Az evolúciós gondolkodás szerepe a lelki fejlődés modelljeiben

Átírás

1 Péley Bernadette JPTE BTK Pszichológiai Intézete Az evolúciós gondolkodás szerepe a lelki fejlődés modelljeiben A biológiai elméletek hatása A fejlődéslélektan történetéről szóló munkák Darwin evolúciós elméletének kitüntetett jelentőséget tulajdonítanak e tudományág önállósodásában. Ez a már-már kanonizált értelmezés sok más pszichológiatörténeti dogmához hasonlóan Boring (1961) nagy hatású könyvéből ered. E koncepció szerint maga a fejlődés gondolata is az evolúciós elmélet hatására nyert teret a pszichológiában. "Baldwinnál igen világosan megjelenik..., hogy az evolúciós elmélet hatására a fejlődés nem egyszerűen egy kutatási probléma lesz, hanem általános értékű magyarázó elv a lelki jelenségek vizsgálatában" (Pléh, o.). Az evolúciós elmélet tételeinek hatása és elterjedése szakaszosan zajlott. A darwini elmélet három fogalmi csomópontja az örökletes változékonyság, a természetes szelekció és az adaptáció, melyek megjelenése és érvényesülése a különböző tudományterületeken, vagy akár a közgondolkodásban különböző időszakokra esik (Bereczkei, 1998). A múlt században az evolúciós elmélet legjelentősebb, mondhatni forradalmi mondanivalója, a folyamatos leszármazási kapcsolat, a fejlődés folyamatossága volt. Az a gondolat, hogy a fejlődésben nincsenek ugrások, szakadékok, és az ember is az evolúció láncolatában helyezkedik el. Az evolúciós szemléleti keretben a gyerek átmeneti láncszem a modern civilizált emberhez. Darwin maga is végzett fejlődéslélektani vonatkozású kutatásokat ban azt írta, hogy a "kisbabák természettörténete" a jövőbeli kutatások termékeny témája lesz (idézi Sulloway,1987). Ez a gondolat azonban nem Darwin gyermekpszichológia iránti elkötelezettségéből származott, hanem abból a törekvésből, amely az ember és az alacsonyabbrendű állatok közötti lelki folytonosság igazolását tűzte ki célul. Darwin rendszeres megfigyeléseket végzett, kezdetben barátai, később pedig a saját gyerekein. A motoros jelenségek, érzelmek, kommunikációs képességek stb. korai fejlődésének megfigyeléseit 1877-ben "Egy csecsemő életrajzi vázlata" címmel

2 publikálta. Fontos felismerése volt, hogy a gyerekek már a preverbális korban képesek értelmes, kölcsönös kommunikációra egyrészt arckifejezések és egyszerű gesztusok, másrészt értelmes intonációk révén. Másik lényeges teljesítménye az ember és az állat érzelemkifejezésének összehasonlítása volt. Ezen összehasonlítás alapján feltételezte, hogy a kommunikációs rendszernek valamennyi emberben közös genetikai gyökerei vannak. Az emberszabású majmokkal való hasonlatosság abból adódik, hogy mind az embert, mind az emberszabású majmokat ugyanazok az evolúciós hatások és kényszerek alakították ki. A gyerekeken ezek a biológiai örökségek jól megfigyelhetők voltak, nem rakódott rájuk a tanulás, a kultúra hatása. Újabban több kutató is vitatja, hogy a darwini hatás a fejlődéslélektan kialakulására meghatározó jellegű lett volna. Morss (1990) szerint például Darwin és az evolúció elmélet mitizált szerepénél sokkal közvetlenebb hatást gyakorolt a fejlődéspszichológusokra Lamarck és Haeckel. Morss szerint Darwint sokan nem is olvasták, csak egyszerűen csatlakoztak egy népszerű és diadalmaskodó elmélethez. A Darwin meghatározó szerepéhez ragaszkodó modern történeti áttekintések ezt a dilemmát hajlamosak úgy megoldani, hogy a múlt század jelentős biológiai elméleteit Darwinhoz kötik. Egy nagyszabású fejlődéspszichológiai tankönyv (Clarke-Stewart, Perlmutter & Friedman, 1988). Történet és elméletek című fejezetében például Darwin, mint tudományos előfutár szerepel. A szerzők szerint a fejlődésről való gondolkodást a darwini elmélet radikálisan megváltoztatta, és A fajok eredete című mű megjelenése után évtizedekig a tudósok a fejlődésbeli változásokat kutatták különböző fajok között, illetve fajokon belül. Követői úgy hitték, írják a szerzők, hogy az emberi fejlődés az életciklus során megismétli az emberi faj evolúcióját, vagyis az ontogenezis megismétli a filogenezist. Ez a gondolat azonban nem Darwintól származik, hanem Haeckel 1866-ban megfogalmazott biogenetikai alaptörvénye, ami eredetileg az embriógenezisre vonatkozó morfológiai elv volt, vagyis azt jelentette, hogy a törzsfejlődés magasabb szintjén lévő állatok az embrionális fejlődés során a fejlődés alacsonyabb szintű állapotait ismétlik meg. Ezt az elvet később jelentős pszichológusok a pszichológiai fejlődésre is kiterjesztették (például Freud vagy Hall), azt feltételezve, hogy az egyén lelki fejlődése lerövidítve megismétli a törzsfejlődést, illetve az emberiség fejlődési állomásait. Haeckel elképzelése analógiás szemléleten alapul, követői azonban azt feltételezték, hogy a leszármazási elv oksági elv is. Mivel a humán embrió megismétli 2

3 az ősök fizikai fejlődési szakaszait, a gyereknek meg kell ismételnie az emberi ősök mentális történetét. A gyerekeket tehát csak akkor értjük meg, ha felismerjük, hogy a viselkedésük a filogenetikus múltat ismétli. Ez a feltételezés igen népszerűvé vált mind a pszichológia, mind a nevelés területein. Jól szemlélteti ezt egy korabeli népszerű amerikai munkából vett idézet: Az alapvető törvény az evolúcióban, hogy az egyén a saját fejlődése során reprodukálja a faj élettörténetét...ami igaz az állatvilágra és a fizikai struktúrákra, az ugyan úgy igaz a mentális és kulturális fejlődés történetére. Minden személy, aki túlhaladt egy normál fejlődési szakaszon, egyben az emberiség egy adott kulturális állomását jeleníti meg; a gyerek először vadember, később barbár lesz, és csak ezután válik lehetővé, hogy civilizált lény legyen belőle. A fiú az erdőben tüzet rak, hamuban krumplit süt, parázson húst, azaz vad ősei természeti életét éli. Ugyanezt a gondolat menetet a gyerek életének ezer más területén is be lehetne mutatni. (Starr, 1895, p. 32.). Úgy tűnik, hogy Gould (1977) helyesen mutat rá arra, hogy Darwin munkássága valóban jelentős volt a gyermekek iránti érdeklődés felébredésében, azonban ez az érdeklődés nagyrészt a rekapituláció elmélet, nem pedig az evolúciós elmélet talaján állt. A pszichogenetikus szemlélet Az amerikai Stanley Hall a pszichogenetikus alapelv egyik legjellegzetesebb képviselője. Munkássága igen gazdag és szerteágazó. Az amerikai tudományos közéletben is aktív, meghatározó szerepet játszott. Ő volt Wundt első amerikai tanítványa, és a tengeren túl ő alapította az első pszichológiai laboratóriumot. A gyermektanulmány mozgalom vezető egyénisége volt. Módszertani újításnak számított az általa összeállított kiterjedt kérdőíves vizsgálat. Ezek a vizsgálatok igen széles területet öleltek fel (egyszerű automatizmusok és ösztönök, a kisgyerek tevékenységei és érzései, érzelmek és akarat kontrollja stb.), és azt mutatták be, hogy a gyermekkori ismeretek és gondolkodásmód alapvetően különböznek a felnőttekétől. A serdülőkorra vonatkozó elképzeléseit terjedelmes két kötetes műben foglalta össze, melynek sok megállapítása ma is érdekesnek és helytállónak tűnik, bár White (1992) szerint a teljes művet nem sokan olvasták. Hall célja az volt, hogy filogenetikus magyarázatokat keressen olyan különböző gyermeki viselkedésekre, melyek szerinte nem a közvetlen környezetre 3

4 reagálnak, és az életkor előrehaladtával eltűnnek. Kedvenc témái a félelem (például a víztől való félelem) és a játék voltak. Hall a filogenetikus értelmezést két érvelésre alapozta. Egyrészt a biogenetikus elvre épített, másrész arra az elgondolására, hogy a gyermekkori élmények, például a gyermekkori félelmek a letűnt korok felnőtt világának problémáit tükrözik, és nem a modern gyerek környezetével hozhatók összefüggésbe. Hall általános filogenetikus elmélete szerint: A gyerek sokkal ősibb, mint a felnőtt...a felnőtt kor összehasonlítva, jóval újabb struktúra, amely ősi alapokra épül fel. A gyermek megismétli az emberiség evolúcióját, a gyerek és a faj kulcsok egymáshoz, egyik a másik megértéséhez elengedhetetlen. A rekapituláció biológiai alapokon áll, vagyis az agy érése határozza meg az evolúciós sorrendet. Az ősibb agyterületek hamarabb érnek, mint az evolúció során később kialakult agyterületek. A 6-7 éves kor az emberiség érettségének ősi idejét reprezentálja. Az agy mérete és súlya eléri a felnőttét, megtörténik a fogváltás, a növekedés üteme csökken, viszont növekszik az aktivitás és az ellenálló képesség. Ezután az emberiség fejlődésének egy új szakasza kezdődik Bármilyen kísérlet arra, hogy a vadság természetes késztetéseit elnyomjuk, katasztrófához vezet, állítja Hall. A filogenetikus állomásokon keresztül kell haladni, és lehetővé kell tenni annak természetes kifejeződését az adott sorrendben, nehogy annak elnyomott hatásai később, már nem megfelelő időben felbukkanjanak ( kibukjanak ) Ez utóbbi gondolatok fejezetünk következő állomása szempontjából is érdekesek, és itt a Hall és Freud közötti történeti és tartalmi kapcsolatra gondolok. Hall 1909-ben meghívta Freudot Amerikába, és ezzel elősegítette a pszichoanalízis nemzetközi elismerését. Másrészről Freudra bevallottan is hatással volt Hall, a Három értekezés a szexualitás elméletéről című művében (1915) hivatkozik is rá. A saját magát elsősorban temészettudósnak tartó Sigmund Freud számára is útmutatóul szolgált Darwin munkássága. Már fiatal korától kezdve bátorítólag hatottak rá Darwin írásai, és --Sulloway szerint-- ezeknek a munkáknak "nagy szerepet kellett játszania abban, hogy a pszichoanalízis a lélek dinamikus és különösen pedig genetikus pszichobiológiája legyen" (1987, 280.o.). Freud maga erről a szellemi rokonságról a következőképpen fogalmaz az Önéletrajzi írások-bán. A pszichoanalízissel szembeni ellenállás elsősorban abból fakad, hogy "tartalma megsértette az emberiség nagyerejű érzéseit" (Freud, 1989, 190.o.). Ilyen hatást csak azok az elméletek gyakorolnak Freud szerint, amelyek alapjaiban érintik az 4

5 ember önszeretetét, kivételezettség-érzését. Három ilyen nagy "seb" érte az emberiség egyetemes nárcizmusát, egy kozmológiai (Kopernikusz), egy biológiai (Darwin), és egy pszichológiai (Freud). Sulloway ezt úgy fogalmazza meg, hogy Darwin és Freud rokon jellegű metafizikai eltolódást okozott a nyugati gondolkodásban. Természetesen a Freudot ért hatások igen sokrétűek voltak, és Freud saját elképzelései is egyre jobban meghatározták, hogy mely elméleteket, és az elméletek mely gondolatait preferálta. Haeckel biogenetikai alaptörvényének kiterjesztése, és annak a pszichoszexuális fejlődésre való alkalmazása éppoly fontos volt számára, mint Lamarck evolúciós elmélete a tudatos és tudattalan alkalmazkodásra vonatkozó álláspontjának kifejtésében. A következő, 1914-es keltezésű idézetben jól érzékelhető a szerző elköteleződésének a kettőssége. Egyrészt explicit módon elfogadja a rekapituláció elvét, másrészt viszont hangsúlyozza az egyéni fejlődés szem előtt tartását. Az esetlegesség és az élmény figyelembe vétele a lélekelemzésnél elengedhetetlen, a hajlamosság azonban a faj történetében van előírva. Ebben a megfogalmazásban Haeckel és Lamarck gondolatai mellett legalább olyan fontosnak tűnnek Freud személyes analitikus tapasztalatai is. Az egyén fejlődése a fajfejlődés ismétlésének tekinthető, amennyiben arra legújabb egyéni átélések nem gyakorolnak hatást. A phylogenetikus fejlődési hajlam csak az ontogenetikus történés mögött érvényesül. De alapjában a hajlamosság is csak a faj korábbi élményének a csapadéka, amelyhez az egyes egyén élménye az esetleges tényezők összegeként csatlakozik. (VII. o. Előszó a harmadik kiadáshoz. Három értekezés) Hall elképzelésével összhangban Freud is úgy gondolta, hogy a természetes késztetéseknek a maguk idejében ki kell bontakoznia, és ezen viselkedéseknek az eltűnése is egy előre rögzített fejlődés szerint zajlik, hisz mindez filogenetikus örökségünk által megszabott. A kulturális gyermeknél azt a benyomást nyerjük, hogy e gátak felépítése a nevelés műve, és bizonyos is, hogy a nevelés sokban járul hozzá. Valósággal azonban szervileg meghatározott és öröklésileg rögzített dolog ez a fejlődés s alkalomadtán a nevelés minden hozzájárulása nélkül is létrejöhet. A nevelés valóban akkor marad meg az őt megillető hatalmi körben, ha arra szorítkozik, hogy a szervezettől eléje 5

6 rajzolt vonalakat aláhúzza s azokat valamivel tisztábban és élesebben jutassa kifejezésre. (Freud, o.) Freud azonban alapvető különbséget ismert fel az ideák és viselkedések mentális rekapitulációja és az ősök morfológiájának fizikai rekapitulációja között. Ez a különbség alapvetően a neurózis elméletben fogalmazódik meg. A fizikai rekapitulációk átmeneti szakaszok. A korábbi szakasz anyaga átdolgozódik, így alakul ki a következő szakasz, vagyis az egyes szakaszok váltják egymást. Ezzel szemben a mentális, illetve lelki fejlődés szakaszai egyesülnek. Ezek a szakaszok a megfelelő filogenetikai sorrendben megjelennek az egyedfejlődés során, ám a korábbi szakaszok nem tűnnek el, hogy helyet csináljanak a következőnek. A korábbi szakaszok jellegzetesen elnyomás alá kerülnek az egészséges felnőtt esetében, de nem kell eltűnniük. Az elnyomott primitív mag tovább él, és a felnőtt (tudattalan) gondolataiban ott székel. Összességében elmondható, hogy Freud pszichoszexuális fejlődéselméletének nagy szerepe volt abban, hogy egy másfajta gyermek, illetve gyermekkor képe rajzolódott ki. A kora gyerekkori tapasztalatok igen nagy szerepet kaptak a személyiség fejlődésében. Freud elmélete még elsősorban a múltbeli emlékek felidézésére alapozott, követői (például M.Klein. A. Freud) azonban a gyermekek közvetlen megfigyelése és vizsgálata nyomán próbálták igazolni a freudi feltevések létjogosultságát, míg Róheim(1984) az ausztráliai őslakósoknál végzett pszichoanalitikus indíttatású terepvizsgálatokat. Egyes kutatók szerint épp a pszichoanalízis antropológiájának köszönhetően egyre erősebbé vált az a tendencia mind a kutatások, mind az elméletalkotás terén, hogy a korai évek tapasztalatainak visszavonhatatlanul meghatározó szerep jut a személyiség további alakulásában. Ez a gondolat azonban sokkal távolabbra nyúlik vissza, és Platontól kezdve szinte minden korszakban lehet találni olyan jelentős gondolkodót, aki az első életévek tapasztalatairól, illetve annak hatásairól ír (vö. Clarke és Clarke, 1976). Baldwin érdekes helyet foglal el a korszak fejlődéssel foglalkozó szakemberei között. Egyesek szerint a biogenetikai elv elkötelezettje volt, Sulloway például a következőket írja róla: A maga dühödten biogenetikai módján, ami e korszak oly sok gyermekpszichológiai művére jellemző, Baldwin anticipálta a szociálpszichológiának 6

7 azt az általános felfogását, mely Sigmund Freudot jellemezte 1910 után. (Sulloway, 1987, 257.o.) Baldwin szerint a csecsemő embrionális személy..., s ezekben a korai szakaszokban nyíltan megismétli a faj társadalomtörténetét.... A társadalom embriológiája nyitva áll a kutatás számára a gyermekszobában. (1895:156, idézi Sulloway,1987). Ugyanakkor mások, például Pléh (1999) szerint közelebb állt a darwini elképzelésekhez, és a filogenezis és ontogenezis párhuzamosságát árnyaltabban kezelte. Baldwin a nature-nurture szembeállítását teljesen elhibázott feltevésnek tartotta. Feltételezte, hogy az evolúciós adaptáció és a fejlődési akkomodáció (a faj és egyedfejlődés) azonos célok irányába működnek együtt, bár létrejöttük és hatásuk mérhetetlenül különböző idő intervallumra esik. Úgy gondolta, hogy az akkomodációk, melyek az egyedi életciklus idején jelennek meg, átvivődhetnek a következő generációra a fajok adaptációjának formájában. A folyamatot Baldwin organikus szelekciónak (Baldwin hatás) nevezte. Számos fejlődéspszichológushoz hasonlóan, ő is sokat épített saját gyerekeinek megfigyelésére. Úgy találta, hogy a gyerekek kitartó utánzással és erőfeszítéssel tanulnak alkalmazkodó (akkomodációs) viselkedéseket. Ezeknek a viselkedéseknek, szokásoknak a kialakulása viszonylag meghatározott sorrendet követ. Minden szakasz, amely szokások sorozatát képviseli, utánzással érhető el, mégpedig úgy, hogy az előző szakaszokon keresztül kell haladni. A gyerek az utánozni kívánt viselkedést és a saját viselkedését folyamatosan összeméri. A folyamatban számos felesleges elem megjelenik, ez azonban növeli az alkalmazkodás lehetőségét. Végül az a viselkedés marad meg (szelektálódik), amelyik leginkább megfelel az adott (szükséges) viselkedés kritériumainak. A végső sikert véletlenül fogja elérni a gyerek. A siker után a szelekció abba az irányba hat, hogy kiküszöbölje azokat az elemeket, melyek nem felelnek meg, nem illeszkednek a kritériumhoz. A kívánatos motoros elemek megerősítését az segíti elő, hogy összhangban vannak a példánnyal. Így, azaz az organikus szelekció révén alkalmazkodunk az új környezethez, ez viszi előre a gyereket a mentális fejlődés különböző szintjein keresztül. Baldwin a kitartó utánzást olyan folyamatnak tekintette és eszerint is elemezte, amely összehasonlítható a természetes szelekcióval. A különböző viselkedési tendenciák tehát az organikus szelekció révén vivődnek át egyik generációról a másikra, ugyanakkor az ontogenetikus akkomodációk befolyásolják az evolúciós változások pályáját. Baldwin elképzelését 7

8 illetően megoszlanak a vélemények. Vannak akik úgy gondolják, hogy az irányított szelekció fejlődési mechanizmusa Darwin természetes szelekció fogalmának kiegészítése volt, még pedig anélkül, hogy támaszkodott volna a lamarcki elképzelésre a megszerzett tulajdonságok öröklődését illetően. Piaget hasonló gondolatmenetet követ a fenokópia folyamatának megfogalmazásával (Pléh, 1998). (Sok, Baldwin által használt fogalmat ma már elsősorban Piaget munkásságából ismerünk.) Richards (1987) arra hívja fel a figyelmet, hogy Baldwin a sikeres viselkedést mindig a külső ingerekhez viszonyítva kezelte, legyen szó egyszerű motoros, vagy összetett szociális viselkedésről. A külső környezetben való sikert hangsúlyozta, melyben döntő szerepe van az egyéni aktivitásnak, és a sokféle viselkedés kibontakozásának, miközben az alkalmazkodó viselkedések alakulásában a stabilitásnak, a tradíciónak is nagy jelentőséget tulajdonított. Baldwin spekulatív elmélete természetesen csak kritikai fenntartásokkal értelmezhető. Ő sem volt mentes kora túlkapásaitól, a fejlődéselv mindenhatóságába vetetett hittől. Ugyanakkor kivált a divatos és félreértelmezett leszármazási elv követői közül. A szelekciós és adaptációs elveknek az egyedi fejlődésre történő tudományos alkalmazása ezidőtájt még váratott magára. A század második évtizedétől a rekapituláció elve lassan kezdett visszaszorulni mind az anatómiában és embriológiában, mind a pszichológiában. A korabeli szerzők, például Davidson (1914) azt hangsúlyozták, hogy a fejlődéspszichológiának saját utat kell követnie, mivel a csecsemő- és gyermekkornak valószínűleg megvan a maga evolúciója. Elképzelhető, hogy az egyedfejlődés korai szakaszai nyújtanak számunkra filogenetikus információkat, de ez legfejebb csak abban a formában valósul meg, hogy az ősök korai szakaszait ismétlik meg és nem a felnőtt formákat. Az emberi viselkedés jellegzetességei nincsenek genetikailag rögzítve úgy, mint az ősök anatómiai markerei. Az analógiás szemlélet semmitmondó és félrevezető feltevései tehát lassan kiszorultak, az egyedfejlődés és a törzsfejlődés viszonyának problémája azonban megmaradt. Egyrészt azért, mert a gyerek a fejlődés folytonosságát illetően változatlanul fontos láncszemet jelentett, másrészt pedig az adott sorrendben, illetve kontextusban megjelenő általános viselkedés mintázatok megértésre és magyarázatra vártak. Ez a magyarázat két jelentős szálon bontakozott ki, az egyik az etológiai kutatásokban, a másik a piaget-i fejlődéslélektanban. 8

9 Az etológiai szemlélet Korábban hivatkoztam Morssra (1990), aki szerint Darwin és az evolúciós elmélet jelentősége a fejlődéslélektan kialakulásában kisebb volt, mint sokan feltételezik. Charlesworth (1992) Morsshoz hasonlóan vélekedik. Elismeri ugyan Darwin általános jelentőségét, azt azonban ő is vitatja, hogy erős és közvetlen hatása lett volna a fejlődéspszichológia kialakulására. Megítélése szerint e tudományág előzményei sokkal gazdagabbak és szélesebb körűek Darwin hatásánál. A XIX. század utolsó harmadában a "téma" egyszerűen benne volt a levegőben. Addigra kiváló filozófusok, pedagógusok, orvosok gondolatai és megfigyelései halmozódtak fel, így a gyerek viselkedésére és fejlődésére vonatkozó tudomány inkább kumulatív folyamat eredménye, mintsem a darwini gondolatok következménye. Charlesworth szerint Darwin hatása egyáltalán nem volt forradalmi, legfeljebb csak töredékes, mivel a természetes szelekció, ami az igazán megkülönböztető vonása a darwini elméletnek, szinte teljes egészében hiányzik a fejlődéslélektani munkákból. Az, hogy a természetes szelekcióra vonatkozó elmélet nem érintette meg a fejlődéslélektant, ideológiai, fogalmi és módszertani okokra egyaránt visszavezethető. A fejlődéspszichológusok szemléletét alapvetően meghatározta az egészséggel, neveléssel, a gyermekek körülményeinek javításával való törődés. Ennek az "ideológiának" a szolgálatában álló elméletek és kutatások nagyobb teret kaptak, vagyis a környezeti tényezők, és azok változtathatósága erősebbnek bizonyult a viselkedés genetikus modelljeivel szemben. Kivételt képeztek az öröklött betegségek szindrómái, mint például a fenilketonuria. A természetes szelekciónak és a versenynek egy biológiai elméletben egészen más a jelentése, mint a hétköznapi életben. Egy gyermek halála evolúciós perspektívából egészen más hangsúlyt kap, mint a gyermek-, vagy fejlődéspszichológia szemszögéből. Az életrevalóság, mint szelekciós előny, az evolúció hosszú folyamatából kiemelve sokkal drámaibbnak tűnt. A szelekciós elmélet visszautasítása mögött az a szemlélet húzódott meg, hogy a természet nem ilyen kegyetlen és brutális. 9

10 A másik, hasonlóan ideológiai síkra terelt probléma a szexuális dimorfizmus és annak következményei. Nemcsak az anatómiai különbségek meghatározottak genetikailag, hanem a viselkedésbeli jellegzetességek is. Az eltérő reproduktív funkciók következtében a két nem veleszületetten más-más viselkedési mintázattal rendelkezik például az agresszió, az önzőség, vagy a hűtlenség terén. Ez a megközelítés természetesen nem tagadja a kultúra és a szocializáció jelentőségét, mégis érzékelhető, hogy ha ezt a megközelítést az egyedi életre, illetve az emberiség fejlődéséhez mérten rövidebb életszakaszra alkalmazzuk, akkor számos ideológiai problémát implikál. Az "ideológiai" probléma szervesen kapcsolódik a fogalmi problémához. Ennek lényege, hogy alkalmazható-e evolúciós perspektíva a gyerek fejlődésére, vagyis áthidalható-e a filogenetikus és ontogenetikus megközelítés közti szakadék. Charlesworth a történeti visszatekintés alapján kételkedik ebben a lehetőségben, legalább is ami a pszichológiát illeti. A természetes szelekció tétele valóban háttérbe szorult, és csak a század harmincas éveiben, az etológiai fordulat nyomán vált a tudományos gondolkodás és kutatás meghatározó elvévé. Az etológiai megközelítés azonban a törzsfejlődésre vonatkozóan nem analógiás szemléletet érvényesít, hanem azt hangsúlyozza, hogy a törzsfejlődésnek kauzális hatása van, azaz viselkedési programok szelektálódnak. Genetikailag programozott, adaptív viselkedési mintázatokkal születünk, melyek az evolúció folyamatában jöttek létre. Az egyedi élet során a tanulás az alkalmazkodást biztosítja a változó feltételek között is. A tanulásnak azonban szintén vannak előhuzalozott szabályai. Az egyedfejlődés során a szelekció a tanulási programok között történik....a természetes szelekció olyan tanulási algoritmusokat részesít előnyben, amelyek lehetővé teszik a környezeti hatások adaptív - a túlélés és szaporodás szempontjából kedvező - feldolgozását. (Bereczkei, 1998, 48.o.) A darwini hatás viszonylagos gyengeségét Charlesworth az előbbieken túl egy módszertani oknak is tulajdonítja. Annak, hogy az ún. proximatív (közvetlen) és ultimatív (végső) tényezők a magyarázatokban összekeverednek. Ebben az útvesztőben a darwinizmus releváns "jogutódai", az etológusok és szociobiológusok, adnak eligazítást. Itt mindössze egy hivatkozással szeretném jelezni azokat a nehézségeket, melyekre Charlesworth utal. 10

11 Robert Hinde szerint (idézi Bereczkei, o.) az etológusok legalább négy kérdésre keresnek választ a viselkedés tanulmányozása során: 1. Milyen fiziológiai, pszichológiai és környezeti tényezők határozzák meg közvetlenül a viselkedést? 2. Mi a viselkedés funkciója; azaz, mik azok az alkalmazkodási következmények, amelyek által növeli az egyed a túlélési és szaporodási esélyeit? 3. Hogyan változik és fejlődik a viselkedés az egyedfejlődés során; mennyiben felelősek a kialakulásért a tanult és mennyiben az öröklött elemek? 4. Hogyan változott a viselkedés az evolúciós fejlődés során? Mindegyik kérdésre külön-külön is lehet helyes választ adni, de önmagában egyik válasz sem lehet teljes. Ernst Mayrtól származik az az osztályozás, amely az első két típust proximatív, a második két típust ultimatív magyarázatnak nevezi. Mint Bereczkei ( o.) írja, "A proximatív okok az élőlények működését közvetlenül szabályozó fiziológiai és ökológiai folyamatokat képviselik, míg az ultimatív okok mindezen működéseknek a természetes szelekció révén rögzült adaptív késztetéseit és irányait jelentik. Valamennyi viselkedés e két okcsoport hatásának együttes eredménye, és ez meghatározza a kutatás módszertanát." A szelekció tétele a proximatív és ultimatív okok megkülönböztetésével vált igazán felismerhetővé és a kutatások számára pontosabban megfogalmazható kérdéseket tett lehetővé. Az egyedi életben a viselkedést közvetlenül meghatározó tényezők megfigyelhetők, megértésük azonban a viselkedés funkciójának (végső okának) megismerésével és figyelembe vételével lehetséges. Az öröklött tulajdonságok és a környezeti hatások együttese mentén bontakoznak ki az egyedi képességek. Az öröklöttség a kognitív funkciók irányítottságát is jelenti, azaz a kognitív képességek mögött is olyan mechanizmusok állnak, melyek szervezik és irányítják a túlélés szempontjából előnyös viselkedéseket. Az öröklött és tanult viselkedések viszonyának tisztázásához az etológusok szívesen alkalmaztak deprivációs vizsgálatokat. (Harlow és Zimmerman,1959; Marler,1976; Bereczkei, 1991) Korai deprivációs vizsgálatok A korai tapasztalatok hatása a negyvenes évektől a korai deprivációnak és következményeinek a vizsgálatában került előtérbe. Ennek egyik vonulata az anyai 11

12 depriváció (Spitz, Goldfarb, Bowlby), a másik a fizikai szeparáció és a korai tanulás problémája, mint például a korai vizuális deprivációs kísérletek (Hebb). Ezeknek a vizsgálatoknak az eredményei nem maradtak kritika nélkül, talán épp determinisztikus implikációik miatt. A bírálók egyrészt a fogalmak tisztázatlanságát, a különböző lehetséges hatótényezők figyelmen kívül hagyását nehezményezik, másrészt azt teszik szóvá, hogy a gyereket passzív tényezőként kezelik. Azt hangsúlyozzák, hogy a gyerek nem passzív receptora az ingerlésnek, hanem dinamikus lény, aki legalább annyira okozója is a saját tanulási tapasztalatainak, mint elszenvedője (Rutter,1979; Clarke & Clarke,1976). Ezek a kritikák elsősorban a közvetlen oksági viszonyt kérdőjelezik meg a korai tapasztalatok és a későbbi viselkedés között. A szeparációs vizsgálatok hatása azonban hosszú távon érvényesült, és úgy tűnik, hogy Bowlby kötődés elmélete a mai napig termékenyítőleg hat a fejlődéspszichológiára. Bowlby (1951) szerint az anyai szeretet olyan fontos a mentális egészséghez, mint a vitaminok és a fehérjék a fizikai egészséghez. Az anya minden későbbi szociális kapcsolat prototípusa, a gyerek itt tanulja meg, hogy mit várhat el másoktól, illetve hogy neki mit kell nyújtania. De túl az evidencián, hogy jó, ha egy gyereknek anyja van, és az gondoskodik róla, számos megválaszolásra váró kérdés merült fel. Minden esetben kialakul-e kötődés anya és gyereke között, vagy függ-e a kötődés például az anyai gondoskodás minőségétől? Mikortól lehet kötődésről beszélni, mindjárt a születés után, vagy hosszabb idő kell-e a kialakulásához? Egyetlen személyhez alakul ki csak a kötődés, vagy az anyán kívül más személy is szóba jöhet? Létezik-e egy kritikus szenzitív periódus vagy az élet bármely időszakában kialakulhat a kötődés? Változik-e a kötődés erőssége, vagy az élet során állandó marad? Mielőtt ezeknek a kérdéseknek legalábbis egy részét megválaszolnánk, térjünk vissza a Bowlby előtti meghatározó elméletekhez. Érdekes módon két nagyon különböző elmélet --a freudi pszichoanalízis és a behaviorista tanulás elmélet-- a kötődés kialakulását hasonló elvekre vezeti vissza. Mindkettőt szokták az "érdekszeretet elmélet" jelzővel illetni, ami arra utal, hogy mindkét elméletben a gyerek azt szereti, aki enni ad neki. Freud szerint a gyerek első választása anaklitikus, vagyis támaszkodó. Ezt a választást a csecsemő eredendő függősége határozza meg, vagyis a túléléshez alapvető szükségletek kielégítése. Innen ered 12

13 Spitz anaklitikus depresszió elnevezése a csecsemőkori veszteségélmény következményeinek leírására. (Spitz,1965). A tanulás elmélet keretében drive-redukcióról, illetve másodlagos megerősítésről beszélhetünk (Dollard & Miller; Sears). Az anya a csecsemő éhségét csökkenti, és ebben a tanulási folyamatban a kondicionálás szabályai szerint a csecsemő egy másodlagos drive-ra tesz szert, ez pedig maga az anya. Az elsődleges megerősítő tehát a táplálék, a másodlagos az anya személye. Az érdekszeretet elmélet tarthatatlanságára számos kísérlet rámutatott. Az egyik legismertebb példa Harlow és Zimmermann (1959) drót- és szőranyás kísérlete rhesus majmokkal. A kísérlet szerint a szőranya által nyújtott meleg és "kontakt komfort" meghatározóbbnak bizonyult a kötődés kialakulásában, mint a megkapaszkodást és meleget nem, de táplálékot adó drótanya. Schaffer és Emerson (1964) skót csecsemőkkel végeztek longitudinális vizsgálatot, és azt találták, hogy nem a gondoskodási tevékenység függvénye a kötődés kialakulása. Az esetek 39%-ban nem az etetést, fürdetést, tisztába tevést ellátó személy (anya) volt az elsődleges kötődési személy a gyerek számára. Úgy találták, hogy a kötődés kialakulásában döntő szerepe van a csecsemő viselkedésére való érzékenységnek, válaszkészségnek, valamint a nyújtott ingerlés teljes mennyiségének, azaz a játéknak, a beszédnek, a testi érintkezésnek. A kötődés problémája: Bowlby elmélete Témánk szempontjából elengedhetetlen, hogy visszatérjünk az etológiához. Bowlbyra ugyanis igen nagy hatással volt Lorenz imprinting elmélete. Bowlby nem azt feltételezte, hogy az imprinting és a kötődés között közvetlen megfelelés lenne, de úgy gondolta, hogy ez az elmélet közelebb visz annak megértéséhez, hogy ez a kapcsolat hogyan alakul ki, és milyen alapokon nyugszik. Az eredetileg pszichoanalitikus képzettségű és irányultságú Bowlby elmélete történetileg a pszichoanalitikus tárgykapcsolati elméletek alternatívájaként jött létre (Bretherton,1985.). A következő jelenségek magyarázatára próbált választ keresni: 1. Miért okozhat az egyszerű (rövid ideig tartó) szeparáció is erőteljes szorongást a gyerekben? 2. Miből adódik a felnőtt és a gyermekkori gyász közötti hasonlóság? 3. Mivel magyarázhatók bizonyos jellegzetes védekezési folyamatok, vagyis olyan - külső és belső - jelzések szelektív kizárása, melyek normálisan a kötődési viselkedés 13

14 aktivációját szolgálják? 1969-ben megfogalmazott elméletét a kötődés etológiai - evolúciós elméletének is szokták nevezni. Ennek főbb pontjai a következők: - A kötődési viselkedés velünkszületett késztetés, vagyis a csecsemő születésétől kezdve rendelkezik olyan viselkedési mintázatokkal, melyek elősegítik a közelséget és a kontaktust az anyával, vagy annak megfelelő személlyel. Ilyen a sírás, nevetés, kapálózás stb. - Fontos a szülő válaszkészsége a csecsemőnek erre a viselkedésére. - A gyerek életének korai szakaszában létezik egy érzékeny, vagy kritikus szakasz, amikor ennek a kötődésnek ki kell alakulnia. Evolúciós szempontból ez a viselkedés, illetve viselkedési rendszer növeli a túlélés esélyeit. A védelmező felnőtt személyhez való közelség fenntartása reprezentálja azt az elsődleges mechanizmust, amely a csecsemő biztonságát és túlélését szabályozza. Bowlby tehát úgy gondolja, hogy a kötődés nem támaszkodik más alapvető szükséglet kielégítésére, hanem önálló motivációs-viselkedési rendszer, és a túlélés szempontjából meghatározott funkcióval rendelkezik. (Ezt az elképzelést az analitikusok erősen vitatták. Úgy gondolták, hogy a libidó-energia fogalma, illetve dinamikája jól leírja és megmagyarázza a kötődés kialakulását. Ebben az értelmezési keretben az elsődleges (tárgy)kapcsolat olyan szükséglet kielégítésére támaszkodik, amely az életben maradáshoz nélkülözhetetlen. Binét Ágnes szerint (1993) Spitz, Hermann vagy Bálint elmélete olyan magyarázatot képes adni a fenti jelenségre, amely összhangban van a freudi metapszichológiai alapelvekkel, és indokolatlannak tartja azt, ahogy ezt Bowlby megkérdőjelezi.) A kötődési viselkedési rendszer egy összetett cél-kiigazító ellenőrző rendszer, melyet az ösztönös viselkedések és a környezet egyaránt befolyásolnak. Egy olyan, a személyen belül lévő pszichológiai szerveződés, amely a biztonságérzetnek és a biztonság feltételeinek az együttjárására törekszik. A rendszer célkitűzése tehát - a kötődő személy perspektívájából - a biztonságérzet fenntartása. A külső megfigyelő nézőpontjából a rendszer célkitűzése azoknak a viselkedéseknek a szabályozása, melyek a közelség és kontaktus fenntartására vagy elérésére törekszenek a kitüntetett kötődési személlyel. A külső és a belső nézőpont megkülönböztetése arra is felhívja a figyelmet, hogy nem lehet egyenlőség jelet tenni a kötődés és a kötődési viselkedés közé. Egyrészt történetileg a kötődési viselkedésen keresztül alakul ki, formálódik meg maga a kötődés, és a továbbiakban ez közvetíti a kapcsolatot a két személy között, vagyis a kapcsolat átvivője lesz. Másrészt a kötődési viselkedés 14

15 hiányából nem lehet a kötődés hiányára következtetni. Kisgyermekkorban gyakori a kötődés viselkedéses megnyilvánulása, de veszély esetén, stresszteli helyzetekben felnőtt korban is aktiválódik a kötődési viselkedéses rendszer. Bowlby szerint vannak olyan viselkedéses rendszerek, melyek a kötődési viselkedéses rendszer aktiválódásának irányába hatnak, és vannak vele ellentétes, úgy nevezett versengő rendszerek. Ez utóbbiak közé tartoznak az explorációs, ingerkereső viselkedések. Bár a kötődési kapcsolat két személy között létezik, Bretherton (1985) szerint a Bowlby által leírt rendszer a kötődő személyen belüli szerveződésre vonatkozik. Mivel a kötődési kapcsolat a gyermeki és a szülői kötődési rendszer együttes működésén alapul, az egyénen belüli rendszer a diádikus kapcsolatot reprezentálja. Hogyan működik ez a rendszer? A gyerek különböző információkat keres, illetve használ. Ilyenek a veszély jelei, melyek velünkszületett vagy tanult félelmeken alapulnak, és vonatkozhatnak fizikai vagy pszichés ártalmakra. A másik, amit a gyerek monitoroz, a kötődési személy elérhetősége. Ez nemcsak a fizikai távolságra vonatkozik, hanem az anya válaszkészségére is. Bowlby szerint ez a rendszer epizodikusan működik, Bretherton viszont azt állítja, hogy folyamatosan aktív. (Erre az ellentmondásra később visszatérünk.) Ha a feltételezett helyzetben a környezet nem fenyegető a gyerek számára, akkor biztonságban érzi magát, és a kötődési személy szerepe aktuálisan gyengül. A gyerek nyugodtan explorál, bár egy meghatározott távolságon belül. Ekkor az attachment személy, mint biztonságos bázis van jelen. Ha a környezetben bármilyen kis változás tapasztalható, akkor a közelséget szabályozó cél-kitűző rendszerben változás áll elő, és a gyerek közelebb megy az anyához. 15

16 Az idegen helyzet Ainsworth és munkatársai (1978) kísérletben próbálták igazolni a fenti feltételezéseket. Híres baltimore-i vizsgálatukban 12 hónapos gyerekeket vizsgáltak az ún. "idegen helyzetben", amely a gyerek számára ismeretlen környezetben, egy harmadik, "idegen" személy bevonásával zajlott, és nyolcszor három perces epizódból állt. A vizsgálat szempontjából a két szeparációs és két újraegyesülési epizód volt fontos. A kísérletet megelőzően otthoni megfigyeléseket is végeztek az anya-csecsemő interakcióról. Feltételezésük az volt, hogy: 1. az "idegen helyzetben" a csecsemők az anyjuk jelenlétében (biztonságos bázis) nyugodtan explorálnak. 2. a szeparáció alatt és az újraegyesülés elején jellegzetes kötődési viselkedést mutatnak. Ez a feltételezés be is igazolódott, ám a dolog ott vált igazán érdekessé, hogy váratlanul igen nagy egyéni eltéréseket tapasztaltak. A 23 gyerekből 13-nál az elvárt mintázatot kapták, de hatnál teljesen hiányzott a kötődési viselkedés, négyet pedig teljesen eluralt. Így az újraegyesülésnél mutatott viselkedések alapján Ainsworth-ék három, jól elkülöníthető kategóriát hoztak létre. A B csoport a biztonsággal kötődők, akik anyjuk jelenlétében azonnal játszani kezdtek, aktívak voltak, és az anyával is kommunikáltak. Az anya távozására sírással, nyugtalansággal reagáltak, hívták az anyát. Visszatértekor belekapaszkodtak, de hamar megnyugodtak, és könnyen visszatértek a játékhoz. Az otthoni megfigyelésben ezek az anyák érzékenyek voltak a csecsemő megnyilvánulásaira, a sírásra azonnal reagáltak. A csecsemővel való együttlétben, érintkezésben jól érezték magukat. Az A csoportba az elkerülő viselkedést mutató gyerekek kerültek. Az első epizódban játszottak ugyan, de az anyával nem kommunikáltak, hiányzott az élmények "affektív megosztása". Az újraegyesülési helyzetekben elnéztek, elfordultak az anyától, az összes szituációban inkább a környezetre figyeltek, mint az anyára. Az anyák otthon nyíltan elutasítóak voltak a csecsemőjükkel, szabályosan ellökték maguktól őket, és saját bevallásuk szerint is szinte irtóztak a testi kontaktustól. Így Ainsworth feltételezte, hogy a gyerekek elkerülő magatartása az anya elutasítására adott válasz. 16

17 A harmadik, C csoport az ambivalens, ellenálló. Ezek a gyerekek az első helyzetben aggódó, félelemmel teli viselkedést mutattak, és nehezen merültek el a játékban. Inkább az anyával voltak elfoglalva, mintsem a játékkal, az idegentől pedig féltek. Minden szeparációra igen hevesen reagáltak, de a visszatérő anya nem tudta megnyugtatni őket. Egyszerre tapadtak, kapaszkodtak, valamint tolták el maguktól az anyát. Szinte leállíthatatlannak és végtelennek tűntek ezek a jelenetek. Ezek az anyák otthon kiszámíthatatlanok voltak, a gyerek autonómiáját nem bátorították, jelzéseire kevés érzékenységet mutattak. Ugyanakkor úgy érezték, hogy nagyon sokat tesznek a csecsemőjükért, sok energiát fektetnek az anyaságba. A baltimore-i vizsgálat eredményeiből nyilvánvalóvá vált, hogy a kötődésnek nem az erőssége (mennyisége), hanem a minősége a lényeges. Main (1992) szerint az elkerülő viselkedést mutató gyerekek azért preferálják inkább a környezetet az anyával szemben, mert ez a figyelem szervezett áttolása, vagy egy "áthelyezett aktivitás". A csecsemő így minimalizálja annak az eshetőségét, hogy reagálnia kelljen a félelemkeltő feltételekre. Így képes az attachment viselkedés elfojtására, vagy legalábbis deaktivációjának fenntartására. A fiziológiai mutatók (szívritmus, kortizol szint) alapján azonban elmondható, hogy ez a deaktiváció nem teljes. Ezek a gyerekek a hétköznapi szeparációs helyzetekben nagy distresszt mutatnak, és gyakran agresszívek az anyjukkal. Main feltételezi, hogy az "idegen helyzet" okozta stressz alatt a harag éppúgy gátlás alatt volt, mint a kötődés. A C csoportbeli gyerekek szüleinek viselkedése bejósolhatatlan, vagyis szükség esetén is potenciálisan megbízhatatlanok. Main feltevése szerint ezeknek a gyerekeknek maximalizálniuk kell a kötődési viselkedés bemutatását abban az esetben is, amikor a biztonság jelzései lennének adekvátak. Ez a megközelítés folyamatosan aktív rendszert feltételez, azaz nem kibekapcsoló működést. A folyamatos aktivitás révén a gyerek bizonyos szinten mindig monitorozza az anya fizikai helyét és elérhetőségét. A kötődési viselkedés jellemzői különböző kultúrákban A nyolcvanas évek kötődésre vonatkozó vizsgálatai a kulturális és egyéni különbségek mentén fogalmazták meg kérdéseiket. Miyake, Chen és Campos(1985) japán gyerekek kötődési viselkedését vizsgálva arra a következtetésre jutottak, hogy az eredetileg amerikai mintán készült kategorizáció (A,B,C), és annak értelmezése 17

18 nem számol a kulturális és egyedi eltérésekkel, így annak érvényessége megkérdőjelezhető. Hasonló következtetésre jutottak Izraelben, Németországban végzett vizsgálatokkal is (Sagi és mtsai,1985; Grossmann és mtsai,1985). Main (1990) a felvetődött kérdések értelmezésénél visszatér a "gyökerekhez", vagyis a fenti eredményeket és problémákat az evolúciós elméletek mentén (újra)értelmezi, megtartva ezzel a kötődéselmélet hagyományait. Az anya-csecsemő kötődés szerveződésének egyéni különbségeire a hatvanas években figyeltek fel, és az eredményeket az akkori evolúciós elmélet kontextusában magyarázták. A csoportszelekciós elméletet alapul véve, mely szerint az altruista, kooperatív viselkedés előnyös a csoport egészének túlélését illetően, arra a következtetésre jutottak, hogy az érzékeny-biztonságos anya-csecsemő diádnak (B típus) szelekciós előnye van az elutasító-elkerülő diáddal szemben. Eszerint a megközelítés szerint a szorongva kötődő csecsemők a környezetükben bizonyos értelemben maladaptívan viselkednek, és hosszú távon kisebb az esélyük a túlélésre. (Rajecki, 1978, idézi Main, 1990). Main szerint ebből az is következik, hogy azok az anyák, akik érzékenyek a csecsemőjük jelzéseire, nagyobb valószínűséggel maximalizálják reproduktív sikerességüket, mint a nem érzékeny anyák. A csoportszelekció ellen az egyik fő érv, hogy a faj szempontjából előnyös, de az egyed számára hátrányos viselkedés nem maradhat fenn tartósan a populációban, "mivel a csoporton belüli individuális szelekció kiszorítja az önzetlen viselkedést, mielőtt még a csoportok közötti szelekció fenntartaná azt." (Bereczkei, 1991,15.0). Main megközelítése szerint a rokonszelekció elmélet, illetve a teljes rátermettség érvényesítésének elve közelebb visz bennünket az egyedi különbségek megértéséhez mind a szülő, mind a csecsemő viselkedési mintázatát illetően (vö. Hamilton,1964). Könnyen belátható, hogy a túlélésben és a túlélő utódok létrehozásában a populáció egyedei nem egyformán sikeresek, és a sikeresség a képességektől függ. Ezek a képességek az evolúciós biológia nyelvén a génkészletet jelentik. A genetikai sikerességet, vagyis a saját gének elterjedésének maximalizálását, a körülmények függvényében, a saját rokonok támogatása révén is el lehet érni. A rokonok támogatása tehát evolúciós értelemben adaptív stratégiának bizonyul. A szociobiológia megfogalmazásában a viselkedés sikerességét illetően nem arról van tehát szó, hogy az egyedek viselkedésük során maximalizálják szaporodási 18

19 sikerüket, hanem inkább arról, hogy a viselkedésük a teljes rátermettség maximalizálására irányul (Bereczkei, 1991). Main érvelése szerint, mivel a szülő-gyerek genetikai azonossága 50%, így bizonyos időszakokban konfliktusos, eltérő érdekek merülhetnek fel. Az anya maximális érzékenysége a csecsemő oldaláról nézve teljesen "jogos". Ugyanakkor a reprodukciós siker oldaláról nézve az anyának és a csecsemőnek egymással versengő érdekei lehetnek. Nem mindig az a szülőnek a legfőbb érdeke, hogy egy adott csecsemővel szemben a maximális érzékenységet mutassa. Ha viszont a szülő nem érzékeny, akkor a csecsemő a saját viselkedés mintázatát adaptívan módosíthatja, vagyis a szülői elutasításnak megfelelően aktívan közreműködik a saját túlélésének érdekében.(trivers,1974; Alexander,1977, idézi Main, 1990). Másképp fogalmazva, az érzékeny, jelzésekre éber anyai gondoskodás valószínűleg optimalizálja a csecsemő reproduktív sikerességének lehetőségeit. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az anya távozására bekövetkező sírás, vagy az újraegyesüléskor az anya megközelítése jobb válasz volna, mint az elkerülő viselkedés az anyai elutasításra. Ugyanakkor az is valószínűsíthető, hogy egy anya jobban maximalizálja általában a saját reproduktív sikerességét, azáltal, hogy bizonyos körülmények között a kevésbé szenzitív gondoskodás következményeit is megkockáztatja. Összességében tehát elmondható, hogy más társas fajokhoz hasonlóan, rendelkezünk olyan viselkedési mintázatokkal, amelyek lehetővé teszik az ún."feltételes stratégiákat" (Hinde, 1982). Ez magában foglalja a reproduktív stratégiákat, a szülői stratégiákat és a csecsemő gondoskodást előhívó stratégiáit egyaránt. A gondoskodást előhívó stratégia esetében a feltételes stratégia azt jelenti, hogy a csecsemőnek a lehető legjobban kell igazodnia a szülői stratégiákhoz. Ha a szülő nem optimálisan szenzitív, a csecsemő megkísérel olyan stratégiát találni, amely révén a saját túlélésének lehetőségét maximalizálja, vagyis a csökkent biztonság feltételei mellett próbálja a saját biztonságát optimalizálni. Eszerint az A és C típusú gyerekek stratégiái nem maladaptiv viselkedést jelentenek, hanem éppen ellenkezőleg. Mint azt már korábban láttuk, a kötődés elmélet alapelve, hogy a közelség fenntartása az evolúciós alkalmazkodás szempontjából a túlélést szolgálja (Bowlby,1969). Bowlby szerint két alapfeltétele van a veszélynek, az egyik az életet közvetlenül veszélyeztető dolgokra vonatkozik. A másik maga a szeparáció, akár van 19

20 veszély, akár nincs, mivel a biztonságos bázistól való távolság, a kapcsolat lehetőségének hiánya önmagában veszélyforrás. A túlélés szempontjából Bowlby mindkettőt reális veszélynek gondolja. A szeparáció vagy a szülői elutasítás, kiszámíthatatlanság azonban olyan viselkedési mintázatok kialakulásához vezet a gyerekeknél, amelyek a reális veszélyek elhárításában kedvezőtlennek tűnnek. A gondozói érzékenység és a közelség fenntartása tehát alapfeltételei a kötődési viselkedési rendszer "zavartalan" működésének. Main szerint az A és C típusú gyerekeknél a mindennapi interakciók és traumatikus események hatására olyan viselkedési mintázatok alakulnak ki, amelyeket védekezési folyamatoknak lehet tekinteni. Ezt a sajátos viselkedési mintázatot nevezi Main az evolúciós biológia terminusaiban "feltételes viselkedési stratégiának". Ha a továbbiakban az alkalmazkodás szempontjait követjük, akkor Main szerint jogos az a kérdés, hogy az anyák minden körülmények között optimálisan szenzitívek-e a csecsemőjükkel, vagy a körülmények változékonyságának függvényében az anyai érzékenység és válaszkészség is bizonyos változékonyságot mutat? Ugyanis a természetes szelekció szabályai szerint feltételes anyai stratégiáknak is ki kellett alakulnia, mivel bizonyos körülmények között a reproduktív sikert csak olyan viselkedési mintázatokkal lehet optimalizálni, amelyek megsértik a maximálisan szenzitív gondozást. Így Main feltételezi, hogy az elutasító gondozói magatartás elősegíti a csecsemő korai függetlenedését, míg a bejósolhatatlan viselkedés a függőség hosszabb fenntartásának, kitolásának irányába hat. Ezek a feltételes stratégiák, mind a gondozó, mind a csecsemő esetében az elsődleges (kötődési) viselkedési rendszernek a változatai. Ezekben az esetekben is az elsődleges rendszernek megfelelően, az anya közelsége, válaszkészsége, külső illetve belső veszélyek stb. kerülnek monitorozásra. Main a "feltételes stratégiák" alkalmazásával a biológiai örökségek megtartása mellett a megfigyelt jelenséget beemeli a pszichológiai magyarázat szintjére, amikor a védekezési, elhárítási folyamatok megértéséhez a veleszületett viselkedési mintázatoknak az egyedi élet során való alakulásából indul ki. Ez azonban azt is jelenti, és erre Main is rámutat, hogy az ember esetében az észlelésen túl a figyelem, az emlékezet, a "felejtés" stb. folyamataival is számolni kell, valamint, hogy a reprezentációk (diád, anya, self) alakulása a későbbiekben alapvetően meghatározza az interakciók szabályozását. 20

21 Az tehát kétségtelen, hogy a reproduktív sikeresség, a gének átörökítése szempontjából az altruista, illetve önző viselkedés célszerűnek bizonyul, és az is, hogy a rokonok támogatása is ebbe az irányba mutat. Ugyanakkor az is belátható, hogy az emberi viselkedések és kultúrák esetében a kölcsönösség és az együttműködés nem ragadható meg "közvetlenül" a gének szintjén, ahogy erre Trivers is rámutat a reciprok altruizmus elméletében. Trivers szerint az emberi együttműködésre és kölcsönösségre irányuló hajlamok, késztetések szintén az evolúció során jöttek létre. Bizonyos viselkedési kategóriák azonban rokonságtól függetlenül altruista viselkedést hívnak, ilyenek a veszélyben segítség nyújtás, táplálékelosztás, öregek, betegek, gyerekek támogatása, eszközök cseréje, ismeretek terjesztése. Trivers nem feltételez alternatív allélokat az altruizmusra és az önzőségre, hanem azt állítja, hogy az agy információ feldolgozó képessége, memóriakapacitása és diszkriminációs folyamatai mögött álló gének lehetővé teszik a viselkedésből fakadó nyereség illetve veszteség felbecsülését, és ez szükségképpen a kölcsönösség kialakulásának az irányába mutatott. (Trivers, 1971, 1985; idézi Bereczkei, 1991) Trivers gondolatmenetével összhangban van Bruner(1996) elmélete, mely szerint az emberi evolúciót a "jelentésadás" és az "interszubjektivitás" fejlődése jelzi, és ezt a kölcsönös elvárások hálózatának folyamatos növekedése facilitálta. Ezt a hálózatot részben létre is hozta, és nagymértékben bővítette a közös nyelv használata, valamint a tradíciók együttese, melyek stabilizálták és intézményesítették a kölcsönös elvárásokat. Bruner két jelentős szempontot hangsúlyoz az emberi evolúció folyamatában. Egyrészt, mint faj, abban az értelemben alkalmazkodtunk a környezethez, hogy a dolgok, cselekvések, események, jelek jelentést kaptak. A jelentések pedig átszövik az észlelési és gondolkodási folyamatainkat. A másik kritikus változás egy "tranzakcionalis fordulat". Ez azt foglalja magában, hogy nemcsak a saját tudatunkban reprezentáljuk a világot (megtöltjük jelentéssel), hanem szinte különös érzékenységgel válaszolunk arra a módra, ahogy a világ a mások tudatában reprezentálódik. Ennek az érzékenységnek a következtében a világról való reprezentáció formálásunk két módon jön létre: - annak alapján, amit másoktól tanultunk róla 21