História Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Átírás

1 História

2 História Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

3 Tartalom Háborús bûnök és a történettudomány Képek A nürnbergi perek anatómiája Képek Hadüzenetek nélkül a második világháborúban Tizenkét per Nürnbergben Képek A búvárhajó-háború Légi háború Képek Zsidó Holocaust számháború Képek Az USA és Kelet-Európa a II. világháború alatt A háborús bûnösség fogalmáról Képek Világháború és a népek deportálása A távol-keleti perek Képek A magyar külpolitika a hadba lépés elõtt Képek Bárdossy László a népbíróság elõtt Képek Horthy Miklós világháborús szerepérõl Címzett az SS, Szovjet helyzetjelentés, Képek iii

4

5 1. Háborús bûnök és a történettudomány GLATZ Ferenc Háborús bűnök és a történettudomány A II. világháború 1989 novemberében fejeződött be. Katonailag 1945-ben, politikailag a berlini fal lebontásakor. Történeti összefoglalóinkban ajánlatos a korszakbeosztásokat felülvizsgálni, újragondolni. Mint sorba állított dominók között az első figura megdőlése, úgy indította el a német egység helyreállítása a szovjet típusú politikai rendszerek összeomlását. Majd összeroppant maga a Szovjetunió is. A világ minden részén újrafogalmazzák az 1939 utáni történelemről írott könyveket. Az elmúlt 50 évről kialakított értékítéletek aktuális indíttatásúak voltak. Magukban hordták a nemzetiszocialista Németország vagy általában a fasizmus elleni napi politikai harcok nyomait. Sőt! Nem kevés esetben ezek az értékelések a háborús küzdelem időszakában születtek. Vagy a politikai utóvédharcokban. De magukon hordják a történeti értékítéletek a háború utáni kétpólusú világrendszer ismertetőjegyeit. A két nagy korábban elképzelhetetlen kiemelkedése a világháború következménye. Szembekerülésük után megindult közöttük a harc nemcsak a katonai és gazdasági piacokért, az ideológiai hegemóniáért, hanem a történelemért' is. Mindenekelőtt az utóbbi 50 esztendő történelméért. A két fél szinte minden döntő politikai, társadalmi sőt hadi eseményről kialakította a maga sarktételeit. Lehetőleg egymásnak ellentmondó értékeléseket. Tudományos munkák, nagy jegyzetapparátussal, mérhetetlen költségvetési támogatásokkal kötődtek észrevétlenül is a napi politikához. Mint ahogy a történettudomány politikaellenes függetlenségi harcának is elsősorban az utóbbi ötven esztendő volt a témája, téma-terepe A II. világháború eredményeként létrejött rendszer a két világhatalom ellenőrizte rendszer összeomlott után a volt Szovjetunió területén és a megszállási zónában élő államok sebesen változtattak politikai rendszereiken. De gyorsan váltott az USA és az ún. harmadik világ is stratégiai céljaiban A történettudomány is megkezdte az 1939 utáni korszak felülvizsgálatát. Sőt, az emberiség egész modern kori fejlődésének a 20. századi konfliktusokhoz vezető út felülvizsgálatát. Nem feltétlenül átértékelését, hanem felülvizsgálatát. A felülvizsgálat szükséges, egészséges. Torz akkor, ha szélsőségek uralják el. Torz, ha minden körülmények között ragaszkodunk eddigi ítéleteinkhez, vagy eluralja gondolkodásunkat a lelkesedés: mindenáron újat s lehetőleg az eddigiekkel ellenkezőt mondani. Szűk szakmai berkekben, tudós konferenciákon a történettudomány már az elmúlt évtizedben megindította a csendes felülvizsgálatot. Számtalanszor hangzottak el kérdések, feszegetve a közgondolkodás előtt akkor még tabutémákat, állításokat. Helyes volt-e a németeket fél évszázadig a kollektív felelősség terhével sújtani filmben, regényben, viccekben, sőt tudományos monográfiákban? Helyes volt-e a politikai döntések miatt elvenni politikai vezetők életét, legyen szó akár 1941-ről vagy 1956-ról, ugyanakkor felelősségre vonás elől futni hagyni, meg sem nevezni olyan tömeggyilkosokat, akiknek maguk elhatározásából tapadt tucatnyi ember vére a kezéhez 1944-ben. Egyáltalán: szabad-e mai szempontok vagy mai törvények alapján a tudománynak megítélni, netán a bíróságnak utólag elítélni vagy felmenteni félszázaddal korábbi szereplőket. Egyáltalán: nem kell-e szétválasztani a történettudománynak és a bíróságnak a múltra vonatkozó értékeléseit? De, ha ez megtörténik, mi a gyakorlati haszna a történettudománynak? Nem lenne igaz a tétel, miszerint a történettudomány feladata a társadalmat figyelmeztetni: ne akarják az utódok mai szempontjait érvényesíteni a nagyapák megítélésében. A szűk szakmai körök kérdésállításait 1993-ban az Egyesült Államokban megjelent T. Taylor könyve most a széles közönség előtt fogalmazta meg. Függetlenül a történettudománytól. A volt nürnbergi főügyész memoárját a New York-i Review of Books című folyóiratban ismertette és egészítette ki részletesen Deák István professzor. Kétségtelen: nem véletlen, hogy éppen most, 1993-ban kérdőjelezik meg az amerikai nyilvánosság előtt: helyes volt-e a nürnbergi pert úgy lefolytatni, ahogy azt tették? Helyénvaló volt-e mindegyik halálos ítélet? Vajon nem követtek-e el a szövetségesek is ugyanolyan bűnöket a háború során, amelyek miatt a németeket büntették, elítélték? Vajon megadták-e a lehetőséget a vádlottaknak: védelmükhöz ugyanúgy rendelkezzenek eszközökkel (információkkal, segédekkel), mint a vádlók rendelkeztek? És így tovább. A világháború úgy tűnik befejeződött A volt szovjet zóna országaiban is megindult a felülvizsgálat. Sajnos, a politikai pártharcok részeként, primitív szavazatnyerészkedésnek van kitéve több generáció sorsa, történelme. (Mint ahogy primitív hamisításoknak volt 1

6 kitéve ellenkező előjellel a diktatúra korszakában.) A II. világháború, s minden, mi hozzá kötődik, a figyelem központjába került. Alternatívák 1941, 1956, 1989 A történettudomány az alternatívák kutatásának tudománya. Feltárni: milyen lehetőségeket kínált egyéneknek, közösségeknek az adott korszak. S melyik alternatíva milyen kockázattal volt megvalósítható. A kor szereplője vagy felismeri e lehetőségeket, vagy nem. Vagy teremt maga is új lehetőségeket. S választ közülük. (Legyen akár egyéni életet, akár családot, intézményt vagy éppen az egész nemzetet érintő a választás.) De mi tettének mércéje? Csakis korának alternatívái? Ezt mondja a történettudomány. A politika s a bíróság mást állít: az ő mércéjük a következmény: a siker vagy a bukás. (Legyen szó akár világháborús lépésről, akár 1956 őszéről, akár 1989 őszéről vagy akár a tegnapról.) A történettudomány minden lépés megítélésekor először azt a kérdést teszi fel: milyen valós alternatívák állottak a tettesek előtt? A történettudományos megközelítés ezért is mereven szemben áll az önigazoló politikai megközelítésekkel. Szemben állott ezért a tudományos történetírás az elmúlt évtizedben azokkal a politikai felfogásokkal, amelyek visszavetítették a napi politika mai szempontjait a félszáz vagy többszáz év előtti korokba. (S szemben áll ma is.) Vitatta a tudományos történetírás, hogy az éppen előállott mai hatalmi helyzethez keressünk előzményeket a múltból. (S vitatja ma is.) Azért, mert egy politikai mozgalom ma győzött, nem írhatjuk át történelmünket mondottuk, középpontjába helyezve a mégoly tisztességesen küzdő elődöket. (S nem írhatjuk át ma sem.) Legyen szó akár az elbukott illegális kommunista, akár az elbukott 56-os szereplők tetteiről. A történettudományos gondolkodás szemben áll minden üdvtörténettel. Még akkor is, ha kora egy- vagy többpártrendszerének intézményei teszik a pecsétet az ítéletekre. A történelem szereplőit nem lehet a korabeli vágyak alapján megítélni. S még kevésbé a mai vágyak alapján: mit szeretnénk, ha megtörtént volna, hogyan kellett volna történni ahhoz, hogy boldogok s elégedettek legyünk ma. S felejtjük ilyenkor egy állam, egy nemzet valós alternatíváit 1941-ben, a terjeszkedő német hatalom torkában, vagy felejtjük az alternatívákat a kiterjeszkedett szovjethatalom gyomrában. Lehetséges kérdeztük, hogy értékmérőink csak az elesettek, az illegálisok vagy a kivándoroltak legyenek? S akik a nemzetet hazájában a túléléshez segítették azok a bűnösök különböző szintű választékát képezik? 1941-ről, 1956-ról szólva egyaránt? A történettudomány nem lehet egyszerűen a mindenkori győzők önigazoló segéde és nem lehet csupán a korábbi elbukottak utólagosan igazságszolgáltató eszköze. Felelősségre vonás, bosszúvágy, 1993 Ki hibázott először? A keresztény nemzeti magyar államhatalom között, amikor értetlen volt a nincstelen milliók gondja iránt, vagy amikor származás szerinti törvényes megkülönböztetéssel sértett életre szólóan százezreket? S akik azután 1945-ben haragjukban sértették meg az emberi mértéktartás bölcs elvét? Vagy azok hibáztak először, kik 1948 után a messianisztikus forradalmi hitben tiportak félre százezreket, milliókat múltjuk, vagyonuk vagy nézeteik alapján? Vagy azok, akik ismét visszacsaptak, s kiskatonákat akasztottak haragjukban 1956-ban? Vagy azok, kik tüzet vezényeltek a másik oldalon honfitársaikra? Vagy talán azok hibáztak legnagyobbat mi így gondoljuk, akik elszalasztották a megbékélés eshetőségét ben? S bosszút szomjazva újra leszámolni akartak? Ma, ben újabb megbékélés lehetőségét hordja magában történelmünk. A békés átmenet egyesek kezébe adta e lehetőséget: megbékélést teremteni. Nagyot hibázik, aki azt ismét elmulasztja. 2. Képek 2

7 3

8 1. A nürnbergi perek anatómiája DEÁK István A nürnbergi perek anatómiája Telford Taylor visszaemlékezéséről Telford Taylor a nürnbergi perek egyik utolsó élő tanúja, aki kiemelkedő karriert futott be jogászként és az első és legfontosabb nürnbergi per egyik amerikai főügyészeként. Érdemeiért dandártábornokká léptették elő, majd ezután tizenkét másik nürnbergi per főügyésze volt. Az elmúlt negyven-egynéhány évben New York városában gyakorolta és tanította a jogot. A Nürnbergi perek anatómiája1, egyrészt Taylor nürnbergi tartózkodásáról, másrészt az ottani szövetséges kontingenst alkotó bírákról, ügyészekről, ügyvédekről, kutatókról, riporterekről, tolmácsokról, gyorsírókról, titkárokról és lógósokról szól. A megszállt, lerombolt Németországban Taylor szerint egy kellemes, félgyarmati életstílust alakítottak ki maguknak, amelyre bizonyos nosztalgiával emlékezik vissza. Taylor emlékiratai közel azonos hangsúlyt fektetnek a vád nehézségeire, ill. a vádlottak bűneire és személyiségvonásaira. Élénk jellemrajzot tár elénk Robert H. Jacksonról és Francis Biddle-ról, az amerikai főügyészről, ill. főbíráról; a tekintélyes brit Geoffrey Lawrence, Lord Justice-ról, aki a bíróság elnöke volt; és a szovjet képviselőkről, akik sztálinista klisékben beszéltek, és igencsak kényelmetlenül érezték magukat nyugatiak társaságában. Taylor könyvének egyik legérdekesebb része a per előkészületeiről szóló leírás. Az a néhány brit, ill. az amerikai jogászok, akik a bíróság eljárásait kidolgozták, általában jól képzettek voltak, és mindannyian szerettek volna igazságosak lenni a vádlottakhoz, miközben egy új világ alapjait akarták lerakni, amelyet a nemzetközi jog és az igazságosság kormányoz. Ugyanakkor ezek a jogászok gyakran meghökkentően tájékozatlanok voltak a nemzetiszocialista Németországról. Telford Taylor, aki valószínűleg az egyik legintelligensebb lehetett közülük, bevallja, hogy semmit sem tudott a Holocaustról, amíg a per során elé nem tárultak annak tényei. A nürnbergi bírósági eljárás egyes kommentátoraival szemben Taylor nem tekinti a háborús pereket elfecsérelt erőfeszítésnek vagy erkölcsi és politikai kudarcnak. Ehelyett úgy véli, hogy erkölcsi és jogi kinyilvánításként, jogi precedenssel és az ENSZ elismerésével felruházva a nürnbergi elvek olyan nemzetközi jogi erőként jelennek meg, amellyel számolni kell. Bűnök és bűnösök számbavétele A szövetségesek már jóval a háború vége előtt tárgyalni kezdtek a nácik sorsáról. Nem volt hiány a drasztikus tervekből. Ilyen volt pl. Sztálin félig-meddig komoly javaslata 50 ezer német vezérkari tiszt (sohasem volt ennyi) agyonlövésére, gyorsított eljárás után. Vagy ilyen volt Churchillé a fő náci háborús bűnösök gyors kivégzésére. Mégis a józan ész diadalmaskodott, és főleg az amerikaiak követelték egy nemzetközi bíróság felállítását. Ez megbüntetné majd az egyes személyeket és megbélyegezné azokat a bűnös szervezeteket, amelyeket vezettek. A leglényegesebb az volt, hogy az amerikaiak az agresszió törvényen kívül helyezését várták a bíróságtól és egy olyan ígéretet, hogy mostantól (1945-től) azok a vezetők, akik agressziót készítenek elő vagy hajtanak végre, elnyerik méltó büntetésüket. Az első világháború után a britek követelték egy nemzetközi bíróság létrehozását, míg az Egyesült Államok ellenezte az elképzelést. Ezúttal (1945-ben) az amerikaiak ösztökélték a vonakodó Nagy-Britanniát. A szovjetek és a franciák sem lelkesedtek a bíróság felállításáért. Ám az amerikai presztízs és hatalom akkor még olyan nagy volt, hogy érvényre tudták juttatni elképzelésüket. Az augusztus 8-i Londoni Egyezmény létrehozta a törvényszéket és körülhatárolta a jogkörét. Összeállította a bűntetteknek azt a híres listáját, melynek alapján a német vezetőket később bíróság elé állították: 1. Támadó háborúk megtervezése, előkészítése, kezdeményezése és viselése; 2. Egy olyan általános tervben történő részvétel, amely a fentiek közül bármelyiknek a megvalósítására irányul (az első két kategóriára a béke ellen elkövetett bűntettként utaltak); 3. Háborús bűnök. E széles kategória magában foglalta a gyilkosságot, a polgári személyekkel való rossz bánásmódot vagy azok Németországba történő deportálását rabszolgamunka céljából; a hadifoglyok ellen 4

9 elkövetett bűnöket; túszok megölését; városok és falvak kifosztását vagy indokolatlan lerombolását, ill. a katonai szükségletek által nem diktált pusztítást; 4. Az emberiség ellen elkövetett bűnök, amely egy új elgondolás volt, és a háború előtt vagy alatt, politikai, faji vagy vallási alapon civilek ellen elkövetett embertelen cselekedetekre vonatkozott. Ezek a bűnök a bíróság jogköre alá estek függetlenül attól, hogy az elkövetés helye szerinti ország saját törvényeit megszegték-e vagy sem. A harmadik pontot nyilván arra szánták, hogy el lehessen járni azok ellen, akik a megszállt területeken, vagy a Kelet-Európából Németországba hurcolt rabszolgamunkásokkal szemben követtek el bűnöket. A negyedik pont Németországban elkövetett bűnökre, illetve a faji, vallási vagy más alapon elkövetett üldözésre vonatkozott. Az amerikai Legfelső Bíróság bírája, Robert H. Jackson volt az, aki a legtöbbet tette ezeknek a kategóriáknak a kidolgozásáért, és egyben ő volt a per amerikai főügyésze. Jackson a második pontra, nevezetesen az agresszióra történő összeesküvés bűnére helyezte a fő hangsúlyt. A brit ügyészek egyetértettek ezzel a felfogással, míg a franciák úgy érezték, hogy az agresszió megbüntetése ex post facto törvénykezés : szívesebben mondtak volna Németország fölött ítéletet kizárólag háborús bűnök miatt és az emberiség ellen elkövetett bűnök címszava alatt. Végül, Taylor szerint a szovjetek úgy érveltek, hogy az februári jaltai konferencia már megállapította a nácik bűnösségét, és ezért a bíróság egyetlen feladata megvizsgálni, hogy az egyes vádlottak milyen mértékben bűnösek, és ennek megfelelően ítéletet hozni. A szovjetek ellenezték a ki nem provokált agresszió elítélését, mivel támogatták a felszabadító háborúkat. Judith N. Shklar amerikai jogi szakértő szerint Jackson úgy értelmezte az agresszív háborút, mint erőszak alkalmazását a nemzetközi status quo bármilyen okból történő megváltoztatására. Ez a felfogás teljesen elfogadhatatlan volt a forradalmi missziót vállaló Szovjetunió képviselői számára. Mégis elfogadták a tervet. A nürnbergi per során a vádiratba, sőt az eljárásba sok hiba és ellentmondás került. A kritikusok közül pl. Eugene Davidson helyteleníti, hogy olyan bűnöket is számba vettek, amelyek mindkét félre jellemzőek voltak, különösen az agresszió vétsége. Így pl. a vádirat azzal vádolta Németországot, hogy 1939 szeptemberében megtámadta Lengyelországot, de nem tett említést arról, hogy a támadásra az azt megelőző német szovjet megnemtámadási szerződés és annak Lengyelország felosztására vonatkozó titkos záradéka hiányában nem kerülhetett volna sor. Jellemző módon azonban a szovjet német szerződésre nagyon is utaltak akkor, amikor Németországot az júniusi Szovjetunió elleni hadüzenet nélküli támadással vádolták. Továbbá a vádirat figyelmen kívül hagyta, hogy a Szovjetunió a másik fél provokációja nélkül támadást intézett Lengyelország és Finnország ellen ben, Bulgária ellen 1944-ben és Japán ellen 1945-ben. A per során azzal is vádolták a német tábornokokat, hogy 1940 áprilisában megtámadták a semleges Norvégiát. A bíróság nem engedte meg, hogy a védelem bizonyítsa: a britek már korábban elkezdték a norvég öblök elaknásítását, és 1940 februárjában egy norvég kikötőben megtámadtak egy német hadifogoly-szállító hajót, illetve hogy a német invázióra akkor került sor, amikor a brit és a francia katonák már hajóra szálltak, hogy elfoglalják Narvikot és más kulcsfontosságú helyeket Norvégiában. Az amerikai és a szovjet érvelés szerint a nácizmus és a porosz militarizmus mellett a fő bűnös a német gazdasági imperializmus volt. A Krupp fegyvergyáros családot akarták az ügyészek e gonosz erő jelképes képviselőjeként kiválasztani azzal a váddal, hogy agresszív háború és háborús bűnök elkövetésére konspirált. De Taylor szerint a britek és az amerikaiak nem ugyanarra a személyre gondoltak. Többen nem tudták, hogy két fontos Krupp létezett: Gustav, az apa és Alfried, a fiú. Miután ez tisztázódott, és Gustavot hivatalosan vád alá helyezték, kiderült, hogy túl szenilis ahhoz, hogy bíróság elé állítsák. Erre Jackson bíró javasolta, hogy Alfried helyettesítse vádlottként. Ezt végül elutasították, és így egyetlen Krupp vagy más német iparmágnás sem jelent meg vádlottként a tárgyaláson.* Hátrányos védelem A védelem az egész per során hátrányos helyzetben volt. A védőügyvédek mind németek voltak, néhányan közülük korábban a náci párthoz tartoztak. Bár jobb ellátásban és elszállásolásban részesültek, mint a lakosság többi része, mindazonáltal úgy bántak velük a tárgyaláson, mintha alacsonyabbrendűek lennének a vádlóknál. Mindenesetre a német jogászok létszáma nem haladta meg a vádlottakét, és gyakorlatilag nélkülözniük kellett a titkárokat és kutatókat. 5

10 A szörnyűséges német bánásmód a szovjet hadifoglyokkal nagy súllyal esett latba a vádiratban, de a védelem nem beszélhetett arról, hogy a szovjetek ugyanúgy rosszul bántak a német hadifoglyokkal. Pedig milliók haltak meg a német és a szovjet fogolytáborokban, és mindkettőben elterjedt volt a kannibalizmus. Varsó, Rotterdam, Belgrád bombázását meg lehetett említeni, a német városokét viszont nem. A németeket a kezdetben 925 lengyel tiszt lemészárlásával vádolták a katyni erdőben, bár a nyugati ügyészek addigra már többé-kevésbé biztosak voltak benne, hogy a mészárlásért a szovjet politikai rendőrség a felelős. Később Roman A. Rugyenkónak, a szovjet főügyésznek a követelésére a katyni áldozatok számát 925-ről 11 ezerre emelték. Mindazonáltal, mivel a szovjetek Taylor szerint egy fikarcnyi bizonyítékot sem voltak képesek felmutatni a vádlottak ellen Katyn ügyében, és több otthon maradt amerikai külügyi tisztviselő felháborodottan tiltakozott az igazság eme paródiája ellen, Katynt csöndben elejtették a vádpontok közül. A végső ítéletben nem szerepelt. Mintegy negyven évvel Nürnberg után az összeomló szovjet rendszer egyik utolsó gesztusa az volt, hogy beismerték, Sztálin rendelte el a katyni mészárlást 1940-ben. (Becslések szerint 15 ezer lengyel tisztet öltek meg a szovjetek Katynban és másutt.)** A túszszedés és azok megölése volt az egyik fő vádpont a németek ellen, de amint Taylor rámutat, ez Nürnberg előtt nem volt törvényellenes, és később, 1948-ban egy másik nürnbergi per során törvényessé nyilvánították azon az alapon, hogy a túszszedés legalábbis korlátozza a potenciális civil áldozatok számát a megszálló erők ellen végrehajtott gerillatámadások során. Túszok nélkül a katonaság bosszúvágya az egész lakosságot fenyegetheti. Taylor nem azt veti a németek szemére, hogy túszokat szedtek ott, ahol a gerillatevékenység erős volt, hanem a német hadsereg túszgyilkosságainak a számát és módszerét. A németek valóban sok túszt végeztek ki, néha több százat, egyes esetekben, például Szerbiában akár ezret is, bosszúból egyetlen német tiszt megöléséért. Kik a hadviselők? Az 1907-es hágai konvenció negyedik cikkelye törvényes hadviselőknek nyilvánította a gerillákat, a polgárőrséget és az önkéntes seregeket, de csak abban az esetben, ha megfelelő parancsnokság alatt állnak, ha messziről felismerhető, rögzített megkülönböztető jelet viselnek, ha nyíltan hordják fegyverüket, és ha a háború szokásainak és törvényeinek megfelelően hajtják végre hadműveleteiket. A második világháborúban gerillaügyben egyik fél sem tartotta tiszteletben a hágai konvenciót. Az ellenállás harcosai általában álcázva tevékenykedtek, és sokszor megölték német foglyaikat. A német katonaság még akkor is megkínozta és kivégezte az elfogott partizánokat, ha azok távolról felismerhetőek voltak. A szövetségesek nagy hasznát vették az ellenállóknak a második világháború során, és Nürnbergben és másutt elítélték a németeket a partizánok és a támogatásukkal gyanúsított személyek ellen foganatosított elnyomó intézkedések miatt. A náci rendszer egyedülállóan brutális jellegének ismeretében nehéz elképzelni, hogy miként lehetett volna elkerülni a nem reguláris hadviselést. Továbbá a jugoszláv, orosz, lengyel, görög, olasz és francia partizán erők eltért mértékben bár, de német egységeket kötöttek le, és ezáltal közelebb hozták a háború befejezését. Ám a gerillatevékenység iszonyú szenvedést hoz a helyi lakosságra, és nemcsak azért, mert növeli a megszálló erők frusztrációját és ezért a kegyetlenséget, hanem azért is, mert elkerülhetetlen velejárója a polgárháború. A második világháború náciellenes partizánjai egy gonosz rendszer ellen harcoltak, de sokuk kirabolta és terror alatt tartotta a vidéki lakosságot, és gyakran öltek meg más egységekhez tartozó partizánokat, valódi vagy gyanított kollaboránsokat. Dönitz pere Az egyik elv, amit a bíróság lefektetett, az volt, hogy sem a vád, sem pedig a védelem nem kérdőjelezheti meg az eljárás jogszerűségét; ezért a németek hiába ismételgették, hogy a törvényszék nemzetközi jogilag nem megalapozott, vagy hogy nem lehet valakit olyan bűnökért felelősségre vonni, amelyeket elkövetésükkor a törvény nem tekintett bűncselekménynek, vagy pedig azt, hogy a szövetségesek gyakran elkövették ugyanazokat a bűnöket, mint a németek. Ám a bíróság, amely általában nem tartotta alkalmazhatónak a tu quoque elvet, legalább egy alkalommal eltért ettől, Dönitz tengernagy, a búvárhajók háborús parancsnokának esetében. Az ő védőügyvédje úgy érvelt írja Taylor, hogy a totális búvárhajó-háborút rákényszerítették a németekre és a szövetségesek is ugyanilyen búvárhajó-háborút viseltek. Dönitzet brit és más alakulatok elleni atrocitásokért és utas illetve kereskedelmi hajók figyelmeztetés nélküli elsüllyesztéséért ítélték el. Azonban a védelem, amennyire módjában állt, bebizonyította, hogy Hitler október 18-án kelt, az elfogott kommandósok kivégzésére vonatkozó utasítása válasz volt azokra az elfogott brit 6

11 iratokra, amelyek arra utasították a szövetséges szabotázs különítményeket, hogy potenciális gengszterekként viselkedjenek, és hogy kínzásokkal nyerjenek információt foglyaiktól. Ami a búvárhajó-háborút illeti, a védelem kellően bizonyította, hogy a háború első évében a német búvárhajóparancsnokok szigorúan betartották a nemzetközi szabályokat, lehetővé téve a kereskedelmi hajók legénységei számára, hogy hajóik elsüllyesztése előtt beszálljanak a mentőcsónakba. Hitler csak azután rendelte el a brit kereskedelmi hajók figyelmeztetés nélküli elsüllyesztését, miután nyilvánvalóvá vált, hogy azok a háború első napjától fogva felső utasításra rádión jelentették a német tengeralattjárók búvárhajók helyzetét, hogy sok kereskedelmi hajó föl volt fegyverezve, és gyakran tüzeltek a búvárhajókra, vagy megpróbálták lerohanva meglékelni őket. Hitler eleinte azért volt ebben az ügyben óvatos, mert különbékét remélt Angliával, és a brit agresszivitás oka pedig az volt, hogy Churchill tengerészeti miniszternek, a későbbi miniszterelnöknek eltökélt szándéka volt a háború megnyerése. Dönitz biztosan többet kapott volna tíz évnél írja Taylor, ha végül a szövetséges tengerészeti tisztek nem léptek volna közbe, és elsősorban Nimitz tengernagy, az Egyesült Államok csendes-óceáni flottájának parancsnoka nem töltötte volna ki azt a kérdőívet, amelyet Dönitz ügyvédje készített. Nimitz kijelentette, hogy az Egyesült Államok tengeralattjárói a csendes-óceáni konfliktus legelső napjától figyelmeztetés nélkül süllyesztették el a japán hajókat. Nimitz állítása szerint az amerikai tengeralattjárók nem mentették ki a túlélőket, ha ez a tengeralattjárót veszélyeztette, vagy emiatt képtelen lett volna teljesíteni további küldetését. Az egyik lenyűgöző részben Taylor elmondja, hogyan válaszolt Dönitz kitűnő védőügyvédje, Otto Kranzbühler a vádnak arra az érvelésére, hogy azért, mert az amerikaiak figyelmeztetés nélkül süllyesztettek el japán kereskedelmi hajókat, az nem jelenti azt, hogy a németeket ugyanazért a bűnért nem lehet felelősségre vonni. Végső soron Nürnbergben nem az amerikaiak álltak a bíróság előtt, hanem a németek. A brit ügyész, David Maxwell Fyfe érvelése szerint a vádlottat nem mentesíti az a tény, hogy bűncselekményét mások, sőt a vádlók is elkövették. Kranzbühler azt felelte, hogy ellenkezőleg, sem az amerikaiak, sem a németek nem bűnösök, mivel mindketten a nemzetközi jog szerint jártak el. Terrorbombázások Sok címe és pozíciója közül Göring a Luftwaffének, a német légierőnek is a parancsnoka volt. Logikus lett volna, hogy Varsó, Rotterdam, Belgrád és a brit városok terrorbombázásával vádolják. Azonban sem őt, sem más vádlottat nem vontak felelősségre törvénytelen bombázások miatt. Taylor szerint: Ha Göring szerepe a Harmadik Birodalomban a Luftwaffe parancsnoki tisztére korlátozódott volna, sokkal kevesebb félnivalója lett volna Nürnbergben. Ennek az volt az oka Taylor szavaival, hogy a német légitámadások Anglia és más célok ellen elhalványultak összehasonlítva a szövetségesek légitámadásaival, a szőnyegbombázással, vagyis a nem katonai, hanem olyan célpontok elleni bombázással, ahol civilek laktak. A statisztikák valóban megdöbbentőek. Körülbelül félmillió német, főleg civilek haltak meg a szövetséges bombázások következtében, továbbá kb. egymillió ember súlyos sérülést szenvedett, hárommillió otthont pedig leromboltak. Mivel az amerikaiak főleg ipari és katonai célpontok nappali bombázására koncentráltak, míg az angolok specialitása a német városok éjszakai szőnyegbombázása volt, a britek okozták a legtöbb polgári áldozatot. Így pl július 27-én egy súlyos brit bombatámadás következtében Hamburg központi részének négy négyzetmérföldje vált egy olyan tűzvihar martalékává, melynek hurrikán erősségű szele fákat és teljes épületeket szippantott be. Harminc-negyvenezer ember halt meg két óra leforgása alatt. A legvitathatóbb a Drezda ellen végrehajtott támadás volt, február 13-án. Két hullámban érkeztek a brit Lancaster típusú bombázók, és ezt a következő két napon amerikai légicsapások követték. A drezdai halottak számát 35 ezer és 200 ezer között becsülik. A nagyszerű barokk városnak igen kevés stratégiai vagy taktikai jelentősége volt a háborúnak ebben a kései szakaszában, a halottak főleg a keletről érkezett menekültek soraiból kerültek ki, akik a város közepén levő nyílt tereken zsúfolódtak össze. Összehasonlítva, a szövetséges támadások félmillió német áldozatával, a német blitz 40 ezer brit polgári lakos áldozatot követelt 1940 őszén és 1941 tavaszán. (Ehhez azonban hozzáadandó a V 1 szárnyasbomba és a V 2 rakéta által a háború utolsó évében megölt vagy megsebesített 32 ezer brit polgári lakos.) Ismert tény, hogy a német fegyvergyártás a bombatámadások ellenére évről évre nőtt, és a német morál nem omlott össze. De senki sem mondhatja meg egyértelműen, hogy ugyanebben az időszakban mennyivel nőtt volna a német termelés, ha nem lett volna szőnyegbombázás. Kiszámíthatatlan, hogy hány millió óra veszett el a termelésből olyan tevékenységek miatt, mint az utcák eltakarítása, a romok kiásása, több százezer ember menekülése, majd fokozatos visszatérése miatt a légitámadások során. Végezetül nem lehet lemérni azt a politikai és lélektani hatást, amelyet a városok bombázása Németország ellenségeire gyakorolt. Főleg a rab népeket éltette az a gondolat, hogy a németek megkapják, amit megérdemelnek. 7

12 Vádlottak és bíráik Összesen huszonkét német ellen emeltek vádat az első nürnbergi perben, bár Martin Bormann távollétében mindössze huszonegy jelent meg a bíróság előtt. Az olyan nácik bűnösségéhez, mint Hermann Göring, az SS biztonsági szolgálat főnöke, Ernst Kaltenbrunner, a külügyminiszter Joachim von Ribbentrop és a megszállt Lengyelország kormányzója, Hans Frank, nem férhetett kétség. Ők rendelték el, vagy legalábbis részt vettek a zsidók és mások lemészárlásában, bár az ő esetükben is az ügyészek inkább a béke elleni, és nem az emberiség ellen elkövetett bűnöket hangsúlyozták a vád megfogalmazásában. Ennél jóval kevésbé volt egyszerű Rudolf Hess esete, aki Hitler bizalmasa és helyettese volt az összes pártügyekben májusában Skóciába repült, azt állítva, hogy békét akar kötni. Az angolok azonnal bebörtönözték, a náci sajtó Hesst hol őrültnek, hol árulónak bélyegezte. Hesst nem lehetett sem háborús bűnökkel, sem az emberiség ellen elkövetett bűnökkel vádolni, háborús felelőssége legalábbis kétes volt. De mivel a szovjetek arra gyanakodtak, hogy összejátszik az angolokkal, és ragaszkodtak a kivégzéséhez, életfogytiglani börtönbüntetést kapott. Taylor erősen kétli Hess bűnösségét, és megkérdőjelezi, hogy szellemileg alkalmas volt-e bíróság elé állni. Mindenesetre, megint csak szovjet követelésre, Hess a Berlin-Spandau-i börtönbe került, és szovjet követelésre ott is maradt egészen 1987-ig, amikor 93 éves korában állítólag fölakasztotta magát. Hasonlóan bonyolult volt Julius Streicher, a pornográfiát imádó kéjenc, demagóg és antiszemita propagandista esete. Streicher egy életpályát épített arra, hogy a zsidók ellen uszítsa az embereket, és 1935-ben jelentős befolyása volt az antiszemita nürnbergi törvények megszövegezésére. Mindez közel hozta Hitlerhez, ám mivel Streicher hiú, korrupt és intrikus is volt (főleg Göringgel szemben), valamint a kifinomultabb nácik ízléséhez mérten túlságosan vulgáris, 1940-ben megfosztották egyetlen hivatalos pozíciójától, Franconia gauleiterségétől (pártvezetőség). Ezután gyakorlatilag házifogságban tartották. Úgy tűnik, hogy Hitler csak azért nem vetette börtönbe Streichert, mert régi harcostárs volt. Streicher 1940 után is folytatta obszcén, antiszemita lapjának, a Der Stürmer -nek a kiadását, szerkesztését és részben az írását. De a politikai, gazdasági és katonai döntéshozatalban nem vett részt. Még állami tisztviselő sem volt. Nem ölt meg senkit; nem is volt abban a helyzetben, hogy gyilkosságot rendeljen el, bár gyűlöletet szított, és arra uszította az embereket, hogy semmisítsék meg a zsidókat. A tárgyaláson Streicher úgy védekezett, hogy cionistának vallotta magát (ti. Eichmannhoz hasonlóan 1941-ig a zsidók palesztinai kivándorlását támogatta), valamint azzal, hogy rámutatott, Martin Luther legalább annyira antiszemita volt, mint ő maga. Streicher azt állította, hogy Az antiszemita kiadványok már évszázadok óta léteztek Németországban. Martin Luther egyik könyvét pl. elkobozták tőlem. Dr. Martin Luther valószínűleg a vádlottak padján ülne, ha a vád figyelembe. vette volna ezt a könyvet. Ebben a könyvben, melynek címe a»zsidók és hazugságaik«, dr. Luther azt írja, hogy a zsidók kígyók ivadékai, fel kell gyújtani zsinagógáikat, őket pedig el kell pusztítani. Streicher volt az egyetlen vádlott, akit mindössze egy vádpont alapján ítéltek el: az emberiség elleni bűnökért. Nemzetközi bűn volt-e egy német újság kiadása Németországban, bármilyen ocsmány volt is az? kérdi Taylor retorikusan, hiszen mára biztos benne, hogy Streichert nem lett volna szabad kivégezni, és azért akasztották fel, amit írt és mondott. Taylor érdekesen számol be arról, hogy miként születtek az ítéletek. A bíráknak sok problémával kellett megbirkózniuk. Agresszió volt-e az 1938-as Anschluss, amikor vérontás nem történt, és az osztrákok zöme virágokkal várta az agresszorokat? Elítélhették-e Csehszlovákia 1938-as feldarabolását, amikor a Szudétavidéket Anglia és Franciaország adta Hitlernek? Mi a helyzet Norvégia fent leírt elfoglalásával és Görögország 1941 tavaszán történt megszállásával, ahol brit hadihajók és katonák állomásoztak, még mielőtt a németek megérkeztek? El lehetett-e ítélni a német hadüzenetet az Egyesült Államoknak, amikor egy jó ideje a semleges Amerika gyakorlatilag társult hadviselő státusban volt Nagy-Britanniával? Elítélendők voltak-e a német tábornokok azért, mert nem szegültek szembe a Führer parancsaival, vagyis azért, mert nem hoztak politikai döntést, miközben a törvényszék azért kárhoztatta ugyanezeket a tábornokokat, hogy nem engedelmeskedtek a weimari köztársaságnak, azaz politikai döntést hoztak egy olyan kormány ellen, amelyet nem támogattak? Vagy amint Telford Taylor egyik korábbi művében megfogalmazta a tábornokok és bíráik dilemmáját: Nem tartoztak-e ők [a tábornokok] ugyanúgy teljes engedelmességgel Adolf Hitlernek, akit Hindenburg ruházott fel hatalommal, tisztében törvényhozói választás erősített meg, és akit Hindenburg politikai testamentuma nagyra értékelt? Kötelessége-e a tábornokoknak, hogy a demokratikus kormányok utasításait betű szerint betartsák, ugyanakkor egy tekintélyelvű kormány utasításait meghiúsítsák, aláássák és 8

13 megsemmisítsék? Viszont Taylor ugyanott ezt is írja: [A tábornokok] egy politikai gépezet cerberusai-e csupán, akik nem felelősek annak működéséért? Röviden szólva politikai eunuchok, akiket megfosztottak saját erkölcsi ítélőképességüktől? Az én véleményem szerint erre azt lehet felelni, hogy 1944-ben, amikor a német tisztek merényletet követtek el Hitler ellen, a német nép léte forgott kockán, és ebben a vészhelyzetben a tisztek kötelessége volt politikussá válni. Az ítéletek előkészítésében a bírák lényeges engedményeket tettek egymás nézeteinek. Egyedül a szovjetek ragaszkodtak hozzá, hogy minden vádlottat fel kell akasztani. Végül a bírák 12 vádlottat ítéltek halálra, hetet börtönre és hármat felmentettek. A náci bűnök súlyosságának tükrében ezek az ítéletek nem látszanak igazságtalannak; más kérdés, hogy a vádakat megfelelően fogalmazták-e meg és hogy minden elítélt valóban bűnös volt-e? Taylor szerint Streichert és Jodi vezérezredest nem lett volna szabad kivégezni, és Hesst, valamint Dönitz tengernagyot fel kellett volna menteni. Taylor elismeri, hogy a törvényszék súlyos hibákat követett el. Ezek között szerepel az, hogy a túlságosan homályos, agresszióra történő összeesküvés vádjára támaszkodtak. Ennek ellenére Taylor szükségesnek és sikeresnek minősíti a pert, mert jobb volt, mint bármely másik javaslat, mert elfogadott néhány fontos jogi elvet, pl. az emberiség elleni bűn fogalmát, és mert sok kisebb pernek nem lett volna súlya. Ráadásul, bár tévedés volt ex post facto bevezetni az agresszió vádját, a jövőre nézve nem lesz törvénytelen ennek az elvnek az érvényesítése. Törvénytelen per? A nürnbergi per, méltóságteljes hangulatával, kétségtelenül kívánatosabb volt, mint néhány drasztikus korabeli javaslat. Nem lett volna méltó a szövetségesekhez, ha szó nélkül agyonlövik a nácikat, vagy ha a lábuknál fogva felkötik őket, mint tették azt az olasz partizánok Mussolinivel és szerencsétlen szeretőjével, Clara Petaccival. A nürnbergi per politikai per volt, de olyan, ahol a vádlottak förtelmes bűneit megfelelően dokumentálták, és a leggonoszabb is elmondhatta a magáét. Néhányat kivéve, a bírák hallgattak a meggyőző érvre, és körültekintő különbséget tettek a kisebb és nagyobb bűnök között. A század legtöbb más politikai peréhez képest Nürnberg minta értékű politikai per volt. De volt-e jobb módja a nácik kezelésének, mint ez a fél-igazságszolgáltatás? Nürnberg egyik legsúlyosabb erkölcsi és jogi hiányossága az volt, hogy a törvényszék ex post facto törvények alapján ítélte el a vádlottakat. Az ENSZ Közgyűlés december 10-én elfogadott deklarációja az emberi jogokról rámutatott ennek a törvénytelenségére. Leszögezte, hogy senki sem marasztalható el egy olyan tett vagy mulasztás alapján, amely elkövetése idején a nemzeti vagy nemzetközi jog szerint nem minősült bűncselekménynek. Reinhold Niebuhr protestáns teológus már 1946-ban úgy érvelt, hogy mivel nincs olyan törvény vagy bíróság, amely az agresszió miatt ítélkezhetne a nácik fölött, az emberiség általánosan elfogadott mércéje ellen elkövetett bűncselekményekért kellene őket megbüntetni. Véleményem szerint a németeket a meglevő német törvények alapján is el lehetett volna ítélni. Igaz, ebben az esetben le kellett volna mondani az agresszió homályos fogalmáról és általában a béke elleni bűnök két pontjáról. Esetleg arra is szükség lett volna, hogy kisebb mértékben vegyék figyelembe a háborús bűn fogalmát, mivel a nemzetközi konvenciók meglehetősen homályos megfogalmazást adnak az ilyen bűnökről, és a szövetségesek, főként a szovjetek legalább olyan bűnösek voltak ebben a tekintetben, mint a németek. Ugyanakkor egyetlen német törvény, még a legkegyetlenebb náci törvény sem törvényesítette az ártatlanok megölését. Az újra átdolgozott német büntető törvénykönyv, amely kézikönyv formájában 1943 októberében jelent meg, 211. paragrafusában az áldozat fajára, vallására, nemzetiségére való tekintet nélkül határozza meg a gyilkosságot, és halálbüntetéssel fenyegeti a gyilkost. A törvénykönyv más paragrafusai súlyos büntetést helyeznek kilátásba azok számára, akik gyilkosságra uszítanak, vagy bármilyen módon elősegítik az ilyen bűncselekmények elkövetését. Fontos tényező, hogy e paragrafusok nem csak az eredeti német birodalom területére vonatkoztak. A kézikönyvhöz csatolt speciális függelék felelevenítette a Führer október 8-i rendeletét (Erlass) és több más ediktumot (Verordnungen) a német törvények kiterjesztéséről Kelet-Európa azon területeire, amelyeket beleolvasztottak a birodalomba. Az egyik ilyen térség, amelyet a rendelet és az ediktumok felsorolnak, Kattowitz (lengyelül Katowice) térsége Sziléziában, amely magában foglalja Auschwitzot. A rendelkezések a lengyel és zsidó lakosokat a megszállt területeken drákói büntetéssel fenyegették, amennyiben a birodalom biztonságát vagy lakosainak jólétét veszélyeztetik, de az ediktumok hallgatnak arról, hogy a németeknek joguk lenne a megszállt területeken megölni azokat, akik nem követtek el törvénybe ütköző cselekményt. Más szóval a náci törvénykönyv nem engedélyezte a zsidógyilkosságot csak azért, mert valaki zsidó, vagy a lengyel értelmiség kivégzését csupán azért, mert véletlenül lengyel papok, professzorok, újságírók, jogászok voltak. 9

14 Ahelyett, hogy betartották volna országuk törvényeit, mint ahogy később állították, a német hadsereg főparancsnokság, az SS és a német kormány megszegte azokat, amikor ártatlanok lemészárlására adott ki parancsot. Figyelemre méltó módon az 1943-as német katonai szabályzat odáig ment, hogy büntetést helyezett kilátásba annak a katonának, aki a feletteseinek olyan parancsát teljesíti, amely ellentétes a fenti törvénnyel. A beosztott büntethető mint résztvevő amikor tudatában van, hogy felettese parancsának az lenne a célja, hogy katonai vagy más bűntényhez vagy vétséghez vezessen. Bűnösök és ártatlanok Ha a nürnbergi törvényszék az ártatlan civilek megölésének elrendelésére és végrehajtására koncentrált volna, akkor koncepciójában nem lett volna annyira ambiciózus, de sokkal több náci bűnözőt lehetett volna bíróság elé állítani és elítélni. Továbbá ez a látszólag szerény megoldás rákényszerítette volna a törvényszéket, hogy sokkal több figyelmet szenteljen a Holocaust egyedülálló kegyetlenségének, mint amennyit a valóságban szentelt. Rákényszerítette volna az ügyészeket és bírákat, hogy tegyenek különbséget ellenállók kivégzése és aközött, hogy valaki megpróbál kiirtani egy teljes emberi fajt. Nürnberg sajnálatos ilyen irányú befolyása a közelmúltban vált világossá Lyonban, amikor a Klaus Barbie fölött ítélkező bíróság a nemzeti büszkeség miatt nem volt sem képes, sem pedig hajlandó arra, hogy különbséget tegyen a francia ellenállók kivégzése és zsidó árvák meggyilkolása között. Ezt a hiányosságot a védelem a végsőkig kihasználta. Taylor kijelenti, hogy a szovjet bírák jelenléte volt a legnagyobb politikai szégyenfolt Nürnbergben és a Nemzetközi Katonai Törvényszéken. A szovjetek megtámadták Lengyelországot, Finnországot és Bulgáriát. Két létfontosságú évig a Szovjetunió Hitler szövetségese volt, elkövette a katyni mészárlást, a háború alatt hét szovjet nemzetiséget deportált hazájából, katonái kelet-európai és német civilek ezreit ölték meg Berlinbe vezető útjuk során.*** A szovjetek megtagadták a felelősséget ezekért a cselekedeteikért, és a nürnbergi bíróságot állandóan zavarba hozták. A szovjet jelenlét még ma is sötét árnyékot vet Nürnberg emlékére. Ám ha a szovjetek erkölcsileg nem voltak megfelelőek arra, hogy ítéletet mondjanak, vajon jobb volt-e a helyzet a kollaboráns franciákkal? Mi jogon osztott igazságot Franciaország, amikor Vichy gyakorlatilag a náci Németország szövetségese volt, és amikor a felszabadított Franciaországban elcsüggesztően kevés francia jelentkezett önként a Hitler-ellenes háborúba? Végül az Egyesült Államokról érdemes megjegyezni, hogy szeptemberi semlegességi nyilatkozata megszegte az 1928-ban aláírt Kellog Briand paktumot, amely a kormányokat arra kötelezte, hogy megbélyegezzék az agresszorokat és lépéseket tegyenek a megbüntetésükre. Azzal, hogy az Egyesült Államok kinyilvánította semlegességét, nem tett különbséget az agresszor Németország és az áldozat Lengyelország között. Szigorúan véve csak Nagy-Britannia és Lengyelország volt teljes mértékben jogosult arra, hogy a nácikat elbírálja, mivel egyedül a britek és a lengyelek harcoltak Hitler ellen az elejétől a végéig. Az Eichmann-perről szóló könyvében Hannah Arendt arra utal, hogy egy semlegesekből álló bíróság helyénvalóbb lett volna Nürnbergben is és a jeruzsálemi perben is. Azonban a második világháborúban nem voltak igazi semlegesek, mivel azok a nem hadviselők, akik a Harmadik Birodalommal szimpatizáltak, amíg még győztesnek látszott, átálltak a szövetségesek oldalára, mihelyt világossá vált, hogy Hitler elveszti a háborút. Akkor hát miért nem bízták a németekre, hogy saját perüket megrendezzék? Taylor azzal intézi el az elképzelést, hogy abban az időben senki sem akarta ezt. Ne felejtsük el azonban, hogy a kollaboránsok pereit mind a volt német megszállás alatt álló országokban tartották. A franciák, belgák, hollandok, norvégek, dánok, lengyelek, szovjetek, csehszlovákok, jugoszlávok és görögök elbántak a saját árulóikkal. Összességében szigorúbban büntették meg őket, mint a szövetségesek a háborús bűnösöket Németországban, bár Franciaországban több magas rangú rendőrtiszt, aki zsidók deportálásáért volt felelős, letagadta ténykedését és megúszta a dolgot. Még Németország korábbi szövetségesei Olaszország, Finnország, Románia, Bulgária és Magyarország is lehetőséget kaptak arra, hogy lefolytassák saját háborús-bűnös pereiket, és általában igazságosan és hatékonyan jártak el. Egy kis szövetséges ösztökéléssel a németek is képesek lettek volna hasonlóan hatékony perekre. Továbbá a német bíróságok később amúgy is lehetőséget kaptak, hogy nagyszámú német főbűnös fölött ítélkezzenek, akik haláltáborokat irányítottak Lengyelországban, és akiknek az áldozatai főleg nem német polgárok voltak. Helytelen azt gondolni, hogy a lerombolt Németországban nem volt közmegvetés tárgya a náci rendszer. A három Nürnbergben felmentett vádlottat a német rendőrség letartóztatta nem sokkal azután, hogy elhagyták a 10

15 tárgyalótermet. Ezután a német bíróság Fritzschet kilenc év munkára, Schachtot nyolc évre és von Papent tíz év kényszermunkára ítélte. Egyikük sem töltötte le a teljes büntetését, de a szövetségesek is szabadon bocsátottak más nácikat néhány éven belül, annak ellenére, hogy halálbüntetést vagy életfogytiglani börtönt kaptak. Ezek az intézkedések válaszként születtek a hidegháborúra és arra, hogy a nyugati hatalmak és a Szovjetunió minden átmenet nélkül felfedezték: a németek végül is nem mind rossz emberek. Ennek eredményeként több ezer náci tömeggyilkos élte le életét kényelemben Nyugat-Németországban funkcionáriusként, üzletemberként vagy tisztességben nyugdíjazott rendőr tábornokként. Bizonyos, hogy a német bíróságok ennél sokkal rosszabbul nem szerepeltek volna, ha nekik kellett volna tárgyalni az összes náci bűnös ügyét. * A manapság felállított második nemzetközi törvényszék a volt jugoszláviai háborús bűnösök elbírálására nem vezethet eredményre, mert hiányzik a népekből az elszántság arra, hogy legyőzzék a bűnösök hadseregét. Valójában az egész törvényszéki ügy csak úgy bűzlik a cinizmustól és a képmutatástól. A boszniai szerb vezér, Radovan Karadzsics, akit saját magát is törvény elé kellene állítani a háborús bűnösök perében, jogosan jelentette ki, hogy egy ilyen bíróság teljesen lerombolná az ENSZ hitelességét. Tegyük fel azonban, hogy csodák csodájára megváltozik a helyzet, és az ENSZ haderői legyőzik az agresszorokat, vezetőiket letartóztatják. Ebben az esetben csak remélhetjük, hogy az ENSZ megakadályozza majd a győztesek igazságtételét, és arra bátorítja a legyőzött ország újjáalakított hatóságait, hogy ítélkezzenek saját bűnöseik felett. Ha így történik, akkor elkerülhetjük annak a szomorú látványát, hogy a háborús bűnökben egyenlő mértékben felelős ország vagy országok bíráskodnak a legyőzött ország fölött, vagy a reménytelen huzavonát akörül, hogy ki követett el agressziót. Továbbá egy ilyen politika lépést jelentene afelé, hogy a megvert ország legitimitását helyreállítsák. A nürnbergi per arra tanít, hogy többé ne legyen még egy olyan per, amely Nürnberg mintáját követi.2 Jegyzetek 1 Telford Taylor könyvét The Anatomy of the Nuremberg Trials: A Personal Memoir címmel a Knopf Kiadó jelentette meg 1993-ban, New Yorkban. (A szerk.) 2 Deák István tanulmánya amelyet itt rövidítve adunk közre a New York Review of Books c. lap október 7-i számában jelent meg. (A szerk.) * Vö. erre Sipos Péter. Tizenkét per Nürnbergben c. cikkét e számunkban! (A szerk.) ** Vö. erre a História 1993/5 6. számában közölt dokumentumokat. (A szerk.) *** A szovjetunióbeli nemzetiségek deportálására vö. a História 1993/8. számában és e számunkban Varga Lajos cikkét! 2. Képek 11

16 12

17 13

18 1. Hadüzenetek nélkül a második világháborúban BORUS József Hadüzenetek nélkül a második világháborúban Az október 18-án Hágában aláírt nemzetközi egyezmény alapján az ellenfélt a harccselekmények megkezdése előtt világosan tájékoztatni kell. Ezt az egyezményt már az első világháborúban is megszegték még inkább a másodikban. A németek és szövetségeseik hadüzenet nélkül, meglepetésszerű támadással remélték megszerezni a háború sorsát számukra kedvezően eldöntő fölényt. A második világháborút kirobbantó hitleri Németország szeptember 1-jén, 4.45-kor meglepetésszerű, sikeres légitámadást intézett Lengyelország ellen. A propagandasztikus előkészítést nem a leggondosabban csinálták, mert Hitler a lengyeleket a háború kiprovokálásával vádoló, őket agresszornak minősítő, a háború megkezdését bejelentő beszédében tévesen ezt mondta: 5.45 óta visszalövünk! Lengyelország német megtámadása miatt Nagy-Britannia és Franciaország ultimátumban követelte a hadműveletek leállítását, ellenkező esetben hadat üzennek Németországnak. Ez utóbbi szeptember 3-án be is következett, de a francia és a brit fegyveres erők tétlenek maradtak. Hadüzenet nélkül kezdte meg szeptember 17-én támadását Lengyelország ellen a Szovjetunió, a Fehérorosz és az Ukrán Front is. Ezt ugyan a szovjet kormány jegyzékben tudomására hozta a moszkvai külföldi misszióknak egy időben csapatai megindulásával. Ugyanezen a napon Molotov nyilatkozatban jelentette ki, hogy a Szovjetunió respektálja Finnország semlegességét. Néhány héttel később viszont a finneket már Moszkvába invitálták tárgyalásokra, de nem megegyezés született, hanem bejelentés nélküli szovjet támadás november 30-án. A sort a németek folytatták Dánia és Norvégia április 9-én megkezdett elfoglalásával. Egy hónap múlva, május 10-én 5.35-kor indult a nyugati hadjárat, az ősszel hadat üzent Franciaország mint végső cél ellen, de luxemburgi, holland és belga területeken keresztül, az ezen országoknak szóló hadüzenet nélkül. Olaszország csak akkor lépett be a háborúba, amikor a német győzelmek alapján Mussolini már attól félt, hogy neki semmi sem marad. Így támadta meg június 10-én Franciaországot, majd a német babérokat megirigyelve, de Hitler balkáni terveit keresztezve, október 28-án Görögországot, ahol a remélt gyors győzelem helyett vereség várt rá. Hitler emiatt kénytelen volt elhatározni az olaszok megsegítését Görögország ellen. Terveit az március 27-én Belgrádban kirobbant tengelyellenes puccs módosította. Jugoszlávia és Görögország ellen a német csapatok április 6-án indultak meg, a többször már bevált módon, meglepetésszerű, pusztító légitámadásokkal vezetve be hadműveleteiket. Ilyen előzmények után nem volt meglepő, hogy a német csapatok ugyanígy, tehát előzetes ultimátum vagy hadüzenet nélkül támadták meg a Szovjetuniót. Itt az időpont, június 22., volt a meglepetés, mindenekelőtt Sztálin számára, aki az utolsó pillanatig hiába reménykedett az időnyerésben. Végül a japánok támadása Pearl Harbour ellen december 7-én, jelentéktelen saját veszteségekkel, súlyos csapás a csendes-óceáni amerikai flottára. Az eredmény azonban részleges lett, mert a legfontosabbnak minősített két amerikai repülőgép-hordozó nem tartózkodott a kikötőben. A második világháború ezen, többségükben meglepetésszerű támadásai az agresszornak csak átmeneti sikert hoztak. A végső kimenetelt ilyen módon egyetlen alkalommal sem sikerült a kívánt mértékben befolyásolni. 14

19 1. Tizenkét per Nürnbergben SIPOS Péter Tizenkét per Nürnbergben A háborús főbűnösök perén kívül október és április között még további perek zajlottak le Nürnbergben. Ezekben nem a főbűnösök felett ítélkező négyhatalmi Nemzetközi Katonai Törvényszék járt el. A Németországi Szövetséges Ellenőrző Tanács október 20-án kelt 10. sz. határozatában kimondta, hogy a háborús bűnösök elleni eljárás végett minden megszálló hatalom a saját övezetében bíróságokat hoz létre. Az amerikai zóna főparancsnokának 1946 októberében hozott és 1947 februárjában hatályba lépett 7. sz. rendelete alapján 11 háromtagú bíróság alakult. Ezek tagjait amerikai bírákból az Egyesült Államok elnöke nevezte ki. A törvényszékek 12 pert tárgyaltak 185 vádlott ellen. Közülük 4 személy öngyilkosságot követett el, másik 4 fő ellen betegség miatt megszakadt az eljárás. A 177-ből 142 vádlottat elítéltek és 35 főt felmentettek. A perekben a hitleri Németország politikai, katonai, igazság- és egészségügyi apparátusának, valamint az SSnek számos vezető beosztású személyiségét marasztalták el háborús bűntettekben. A perek hivatalos megnevezése az amerikai jogi gyakorlat szerint Az Amerikai Egyesült Államok X Y. és társai vagy egyetlen vádlott esetén X. Y. ellen. Az egyes ügyekben inkriminált személyeket általában intézményi, hivatali elv alapján csoportosították, innen származik a perek közkeletűen használt megjelölése. 1. Az orvosi ügyben 23 személyt vontak felelősségre koncentrációs táborok foglyain magasfeszültségű árammal, fagyasztással, tífusz- és kolerabaktériumokkal való beoltással, egyéb mesterséges fertőzéssel és más módszerekkel végzett, rendszerint halálos kimenetelű kísérletek miatt. 7 vádlottat halálra ítéltek és kivégeztek. 2. Erhard Milch vezértábornagyot, között a Hermann Göring vezette Légügyi Minisztérium államtitkárát, között a német légierő és repülőgép-gyártás főfelügyelőjét azért vonták felelősségre, mert szorgalmazta kényszermunkások alkalmazását repülőgépgyárak építésére, mit sem törődve az alapvető létfenntartási és egészségügyi követelményekkel. Életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték, 1954-ben szabadon engedték. 3. Az igazságszolgáltatási ügyben 16 vezető jogászt állítottak bíróság elé, mert a jogot jogi és politikai szempontok alapján, torz módon alkalmazták, ún. népbíróságokat és különbíróságokat vezettek. 4 személyt életfogytiglanra, másokat 5 10 évi börtönre ítéltek, 4 főt felmentettek. 4. A Pohl-ügy fő vádlottja Oswald Pohl SS Gruppenführer, az SS Gazdasági és Igazgatási Főhivatalának (WVHA) főnöke, s mellette a vádlottak padjára került a WVHA 17 vezető munkatársa, magas rangú SS-tisztek. Irányításuk alatt működtek a koncentrációs táborok és az SS egyéb, szintén kényszermunkát alkalmazó gazdasági vállalatai. 3 vádlottat, közöttük Pohlt, halálra ítéltek és kivégeztek, 3 személyt életfogytiglanra, 9 főt 1020 éves szabadságvesztésre ítéltek, 3 vádlottat felmentettek. 5. A Flick-ügyben Friedrich Flicket és 5 munkatársát azért vonták felelősségre, mert a Flick-bányákban és fémipari üzemekben kényszermunkásokat alkalmaztak, továbbá Franciaországból és a Szovjetunióból ipari berendezéseket és egyéb javakat tulajdonítottak el. Flicket 7 évi, két munkatársát 2 és fél, illetve 5 évi börtönre ítéltek, 3 főt felmentettek. 6. Az I. G. Farben-ügyben lényegében a Flick-perhez hasonló vádakat emeltek az I. G. Farben Vegyipari Tröszt 24 munkatársa ellen. 13 személyt 1,5 8 évi börtönre ítéltek, 10-et felmentettek, 1 vádlott ellen egészségi állapota miatt félbeszakították az eljárást. 7. A túsz-ügyben, más néven a délkelet-európai tábornokok ügyében, a Balkánon bevetett német haderő 12 magas rangú parancsnokát, közöttük Wilhelm List vezértábornagyot, Maximilian von Weichs vezértábornagyot és Lothar Rendulic vezérezredest több ezer civil túsz kivégzéséért vonták felelősségre. Von Weichs ellen az eljárást egészségügyi okokból félbeszakították, 1 személy öngyilkos lett. Listet életfogytiglani, Rendulicet 20 évi börtönnel büntették, 6 tábornokot 7 évtől életfogytiglanig terjedő szabadságvesztéssel sújtottak, 2 személyt felmentettek. 15

20 8. A RuSHA-ügy -ben az SS Faji és Települési Főhivatalá -nak és más SS-szerveknek 14 vezető munkatársa valamennyien magas rangú SS-tisztek került a vádlottak padjára a náci fajvédelmi program végrehajtása során elkövetett embertelen cselekedetekért, így gyermekek erőszakos németesítéséért, kényszerű ki- és áttelepítésekért és hasonló deliktumokért. 1 személt életfogytiglani, 12 személyt 2 év 8 hónaptól 20 évig terjedő börtönre ítéltek, 1 főt felmentettek. 9. A bevetési csoportok ügyében azoknak az SS-osztagoknak 24 parancsnokát és tisztjét vonták felelősségre, amelyek az elfoglalt szovjet területeken több mint két millió embert, jelentős részben zsidókat gyilkolták meg. 14 vádlottat halálra ítéltek és kivégeztek, 2 főt életfogytiglani, 6 személy 3 20 évi szabadságvesztésre ítéltek, 1 vádlott öngyilkosságot követett el, 1 fő ellen az eljárást egészségi okokból félbeszakították. 10. A Krupp-ügyben Alfried Krupp von Bohlen und Halbach iparmágnást és 11 munkatársát állították íróság elé, lényegében a Flick-ügyben azonos vádakkal; Kruppot 12 évi börtönre és vagyonelkobzásra ítélték, 11 vádlottat 2 év 10 hónaptól 12 évig terjedő börtönnel sújtottak. Az amerikai katonai főkormányzó Kruppot mentesítette az elkobzási szankció alól. 11. A miniszteri vagy Wilhelmstrasse-ügyben a náci állam és párt 21 miniszterét, államtitkárát, körzetvezetőjét, magasabb SS- és rendőrvezetőjét vonták felelősségre. Közöttük olyan nevezetes személyiségeket, mint Ernst von Weizsäcker, Gustav Adolf Steengracht von Mayland és Wilhelm Keppler külügyminisztériumi államtitkárokat, Ernst Wilhelm Bohle-t, a náci párt külföldi szervezetének vezetőjét, Hans Heinrich Lammers államminisztert, a Birodalmi Kancellária főnökét, Walter Darré földművelésügyi minisztert, Lutz Schwerin von Krosigk pénzügyminisztert, Otto Dietrich sajtófőnököt, Otto von Erdsmanndorff budapesti követet és Edmund Veesenmayert, Hitler magyarországi helytartóját március 19. után. A perben 19 főre 3 év tíz hónaptól 20 évig terjedő börtönt szabtak ki, 2 személyt, közöttük Erdsmanndorffot felmentették. 12. A véderő főparancsnokságának ügyében, az OKW-ügyben 3 vezértábornagy (Wilhelm von Leeb, Hugo Sperrle, Georg von Küchler), 5 vezérezredes, 4 tábornok, 1 tengernagy és 1 tábornok hadbíró felelt a tetteiért. A háborús bűnök magukban foglalták a hadifoglyokkal való embertelen bánásmódot és a polgári lakosság ellen elkövetett atrocitásokat. 2 vádlott életfogytiglant, a többiek 3 20 éves börtönbüntetést kaptak, 12 személyt felmentettek. 2. Képek 16