História Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Átírás

1 História

2 História Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

3 Tartalom Antikvitás és korrupció Képek Vagyon, válság és ínség a köztársasági Rómában Képek annak sebét is a respublica érzi meg... Erdély gazdasága a 16. században Képek Gründolás 1869-ben Képek Kormánybukás gazdasági válság Képek Gazdaságpolitika életszínvonal 1951-ben Képek Közhangulat 1951-ben. Hangulatjelentések Képek Az 1951 januárjában bevezetett jegyrendszer, bár meglepetésként hatott, nem volt szokatlan világháború utáni években Képek A Szovjetunió elsõ alkotmánya Képek A királypuccsok és a kisantant II. rész Képek BudapestNagyvárad. Találkozások Teleki Pállal Képek Zenei élet, kultúrpolitika, Jemnitz Sándor naplójából Képek Hagyományos bortermelés Képek Oktatástörténet, mûvelõdéstörténet Képek iii

4

5 1. Antikvitás és korrupció HAHN István Antikvitás és korrupció A korrupció korunk társadalmi betegsége. De csak a mi korunké? Művelődésünk, tudományunk, művészetünk megannyi értékéről szólva már-már elkoptatott nyitó frázis az, hogy már a régi görögök is. Mondhatjuk-e ezen társadalmi visszaélés esetén is, hogy már a régi görögök is korruptak voltak? Ez azért is érdekes lehet, mert bármely, több társadalmi formán és alakzaton keresztülvonuló jelenség, amennyiben azonos lényegi vonások megtartása mellett minden egyes szakaszban más-más alakot ölt, hozzájárulhat az egyes időszakok sajátos vonásainak, analógiáinak és eltéréseinek világosabb látásához is. Korrupció pedig akadt már az ókori keleti, despotikus kormányzatú társadalmakban csakúgy, mint a polisztulajdonon alapuló görög városállamokban: Spártában, Athénban, vagy Apollón szent jóshelyén, Delphoiban, a római köztársaságban, a császárság vagy a késő-római dominátus viszonyai között. A korrupció lényege A korrupció legszembetűnőbb megjelenési formája a megvesztegetés. A pénzzel, ill. egyéb anyagi javakkal történő tiszta megvesztegetésen kívül számos más formája is van: kölcsönös szívességtétel a kéz kezet mos ősi elve alapján, nem anyagi jellegű előnyök kölcsönös biztosítása stb. A korrupció megjelenésének legalább két alapvető feltétele van: 1) A köztulajdon, a közügyek intézése olyan személyek kezében (is) van, akik ezen javaknak, ügyeknek, értékeknek nem tulajdonosi hatalmú, hanem bizonyos megbízás (hivatal) alapján tevékenykedő intézői. 2) Szükségesek olyan törvények, erkölcsi-politikai normák, amelyek a közügyeket intézők eljárását minden adott szituációban meghatározzák. Korrupt eljárás az, ha ezek megléte esetén valaki közügyeket intézve az érvényes törvényeket, normákat megsértve, egyéni előnyök kedvéért cselekszik. Amíg azonban a köz- és magánszféra nem válik el határozottan egymástól, ahol a közügyeket intézőik sajátos személyes jogukként, a közvagyont saját magántulajdonukként kezelhetik, ahol ennek megfelelő közösségi normák nem jöttek létre, ott a korrupció fogalma még nem vetődhet fel. A fáraó, a mezopotámiai négy világtáj ura vagy a perzsa Nagykirály a sajátjából engedi el az adót, adományozza a földet, juttatja ennek vagy amannak a tisztséget. Mivel norma nem köti, ő sem szeghet meg semmilyen normát. Viszont az általa megbízott személyek bírák, adószedők, munkafelügyelők stb. már másnak (a despota által képviselt közösségnek) anyagi és erkölcsi javaival sáfárkodnak. Rájuk már vonatkoztak a normák, ők ezeket már megszeghetik, tehát lehetnek korruptak. Az ókori Kelet Az ószövetség mózesi törvénye világosan megparancsolja a bíróknak: Megvesztegetést ne fogadj el, mert az ajándék vakká teszi az élesen látókat és eltorzítja az igazak szavait. Egy babilóni himnusz pedig így szól a mindent látó Samas Napistenhez: Az igaztalan bírát bilincsbe vereted, a megvesztegethetőt méltón megbünteted, ámde az, ki megvesztegetést nem fogad el, ki atyai szeretettel van a szegények iránt: az kedves Samas színe előtt: élete hosszan tart. A megvesztegethető bírák -ról bőven idézhetnénk további példákat. Kambüszész perzsa királyról (Kr. e ) Hérodotosz mondja el, hogy egyik megvesztegethető főbíráját megnyúzatta, és kifeszített bőrével húzatta be hivatali utódainak bírói székét. Ez állítólag hatékony nevelő eszköznek bizonyult. Ám a közfelfogás nem azonosult teljes mértékben e magas erkölcsi állásponttal. Egy neves asszír csillagjós így panaszkodott királyának: Uram-királyom már többször kinyilvánította jóindulatát Ninive városa iránt, midőn így szól:»hozzátok elém fiaitokat, tegyetek nékem szolgálatot!«nos, az én fiam is szeretne a király elé állni [a palotában szolgálatot teljesíteni] a palota tisztjei azonban nem kedvelnek, nincs köztük jóakaróm, akinek üdvözlő ajándékot nyújthatnék át, hogy fogadjon és pártomat fogja. Uram-királyom, könyörülj szolgádon! Hasonló hangnemű, de még határozottabb egy nuzi városi vezető elleni feljelentés: Adtam néki [a város egyik 1

6 vezetőjének!] egy birkát is ajándékba, mondván:»vezesd sikerre a földem visszaszerzéséért indított peremet!«ő azonban nem szolgáltatott nekem igazat. Újra felkerestem, szóltam a birkám miatt is, erre megveretett s a birkát sem adta vissza. Végül igen jellemző a templomuk feldúlása miatt panaszt emelő felső-egyiptomi zsidó határőrök panaszbeadványa Bhágavajh (Bagoas) szíriai perzsa helytartóhoz:,, Ha kérésünket teljesíted és templomunk újjáépül, ez kegyesebb cselekedet lesz részedről Yahu, az Ég Istene szemében, mint bárkié, aki akár ezer véka értékű áldozatot mutat be. Arról az aranyról is, amelyet küldtek Neked, tudass bennünket! Az imént már idézett három szöveg arról vall, hogy az ókori Kelet világában a szorgos és igazságos ügyintézőknek adott ajándékot megkülönböztették a büntetőjogilag tilalom alá eső megvesztegetéstől. Az ügyintézőnek jár az ajándék! Mindez nem látszott tilalmasnak, hiszen hivatalos iratokban történik hivatkozás az efféle ajándékokra. Nemcsak a normáktól elütő, hanem a törvényes eljárást is ajándékkal kellett jutalmazni. Úgy tűnik, hogy az ókori keleti közfelfogás nem az ajándék nyújtását és elfogadását tekintette bűnnek, hanem az annak fejében hozott igazságtalan döntést. Spárta, Delphoi, Athén Három nevezetes polisz (ha a sajátos papi államot, Delphoit is a poliszok közé soroljuk), három különböző társadalmi struktúra, háromféle életeszmény. A puritán-aszkétikus harcosoké, a Fény istenének szentelt papoké, a laikus polgároké. S a közerkölcsök színvonala? Arisztotelész, aki Politikájának megírásához másfélszáz görög polisz adatait állította össze, úgy véli, hogy mind közül Spárta vezetői voltak a leginkább megvesztegethetők. Arisztokratikus felfogásának megfelelően a spártai vezetők erkölcsi fogyatékosságait azzal magyarázza, hogy az ephoroszok és a vének közrendűek voltak, azaz a szegényebb társadalmi rétegekből kerültek ki. De mivel magyarázzuk a magát Héraklésztől származtató királyi dinasztia tagjainak hasonló botrányait? (I. Kleomenészt az ellene emelt vádak szerint a helóták, Pauszaniaszt, a plataiai győzőt a perzsa király, Leotükhidaszt a thesszaliai vezetők vesztegették meg.) A kétségtelenül súlyos spártai korrupció okait másban kell keresnünk. A puritán életforma erőszakolása, a poliszok közötti kereskedelemben teljességgel hasznavehetetlen vaspénz használata, belső viszonylatban pedig a közvetlen árucsere, ill. a helótáktól természetben megszerezhető javak szegényes választéka, komoly erkölcsi próbatételt jelentett a kiváltságos helyzetben levő csoportoknak (az államvezetésben, katonai vállalkozásokban résztvevőknek, és családtagjaiknak), amikor ezek önmagukat más poliszok hasonló helyzetű személyeivel hasonlították össze. Ebbe a próbatételbe sokan belebuktak, éspedig Spárta külső kapcsolatai, katonai sikerei növekedésének arányában egyre többen. Az idegen poliszok, vagy akár a perzsa birodalom által felajánlott javak kísértésének a spártai jellemek sem tudtak mindig ellenállni. Delphoi Apollón-szentélyének papságáról is az hírlett, hogy megfelelő ajándékért, figyelmességért hajlandó kedvező jóslatokat adni, sőt már közölt jóslatokat módosítani is. Kroiszosz lüdiai király igen megsértődött, amikor dús ajándékaiért kétértelmű jóslatokat kapott: Apollónak érvelt másként kellene bánnia jótevőjével! Az Alkmaionidák megvesztegetési pénzeinek hatására javasolta a Püthia valamennyi görög polisznak az athéni türannisz elleni aktív fellépést. A korrupt manipulációkra a jóslatok misztikus jellege, valamint a papság kizárólagos és ellenőrizhetetlen lehetőségei szolgáltattak alkalmat. A demokratikus Athénben a nyilvánosság ellenőrzési lehetősége megnehezítette az állami közpénzek kezelésében a tisztességtelen haszonszerzést, a bíróságok hatalmas létszáma ( fő) pedig az igazságszolgáltatásban nehezítette a machinációt. A korrupció játéktere így a külpolitikai befolyásolás tisztességtelen eszközeinek igénybevétele. Idegen poliszok, idegen hatalmak (leginkább a perzsa birodalom), de egyes magánszemélyek is szívesen s legtöbbször sikerrel folyamodtak athéni államférfiak anyagi megkörnyékezéséhez. Az életrajzok írói külön kiemelik, ha hőseik netalán megvesztegethetetlenek voltak. Ezek közé tartozik az igazságos Ariszteidész, a gazdag és önzetlen Periklész, a szigorú erkölcsű, Kr. e. 4. századi Phókión; viszont annál többet gyanúsították aktív és passzív korrupcióval Themisztoklészt. Volt úgy, hogy a neki, továbbítás céljából átadott megvesztegetési pénz nagyobb részét magának tartotta meg, mondván: megbízását kisebb összeggel is teljesítette, a megtakarítás őt illeti. Az athéni nagyhatalom bukása után, a Kr. e. 4. sz. állandósult válsághangulatában s a viharos külpolitikai irányváltozások közepette már nincs olyan athéni politikus, akit ne gyanúsítanának politikai korrupcióval. II. Philipposz, ill. a perzsa Nagykirály fizetett ügynökeként vádolják Aiszkhinészt és Iszokratészt (a makedón-barátok vezetőit), de Démoszthenészt (a makedón-ellenesek szóvivőjét) is. A politikai élet lezüllésének és a gyanakvás elburjánzásának hírhedt példája a Harpalosz-botrány néven ismertté vált eset. Harpalosz Nagy Sándor babilóni helytartója volt, de az indiai hadjárat idején (Kr. e. 327) a király halálának költött hírére fellázadt, majd a büntetés elől zsoldosaival és az elsikkasztott 5000 talentum (1 talentum = kb. 26 kg ezüst!) kincstári vagyonnal Athénba szökött. Eleinte óvatosságból kizárták a gyanús 2

7 személyt a városból, de az 5000 talentum megtette hatását. Állítólag Athén vezető politikusait, mintegy 12 személyt sikerült megvesztegetnie, csupán Phókión állt ellen. Sikerrel járt viszont Démoszthenésznél, s a demokraták több más vezetőjénél. Nagy Sándor kormányzatának erélyes közbelépésére a lázadót a rabolt pénzzel együtt őrizetbe kellett venni. Ekkorra az 5000 talentumból már csak 700 maradt. Ámde másnapra a 700 talentumnak fele eltűnt, a letartóztatott pedig megszökött. A fölöttébb kínos ügyben végül makedón követelésre az athéni bíróság Démoszthenészt és két politikus-társát tartotta bűnösnek megvesztegetés címén (dórodokia), a további fejleményeknek pedig Nagy Sándor váratlan halála vette elejét. A római modell Róma felemelkedésének görög krónikása, Polübiosz a Kr. e. 2. század derekán a hódító város sikereinek egyik tényezőjét a közéletnek a görög viszonyokkal ellentétes tisztaságában, a közügyeket irányítók gáncstalanságában látta. Csak néhány évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a numidiai Jugurtha király gúnyosan állapítsa meg: Rómában minden eladó; ha akadna vevő, magát a várost is eladnák a nemes szenátorok. A köztársaság utolsó százada kétségtelenül korrupt korszak. A korrupció táptalaja a példátlanul rövid idő alatt létrejött világuralom, a maga ellenőrizhetetlen (ill. csak potenciális bűntársak által ellenőrzött) hatalmi szféráival. Hiszen a provinciák közvéleménye előtt nem is a korrupt helytartó volt a gyűlöletes, hanem az, aki még csak korrumpálható sem volt, korlátlan hatalma tudatában rabolta-zsarolta alattvalóit. A választási megvesztegetéseket a közhit ellenére nem a római polgárok kapták. A nagy pénzek az arisztokrácia körén belül forogtak a roppant befolyással rendelkező nagyurak hathatós támogatásának elnyerésére. Appius Claudius Pulcher és Domitius Ahenobarbus consulok Kr. e. 65-ben, a következő évre szóló választások két jelöltjétől fejenként 4 millió sestertiust (értéke azonos kb. ugyanannyi gramm ezüstével) kaptak támogatásuk biztosítására. A késő ókor A kései antikvitás, a római dominátus kora (Kr. u. 4. sz.) ismét új arculatát mutatja a visszaéléseknek. Itt a lakosság széles rétegeire nehezedő állami terhek (adók, szolgáltatások, közmunka jellegű feladatok) késztették az érintetteket arra, hogy minden eszközzel próbáljanak mentességet biztosító kinevezéseket, kiváltságleveleket szerezni. (Ugyanis a senatorok, a magas egyházi személyek, a császári hivatalok tagjai és a hadsereg tisztjei mentesek voltak a közterhek alól.) A 4. század közepén valóságos roham indult meg ilyen kinevezések eléréséért akár hamisítás árán is. Főként a városi tanácsok felülről és alulról is szorongatott tagjai (akik elsődlegesen feleltek az adók behajtásáért és a közmunkák elvégeztetéséért, ideértve még a közellátást, a beszállásolt katonákról való gondoskodást, a közfürdők fűtését is) tettek meg mindent helyzetük megváltoztatására. Míg hivatalban voltak, az állami felügyeletet azért kellett kenniük, hogy valóságos vagy vélt mulasztásaik fölött szemet hunyjon, de ugyanakkor további anyagi áldozatokkal már igyekeztek megszerezni a senatori címet, valami formális hivatalt, vagy legalább a rokkantság címén járó mentességet. Mindez pénzbe került, a városi tanácsosok érdekében tevékenykedő antiochiai Libaniosz rétor szerint igen sok pénzbe. Szinte évenként jelent meg egy-egy császári dörgedelem a csalárdsággal szerzett hamis immunitásiratok, álságos kinevezések ellen, de éppen a gyakori ismétlés és az egyre súlyosabb szankciók kilátásba helyezése bizonyítja az intézkedések hatástalanságát. A 4. század történetírói és közírói tanúsítják a minden oldalú korrupció gátlástalanságát. A roppant állami nyomás, az ellenőrizetlen és önkényes hatalomgyakorlás lehetőségei, a kiáltó ellentét a rangok-mentességek birtoklóinak és az ezeket nélkülözőknek terhei és jogbiztonsága között: ez idézte elő a hivatalok pénzen való megszerzését, a legkülönbözőbb illegális praktikákat és a korrupció elburjánzását. * Nem annak felmutatása volt a célunk, hogy már a klasszikus ókorban is hiszen ez csaknem evidencia lenne; inkább az, hogy a korrupció, a társadalmi normák és törvények őrzőinek a gondjaikra bízott értékek elleni bűne hányfajta arculatban mutatkozott az idők folyamán. Táptalaja végső soron mindig ugyanaz: a társadalmi célok és lehetőségek eltérése, valamint az elérhető és kívánatos javak, értékek, célok viszonylagos szűkössége. A korrupció mindig az ellenőrizetlen területeken ahol a köz- és magánérdek egybefolyhatott és az érdekek nagyon erőteljes érvényesülésének körülményei között burjánzott el. Mindig ott, ahol az aktív korrumpálóknak roppant érdekei forogtak kockán; ahol a döntéseket meghozó személyek vagy szervek nem egyértelmű jogi normák és erkölcsi kritériumok alapján hozhatták döntéseiket; ahol ennek következtében a nyilvánosság ellenőrzése nem érvényesült teljes mértékben; s ahol a szóban forgó érdekek súlya miatt a korrumpálható személyekre olyan anyagi kísértés nehezedett, amely elnyomta netán meglévő erkölcsi aggályaikat is. 3

8 2. Képek 4

9 1. Vagyon, válság és ínség a köztársasági Rómában MARÓTI Egon Vagyon, válság és ínség a köztársasági Rómában Az ókor nem ismerte a papírpénzt. A pénzérme verése a Kr. e. 7. sz. folyamán alakult ki az Anatóliai-félsziget nyugati részén fekő Lüdiában. A Földközi-tenger mellékének államai általában az ezüstpénzt használták értékmérőként. Aranypénzt csak egyes gazdagabb államokban (pl. Perzsiában) vertek huzamosan, másutt, így Rómában is csak időnként, mellékesen. Nem terjedt el általánosan a rézből készült aprópénz sem. Nem lévén papírpénz, a mai értelemben vett infláció is ismeretlen volt. Annál gyakrabban mutatkozott pénzhiány, ami különösen háborúk idején okozott súlyos következményeket. A mindenkori pénzkészlet az ókorban így szükségképpen függvénye volt az illető állam nemesfém tartalékának. A piac, a hitelélet kiegyensúlyozottsága a nemesfém bázis stabilitását is feltételezte. Athén gazdasági és kulturális felvirágzását, nagyhatalmi helyzetét jelentős mértékben az Attika déli részén levő gazdag laureioni ezüstbányák kiaknázása alapozta meg. Az ókori mediterráneum ércekben leggazdagabb területe az Ibér-félsziget volt. Annak, hogy az ottani arany- és ezüstbányákat Karthágó, majd Róma kiaknázta, Marx megállapítása szerint megközelítőleg olyan hatása volt az ókorban, mint az amerikai bányák felfedezésének a modern Európában. A gazdagság forrásai Hamilkár, az energikus pun hadvezér éppenséggel arra hivatkozva folytatta hódításait a félszigeten, hogy Karthágó csak az ottani ezüstbányák hozamából tudja fizetni Rómának az első pun háborút (Kr. e ) lezáró békeszerződésben kirótt hadikárpótlást. De nem kevésbé volt csábító e terület Róma számára. Hiszen modern számítások szerint a szárazföldi csapatok ellátásának és a hajóhad fenntartásának költségei a háború során a háromszorosára rúgtak annak, amennyit Karthágótól zsákmány és hadisarc formájában nyertek. A háború tehát a győztes fél anyagi helyzetét is megrendítette. Éppen ezért a Karthágóval való második megmérkőzés, a hannibáli háború (Kr. e ) után nagy lendülettel láttak hozzá a Róma kezére került Ibér-félsziget természeti kincseinek kiaknázásához. M. Porcius Cato Kr. e évi hadjárata után több mint másfél tonna ezüstöt, 663 ezer darab vert ezüstpénzt és 5 tonna aranyat szolgáltatott be a római államkincstárba, az aerariumba. A meghódított hispaniai városokra, törzsekre adót is vetettek ki. Ez a hadizsákmány és a fokozatosan növekvő bányajövedelmek döntő mértékben hozzájárultak a római állam pénzügyi egyensúlyának helyreállításához. Polübiosz (kb ) szerint az Új-Karthágó környékén levő ezüstbányákban a század derekán mintegy 40 ezer ember dolgozott. Az ő verejtékük árán évi 1500 talentum ezüst került Rómába. Ez mai súlyban 39 tonna; korabeli római pénzben 9 millió denarius értékű volt. Ezek az adatok a mai olvasó számára alig jelentenének többet puszta számoknál, ha az ezüst súlyban megadott mennyisége nem adna közelebbi támpontot. Az antik pénz vásárlóértékét elvben a benne foglalt nemesfém mennyisége határozta meg, a gyakorlatban azonban a rendelkezésre álló árukészletek, a közbiztonság stb. függvényeként meglehetősen ingadozott. A denarius a köztársaság korában 4,37 g ezüstöt tartalmazott. Az időszakonként vert aranypénz, az aureus tiszta aranytartalma 8,1 8,3 g volt. A gyakorlatban használt, a forrásokban szereplő pénzek egymáshoz viszonyított arányát az alábbi kimutatás szemlélteti: 1 aureus = 25 denarius = 100 sestertius = 400 as. Az állam pénzügyi helyzetére jellemző, hogy 157-ben a Saturnus templomában lévő államkincstárban 50 tonna aranyat, 70 tonna ezüstrudat és másfél millió denarius értékű vert pénzérmét őriztek. Egy évszázaddal később viszont, 49-ben, csak alig valamivel nagyobb ennél az állami tartalékok értéke. Ez azért is feltűnő, mert időközben horribilis értékek jutottak Róma kezére. A pontoszi király elleni harmadik háború (Kr. e ) után Pompeius 120 millió denarius értékű hadizsákmányt szállított az államkincstárba, s hódításai nyomán az aerarium addigi rendszeres évi 50 milliós bevétele 85 millióra emelkedett. A pénz zömét azonban improduktív, mindenekelőtt katonai kiadások emésztették fel. Tartalékot pedig jobbára csak annyit képeztek, amennyit feltétlenül szükségesnek láttak. A hadjáratok haszna 5

10 A hódító hadjáratokban szerzett zsákmány azonban nemcsak a római államot gazdagította, hanem bőven jutott belőle a háborúk résztvevőinek is, mindenekelőtt a légiókat vezető senatoroknak. A sikeres hadvezér a hadizsákmány egy részét szétosztotta katonái között, de egy bizonyos hányadot magának tartott meg. L. Aemilius Paulus, aki Kr. e. 168-ban Püdna mellett döntő győzelmet aratott a makedónok felett, 60 talentumot hagyott örököseire. Scipio Africanus, a második pun háború hőse, lányainak talentum értékű hozományt adott. Livius puritán gesztusként említi, hogy M. Aemilius Lepidus végrendeletében 400 ezer sestertius felső értékben szabta meg a temetésére fordítható összeget. Cn. Pompeius vagyonát halála után 700 millió sestertiusra becsülték. Ezek után nem meglepő, hogy M. Licinius Crassus szerint az tekinthető gazdagnak, aki a saját pénzéből legalább egy légiónyi katonaságot tud élelmezni. A senatori karrier, a különben semmiféle fizetéssel nem járó magasabb tisztségek elnyerése azonban tekintélyes anyagi áldozatot is követelt a pályázóktól. A mégoly tekintélyes rokonság és a befolyásos klikkek támogatása mellett is gondolni kellett a szavazatok megvásárlására, a szavazók rokonszenvének megnyerésére fényes játékok, viadalok rendezésével. Jellemző, hogy az előkelő származású, de elszegényedett L. Cornelius Sulla, a későbbi dictator megbukott, mikor először pályázott a praetorságra, mert korábban, aedilisként nem tudott játékot rendezni. Annál jobban kitett magáért C. Iulius Caesar, aki 320 pár gladiátort léptetett fel ezüst páncélban. Praetori éve végére lett is 72 millió sestertius adóssága. Érthető, hogy hitelezői nem akarták elengedni hispaniai tartományába. Csak akkor nyugodtak meg, amikor a roppant gazdag és okosan számító Crassus kezességet vállalt arra az esetre, ha az adós életét vesztené. Caesar azonban, az Ibér-félszigetről visszatérve könnyűszerrel rendezni tudta tartozásait. Ilyen körülmények között érthető a tapasztalt, s olykor igen szókimondó M. Tullius Cicero fanyar magyarázata arról, miért harácsolnak a hadvezérek és a helytartók a gondjaikra bízott tartományokban: először azért, hogy ki tudják fizetni adósságaikat, azután azért, hogy ha a harácsolásért perbe fogták őket, legyen miből megvesztegetni bíráikat, s végül, hogy gondoskodjanak öreg napjaikról is Ahonnan bejött A birodalom fenntartásának terhei zömmel az elfoglalt, tartománnyá (provinciává) szervezett területekre hárultak, amelyeknek helytartói gyakorlatilag korlátlan urak voltak, hiszen minden döntés, bírósági ügy, beszolgáltatás stb. az ő rendelkezéseik alapján történt. C. Verrest, aki Kr. e között Szicília helytartója volt, megbízatásának lejártakor 40 millió sestertius érték bizonyítható összeharácsolása címén állították bíróság elé. Általános feltűnést keltett, ha egy helytartó kíméletes volt, mint pl. az uticai Cato Ciprus szigetén. Jellemző C. Gracchus önérzetes védekezése 124-ben, Szardínia szigetéről való hazatérésekor: mások azokat az amphorákat, amelyeket borral megtöltve vittek magukkal, ezüsttel telerakva szállították haza. Különösen nyomasztó teher volt a tartományok városai, lakossága számára az adózás, illetőleg az adószedés sajátos római szisztémája. A római állam ugyanis magánvállalkozókra bízta az adók beszedését. Ezek a vállalkozók a lovagrendű polgárok soraiból kerültek ki, akik a katonai, közéleti szereplés helyett inkább a jól jövedelmező pénzügyekkel foglalkoztak. A vállalkozók megállapodás alapján előleget adtak, s az esedékes összeget évenként térítették. Ezeket az adóbérleti szerződéseket a publicanusok azzal a meggondolással kötötték, hogy majd az adók hivatalos összegénél jóval többet hajtanak be, s így biztosítják busás nyereségüket. A tartományok városai azonban nemegyszer fizetésképtelenek voltak. Ilyenkor nem volt más választásuk, mint hogy kölcsönt vegyenek fel. Kölcsönt azonban leginkább ugyanezektől a vállalkozóktól kaphattak, természetesen magas kamatra. A kamatláb a helynek és a körülményeknek megfelelően ingadozott. Rómában a felső határ évi 8% volt. A tartományokban az évi 12%-os kamat volt a szokásos, válságos körülmények között azonban 48%-ra, sőt magasabbra is fölmehetett. A tartományi városok elnyomorodására jellemző a peloponnészoszi Gütheion esete. A város Kr. e. 72-ben 18 ezer sestertius kölcsönt szánalmas összeget vett fel magánszemélyektől 48%-os kamatra, de még a kamatokat sem tudták fizetni; s amikor a hitelezők ezt leszállították 24%-ra, hálájukat hivatalos, kőbe vésett feliraton örökítették meg. Ám nemcsak lovagrendi vállalkozók foglalkoztak uzsoraügyletekkel, hanem kijátszva a rájuk vonatkozó tiltó rendelkezéseket előkelő senatorok is. Nem vetette meg az ilyen hasznot olyan római nagyúr sem, mint Pompeius, akinek az adósai között királyok is voltak. S a zsarnokölő Brutus, aki a későbbi korok irodalmi hagyományában a nemeslelkű római megtestesítőjévé vált, korának egyik legkíméletlenebb uzsorása volt. Egyebek között a Ciprus szigeti Szalamisz városának is 48%-ra adott kölcsönt, s mikor adósai nem tudtak fizetni, pribékjeivel lefogatta s bezáratta a városi tanács tagjait, akik közül öt éhenhalt 6

11 Ilyen körülmények között elképzelhető, hogy milyen elkeseredés és gyűlölet élt a meghódított területek lakosságában elnyomóik, az adószedők, uzsorások iránt. Az elfojtott indulatok olykor egészen végletes formában törtek ki. A Róma és Mithridatész közötti első háború idején (Kr. e ) például a pontoszi uralkodó az elfoglalt Epheszoszból üzenetet küldött a kisázsiai városokba, hogy az ott tartózkodó rómaiakat és itáliaiakat egy meghatározott napon mészárolják le. A felszólításnak az érintett városok kévés kivétellel engedelmeskedtek. A legyilkoltak száma a korabeli források alapján legalább 60 ezer főre tehető. és ahova elfolyt a pénz Cicero Kr. e. 62-ben három és fél millió sestertiusért vásárolt a Palatinuson egy villát Crassustól s ez viszonylag olcsó volt. Az igazán gazdagok palotái ennek többszörösét érték. Az nem meglepő, hogy Róma városában, a birodalom központjában minden drágább volt, mint Itália kisebb városaiban s a tartományokban. Iuvenalis, a Kr. u. 1. sz. csípős nyelvű szatíraköltője szerint a campaniai Sorában egy szép házat kapni annyiért, ami egy sötét római lakás évi bére. Ha valaki kibérelt Rómában egy luxusvillát, évente tízezreket fizethetett érte. Egy bérkaszárnya lakószobájának havi bére 12 sestertius volt. Ha számításba vesszük, hogy egy napszámos napi keresete ugyanekkor 4 sestertius, akkor nem lepődünk meg azon, hogy sokan még ezt sem tudták kifizetni. A kisemberek lakbére a hatalmasok zsebébe vándorolt. Cicerótól tudjuk, hogy feleségének római bérházai évente ezer sestertiust jövedelmeztek. A nyerészkedés különféle formáival találkozunk e téren. A már többször említett Crassus hatalmas vagyonát részben abból szerezte, hogy a Rómában gyakori tűzesetek alkalmából potom pénzen megvásárolta tulajdonosaiktól az égő házakat. S ha megkötötték az alkut, munkához látott magántűzoltósága, hogy minél többet megmentsen a mielőbbi hasznosítás számára. Jelentkeztek a közvetítők is. A Digesta című jogi gyűjtemény példaként említi, hogy ha valaki 30 ezerért bérel a tulajdonostól egy háztömböt, az úgy adja ki a lakásokat, hogy 40 ezret kap értük. Igen szélsőséges adatokat mutatnak a háztartási költségek. M. Pomponius Atticusnak, Cicero barátjának a takarékossága közmondásossá vált, mert római háztartására havonta csak 3 ezer sestertiust költött. Maga Cicero Kr. e. 44-ben folyó kiadásaira 40 ezret számított. A leggazdagabbak azonban olykor egy-egy baráti lakomára is eltékozoltak majdnem ennyit. Ránkmaradt feliratok tanúsága szerint egy vidéki napszámos háromtagú családjának heti költségvetése kb sestertiust tett ki. Ebből kenyér, olaj, sajt, hagyma, bor, gyümölcs került az asztalra, hús nem mindennap. Egy napszámos bére Cato korában 2 3, Cicero korában 4 sestertius volt. Mire volt ez elég? Az ókori ember fő tápláléka gabonafélékből készült ételekből állt. A Kr. e sz. folyamán 1 modius (8,733 l) búza ára általában 3 sestertius volt, de ez az ár természetesen erősen ingadozott. A spekuláció olykor a háromszorosára is felverte az árakat. Viszont 203-ban pl. a hannibáli háború vége felé a felszabaduló tengeri szállítás révén olyan nagy mennyiségű búza érkezett Rómába, hogy az árak 1 sestertiusra estek. Kr. e. 123-ban C. Gracchus havi 5 modiust osztott ki a rászorulóknak kb. 1,75 sestertius áron. Fontos élelmi cikk volt az olivaolaj. Cato a Kr. e. 2. század elején egy amphoráért (26 liter) 39 sestertiust számított, ez literenként másfél sestertiust jelent. Két évszázaddal később Rómában 1 liter jó minőségű étolajért már 8,12 sestertiust is elkértek. Görög földön és Itáliában meglehetősen kevés volt a jó ivóvíz, a szőlők viszont jól teremtek: az antik ember ennek megfelelően viszonylag sok bort fogyasztott. A Kr. e. 2. század végén a legjobb minőségű falernumi literje 3,8 sestertiusba került. Kr. e. 89-ben a kitűnő görög borok árát a fényűzés korlátozása címén hivatalosan a falernuminak a négyszeresére emelték. Tekintve, hogy a legnagyobb itáliai földbirtokosok és bortermelők a senatorok voltak, az intézkedés valódi indítéka nyilvánvaló. Hasonló célzattal tiltotta a senatus hosszú időn át a szőlőtelepítést Galliában. Az átlagos minőségű asztali bor ára alacsony volt. Pompei hirdetmények szerint a helyi csapszékek literenként 1 sestertiusért még a Kr. u. 1. sz. harmadik negyedében is jó bort mértek. A ruhaneműek ára roppant széles skálán mozgott. Pompeiben egy közönséges gyapjú tunicát 15 sestertiusért hirdettek, de egy különlegesen finom anyagból, luxus kivitelben készült darabért a húszszorosát is el kérték. Egy sertés ára , egy marháé 800 sestertius körül mozgott. Columella a Kr. u. 1. században 1 iugerum (0,25 ha) szántóföld árát 1000 sestertiusban adja meg talán valamivel a reálisnál alacsonyabban. 7

12 A távoli vidékekről szállított fűszerfélék akkoriban sem voltak olcsók. 1 font (kb. 30 dkg) feketebors ára 16,1 font gyömbéré 24 sestertius volt. A fahéj fontja sestertius között ingadozott. Az ilyesmit persze az átlagember nem tudta megfizetni. * A fent megrajzolt kép talán sötétebb a köztudatban levőnél, de lehetőséget ad arra, hogy lemérjük, mennyit haladt azóta a világ, miben nem változott lényegesen 2. Képek 8

13 1....annak sebét is a respublica érzi meg... Erdély gazdasága a 16. században BUZA János annak sebét is a respublica érzi meg Báthori István január 14-én, a medgyesi országgyűlésen jelentette be Erdély rendjeinek, hogy lengyel királlyá választották. Két hónappal később távozott Lengyelországba, s többé már nem tért vissza Erdélybe, noha 1586-ban bekövetkezett haláláig az Erdély fejedelme címet is viselte. Krakkóban erdélyi kancelláriát hívott életre, Erdélyben pedig bátyja, Báthori Kristóf töltötte be néhány évig a vajda méltóságát, majd halála után kiskorú gyermeke mellett között régenstanács kormányozta Erdélyt. A tanács tagjai Kendy Sándor, Kovacsóczi Farkas és Sombor; László Báthori István megbízható híve; voltak, és hivatali tisztükből adódóan élénk levelezésben álltak urukkal, a lengyel királlyal. Leveleikből kitűnik, hogy Erdély igazgatása nem volt könnyű mesterség. Nemcsak azért, mert az erdélyi rendek a hármas testület helyett szívesebben láttak volna kormányzót Báthori István megbízottjaként, hanem azért is, mert a fiatal fejedelemség súlyos pénzügyi nehézségekkel küszködött. Korabeli becslés szerint mintegy ezer forint között ingadozott a kincstár évi bevétele, amelyből évente aranyforintot kellett a töröknek adóba küldeni. Az adó mellett tekintélyes összegű ajándékokról kellett gondoskodniuk miként a fejedelemség főtisztviselői írták:,, az szekér kenve jár jobban, nehogy,, valami nagyobb búsulás és gond szakadjon az országra. A súlyos török adón kívül pénzügyi nehézségeket okozott az is, hogy Erdélynek ebben az időben nem volt kialakult pénzrendszere. Magyar mintára verték az aranypénzeket, a dénár méretű egynegyed dukátoktól egészen az úgynevezett tízes aranyakig, ezek azonban a köznapi mondhatnók kiskereskedelmi pénzforgalom igényeinek kielégítésére nem voltak alkalmasak. Helyi váltópénz hiányában magyar dénárok és lengyel garasok áramlottak Erdélybe, a jó, vagy öreg pénznek nevezett tallérok és aranyak pedig a külkereskedelem révén részben kikerültek a fejedelemségből. A finomított arany veretlen formában is vándorolt külföldre. Az évi gyulafehérvári országgyűlés végzései szerint az aranyat finummá csinálják, idegen országba kiküldik az kamarának nyilván való fogyatkozására. E jelenségek nemcsak Erdélyre voltak jellemzők, hanem felbukkantak mindenütt a korabeli Európában, ahol nemesfémeket bányásztak. Az országgyűlések többnyire megtiltották a jó pénzek kivitelét, illetve igyekeztek korlátozni a luxuscikkek behozatalát. Erdély rendjei szintén így tettek akkor, amikor Tordán (1585) kimondották, hogy,, senki kereskedő ember se vert aranyat, se poraranyat más országba ki ne vigyen, továbbá ne hozzanak be velencei árukat, hogy azféle heába való aprólékkal az ország kincse ki ne hordassék. A hármas tanács tagjai nemcsak az országgyűlések végzéseiről, hanem a pénzügyi gondokról is tájékoztatták Báthori Istvánt. A meglepően gyors királyi válasz arról tanúskodik, hogy Báthori a megfelelő gyógymódot is világosan látta: Írja kegyelmetek az öreg pénzek kegyelmetek közön való szükségét, de higyje meg kegyelmetek; hogy mindenütt úgy vagyon az, valahol hon vert aprópénzzel nem élnek. Mert ez idegei aprópénz helyett szükség kijönni az öreg pénznek. Nem véljük, hogy senki innét kegyelmetekhez aranyat vigyen, hanem olyant, amilyent ott nem vernek. Ide pedig onnét aranyat s tallért hoznak. Immár annyira elbővesült kegyelmetek felé az garas; ugyan nem menekedhetik afféle pénztől kegyelmetek. Jó volna azért, hogy kezdetne hozzá kegyelmetek is a garas veréséhez. A jó tanácson kívül segítségét is felajánlotta: kész volt mesterembereket küldeni Erdélybe, akik a lengyel váltópénzeknek megfelelő fizetési eszközöket állítottak volna elő. Báthori István idézett javaslata egyike volt azoknak a gazdaságpolitikai tanácsoknak, amelyekkel az erdélyi tisztségviselőket eredményesebb munkára buzdította. Mivel a jövedelmek gyarapításának szokott módja az adók emelése volt, óva intette híveit a túlzott adóztatástól: Nem tetszik novitasnak [újításnak] az szegénységfizetése, kit ha sok szükség miatt való adóval naponként nyomorítunk, higyje kegyelmetek, hogy annak sebét is a respublica érzi meg. A fejedelemség bevételeiben meghatározó szerepet játszó egyenes adók mellett a fogyasztási adók bevezetését javasolta. Konkrét példáiból kitűnik, hogy nem a gabonát termesztő parasztot, nem a serénykedő szőlőművelőt és az állattenyésztőt kell újabb adókkal terhelni, hanem a pékekre, a borkereskedőkre és a mészárosokra vessenek ki néhány garast, amely szerény összeg ugyan, de a jó renddel való contributiókból azaz a mértékletes fogyasztási adókból jöhetne valami haszon a tárházba. Felmerülhet a kérdés, hogy Báthori István saját korának merkantilista tanai alapján, vagy pusztán lengyelországi tapasztalatai nyomán fogalmazta meg tanácsait? Az előbbi sem volna éppen lehetetlen, noha nem tudjuk 9

14 bizonyítani, hogy eljutottak-e hozzá kortársai, a kiváló francia Jean Bodin és az angol Thomas Gresham nézetei. Lengyelországban azonban ismertek voltak a nagy csillagász, Kopernikusz pénzelméleti tanai, aki már 1522-ben javasolta az egységes pénzrendszer bevezetését. Bármilyenek is voltak az elméleti előzmények, tény, hogy Báthori István lengyelországi uralkodásának idején rendeződtek a királyság pénzügyei. A lublini országgyűlés 1569-ben tehát még Báthori megválasztása előtt szorgalmazta a lengyel litván pénzügyi uniót, a gyakorlatba azonban csak Báthori alatt sikerült ezt átültetni. A lengyel gazdaság- és pénztörténészek többek között azért is értékelik kedvezően Báthori gazdaságpolitikáját, mert az általa módosított lengyelországi pénzrendszer hosszú ideig életképesnek bizonyult. Nem a pénzverdék számának növelésére, hanem a meglévők jobb kihasználására törekedett. Diplomáciai és katonai lépések kombinált alkalmazásával elérte, hogy az uralmát kezdetben elismerni vonakodó Gdansk mellett, az ugyancsak jelentős Riga is lengyel mintára verte váltópénzeit. Báthori István lengyel dukátjai megközelítették a körmöci aranyak finomságát, s ezek mellett még fél és egész tallérokat is vertek. A mindennapok pénzszükségletének kielégítésére egyszerű garasok, továbbá shillingek és dénárok kerültek forgalomba. Az állami bevételek gyarapítására lengyelországi tapasztalatai alapján adott tanácsot. Lengyel királyságának kezdetén a királyi kincstár bevételei lengyel forintot, uralkodásának vége felé viszont már forintot tettek ki. A királyi birtokok jövedelme alig 6%-kal nőtt, viszont a Krakkó környéki sóbányákból származó haszon több mint kétszeresére, a belső vámok jövedelme pedig csaknem 30 százalékkal emelkedett. Trónra lépésekor nem számíthatott a tengeri vámok és a pénzverés jövedelmére, a későbbiekben azonban az előbbiből , az utóbbiból pedig 4000 forint haszonra tett szert; ezek alkották kincstári bevételeinek 17 százalékát. Hadjáratainak költségeit részben a lengyel rendek által vonakodva megszavazott adókból, részben pedig a borra és a sörre kirótt fogyasztási adóból teremtette elő. Lengyelországi uralkodása alatt megvalósította azt, amit az erdélyi hármas tanácsnak ajánlott:,, az tárházról és pénzről kiváltképpen való gondviselésnek kell lenni, a gazdasági ügyeket intéző hivatalok élére pedig,, jámbor és eszes szolgákat állítsanak. Jan Rutkowski lengyel gazdaságtörténész hangsúlyozta, hogy István király eredményes gazdaságpolitikája részben a jól szervezett pénzügyigazgatásnak és az uralkodó személyes felügyeletének volt köszönhető. Elődjével szemben nem szorult kölcsönökre, s rövid uralkodása ellenére rendezett államháztartást hagyott maga után. Más kérdés az, hogy javaslataiból mennyit lehetett átültetni az erdélyi gyakorlatba. A fejedelemséget sem méretei, sem áruforgalmának volumene révén nem hasonlíthatjuk a korabeli lengyel királysághoz. Erdély gazdag volt ásványi kincsekben, de a hármas tanács tagjai úgy vélték: a termésarany legfeljebb arra lesz elegendő, hogy a török adó megküldéséhez szükséges pénzt ki verjék belőle. A fejedelmi birtokok jövedelmét pedig felemésztették a várak karbantartásának költségei. A pénzverés terén viszont megszívlelhették volna a lengyel király javaslatait. Tény azonban, hogy rendszeresen csak a 16. század végétől vertek Erdélyben váltópénzt, a 17. század elején pedig kétségtelenül lengyel mintára készültek a dutkák. Báthori Gábor ( ) pénzrendszere a magyarországi mellett már a lengyelországi pénzverés hatását is tükrözi, ennek ellenére úgy tűnik, hogy Báthori István kora legjobb színvonalán álló gazdaságpolitikai nézetei csak Bethlen Gábor idején öltöttek testet Erdélyben. Báthori István kiemelkedő uralkodó, nemcsak sikeres hadvezér, hanem humanista műveltségű, széles látókörű, gazdaságpolitikai kérdésekben is tájékozott államférfi volt. Az erdélyi hármas tanácshoz intézett éppen négyszáz esztendős levele bizonyítja, hogy uralkodói erkölcsisége, magas fokú felelősségtudata is kortársai fölé emelte: Az ország penig valaminémű condicióban, de ugyan megmarad. Az kik élünk, és Isten gondviselést bízott ránk, nem csak magonknak, sem csak az mi időnkbelieknek kellene élnünk, hanem utánunk valóknak is. Imitálnók az jó agricolát, ki oly fát is olt, melynek gyümölcsét nem reményli. 2. Képek 10

15 11

16 1. Gründolás 1869-ben KÖVÉR György Gründolás 1869-ben Nekem nincs semmim, neked sincs semmid, neki sincs semmije Vagyis annyink van, éppen annyink, hogy nagy gyárat alapíthassunk. Mit veszthetünk? Keresni meg mindig kereshetünk Bizonyára sokan emlékeznek még Andrzej Wajda Az ígéret földje c. filmjéből az eredeti, a Reymont-regény fenti mondataira. Talán épp szélsőséges mivolta miatt kitűnően illusztrálja, hogy a tőketársuláshoz nem egyszerűen pénzre, hanem tág értelemben vett hitelre van szükség. Széchenyi megfogalmazásában: ;,Mennél nagyobb bizodalmat s bátorságot nyújthat valaki az ő kezei közt lévő vagyonukról, annál több Hitele Credituma van. Ugyanígy igaz ez, ha egy vállalat alapítása (gründolása) részvénytársasági formában történik, amelynél a tagok szavatossága csak a részvényen kifejezett összegig terjed. Az közötti időszakot Közép-Európában az alapítási láz időszakának szokás nevezni. Különösen a hitelintézetek szaporodása öltött fantasztikus méreteket: a jelzett időben csak Bécsben 63 bank létesült, Pest- Budán pedig 22, jóllehet a takarékpénztárakat és hitelszövetkezeteket nem is vettük figyelembe. A bankalapítás nem igényelt különösebb előkészületeket, sőt építkezést sem, az üzletet meg lehetett kezdeni, ha kibéreltek néhány szobát és beszereztek egy tűzbiztos páncélszekrényt. Szinte mindennapos volt tehát, ahogy gróf Károlyi Ede országgyűlési képviselő 1868 novemberében a Nagyméltóságú Földmívelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi (FIK) Miniszterhez fordult: alólírott, belföldi nagytekintélyű bankházakkal és tőkepénzesekkel, valamint a bécsi és párisi piacon első rangot elfoglaló bankintézetekkel egyetemben Pesten»Franco-magyar banka elnevezés alatt részvény-társaságot szándékozik felállítani, s az alapszabály-tervezet jóváhagyását kérte. Valószínűleg akkoriban sem volt könnyebb kinyomozni, vajon kik álltak a gründolás hátterében? Az egyik beadványon például említik a Deutsch Ignácz és fia * céget az alapítók között, s az első kormányzótanácsban szerepel is Deutsch Bernát, az 1856 óta Pesten bejegyzett, aradi eredetű gabonakereskedő cég főnökének fia. Az alelnöki székbe kerülő Strasser Alajos mögött nyilván a Győrből Pestre származott, s szintén 1856 óta regisztrált Strasser és König terménykereskedő cég állt, amely egy későbbi, 1872-es részvénylista szerint az akkor mintegy deponált részvényből egymaga több mint 1100-at helyezett letétbe. A kormányzótanácsban találjuk Kohen Ignácot, aki épp akkoriban alakítja át 1857 óta protokollált terménykereskedő cégét magánbankházzá, és aligha véletlenül a Franco-magyar Bank vezérigazgatója lesz. Az elnöki szék természetesen gróf Károlyi Edének jutott, s ez korántsem puszta arisztokratikus dekoráció, hanem mintegy tudomásul vétele annak, hogy agrárországban az ingatlan nagyobb bizodalmat nyújthat. A főváros zsidó terménykereskedői és a terményeket előállító nagybirtok a konjunktúra idején még teljes egyetértésben tüsténkedtek a világra segítendő intézmény körül. A beadványban említett bécsi és párizsi háttér a belföldinél jóval homályosabb. A Franco-magyar Bankot ugyanis (egy sor monarchiabeli intézettel párhuzamosan) a bécsi Franco-osztrák Bank alapította, amely azonban csak 1869 februárjában kezdte meg működését. Mindkét bank kormányzótanácsában ott találjuk főszereplőként báró Erlanger Victort, akinek valóban voltak Monarchián kívüli tőkekapcsolatai. Az Erlanger család egyike volt a 19. század jellegzetes kozmopolita bankárdinasztiáinak. Az apa, Raphael Erlanger 1816-ban tűnt föl Frankfurtban. Először a Rothschildok ottani üzletében gyakornokoskodott, majd nyilván a szerencsésen kiépített üzleti kapcsolatokat is felhasználva Erlanger & fiai címen saját bankházat nyitott, s az ötvenes években egy sor német bankintézetet alapított. Négy fia közül Ludwig ( ) a frankfurti házat vezette tovább, Frédéric-Emile ( ) először 1859-ben Párizsba ment, ahol a Crédit Mobilier-vel (a Pereire testvérek Rothschildokkal konkurált modern hitelbankjával) épített ki szoros kapcsolatokat, majd 1870-től véglegesen Londonban letelepedve nyitott kereskedőbankot, E. Erlanger & Co. címen. A legfiatalabb, Victor ( ) pedig a bécsi ágat teremtette meg. A nemzetközi hálózat kiépülése tehát az 1860-as évekre tehető. Akkor kapcsolódtak be nagyobb arányban az értékpapír-kibocsátási üzletbe: 1863-ban például Tunisz államadóssága körül bábáskodtak, s egy balsikerű emisszióban (kibocsátásban) is részt vettek, az amerikai polgárháború déli államainak nyújtott ún. konföderációs kölcsönakcióban. A bécsi és párizsi első rangú bankintézetre való hivatkozást tehát ügyes blöffnek kell tekintenünk. A háttérben álló kül- és belföldi tőkepénzesek inkább egy feltörekvő, újgazdagodó gárda újító szellemű képviselői. Egy bank megindításához kellő helyismerettel rendelkező szakértő tisztviselőre is szükség van. Az áruosztály élére a 34 éves Jacob Herzl zimonyi születésű kereskedő került (az ottani rabbi unokája, a modern politikai 12

17 cionizmus megteremtőjének, Teodornak az apja), aki különösen a faüzletben volt jártas. A bank első főpénztárosa pedig a 29 éves Ludwig Kainrath lett, egy bécsi katolikus vasöntő fia, aki a hatvanas években, mint az Osztrák Nemzeti Bank tisztviselője tűnt föl Pesten. Az alapszabályok szerint a tervezett bank célja a Franciaország és Magyarhon közti pénzügyi, kereskedelmi és vállalati viszonyokat, valamint Magyarhon hasonnemű belső viszonyait mindenképp könnyíteni és előmozdítani. Az engedélyező kormányzatot ez azonban vajmi kevéssé érdekelte, figyelmét kizárólag arra irányította, hogy a tervezet megfelel-e a törvényes előírásoknak. A törvényt pedig az abszolutizmus kori rendeletek hatályon kívül helyezése miatt 1840-es, jócskán elavult cikkelyek jelentették. A FIK élén álló, örmény származású Gorove István természetesen kikérte az igazságügyi és a pénzügyi tárcát vezető kollégái véleményét. Az igazságügy-minisztériumnak mindössze néhány apróbb jogi kifogása volt. Így például az 1840:XVIII. tc.-től eltérésnek tartotta, hogy a tervezet csak 5 részvény után akar egy szavazatra jogot adni a közgyűlésen, ami nyilvánvalóan a kisrészvényesek érdekei ellen irányult. A pénzügyminisztérium átiratában (Budáról) ahhoz sem járult hozzá, hogy a már amúgy is igen széles üzletkört a biztosítási és jelzálogüzlettel parttalanítsák. Közben persze Wass Samu gróf (a folyamodók egyike, aki azután nem került be a kormányzótanácsba) szóban ígéretet tett, hogy a szabálytervezetet az észrevételeknek megfelelően átdolgozzák, így azt január 10-én Gorove a Legkegyelmesebb úrhoz terjesztette fel jóváhagyásért a király személye körüli minisztériumon keresztül. Az engedély január 22-i keltezéssel meg is érkezett Bécsből. A kérelem tehát két hónap alatt bejárta a kettős monarchia összes bürokratikus útvesztőjét. A bank azonban csak akkor kezdhette meg működését, ha az alaptőke 30%-át befizették (ez a szokás az abszolutizmus osztrák szigorúságából maradt fenn). Így aztán a tervezett 32 millió ezüstforint alaptőkéből csak 8 milliót kívántak aláírásra bocsátani ( db 200 forintos ill. 500 frankos részvény útján), amiből azonban egyelőre csak forintot kellett ténylegesen befizetni. A csillagászati összegű külföldi tőkebeáramlás helyett még az indulótőke megszerzése is a bécsi és pesti tőzsdén történt február közepén dobták a Franco részvényeket piacra anélkül, hogy hivatalosan jegyezték volna árkeletét valamelyik tőzsdén. Nem is jegyezhették, hisz az alakuló közgyűlésre csak február 21-én került sor, s ott véglegesítették az alapszabályokat és választották meg a kormányzótanácsot. Addigra azonban a részvények nem hivatalos forgalomban már frt szilárd felpénzen keltek. Vagyis ha az alapító szindikátus tagjai egy részvényt névértékben (60 forint tényleges befizetés) vettek át, már 80 forintért adhatták el, ami 33%os tiszta nyereséget hozott számukra. A spekuláció forrása volt az ezüstértékben kitűzött alaptőke is, mivel az ezüstforintnak jelentékeny felára volt az osztrák értékű papírforinthoz képest, így a 60 forintnyi befizetés ezüstben árfolyam szerint 75 forint 75 krajcárt ért papírértékben, s a bank első mérlegében így is került könyvelésre. Olyan gyors és olyan hatalmas nyereségre volt kilátás, ami már nemcsak a börziánerek fantáziáját hozta lázba, hanem a kisemberekét is. Pesti magánbankházak sorra kaptak megbízásokat különféle értékpapírok beszerzésére és eladására, s a spekuláció éllovasa a Franco-magyar Bank volt. Még a legkomolyabb embereket is magával ragadta az árfolyam mozgása, s a börzéző felcser páciensei sohasem lehettek bizonyosak abban, hogy vajon a pulzus, vagy a kurzus emelkedésén jár-e a doktor esze. Nyilvánvaló, hogy a részvények többsége így kelt el nyilvános aláírásról nincs is tudomásunk, s az alakuló közgyűlés körül is sűrű homály lebegett. Az egyik közgazdasági lap óvott is attól, hogy nálunk is meghonosulna a francia nevű créditek humbugja, mely Bécsben is már itt-ott befészkelte magát. Az alapítók a papíroknak csak töredékét tartották meg maguknak (a Franco-osztrák Bank esetében például a részvények negyedrészét) s így a bank 1869 áprilisában megkezdhette működését a Feldunasor gróf Nákó-féle házának első emeletén. (A mai Gresham-palota helyén.) A bank hatalmas üzleti forgalmat bonyolított le, vállalatok sorát alapította, miközben tőzsdei műtéteket eszközölt saját, valamint idegen rovásra, magyarán rendseresen spekulált saját részvényeivel is. Érdeklődése részben a közlekedés felé fordult, létrehozta a Magyar-Lloyd gőzhajózási társaságot, építette a MÁV Károlyváros-Fiume közötti pályaszakaszát. Pénzügyi kapcsolatot épített ki a Balkánnal, bankot alapított Eszéken és Belgrádban, de igényt formált a magyar állam bankárjának pozíciójára is (nyereménykölcsön, 30 milliós kölcsön), végül egyike volt az Andrássy út építésére vállalkozó pesti építőtársaság gründolóinak. A válságos 1873-as évet azonban két és fél millió forintos veszteséggel zárta, hogy aztán sohase tudjon többé talpra állni. Felszámolásának körülményei éppoly homályosak maradtak 1876 nyara után, mint ahogy alapításának részleteit is csak mozaikszerű forrásokból próbálja összeállítani a történetírás. * Vö. Koncz E. Katalin: A Hatvany-Deutsch család. História, szám

18 2. Képek 14

19 15

20 16