Gondolatok a kritikai pszichológia fogalmáról és ismeretelméleti hátteréről (Ványi Dániel)

Átírás

1 Gondolatok a kritikai pszichológia fogalmáról és ismeretelméleti hátteréről (Ványi Dániel) Léteznek-e mentális betegségek? Léteznek-e rasszok? Létezik-e emberi természet? A tudományos és a hétköznapi tudás visszatükrözi-e a valóságot, vagy inkább létrehozza? Kritikai Pszichológia körünkön nagyon gyakran merültek fel ilyen és ehhez hasonló kérdések, ezért úgy döntöttem, dolgozatomban a kritikai pszichológia ismeretelméleti hátteréről fogok papírra vetni néhány gondolatot. Két témát fogok röviden vizsgálni: az első, hogy a kritikaiság hogyan viszonyul a szociális konstruktivista, illetve a pozitivista episztemológiákhoz, a második, hogy a szociális konstruktivizmus mennyiben állja meg a helyét. Első témám azt igényli, hogy a kritikaiság fogalmával foglalkozzak. A következőkben amellett fogok érvelni, hogy a kritikaiságnak alapvetően két különböző jelentése van, amiket egymással összemosva kezelnek, pedig ez a két jelentés nem feltétlenül következik egymásból, vagy támogatja egymást. Horkheimer (id. Teo, 2009) szerint a társadalomtudománynak túl kell lépni etika és kutatás, tudás és cselekvés, egyén és társadalom kettősségein. Kritikai társadalmi kutatásra van szükség, ami olyan tudást hoz létre, aminek emancipatorikus relevanciája van, azaz segíti az egész közösség szükségleteinek kielégítését és a társadalmi igazságtalanság megszüntetését. Fox, Prilleltensky és Austin (2009) szerint a kritikai pszichológia 3 ponton vitatkozik a mainstream pszichológiával: ezek az individualizmus univerzálisként való feltüntetése, az elnyomás támogatása és az értéksemlegesség illúziója. Hunyady (2003) szerint pedig kétféle társadalomlélektant (társadalomtudományt) lehet elkülöníteni: a leírót, amely értékítélettől mentesen írja le a vizsgált jelenségeket, és a kritikait, amely értékeli is azokat a társadalmi igazságosság, vagy az optimális teljesítmény szempontjából. Ezekből a különböző meghatározásokból látszik, hogy nincs egyetértés a kritikaiság jelentésének tekintetében. Azt gondolom, hogy a különféle meghatározások két fő kategóriába sorolhatók: társadalomjobbítás és értékterheltségre, konstruáltságra való reflektálás. Az társadalomjobbításhoz sorolom a tudás és cselekvés kettősségén való túllépést, a közösség szükségleteinek a kielégítését, az emancipációt, és a feltárt jelenségek értékelését a társadalmi igazságosság vagy az optimális teljesítmény szempontjából. Az értékterheltségre, illetve konstruáltságra való reflektáláshoz pedig az etika és kutatás kettősségén való túllépés, illetve ehhez kapcsolódóan a hatalmi, ideológiai,

2 világnézeti, kulturális torzítások feltárása tartozik, ezenkívül pedig az a szociális konstruktivista nézet, hogy a (tudományos) megismerés nem visszatükrözi, hanem megkonstruálja a valóságot és hogy a valóság alapvetően megismerhetetlen (Bodor, 2002; Jost és Kruglanski, 2003; Feischmidt és Kovács, é.n.). Utóbbi nézetet gyakran használják az empirikus, pozitivista társadalomkutatás diszkreditálására (Jost és Kruglanski, 2003; Jost és Jost, 2007). A kritikaiságnak ezt a két aspektusát általában összetartozóként kezelik (pl. Fox, Prilleltensky és Austin, 2009; Cherry, 2009; Jost és Kruglanski, 2003). Azonban Jost és Kruglanski (2003) szerint a kísérleti (pozitivista) szociálpszichológia legalább olyan jól, sőt jobban használható az igazságtalan status quo és az elnyomó hatalom kritikájára, mint a relativista, idealista és szkeptikus szociális konstruktivizmus. Sőt mi több, Marxot és Engelst idézve felvetik, hogy a filozófiai idealizmus, aminek az örököse a szociális konstruktivizmus (Rorty, 1982, id. Jost és Kruglanski, 2003), kifejezetten alkalmas a fennálló igazságtalan társadalmi rend védelmére, hiszen az elnyomást, az igazságtalanságot és a társadalmi problémákat nem objektíve létezőként, hanem csupán az emberek képzeletének szüleményeként tünteti fel. Egy másik tanulmányban Jost és Jost (2007) rámutat, hogy Marx - aki általában közel áll a kritikai pszichológusok szívéhez - élete során, ahogy előrehaladt az intellektuális fejlődésben, valójában maga is eltávolodott a spekulatív filozófiától és az empirikus társadalomkutatás módszereit kezdte alkalmazni társadalomkritikai nézőpontja alátámasztására. Persze azt is el kell ismerni, hogy van példa arra is, hogy a pozitivista társadalomtudomány nyíltan az elnyomás (pl. a rasszizmus) pártjára áll (Kende és Vajda, 2008), de összességében a kritikaiság társadalomjobbító, társadalomkritikai aspektusa nem passzol jobban a szociális konstruktivista, értékterheltségre reflektáló nézetekhez, mint a pozitivista, empirikus, realista ismeretelméleten alapuló társadalomtudományhoz. Mindebből persze nem következik, hogy az értékterheltségre való reflektálásnak vagy a szociális konstruktivizmusnak ne lenne értelme, hiszen egy elméletnek az igazságtartalmát nem az dönti el, hogy az támogatja-e a társadalomkritikát vagy a társadalomjobbítást, még ha a kritikusok gyakran össze is mossák a morális és az episztemológiai kérdéseket (Jost és Jost, 2007). Itt térek át dolgozatom második témájára: a megismerés és a valóság viszonyára. A probléma nyilván jóval túlterjed jelen dolgozat keretein, ezért a teljeség igényének teljes hiánya mellett fejtek ki csupán néhány gondolatot. A világ megismerhetőségének kérdése kezdetektől fogva foglalkozatta a filozófusokat, és kezdettől fogva jelen voltak pesszimista nézetek ezzel kapcsolatban (McGuire, 2001). A szociális konstruktivizmus elveti az igazság, a

3 valóság megismerhetőségének gondolatát (Jost és Kruglanski, 2003). Úgy gondolja, hogy a megismerés társas folyamat, amely maga hozza létre a valóságot, ráadásul a hatalmi viszonyok befolyásolják, amik ezáltal fenntartják önmagukat (Jost és Kruglanski, 2003; Bodor, 2002, Feischmidt és Kovács, é.n.; Foucualt, 1970). Mint korábban említettem, ez a felfogásmód alkalmas az empirikus tudományos kutatás értelmének radikális megkérdőjelezésére (Jost és Kruglanski, 2003; Jost és Jost, 2007). Ez már csak azért is önellentmondásos, mivel maga az empirikus pszichológia tárta fel az emberi megismerés azon torzításait (pl. az emlékezet konstruktivitása, az elvárások önbeteljesítő volta, a konformizmus, illetve a társas helyzet ereje), amelyekre a szociális konstruktivizmus állításait alapozza (Jost és Kruglanski, 2003). Jost és Kruglanski (2003) két olyan elméletet említ, amely megpróbálja integrálni a szociális konstruktivizmus kritikáját a pozitivista tudománnyal. Az első a McGuire által kifejlesztett perspektivizmus. McGuire (2001) szerint az emberi megismerésnek van egy alapvető paradoxona, amit a tudás tragédiájának nevez. A tudás tragédiája a következő: mindenképpen szükségünk van a megismerésre a környezetünkhöz való alkalmazkodásra (megismerő kapacitásunk pontosan ezért fejlődött ki az evolúció során), viszont, mivel a megismerő kapacitás rendkívül költséges (az emberi agy nagymértékű metabolikus és szövettani szükségletei miatt), ezért korlátozott, és megismerésünk szükségszerűen tökéletlenül működik. Más szóval mindenképp reprezentálnunk kell a valóságot, de mindenképpen hibásan reprezentáljuk. Ebből azonban McGuire nem von le olyan szélsőségesen pesszimista, szkeptikus episztemológiai következtetéseket, mint a szociális konstruktivizmus. Épp ellenkezőleg, szerinte tökéletlen megismerési folyamataink (beleértve a tudományos megismerést) használatánál már csak azok nem használata a lenne a közönségesebb. Hogy a tudományos vizsgálódást vagy bármely más megismerési folyamatot szükségképpen korlátozzák kognitív kategóriáink és torzítja értékrendünk, nem jelenti azt, hogy le kell mondanunk az értelemről, sőt, még elszántabban kell próbálkoznunk, hogy a tudás korlátainak ismeretében igyekezzünk minimálisra csökkenteni a túlegyszerűsítés és a torzítás ártalmait (McGuire, 2001, 507.o). McGuire nem áll meg itt, hanem konkrét javaslatot is tesz arra, hogyan finomítsuk tudományos megismerésünk elméleti hátterét és módszereit. Saját tudománypszichológiát, ismeretelméletet fejleszt ki, melyet perspektivizmusnak nevez. Ennek lényege a következő: mivel a megismerésünk szükségszerűen torzít, leegyszerűsít, reprezentációink szükségszerűen tévesek. Tehát minden tudásunk téves. Azonban ha minden tudásunk téves, akkor minden tudásunk ellentéte is téves. Ha minden tudásunk ellentéte téves, akkor pedig minden tudásunk igaz. Tehát minden tudásunk egyszerre igaz és hamis. Ezt a paradoxont úgy lehet feloldani,

4 hogy minden tudásunk igaz bizonyos kontextusban, és minden tudásunk hamis bizonyos kontextusban. Ebből kifolyólag a tudományos kutatásnak azt kell feltárnia, hogy különböző tudásaink milyen kontextusban igazak és milyen kontextusban hamisak. Ezt pedig úgy érhetjük el, ha a kutatás során nem csupán egyszerűen felteszünk egy hipotézist, amit szembesítünk az empirikus eredményekkel, és aztán ez alapján megtartjuk, vagy elvetjük - mint azt a logikai empirizmus teszi - hanem ellentétes hipotéziseket fogalmazunk meg, és aztán azt vizsgáljuk meg, hogy milyen kontextusban melyik az igaz. Ezzel a módszerrel McGuire szerint megismerésünk, reprezentációink közelebb kerülhetnek a valósághoz. A másik integráló elmélet Campbell evolúciós kritikai realizmusa (Jost és Kruglanski, 2003). E szerint a megismerés tényleg szociálisan konstruált, illetve hibák és torzítások befolyásolják reprezentációink kialakulását. Ám a konstrukciót befolyásoló egyik tényező (a társas hatásokon és egyéni torzításokon kívül) maga az objektív valóság. Ezért a szociálisan konstruált tudás nem feltétlenül érvénytelen. A tudományos módszerek pedig növelik annak valószínűségét, hogy megkonstruált tudást maga a valóság befolyásolja. Következtetésképpen tehát levonható, hogy McGuire és Campbell elméletei alapján integrálható a szociális konstruktivizmus és a pozitivizmus, illetve a megismerés torzítottságából és társas-társadalmi befolyásoltságából nem feltétlen következik a megismerés teljes lehetetlensége. A megismerés torzított, de nem tökéletesen torzított és a valóság is befolyásolja, azaz van remény arra, hogy törekedjünk a torzítások kiküszöbölésére, és a minél objektívebb reprezentációk létrehozására. Ettől persze még fontos, hogy tudatában legyünk torzításainknak, melyek kognitív folyamatainkból és motivációinkból, értékeinkből, illetve a társadalom hatalmi viszonyaiból fakadnak, és fontos, hogy reflektáljunk ezekre. Ezenkívül pedig a szociális konstruktivizmus nem feltétlenül illeszkedik jobban a társadalomjobbítás kritikai céljához, mint a pozitivizmus. De legjobban véleményem szerint azok az episztemológiák segítik a társadalom jobbítását és az emancipációt, amelyek a szociális konstruktivizmus kritikáit komolyan véve és integrálva újítják meg a pozitivista tudományos megismerést, tehát nem veszik el sem a torzításokra való rámutatás lehetőségét, sem a valóságra való hivatkozás és alapozás lehetőségét a társadalomkritikától. Felhasznált irodalom Bodor, P. (2002). Konstruktivizmus a pszichológiában. BUKSZ

5 Feischmidt, M., Kovács, É. (é.n.) KVALITATÍV MÓDSZEREK AZ EMPIRIKUS TÁRSADALOM ÉS KULTÚRAKUTATÁSBAN option=com_tananyag&task=showelements&id_tananyag=53 Fox, D., Prilleltensky, I., Austin, S. (2009). Critical Psychology: An introduction. London, Sage Publications Foucault, M. (1970). A diskurzus rendje. Székfoglaló beszéd a College de France-ban Hunyady, Gy. (2003). Társadalomkritikus szociálpszichológia: John Jost tanulmányai. In G Hunyady (Ed.), Önalávetés a társadalomban: a rendszerigazolás pszichológiája. (pp ), Budapest, HU: Osiris Kiadó McGuire, W. J. (2001). Makacs nézetek és a meggyőzés dinamikája. Osiris Kiadó, Budapest John, J. T., Kruglanski, A.W. (2002). A szociális konstruktivizmus és a kísérleti szociálpszichológia elidegenedése: a szakadás története és a megbékélés kilátásai. In Gy. Hunyady (Ed.), Önalávetés a társadalomban: a rendszerigazolás pszichológiája. (pp ), Budapest, HU: Osiris Kiadó Jost, L. J., Jost, J.T. (2007). Why Marx Left Philosophy for Social Science. Theory and Psychology Sage Publications. VOL. 17(2): Kende, A., Vajda, R. (2008). Rasszizmus a tudományban. Napvilág Kiadó