcináns. Jelenléted messze felülmúlt minden Felled hallottat. Aztán eljött a pillanat, amikor lélegzetem is elállt, mert nyelvem ínyemhez tapadt. Ajkad ugyanis azt mondta - persze szavak nélkül -, hogy szeretsz. Ezzel nevemen szólítottál, és Tiéd vagyok. A nagy és fontos dolgok ugyanis mindig csendben történnek, vagy legalábbis csenddel kezddnek, és csendbe torkollanak. A többi csak zaj, lárma, recsegés. A dolgok végén aztán finoman ott a hallgatás, akár ama aquinóinál. Amíg én beszélek, fecsegek, flörtölök és panaszkodom, addig Te hallgatsz, hiszen szavammal nem hagylak szóhoz jutni. Akkor szólalsz csak meg, amikor már elnémultam, és elfogytak szavaim. De akkor, szemben a többiekkel, akik mindent ígértek, de a tizedét sem adták, Te keveset ígértél, de mindent adsz. Az ember nem tudja, hogyan, de n a vetés. Magától. Miközben az ember lefekszik. És fölkel. Els nap. Aztán, amikor megszólalsz, szavaid mágikusak, megbvölk és rabul ejtk. Az életem rámegy, hogy értelmezzem, vonatkoztassam és magyarázzam. Többnyire azért, hogy kibújjak a kötelezettség alól. Azonban kevés sikerrel. Csak forgatom magamban, s azok áthatják sejtjeim és zsigereim. Nem is beszélve a szívemrl, ahogy mondani szokták. Emlékszem, azt mondtad, hogy tudod a dolgaimat. Bár adakozásaim titokban történtek, arra hivatkoztál, hogy nem lévén oly dolog (titok), mely ki ne tudódnék, hagyjam abba. Persze, Te közben - már amennyire lehetett, titokban - a fvárosba mentél, hogy megismerjed kétségbeesésemet, trükkjeimet, sumákolásaimat, meg persze álmaimat. Nyomorúságos bneimet, kísérletezéseimet és rejtett vágyaimat. Amikor nyögve született és izzadságszagú felismeréseimre könnyedén azt felelted, hogy: Tudom. És? Hatolj még mélyebbre!, akkor kénytelen voltam ezt a sátoros ünnepet - s azóta is, évrl évre - megünnepelni. A Te titkod sejlett már kamaszkorom pince- és padlásrejtekén búvóhelyet keres csavargásaimban. A belvárosi srácok ötvenhatos, lporszagú beavatottságában, hiszen a pince az óvóhely pokla, a padlás meg a mennyország volt. Elrejtett fegyverek, jó kis lszerlelhelyek, dugdosott térképen megjelölve. Mondd meg, ki érti ezt, wie man s verstehen kann. Titkok tudása formál személyiséget. Csak késbb jött a szamizdatos idk titkos konspirációja. Hiszen a közös titok szabadságunk záloga, amely összeköt és közösséget teremt. Már a héber nyelvben is egyazon gyökbl ered a titok és a közösség szó, ha jól tudom. A latinok a titok szóval mintha inkább a dolgok nyilvánosság elli elrejtettségét jelölnék. Nekik államtitkaik voltak, azóta lettek szabadalmi, üzleti meg banktitkok, nekem csupán naplóim, levelezésem, meg fiókom titkai maradtak. Ám a hatalmasok félnek a kicsik titkaitól: az az igazi alattvaló, akinek magántitkai sincsenek. Így aztán levelek felnyitódnak, jegyzetek házkutattatnak, telefonok lehallgattatnak. Mindezek ellenére - vagy éppen ezért (?) - a titkok a szabadság jelei. Megyek tovább: a német mintha az otthon, a privátszféra magánügyeire gondolna, amikor titkot mond. Jó kis történet, tudod, amikor albérlnek álcázva épült be még lakásomba is a tégla, amíg rá nem vettem t, hogy a fkapitányságon jelentse fel megbízóját, a titkosrendrséget. Ült is erre szegény, rendesen, a fordulatig. Most jött el azonban annak az ideje, hogy a görögökre térjünk, akik a titkot hallgatásnak és szájbefogásnak értik - hallgatok egy s másról én is, kivételesen én fogom be saját számat, és nem más. De mily csekélység mindez a Te szerelmed titkaihoz képest! Tested ízét a számban mindig szerettem, s véred is a legjobb: nullás, mely mindenkit gyógyíthat. Nyilvános bizonyságtételre küldettem, de hadd valljam be, mindig is jobban bíztam az intimitás, mint a publicitás erejében. Mert hát az életek is az intimitásból születnek, ahogy egyik, bár nekünk legdrágább gyermeked, H. is, aki a nagy víz mellett temettetett el veled együtt a halálba, hogy azonképpen feltámadásodban is részesülvén s meghalván a bnnek, igaz és szép és jó életben járjon. Végül is az ember elhagyja atyját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Felette nagy titok ez. De én Rád, és két házunkra értem. *** Drága sáfártársam, gyere már, hogy megvilágítsd a titkokat! Nekünk, titkok tudatlan sáfárainak, akik mind az okok, mind a célok, mind az értelem kérdésében oly homályosan látunk. Csak sejtjük, hogy az események nem olyan szimplák, de sokkal-sokkal komplementárisabbak, mint azt vélnénk. Gyere már, hogy megértsük a dolgok okát, célját és értelmét, mely mindeddig csak nem-kanti, lebeg logikád finom fonalával sztte át a dolgok képtelen összefüggését és lehetetlen kuszaságát. Értesd meg már velünk, hogy nélküled nincs a jelenségeknek szufficiens, kielégít oka, nincs akceptábilis, nyilvánvalóan elfogadható célja, és nincs vizíbilis, látható és felfedezhet értelme! Zrzavar, félreértés, céltalanság és értelmetlenség a dolgok, jelenségek és események önmagukban-valósága. Mi épphogy nem titkok ismeri, hanem csak a titkok létezésérl tudó sáfárok vagyunk. Annak hirdeti, hogy vannak és maradnak titkok, minden információ ellenére, mert a Te dicsséged, hogy elrejted a dolgokat, ahogy Te is álruhában és inkognitóban és absconditusként meg larva-ként vagy jelen, s mi legjobb esetben is legföljebb hátadat láthatjuk. Back, akarom mondani black box, ami ránk bízatott. Ezt a dobozt cipeljük, a lét nagy keresztrejtvényét megfejteni nem tudván. De hidd el, kereszt rajtunk ez a rejtvény. *** Önmagukban, immanensen nézve dolgainkat, csupa megmagyarázhatatlansággal, elkeseredéssel vagy felháborodottsággal küszködünk. De közben tudván tudjuk, hogy a titkoknak lesz nyitja. St: ha a jelenségeket nem önmagukban szemléljük, hanem azok Veledegyütt-létét egy-egy pillanatra megérezzük, minden egészen más dimenzióba kerül. Felsejlik a létezés egy másik logikája, ahol a dolgok látszólag a fejük tetején, valójában épp a talpukon állnak. Az a titkos logika, ahol az irgalom nagyobb lehet az igazságnál, s ahol a szeretet nagyobb a determináltságnál. Felsejlik az a titok, ahogyan a gyengeség lehet er, a bolondság értelem, az értelem bolondság; a rossz jó, s a jó káros; az áldozathozatal szabadság, s a szabadság kiszolgáltatottság. Hogy a vakság látás, s a látás vakság; az értelmetlen és haszontalan értelmes, a sírás és szomorúság az öröm; a szegénység és üresség a gazdagság. Mint óráját néz alkimistát, Te vagy, ó! drága J-om, én szerelmesem, aki végül is az erényt teherré és a bnt bocsánattá varázsoltad. Benned fejtdik meg a nagy talány, ahol a csönd, íme, szóvá, s a szó végül is feleslegessé vált. Ahogy az általában lenni szokott, csak egészen máshogyan.! "# $% %&!' ' " %$ % '! " # $ "#% & & " %! & ##& ' (# &&) * # & # +, -, #. # #+#- # /&, # # 0# # " & & #, & & #,# # # 1232 % /, $ $ & " $ 4 & & "" $ $" & & (, ) # &

20 2 ( 4&)",#" "#" 5 & &&,", " " 4 #, 123%, 6 && & +-" & 7 # #% " & # #, # *! #% & 4" %"" # +" -, & 1& # "! "# / 8 "+-& #. "# *#& #, %! &! &#,&,# & 97/4: & #,& & ()$#* % 123' ; Herbert W. Simons A tudományos kutatási beszámoló retorikája: erszakos gyógyszerreklámozás egy orvosi folyóiratban Nemrégiben, amikor az ebben az írásban szerepl esettanulmányt orvostanhallgatók eltt ismertettem, megkérdeztem tlük, hogy az általuk olvasott, orvosi kutatásokat közl cikkek szerzi vajon a legjobb oldalukról igyekeznek-e mutatkozni az olvasók eltt, vagy inkább azon vannak, hogy úgy mondják el a dolgokat, ahogyan azok vannak. Néhányan úgy gondolták, hogy a kérdés nem fair, mint ahogy nem is volt az, mert a túlságosan dichotóm megfogalmazás az elé a választás elé állította ket, hogy vagy túl cinikusnak, vagy túl naivnak kell mutatkozniuk. Mindazonáltal elismerték, hogy a kérdés az orvosi kutatásokról beszámoló írások egyik alapvet ellentmondását érinti, amely elejüktl a végükig, tartalmilag és stilárisan is áthatja a kutatási beszámolókat. Néhányan azt is elismerték, hogy az elmondani a dolgokat, ahogyan azok vannak mítoszának hirdetése talán maga is csak egyik módja annak, hogy az orvos-kutatók a legjobb oldalukról mutatkozzanak. Az én válaszom erre a kérdésre az, hogy nemcsak hogy egyetlen tudósító sem úgy mondja el a dolgokat, ahogyan azok vannak, de ezt nem is tudná megtenni. St, még ha képesek volnának is erre, akkor is ers intézményes nyomás nehezedik rájuk, hogy ne tegyék. Ezért nemcsak a hallgatók, akikkel beszélgettem, de a kutatók is, akiknek beszámolóit a hallgatók olvassák, komoly dilemmával találják szemközt magukat, amennyiben az objektív tudósítás normája egyfell intézményesen szentesített, másfell viszont folyamatosan (és elkerülhetetlenül) megszegik. A jó kutató egyik legfontosabb képessége, hogy azt a benyomást tudja kelteni, hogy a dolgokat úgy mondja el, ahogyan azok vannak, miközben ugyanakkor igyekszik annyira a legjobb oldaláról mutatkozni, amennyire azt egy jó ítélképesség olvasóközönség várhatóan megengedi. Ez nyilvánvalóan retorika, a meggyzési kísérlet hagyományos értelmében, ám van egy fontos különbség. Mert míg az olyan tipikus rábeszélk, mint a vezércikk-írók, reklámszakemberek és a politikusok nyíltan vagy burkoltan, de tudatják magukról, hogy k rábeszélk, addig a kutatók, jellemz módon, az objektivitás álarca mögé rejtik retorikai identitásukat.1 Bár a kutatók mint egyének ragaszkodhatnak az objektív beszámoló mítoszához, egészen bizonyos, hogy a kutatói közösségek, ha nyilvánosan nem is tárgyalják,2 ismerik a problémát, amirl beszélek. Természetesen lehetne megkülönböztetésekkel élni aszerint, hogy milyen szerepet játszik a retorika a különböz tudományágakban, a különböz feladatok esetén vagy a közönség típusai szerint. Lehet például ragaszkodni ahhoz, hogy a retorikai elemeknek nagyobb súlyuk van a puha, mint a kemény tudományokban, vagy nagyobb súlyuk van az adatok értelmezésében, mint elállításukban, vagy nagyobb súlyuk van a pályázati pénzeket adó intézményeknek, a sajtónak vagy a hallgatóknak szóló diskurzusban, mint a kollégáknak szólóban. De, mint azt ebben a tanulmányban egy orvosi cikk elemzésével szemléltetni fogom, még a kemény tudománnyal foglalkozó és kollégáihoz szóló tudós sem képes megfelelni a pontosság, teljesség és nyelvi átláthatóság azon követelményeinek, amelyeket az elmondani, ahogy van doktrínája magában foglal. Hogy ez nem is lehet másként, az rögtön nyilvánvalóvá válik, ha megvizsgáljuk a tudósítási folyamat természetét. Elször is, vegyük észre, hogy a tényekrl való tudósításban használt nyelv szükségszeren szelektív. Kiválasztunk egy megfogalmazási módot, és ezzel figyelmen kívül hagyunk más megfogalmazási módokat. Mi több, mivel egy tárgyról soha sem lehet mindent elmondani, amikor valamit kifejezünk, akkor mindig torzítunk; így, akár szándékunkban áll, akár nem, retorikailag mködünk. Még élesebben fogalmazva, nincs igazi és teljes leírás. Minden leírás bizonyos értelemben ferdítés is egyben. Nietzschével szólva: a tapasztalat hamis megragadása.3 Az elmondani, ahogy van mellett az objektív beszámoló egy másik lehetséges megközelítése az, ha pártatlanságként vagy kiegyensúlyozottságként fogjuk fel kedvelt újságírói elképzelés, amely nagyrészt az elmondani, ahogy van követelményébl ered zavaroknak köszönheti a népszerségét.4 Különösen a vitás ügyek esetében nehéz elképzelni, hogy mit jelenthet az elmondani, ahogy van ; hogy miként lenne képes a tudósító semleges, átlátható, értékmentes leírást adni a küls valóságról.5 A tudósítás problémája összekapcsolódik ama régi ismeretelméleti problémával,6 hogy miként lehet a tudást szilárdan megalapozni reménytelen vállalkozás, sok mai filozófus szerint. Ezzel szemben a pártatlanság követelménye egy relativista mannheimi univerzumot elfelté-telez, amely a tudósítótól egy téma többféle nézpontjának kiegyensúlyozott bemutatását kívánja meg, feltételezve, hogy az igazság valahol középen van.7 A tényleges gyakorlatban ezek az ellentétes követelmények mégiscsak együtt élnek például az újságoknál a szerkesztk némiképp önkényesen eldöntik, hogy mi tekinthet vitatott kérdésnek, és mi számít kétségbevonhatatlan ténynek. Nem azt akarom mondani, hogy az objektivitás egyik követelménye feltétlenül jobb, mint a másik, hanem inkább azt, hogy a köztük való választást illeten nincsenek objektív döntési szabályok. A döntés maga viszont nagyon fontos következményekkel jár. Ha a magas lipid koleszterintartalmú ételek valóban fenyegetést jelentenek a társadalomra hogy írásom esettanulmányából mondjak egy példát akkor valószínleg nem szeretnénk, hogy pártatlan mannheimiánus tudósítónk ugyanannyi jó dolgot mondjon el ezekrl az ételekrl, mint amennyi rosszat. Ha ezek az ételek csakugyan olyan károsak, ahogyan azt néhány tudós állítja, akkor a kiegyensúlyozott beszámolót adó tudósító jogosan vádolható a tények elferdítésével. Ám ugyanilyen veszélyes lehet az is, ha nem vesszük figyelembe az ellentétes véleményeket olyankor, amikor a szkepticizmus indokolt; de hogy mikor indokolt, annak eldöntése inkább meggyzdésen, mint bizonyosságon alapul. A legjobb, amit ezzel és egy sor más kérdéssel kapcsolatban tehetünk, az, hogy formális bizonyítékok és bizonyítások helyett informális érveket használunk az ingadozó közönség meggyzésére. De ez megint a retorikához vezet vissza bennünket. Nincs menekvés tehát a retorikától: nem szabadulhatunk meg az informális érveléstl, a metaforáktól és a trópusoktól, a kérdések szelektív megnevezésétl és keretbe foglalásától, a közösség által elismert értékekre való hivatkozástól vagy attól, hogy érveinket a célokhoz, a közönséghez és a körülményekhez igazítsuk. Ez nem azt jelenti, hogy minden kutatási beszámolót el kell vetni mint hamis tényeken nyugvót vagy logikátlant. Inkább azt jelenti, hogy retorikai szövegként a kutatási beszámolók tényeken és logikán túliak; hogy elérjék céljukat, mindig valami többre is támaszkodnak, mint rideg tényekre és hvös logikára. Mivel így áll a dolog, ésszernek látszik az a hipotézis, hogy közelebbrl megnézve még a legobjektívebbnek látszó beszámoló is kell, hogy mutasson bizonyos retorikai színeket.8 Az 1. táblázat a retorika és a tudomány közti hagyományos megkülönböztetéseket mutatja. A tudományretorikusok azzal a hipotézissel élnek, hogy bármely adott tudományos diskurzus esetében a jobb oldalon található fogalmak legalább némelyike haszonnal helyettesíthet a neki megfelel bal oldali fogalommal. Hogy milyen messzire mehet az elemz a retorika igényeinek kiterjesztésében, arról van némi vita. Néhány retorikus például kizárólag a tényeken és a logikán túli tényezkre koncentrál, míg mások a tényeket és a logikát is retorikai konstrukcióként kezelik, egészen a realitás és a racionalitás fogalmáig kiterjesztve a retorika fennhatóságát. Az els tábor egyik f képviselje, Lyne,9 úgy véli, hogy a retorika önmagában... nem helyettesítheti a módszert, a fárasztó munkát, az eszközöket, a logikai alapokat és (ne feledjük) a megfigyelhet dolgokat, amelyekre oly nagy szüksége van a különböz tudományoknak. Ezzel szemben Gross10 azt állítja, hogy nincs empirikus vagy teoretikus mag, nincs lényegi tudomány, amely a retorikailag elemzett összetevk lehántása után csak még világosabban mutatkozna meg. Kuhn11 után nem sok kétség férhet ahhoz, hogy a retorika kulcsszerepet játszik a paradigmák kialakulásának és összeomlásának idején; de azt hiszem, az is igaz, hogy a retorikai hipotézis haszonnal alkalmazható az úgynevezett normál tudományra is.12 Gondoljuk meg, hogy a normál tudomány igazságai a kuhni felfogás szerint csak az adott paradigma szerkezetén belül igazak; azon kívül, ha ezeket az igazságokat igazságként akarják elismertetni, akkor mások számára is meggyzen kell kommunikálni ket. Ahogy Frye13 mondta: Bárki, aki a szavakat funkcionálisan használja, mindig belebonyolódik majd a szavakkal kapcsolatos összes technikai problémába, ide értve a retorikai problémákat is. Frye itt a tényezk egész sorára utal; ezek közül néhány elég nyilvánvaló, mint például az elméleti konstrukciók eldologiasodása; más elemek viszont meglehetsen szubtilisek, mint például azok az árnyékszer rezonanciák, amelyeket a már túl ismers és ezért már régóta nem metaforának tekintett metaforikus fogalmak keltenek.14 A kemény tudományokban éppúgy, mint a puhákban, mindenkinek meg kell küzdenie azzal, ahogy a szó befolyásolja a világ felépítését15 például a természetes kategóriák megalkotásának igényével, felismerve a tényt, hogy e kategóriák valójában nem a természetben, hanem csak az emberekben léteznek. Úgy fogalmazhatnánk, hogy bármely kategória olyan megkülönböztetéseket fog egybe, amelyek a konkrét esetekben már nem igazán számítanak. A kutatási beszámolókat vizsgáló elemzéseim középpontjában a diskurzusnak a célokhoz, a közönséghez és a körülményekhez való igazítása áll.16 A hipotézisek kialakításában, az adatok értelmezésében, a gyakorlati következtetések levonásában és egyebekben a tudósok egyaránt merítenek az általános kultúrában rendelkezésre álló érvkészletbl (ezeket közhelyeknek nevezik), és a saját területükre speciálisan jellemz technikai érvkészletbl. Tudósítói szerepükben pedig abból válogatnak, amit Burke17 a nyelvben rejl többértelmség forrásainak nevezett. Ezeket használják mindenfajta tudósítói feladat megoldásához: a meghatározáshoz, a szemléltetéshez, az összehasonlításhoz, a szembeállításhoz, a jellemzéshez, a kontextualizáláshoz, a hangsúlyozáshoz, az összefoglaláshoz stb. Ezek hatalmas retorikai ervel rendelkeznek. Bármely adott nyelvi választás összekapcsolhat vagy szétválaszthat, folyamatossá vagy megszakítottá tehet, lekicsinyíthet vagy felnagyíthat, homályossá vagy élessé tehet, felfedhet vagy elfedhet, felemelhet vagy lefokozhat. Hogy egy jelenséget hogyan jellemzünk, az hatással lehet egy ideológia lényegére: vagyis olyan ítéletekre, hogy mi mivel azonos, mi mihez vezet, mi mivel áll szemben, mi a jó és mi a rossz.18 A külvilág leképezésének folyamatában a tudósítók, szándékosan vagy akaratlanul, de keretbe foglalják ábrázolásaikat azzal, ahogyan beszélnek róluk.19 Így hát már nemcsak a retorikával van dolgunk, hanem a retorikáról szóló retorikával is. A tudományos diskurzusokról szóló diskurzusokban gyakran egy m retorikai státusáról van szó. St, a kutatók is metaszintre emelkednek egymás diskurzusának elemzése során, amikor például a diskurzus formájára vagy stílusára, ki nem mondott indítékaira, rejtett értelmére, meg nem vizsgált premisszáira vagy performatív funkcióira vonatkozó észrevételeket tesznek.20 Ezzel a meggyzés további lehetségei nyílnak meg. A tudósok, és ez nem meglep, gyakran elhatárolják magukat és üzenetüket az olyan negatívnak értékelt besorolásoktól, mint amilyen a retorika, a propaganda, a meggyzés. Míg ellenfeleik diskurzusának hajlamosak ilyenfajta rábeszél jelleget tulajdonítani, addig saját véleményüket tényként, érveiket bizonyításként, spekulációikat formális elméletként, ideológiai elkötelezettségeiket