Bábu vagy, nem te lépsz, valaki irányít

Átírás

1 A TARTALOMBÓL: Degesz uram, a biztos pont De az õskövület, az marad A Combino csak a jéghegy csúcsa Jó éjt, Magyarország? Olvasói levél a népszavás Várkonyihoz.. 6 Még egyszer: hazugságok szárnyain Elõre a kínai úton Keresztúton Nyílt levél Orbán Viktor : A vízválasztó Szakítópróba Hörgemény Jó reggelt Magyarország.. 19 Pécs: szétesõ Fidesz és MSZP, nyomuló SZDSZ Vég-vár Interjú Bogár Lászlóval Életvezetési Tanácsadás Tomcat válasza Egei Károlynak Miért nem lesz forradalom? Wittner Mária, az autentikus rendszerkritikus Ön a szocialista nagyváros öntudatos polgárának lapját, a Jó Ha Figyelünk címû alkalmi megjelenésû újságot olvassa. A lap elektronikus formában ingyenesen letölthetõ, a weboldalról. Észrevételeiket, kritikáikat és véleményeiket is ide küldjék. Amennyiben a lap megnyeri tetszését, kérjük jó szívvel ajánlja azt másoknak is elolvasásra! Köszönjük, és jó szórakozást!

2 Bábu vagy, nem te lépsz, valaki irányít A Hír Televízió augusztus 6-án este Kommentár nélkül címû bejátszásában Degesz uramnak a városrehabilitációról tartott sajtótájékoztatójáról mutatott be egy rövid részletet. A kissé kínosra sikeredett fõpolgármesteri és fõpolgármester-helyettesi magyarázkodás helyett azonban valami egészen más volt az, ami nálam elvitte a pálmát. A bejátszás legvégén Degesz uramat mutatták, amint bizalmasan beszélget a Magyar Nemzet újságírójával és alig hallhatóan ezért a tévés kollégák nagyon helyesen feliratozva is megjelentették a képernyõn a városdirigens szavait aszongya Mindegy mit csinálnak, így is, úgy is nyerek. Akinek eddig még voltak kétségeik, hogy kis hazánkban a módszerváltáskor nem zsíroztak le jó elõre mindent, hát az most ébredjen fel, de íziben! ÉBRESZTÕ MAGYARORSZÁG! A Kft. együttes nagy sikerû slágerének kezdõ sora jutott az eszembe: Bábu vagy, nem te lépsz, valaki irányít Igen, kedves barátaim, most már kétség sem férhet hozzá, ezt az embert ide állították. Erre a posztra, és innen kibillenteni nem hagyják. Valakik. Emlékeznek? Nagyságos asszonyom, tegnap mi Schneider úrral minden körülmények között az operában voltunk. Hölgyeim és uraim, kedves elvtársak és elvtelen társak, az SZDSZ minden körülmények között bejutott, bejut és be fog jutni a parlamentbe. Ennek folyománya: Degesz uram minden körülmények között Butapest, a kutyaszaros világváros fõdirigense marad. Ez neki jár. Hát most akkor gondolkodjatok! Gondolkodjatok el azon, milyen országban is éltek ti, Tévéország bután bamba, kiskorú lakói, akik szemrebbenés nélkül tûritek, hogy sehonnai semmirekellõ pernahajderek pofátlanul pökhendien és cinikusan a szemetekbe hazudva földönfutóvá tegyenek benneteket. Ez kérem olyan ország, ahol zokszó nélkül megalázhatnak egy egész nemzetet. Az önérzetesebbik fele zúgolódik, még morog egy kicsit, aztán elhallgat az is. A régi-új elnyomóknak, az ifjú gárdának már a BM Forradalmi Rendõrezredet sem kell kihívni, már a vízágyúkat sem kell beindítani, hiszen maga az egykori kapun belül tengõdõ panelproliból, a sajátos szociokozmopolita egyedfejlõdésen keresztül ment, és mára már a konzumidióta barom képében reinkarnálódott bután bamba trendi tömegdemokrata fogyasztó hülyézi le azt a honfitársát, aki ki mer állni a jogaiért, sõt, uram bocsá azért még az utcára is képes kimenni egy jót tüntetni. Degesz uram, a modernkori keljfeljancsi. Tudják, a gömbölyû talpú kis micsoda, amit ha kibillentenek az egyensúlyából, mindig ugyanoda tér vissza. Hiába no, a hagyomány kötelez. Tradition, tradition, ahogy Tevje, a Hegedûs a háztetõn tejesembere is énekli. Bizony, a hagyomány kötelez. Talán emlékeznek még az egykori szovjet fõtitkár elvtársakra, ahol csak a halál vetett véget a sokszor több évtizedes uralkodásnak. Lassan a karibi öregfiúnak is szembe kell néznie az egyetlen ellenséggel, amely fölött nem arathat gyõzelmet. Érdekes, ezek a kommunista öregfiúk csak a kihalás útján tudnak megválni a hatalomtól. Ilyen apró nyüanszságok, mint rátermettség, szakmai alkalmasság, tapasztalat vagy rutin, náluk szóba se kerülnek. Mediterrán Moszkva rettegett ura is kiterítve fekszik a kórházi ágyon, lám a háttéremberek már a koncon marakodnak. Nem így Degesz uram! Õ még biztosan áll a vártán, neki kérem szépen ez a poszt ki lett utalva tizenhat esztendõvel ezelõtt, ez kérem szépen neki jár. Ivan Kusan Galócza címû kitûnõ darabja jut az eszembe. Van benne egy jelenet, ahol Adam Zsazsics csendõr tizedes (Eszék megyei járás, nyolcadik fizetési osztály) Ardonjak gazdasszony született Ankica Toplak cselédjét, Tonkicát hajkurássza, és amikor az úrasszony elé érnek, rámutat a pihegõ cselédre, és csak annyit mond: Nagyságos asszony! Ebben az értelemben eztet itt meg tetszett ígérni nekem! No, hát valahogy így van ezzel a mi szeretett kutyaszaros fõvárosunkkal is a derék Degesz uram. Itt székel a fõpolgármesteri bársonyszékben immáron tizenhat esztendeje, s miközben hagyja ebek harmincadjára jutni Butapestet mert hát azért az ebekrõl és a tizenhat esztendõ alatt hátrahagyott ürülékük mennyiségérõl se feledkezzünk meg, asszem nyugodtan mondhatjuk, nagy ívben tesz a fõvárosra. Mindenesetre egy biztos, az elõzõ kampányban használt A fõvárosnak Demszky kell! jelmondatot idén biztosan nem használhatja majd. Mindegy mit csinálnak, így is, úgy is nyerek. suttogja magabiztosan az egykori szamizdat elõállító kisiparosból mára már kõgazdag déltengeri villatulajdonossá avanzsált gátlástalan városdirigens. 42-fogas amerikai fogpaszta mosolyával belevigyorog a kamerákba és rezignált nyugalommal közli az újságírókkal, hogy õ bizony akármire nem hajlandó válaszolni. Épp csak azt nem teszi hozzá, hogy vazzeg. Hát most akkor gondolkodjatok! Gondolkodjatok el azon, hogy miféle demokráciában is élünk? Mit jelenthet számunkra egy ilyen kijelentés után az, hogy európaiság? Mit jelenthet az egy ilyen kijelentés után, hogy Európai Unió? És az, hogy teljes jogú uniós tagállam? Kétségtelen, hogy ez az ember tud valamit. Valamit, amit mi nem. Hiszen mi nem látunk be a színfalak mögé. Pedig a jelenet ismerõs. Megint, még mindig a hosszú évek óta hibát hibára halmozó elmozdíthatatlan és megbuktathatatlan önkéntes mérvadók gyülevész hada mosolyog bele a kamerákba, és oktatja ki cinikusan a népet. Osztják az észt és a demokráciát feltûnõ pofátlansággal. Sipánka nagyasszony, az egykori kultúrfõcenzor valósággal kivirágzik a regeli Napkeltében, ahogy össztûz alá veszi a talpnyalók derék hada. Valósággal ragyog. S gagyog. Épp itt lenne most már az ideje, hogy jöjjön valaki, aki megtanítja ezeket kesztyûbe dudálni és amúgy, ahogyan istenes emberhez illik nem középiskolás fokon. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára Blamázs: Mindenki tovább maradt Budapesten, mint tervezte: a rómaiak 400 évig, az ottománok 150 évig, a szovjetek 45 évig. Önnek is jár egy pluszéjszaka ingyen.ezzel a hirdetéssel próbál Nyugat-Európában vendégeket szerezni a hazai szállodaiparnak a Magyar Turizmus Zrt. A borzasztó szlogen talán ingyen volt a Turizmus Zrt.-nek, és ezért nem okozott álmatlan éjszakákat annak, aki jóváhagyta felhasználását. (Varga Attila Magyar Nemzet, augusztus 11.) 2 jó ha figyelünk

3 avagy Rendpártiság a káoszban, hova vezetne ez? A kihívó, az új tórnbitorló, aki személyében az eddigi legnagyobb fenyegetést jelenti a fõváros elsõ emberére, teljhatalmú urára, vesztésre áll. Talán kissé furcsának tûnik ez a kijelentés, hiszen a kampány még el sem kezdõdött igazán, számos sajtóorgánum pedig azon véleményének adott hangot, miszerint feljövõben Tarlós, meg hasonlók. Véleményem szerint a Degesz uramhoz hasonlóan, immáron szintén több mint másfél évtizedes polgármesteri múltra visszatekintõ óbudai város-dirigens, ha kis különbséggel is, de alul fog maradni a kutyaszaros világváros felépítésén serénykedõ, kombinált fõ hallja kenddel szemben vívott csatában. El fogja bukni a választást. Miért mondom ezt? Azért, mert a tapasztalatok ezt mondatják velem. Elõször is, manapság szorosak szoktak lenni a választások. Minõ véletlen szinte már csodaszámba megy, hogy újabban sorra rendre 1%-os, vagy azon belüli kis különbséggel zárulnak a nagy tétet jelentõ országos méretû véleménynyilvánítások, bárhová nézünk is a nagyvilágban. Ott van Mexico az Amerikához és Bush-hoz hû jelölt, alig 1%-kal tudta csak megverni a latin-amerikai trenddel ellentétesen! nemzeti érzelmû riválisát. Vagy ott van az USA, Németország, Olaszország stb. Az meg aztán talán még nagyobb csodaszámba megy, hogy ez tisztelet a kivételnek, annak a kevésszámú írástudónak senkinek sem tûnik fel, nem üt szöget a fejébe, nem gondolkodtatja el, hogy a fenébe is van ez? Tessék mondani, nincs túl sok itten a véletlen egybeesésbõl? Másodszor. Természetesen nem a honi, megbízhatatlan és agyon manipulált, sokszor használhatatlan közvélemény-kutatási eredményekre alapozom a véleményemet, mondom azt, hogy az újabban már a szélsõjobb szövetségesének kikiáltott Tarlós elfogadta a Jobbik támogatásást fúj! veszteni fog. Mielõtt még valaki felhördülne, hogy csak így élbõl, ha tetszik csípõbõl elküldöm a közvélemény-kutatókat melegebb éghajlatra, a teljesség igénye nélkül idézzünk csak vissza emlékezetünkbe néhány kínos szituésönt! 2002-ben az általános jóslásgatások ellenére nem a FIDESZ, hanem az MSZP nyert! És milyen érdekes, 2006-ban is éppen a választásokra olvadt el a narancsos tömegpárt elõnye, hogy aztán a szegfûmintás utódpárt kélyes örömmel szervírozhassa a narancsos buktát ölebmédiájának, mely aztán látványos csámcsogással és hangos böffenésekkel csócsálta is azt darab ideg hogy ezzel a csodás képzavarral éljek. Utána persze menetrend szerint szinte azonnal visszaállt az ellenzék legnagyobb erejének a népszerûsége, csak hát most már senkit nem érdekel, nem most vannak a választások. Ja, és akkor arra még egy árva szó nem sok, de annyit sem vesztegettünk, hogy megint csak az általános jósolgatásokkal szemben azszdszprominensálliberálisaimaisazország házában rontják a levegõt, ahelyett, hogy a kontár közvélemény-kutató cégek elõrejelzéseinek megfelelõen, kívülrõl szagolnák az Ibolyát. És ha már Ibolyánál, no meg a fiaskóknál tartunk, az a momentum is igencsak elgondolkodtató, hogy a hosszú évek óta a népszerûségi listák élén tanyázó elnökasszony saját körzetében ilyenkor, ahogy mondani szokták finom vagyok és nõies (urbánus frazeológia: gyengéden, mintha bivalyt basz- jó ha figyelünk 3

4 nál! :-) a várakozásokon jócskán alul teljesített. Alig bírta megugrani a minimumlimitet. Ja, hogy éppen Tamásiban felejtettek el közvéleményt kutatni?! Van ilyen. Minden bizonnyal errõl lehet szó, és az elnökasszony népszerûsége nagy valószínûség szerint továbbra is töretlen az ország többi részében. Elvégre felnõtt ország vagyunk, ahol felnõtt emberek élnek, és ahol felnõtt politikát csinálnak. Nem igaz? Szóval. Tarlós István nem emiatt fog veszíteni. Azért fogja elbukni az õszi erõfelmérõt, a fõpolgármesteri székért, s ezzel együtt a fõváros feletti korlátlan uralomért folytatott ádáz küzdelmet, amiért a FIDESZ is elvesztette a tavaszi országgyûlési képviselõ választásokat, s ezzel együtt a kormányra jutás lehetõségét is. A képviselt értékek miatt. Egy teljesen értéktorzult, morálisan leépült, erkölcsileg a végletekig elhasználódott országban, ahol a káosz az úr, a rendpártiság eleve kudarcra van ítélve. Ahogyan a proletár Magyarország ha tetszik Kádár népe és ivadékaik köszönte szépen, de nem kért a munkából (Isten õrizz! Csak dógozni ne kejjen, de a segély, az gyûjjön ám!), ugyanúgy nem kér majd õsszel a rendpártiságból az ölebmédia által szabadossá manipulált, a jogaival tökéletesen tisztában lévõ, ám a kötelességeirõl rendszeresen megfeledkezõ fõvárosi csûrhe sem. És itt álljunk is meg rögtön egy polgári szóra! Távol álljon tõlem, hogy általánosítsak. Van elég gondjuk, bajuk azoknak a fõvárosiaknak, akiknek már elegük van a kutyát csóváló farok életszerûtlen visszásságaiból adódó központi igénytelenségebõl, koszból, bûzbõl, szervezetlenségbõl és káoszból és még sorolhatnánk mi mindenbõl. Az eddigi választási eredmények azonban azt mutatják, hogy õk vannak többen. És mint ahogyan azt már több ízben megtapasztalhattuk, választások alkalmával a fõváros eldöntheti (és általában el is dönti) az ország sorsát. Mindenki elégedetlen Degesz urammal, de valamilyen kifürkészhetetlen imperatívuszból kifolyólag, mégis a helyén hagyják. Persze az is lehet 2002 óta már nem tartom kizártnak ezt a lehetõséget sem, okulva a történtekbõl, hogy a fõváros lakóinak is az urbánus frazeológia idevágó terminus technikusát alkalmazva a tökük tele van most már az egykori szamizdat elõállító kisiparos töketlenkedéseivel, és le is cserélték volna számos alkalommal, csak éppen a választási eredmények lettek manipulálva és hogy hogy nem, mindig a szélsõséges törpepárt erõs embere került ki gyõztesen az idõközi erõfelmérõbõl. Mert hát mi másra is tudna gondolni az ember akkor, amikor lépten-nyomon látja és hallja az elégedetlenkedõket, a budapestiek szerint lassan már-már élhetetlenné válik szeretett fõvárosuk jól mutatja ezt az Degesz uram 1 gyengébb pillanatában aglomerációba kiköltözõk magas száma is. Ám csodák csodája, amikor felteszik nekik a kérdést, Hogyan tovább Budapest?, akkor õk a legtermészetesebb módon a helyén, a hivatalában hagyják minden baj okozóját, Degesz uramat, mintha az elmúlt tizenhat esztendõ meg sem történt volna. Hát, sok tekintetben valóban nem történt semmi Budapesten az elmúlt tizenhat esztendõben, legfeljebb visszafelé fejlõdik a város, de azt egyre gyorsabb ütemben teszi. Rendpártiság a kutyaszaros világvárosban? Ugyan kérem! Ezek egymásnek ellentmondó, egymást kizáró fogalmak. Csak nem õrültem meg, hogy erre a szélsõséges baromra szavazzak?! Még kitalálja itt nekem, ha véletlenül eldobok egy csikket, vagy a kutyám odaszarik az utcára, megbüntet százezer forintra! Csak nem gondolja, hogy rászavazok? Akkor inkább a Demszky! A kisebbik rossz! Már megint a Válasszd a kisebbik rosszat! a Válasszd a jobbat! még véletlenül se jöhet szóba, a pesti panelproli fejében meg sem fordul ilyen eretnek gondolat, de nem ám! És ne tessék fennakadni a panelprolizáson, bizony õk azok, még itt vannak, mégpedig szép számmal! Akár tetszik ez valakinek, akár nem! A Válasszd a jobbat! eszébe se jut senkinek! De hát miért is jutna eszébe? Ebben az országban? Tévéországban, ahol a kismamák még az esti fürdetést is kedvenc sorozatukhoz igazítják? Ugyan kérem. Nem kell ide a rend, nem kell ide a munka, lehessen seftelni, halászni a zavarosban, csak dógozni ne kejjen! Ahogyan annak idején a 2002-es választás után az egyik, a családi háza felépítéséhez a FIDESZ lakástámogatási rendszerét igénybevevõ vállalkozó mondotta: nem tagadom, az MSZP-re szavaztam, mert alattuk lehet lavírozni. Így fogalmazott: Lehet lavírozni! Csakhogy egy nemzet, egy nép, egy ország, egy állam nem lavírozhat egyfolytában. Egy közösség, de még az egyes ember, a mai divatos álliberális szóhasználattal élve: az individuum is célokat kell, hogy kitûzzön maga elé, hogy sikeres és boldog életet élhessen. A miénk most nem az. Most sem az. Hogy miért nem az? Hát azért, mert az elérendõ célokat nem együtt, a köz megállapodásával és egyetértésében tûzték ki. Ráadásul azok, akik a célokat kitûzték, rossz célokat tûztek ki. Hogyan tudták elérni, hogy kitûzhessék ezeket a rossz célokat? Hát úgy, hogy hazudtak nekünk. Ha pedig hagyjuk, akár települési, akár városi, akár fõvárosi, akár országos szinten, hogy az életünk haugságokra épüljön, nos, akkor ahogyan azt az urbánus frazeológiában mifelénk mondani szokták lehúzhatjuk magunkat a fajanszon. Hát mazochista nemzet vagyunk mi? Olyanok, akik csak saját szenvedésükben látják a gyönyörûséget, azt élvezik? Felépítünk egy virágzó országot, jól prosperáló gazdasággal, a nyakunkba ültetnek négy-öt évtizedre egy rablóbandát idegen hadsereg felvigyázásával, majd mikor végre sikerül megszabadulnunk tõlük legalábbis mi azt hittük öt perc sem tellik el és újból, önként és dalolva magunkra húzzuk a kommunistákat? És ami talán még egy fokkal ennél is rosszabb, a kommunistákat is a markukban tartó, a globalizmus erõit gátlástalan szervilizmussal kiszolgáló helyi, komprádor elitet. Normális országban ilyen van? Ilyen létezhet? Hát ezért fog õsszel a választásokon alulmaradni Tarlós István, bármilyen hozzáértõ szakmailag, bármennyit is tett le a köz asztalára az elmúlt tizenhat esztendõ alatt, itt ez annyit sem számít majd, mint Degesz uram körme alatt a piszok. Ugyanúgy tizenhat esztendeje áll a vártán, mint Degesz uram, vele ellentétben azonban ez idõ alatt sikeres polgármesterként tevékenykedett, Óbudának nincs számottevõ adóssága, míg a fõváros, ha a hagyomány állításának hinni szabad, valami ötmilliárd magyar forintot nem tud majd kifizetni, amikor arra kerül a sor, hogy számláit kiegyenlítse és a sort még folytathatnánk tovább. Mindezek ellenére mégsem õ kell majd a fõvárosiaknak, mert õ rendet akar. Pedig, kedves barátaim, minden mûvelt és jó lelkû ember tudja: Rend a lelke mindennek! Csak a buták bíznak a káoszban. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára 4 jó ha figyelünk

5 Az utóbbi napokban minden hangos a Combino villamosok körüli botránytól. A pályát, a járdaszigeteket át kellett alakítani, a felsõvezetéket nagyobb áram szolgáltatására alkalmasra, azaz vastagabbra és nehezebbre kellett lecserélni. Ettõl szakadnak a kereszttartó sodronyok, törnek az áramszedõk, dõlnek ki a tartóoszlopok. Káosz van, bár Demszky szerint ez világváros. Felelõs pedig nincs! Pedig a kialakult helyzet csak a jéghegy csúcsa, mert a Demszky Gábor - Aba Botond nevével fémjelzett BKV körül más gondok is vannak, pedig azok már önmagukban elegendõk lennének vezetõk bukásához. Nézzük sorra. Úgy másfél, két évvel ezelõtt az állandó pénzhiányra panaszkodó BKV, mely erre való hivatkozással egyre feljebb emeli árait, emblémacserét hajtott végre. Nem tudni, hogy ez a fõvárosi tulajdonban lévõ, konkurenciával nem szembesülõ vállalat, mely nevében is budapesti, milyen megfontolás alapján vetette el a száz éve viselt, Budapest címerébõl kialakított emblémáját, mely - igaz Szent Korona nélkül - de még a kommunista idõket is átvészelte, s helyébe három fertelmes krix-kraxot vett fel. Az esztétikai látványon való vitatkozást mellõzve, megkérdezem, és javaslom az enyémnél nagyobb súllyal kérdezni hivatott ellenzéknek is, kérdezze meg, hogy milyen üzleti szempontok vezették Aba Botondot és csapatát, valamint a felettük tulajdonosi jogokat gyakorló Demszky Gábort és társait, mi indokolta ezt a temérdek kiadással járó lépést. Mert érdemes elgondolkozni azon, hogy egy anyagi gondokkal küzdõ vállalat, amelynek nincs versenytársa, tehát nem kell reklámoznia önmagát, miért szánja rá magát ilyen költséges vállalkozásra. Eltekintve az új embléma megtervezéséért kifizetett, feltehetõen nem csekély honoráriumtól, érdemes belegondolni: mibe került a kocsik (buszok, villamosok, METRÓ, HÉV) és egyéb létesítmények oldain található emblémák cseréje. Mibe került a megállókban lévõ és a kocsikban kifüggesztett utastájékoztató táblák cseréje, a levélpapírok, kiadványok, bélyegzõk, jegyek, bérletek és azok elõállításához szükséges nyomdai klisék cseréje, illetve újragyártása, s mennyi pénzt és idõt emésztett fel ennek koordinálása, levezénylése. Nem lehetett volna ezt a pénzt, ha nem is a Kuncze Gábortól kölcsönzött ötlettel lélegeztetõ-gépekre, de legalább a gurulóállomány egy részének kitakarítására, felújítására fordítani. Vagy arra, hogy a kocsikban ismét legyenek figyelmeztetõ táblák, hogy mit szabad, mi! t nem szabad, és mit illik tenni a BKV járatain. Ezek hiányában az ember még csak nem is figyelmeztetheti a szotyolázó, fagylaltozó, szafttól csöpögõ hamburgert, pizzát majszoló, szétterpesztett, vagy keresztbe tett lábakkal több ülõhelyet elfoglaló, idõseknek, várandós és gyerekes anyáknak a helyet át nem adó polgár(?)társait, hogy milyen viselkedési normák kívánatosak a BKV járatain. Tessék kimenni példának okáért Bécsbe, ott minden kocsiajtó környékén van félre nem érthetõ piktogram, hogy kiknek kell az ülõhelyet (felszólítás nélkül!) átadni! És ha már itt tartunk, megkérdezte-e valaki a fõvárosi közgyûlésben, vagy más hivatalos helyen, mi lett a sorsa a Ganz-Hunslet (legalább felerészben magyar vállalat!) által pár éve legyártott és sikerrel futott tágas, szép, világos, hangtalanul suhanó metró szerelvényének. Miért nem érkeznek a testvérei? És ha már van jót gyártani tudó magyar vállalat, miért nem tõle rendelt a BKV villamosokat a korábbi ormótlan Hannover-i, vagy a Svájcban (is) levitézlett Siemens Combinók helyett. Felmérte-e valaki, hogy hazai gyártótól történõ vásárlás esetén a magyar pénz magyar földön marad, magyar munkahelyeket ment meg és létesít. Ezzel embereket, családokat ment meg, elõször csak a munkanélküliségtõl, majd a hajléktalanok lassú kínhalálától! Hiszen a magyar gazdaságnak, dübörgése közepette, nincs olyan ágazata, mely felszívná az utcára kerülõket. Marad egy darabig a munkanélküli segély, majd az utca. Legyen majd több gondja Tarlós Istvánnak! És folytatva ugyanezt a gondolatmenetet: miért kellett a BKV-nak VOLVO buszokat vennie. Csak nem az egykori internacionalista szemlélet alapján akarták munkához juttatni a lengyel összeszerelõ üzemek munkásait. A magyar Ikarus meg menjen tönkre, vezetõstõl, munkásostól! Minél több a lumpen, annál több a szoci-szavazó! De menjünk tovább. Mi indokolta, hogy a BKV a VOLVO-tól, a VOLÁN vállalatok a Mercedestõl és a MAN-tól vegyenek buszokat. Nem lett volna ésszerûbb egy szállítóval alkudni, egy pótalkatrész bázist létesíteni, egy javítási és üzemeltetési technológiát elsajátítani. És ezeknek a buszoknak az Ikarusztól való megrendelésével hány magyar munkahely maradt volna meg, vagy jött volna létre. Kíváncsi volnék, kért-e a mostani ellenzék erre nyomatékosan magyarázatot? Vagy kért-e magyarázatot arra, hogy a villamosés busz-megállókban alig van szemetes, különösen cigarettavégeknek, s miért nincsenek figyelmeztetõ táblák, hogy a csikket nem elpöckölni kell, hanem elnyomva a szemetesbe dobni. Vagy a világváros, attól világváros, hogy csikkek borítják? És lehetne mindezt sorolni tovább. Megkérdezni az ellenzéket is, miért nem csinál plakátokat, hogy aki piacon, kistermelõnél, kiskereskedõnél vásárol, az magyar munkahelyeket ment meg. Legalább látni lehetne, hogy amíg egyesek csak Kovács Pistivel törõdnek, addig mások a magyar munkahelyekkel, melyek sajnos rohamosan fogynak! Dobai Miklós jó ha figyelünk 5

6 Minden idõk leghazugabb magyar kormánya nem a Gyurcsány-kabinet; de csak azért, mert voltak olyan kurzusok is, amelyek a diktatúrát hazudták demokráciának. Gyurcsányék egy csökevényes, a saját képükre és hasonlatosságukra teremtett demokráciát hazudnak minden demokráciák legjobbikának. Csúfot ûznek az országból, s most már a saját becsületszavukból is. Egy politikusnak egy kiforrott demokráciában azon múlik a karrierje, hogy betartja-e választási ígéreteit. A becsülete viszont azon, hogy a választási ígéreteit legalább saját maga elhiszi-e. Ha õ se hiszi el, akkor nem egyszerûen csapnivaló politikusról, hanem közönséges csalóról van szó. A tudatos megtévesztésen alapuló szerzõdés pedig a polgári törvénykönyv szerint semmisnek tekintendõ. Az, hogy Gyurcsány és Kuncze pártjai a tavaszi lendületkampányban szántszándékkal félrevezették a tájékozatlanabb választókat, holott a valós helyzet bennfentes ismeretében és a kaszszakulcs birtokában tudva tudták, hogy adócsökkentõ és osztogató ígéreteiket nem fogják teljesíteni, nem vélekedés, hanem tény: az érintettek maguk is beismerték. Ha ez fehéren feketén kiderül, úriember tudja a kötelességét a szóban forgó politikusok azonban az ilyesmit minden bizonnyal a múlt csökevényének tartják. Az efféle morális kontraszelekción ezer fõmûsoridõs tévészózat sem segít. Így hát fölösleges is azzal foglalkozni, milyen a hazug ember önmentegetõ pszichológiája, meg hogy hogyan tudnak ezek után édesdeden aludni törõdjünk azzal, hogy miféle ország lett ebbõl a dicsõ 56 óta, hogy így az orránál fogva lehet vezetni. A Gallup friss felmérése szerint a megszorítások minden negyedik magyar szerint összhangban állnak a kampányban tett ígéretekkel. Vagyis hiába köszön az ellenzék jó reggelttel Magyarországnak, a negyede még mindig vagy alszik, vagy mazochista, és eszerint szavaz. A Gyurcsány-csomagra leginkább a tanult és gazdag emberek számítottak kérdés: miért nem árulták el a belátható jövõt a szegényeknek és tanulatlanoknak is? Az ország háromnegyede ugyanis a választás elõtt tett ígéretek alapján másra számított. Ez azért is érdekes, mert ezek szerint még az ellenzéki szavazók fele sem hitte el, hogy az MSZP és az SZDSZ képes ekkorát hazudni. Az, hogy a Gallup szerint három válaszadóból kettõ a bejelentett megszorítások mértékén lepõdött meg, már csak árnyalja a balliberális kommunikáció vitathatatlanul sikeres teljesítményét, amelyért bármely fikciós mûfajban fõdíjat érdemelhetne ki. A szociológusok országában korántsem érdektelen, hogy a csomagolásra a felsõfokú végzettségûek és a gazdagabbak számítottak, míg az alapfokú és részben a középfokú iskolai végzettségûek, illetve az átlagos vagy az alatti jövedelemmel rendelkezõk meglepetéssel vették tudomásul. Vagyis az a helyzet, hogy az elit csúnyán magára hagyta a tömeget a bajban. A megkérdezettek 48 százaléka arra emlékszik, hogy a Fidesz a gazdaság rendbetételére azonnali megoldást javasolt, míg az MSZP javaslataira csak minden negyedik válaszoló tudott visszaemlékezni, mégis az utóbbi nyert. Azaz a hamukázás politikailag kifizetõdõ, az egyenes beszéd nem. Megfelelõen amorális kommunikátorok számára gyerekjáték lesz beadni e manipulálható és megtéveszthetõ népnek, hogy az igazi csomag valójában a Fidesz azonnali megoldása lett volna, így igen bölcsen még mindig a kisebbik rosszat választották. Akkor pedig átigazítandó a szlogen is: Jó éjt, Magyarország! Csontos János MNO AZ USA ÉRVÉNYTELENITENÉ A GENFI EGYEZMÉNYT Az amerikai kormany hivatalosan is törvényen kívül kívánja helyezni a Genfi Egyezményt, mivel azt indokolásuk szerint jelenlegi formájában az amerikai fegyveres erõk tagjai ellen lehetne hasznalni... És hogy ez nem mesterségesen kiagyalt hipotézis, azt vitathatatlan tények is bizonyítják. A Hezbollah immár hosszabb ideje évenként (!) 100 millió dollár értékû katonai segítséget kap Teherántól, köztük a legkorszerûbb fegyvereket is, az iráni Forradalmi Gárda egyes egységeit Kelet-Libanonban képezik ki, és a Cédrus országának síita hívei hûségesküjüket az Iráni Iszlám Köztársaság vezetõjére, Khamenai ajatollahra teszik le. Az már külön pikantériája ennek a tragikus közel-keleti állapotnak, hogy bizonyos kisugárzásai éppen most és éppen Magyarországon, a földúlt belpolitikai viszonyokban is észlelhetõk. Ezt illusztrálják a honi jobboldali sajtó egyes reagálásai. Várkonyi Tibor Népszava, augusztus 8. A Hezbollah évi 100 millió USD-t kap (?) Teherántól. Izrael pedig milliárdos nagyságrendben kap támogatást évente az USA-tól. Az USA pénzügyi köldökzsinórja nélkül Izrael állam rég nem létezne. Akkor se, ha nem volna Hezbollah meg Al-Kaida. *** tisztelt(?) Várkonyi úr(?)! Bizony, bizony vannak még hazánkban egészségesen gondolkodó emberek, akiknek igenis a bele fordul ki(bocsánat) a magafajta bunkóktól és izraeli szervilis talpnyalóitól! Engedje meg, hogy emlékeztessem a jelenleg elemrõl mûködõ Sharon a libanoni mészáros melléknevet viselte, nem érdemtelenül, hiszen a már akkoriban is menekülttáborokban tengõdõ, védtelen palesztin NÕK ÉS GYERMEKEK SZÁZAIT KÜLDTE HALÁLBA, SZEMÉLYESEN VAGY PARANCSAIVAL ez az embernek látszó lény... Tudja, vannak még akiknek mindegy, hogy milyen az elkövetõ vagy az áldozat faji, vallási vagy egyéb identitása, elítéli a gyilkosságot!! Zs. 6 jó ha figyelünk

7 Hogyan lesz az öncenzúrából libanoni háború? A fontosnak vagy mondjuk így: a szokásosnál is fontosabbnak vélt írásaimról véglegesítés elõtt ki-ki szoktam kérni mások véleményét. Így tettem ezt Kuliffay Hanna könyvérõl szóló hosszabb fejtegetésemmel is (Hazugságok szárnyain. Egy könyv és egy irányzat, amelyre nagyon oda kell figyelni; gondola, július 31.). Meglehetõsen ritkán fordul elõ, hogy a kapott vélemény hatására alaposabban hozzá kellene nyúlnom dolgozatomhoz. Most azonban ezt történt. Ráadásul egy olyan hosszabb rész kimetszésének kívánalma merült fel, amelyrõl úgy gondoltam, hogy éppen egy meglehetõsen kényes részletkérdésben bizonyítja kimerítõen és cáfolhatatlanul a könyv szerzõjének igazát. Kuliffay Hanna ugyanis erre a következtetésre jutott: Az új világrendet propagáló neokonok legfontosabb célja Izrael határainak kiterjesztése és általános érdekvédelme. Minden más csak ezután következik. Ez az elkötelezettség befolyásolja minden országos, sõt globális döntésüket, ezen alapszik minden ideológiai állásfoglalásuk, politikai tanácsuk és gyakorlati lépésük is. No, akkor most álljunk meg egy kicsit!, írtam erre én. Nem rugaszkodott-e el itt Kuliffay az igazságtól? Nem légbõl kapott gondolatok-e ezek? Néhány idevágó, rövid lélegzetû érv bemutatása után egy olyan ráadásul alapos és hiteles tanulmánnyal hozakodtam elõ, amely minden elemében Kuliffay álláspontját látszik igazolni. Egy egyenes és világos gondolkodású, józan világban természetes volna, hogy egy ilyen kínálkozó érvkészletet a lehetõ legteljesebben hasznosítsunk. Bírálóm azonban másképp vélekedett. Azt javasolta, a szóban forgó részt úgy, ahogy van, hagyd el, mert a rá való hivatkozás minden alkalommal akkora vihart kavar, hogy az eredeti cikk vagy könyv állítása és jelentõsége eltörpül mellette. Kedvenc trükkje a kritikusoknak, hogy ahol a két szerzõ neve megjelenik (ugyanis két kutató jegyzi a tanulmányt VDGy), ott attól fogva csak velük foglalkoznak, az õ állításaikat szapulják, aztán az eredeti írást egészen a végén pár szóval ostoba hõzöngésnek és antiszemita firkának nyilvánítják. Felkért bírálóm tehát elfogadta annak a nagyon súlyos politikailag helytelen, azaz szalonképtelen állításnak a helyénvalóságát, hogy a neokonok legfontosabb célja Izrael határainak kiterjesztése és általános érdekvédelme, attól mégis óvott, hogy a súlyos állítást valóban alátámasztó tanulmányra a legkevésbé is hivatkozzak. Azt gondolhatnánk, hogy egy szellemi mazochistával állunk szemben, aki annak örül, ha álláspontja nem gyõzedelmeskedhet, ha csúfos vereséget szenvedhet. Ámde azonnal beláttam igazát: mai közgondolkodásunk nem engedi meg a keresetlen igazmondást. Ha egy könyv nagyszerûségét, alaposságát akarom a nagyközönségnek bizonyítani, legjobb, ha a legfajsúlyosabb érvekrõl, a legfontosabb forrásról hallgatok. Különben fordított hatást érek el: ahelyett, hogy a mennyekbe meneszteném a ragyogó mûvet, a pokolig lejáratom. Ostoba hõzöngést, antiszemita firkát csinálok belõle. Úgy, ahogy volt, kimetszettem hát a könyvismertetésbõl a tanulmányra vonatkozó teljes részt. Mondhatnám, jól felfogott érdekbõl öncenzúráztam. A könyvismertetés azóta megjelent, s így, észrevétlenül megcsonkítva, talán kevesebben utasítják el kapásból, s többen értik meg, fogadják el legfõbb mondandóját: a hazugságok szárnyain csak romlásba lehet repülni; ha nem elõbb, akkor utóbb; olykor teljesen értelmetlen és teljesen kilátástalan háborúkba. Hasonlóképpen vélekedem azonban az öncenzúráról is: semmilyen igaz nem maradhat kimondatlanul. Ideig-óráig hallgathatunk, s tekintettel lehetünk mások érzékenységére, szalonképes politikailag korrekt elõítéleteire, és tekintettel lehetünk a magunk és családunk ilyen-olyan védtelenségére, kiszolgáltatottságára; ám ha soha nem keressük meg a megfelelõ alkalmat és formát meggyõzõdésünk elmondására Nos, akkor tevõlegesen és hatékonyan hozzájárulunk a romlás virágzásához. Akár a háborúhoz is. Meggyõzõdésem, hogy ha Amerika nem úgy fogadta volna a szóban forgó tanulmányt, ahogy, s ha a fél világ és benne Magyarország nem csak bal fele nem úgy fogadná az efféle tanulmányokat, ahogy, akkor a mostani izraeli-libanoni háború is megelõzhetõ lett volna. A kánai menyegzõtõl nem jutottunk volna el a kánai vérengzésig. S akkor most jöjjön végre úgy, ahogy van a könyvismertetõbõl kimetszett rész: Ennél is erõteljesebben igazolja Kuliffay felvetését egy azóta megjelent tanulmány. A magyar nagyközönség ezúttal is ki másnak, mint Lovas Istvánnak köszönheti a róla szóló híradást, ismertetést (A terrorizmus valódi oka. Magyar Nemzet). A tekintélyes tanulmány címe: Az Izrael-lobbi és az amerikai külpolitika. Szerzõi: John J. Mearsheimer, a politikai tanulmányok professzora és a Nemzetközi Biztonságpolitika Programjának igazgatója a Chicagói Egyetemen, valamint Stephen M. Walt, a Harvard Egyetem és a kormányzással foglalkozó Kennedy Intézet dékánja. Nem akárkik tehát. A szerzõk kiindulópontja tudjuk meg Lovastól egy alapvetõen zavaró kérdés: Vajon az Egyesült Államok miért hajlandó arra, hogy saját biztonságát félretéve egy másik állam érdekeit mozdítsa elõ? A kérdésre adott feltételes válasz az lehet, hogy a két ország - az Egyesült Államok és Izrael - közötti kapocs közös stratégiai érdekeken vagy pedig kényszerítõ morális parancsokon alapul. Azonban - mint ahogyan az a tanulmányból kiderül - egyik feltételezés sem igaz. A valódi válasz az, hogy Amerika közel-keleti politikáját csaknem teljes egészében az amerikai belpolitika irányítja, elsõsorban az Izrael lobbi tevékenysége. A lobbi magját olyan amerikai zsidók teszik ki, akik napi életükben jelentõs erõfeszítéseket tesznek, hogy Washington politikája Izrael érdekeit szolgálja. Tevékenységük messze nem csak abban merül ki, hogy Izrael-barát jelöltekre szavaznak, levelet írnak, pénzzel támogatják jelöltjeiket és Izrael-barát szervezeteket támogatnak. Sikeres stratégiájának egyik oszlopa, hogy a kongresszust és a végrehajtó ágat nyomás alá helyezi: az általa kívánt módon támogassa Izraelt. A lobbi a Kongresszusban olyan nagy hatalomra tett szert, hogy figyelem, szó szerint idézem a tanulmányt ismertetõ Lovast a potenciális bírálók egyszerûen nem merik Izraellel kapcsolatos bírálataikat hangoztatni és azzal kapcsolatban gyakorlatilag nem is folyik vita. Amely képviselõket vagy képviselõjelölteket a lobbi nem tekint Izrael barátjának, azok ellenfeleinek kampányköltségeit finanszírozzák. A lobbi egyébként még azt sem tûri, hogy az arab-izraeli konfliktusban valaki egyenlõ mércével mérjen és pártatlan legyen. Nem meglepõ tehát, olvasható a tanulmányban, ha a palesztin tárgyalók arról panaszkodnak, hogy a gyakorlatban két izraeli csapattal tárgyalnak - az egyik elõtt izraeli zászló, a másik elõtt amerikai zászló van. A média manipulálása fejezetben az elemzõk Közel-Kelet szakértõk adataira hivatkozva azt írják tudjuk meg szintén Lovastól, hogy míg 61 olyan országszerte ismert, befolyásos publicistát tartanak számon, aki reflexszerûen Izrael-barát, csupán öten vannak, akik következetesen bírálják az izraeli magatartást vagy arabbarátok. A szerzõk idéznek a CNN hírtelevízió egyik vezetõjét, aki elmondta, hogy alkalmanként egyetlen nap akár hatezer t is kap, amelyek kifogá- jó ha figyelünk 7

8 solják, ha egy tudósítást Izrael-ellenesnek ítélnek. Számos szervezet pedig tüntetést szervez vagy igyekezik rávenni a pénzügyi támogatókat anyagi támogatásuk visszavonására, ha úgy ítélik meg, hogy egy médium nem a szájuk ízének megfelelõen viszonyul Izraelhez, mint tették ezt a Nemzeti Közszolgálati Rádióval. És így tovább, és így tovább. Még néhány nagyon idevágó, nagyon fontos megállapítás. Noha nem egy amerikai azt hiszi, hogy a háború az olaj miatt folyt, a szerzõk szerint erre nem igazán van közvetlen bizonyíték. Arra viszont igen, hogy a háborút nagy részt az váltotta ki, hogy Izraelt biztonságát növeljék. A lobbi hatása számos fronton okozhat bajt. Azáltal, hogy nem teszi lehetõvé az amerikai vezetõknek: gyakoroljanak nyomást Izraelre az izraeli-palesztin béke érdekében, a lobbi lehetetlenné tette az izraeli-palesztin konfliktus befejezését. Ez a helyzet a szélsõségeseknek erõs toborzóeszközt biztosít; növeli a potenciális terroristák és a velük rokonszenvezõk merítési lehetõségét és hozzájárul az iszlám globális radikalizmusához. Lovasarrólisbeszámol,hogyatanulmány elérését elõször lehetõvé tevõ internetes hírportál (antiwar.com) fõszerkesztõje (Justin Raimondo) hosszú, méltató cikkét így fejezi be: e tanulmány mérföldkõ az amerikai külpolitikáról folytatott vitában. Az emberi emlékezetben elõször a Lobbi hatalmát két neves egyetemi tanár megkérdõjelezte. A Lobbi aktivistái bárhogy igyekeznek majd, Mearsheimert vagy Waltot nem fogják tudni neonácikként beszennyezni és az sem sikerül majd nekik, hogy aggodalmaikat»marginális figurák õrjöngéseként«elmismásolni. Ami a Lobbit illeti, a komédiának vége - és ennek nagyon is eljött az ideje. Justin Raimondo rossz jósnak bizonyult, állapítja meg írása végén Lovas. Eliot Engel New York-i kongresszusi képviselõ a tanulmányt antiszemitának nevezte és kijelentette, hogy megérdemli az amerikai nyilvánosság megvetését áprilisában pedig az antiwar.com ezt közölte: Már nem a Harvard Egyetem Kennedy intézetének dékánja Stephen Walt, az Izrael-lobbinak az amerikai életre gyakorolt roppant befolyásáról készült Harvard-tanulmány társszerzõje. Az élet tehát, legalábbis látszólag, ugyanúgy folyik tovább: aki azt hiszi, vége a komédiának, az téved; politikailag korrekt politikusok simán, azaz gátlás nélkül antiszemitának bélyegeznek egy olyan alapos, körültekintõ tanulmányt, amely legalább akkora felelõsséget érez és mutat a zsidók, illetve Izrael sorsa, mint bárki másoké iránt. Az amerikai nyilvánosság pedig jellemzõen nem azok mellé áll, akik állásukat, megélhetésüket kockáztatva azt mondják, amit igaznak gondolnak, hanem azok mellé, akik azt mondják, amirõl úgy gondolják, politikailag helyes és hasznos. Ám nem lehet-e, hogy eme jelenségek makacs léte nagyon is szorosan összefügg a izraeli-libanoni háború mostani, hirtelen kitörésével? A nyilvánosságra, a nagyközönségre ugyanis nem jellemzõ, hogy a bátrakkal szemben a látványosan igazodók pártjára álljon. A választások ideje, az más, ott szereti az erõst, a harsányat, a lehetséges vezért követni; de ha egyébként is a hatalommal, a hivatalos állásponttal rokonszenvezik inkább a szókimondóval szemben, akkor ennek alapos okának kell lennie. Például az, hogy jól hangzó szavakkal hazafias, keresztény szólamokkal egyszerûen becsapják, és effélékkel bõségesen találkozhattunk is Kuliffay könyvének lapjain. Ez azonban aligha lenne elégséges ahhoz, hogy Amerika népét Izrael (vélt vagy valós) érdekeinek rendelje alá, sõt! Ehhez ugyanis még legalább két dolog kell. Egyrészt bûntudat, amely a lelkeket irracionális módon mozgatja, tereli; másrészt félelem, amely nem engedi kimondani, hogy a király meztelen. Kuliffay könyvét, a Hazugságok szárnyait elemezve jutottam erre a következtetésre: Elõször is: korunk a kommunikáció világa. Soha ennyi információhoz nem juthattunk, mint mostanság. Új világunk paradoxona: a sajtó- és szólásszabadság (önmagában való) jóságának illúziója. Százszor könnyebb azt a tömeget becsapni s mozdulatlanságra bírni, amelyik ott fogja a kezében a világjáró távirányítót. Másodszor: korunk a szabadság világa. A két szuperhatalom közül a nyíltan diktatórikus szûnt meg, a demokratikus maradt meg a világ trónján. Új világunk paradoxona: a demokrácia mint intézményrendszer (önmagában való) jóságának illúziója. Százszor könnyebb azt a tömeget megvezetni, amelyik úgy véli, hogy az õ akarata szerint, de legalábbis a jóváhagyásával zajlanak körülötte a dolgok. S végül harmadszor: korunk a politikai korrektség világa. Új világunk paradoxona: a politikailag helyénvaló igazságának illúziója. Azt hisszük, hogy valóban a terrorizmus ellen harcolunk, ha azok mellé állunk, akik a terrorizmus elleni harcot tûzik zászlajukra. Azt hisszük, hogy valóban az antiszemiták ellen, ha azok mellé állunk, akik az antiszemitizmus elleni harcot tûzik zászlajukra. Az említett bûntudat (amely a lelkeket irracionális módon mozgatja) és félelem (amely nem engedi kimondani, hogy a király meztelen) a harmadik illúzió egyik fõ táplálója, ezért olyan nehéz bár nem lehetetlen kigyógyulni belõle. Ezért fordulhat elõ, hogy végtelenségig civilizált világunk olyan képtelennek látszó helyzetekbe szalad bele, mint a civil lakosok válogatás nélküli, gátlástalan lemészárlása. De már nem is csak lakosoké, hanem ENSZ-megfigyelõké is. S most nem foglalkoznék a Hezbollah akár idézõjeles, akár idézõjel nélküli rémtetteivel: e terrorista szervezet létrejöttének világos oka Palesztina megszállása, a maradék föld megvédése, illetve az elfoglalt föld visszaszerzése. Teljesen megértem és elfogadom a zsidóság érintett részének törekvését, hogy saját földet, saját országot, szabad és biztonságos életet akar magának, de ez egy szemernyit sem kérdõjelezi meg azok önvédelmének jogosságát, akiktõl elvették a kiszemelt földet, s akiket elûztek az anyaföldjükrõl. Béke a világnak ezen a tájékán egyedül akkor és attól kerekedhet, ha a két fél belátja, hogy egyik sem játszhat a másik elpusztítására, ha egyik sem próbál meg alkudozás és alkukötés helyett erõnek erejével felülkerekedni. Nos, úgy látom, hogy Izrael egyedül azért próbálkozik olyan mértéktelenül az erõ (az erõszak) alkalmazásával, mert maga is részévé, vagy inkább foglyává, sõt, áldozatává vált a három s legfõképp a harmadik nagy, világmozgató illúziónak. Orwell azt írta egy magánlevélben valakinek írta nekem felkért bírálóm, hogy a zsidókról nem lehet úgy írni, se jót, se rosszat, hogy az ember ne kerüljön bajba miatta. Ezt jobb lenne szem elõtt tartani, és legalább az éppen mûsoron levõ, felfújt témájukkal nem foglalkozni. Ezért aztán kritikusom határozottan javasolta, hogy ezt a gondolatmenetet is hagyjam el: A holokauszt valóban az emberiség ellen elkövetett bûnök egyik legfertelmesebbike. A világ szerencséje, hogy a miatta való bûntudat máig bennünk él. Ám ettõl még a világ szerencsétlensége, hogy e bûntudat nem enged hatékonyan fellépni azok ellen, akik az antiszemitizmust jól felfogott önérdekbõl, álságos politikai vagy üzleti megfontolásból hangoztatják. Mint ahogy az is, hogy a holokauszt abszolutizálása automatikusan eljelentéktelenít minden más bûnt. Például a kommunizmuséit. De még ennél is nagyobb baj, hogy az antiszemitizmus ellen s értelemszerûen Izrael mellett látványosan hadakozóknak minden minden bûnük eleve megbocsáttatik. Hogy jön ide a holokauszt, hogy jönnek ide a zsidók, amikor a Hazugságok szárnyain mégiscsak Bushról, Irakról szól? - szegezte nekem a kérdést bírálóm. Hát úgy s egész gondolatmenetemnek ez a lényege, hogy már rég nem a holokausztról (és a zsidókról) van itt szó, hanem a nyomában itt maradt legfõbb bûntudat no és kihasználóinak erõteljes munkálkodásáról. Izrael például éppen ezért gondolhatja, hogy neki a kicsiny országnak lehet atombombája, a nála sokszorosabban nagyobbaknak viszont nem; s még azért gondolhatja, mert Amerika is ugyanezért gondolja ugyanezt. Hogy miért pont Amerika, és miért még mindig Amerika, ez kiderült Kuliffay könyvébõl. Mindenesetre elég az ottani hatalomnak látványos 8 jó ha figyelünk

9 zászlólobogtatással a terrorizmus és az antiszemitizmus elleni globális küzdelem élére állni, s onnantól kezdve politikailag korrekt követõi otthon is, a világban is, bárkit óriási politikai nyomás alá helyezhetnek, aki nem hajlandó hozzájuk csatlakozni. Terroristabarát, antiszemita ez a legkevesebb, amit bûnként kényükre-kedvükre rájuk húzhatnak. Akár Magyarországra is. Politikusaink kellõképpen gyávák, de legalábbis rövidlátók nem tanultak az utolsó csatlós örökké visszahangzó vádjából. Nem mernek ujjat húzni sem Amerikával, sem a politikailag korrekt világával; nem merik vállalni sem a terroristabarát, sem az antiszemita bélyeget; sem külföldön, sem itthon. E magatartás egyenes következménye az a teljesen egyoldalú álláspont, amelyet hivatalos Magyarország foglal el az izraeli - libanoni háború dolgában. A magyar külügy is tûzszünetet szeretne, persze, olvashatjuk a híradások élén, no meg azt is, hogy A Külügyminisztérium mély megrendüléssel és megdöbbenéssel értesült a hét végi súlyos háborús tragédiáról, amelynek során 56 polgári személy, köztük 37 gyermek vesztette életét egy izraeli légitámadás következtében a dél-libanoni Kánában. Még az a megállapítás sem csak politikailag korrekt, hogy Az eset ismét rávilágított a közel-keleti konfliktus elmúlt évtizedeinek fájdalmas tapasztalatára: az erõszak erõszakot szül, és semmilyen problémát nem old meg, s hogy tartós és igazságos közel-keleti rendezés csak békés eszközökkel, tárgyalásos úton, a nemzetközi jog tiszteletben tartásával valósítható meg. A szólamok szintjén tehát minden rendben van. Ám pár nap pihenés után amidõn a világ, s benne Magyarország közvéleménye többé-kevésbé megemésztette a civilek lemészárlását hivatalos Magyarország egy teljesen egyoldalú állásponttal rukkolt elõ. A Hezbollah a felelõs a Dél-Libanonban és Észak-Izraelben kialakult fegyveres konfliktusért, ez a magyar kormány hivatalos álláspontja - közölte Eörsi Mátyás, az Országgyûlés európai ügyek bizottságának SZDSZ-es elnöke. A Hezbollah lefegyverzése a cél nyilatkozta Göncz Kinga külügyminiszter a sajtónak. Ezzel szemben mit ír magánlevelében újságíró barátom: Egyébként katonák foglyuk ejtése nem lehet ok egy ország tönkrebombázására: ha ez így lenne, az elrabolt libanoniak és a több ezer elrabolt és izraeli börtönökben fogva tartott palesztin miatt fel lehetne égetni Izraelt. Egy ilyen vélemény azonban legalábbis egyelõre nem tartozik a szalonképesek, a politikailag helyénvalók közé. Amikor a Jobbik Magyarországért Mozgalom alelnöke, Balczó Zoltán a Magyar Nemzet egyik kérdésére azt felelte, hogy nem fogadjuk el a szalonképesség kritériumának, hogy kínosnak tûnõ, szenvedélyeket kiváltó kérdésekben ne mondjuk el érvekkel alátámasztott, világos véleményünket, az újságíró megkérdezte, Mik a kérdések, amik Önök szerint ebbe a körbe tartoznak?. Balczó ezt válaszolta: - Például állásfoglalás a közel-keleti konfliktussal kapcsolatban. Amikor a zsidósággal vagy Izraellel kapcsolatos kérdés napirendre kerül, egy politikai pártnak világosan el kell mondani a véleményét. Ha az izraeli-palesztin konfliktusról, háborús helyzetrõl beszélünk, akkor vállaljuk annak kimondását, hogy kit tekintünk agresszornak és kit az ENSZ-határozatokkal is támogatott módon saját függetlenségéért harcoló népnek. Ha ártatlan emberek meggyilkolása ellen emeljük fel a szavunkat és elítéljük az önmagukat felrobbantó palesztinokat, akkor hogyan adhatnánk felmentést azoknak az izraeli katonáknak, akik az Apacs helikopterek biztonságából gyilkolnak ártatlan civileket. Nálunk könnyen antiszemitának minõsítenek valakit olyan vélemény megfogalmazásáért, amit meghatározó békepárti izraeli politikusok, értelmiségiek képviselnek. Ha vesszük a bátorságot és a fáradságot hozzá, hogy kibújjunk a politikailag korrekt illúziójából (sematikus érzés- és szellemvilágából), azonnal szembesülünk az igaz valósággal: a hivatalos Magyarország álláspontja sokkal inkább egyoldalú, s ilyen értelemben sokkal szélsõségesebb, mint a szélsõségesnek nyilvánított kis párté. Balczó utolsó mondata (megjegyzése) különösen fontos számunkra: a demarkációs vonal, lám, nem a zsidók és barátaik, valamint a zsidók ellenségei (a született antiszemiták, fajgyûlölõk stb.) között húzódik. Hanem a politikailag korrektek és a mérlegelni, gondolkodni az igazság szárnyain repülni akarók között! Éppen ezért nem is reménytelen a politikailag korrekt világhatalmának megnyirbálása. Ezek a békepárti izraeli politikusok és értelmiségiek, akárcsak azok az izraeli katonák, akik megtagadják a szolgálatot, mondván, nem hajlandók civileket gyilkolni szóval õk már javában érzik a súlyos veszedelmét, hogyan üt vissza Izraelre s általában a zsidókra a bûntudatból és a politikai korrektbõl táplálkozó kivételezés. Az embernek és a hatalomnak egyenesen a természetébõl fakad, hogy természetes járandóságként fogadja a vele szembeni kivételezéseket; természetszerûleg mindenki saját magát gondolja a világ középpontjának egészen addig, amíg ebbõl más erõk ki nem ábrándítják. Aki nem egy az egyenlõk között, hanem egyenlõbb, az akár a civilek legyilkolását is megengedi magának, ha meg merészelik sérteni természetes elõjogát. Vagy független országokat száll meg kénye-kedvére. Erõszakot tehát nem csak erõszak szülhet, hanem elõjogok is. Elõjogokhoz azonban nem csak valóságos (katonai, gazdasági stb.) hatalom révén lehet jutni, hanem mások meggyõzésével is: azaz megvezetésével, bûntudatának táplálásával, érzésvilágának, gondolkodásának szabályozásával. Éppen ezért jelenthetjük ki teljes meggyõzõdéssel: minden egyes írástudó felelõsséggel tartozik azért, milyen elõjogok formálódnak a világban, s ezek nyomán milyen erõszakos tettek születnek. Egzisztenciális és más megfontolásokból lehet magunkat a végtelenségig öncenzúrázni, csak legyünk tisztában vele: akár az afganisztáni és iraki, akár a libanoni és izraeli és sorra a többi áldozatokért minket is megillet a felelõsség. Jó hírem van: van értelme a kockázat vállalásának, az öncenzúrázás visszafogásának. A hivatalos Magyarország álláspontja ugyan teljesen és ostobán egyoldalú (persze, mit várhatunk egy olyan miniszterelnöktõl, aki nem lát túl a Hatalom orrán, s mit várhatunk egy olyan külügyminisztertõl, aki egy politikai korrektségben felülmúlhatatlan apa politikai nyomdokaiba lépett); szóval a hivatalos Magyarország álláspontja bár szélsõségesen egyoldalú, a magyar médiáé nem szólva a magyar közvéleményrõl korántsem az. Hogy csak egyetlen példát említsek: a közszolgálati tévé egyes csatornájának Híradójában a bemondó a következõ megjegyzést tette: Az izraeli áldozatok száma tizede a libanoninak. Ez bizony már óvatos lázadás a politikai korrekt ellen amikor már nem csupán két tényt, két számot közölnek, hanem egy lényeges összefüggésre is lopva rámutatnak: a hangoztatott politikailag helyénvaló igazság és a véres valóság ordító távolságára. Varga Domokos György IZRAEL GYORS ÜTEMBEN VESZTI EL TÁMOGATÓIT ZEIT-FRAGEN (zeit-fragen.ch) A konzervatív svájci hetilap amely cikkeinek mintegy háromnegyede az izraeli-libanoni konfliktussal foglalkozik egy amerikai atomfizikus cikkét is közli, amely szerint az izraeli-amerikai politika nemzetközi nukleáris konfliktushoz vezethet, amelynek eredményeként hárommilliárd évnyi kísérlet után megszûnhet az élet a földön. A Zeit-Fragen foglalkozik azzal is, hogy az izraeli légierõ készen áll arra: az Egyesült Államoktól kapott GBU-28 jelzésû bombákat dobjon le Libanonra. Ezek lézervezérlésû, a földfelszín alá behatoló, ultramodern bombák, amelyeket dúsított uránt tartalmazó robbanótöltetekkel láttak el. E töltetek nem csak rákkeltõk, hanem pusztító hatással vannak az egészségre és az emberi génállományra. jó ha figyelünk 9

10 A gyurcsányi út a kínai reform-diktatúra útja véli Hegedûs Zsuzsa, aki szerint jó esélye van a tömeges kormányellenes megmozdulásoknak. A gyurcsányi út a kínai reformdiktatúra útja véli Hegedûs Zsuzsa. A tizennyolc éve Párizs és Budapest között ingázó, harminc éve az alternatív társadalmi mozgalmak kutatásával foglalkozó szociológus szerint jó esélye van a tömeges kormányellenes megmozdulásoknak. Szociológiai kutatást végzett a taxisblokádról. A benzinár most is az egekben: miért nincs akkora felhördülés? Mindig egy aktív kisebbség kezdi el, kérdés, meg tudja-e szerezni a többség támogatását. A szakszervezetek tüntetése már mutat valamit, de a diákoké is elindíthatja a tömeges tiltakozást. A taxisblokád is spontán módon kezdõdött. Azért ott az SZDSZ is besegített, nem? Nem. Egy ellenzéki pártnak az a dolga, hogy ráüljön a kormánnyal szembeni elégedetlenség hullámára. A Fidesz is ezt teszi most, a Jó reggelt, Magyarország! akcióval, ahogy az SZDSZ sem tett mást akkor. A kezdeményezés viszont önálló volt, és még csak nem is a benzináremelés miatt lett országos szintû. Hamis mítosz, hogy a magyar társadalom a hirtelen jólétet várta volna a rendszerváltástól. Mit várt? Szabadságot, nagyobb részvételi lehetõséget a politikában. Ezt a reményt látta megcsúfolva a visszahívhatóság megszüntetésével, a kopogtatócédulákkal. Az utolsó csepp a pohárban a hazugság volt. Hogy a kormány délután négykor azt állítja, nem lesz benzináremelés, este tízkor pedig kiderül, hogy éjféltõl kétszer annyiba kerül az üzemanyag. Ugyanez történik most, amikor Gyurcsány Ferenc azt mondja, 4,5 százalék a hiány, miközben több mint a kétszerese. Nyugat-Európában egy ilyen hazug bejelentés azt jelentené, hogy a politikus beadta a lemondását. Kádárnak nem kellett megkérdeznie az embereket, el akarják-e adósítani az országot. Demokráciában viszont kötelezõ. Márpedig nem kérdezték meg a nyugdíjasokat, akarnak-e tizenharmadik havi juttatást ilyen áron. Nemet mondtak volna. Mind megtapasztalták, hogy a nyolcvanas évek eladósodásának milyen következménye lett: 1990 és 1994 között majd felére csökkent az életszínvonal. Ön akkor megszervezte a Tégy a gyûlölet ellen! mozgalmat, mely a Demokratikus Chartával vállvetve harcolt a rasszistaveszélyes MDF-kormány bukásáért. A Tégy a gyûlölet ellen! független volt a Demokratikus Chartától. Volt kísérlet, hogy beolvasszanak, de mi pártoktól függetlenül mûködtünk. A mozgalmat nem általában a rasszizmus elleni harc motiválta, hanem az 1992-es Csurka-dolgozat és nem sokra rá a salgótarjáni gyilkosság, amikor egy fiatalembert a bõre színe miatt agyonvertek. Antirasszistának és antinacionalistának vallom magam, de valóban szabadelvû vagyok. Úgy gondolom, mindenkinek joga van utálni a szomszédját. Ha cigány a szomszédja, akkor is. Amikor egy kis faluban az ellen tiltakoznak, hogy Fehérvárról odatelepítik a hajléktalan romákat lásd Rádió utca -, nem biztos, hogy rasszizmusról van szó. A társadalomból maguk is kirekesztõdött csoportok találják szembe magukat a társadalomból kirekesztett csoporttal. Kevesebb segély jut, még annyi munkahely sem lesz. Ez szüli a feszültséget. Mi az ellen léptünk fel, hogy egy kormányzó párt alelnöke szélsõjobb programmal álljon elõ a fent említett indulattal párosulva ez életveszélyes lehet. Nem akartunk mást, mint hogy az MDF zárja ki soraiból az ilyen eszmék híveit, és persze mozgósítani akartuk a közvéleményt. A Fidesz sosem vallott rasszista nézeteket, de róluk is azt mondta 1998-ban: cinikusan legitimálják az ilyen eszmék hirdetõit. Mert össze-össze kacsintottak Csurkával. Ha megint ezt tennék, ismét felemelném a szavam ellene. A karanténból mégis azzal kerültek ki a szocialisták, hogy a fasisztaveszély ellen összefoghattak az SZDSZ-szel. Büszke rá, hogy segédkezett ebben? A szocialisták már rég kint voltak a karanténból. Már a taxisblokádnál látszott, hogy az emberek csalódtak. A benzinárról szóló hazugság azonban nem a Kádár-rendszert legitimálta, ahogy sokan ma is gondolják, hanem a Németh-kormányt. Az ugyanis elõször beszélt õszintén az ország valós helyzetérõl, az államadósság mértékérõl. A Bokros-csomag is azért lehetett legitim, mert a társadalom már szankcionálta azokat, akik eladósították leváltotta a korábbi rendszert. Ezért az emberek el tudták fogadni, hogy meg kell húzni a nadrágszíjat. Bokrosnak nem a saját sarát kellett eltakarítania. Gyurcsánynak viszont igen. Õ nem számolt el az elmúlt négy évrõl, így árasztja el megszorító csomagokkal az országot. Olyan, mint a férj, aki miután eljátszotta a felesége hozományát, hazamegy, és az asszonytól még a kosztpénzt is elkéri a másnapi taxiszámlájára. Ön pedig tag volt annak a Medgyessy Péternek a demográfiai tanácsában, aki miniszterelnökként elindította a túlköltekezést... A közalkalmazotti béremeléssel egyetértettem. Medgyessynek elmondtam, milyen módszerekkel lehet elindítani a társadalmi felzárkóztatást. Ebbõl lett a második száznapos program. Gyorsan kiderült azonban, hogy csupán szlogenek lesznek a javaslataimból, úgyhogy fölálltam. 10 jó ha figyelünk

11 Akkor sértõdött meg? Baloldali, antinacionalista elvbarátként furcsamód a kormányt ostorozta, és a kettõs állampolgárság megszavazására buzdított 2004 végén. Magam is kettõs állampolgár vagyok. Úgy éreztem, ha nem szólalok meg a 23 millió román vagy az elveszik a kenyerünket szólamok ellen, nem tudok majd tükörbe nézni. Arról volt szó csupán, hogy az unió gyakorol gesztust, vagy mi magunk. A két veszélyeztetett kisebbségnek, a kárpátaljainak és a vajdaságinak pedig biztonságot jelenthetett volna. Ahogy a zsidók mehetnek Izraelbe, a vajdaságiak, ha verik õket, emelt fõvel jöhetnének ma Magyarországra. Csakhogy azóta is mindig kormányellenes mondatokat hallunk öntõl. Jobboldali szöveget tõlem még senki sem hallott! Akkor szólalok meg, ha úgy érzem: ha nem én, akkor ki, ha nem most, mikor? Mint nemrégiben, amikor a szoclib közgazdászok - tisztelet a kivételnek - elmulasztották felhívni az ország figyelmét arra, hogy Gyurcsány hazudik az ország állapotáról. Védhetetlen mulasztás volt szó nélkül hagyni a miniszterelnök végtelen cinizmusát. Magyarországon ugyanis ma már nem is a latin-amerikai, hanem a harmadik világbelihez hasonlatos társadalmi szerkezet van kialakulóban. Amint Kovács Ilona tanulmánya megmutatta, néhány száz milliárdos birtokolja a jövedelem harminc százalékát. A baj az, hogy belõlük három is jutott a kormányba, amely baloldalinak nevezi magát. Egy magamfajta zöld baloldalinak ez épp olyan, mint egy kereszténynek a szentségtörés. Ráadásul a modern demokrácia azért született, hogy a tõke hatalmát a köz hatalma korlátozni tudja. Ez a nagytõkés csoport viszont a saját érdekeit képviseli, és azóta, hogy megszerezte a politikai hatalmat is, nem alszom nyugodtan. Nem itthon szavaz, nem is itthon adózik. Végül is miért érdekli? Abból a fejlesztési pénzbõl akar Gyurcsány autópályát és techno-biopoliszokat építeni, amelyet az Európai Parlament azért szavazott meg a kevésbé fejlett uniós tagoknak, hogy a leszakadt társadalmi csoportokat és térségeket fölzárkóztassák. Ezt nem a maga adójából fizetik, hanem az enyémbõl, amit Franciaországban befizetek! És én nem azért adom, ahogy az Európai Parlament sem, hogy az ország tizede jól járjon, a többi meg kívül rekedjen a modern világból. Amikor kiderült, hogy még a pénzek elosztása is egy, a parlamenttõl független milliárdos kezébe került, azt hittem, rosszul hallok. Hogy a miniszterelnök saját hatáskörbe vonja az ország fejlesztésére szánt összes forrást: ez csak diktatúrában lehetséges. Kommunista, fasiszta, valamint a kínai típusú reformdiktatúrában, ahol a tõke szabadságát a társadalom szabadságvesztésével biztosítják. Hatásos párhuzam, de ha igaz lenne, nem nyilatkozhatna ilyeneket. Lehet, hogy a szabadságjogok terén még nem tartunk itt. Abban a kérdésben viszont, hogy tovább csúszunk-e a harmadik világ felé, vagy a lenti kezdeményezéseket támogató társadalmi felzárkóztatás lesz a prioritás, ma nem a magyar társadalom, még csak nem is a parlament kezében van a döntés, hanem a miniszterelnök és barátai markában. Arra a kérdésre, hogy merre tovább, Magyarország?, egyetlen válaszuk van, és úgy tesznek, mintha kizárólag ez lenne az ésszerû döntés: a gazdaság versenyképességének növelése. Magyarán, a társadalom van a gazdaságért. Ez bizony a kínai reformdiktatúra krédója. Vannak felzárkóztatási programok, sõt harcolnak a gyerekszegénység ellen is... Amikor Ferge Zsuzsától azt hallom, huszonöt éves tervet dolgoz ki a gyermekszegénység ellen, nem hiszek a fülemnek! Néhány kilométer autópálya árából, évi nyolcmilliárd forintból meg lehetne oldani, hogy kérvények nélkül ingyenételt kapjon minden rászoruló gyerek. Az iskola az esélyegyenlõség alapfeltétele. Azért kell, hogy helyben legyen, hogy a gyerek maga is el tudjon menni odáig. Az alkoholista szülõ nem fog törõdni azzal, hogy buszra ültesse. De vonat sem lesz, a gyõztes százaléknak meg közpénzbõl épül az autópálya. Holott az egyetlen terület, ahol az elõzõ rendszer kedvezõ változást hozott, a társadalmi mobilitásé volt, épp az oktatás kiterjesztésén keresztül. Mindenki eljuthatott középiskolába, egyetemre, aki tanulni akart. Most a tandíjjal ezt is felszámolják, mert úgymond nem gazdaságos. Már nem is kizsákmányolásról van szó. Ha kizsákmányolnak, az azt jelenti, hogy legalább munkám van. Így pedig az sem lesz a halálra ítélt térségekben. Szereti a mozgalmakat, tüntetéseket. Nem érzi, hogy megint ideje volna élére állni valamilyen ügynek? Az önkormányzatokkal, polgármesterekkel érdemes lenne keresni a kapcsolatot. Az õ egységes tiltakozásuknak talán lenne hatása. Forrás: Heti Válasz Teljes mértékben egyet értek Wittner Máriával, aki nem akar együtt ünnepelni, a megtorlások egyik hóhérja, Apró Antal unokája férjével, az egykor KISZ funkcionáriusával Gyurcsány Ferenccel és a többi Kisz taggal akik kirabolták Országunkat. Arra vonatkozólag, hogy Boross Péter volt miniszterelnök szerint, aki egy sor 1956-os szervezetet is képvisel, Wittner szándéka a külön ünneplésre egy politikai következményeket felmérni nem tudó szólista elképzelése (igen, Boros jól felmérte politikai következményeket, hogy ma is ott ül közöttük). Õrá pedig csak azt tudom mondani, amit Gergely Bátyám mondott, hogy Magyarország legnagyobb gazembere és ne oktasson ki minket 56- osokat, hogy hogyan ünnepeljük Szent Forradalmunk 50. évfordulóját. Mécs Imrét, aki szintén egykori 56-os halálraítélt, jelenleg az MSZP- frakció tagja, elszomorítja a kezdeményezés. Szerinte az esetleges külön ünnep hihetetlen károkat okozna az országnak. Mécs Imrének pedig ugyancsak Gergely Bátyám szavait kell idéznem amikor azt mondta neki, hogy Szegény Nagybátyád forog a sírjában, de ha itt lenne akkora pofont adna, hogy egyik szemed kiütné a másikat. Gyurcsányék valóban jó társaságban lesznek Olaszország kommunista múltú elnökét is várják, aki helyeselte annak idején a forradalom leverését. Jól van Mária, ahogy megmondtad nekik a Parlamentben, most is megmondtad nekik. Köszönöm. PONGRÁTZ ANDRÁS. A HAT KORVIN KÖZI PONGRÁTZ LEGFIATALABBJA. jó ha figyelünk 11

12 Vajon felnyílik-e a szocialisták szeme? Sólyom Lászlónak oka van félni. Még neki is van oka félni. Azt mondják, a sajtó a negyedik hatalmi ág. Ez nem igaz. A sajtó az elsõ hatalmi ág. Kivált, ha összefonódik a hatalomgyakorlókkal. Azt is megkockáztathatjuk, hogy ez már a diktatúra elõszobája. Hogy is mondja a viccben Napóleon, a Pravdát nézegetve? - Ha nekem ilyen sajtóm lett volna, az emberek ma sem tudnának Waterlooról. Ma Magyarországot a kormánypénzen hízlalt, kormánybarát sajtó tartja a markában. Nem írhatunk kormánypártit, mert valójában fordítva áll a dolog: a kormány sajtópárti. Gyurcsány Ferenc kormánya pedig kifejezetten médiakormányzást folytat. A miniszterelnök csupán egyetlen dolgot fontol meg alaposan: hogy milyen médiája van, illetve legyen egy-egy eseménynek. Valójában nem születnek államférfiúi döntések, kizárólag kommunikációs döntések születnek. Most például a Népszabadság inti meg a köztársasági elnököt, hogy nem jól viselkedett. A dolog csak látszólag lényegtelen, valójában Sólyom László egy éve sajtóõrizetben van. A hivatalban lévõ köztársasági elnök teljességgel kiszolgáltatott a sajtónak! Minden mozdulatát, döntését, mondatát felülírja a média. Emlékszünk, amikor Göncz Árpád két évig nem írta alá a rádió- és tévéelnökök menesztését? Lábbal tiporta az alkotmányt és ünnepelték érte! Amikor meg a Horn-kormány kinevezésének órájában aláírta, akkor oly módon tette, hogy az érintettek (Hankiss és Gombár) csak a sajtóból tudták meg, hogy ejtve vannak. És ezt az alpári megoldást azonnali hatállyal megbocsátották Göncznek, és azonnal el lett felejtve. Göncznek mindent szabad, Sólyomnak semmit. Ez Magyarország ma. A jelenlegi helyzetben gyakorlatilag korlátlan Gyurcsány Ferencnek és körének a hatalma. Az elmúlt hetek fényében nem írhatjuk le már azt sem, hogy az MSZP-SZDSZ- koalíció hatalma korlátlan, mert mostanra jól tapintható, hogy valójában a két párt közül csak az SZDSZ rendelkezik valamelyes hatalmi potenciállal, valószínûleg azért, mert kisebb és jobban szervezett frakcióval bír, mint az MSZP. A húszfõs SZDSZ tisztában van azzal, hogy ha egy emberként áll fel, akkor a Gyurcsány-kormánynak vége. A 190 tagú MSZP-frakcióban kijátszhatók egymás ellen az emberek. És Gyurcsány ki is játsza õket egymás ellen. A kormányfõ a végtelenségig táncoltatja a szocialista képviselõket, akik között egyelõre nem akad egyetlen valóban bátor ember sem. Ma az egyetlen érdemi politikai bátorság az volna, ha az elsõ MSZP-képviselõ felállna és bejelentené, hogy amit a Gyurcsánykormány mûvel, azzal szocialista nem vállalhat közösséget. Az elsõ után bizonyosan felállna a második is (amihez ugyancsak kellene bátorság, de már jóval kisebb). Aztán a harmadik, a negyedik és így tovább. Annak a belátásáról van szó ugyanis, hogy hazudni csak egészen rövid távon érdemes, és ezen a távon már régen túlvan Gyurcsány Ferenc meg a brigádja. Hogy meddig érdemes valamelyes haszon reményében kitartani a gyurcsányi hazugságok oldalán, az a kérdés. Hogy miért nem állt eddig föl az elsõ ember? A helyhatósági választásokra mértéktelen ígéretözönnel készülõ helyi szocialisták egyelõre kitartanak Gyurcsány mellett, mert úgy ítélik meg, ami az országos választáson bejött, az az önkormányzatin is bejöhet. A választások eredményének ismeretében talán kerül majd egy-két ember, aki szembe kényszerül nézni a hazugságokból kirakott út végén tátongó szakadékkal. Ha kerül ilyen ember, pontosabban embercsoport a szocialista frakcióban, akkor a hatástalan ellenzékieknél sokkal veszélyesebb támadás fog indulni a mostani kormány ellen. És akkor kerül elõször feloldhatatlan dilemma elé a sajtó, mert le kell vetnie álarcát és színt vallania: mit szeret jobban, a pénzt vagy a baloldali eszméket. Gyurcsány Ferenc ugyanis a sajtóval tartja kordában a szocialista képviselõket is, akik pontosan tudják, hogy a kormányfõ azonnal sajtótámadást indíttat az ellen, aki megpróbál szembefordulni vele. Forrás: Nyiri János gondola POLCZ IVÁN KIÁLTVÁNYA Kedves Hírháló! 1. A FIDESZ kiáltványával lényegében egyetértek, de teljesen másra van szükség, ugyanis Gyurcsány és bûntársai az aláírások tömegét cinikus vigyorgással fogják elutasítani és minden marad a régiben. A FIDESZ már tanulhatott volna a múltból, eleddig minden régebbi hasonló kezdeményezését negligálták. Itt már nem lehet tovább udvariaskodni, félénken hallgatni, cselekvésre van szükség. Az ellenzék vegye kezébe az azonnali kezdeményezést, de más módon. A Köztársasági Elnökhöz kell eljuttatni egy KIÁLTVÁNYT, amelyben az aláírok remélhetõen igen nagy száma (az ellenzékre 2.5 millió választó szavazott!) nyomatékosan felszólítja, hogy miután ma már a csecsemõk elõtt is világos, hogy a kormány bûnös, tudatos hazudozással tévesztette meg a választókat, kötelessége a rendkívüli helyzetet mérlegelve feloszlatnia a Parlamentet, mielõbb új válaszásokat kiírni. Ha erre nem hajlandó, akkor az ellenzéknek kell (kell és nem kellene!) élre állni és a legkeményebb polgári engedetlenséggel kikényszeríteni a változást. 2. Wittner Máriával tökéletesen egyetértek, akik képesek lesznek a még köztünk élõ gyilkosokkal és utódaikkal együtt ünepelni, azok a magyar történelem szégyenfoljtai, 56 árulói, a hõsök kiontott vérét megtagadó aljas haszonlesõk. Itt nincs helye megalkuvásnak, homályos plitikai taktikázásnak, 56 hõsei szilárdságot és igazságot követelnek. 12 jó ha figyelünk

13 Tisztelt Orbán Viktor és Sólyom László Urak! Orbán Viktor úr, Ön azt mondja, a Fidesz nem szól bele az események alakulásába, az emberek, a civil mozgalmak ébredjenek fel, mozogjanak, tüntetgessenek, ne fogadják el a hazugságot meg ilyesfélék, mi nem bujtogatjuk õket, esetleg az élükre álunk adott esetben, (ha már 567-et letartóztattak, 4598-at kirúgtak az állásából és 4789 idegösszeomlást kapott). Orbán Viktor úr, Ön nagygyûlésre hív, önkormányzati kampányt csinál a kínunkból, azt mondja nem a kormányt akarja megbuktatni, hanem csak a Gyurcsány- csomagot. Minden tiszteletem az Öné, az utóbbi 15 év legnagyobb kaliberû és hatású politikusának tartom, de hát akkor mi a jó szagú eget kíván tenni Orbán Viktor úr, miközben pont AZ lenne a dolga? A politika jelenlegi állása, az ország jelenlegi helyzete, az állampolgárok élete és lelkivilága nem négyéves pántlikás választási ciklusok szögesdrótja mögé zárt vidám színi elõadás, hanem húsbavágó valóság per most. Ha vérzik a seb, akkor orvost ide de azonnal! Nem holnap, meg négy év múlva, meg a szocializmus vagy egyéb kacifántizmus gyõzelme esetén, hanem most akarunk élni! Hol van elõírva ez a tabuszerû négyéves váltás? Az olaszoknál több volt a kormány mint az év, s egyszer már az egész politikai pártstruktúrát is lecserélték. Ha a nép felhatalmazottjai nem alkalmasak még egy rühes kutya ápolására sem, akkor új orvost kell hívni. Az alkotmány és a demokratikus jogrend igenis több lehetõséget is nyújt a kormány idõ elõtti elzavarásához. Tessék kérem azt a sok politológiai jogi és logisztikai tudományt elõvenni, amit elsajátítottak az oskolában, tessék kérem elõkészíteni és megszervezni az emberhez méltó életet, mert az õsember már nagyon rég úgy döntött, hogy saját törzsébõl megbíz egy-két egyedet az ügyintézéssel, mert neki magának nincs rá ideje és õ ahhoz nem is ért, tessék hát megdolgozni az e célra félretett bérért. Az igazi, tisztességes politikusnak EZ a dolga és nem a Bugyellárisügyi Biztottság ülésein felszolgált pogácsák szemrevételezése négy évnyi biztonságban. (Tisztelet a kivételnek). Azt kellene elérni, a népnek sugallni: kelj fel és járj de a dolog akadozik. Itt jön most elõ annak a deficitje, hogy a jobboldali erõk soha nem tudták elfogadni a taxis blokád legitimitását. Bár valóban ráfeküdt az eseményekre az SZDSZ, kalandorok is meglovagolták az elégedetlenséget, de talánpontazokatömegeknemjöttekelszavazni a Fideszre 2002-ben és 2006-ban, akik sértve érezték magukat, amiért letaxisterroristázták õket, holott pl. éjszakai munkából jövet, hóvégi nincstelenségben kívánták a pokolra mindazokat, akik nem a nép dolgaival és bajával, üres pénztárcájával kívánnak foglalkozni. Aztán 1 óra múlva holtfáradtan ágyba estek és este rendben átgyalogoltak a város másik végében lévõ kórházba, mert mûtõs kell, ápoló kell, gyalog melós kell akkor is, ha gyalogolni kell, továbbá taxisblokád vagy tudomisén milyen blokád is kell. A gyalog tudta mi a dolga. Becsülettel és tisztességgel álltak ki a taxis blokád polgári engedetlenségi oldalán, mert valamit már akkor megéreztek abból, ami csak azután jött mint a fek! eteleves: megpillantották az elszúrt, elszabotált rendszerváltás rémét. A taxis blokádot egy kicsit jobban helyi értékén kellett volna kezelnie minden ellenzõnek akkor is, most is. Legyen ez örök tanulság tisztelt jobboldali más véleményen lévõ társaim, tisztelt Orbán Viktor úr! Ám vissza ehhez a miniszterelnöknek nevezett valamihez és az õ fényességes kormányához. Kérem tisztelettel, én ezentúl holmi inci-finci halacskáért, megfoghatatlan cyber-csomag bukásáért nem nagygyûlésezek és nem viszem vásárra a bõrömet, mert unom már azt is, hogy unom már, továbbá élnem kell, laknom kell, három (egyenlõre még) fõiskolás gyermeket kell eltartani és elvezetni a diplomáig ami persze majd semmit nem fog érni és akkor majd magyarázhatom neki mi a szart akartam én 1989-ben. Minden álmom lenullázták, kiraboltak és lehetetlenné tettek. Mire várunk kérdezi nagyszerû írásában Bogár László? Valóban mire? A nagygyûlés már kevés. A hazudozás vádja már nem elégséges. A Gyurcsánycsomag veszte már semmit nem jelent, az elégedetlenség papundekli papírra firkálása, a gyerekes hadonászás úgyszintén, s vigyázzunk, az ökölbeszorított kéz nehogy ránk hulljon vissza. Új állam kell, új élet kell, új esély kell. A Köztársasági Elnök álljon a változások élére!!! Sólyom László Elnök úr segítsen! Új menetrendet! Az ötven éve regnáló nomenklatúra félreállítását! Valóban demokratikus Magyarországot! Levegõt! Tizenöt pontban foglaltam össze azt, ami minden jóakaratú embernek ott lappang a lelke mélyén, aminek hiánya szívét markolássza, idõ elõtt sírba dönti vagy megkeseríti hétköznapjait. Aminek hiányától a jövõ keserû utópia. Szögezzük le, a pontokba foglaltak az állampolgárok jogos önvédelmének minõsülnek és törvényes sarokpontokból építkeznek. Céljainak megvalósítása az érvényes jogrend keretein belül kezdõdik, és utána is törvényes úton halad, tehát ne ugráljon itt senki, netán, valamiféle államellenes szervezkedés vádjával. Furcsán néz ki? Na és! (copyright: Horn Gyula) Csak leírtam egy erdei manó vízióját! Tisztelettel Urbán Károly IZRAEL GYORS ÜTEMBEN VESZTI EL TÁMOGATÓIT Függetlenül jobb- vagy baloldaliságától, a megkérdezett izraeliek annak ellenére támogatják a Libanon elleni háborút, hogy az egyre rosszabbul megy Izrael számára írja a vezetõ amerikai lap (THE NEW YORK TIMES nytimes.com), amelyik ugyanakkor ismerteti a Haaretz címû izraeli lap karikatúráját, amelyen egy kávéházi teraszon üldögélõ kopasz, lófarkas békeaktivista azt mondja, hogy A háború addig nem ér véget, ameddig Bejrútot le nem töröljük a térképrõl. jó ha figyelünk 13

14 Magyarország polgárait 2006 nyarán két érzés tartja fogva: a csalódás és a félelem. Csalódás a kormányban és félelem a jövõtõl. Mindkét érzés ugyanabból a forrásból táplálkozik: a kormány, maga a kormányfõ és a választásokon többséget kiharcoló szocialista politikusok hazudtak nekünk. Magyarország polgárait 2006 nyarán két érzés tartja fogva: a csalódás és a félelem. Csalódás a kormányban és félelem a jövõtõl. Mindkét érzés ugyanabból a forrásból táplálkozik: a kormány, maga a kormányfõ és a választásokon többséget kiharcoló szocialista politikusok hazudtak nekünk. A félelem nyirkos felhõje lebeg a kánikulától szenvedõ Magyarország felett. A magyarok megérezték, hogy veszélybe került mindaz, amit eddig elértek; a munkahely s vele a felépített karrier. A hitelbõl vásárolt lakások és gépkocsik; a forintban felhalmozott megtakarítások; a gyermek továbbtanulása, a nyugdíj s vele az idõskor biztonsága. A demokrácia magyar hívei nem akarnak hinni a szemüknek, amikor látják, hogy a rendszerváltozáskor kiharcolt szabadság idegen megszállók nélkül, a többpártrendszer és az alkotmányosság elõttünk magasodó intézményei ellenére szétporlad, kicsúszik az ujjaink közül, átadja a helyét valami másnak. Valami másnak, amit a diktatúrához deportálásokat, bebörtönzéseket, kivégzéseket társító történelmi tapasztalataink miatt túlzásnakérzünkdiktatúránaknevezni.deeza készülõdõ, szemünk elõtt formálódó új világ biztosan nem demokrácia, s merõben más, mint amiért milliószám küzdöttünk a rendszerváltozás idején. Érezzük, hogy veszély fenyegeti a szabadságot, mert a szabadság sohasem marad talpon az õszinte beszéd támasztéka nélkül. Tudjuk, szabad ember az, aki õszintén beszélhet, és akivel õszintén beszélnek. Mindezt tetézi a kormányzati fejetlenség, kapkodás, zûrzavar. Tetézi maga a helyzettel való szembenézés elõl televíziós szónoklatnak álcázott magyarázkodásba menekülõ miniszterelnök, aki egyik héten lendületesen és szenvedéllyel gyõzködi álláspontjáról gyanútlan hallgatóságát, majd egy hét múlva ugyanilyen szenvedéllyel tárja elénk a homlokegyenest ellenkezõ álláspontot. Napról napra erõsödik az embereket egymás ellen fordító, egymás ellen lázító kormányzati politika, amely öli a bizalmat, emészti a szolidaritást, rozsdásítja a magyarokat összetartó erõt. Aki nem nyeli le mukkanás nélkül a kormány pénzbehajtó intézkedéseit, egykettõre megkapja a magáét, s már indulnak is a kormányzati támadás mérgezett nyilai. Így lesz a lelkiismeretes orvosból színlelt szerzõdéssel ügyeskedõ, hálapénzbõl élõ egészségügyi dolgozó. Tudásra vágyó egyetemistából a dolgozók pénzén elõrejutó ingyenélõ. Az emberségre nevelõ tanárból korszerûtlen ismereteket oktató kolonc. A munkahelyet teremtõ vállalkozóból ügyeskedõ adócsaló. Az állampolgárok ügyeit intézõ tisztviselõbõl a dübörgõ gazdaság vonatán utazó potyautas. A szabadság hívei érzik, sürgõsen tenni kellene valamit. De mit? Elõször is öntsünk tiszta vizet a pohárba. POLITIKA ÉS HAZUGSÁG 2006-ban a rendszerváltozás óta elõször szervezett, nyílt politikai hazugság történt után Európa okulva a diktatúrákhoz vezetõ út tapasztalataiból erõit a demokrácia garanciáinak megerõsítésére összpontosította. Pártokat épített és szabad sajtót. Pártokat, amelyek lehetõséget adnak arra, hogy az emberek képviselethez jussanak, hogy az állampolgárok mindig kifejezhessék akaratukat. Pártokat, amelyek megtestesítik a választás lehetõségeit, a mindig van alternatíva megnyugtató és felszabadító érzését. Szabad sajtót, ahol az alternatíva megismerhetõ, ahol a képviselet megjelenhet. Európa a tájékozódás szabadsága, vagyis az azt megtestesítõ szabad sajtó, illetve a döntés szabadsága, vagyis a versengõ pártok mellett döntött. A nyugati civilizáció abban bízott, hogy a tájékozódás és a döntés szabadsága megóvja az emberek demokráciába vetett hitét, elkerülhetjük a két világháború közötti idõszak tömeges kiábrándulását, amely teret nyitott a diktatúráknak, és végül romba döntötte a kontinenst. A demokratikus építmény legfontosabb pillérének a részvétel tûnt. Minél többen gyakorolják demokratikus jogaikat, annál valószínûbb a demokráciába vetett hit fennmaradása. Ez a demokratikus építkezés ráadásul egybeesett a modern, elektronikus média megszületésének és terebélyesedésének idõszakával. Az elektronikus média remek eszköznek tûnt, mert általa minden korábbinál több embert lehetett behívni a közös gondolkodás, a közös döntések, vagyis a demokrácia felségterületére. Azonban hogy a demokratikus politika érthetõ legyen, mindazoknak, akiket az elektronikus média elért, két új elvárásnak is meg kellett felelniük. A politikai elitszakzsargont mindenki által érthetõ beszédre kellett cserélni, s ez alaposan leegyszerûsítette a politikai mondandót. A másik elvárás a frappáns, határozott, a média érdeklõdését folyamatosan ébren tartó beszédmód lett. A politika a nyugati világban alkalmazkodott az új környezethez, megtanulta a reklámeszközök és a reklámnyelv használatát. Bár összességében a demokrácia-haditerv sikeresnek bizonyult, mára gyötrõvé erõsödött mellékhatásokkal is járt. A politikai közbeszéd bántóan leegyszerûsödött, s hajlamossá vált arra, hogy a reklámokhoz hasonlóan megtévesztõen közel hozza a közösen vágyott, kívánatos jövõt, s így összezavarja a politikai cselekvés lehetõségeinek idõsíkjait és léptékeit. Még súlyosabb következményekkel járt, hogy a politikai teljesítmény egyre táguló mértékben vált kommunikációs teljesítménnyé a valóságos kormányzati teljesítmény rovására. Ma már nem tûnik túlzásnak leírnom, hogy a 45 utáni demokratikus politika a meggyõzés, a rábeszélés s gyakran a kommunikációs túlzások politikájává vált. Az európai s ezen belül a magyar demokratikus közélet számára döntõ, vízválasztó jelentõségû annak leszögezése, hogy mindez nem azonos és sohasem lehet azonos a hazugságok politikájával, hogy meghúzzuk s megvédjük azt a határvonalat, amelyen innen a szabadságra épülõ demokrácia s amelyen túl a politikai hazugságok lealacsonyító világa található. Ahogy egy kereskedõtõl is elfogadhatjuk, ha szép szavakkal meggyõz bennünket az amúgy értékes portékájáról, úgy a választási kampányok reklámnyelvét is elfogadhatjuk, ha nem veszi el tõlünk a döntés szabadságát. Ha nem nyerte el a tetszésünket, választunk másikat. De ahogy egy kereskedõtõl sem fogadjuk el, hogy szép beszéddel hamis árut sózzon ránk, úgy a politikától sem fogadjuk el, hogy úgy beszéljen rá bennünket egy döntésre, hogy közben nem ismerhetjük meg az igazságot. Az igazságot a jelenrõl, arról, milyen helyzetben van a hazánk. Politikusok és pártok a rendszerváltozás óta tisztelet a bántóan kis számú kivételnek gyakran estek túlzásokba, kritikáikat és saját terveiket illetõen is. Talán mindenkit terhel ha eltérõ arányban is valamennyi felelõsség azért, hogy a mértéktartás erénye így leértékelõdött a magyar politikában. Ha ezt nem helyeselhetjük is, de értjük, hiszen ismerjük önmagunkat, és szakmánk zegzugos folyosóit is. Erõsen, idõnként már-már megátalkodottan hiszünk abban, amit képviselünk, többet vállalunk, mint reális lenne, vagy éppen többet gondolunk magunkról, mint amire képesek vagyunk, esetleg szégyenlõs engedményt teszünk a média várakozásainak. A politikai hazugság azonban más. Az már odaát van, a demokráciát védõ és megtartó határokon túli világhoz tartozik. A politikai hazugság lényege, hogy elfedi a jelen igazságát, letapossa az igazság megismeréséhez való jogot, elveszi a tájékozódás szabadságát, és megfoszt a döntés szabadságá- 14 jó ha figyelünk

15 tól. Aki nem ismerheti az igazságot, nem hozhat szabad és felelõs döntést. Ha egy kormány a kormányfõ javaslatára ötéves jelentõs adócsökkentési programot terjeszt a parlament elé, majd a kormánypárti képviselõk meggyõzésével elfogadtatja azt, ezzel a demokráciában adható legértékesebb és legerõsebb garanciát nyújtja a választópolgároknak. Amikor pedig a választások megnyerése után ezeket a törvényeket hatályon kívül helyezi, durva adóemeléseket vezet be, akkor nyílt és szervezett politikai hazugságot követ el. Márpedig Európában politikai hazugságokra nem épülhetnek demokratikus kormányzatok. Nem épülhetnek, mert a politikai hazugság tönkreteszi az áldozatául esõ országot. Tönkreteszi gazdaságát, mert a modern piacgazdaság bizalomra épül, és nem viseli el az igazmondás hiányát. Tönkreteszi az ország demokratikus alapjait is, mert aláássa állampolgárai hitét, hogy értelmes és érdemes részt venni a közélet egyébként nem mindig vonzó világában. HAZUGSÁG ÉS RENDSZERVÁLTOZÁS A 80-as években felnõttkora küszöbére lépõ új generáció, a rendszerváltozás nemzedéke, mi, akkori fiatalok sok mindenben különböztünk egymástól, eltérõ nézeteink lehettek, sõt számos dologban nem is értettünk egyet. Valamit azonban biztosan tudtunk: nem akartunk a hazugságok országában élni. Az eltökéltség összeterelt s közös célban egyesített bennünket az idõsebb nemzedék tiszteletre méltó képviselõivel. Antall József, Szabad György, Demszky Gábor, Magyar Bálint, Fodor Gábor, Kerényi Imre s a még ma is fideszesek ezért ülhettünk minden nyilvánvaló különbség ellenére jó lelkiismerettel és a közös küldetés tudatában a rendszerváltó tárgyalóasztal azonos oldalán. A rendszerváltozás hónapjai azért voltak lelkesítõ idõk a fenyegetõ gazdasági összeomlás szocialista öröksége ellenére -, mert megadhattuk azokat a kereteket, meghúzhattuk azokat a határokat, amelyeket a politika soha többé nem léphet át. Ezért tettük, amit tettünk, ezért vállaltuk a következményeket, ez adta az ellenállás értelmét; Lakitelek, demokratikus ellenzék, szamizdat, Batthyány-örökmécses, Nagymaros, Hõsök tere, 301-es parcella. Hogy az igazság és az õszinteség legyõzze a hamisságot, az elhallgatást, a mellébeszélést, legyõzze a hazugság korszakát, s a becsület ismét rangot jelenthessen. Nem tudtuk, talán nem is sejthettük, hogy az úgy kívánt demokratikus politika ennyire mediatizált politikává válik. Nem láthattuk elõre, hogy a pártok versenye a média közremûködésével a meggyõzés, a rábeszélés versenyévé válik. Nem tudhattuk azt sem, hogy a polgári, demokratikus, nemzeti ellenzékbõl máig a közéletben maradt egykori egyetemi-akadémiai értelmiségiek mennyire szenvedünk majd ettõl. De azt tudtuk, akárhogy alakul is majd Magyarország és a saját jövõnk, nem fordulunk vissza. S ezért az akkor még rendíthetetlennek tûnõ elszántságért minden ellentét, filozófiai, szakmai, személyes vita és ellenszenv ellenére tiszteltük azokat, akik részt vállaltak a rendszerváltoztatásból. Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy tizenhat év után ismét a világnak ahhoz a részéhez közelítünk, ahol a hatalom számára az õszinteség semmit nem jelent, ahol a hazugság magától értetõdõ eszköze a hatalomgyakorlásnak. Elképzelhetetlennek tûnt, hogy az egykori kommunista politikai kultúra észjárása visszatérjen. Az eltelt tizenhat év során a rendszerváltozást túlélõ posztkommunista formáját is nehezen viseltük, de amit ma tapasztalunk, az nem a poszt-, hanem a neokommunista változat. S ezen a tényen az sem változtat, hogy most pártmunkásokból lett milliárdosok mutatják azt be. ELIT ÉS FELELÕSSÉG Hogyan juthattunk idáig, miért hagytuk, hogy így legyen, hogyan fordulhatott elõ, hogy az MSZP- SZDSZ-kormány sikeresen eltitkolta választópolgárok milliói elõl négyéves kormányzásának katasztrofális következményeit? Hogyan történhetett meg, hogy a kormány rendre meghamisíthatta az ország helyzetérõl szóló gazdasági és pénzügyi adatokat? Demokrataként elõször is erkölcsi felháborodással utasítsuk vissza azt a cinikus érvelést, amely szerint maguk a szocialistákra szavazó választópolgárok tehetnek mindenrõl, mert nem voltak képesek átlátni a szitán! Ha nehezünkre esik is, ha kívánjuk is, bár másképp lenne, nézzünk szembe a lehangoló ténnyel, hogy választópolgárok többmilliós tömege kizárólag az adott pillanat tapasztalati tényei alapján hajlandó politikai ítéletet alkotni. Ne engedjünk az önfelmentõ gondolat kísértésének se, miszerint intellektuális restségbõl van ez így. Közelebb járunk az igazsághoz, ha mindebbõl a teljes magyar elittel szembeni bizalmatlanságot, illetve annak hitelvesztését olvassuk ki. Beleértve a politikai, szellemi, gazdasági, kulturális és médiaelitet is. Az elit hivatása, társadalmi-nemzeti küldetése nem azonos szakmai felelõsségével; hogy jó orvos, mûvész, vállalkozó vagy tudós legyen. Küldetése a mintaadás és az értékteremtés kötelességén túl abban áll, hogy közösségét amelyet saját közösségének, nemzetének érez hozzásegítse az életet és a jövõt meghatározó, bonyolult ok-okozati összefüggések megértéséhez. Felruházza az embereket az elõrelátás képességével, hogy tudhassák, mely döntésnek milyen következményei lesznek, lehetnek. Politikáról, választásról lévén szó, az elit kötelessége, hogy feltárja az ország helyzetét, ne engedje meghamisítani az élet valós tényeit, vagyis õrködjön a tájékozódás és a döntés szabadsága felett. S bár a híradásokból, véleménymûsorokból számolatlanul dõlnek a közélettel foglalkozó mondatok mint a példa mutatja -, sokan mégis képtelenek tájékozódni, nem találják a biztos, eligazító pontokat, a hitelt érdemlõ véleményt, személyt, szervezetet. A közélet iránti bizalom mélyponton vergõdik, az elit nem tudja teljesíteni társadalmi hivatását. A mai helyzetért viselendõ felelõsség tehát közös, de nem azonos. Eljött az önvizsgálat ideje. Az elit kormányzó részének meg kell kérdeznie magától, miért hagyta, sõt miért biztatta demokráciánk közös hajójának bátor kapitányát, hogy lendületes csákányütésekkel maga lékelje meg belülrõl azt a hajót, amelyben mindannyian ülünk? Az ellenzéknek pedig választ kell találnia arra, miért nem volt elég erõs és ügyes, hogy a várható következményekre felhívja a figyelmet. A pártok világától önmagát távol tartó elitnek is jó oka van az önvizsgálatra. Az a benyomás alakul ki, hogy úgy viselkedik, mint a 80-as évek második felében, amikor még néhány évvel a demokrácia elõtt voltunk. Talán a kiszolgáltatottság, mások esetében a kormányzat asztaláról lelökött morzsák vagy csak az óvatosság közép-európai történelmi reflexe teszi, de kerülik az egyértelmû állásfoglalást, az egyenes beszédet. Akarva-akaratlanul sokan falaztak, falaznak a kormány nyílt és szervezett politikai hazugságához. Mintha attól félnének, olyan színben tûnhetnek fel, mintha egyik vagy másik pártot támogatnák. Amíg a pártpolitika világán kívüli elitünk az igazság helyett a pártokhoz való távolságát méricskéli, nem csodálkozhatunk, ha elveszíti az emberek bizalmát, és a hiteltelenség csapdájában vergõdik. Ideje volna megbarátkozni a gondolattal, hogy demokráciában hol az egyik, hol a másik párt kap felhatalmazást a kormányzásra. A hosszú idõszakra való bebetonozásról szóló hagymázas képzelgések amelyek nyilván a negyvenévnyi diktatúra maradványai csak arra jók, hogy túlfûtött lelkiállapotban, a félelem légkörében tartsák a magyar elitet. Tehát egyes politikusok vagy pártok iránt érzett fóbiaszerû, beteges gyûlölet sem lehet elfogadható indok arra, hogy a magyar elit tekintélyes része a pártpolitikai spekulációkat fontosabbnak ítélje a demokráciánál és az õszinte beszédnél. Orbán Viktor jó ha figyelünk 15

16 Stabil és nagy a jólét, dübörög a gazdaság, bennünket irigyel Németország, Franciaország, Spanyolország, a költségvetés köszöni szépen, jól van. Ma már lassan minden magyar választópolgár ráébred, hogy ezeket a mondatokat nem pillanatnyi elmezavar hatása alatt... Stabil és nagy a jólét, dübörög a gazdaság, bennünket irigyel Németország, Franciaország, Spanyolország, a költségvetés köszöni szépen, jól van. Ma már lassan minden magyar választópolgár ráébred, hogy ezeket a mondatokat nem pillanatnyi elmezavar hatása alatt, hanem egy szervezett politikai hazugsághadjárat precízen koreografált táncrendje szerint adta elõ Magyarország miniszterelnöke, szocialista tettestársai segítségével és a magyar elit többségének falazása mellett. A választások elõtt a jólét volt nagy, most pedig a baj. Egyszerûen szólva hazánkat a szocialisták pénzügyi válságba rántották. Vagy inkább lökték, mert a rendszerváltozás történelmi tapasztalata arra tanít, hogy miközben az ország polgárai gödörbe jutottak, a válságot elõidézõ szocialista vezetõknek mindig sikerült megkapaszkodniuk. Sõt miközben a többiek munkanélküliek, kényszervállalkozók, rokkant- és kisnyugdíjasok lesznek, õk bankárok, nagyiparosok és milliárdosok. Mígnem a politikai szerencse fiainak luxusa mellé kedvük nem kerekedik visszatérni az ország élére 2002 hogy ismét tönkretegyék azt, amit a rendszerváltozás óta a magyarok kínkeservesen fel építettek maguknak. Itt állunk hát, 2006 õszének kapujában, s Magyarország lába alatt megmozdult a föld, nyakában a frissen választott miniszterelnök és az õ csomagja, hátában a hitelezõk hada, elõtte az egyre aggasztóbb jövõ. Egy helyzet, amit senki sem akart. Egy helyzet, amelybe dilettáns gazdasági döntések és szervezett politikai hazugságok miatt kerültünk. Egy helyzet, amit ha ki akarunk jutni belõle néven kell nevezni, és amelyrõl beszélni kell. Egy pénzügyi válság, amelyet sebészi pontosságú feltárás nélkül nem orvosolhatunk, sõt amelyet az alapos megértés híján hozott kormányzati döntések gazdasági válsággá szélesíthetnek. VESSZÕFUTÁS Szegény ország nincs, csak rosszul kormányzott ra Magyarország lett Európa beteg embere. Az unió 25 tagállama között legrosszabbak a pénzügyi mutatói, miközben az új közép-európai tagállamok közül a leglanyhább növekedésre képes. Gyötri a megbomlott pénzügyi egyensúly, és küszködve fújtat a lassú növekedés miatt. Ez meghökkentõ. Az új tagállamok sorában még sohasem voltunk a gazdasági növekedés és a pénzügyi egyensúly terén egyszerre sereghajtók. Ráadásul az EU történetének legnagyobb bõvítését hajtotta végre, és az USA is kilábalt évezred eleji visszaesésébõl, vagyis Magyarország egy általános, globális konjunktúra idején lesz a felzárkózó gazdaságok és a régió beteg embere. Példátlan, negatív gazdaságpolitikai innováció. A posztkommunista gazdasági elitbõl érkezett régi-új gazdasági kormányzat tõl súlyos hibasorozatot vét. Szinte érthetetlen, hogyan követhette ilyen végzetesen egyik hiba a másikat, hová tûnt a hibákkal való szembenézés elsõ számú politikai erénye, miért maradtak el rendre a korrekciós lépések? 2002 õszén indul a lejtmenet, kezdõdik a baj. A jóléti intézkedéseket nem ellensúlyozzák a hazai vállalkozásokat ösztönzõ, beruházásokat és növekedést izmosító programok. Leállítják a Széchenyi-tervet, fogy a levegõ a kis-és középvállalkozások, családi gazdaságok körül, az üzleti élet bizalma behorpad. Beüt a második hiba, máig tisztázatlan körülmények között a kormány ráveszi a jegybankot az árfolyamsáv módosítására, kis híján kitör a valutaválság. A dilettantizmus bélyege egy pillanat alatt a kormány homlokára ég, felszínre törnek a kormány és a jegybank közötti gazdaságpolitikai nézet- és véleménykülönbségek, a gazdaságpolitika hitelessége elszivárog tól már egyetlen kormányzati elõrejelzés sem jön be; az adósságra, költségvetési hiányra, fizetési mérlegre adott prognózisokra egyre inkább beletörõdõ legyintéssel válaszol a gazdasági élet. A bajba jutott szocialisták 2004-re olyan költségvetést emelnek törvényre, amely hemzseg a nyílt és rejtett elvonásoktól, adóemelésektõl, sarcoktól. Az ellenzéki figyelmeztetésekre és javaslatokra süket, összezavarodó miniszterelnök terve dugába dõl. A kormányzat hiteltelensége miatt az államadóság után jóval többet kell fizetni, bevétel is kevesebb folyik be. A hitelesség visszavonhatatlanul odalett, a bizalom menthetetlenül szétporladt. Az értékek biztonsági hálója nélkül kormányzó, iránytûjét vesztett, egyre pipogyább benyomást keltõ miniszterelnök végzetesen meginog. Az események shakespeare-i fordulatok félhomályába vesznek. Az elõre menekülõ miniszterelnök hiába fedi fel a K&H és a kormányzati pénzalapok összefonódása idején járunk hogy az SZDSZ tele van korrupciós ügyekkel. A gazdaságpolitikai kudarc puccsra kész tanácsadója segítségével fejére omlik. Szabad az út, megkezdõdhet az új miniszterelnök máig tartó ámokfutása. Magyarország belép a nyílt és szervezett hazugságok, a költségvetési, gazdasági tervezést ellenõrizni és befolyásolni képtelen, elgyengülõ demokrácia korszakába. A szocialisták valószínûleg annak reményében állították az üzleti életbõl igaz, a homályosabb zugokból érkezett miniszterelnököt, pénzügyi és gazdasági minisztert a kormányzat tengelyébe, hogy megállítsák a kormányzati hibák örvénnyé gyorsuló spirálját. A várakozásuk beteljesülése helyett újabb, most már messze vezetõ következményekkel járó baklövés következik. A 2005-re szóló költségvetésben elmarad a helyzetet még idejében orvosolni képes adóreform, helyette egy azonnali, hatások nélküli, 2010-ig araszoló koncepciót ütnek törvénnyé, ráadásul mintegy 300 milliárd forintnyi költségvetési pénzt osztanak szét a választások elõtti hónapokban. Az elmúlt 16 év politikatörténete azt mutatja, hogy a szocialisták támogatottsága és a magyarok fogyasztói bizalmi indexe szinte összenõtt; a fogyasztói indexnek szárnyalnia kell hát, ha törik, ha szakad. A hatalomért semmi sem drága, még az sem, ha rámegy a jövõnk. Ez a szocialista credo. MÉG EGY ESÉLY A választásokat követõen a szocialisták megkapták az utolsó esélyt, hegy helyes választ adjanak a tovább már alig titkolható pénzügyi válságra. Az ellenzék, élén a Fidesszel, az alkotmányos alapokon álló demokratikus erõ számára elõírt utat követte, és a radikálisabb fellépést sürgetõ szárnyának sem tett engedményt. Megadta az esélyt a szocialistáknak, hogy körültekintõen elkészíthessék kormányprogramjukat, összeállíthassák intézkedéseik elsõ csomagját, felkészülhessenek programjuk parlamenti vitájára. {Sõt az ellenzék egy része még ennél is többet nyújtott. A politikai elõzékenység ritka példáját mutatta. A nyilvánvaló politikai hazugsághadjárat és a fejünk felett lebegõ pénzügyi válság helyett néhány politikusa olyan kérdéseket emelt és tartott napirenden (jobboldali egység, utódlás) még a választásokat értékelõ szövetségi kongresszus után is, amelyek sem a Szövetség, sem a polgári oldal érdekeit nem szolgálták. A választási vereség keserûsége sem fedhette volna el, hogy a teljes valóságában kibontakozó kritikus gazdasági helyzet, a nyomában fellépõ társadalmi megrázkódtatás, majd társadalmi ellenállás idõszakában a Szövetség egysége és akcióképessége felbecsülhetetlen érték és egyben nemzeti érdek is. De ez már egy másik írás tárgya.} A szocialisták a választások utáni kedvezõ pillanatot sem ragadták meg, fordulat helyett folytatták a 2002-ben indult hibasorozatot. Úgy tûnik, a lejtõn nincs megállás. A kormány úgy terjesztette program ját a Tisztelt Ház elé, hogy továbbra is titkolni 16 jó ha figyelünk

17 próbálta a súlyos pénzügyi helyzetet, számvetés és egyenes beszéd helyett reformhalandzsával rukkolt elõ. Történelmi átalakításról szónokolt, holott egyszerû pénzbehajtásra készült. Minél többet minél több helyrõl. Az elvesztegetett hónapok után megszült elsõ Gyurcsány-csomag a megbomlott pénzügyi egyensúly helyreállítását nem a növekedés erõsítésétõl reméli, hanem feláldozza azt egy olyan kísérlet kedvéért, amelyrõl már most tudható, hogy nem válthatja be a hozzá fûzött szakmailag indokolatlan reményeket. ÜZENET EURÓPÁBÓL A költésvetési egyensúly elosztása a régi EU-tagállamokban is felüti néha a fejét. Elõfordul, hogy az állam többet költ, illetve kevesebb bevételhez jut, mint korábban. Az ok lehet egy közeledõ parlamenti választás, vagy éppen a globális konjunktúra lanyhulása. A költségvetésben ilyenkor feszültség keletkezik, a deficit mértéke nõni kezd. Az uniós tagállamok esetében a közös pénzre való áttérés miatt azonban nem nagyon lehet kilógni a sorból, mindenki mindenkire nagyon ügyel. Ezért az unió régi tagállamai esetében az euróra való átállásról szóló 1992-es döntés után olyan esetekkel találkozunk, amikor a költségvetés hiánya egy, esetleg két százalékkal tér el a közösen megállapított mértéktõl. A helyzet olyan egyensúly-helyreállító programok elindítását igényli, amelyek a nemzeti össztermék egy százalékával csökkentik a költségvetés kiadásait, illetve növelik bevételeit. Az egy-két százalék körüli egyensúlymegingást még orvosolni lehet hagyományos, egyensúlyjavító eszközökkel; vissza kell venni a kiadásokból, és valamivel több adót kell beszedni. Magyarországon azonban egészen más a helyzet. A költségvetési hiány esetében a kormány most a tízszázalékos mérték bevallásánál tart, de félõ, ez még mindig nem a végsõ szám. Ez nem egy százalékkal, hanem legalább hét százalékkal haladja meg azt a szintet, amely felett már az egyensúly megbomlásáról beszélünk. Ez azt jelenti, hogy a magyar egyensúlytalanság forintban kifejezve nem 200 milliárd körüli, hanem meghaladja az 1500 milliárd forintot. A magyar egyensúlytalanság mértéke hétszer nagyobb, minta hagyományos módón kialakult európai egyensúlytalanságoké. A mi esetünkben nem arról van szó, hogy a költségvetés valamivel többet költött az egészségesnél, hanem arról, hogy a 2002 óta elkövetett gazdaságpolitikai hibák miatt, illetve azok elleplezésére a szocialista miniszterelnökök nyakló nélkül növelték az államadósságot. A 2002 eleji (GDP-arányos) 52 százalékról 2006 végére már 65 százalék felett lesz, így meghaladja a 13 ezermilliárd forintot. Hétszer nagyobb költségvetési hiányt már nem lehet hagyományos megszorításokkal kezelni, erre egyetlen fejtett gazdaság sem vállalkozott a miénkhez hasonló helyzetben. Léteznek ugyanis számunkra használható európai válságkezelõ tapasztalatok, ám ezeket nem a kilencvenes évtizedben, hanem a 70-es évek végén és a 80-as évek elején kell keresni. Két számjegyû munkanélküliség, emelkedõ infláció, vállalati csõdök, zuhanó költségvetési bevételek, esetenként két számjegyû költségdeficitek. A tanácstalan kormányok elõször hagyományos egyensúlyjavító programokkal próbálkoztak. Éppen úgy, mint a mi szocialistáink. A költségvetési megszorítások egyetlen esetben sem jártak sikerrel, sõt még olaj is volta tûzre, a gazdaság helyzete tovább romlott. Ahogy ez nálunk is várható. A bajba jutott, ma már mintagazdaságnak számító országok, Hollandia, Írország, Dánia, felhagytak a csõdöt mondott hagyományos módszerekkel, átállították a váltókat, óriási adócsökkentési programokat vezettek be. Megerõsödõ vállalkozások, felpörgõ növekedés, új munkahelyek Hollandiában 16 százalékról 4 százalékra, Írországban 16 százalékról 5 százalékra mérséklõdött a munkanélküliség a költségvetés kiadási oldalán összezsugorodott a segély, a bevételi oldalon megjelentek az új munkahelyek után fizetett adók és járulékok. A számunkra mérvadó példák esetében a kormányok nemzeti megállapodásokat hoztak tetõ alá. A kormányok az adókat és járulékokat jelentõsen csökkentették, cserébe a vállalkozók új munkahelyek létesítését vállalták. A bérbõl élõk hozzájárultak hogy az egyensúly-helyreállítási program idejére kisebb béremeléssel is beérjék. Az állam a hatékonyabb mûködés érdekében leépítette a bürokráciát, szigorú állami takarékosságot vezetett be. Mindenki vállalt valamit, mindenki kapott cserébe valamit. Ez éppen fordítottja a Gyurcsány-csomagnak; itt senki sem vállal semmit, az állam mindenkitõl csak elvesz valamit, de semmit sem ad érte cserébe. Néhány hónap és a szocialista miniszterelnök is ráébred, nem kaphatja meg a remélt költségvetési többletbevételeket, hiszen nem adott érte semmit. BOURBONOK Mintha idõutazásra kényszerítenének bennünket. A saját kárunkon begyûjtött valóságok felhasználása helyett a szocialisták mintha a 80-as évtizedet akarnák folytatni között a szocialisták úgy halmoztak fel 22 milliárd dollár államadósságot, hogy ebbõl csak négymilliárd dollárt fordítottak felhalmozási vagy fogyasztási célokra, a többi 18. milliárd az adósság hólabdaszerû növekedésének következménye. A nyolcvanas évek végén Magyarország úgy lép be a globálisan nyitott piacgazdaságba, hogy kormányai nem képviselik megfelelõen nemzetgazdasági érdekeit, s így a magyarok számára elõnytelen tõke- és profit- szerkezet jön létre. Ennek következtében Magyarországon a gazdaság által elõállított össztermék és a nemzeti jövedelem közötti rés fájdalmasan kinyílik ban a nemzeti össztermék növekedésének legfeljebb a fele lesz a nemzeti jövedelem növekedése. A magyar gazdaság valódi baja tehát nem a pénzügyi egyensúlytalanság, az nem ok, csak okozat. A súlyos egyensúlytalanság mögött valójában az áll hogy a szocialista gazdaságpolitika belenyugszik a növekvõ munkanélküliségbe, a magyar vállalkozók számára hátrányos tõke- és profitviszonyokba, lemond sok százezer dolgozni akaró ember és vállalkozni kész tízezrek teljesítményérõl. A növekvõ munkanélküliség mögött az alacsony növekedés áll amögött pedig az egészségtelen tõke- és profitszerkezet húzódik. Ezért Magyarország mai helyzetében a megbomlott pénzügyi egyensúlyt legfeljebb csak idõlegesen lehet javítani az adóemelésre épülõ Gyurcsány-csomaggal. Az élet rendje szerint azok újra és újra az okozat fölé kerekedik. Ezt az összefüggést nem látja, vagy nem akarja látni a kormányzó szocialista politikai és gazdasági elit, ezért vállalkozik újabb negatív fordulatra, ezért kísérli meg a növekedés feláldozásával javítani a pénzügyi egyensúlyt. A Gyurcsány-csomag a szóba jöhetõ válságkezelõ utak közül a legrosszabb választás. Kínzó gazdasági bajaink súlyosbodását akkor kerülhetjük el, ha visszavonják az elsõ Gyurcsány-csomagot, felhagynak a második és a harmadik csomag elõkészítésével. Adó- és járulékcsökkentésre épülõ, növekedésgyorsító, munkahelyeket teremtõ új válságkezelõ programot kell elindítani. Adóreform, feltõkésítési programok, Széchenyi-terv, hazai vállalkozásokat erõsítõ nemzeti terv, a magyar tulajdonú gazdaság megerõsítése. Egy ilyen program mögé nyílt nemzeti megállapodás építhetõ. Nyílt nemzeti megállapodás azonban nem alapulhat a hazugság pillérein, belsõ kötõanyaga pedig csak a bizalom lehet. A közbizalom helyreállításához egyenes beszédre, a helyzet õszinte és teljes feltárására, valamint a pénzügyi válságért felelõs szocialista politikusok felelõsségre vonására lesz szükség. A felelõsség, a büntetõjogi és pénzügyi felelõsség tisztázása és érvényesítése nélkül nem juthatunk át a túlsó partra. Õk semmit sem tanultak, mi semmit sem felejtettünk. Orbán Viktor A szerzõ a Fidesz Magyar Polgári Szövetség elnöke (A befejezõ rész a Magyar Nemzet szombati augusztus 12-i számában lesz olvasható) jó ha figyelünk 17

18 A Slota-ügy nem más mint diplomáciai szakítópróba. Az új szlovák kormány, melybõl Orbán Viktor találó megállapítása szerint a magyarok ki, a szlovák nacionalisták be, most ki akarja tapogatni a magyar diplomáciának a szakítószilárdságát, pontosabban az állami érdekek elleni megnyilvánulások iránti toleranciának az EU-tag Magyarországon ma érvényes határait. Erre próbálkozásra megfelelõ választ kellene adni, mert félõ, hogy megfelelõ ellenállás híján az utódországok diplomáciái a felsõbbségi magatartásnak azt a típusát, amelyet sokszor olyan bántó módon alkalmaztak a magyar diplomáciával szemben, még inkább bebetonozzák. Melyek az elemei a szomszédok 1945-tõl errefelé az utolsó csatlós szerepébe kényszerített Magyarország elleni kialakított diplomáciai stratégiának? Legfontosabb a belügyekbe való benemavatkozás gyakorlata. A magyar állam hatalmi szervei számára a határon túli magyarok elsõsorban valamely szomszédos államnak az állampolgárai voltak, s csak másodsorban magyarok. Õk az anyaország állami diplomácia útján történõ közvetlen beavatkozásra autonómiaügyekben nem számíthatnak. Udvarias, ritkán kevésbé udvarias érdeklõdésre is legfeljebb akkor, ha már nagyon verik õket. Másodszor, a szomszédok részérõl a benemavatkozás politikája, következetes alkalmazásának ellenére a legtöbb magyar érdekérvényesítést célzó (nem diplomáciai) megnyilvánulás automatikusan megkapja az állami nacionalizmus bélyegét. A diplomáciában meghonosodott a nézet, hogy Magyarország legszerényebb érdeklõdése a határon túli magyarok ügyei iránt nacionalizmus, s ebbõl kifolyólag szomszédos országok reagálása eleve indokolt, a nemzetközileg elfogadott demokratikus elvek oldaláról nézve elfogadható. Az elmúlt másfél évtizedben a kétoldalú viszonyrendszer múlt századra jellemzõ modellje csak annyiban módosult, hogy a kisebbségi közösségekben megjelenhettek az autonómiára vonatkozó követelések, de ezek a bilaterális államközi kapcsolatok terén azon nyomban szalonképtelen, sõt tabu-témává váltak. A helyi többségi hatalom által felállított bizalmi minimumnak megfelelõen, a kisebbségi elit kormányzati felelõsségre pályázó szárnya vagy mellõzi az autonómiaköveteléseket, vagy a kormányzati hatalomban való részvétel idejére mindenképpen felfüggeszti azokat. Az autonómiakövetelések fenntartása a hazai és a nemzetközi színtéren a nemzeti, vagy ahogy az utódállamokban nevezik, a radikális szárnyra maradt. Újabban van egy harmadik eleme is a szomszédos országok részérõl gyakorolt lekezelõ diplomáciai viszonyulásnak. Ez a kétoldalú szerzõdések alkalmazását kísérõ vegyesbizottságok mûködése. Nem mintha kölcsönös jóindulat elsõsorban Magyarország számára költséges megnyilvánulásairól nem kaptunk volna hírt, de a nemzet szempontjából lényegi dolgokról, mint amilyen a tényleges nemzeti alapú politikai autonómia nem esik szó. (A szurrogátumok kölcsönös dicsérete nem autonómiáról szóló eszmecsere.) Megállapítható, hogy a fent említett okok, de elsõsorban az autonómia témájának a bilaterális tárgyalásokon való mellõzése, a magyar diplomáciát különösen az elmúlt másfél évtizedben az eleve védekezõ, a nacionalizmus árnyával küszködõ fél szerepébe kényszeríti. Félreértés ne essék: a magyar diplomácia esetenként hangoztatta, hogy támogatja a EU-konform autonómiatörekvéseket. De ilyesmirõl a kétoldalú tárgyalásokon nem esett szó. Magyarország, az eukonform nemzeti alapú politikai autonómia gondolatát eddig nem igyekezett elfogadtatni. TISZTA VIZET ÖNTENI A POHÁRBA Magyarország autonómiaügyben enged szomszédainak, s azok, ahelyett, hogy ezért hálásak lennének rossz lelkiismerettel, valamiféle rejtett irredentizmust látnak és látatnak a pillanatnyi engedékenység mögött inkább a gázpedálra lépnek. A közepes intenzitású feszültség a régióban állandósul, nõ a bizalmatlanság. Az EU-csatlakozások után is. Minderrõl senki sem beszél nyilvánosan, hiszen az EU minden bajra gyógyír, de a helyzet továbbra is fokozódik. A 21. századra nyitó, új, demokratikus, az itt élõ nemzetek tényleges egyelõségére alapuló bilaterális viszonyrendszernek a körvonalai legfeljebb tendenciaként vannak jelen. Egyelõre dominál az egymás ellenében folytatott sajnos egyenlõtlen küzdelem. (Bizonyság erre a szlovák külügyminiszter Göncz Kinga megkeresésére adott, alapjában véve cinikus válasza.) Ebben a küzdelemben Magyarország Trianon ódiumával a vállán hátrányos helyzetben, folyton azt kénytelen bizonygatni, hogy nem megszállottja a nacionalizmusnak, ellenfelei pedig néha kórusban, azt igyekeznek bemutatni a semleges nagyhatalmaknak, hogy õk a demokrácia bajnokai akik elutasítják az agresszív nacionalizmust, és minden szélsõséges megnyilvánulást. Ebben a politikai pózban közvetve indokolni igyekeznek még a Ján Slota-szerû alpári magyarellenes kijelentéseket is. Kialakult az a politikai konstelláció, melyben az egymás iránti tolerancia határa alapjában véve Magyarországon belül húzódik és ott merevedik meg. Valahol minden részvevõ érzi, hogy a bilaterális kapcsolatoknak ez a modellje nem tartható fenn a demokratikus Európában, de egyelõre nincs aki változásokat kezdeményezzen. A szomszédos államoknak kényelmes a modell, Magyarország pedig mintha nem hinne abban, hogy a változás lehetséges. Pedig nincs más kiút, tiszta vizet kell önteni a pohárba. BARROSO ÉS A KISEBBSÉGI KÉRDÉS Európa sejti, hogy a kisebbségek helyzetének demokratikus rendezése a kibõvült Európa egyik kulcskérdése. Ez derül ki José Manuel Barrosonak, az Európai Bizottság elnökének Szili Katalin házelnöknek írt levelébõl is. Barroso, nem ellenzi, hogy az EU-ban érvényes keretek között, a Kárpát-medencei Magyar Képviselõk Fórumának (KMKF) kezdeményezésével kapcsolatban további lépésekre kerüljön sor. Ez a testület kezdeményezte hogy az EU-ban kerüljenek kialakításra azok az alapelvek, amelyeket a tagállamokban a különbözõ típusú autonómia-formák megvalósítása során figyelembe kell venni. Barroso jelezte: a testület amelyet vezet támogatja a tagállamok csatlakozását az Európa Tanács 1995-ös Nemzeti Kisebbségek Védelmérõl szóló Keretegyezményéhez, ugyanis ez hozzájárulna egy összehangoltabb megközelítés kialakulásához az Unió szintjén. Ki az, akinek most lépnie kell? Persze, hogy Magyarországnak. A VMDP a KMKF szeptemberi ülésén ismét felkínálja azokat az ismérveket, amelyek a nem területi autonómia meghatározói lehetnek az EU-ban is. A SZLOVÁK PÉLDA Szlovák szemmel nézve, Magyarország hiába írta alá annak idején a Szlovákia számára kedvezõbb alapszerzõdést, továbbra is gyanús. Lehetséges ez? Úgy látszik igen. Magyarország, nem akkor haladja meg a trianoni traumát, ha elismeri a jelenlegi határokat (ez is szükséges), hanem akkor, ha világosan megmondja mi a szándéka a határon túli magyarokkal. Kimondatlanul ezt hiányolják, s egyben ezt használják ki, a szomszédok is. A kérdés amire világos választ kell adnia Magyarországnak az, átengedi-e kisebbségeit asszimilációra a szomszédos államoknak, vagy bejelenti, hogy nem mond le róluk. S egyben közli mit tart megoldásnak. Amennyiben Magyarország és a magyar diplomácia nyíltan bejelentené saját polgárainak, a határon túli magyaroknak és a nemzetközi közvéleménynek, egyben a szomszédos államoknak, hogy a trianoni határokat elismeri, de kisebbségeit mindeközben betart- 18 jó ha figyelünk

19 Megint jönnek, kopogtatnak, fröccsöntött standokat állítanak az aluljáróba, és gyûjtenek, ahogy aluljáróban a deklasszáltaknak szokásuk. A Fidesz aláírást gyûjt, neki az a szokása. Egymilliót mindössze, alább adták ezúttal, érzik, hogy most úgyis felfele mennek a számok, hát õk beérik egymillióval. A Nemzeti Konzultáció tapasztalatai szerint legalább az egyharmada sose írt alá semmit, hanem csak odahazudták. De inkább örüljünk együtt annak, hogy végre-véletlen a Fidesz igazat mond. Most ugyanis azt kell aláírni, hogy 2006-ban Magyarország politikai hazugság áldozata lett, nem is akármilyené: nyílt és szervezett hazugság áldozata. A szervezettre emlékszem, nyílt alatt meg nem tudom, mit értünk, hacsak azt nem, hogy mostanra kiderült. Én ezt eddig úgy aláírnám, hogy csuda. Még rajzolnék is rá virágot. Hogy úgy van! 2006-ban ugyanis országgyûlési választás és az azzal járó kampány történt Magyarországon, ami természetesen semmi másról nem szólt azelõtt se, mint a szervezett hazudozásról. 386 millió, ugye. Mondhatni, ezek szinonimák. És bizony áldozatul esett egész Magyarország. Fõleg azok, akik a Fideszre szavaztak. Õk még abban is hazudtak, hogy gyõznek. a hazugsággal nem kéne dobálóznia ennek a társaságnak, mert a végén pöcsön szúrják magukat vele Csak hát innentõl már az apróbetûs rész értelmét veszti. Mert tessék majd figyelmesen elolvasni ez a kiáltvány olyan fifikásan van kitalálva, hogy a hazugság elleni fellépésbõl tíz pontban eljut odáig, hogy ez egyben a Fidesz támogatását is jelenti. Miközben azt jelenti a legkevésbé: hát tessék legalább a pártsajtót olvasni, ott is azon kesergett mindenki, hogy nem kellett volna olyan ügyetlenül telehazudni az atmoszférát, meg úgy tenni, mintha nem mi lennénk, hanem harminc-háromszázezer millió magyar, plusz a hely szelleme. Ja meg az Adózók Érdekvédelmi Szövetsége, jut eszembe a hazugságról. Tényleg, az hova lett pont most, amikor érdeket kéne védeni? Hol késik a Magyar Vizsla az éji homályban? Szóval épp a hazugsággal mint kulcsszóval nem kéne dobálóznia pont ennek a társaságnak, mert még a végén pöcsönszúrják magukat vele, aztán jön a picsogás meg a hiszti. Jó hogy nem mindjárt szélkakasoznak meg fasisztáznak. Ja de, az már volt. Hopp: Deutsch-Für Tamás készül az újabb igazmondásokkal? Aláírta már a kiáltványt ünnepélyesen? Hazudtak, igen-igen, miazhogy. Sõt mordul fel Horn Gyula a kitömött állatok mögül: na és? Naná, azt nem mondták, hogy adót fognak emelni; senki más sem mondott ilyet. Olyat igen, hogy szedjünk be kevesebb pénzt, és osszunk szét még többet. De akkor ezek után a hazugság kérdését ne feszegessük. Vér, veríték, könnyek ígért ilyet valaki? Nyilván nem. Bizonyíték, nem ígéret. Vér, veríték, sõt könnyek. Elfogyott a pénz, nem telik már csokira. A hatalom csúcsán most a zavarosból irdatlan vagyonokat összegereblyézõ vállalkozók, gyanús állami megrendelésekbõl megtollasodott, okleveles adócsalók rendezkednek. Ez is elég bizarr. Ilyeneket mondanak, hogy semmi sincs ingyen, meg hogy elfogyott a pénz, sõt hogy adót kell fizetni, valamint ki kell rúgni egy csomó embert. Nem tetszettünk befizetni az adókat, illetve abból a nyomorúságos bevételbõl, ami bejön, nem jön ki ennyi közszolgáltatás. Elfogyott a pénz, nem telik már csokira. Eddig is kölcsönbe volt a csoki. Ebben pedig sajnos, akármilyen erkölcstelen emberek voltak is eddig, kétségtelenül igazuk van. Ha továbbolvasom a kiáltványt hörgeményt akkor az a vége, hogy ez az egész olyan, mint ötvenhat, tehát menjek a Hõsök terére ötvenhatoskodni kicsit. Vásárra a bõröm. Ezekkel. Papírszobrozni, meg magyarázkodni, ha valaki meglát. Hogy ne legyen többé hazugság. Miközben maga az egész szöveg egy hazugság, ócska bûvészmutatvány, amirõl a törzsközönség is tudja, látja a saját szemével, hogy csalás. Gyurcsány legalább beismerte, hogy hazudott. Sovány vigasz, de közelebb áll a nem-hazudáshoz, mint úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Egyetlen halvány utalás hangzott csak el Orbán Viktor szájából: hogy a marketingeszközök meg a túlzás, az még belefér. Akkor hát belefér az a túlzás is, hogy ezt az egész aláírandót, ahogy van, blöffnek nevezzük egymás közt. De hadd gyûjtsék csak az aláírást. Minek elvenni az ovistól a lapátot. Elvan a gyerek. Mégis le kellett volna cserélni ezt a kivénhedt bohócot, ugye. Forrás: Tóta W. Árpád Index va az európai demokratikus normákat a határok módosítása nélkül érzelmileg, gazdaságilag és politikailag is integrálni akarja, akkor egy minõségileg új, világos és fõleg méltányos helyzet állna elõ. De még ez sem elég. RENDET TENNI AZ AUTONÓMIA ÜGYÉBEN Magyarországnak magához kellene ragadnia a kezdeményezést. Mindenek elõtt magyar-magyar vonatkozásban kell letisztázni a nemzeti alapú magyar autonómia ügyét. Kell lennie egy olyan autonómiaformának, amelynek világosan meghatározott ismérveit Magyarország a nemzetközi politikai színtéren is képviselheti. Másfél évtized elteltével ez már nem lehetetlen. Elõbb a történelmi VMDK-ban, majd a VMDP-ben a legnagyobb eredménynek azt tartjuk, hogy disztingválni tudtunk a területi és a nem területi alapú magyar autonómia között. A magyar (perszonális) autonómia modelljét azért részesítjük elõnyben, mert nem követel területi elhatárolódást, s csak a demokratikus többpártrendszerû magyar választói bázisra támaszkodik. Ez a modell nem keveredik a gazdasági elemekkel, csak a mûvelõdés az oktatás és a tájékoztatás ügyeiben követel megfelelõ kompetenciákat. De a nemzetileg homogén szavazói bázis alapján építkezve alkalmas a magyar nemzeti közösség érdekeinek teljes körû feltárására, kifejezésére és ami talán a legfontosabb autentikus, legitim képviseletére. Így a magyar kisebbségi közösség egy közjogi intézmény keretében alkalmassá válik önazonosságának megõrzésére, a közösségként való megmaradásra, s a nemzeti méretû integrációra is. Miközben a kisebbséghez tartozó polgárok alkotó módon, képességeiknek és tudásuknak megfelelõen részt vehetnek a helyi társadalom életében. S munkájukkal megvethetik személyes boldogulásuk alapjait. Ami a területi autonómiát illeti, a VMDP azt nem ellenzi. De, a területi autonómia szavazó bázisa nemzetileg nem homogén. Ami már önmagában véve megnyitja az utat a többségi hatalom dominanciája érvényesüléséhez. Nem véletlen, hogy koherens, területi autonómiára vonatkozó modellel nem igen találkozunk. Autonómiaügyben tizenöt év után egybeesnek Magyarország és a kisebbségi közösségeinek érdekei. Ha ugyanis Magyarország és a magyar diplomácia saját világos állásponttal és konkrét, például a nem területi autonómia ismérveinek javaslatával lépne fel a nemzetközi színtéren, ezzel egyszeriben kezdeményezõvé válna. Bizonyos mértékben mindenképpen tematizálhatná az autonómiával összefüggõ EU-vitákat. S egyben tovább vihetné a határmódosítás nélküli nemzeti integráció folyamatát is. Végel László a Gradjanski list c. újvidéki lapban is rámutat, Szerbiában a néhai Djindjic miniszterelnök már a kezdetben rájött, hogy bizonyos kisebbségi elitek kielégítésével támogatást szerezhet és azt a látszatot keltheti, hogy a kisebbségi kérdés megoldódott. Az autonómia kérdésének tematizálása egyszerre nyílt állásfoglalásra kényszerítené a helyi hatalomhoz simuló kisebbségi eliteket, s így végre a kisebbségek soraiban is elválna a tüdõ a májtól. S ami az egészben a legfontosabb: az autonómiával kapcsolatos magyar kezdeményezés egyik pillére lehetne annak az új Magyarországnak, amely a nemzet egészével együtt foglalhatna helyet Európában. A honlapon további VMDP-vel kapcsolatos információkat talál. Ágoston András jó ha figyelünk 19

20 Senki nem tudja, érvényes-e még a koalíciós választási megállapodás a városban Várhatóan önálló jelöltet indít Pécsett az SZDSZ Bretter Zoltán városi elnök, egyetemi oktató személyében. A politikus egyelõre nem kívánta kommentálni a döntést, mint ahogy az eddigi koalíciós partner szocialisták sem nyilatkoztak. Információink szerint azonban a pécsi liberálisok önállóbban szeretnének a jövõben politizálni, fõleg, hogy a két nagy párt nincs a legjobb állapotban a baranyai megyeszékhelyen. Önállóan indít jelöltet Pécsett az SZDSZ, a szocialistákkal kötött korábbi választási megállapodás ellenére adta hírül tegnap az MTI. A jelölt, Bretter Zoltán egyetemi oktató, a párt városi elnöke lenne, aki csak annyit mondott a hírügynökségnek, hogy a szabad demokraták helyi vezetõi tegnap hoztak egy a választásokkal kapcsolatos döntést, de errõl külön sajtótájékoztatón fognak majd beszámolni. Bretter Zoltán a Hírszerzõnek is csak annyit mondott, hogy sem megerõsíteni, sem cáfolni nem kívánja a döntést, de a városban sokan szeretnék, ha karakteresebben politizálna a párt. Egy liberális forrásunk ugyanakkor azt mondta, az önálló indulás már eldöntött tény, arról párthatározat is született. Csak Tollert támogatták volna Az MTI pártkörökbõl szerzett információi szerint az önálló jelöltállítás mögött az áll, hogy az SZDSZ Toller László jelölésében egyezett meg az MSZP-vel. A szocialisták a polgármester balesete miatt azonban Tasnádi Pétert indítják. Ez új helyzetet teremt, s bár az SZDSZ-es jelöltnek kevés az esélye a polgármesteri szék megszerzésére, a párt a kampány idején nagyobb szereplési lehetõséghez juthat. Az okok között információink szerint az egyik legfontosabb, hogy Toller László balesete után a helyi szocialisták körében még tart a vezetési válság, emiatt a liberálisok nem voltak biztosak benne, hogy Tasnádi Péterrel olyan megállapodást köthetnek majd, amelynek betartását az egész ciklusra garantálni tudja megválasztása esetén a jelölt. Az persze valószínûtlennek tûnik, hogy ne Tasnádit válasszák meg október 1-jén abban a városban, ahol mint korábban írtuk a népnyelv szerint egy ló is nyerne a szocialisták színében, ha vörösre festenék. A liberálisok motivációjáról egyelõre eltérõ magyarázatokat kaptunk. Egyik városházi forrásunk szerint például korántsem egyértelmû, hogy Tasnádi képes lesz garantálni a megfelelõ számú pozíciót az SZDSZ-nek önkormányzati struktúrában, így a liberálisok inkább az önálló indulás mellett döntöttek, ráadásul a városi értelmiség meghatározó alakjai is erre bíztatták õket. Aki megpróbál Mediterrán Moszkva teljhatalmú urának örökébe lépni, a hatalmi szóval felülrõl a komcsik nyakába ültetett: Tasnádi Péter. (Reméljük csak névrokonság áll fenn az ország egyik leismertebb és legelvetemültebb bûnözõjével:-) Bal sarokban kihívója, a szélsõséges törpeminoritás embere: Bretter Zoltán Nagypárti válság Ugyancsak az indulás mellett szóló érv állítólag, hogy a liberálisok szerint Toller kiesésével pozícióharcok kezdõdtek a helyi MSZP-ben, és a Fidesz is eléggé szétesett állapotban van, így van esély az eddiginél jobb szereplésre. Mint korábban megírtuk, július 22-én Szili Katalin és Hiller István is részt vett azon a küldöttgyûlésen, melyen Tasnádi Pétert polgármesterjelöltté választották. Információink szerint a poszt várományosa Gonda Tibor alpolgármester volt, akit most a megyei közgyûlés elnöki tisztségével kárpótolnának. Tasnádi tehát korántsem lesz olyan erõs vezetõ, mint Toller volt. A helyi pozícióharcok egyik aktív tagja Juhász István városi elnök is, aki jelenleg a gazdasági bizottság elnöke, de gazdasági alpolgármester lenne. Erõs embernek számít még Bókay Endre, a város új egyéni parlamenti képviselõje. A helyzet tehát meglehetõsen képlékeny a szocialistáknál, és nagy változások voltak a helyi Fidesz életében is. Igaz, a párt 1998 óta nem nagyon tud labdába rúgni a városban. Orbán Viktor ugyan megpróbált rendet tenni a pártra ma jellemzõ módszerekkel ( Lejött, és kirúgta a régi gárda egy részét, köztiszteletben álló egyetemi oktatókat, énektanárokat, majd jöttek a polgári körösök mondta errõl egy helyi forrásunk), de ezzel semmit nem erõsödött a Fidesz Pécsett; a közbeszéd szerint Páva Zsolt szava- zatainak számát az határozhatja meg, hányan éreznek esetleg valamilyen nosztalgiát az as polgármesteri ténykedése iránt. Wekler alkuja? Mások szerint viszont alapvetõen egyéni ambíciók húzódnak meg a háttérben. Az SZDSZ megyei elnöke, Wekler Ferenc ugyanis miután kiszorult a liberális parlamenti frakcióból egy uniós fejlesztési intézmény élén látná magát szívesen a jövõben. (Pécs úgynevezett fejlesztési pólus lesz, vagyis azon városok egyike, amelyek egy-egy régióban otthont adnak 2007-tõl az uniós fejlesztéseket felügyelõ szervezeteknek.) Bretter Zoltán viszont kulturális alpolgármesteri ambíciókat táplál mint ismert, 2010-ben a baranyai megyeszékhely lesz Európa kulturális fõvárosa. Eszerint a forgatókönyv alapján ha a szocialisták beadják a derekukat Bretter Zoltán két héttel a választások elõtt visszalép majd. A két személyi garancia, vagy az önálló indulás ötletével információink szerint a liberálisok múlt héten keresték meg Tasnádi Pétert, aki nem tudott garanciát adni Bretter és Wekler kinevezésére, emiatt tegnap információink szerint Bretter bejelentette, hogy elindulnak. Azóta több szocialista prominens, többek között Szili Katalin is tárgyalt vele az és ezt így hogy -ról. Forrás: Hírszerzõ 20 jó ha figyelünk