Erdélyi Szemmel. lemmey iledre. Mire számíthatunk 2014-ben. Boldog, örömteli. Húsvéti ünnepeket. kiván. minden kedves. olvasónak. az EMAE!

Átírás

1 2014 /37 Siebenbürger Schau XXIX. évf. Tavasz Erdélyi Szemmel lemmey iledre ERDÉLYI MAGYAROK AUSZTRIAI EGYESÜLETE VEREIN SIEBENBÜRGER UNGARN IN ÖSTERREICH Mire számíthatunk 2014-ben Boldog, örömteli Húsvéti ünnepeket kiván minden kedves olvasónak az EMAE! Vándor fecske sebes szárnyát, Vándor legény vándorbotját Vándor székely reménységét, Jézus áldd meg Erdély földjét. Azt hiszem nem állok egyedül azzal a véleményemmel, hogy az elmúlt száz év történései, az első világháborútól kezdődőleg az EU-ba való belépésig, az nem a magyarok sikertörténetei voltak. Ami azonban az EU kiteljesedése után történt, az már majdnem tragédia. Ha a fentiek ellenére ma mégis mindent úgy kezelünk, mintha semmi rendkívüli sem történt volna velünk, akkor nagy baj van. Ha viszont arra a hamis álláspontra helyezkedünk, hogy bennünket a kereszténység és Európa mentett meg attól a pusztulástól, amely a Mátyás király utáni magyarságra zúdult az elmúlt 500 évben, akkor viszont nincs jövőnk. Eszerint ugyanis, ami velünk azóta történt az teljesen természetes. Sőt, a helyzetet nem szabad túldramatizálni. Elvégre minden jól ment volna, ha 2008-ban az a gonosz váltság nem fordul szembe velünk. Igaz a váltságot se jelezte előre senki és félrevezető-hamis az a prognózis, amely 2014-re kedvezőbb változást igérne. A jelzett prognózisok értelmezése is nagyon szubjektív, elsősorban azért, mert nem nemzeti, hanem csak bizonyos csoportérdekeket képvisel. A sorsunk értelemszerűen rossz irányú alakulása és a magyarságot ért történelmi sérelmek elfogadása beletörődést mutat, amely nem más mint a nemzeti érdekeink egyoldalú feladása. A folyamat már több évszázada el-kezdődött, amióta a népet kivették a nemzetből. Mindez persze csak akkor derül ki, ha mi a megmaradt magyarok árgus szemmel vizsgáljuk meg azokat a történéseket, amelyek közvetlenül érintik a Kárpát-medencei magyarságot. Egy egészséges világban az emberi létezés a lelki, erkölcsi és szellemi alapzatra épül. Jelen világunk társadalmaiban az emberi javak nagymértékű pusztulását ennek az alapnak a mellőzése okozza és ha egy lepusztulás elkezdődik, akkor a visszafordulás nagyon kérdéses. A spiritualitás nélküli emberi létezésben törvényszerüen következik be az erkölcsi alapok szétmállása, amely után jön a bukás és a nihil. Ennek tudatában látható, hogy az öngerjesztő Vezettessed magadat szembekötve, vakon, Elfajult testvéridtől csinált áll-útakon, Kik őseink hamvait rútúl megtapodták, Arany szabadságunkat aranyon eladták. erkölcsi pusztulás ami Európában már jó ideje elkezdődött és ami alól sajnos mi magyarok se vagyunk kivételek, még azt is szétzúzhatja ami még megmaradt az ősi alapokon! A kommunizmus emberkisérlete is a legkülönbözőbb körülmények között zajlott le a sokat hangoztatott termelőerők több gyár, növekvő gazdaság, közboldogság fejlődése elvén, de mindenütt azonos eredményre, műszaki-erkölcsi romláshoz és végűl csődhöz vezetett. Ferenc pápát a Time Magazin kitüntette az év embere címmel, akinek ebből az alkalomból elhangzott egy kúlcsmondata, amire sokaknak nem terjedt ki a figyelme, de erre azért oda kell figyelnil; -Őszentsége az egyik legfontosabb megoldásnak azt tartaná, ha a pénz minket szolgálna. Ez egyúttal figyelmeztető is a világot eluraló szegénység okaira. A kereszténységet mellőző társadalmakban a pénz hatalmi tényező lett a bankokon keresztül. A gazdaságkor bedeszkázta az eget, midőn ügyeit és céljait a pénz, az érdek alá rendelte, s ily módon elnyelte az erkölcsöt és a szellemi kultúrát. Isten helyét az ész, a ráció vette át és a foglalatosság nem az Ő kegyelméből gyakoroltatik. A keresztény kultúra helyén érzékelhető egy haldokló európai civilizáció, amelynek közös tulajdonsága a tudatlan belső üresség, mivel se Istenről, se önmagukról nem tudnak semmit. Ennek kapcsán hangzott el a Pápa szegényekhez való viszonyát is jól érzékeltető igen fontos gondolata, amely szerint a szegényeket vissza kell vezetni az egyház berkeibe, mert ez is egy fontos lépés lenne az emberi létezés lelki alapjait mellőző társadalmi sérelmek kezelésére. A 2013-as év a lehallgatási botrányok éve volt. Az amerikai hírszerzés teljesen törvénytelenül magának vindikálja azt a jogot, hogy a világon bárkit megfigyelhet és lehallgathat annélkül, hogy erre az illető személy bármilyen valós tettével rászolgált

2 2 volna. Válogatás nélkül hallgatja le civilek telefonbeszélgetéseit, önkényesen avatkozik az emberek magánéletébe, és már-már orwelli módszereket használ. Ez már elveszett verseny lett, amelyet a demokratikus társadalom intézményei folytattak a szabadságot korlátozó eszközök gyártóival és alkalmazóival szemben. Paradoxon tehát az, hogy a modern hálózati társadalom tagjai szinte egymással versenyezve és saját pénzünkkel biztosítják ehhez a szükséges eszközöket. Itt a technika gyorsabbnak bizonyult a jogalkotásnál! Ennek ismeretében ez a demokratikus orwelli világ folytatódik az elkövetkező években, -ez a politikai kételkedőket is pofánvágja-, ami később az általános hanyatlás visszaigazoló tényezők egyike lesz. Emigráns emberi sorsunk fordulatai mögött mindig Isten rendelései lesznek láthatók, a mindennapi élet-vitelünkben is. A Szülőföldtől való távolság életerőt jelent, amely ott rejtőzik a lelkek mélyén. Hit és erkölcsi alap nélkül azonban nincs közös értékvilág, közös értékvilág nélkül nincs közöség, amit ez a hit tart meg időben és térben. A közösség egybeforraszt és rendet teremt az elkülönült egyének hőbörgőhadakozó viszály-kodásában. Az életünket befolyásoló pusztító világerők felismerésére és egy követhető útmutatásra lesz szükség számunkra a jövőt beárnyékoló és hanyatló világkép ellensúlyozására! Dr. Száva Tibor Benedek Elek: ÚJESZTENDEI ÉNEK Adjon Isten, ami nincsen Az új esztendőben! Így énekelt Arany János Rég elmúlt időben. Adjon Isten, ami nincsen, Én sem kérek másat Hogy mi nincsen, nem kell ahhoz Semmi magyarázat. Minden ember maga tudja, Mi néki hiányos, Azért kérte, azt mi nincsen, A jó Arany János. Ami megvan, bolond kéri: Meg a telhetetlen, Kérjük hát csak, ami nincsen, Egyezzünk meg ebben. Kevés a van, sok a nincsen, Ma is, miként régen, De a sok közt, hogy egy nincsen Rettentő nagy szégyen. Nincs szeretet a szívekben: Ez a legfőbb nincsen Szeretetet a szívünkbe: Ezt adjon az Isten! Reményik Sándor: VALAKI ÉRTEM IMÁDKOZOTT Mikor a bűntől meggyötörten A lelkem terheket hordozott Egyszer csak könnyebb lett a lelkem Valaki értem imádkozott. Valaki értem imádkozott, Talán apám, anyám régen? Talán más is, aki szeret. Jó barátom vagy testvérem? Én nem tudom, de áldom Istent, Ki nékem megváltást hozott, És azt, aki értem csak Egyszer is imádkozott. Nem tehetek most se mást, mint annyi ébresztő figyelmeztetés alkalmával: nemes hagyományú és gyásznapokkal is teli történelmünkre emlékeztetni önmagunkat a belenyugvás helyett. Hegedűs Lóránt református püspök, Dániel próféta prédikációit magyarázván, egész könyvet írt arról, hogy Isten kezében van a történelem is. Elfut képzeletünk előtt a két világháborús, forradalmas, haláltáboros, gulágos, atom- és hidrogénbombás 20. század. Az élet regényírói, epikusai, Dante, Dosztojevszkij sem tudták megírni azt a borzalmat, amit az élet megírt. A magyar nemzet jócskán kapott ebből az élet-irodalomból, veszített kétharmadnyi országot és népet, szabadságot végül. És nem is végül, hanem Trianon után jött még, ami jött Március borzon-gatva simogat a románsággal. Hitet s reményt veszítenünk nem szabad nemzeti ünnepeinket követő gyász-napokon sem. De ha önmagunkért képtelenek vagyunk úgy cselekedni, ahogyan azt tettük ben, akkor égi hatalmak sem tudnak segíteni, csupán a mi kedvünkért változtatván meg a teremtés törvényeit. Ha Isten nem kell, s a szabadság is veszélyes, akkor elembertelenedik az ember, s a nemzet odalesz. A 15. század közepén írja Kempis Tamás, a nagyszerű: Szolgád vagyok én, tégy értelmessé, hogy eligazodjam tanúságaidon. A magyar szabadság márciusi ünnepén, pár nappal a székely szabadság fölvonulásán arra rábólinthatunk, hogy Erdélyben értelmesen fölmérjük már a sorsunk alakulását. Fegyvertelenül kell nyúlnunk a jog szerszámaihoz létünk ügyében. Petőfiék, Kossuthék elszántan ragadtak fegyvert, együtt az egész néppel. Volt joguk erre, erejük is volt, hiszen az orosz segítség nélkül a Habsburgot levertük, s levertük volna végleg. Mások fogtak össze akkor is ellenünk. Ma nekünk kell úgy összefognunk, ahogy ama márciusban egy nemzet, mely önmagáért fogott össze. Márai Sándor írja (Füves könyv): Meg kellett tudnom, hogy reménytelenül forradalmárnak kell maradnom, (...) nincs kinek átadnom, a természet és az emberi dolgok rendje szerint, a zászlót. Hát legyünk a tanúk, a tanulságok és a zászlók vivői mi magunk! A példák adottak és kötelezőek az élet végéig. Március simogat hitével. A simogatásba is beleborzongat az áhítat. Czegő Zoltán Erdélyi Szemmel 37/2014

3 3 250 éve történt a madéfalvi veszedelem január 5-én háromnapos rendezvénysorozat kezdődött Madéfalván, a Madéfalvi veszedelem néven ismertté vált székelyellenes népirtás 250. évfordulójának emlékére. A nyitónap szentmiséjét Darvas-Kozma József c. esperes celebrálta, emlékbeszédet pedig Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke mondott. Csíki és háromszéki hagyományőrzők szabadtéri rendezvény keretében adták elő az január 7-én hajnalban, a Madéfalván tanácskozásra összegyűlt székelyek ellen Mária Terézia osztrák katonái által elkövetett székelymészárlást, amelynek a helyszínen 200 áldozata, következményeiben pedig több tízezer székely hontalanná válása volt az eredménye. Kétszázötven éve, január 7-én mészárolta le az osztrák katonaság a Madéfalván egybegyűlt, a határőrsorozás ellen tiltakozó csíki székelyeket, a vérengzés a történelembe madéfalvi veszedelem néven vonult be. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának anyaga: A siculicidium (székely gyilkosság) néven is ismert tragikus esemény előzménye 1760-ra nyúlik vissza, amikor Mária Terézia császárnő elrendelte a Rákócziszabadságharc leverése után megbízhatatlannak nyilvánított és felszámolt erdélyi határőrség újbóli felállítását. A szervezet feladata a határok védelme, a rablók és csempészek üldözése volt, a határőrök a zsold és ingyen fegyver mellett számos adókedvezményben is részesültek. A határőrségbe először csak románokat szerveztek, majd 1762-ben elkezdték a székely határőrség szervezését is. (A székelység korábbi, szabadalmas jogállással járó határőrszolgálata ben szűnt meg, de ehhez kapcsolódó kedvezményeiket megtarthatták). Eleinte a földesúri terhek alóli szabadulás reményében sokan jelentkeztek, de amikor kiderült, hogy adóikat továbbra is fizetni kell, régi szabadságjogaikat nem nyerik vissza, mindezek tetejébe pedig szolgálniuk idegenben is kell, méghozzá német vezénylet alatt, nagyon sokan meggondolták magukat. Mária Terézia erre elrendelte az erőszakos sorozást, ami elől a főleg csíki, kisebb részben háromszéki székelyek közül sokan elbujdokoltak. Mintegy 2500-an azonban összegyűltek az Olt menti Madéfalván és tiltakozó petíciót megfogalmazásába kezdtek, hogy írásban hozzák követeléseiket a bécsi udvar tudomására. A jogról és hagyományról hallani sem akaró császári vezetés erőszakkal válaszolt: a falut január 7-én hajnalban 1350 császári katona fogta körül és fegyverrel mé-szárolták le azokat, akik a négy órányi ágyúzás után még életben maradtak, a menekülők üldözésére lovasokat is bevetettek. A vérfürdőnek hivatalos jelentések szerint mintegy 200, más adatok 400 áldozata volt (ez a szám azonban nem fedi a valóságot, mert a halottak száma ennél sokkal nagyobb volt, hiszen a holtakat titokban temették el a további megtorlástól való félelmükben) köztük nők és gyermekek is, egy korabeli feljegyzés szerint nem volt olyan nap, hogy valamelyik faluban ne temettek volna valakit. A tragikus eseményt gyakran nevezték ezután siculicidiumnak is, mert a latin szó számot is jelentő betűi az et adják ki. A brutális fellépés megtörte a székelyek ellenállását, a határőrség szervezése márciusra befejeződött. A vérengzés után indult meg a székelyek tömeges kivándorlása Moldvába, ahol a csángók fogadták be őket. Nagy részük tíz év után Hadik András segítségével Bukovinában telepedett le, ahol meg-alapították az öt székely falut: Fogadjistent, Istensegítset, Hadikfalvát, Józseffalvát és Andrásfalvát. Az öt falu lakói visszavágytak hazájukba, így kerültek az Al-Duna vidéke és Déva környékére ember 1941-ben egy román-magyar egyezmény alapján került a Bácskába, ahonnan ben ismét menekülni kényszerültek. Magyarországon a háború után kitelepített németek megüresedett házaiba, a Balatonfelvidékre, ill. többnyire Tolna és Baranya megyei falvakba telepítették a bukovinai székelyeket. A madéfalvi emlékmű-bizottág 1891-ben jött létre, de az oszlop felállítására csak 1899-ben került sor. A végleges felavatása viszont csak 1905 okt. 8-án történt meg. Az emlékmű elhelyezéséhez szükséges területet Zakariás Izsák csíkszépvízi birtokos engedte át a közjavaknak. A történtekről Nyirő József írt regényt Madéfalvi veszedelem címmel, akit 2012-ben visszamenően nyilassá léptettek elő némely nemzetért aggodalmaskodó körök javaslatára. Darvas-Kozma József c. esperes az egész szentmisét a székely nép sorskérdéseinek, a székelység hitéletének szentelte. Szentbeszédében kihangsúlyozta, hogy 37/2014 Erdélyi Szemmel

4 4 egy halálos fenyegetettségben levő népet csak hősök menthetnek meg. A székely nép életét behatóan elemezve kimutatta, hogy az lényeges elemeiben Istennek tetsző, az evangéliumi tanításokkal összhangban lévő. Nyomatékkal emlékeztetett arra, hogy a székely nép kereszténnyé válásáról a hivatalos írások semmit nem jegyeztek fel. Ez azért történt mondta, mert a székely nép jóval Szent István keresztény államalapítása előtt már római katolikus vallású volt. Szentes Csaba meghívásának eleget téve, a madéfalvi megemlékezés nyitónapjának díszvendége Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke volt, aki a szentmise végén a templomban tartotta meg ünnepi beszédét. Az MVSZ elnöke a Madéfalván 250 évvel ezelőtt történteket székelyellenes népirtásnak, az emberiség ellen elkövetett, soha el nem évülő bűncselekménynek nevezte, amely máig hatóan rányomta a bélyegét a székely nép életére, hiszen a Madéfalvi vesze-delemmel kezdődött el az az exodus, amelynek során székelyek tízezrei hagyták el szülőföldjüket. Utódaik máig nem kerültek vissza a Székelyföldre, hanem szétszóratva maradtak az Al-Dunánál Székelykeve, Sándoregyháza, Hertelendifalva, Déva környékén, Bácskában, Tolnában és Baranyában. Patrubány Miklós a székelységet népként nevezte meg, amely rendelkezik a népekre jellemző valamennyi ismérvvel és tulajdonsággal: van saját nyelve, amely a magyar, van saját írása, a székely rovásírás,van saját területe egy közel Szlovénia nagyságú terület, amelyen közel egymillió ember él, amelynek 86%-a székely, van saját történelmi jogalkotása és igazságszolgáltatása, évszázadok óta bizonyítottan saját maga kormányozza életét. A székely nép nem nemzet mondta a szónok. A székely nép nemzetté akkor válik, amikor és ha megfogalmazza és kinyilatkozza önrendelkezési igényét. Addig is a székely nép a magyar nemzet szerves, elválaszthatatlan része marad. (szerk. az Erdély ma és MVSZ Sajtószolgálat nyomán) A tékozló ország Juhász Ferenc 1954-ben megjelent éposza A Tékozló ország (Egy ismeretlen vándorköltő krónikája 1514-ből) egy korszak szabadságvágyának a leírása. Témája a parasztfelkelés vezető alakja, Dózsa György. Értelmét, jelentését a mű egészéből lehet igazán megérteni. Az éposz tulaj-donképpen az alcímben felbukkanó az ismeretlen vándorköltő panaszáradata és a műben nincs időrend, történés, csak síránkozás. Az éposz hatalmas látomás, amely túlnő a Dózsa parasztháború eseményein. Az alábbi kiemelt versrészletekben tárjuk az olvasó elé, hogyan feszegeti a költő az emberi lét egyetemes ellentmondásait, küldetésként szót emelve az emberhez méltó megmaradásért. A Dózsa-parasztlázadás 500. évfordulóján az alábbi sorok legyenek jelenünk gondolatébresztői: Hol a szabadság, az emberi? Csak percnyi volt, villám-fehér! S jött utána a másik, a zöld tékozlás, az ember elleni, szabad a paréj uralma, szabad a szarvastehénnek gidát elleni, fogan a nőstény, s apró fogakat, csontokat épít a növényi láng, a vér. * Árva nép, puszta ország, téged ki fog majd méltón elsiratni? Galambok, sasok, gödölyék, titeket ki fog elsiratni? Ó, vassal-átvert-szívűek, ki fog titeket elsiratni? Kő-csülköktől zúzott venyigék, ki tud titeket elsiratni? * Szabadság! S ha itt vész valamennyi? Fel tud-e még éledni e nép? Lesz még magyar, hordozni rejtett kincseit, ki nemzeni nem gyáva? Vagy kövéren, a végső lélekzetét felböfögve összenő a láva feje fölött, s feledik majd, mit rejt a mély, nem őrzik emlékezetét? * Gyáva volt? Csak esett. És jaj, drága vérüket a föld hörbölve itta. De gyalázat nem őket érte, de titeket Tomori Pál és Bornemissza. Időkbe-látó szemetek nem volt, de kezetek, hogy a hazát a sírba taszítsa. Jobb lett volna büszke vezérek gondolni erre, önző dühötök elcsitítva! * Ó, ember, a hitedet ne veszítsd el, őrízd meg a lélek nagy hitét! Ki volna nálad nagyobb, nem lehetsz vágytalan, ne tűrd a szenvedést. Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést, mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség! (összeállította: dr.sz.t.) Erdélyi Szemmel 37/2014

5 5 Romaúton romapecsenye Hallottam és nem hittem a fülemnek, olvastam, és a szememnek sem. Nem egyszer állítottam össze cigánykevertet magamban, magamnak, amióta gyűlöletgyanúsnak kiáltották ki a cigány népnevet éppen azok, akik a gyűlöletbeszédekből élnek, és nem is rosszul. Belekiáltok a magam rövid történetébe: Hol vagy te most, Czári Béla, iskolatársam a Mikó Kollégiumban?! Két esztendővel volt fiatalabb, mint én, soha nem tiltakozott az esti hidegvízbeli lábmosás ellen, nem a reggeli tornákon sem, megszerettem őt, fényképét is megőriztem. Hol van az az ojtozi cigány tanító, akiről olyan szíves tisztelettel írtam fiatal újságíró koromban portrét? Hol van már a temetőben Karácsony Zoltán sepsibükszádi tanítványom, akiknél olyan szívesen vacsoráztam osztályfőnöki vacsoraasztalnál, és a dolgos apa és családja cigány szabadkozását alig győztem hárítani? Hol vannak annyian, akik... Nemrég kitalálták Hollandiában Magyarországon már a 90-es évek legelején, hogy be kell cserélni a cigány nevet romára. Emlékezzünk csak együtt: ama román műanyag forradalom után egyszerre elkezdett tiltakozni Románia a roma népnév ellen, mert az szagos, hasonlatos. Igaz, Rómához csak annyi köze van a románnak is, mint Makónak Jeruzsálemhez. És most itt állunk, mihez kezdjünk a világhírű operettel, a Cigánybáróval, Johann Straus mit szól? És mi légyen a Cigányszerelemmel, Lehár zeneszerző körmét rágja, mi lesz a híres Zórikával? Kiseperni a bécsi, berlini, pesti operettszínházakat: nincs cigány! Jut eszembe: mi lesz Udo Jürgens zeneszerzővel, dalszövegíróval, híres osztrák énekessel, 100 millió lemezével, aki a Duna országain áthajózva, azt is énekelte a magyar-dunán, hogy hej, cigány, hej, cigány és szerettük őt erősen. Ma is él tán, 79 évesen. Bayer Zsoltéktól hallottam az imént, hogy bajban a svábbogár is ezek szerint, nyűgös a sváb, aztán a svábbogarat Németországban franciabogárnak nevezik Jó ég, bogár-, operett- meg cigánygyűlölet a cigánypecsenye mellett, hogy kacagtunkban cigányútra megy a jó bor is. Nos, ez a gondja Európának ebben a nagy szegénységben, ez. Ennyi lenne? Czegő Zoltán Felavatták Petôfi Sándor szobrát Kolozsváron Március 9-én délután felavatták Petőfi Sándor bronzból készült mellszobrát, Hunyadi László szobrászművész alkotását Kolozsváron. A szobrot Patrubány Miklós, a MVSZ elnöke és Tokay Rozália, a kolozsvári Magyar Mozgássérültek Társulatának (MMTK), valamint az MVSZ erdélyi országos tanácsának elnöke leplezte le, majd Kovács Sándor főesperes áldotta meg. Az MMTK által kialakítandó szoborpark első szobrát Március 15. közeledtével avatták. Talapzatán sokat mondó Petőfi-idézet alatt "Az idő igaz, S eldönti, ami nem az" egyetlen évszám szerepel, Petőfi Sándor születésének éve: 1823, lévén halálának időpontja bizonytalan. A felavatott szobrot a jelenlevők megkoszorúzták. Avató beszédében Patrubány Miklós Petőfi Sándor hamvai felkutatásának és a Haza földjében való méltó eltemetésének imperatívuszáról beszélt. Leszögezte: Petőfi Sándor méltó eltemetése nélkül nincs és nem is lehet erkölcsi megújulása a magyar nemzetnek. Beszédet mondott Kónya Hamar Sándor, az MVSZ Védnöki Testületének tagja, volt bukaresti és brüsszeli képviselő is, aki elmondta, hogy saját nagyapja, I. világháborús szibériai fogolyként maga meglátogatta Petőfi Sándor barguzini sírját. Egyedül az ő falujából, Székelykocsárdról négyen voltak fogolyként jelen. Fuksz Sándor, az MVSZ elnökhelyettese, és Petőfi Sándor Bizottságának koordinátora ismertette az MVSZ kereteiben 2010 óta zajló vizsgálódásokat, amelyek mára arra az egyértelmű következtetésre jutottak, hogy a Morvai Ferenc vezette expedíció Barguzinban minden bizonnyal Petőfi Sándor hamvait tárta fel 25 évvel ezelőtt. Magyarország Hunyadi László megköszöni az alkotását jutalmazó tapsot. kolozsvári főkonzulátusát Fodor Tamás konzul képviselte, aki a rendezvény utolsó felszólalójaként köszönetet mondott az első kolozsvári Petőfi-szobor állítóinak. Az Erdélyi Magyar Néppárt képviseletében Soós Sándor megyei elnök volt jelen. A rendezvény utolsó mozzanataként Kiss Endre József, a Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtárának igazgatója, az MVSZ Elnökségének tagja bemutatta Borzák Tibor P.S. - Titkok a barguzini csontváz körül című könyvét. 37/2014 Erdélyi Szemmel

6 6 Farsangi bál 2014 Erdélyi Szemmel 37/2014

7 37/2014 Erdélyi Szemmel 7

8 8 A feladatokat a sors jelöli ki Interjú GAZDA JÓZSEFFEL, a Háromszék Kultúrájáért Díj idei kitüntetettjével Kovászna Megye Tanácsa 2013-ban alapította a Háromszék Kultúrájáért Díjat, melyet évente a magyar kultúra napján, január 22-én adnak át azoknak, akik tevékenységüket a régió művelődésének szolgálatába állították, életművükkel hozzájárultak az egyetemes magyar kultúra gyarapításához. A mindenkori díjazott személyét a megyei kulturális intézmények javasolják, tavaly az életműdíjat Szilágyi Zsolt tenor, karnagy vehette át, az idei kitüntetett pedig Gazda József nyugalmazott tanár, művészeti író, szociográfus. A SORS ÁLDÁSA Felsorolni szinte lehetetlen mindazt, amivel Gazda József foglalkozott életében: tankönyvírástól a Kőrösi Csoma Sándor Napokig, a szétszabdalt és szétszóratott magyarság enciklopédiájának megírásától miként Bogdán László fogalmazott a Háromszék Kultúrájáért díjazottjának méltatásában a művészettörténetig, a diákszínjátszástól a közösségszervezésig És mondjuk azt, hogy még tanítottam is. Melyiket tartja a legfontosabbnak? Az egyetem elvégzése után két laphoz is fel akartak venni, a Korunkhoz és az akkoriban Sütő András által indított Művészethez, az Új Élet elődjéhez. De pártunk és kormányunk megakadályozta, hogy én újsághoz, szerkesztőségbe kerüljek, ezért tanárként kellett elhelyezkednem. És mégis mondom, sorsom áldásának tartom, hogy tanárnak mentem. Ezért nem merem azt mondani, hogy fontosabb az írásos munka, mert ugyanolyan fontos a tanári is, hogyha azt valaki hittel, szeretettel, meggyőződéssel végzi. Azt pedig a kor mondja meg, és az utókor fogja eldönteni, hogy az az írásos munka, amelyet én letettem a nemzet asztalára mert nemzetben gondolkodó embernek érzem magam, az képvisel-e egy olyan súlyt, amelyet mara-dandónak lehet nevezni. Ha igen, akkor talán ez lenne a legfontosabb. De a diákszínjátszást ugyanolyan fontosnak tartottam, mert sikerült elérnünk, hogy adott pillanatban mi voltunk Erdély kis fal-vainak népszínháza. Az alatt a húsz év alatt, míg a diákszínjátszó csoportot vezettem, öt-hatszáz közötti előadást tartottunk, ami egy nagy színháznak sem válna szégyenére. Faluról falura jártunk, de Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen a nagy színpadokon is bemutatkoztunk, hogy nehogy valaki azt mondja, azért megyünk csak falvakra, mert szégyellünk nagyobb közönség elé lépni. És a kritikák is mutatták, hogy nem az alsó szintet képviselte a mi diákszínjátszásunk; még olyan megállapítás is hangzott el a Tamási Áron százéves születése évfordulóján pont Sepsiszent-györgyön egy magyarországi színházkritikus szájából, hogy tizenhat színháznál látta a Tamásidarabokat, mégis számára a legnagyobb élményt egy diákcsoport, a kovásznai Énekes madár előadása nyújtotta, mi közelítettük meg legjobban azt az eszmét, amit ő Tamásiban elképzel. Vagy a Kőrösi Cso ma Sándor Egyesület. Kérdezték már, miért csinálom. A feladatokat nem én választom, hanem a sors jelöli ki, tudniillik az lehetetlen, ha valaki itt él Kovásznán, Kőrösi Csoma szülőágyától két és fél, három kilométerre, ne vegye tudomásul, hogy van Csoma. Amiként megengedtetett, az 1989-es változás után két hónapra már összeültünk, hogy alakítsuk meg az egyesületet, a feladat adva volt, és muszáj volt elvégezni. Az egyesületi munka, a tudományos konferenciák szervezése azonban óriási időelvonó tényező, olyan munka, amit más is végezhetne, de nem találom meg azt a másik embert. Azzal vigasztalom magam: összejárván a nagyvilágot magyar közösségeket keresve igazolódott előttem, hogy a nemzeti munkát Tokiótól Sydneyig és Buenos Airesig mindenki szolgálatként végzi, nem fizetés ellenében. Ami bánt, hogy itt nem akad egy tehetséges, ügyes fiatalember, aki például a tanári munka mellett átvenné ezt is. Na de összefoglalva: amit az ember hittel és lélekből jövő teljes odaadással végez, az egyformán fontos kell hogy legyen. EMLÉKEZŐ TÖRTÉNELEM Bogdán László is jelezte laudációjában, az interjúkötetekre utalva, hogy egy intézmény munkáját végezte el egy személyben, magánemberként. Miért kellett ezt csinálni, mert pénzért, tudom, hogy nem, és úgy vélem, a majdani taps reményében sem. Erre rá kellett döbbenni, és ezt is a sorsomnak köszönhetem. Sepsiszentgyörgyön nőttem fel, kolozsvári, nagyenyedi tanárkodás után kerültem Kovásznára 1964-ben, itt tapasztaltam meg a magyar közösségnek a szuszogását, azt, hogy milyen fantasztikus dolog az a hagyományrend, amely összetartja és cselekvővé teszi az embereket; mint egy gépezet, úgy működött ez a közösség akkortájt. Erre akkor döbbentem rá, amikor apósom meghalt, és hazajövet az iskolából azt láttam, egyik szomszéd sepri az udvart, a szomszédasszony főzi az ebédet, mások takarítják a házat, mert akkor még otthon volt felravatalozva a halott, és érkezik a harmadik szomszéd, hogy beszélt a pappal. Óriási élmény volt rádöbbenni, hogy az egyén feladatát adott nehéz helyzetekben átvállalja a közösség. És ez az élmény mozdított arra, hogy ennek a minden eszközzel szétzúzásra szánt közösségnek a hagyatékát, hagyományát, működő gépezetét én valamiképp meg-örökítsem, papírra vessem, így született meg az első szociográfiai kötetem, az Így tudom, így mondom. Én még beszélhettem olyan öregekkel, akik tűzvilágnál fontak, mert még mécses is alig volt a múlt századfordulón, úgy éreztem hát, hogy ütközőpontban élek, amikor még él a régi, de az új már ököllel ver szét mindent maga körül, és ennek a határvonalnak a felismerése késztetett arra, hogy megörökítsem a régi magyar falu emlékezetét, hogy a művészeti írói ambícióimat pillanatnyilag átrakjam Erdélyi Szemmel 37/2014

9 9 más skatulyába, és a fontosabb munkát végezzem. Én ezt emlékező történelemnek vagy emlékező irodalomnak nevezem. Kezdetben a könyveimben magamat kikapcsoltam, és csak az adatközlőket beszéltettem, montázstechnikával alakítva ki a folytonosságot. Később rájöttem, azért okoz ez nekem nehézséget, mert a már felgyűlt tapasztalatokkal sokban hozzá tudok járulni a könyvek mondanivalójának kiteljesítéséhez, így született meg az oral history műfajom, amely kezdődött Az Istennel még magyarul beszélgetünkkel, A tűz októberével, később pedig A harmadik ággal, amelyikben már a magam szövegeibe építem be az emlékező anyagot. Mintegy igazolásaként a felépített elképzelésnek. Igen, de azt is el kell mondanom, hogy amikor a legelsőt, az Így tudom, így mondomat írtam, alig akarta elfogadni a kiadó, szöveggyűjteményként szándékozták közölni, mert nem értették, hogy ez egy építmény. Ezt a műfajt én találtam ki, megkomponálom a könyveimet, ezek nem interjúsorozatok, hanem a szerkesztés által válnak művekké. Határeset a szépirodalom és a dokumentum irodalom között, mert én tulajdonképp esztétikai élményt akarok nyújtani amellett, hogy tárgyi élményt is adok. Aki szelektíven szemelget a könyvekben, az csak a dokumentáris értéket kapja, aki megtenné azt, hogy folyamatosan olvassa, annak kizárt, hogy az esemény sodrása egy ívelő élményt ne okozna. Akár egy regény. Az én könyveim lehetnének magyar sorsregények is, hiszen megdöbbentő, ami velünk történt, megdöbbentő az egész magyar történelem. Az én vágyam az lett volna mindig, hogy ne csak dokumentumanyagot, hanem lelki táplálékot is adjak. Valamiképpen ezt a nemzetet lelkileg is rá kell döbbenteni arra, mit jelent magyarnak lenni. MAGYARNAK LENNI JÓ Magyarok nyomában, mondhatni, körbejárta a földet. Hol nem élnek magyarok? Mindenütt vannak. Egy nem magyar amerikai mondott egy számomra emlékezetes, szép mondatot: ti is olyanok vagytok, mint a zsidók, mindenütt ott vagytok és lehet látni titeket. Mi cselekvő nép vagyunk, ha valahol vagyunk, hát nem azért, hogy eggyel több ember legyen jelen, valami mindig ránk irányítja a figyelmet. Láttam, tapasztaltam, hogy teljesítményünk nem annyi ezrelék, amekkora az arányunk az egyetemességben, hanem annak a sokszorosa. Mindenütt észrevesznek bennünket, jó képességgel megáldott nemzet vagyunk, ami tény. Sokan azt mondják, ezt a nyelvünknek köszönhetjük, mert a nyelvünk annyira kreatív, annyira gondolkodásra késztető, hogy logikája vezet rá a dolgok lényegének meglátására, és ezért van az, hogy a mi tudományos teljesítményünk messze felülmúlja a számarányunkat. Tehát én azt mondom, hogy még ebben a viharvert korban, amikor annyi minden történt ellenünk az utóbbi évszázadban, vagy akár évszázadokban is, valahogy még ilyen körülmények között is szerintem jó magyarnak lenni. Miért mondta a Háromszék Kultúrájáért Díj átvételekor, hogy pillanatnyilag tragikusnak látja a magyarság helyzetét? Azért, mert Trianon nem véletlenül történt. Semmi oka nem volt, amiért büntessenek minket, hát mi voltunk az egyedüliek, akik elleneztük a háborút az induláskor, s a végén ránk varrták, hogy miattunk történt a háború, ami egy hazugság. Az egész magyarokkal szembeni történelmi büntetőhadjárat, ahogy a második háborúban Tito negyven-ötven ezer embert belelövet a Tiszába, aztán a málenkij robot, itt a földvári láger... Tamásfalván például, az én gyűjtésem szerint, hét áldozatot követelt a második világháború, ennyien haltak meg a frontokon, és 62 embert összeszedtek, elvittek Földvárra, megöltek. Én úgy látom, hogy a Kárpát-medence nagyon fontos hely, és az egész Trianon azért történt, mert erre szemet vetett valamilyen erő, ezt meg akarja szerezni, ezért kellett hogy gyenge legyen szétdarabolni, és most soron van a kicsi országnak a lerohanása, ezt mutatja, hogy 1989 után kirabolták az országot, a magyar nemzeti javak nagy része idegen kézre került. A mondás szerint azé a föld, aki birtokolja, tehát folyik a földnek a birtokba vétele, és ki tudja, hogy mi lesz még. Tudatosítani kell bennünk, hogy célpont vagyunk, de ha ismerjük a helyzetünket, ellen tudunk állni. Ez ránk, erdélyi magyarokra is vonatkozik, és amikor a székelyek nagy menetelése történik, akkor Kovásznáról nem száz embernek kell elmennie, hanem hatezernek kell ott lennie. A helyzet tragikus, de nekünk tudnunk kell, hogy bennünket el akarnak pusztítani, és ezt nem szabad hagynunk. Nem szabad hagynunk a nyelvünket elvenni, a kultúránkat elvenni, az akaratunkat elvenni, a beolvasztást megengedni. A történelem során volt már egy ilyen kísérlet: töröld el a népnek a múltját, és nem lesz jövője. Ha tudatosodik bennünk e veszély: hogyan tudjuk kivédeni? Önvédelem mindenképpen, hogy a magunk ügyét képviseljük. Ragaszkodni a nyelvhez, nem úgy, mint a legtöbb boltban, ahol csak románok a feliratok, bár nemcsak a vásárlók magyarok, de sokszor a bolt tulajdonosa is. Múltkor kaptam egy felszólítást a szemételszállító cégtől románul. Áthúztam, ráírtam a hátára, hogy kétnyelvű város, tessék két nyelven írni, postára adtam, nyilván, nem válaszolnak. Hát hogy lehet, hogy nem harcolunk azért: a nyelvünk legalább regionális szinten hivatalos legyen? Odaadják az ortodox egyháznak a szállodát, ez nemzeti megkülönböztetés. Miért adnak Kovásznán egy ötemeletes szállodát az ortodox egyháznak? Akkor tessék egy másikat odaadni a városnak legalább, hogy annak jövedelme a közösség épülését szolgálja. Minden szállodánkat vagy Ploieşti-ből, vagy Bukarestből, vagy Brassóból irányítják, még nem is a megye gazdasági erejét erősítik, tehát mi gyarmat vagyunk itt. Ez a gyarmatosított állapot nem szűnik meg, míg mi határozottan fel nem lépünk. Ha egyszer azt mondjuk, hogy vasárnap tüntetés, akkor Kovásznán is tessék ötezer embernek lemenni a központba, Szörcsén is háromszáz embernek, mert a jogainkért való kiállással tudjuk csak a jogainkat megszerezni. Erre utalt a díjátadáskor, amikor a cselekvő tenni akarást kérte számon? Az kellene tudatosodjék mindenkiben: legyen egy óra ideje, hogy adott esetben ott legyen, ahol szükség van rá. Amikor volt a Mikó-tüntetés Szentgyörgyön, úgy haragudtam, hogy az ablakon nagyságák, kisasszonyok s urak néznek ki, hát ne az ablakon nézzenek ki, hanem menjenek le a térre. Ezért mondom, nem vagyunk öntudatos nép. Hogy elkanyarodtunk a kultúrától, vagy sem, az most maradjon nyitott kérdés. Minden díj kötelez, azt mondják. A Háromszék Kultúrájáért Díj mire kötelezi Gazda Józsefet? Hogy valószínű, jó úton járok, és míg élek, van erőm ezen az úton továbbmennem. Mert ha a közösség méltónak tartott a díjra, akkor ez arra figyelmeztet, hogy a közösség tudomásul vette és nem tartja fölöslegesnek a munkámat. Ama hídról kell a történelmet szemlélni, többre nem vagyok képes, mert irányítani nem adatott meg, de nem is feladatom, hanem az én feladatom az, hogy szemlélődjek és a magam következtetéseit levonjam, papírra vessem. Azt szeretném, hogy a jelenhez is tudjak szólni, de talán fontosabb lejegyeznem azt, ami történt. Ahogy írtam egyik könyvem címében: Jaj, mik történtek, jaj, mik is történtek. Szerző: Váry O. Péter (megj: Háromszék, jan. 25) 37/2014 Erdélyi Szemmel

10 10 Tüntetés a Székely Szabadság napján Erdélyi Szemmel 37/2014

11 11 A telephely tanítása (Folytatás, vö. az előző újság 36. sz.) Ősi emlék, múlt romja támaszt magyarcsillagot, néma beszédük hoz újra fénylő magyar hont... (Varga László: Ősi emlék) Tekintettel dr. Nagy Sándor könyvének kiemelt jelentőségére, a MVSZ Sajtószolgálata közzétette a Magyarságtudományi Füzetekben (MTF-16) megjelent írás teljes szövegét: XXVIII. A HONFOGLALÁS VÉGREHAJTÁSA Nemcsak fegyverrel vívott harci vállalkozás volt, hanem megfontoltan előkészített diplomáciai munka is: sz val a nemzet közérdekének helyes felismerése és maradék nélküli keresztülvitele. Etelköz keleti és déli határai teljesen nyitottak, védhetetlenek voltak a két nem-barátságos katonai hatalommal, úgymint a szomszéd besenyőkkel és bolgárokkal szemben. A besenyők a Dnyeper vonalán állottak a magyaroktól keletre, a bolgároké pedig nemcsak az Al-Duna vonala volt, hanem a szétesett avar birodalomnak egész keleti fele, a Duna vonalának irányában fel a Kárpátok gericéig. Így a magyarok etelközi szállása majdnem teljesen elválasztotta ezt az új szerzeményű részt az anyaországtól. Ez pedig a bolgárokra nézve nagy hátrányt jelentett. Tehát az etelközi magyarság nagyon az újjukban volt. Ezért a magyarság etelközi szállása nem barátságos népek harapófogójában volt. Vagyis egy besenyő-bolgár támadás esetleg összeroppanthatta volna az egész nemzetet. A magyarságnak éppen ezért a Kárpátok könnyen védhető sáncai mögé jutása létfeltétel volt. Ezt a törekvést az akkori Európa mindkét nagy-hatalmával, a keleti és nyugati római császárokkal el is tudta fogadtatni. Arnulf német király, később császár, a morvák ellen szövetkezett a magyarokkal, 892-ben, Bölcs Leó bizánci császár pedig, 894-ben, a bolgárok ellen. Ezek így elvesztenék hatalmas hátterüket, a morvák hátába pedig egy náluknál erősebb katonanép kerül. Ez volt a magyar honfoglalás politikai előkészítése. Miután a morvák ellen kétszer is megsegítették Arnulf királyt, 894-ben, a görögök szövetségében a bolgárokat támadták meg teljes sikerrel. Árpád fia, Levente vezérlete alatt a magyar hadsereg teljes diadalt aratott felettük. Az a körülmény, hogy Simeon bolgár cár szorultságában a besenyőktől kért segítséget, scak siettette a Kárpát-medence megszállását. A besenyők támadása legfeljebb a magyar utóhadat érhette. A besenyőket különben a magyar hadvezetőség igen komoly katonaértéknek minősítette. Konstantin császár könyvének VIII. fejezetében leirt egy jelenetet arról, hogy mikor az ő követe Gábriel, azt a biztatását közölte a turkok főnökeivel, hogy a besenyőket verjék ki akkori szálláshelyükről, mert az korábban az övék volt, azok egyhangulag tiltakoztak a terv ellen, mondván: Mi a besenyőknek lábat nem vetünk, mert azoknak a területe nagyon nagy, a számuk pedig határtalan, meg rosszgyerekek is. Nagyon észszerüen, tehát elfogadhatóan írja le a honfoglalás hadászati lebonyolítását Padányi Viktor. Csak dicséret illeti érte és nem bírálat. De sokallom az általa megállapított létszámot. Ő a honfoglaló népelem összlétszámát 400 ezerre becsüli. Viszont az i népszámlálás a honfoglalók leszármazottainak, a nemeseknek a létszámát csak lélekben állapította meg. Ezer év alatt csak lett volna a szaporulatuk, mikor éppen szerinet a lakosság 200 évenként megkétszereződik? Az összlakosság 11 millió vol, és ennek csak 5 százaléke volt a nemesek létszáma. Becslésem szerint a honfoglaló magyaeság nem igen lehetett több 120 ezer főnél, s ebből a fegyverfoghatók létszáma lehetett ezer körül. Ez a hadilétszám pedig abban az időben igen jelentékeny volt. A honfoglaló ősök minden esetre elég erősek voltak ahhoz, hogy az új haza területét elfoglalják, mert azt valóban meg is szállták. A névtelen jegyző erről szóló elbeszélése tulajdonképpen egy hősi eposz prózában elbeszélve. Ha verselni tudott volna, bizonyosan ékes hexameterekben zengte volna el az ősi dicső-séget. Először a bolgárokhoz tartozó részt szállták meg a Duna vonaláig, azután Pannoniát, sőt előterületeket egészen az Enns folyóig kitolták. A nyugati határ végleges rendezése csak Géza fejedelem idejében történt meg békés egyetértéssel 973-ban, amikor is Géza fia István feleségül vette a bajor hercegnek, Nagy Ottó csaszár öccsének, Henriknek Gizella nevű leányát, akinek hozománya volt a Lajta és a Fischa közti terület. XXIX. RABLÓ HADJÁRATOK VOLTAK-E A HONFOGLALÓK HARCAI? Üssön csak fel az olvasó akármelyik történetírónktól írt magyar történelmi szakkönyvet, azt olvashatja benne, hogy a honfoglalástól, 896-tóI egészen az augsburgi csatavesztésig, 955-ig eltelt korszakot Rabló hadjáratok korának vagy Kalandozások korának nevezik. De ez utóbbi elnevezés értelme is ugyanaz, mint az előbbié, mert kalandozás fogalmilag annyi, mint hadi cél nélküli fegyveres kóborlás, aminek csak egy célja volt: a rablás. Pauler Gyula, a Budapesti Magyar Egyetemen a magyar történelem tanára, például azt írta: A magyar nemzet története Szent Istvánig című könyve 45. oldalán: A magyar tetterő csak rabló kalandokban mutatkozott. A 49. oldalon pedig ez olvasható: Néha ezrekre menő szegénylegényhad, mert valójában csak az volt a X. század pusztító magyarja. Eckhard Ferenc, ugyancsak a budapesti egyetemen a magyar történelem tanára, pedig ezt írta A magyar nemzet története című könyvének 26. oldalán: A nyugati országok gazdagsága újra meg újra felkeltette rablási vágyukat. De vannak még többen is ilyenek. A magyar történetírás e szégyenéről úgy-e nem hallgathatok, ha mindjárt eddig még nem akadt senki, aki ezt az otromba indokból származó nemzetgyalázást szóvá tette volna. Először is tény, hogy nemcsak Nagy Károly német-római császár, hanem utódai közül is többen elhatározták Pannoniának a német birodalomhoz való csatolását, mert hajdan a római birodalomnak is része volt. Márpedig a német császárok közül többen a régi római császárok jogutódainak is tartották magukat, persze minden jogi alap nélkül. A IX. század végén a Nagy Károlyféle Karoling-birodalom megszűnt ugyan, de a belőle kivált keleti frank birodalom, a későbbi német császárság is magáévá tette a kelet felé való terjeszkedés politikáját, mert kelet felé a birodalomnak csak az Ennsig volt bizonytalan határa. Ezt a határt akarták tehát a Duna vonaláig kitolni, és ezért indított Lajos német király mindjárt 37/2014 Erdélyi Szemmel

12 12 Árpád halála után 907-ben, egy hatalmas német hadsereget Magyarország ellen. Aventinus bajor krónikaíró bőven leírja a megindított háborúnak minden részletét. Döbbenetes, hogy a magyar történetírók épphogy megemlítik ezt a nagy jelentőségű hadivállalkozást, amely méreteiben is nagyon hasonlított Nagy Károly frank császárnak az avarok ellen indított irtóháborújához. A felvonulási hadi terv is ugyanaz volt. A Duna két partján egy-egy erős szárazföldi hadsereg, a Dunán pedig egy jól felszerelt hajóhad indult a magyar határok felé. A király a tartalék sereggel Ennsburgban (Innsbruck) maradt. A német krónikás még megjegyzi, hogy a magyarok nem a dicsőségért, hanem az életükért harcoltak, tehát keményen ellenálltak. A magyar vezérkar kellő időben értesülve a nagyarányú hadi készülődésről és csapatösszevonásokról, egy könnyen mozgó hadsereget a németek elé küldött azzal a feladattal, hogy az utánpótlást nehezítse meg, és rajtaütéseivel, folytonos támadásaival ne hagyja pihenni a németeket. Így érkezett el a németek egyik hadserege, a püspökök vezette páncélos hadi nép egészen Pozsonyig, a másik a Morvamezőre. A magyar hadsereg először a jobb parti német hadsereget, a püspökökét zúzta össze augusztus 9-én egy erős és fölényes támadással. De még ugyanazon az éjjelen átúsztatott a Dunán, s mielőtt a bal parti német hadsereg értesült volna a másik sorsáról, már hajnalban támadott és ezt is megsemmisítette. Harmadnap a hajóhadat érte hasonló sors. A csata kimeneteléről a bajor krónikást idézem: A bajor nemesség legnagyobb része elpusztult, a közembereknek pedig megszámlálhatatlan mennyisége. Mire a futó németek Ennsburgba érkeztek, már nyakukon volt az egész győztes magyar hadsereg. Lajos király pihent tartalékhadával, azonnal megtámadta a magyar előhadat, amely az első összecsapásnál a taktika szerint meg is hátrált. A németek győzelmet remélve szorosan utána szegődtek, de a harcteret szegélyező erdőkből előtörtek a magyar lesvető csapatok, s a német tartalék sereget is körülzárva megsemmisítették. A király csak kevesedmagával tudott áttörni és Passauba jutni. Ez történt az Úrnak 907. esztendejében. A német politika felfedte azt a megváltoztathatatlan eltökéltségét, hogy Pannoniát mindenáron megszerzi, pedig az sohasem volt a németektől állandóan lakott terület, még a mai Ausztria területe sem, mert az is gall-kelta népektől lakott föld volt a rómaiak korában is. A mai Wien ősét Vindobonának, Vin-de-bonának hívták, ez a gall szó annyit jelent, hogy jó bor. Mellette volt egy sumir nyelvű nép telepe, ennek a neve bo-csu, amelynek jelentése bő víz. Ebből alakult ki a későbbi Bécs neve. Sőt, a mai Bajorország is gall terület volt, a kelta bojok országa, ahova a germán markomannokat telepítette le még a római korban Marcus Aurelius római császár. A mai magyar Dunántúl lakosait pedig már a rómaiak is azon a földön találták, hisz ők nevezték el azt a területet az ő nevükről Pannoniának. Ezek pedig annak a földnek őstelepes lakói voltak. Mikor a hódító magyar hadsereg azt a földet megszállta egész az Enns folyó vonaláig Arnulf német király szövetségeseként, akkor az Berengár északolasz királynak a birodalmához tartozott, akit a pápa, mint Nagy Károly vérszerinti leszármazottját, császárnak is felkent. Akkor a magyarok a nehezen és sok belső harccal kialakuló német-római császárságnak még segítségére is voltak. Nem a magyarok hibáján múlt a németekkel kialakult baráti viszony felbomlása. Például Kr. u 904-ben a bajorok meghívtak vendégségbe magukhoz egy Kurczán (Kurszán) nevű előkelő magyar vezért amint említettem, s ott vele együtt az egész kíséretét lemészárolták. Ezt a magyarok, természetesen, igen becstelen cselekedetnek minősítették, mert az ő erkölcsük szerint a vendég személye szent és sérthetetlen volt. Náluk a vendéglátónak még a saját élete árán is meg kellett védeni a vendéget. A békés egymás mellett élés elvének elfogadtatására tehát a magyaroknak nem volt más eszköze, mint a fegyver. Ez az egyik értelme és magyarázata a fegyveres rajtaütéseknek. A másik pedig az a hideg aggyal lemért és megállapított igazság, hogy a széthúzó német törzsek egységbe tömörülését lehetőleg nem elősegíteni, hanem meg kell akadályozni, mert ha ez megvalósul, akkor a béke egyensúlyi helyzete a német császárok világhatalmi vágyai és törekvései miatt igen könnyen felborul. Ez a későbbi világpolitikában is többször megtörtént és világháborúhoz vezetett. Ezért támogattak a magyarok minden lázadó herceget, grófot, aki a császári túlhatalom ellen lépett fel. De egyetlen olyan esetet sem jegyzett fel a história, amikor magyar csapatok a császár oldalán harcoltak volna alattvalói, tehát a német nép ellen. Viszont sok olyan eset volt, mikor a császár ellen a központosító politikája miatt fellázadó hercegeket, grófokat magyar csapatok is támogattak. Tehát a magyar hadseregnek mindig megvolt az indokolt hadi célja. A sok közül csak Nagy Ottó császár esetét említem, aki ellen saját fia, Luidolf sváb herceg és saját veje, Vörös Konrád lotharingiai herceg keltek fel. A magyarok ezeknek első hívására kint termettek Lotharingiában. Luidolf és Konrád vezették őket a császárpárti nagy urak ellen. A fegyveres találkozás ez évben, 954-ben nem sikerült Ottó császár óvatossága miatt. A következő évben, 955-ben azonban, mire a magyar hadsereg kiérkezett, a császárnak sikerült ellenfeleit leverni és maga mellé állítani a bajorokkal együtt. A magyar hadsereg így tulajdonképpen kelepcébe került. Ennek lett az eredménye a Lechmezei csatavesztés. Egy tény: Ottó császár nem sietett Magyarország meg-támadására, mert tudta, hogy a magyarok katonai ereje még töretlen. Elfogadta tehát Géza fejedelem békejobbját, amikor az elküldte hozzá Quedlinburgba követeit. Az egyezkedés alkalmával a németek már nem akarták Pannoniát, a magyarok meg lemondottak a mostani Ausztria területéről, szóval az Ennsig terjedő földről. Mint fentebb írtam, rokoni kötelékkel is megerősítették a politikai megállapodást. Kérdezem, mi érlelte meg Nagy Ottó franknémet császárban a békehajlandóságot, ha nem annak a felismerése, hogy a magyar fegyveres erőt kockázatos lenne a birodalom állandó ellenségévé tenni, mert ő ugyan taktikai győzelmet aratott, de csak azért, mert a magyarok a legerősebb taktikai fegyvereiket, a nyilaikat az eső miatt nem használhatták. Ezzel a megegyezéssel tehát így megszűnvén az ok, a németek igénye Pannoniára, megszűnt az okozat is, a magyar fegyveres erők sorozatos betörése Németországba. De ezt illett volna tudni mindazoknak, akik magyar történetíróként, vagy magyar egyetemi tanárokként szerepeltek. Sok nemzet történelemkönyvét forgattam, de mindegyikből nemzetük iránti megbecsülést olvastam ki. Még tényleges nemzeti hibáikat is szépítgetik, palástolják, nemhogy igaztalan és lealázó jelzőkkel, vagy vádakkal illették volna saját nemzetüket. Úgy látszik, mi magyarok vagyunk a világ legtürelmesebb népe, mert még az ifjúságunk annyira fontos szellemi vezetését és irányítását is idegen lelkű vezetők kezébe adtuk! Erdélyi Szemmel 37/2014

13 13 XXX. A HONFOGLALÁS UTÁNI MAGYARO. TÁRSADALMI ÖSSZETÉTELE Árpád hódító népének a Kárpátmedencében való megjelenése előtt ott két nép uralkodott az őstelepes lakosság felett. Az egyik a germán-frank nevű nép volt, amelyik az avarok legyőzése után a mai Dunántúlt és a Dráva-Száva közét, szóval a rómaiaktól Pannoniának nevezett földrészt foglalta el. A másik hódító nép a magyarok akkori etelközi hazájának szomszédságában élő, velük rokon, de ellenséges viszonyban levő bolgár nép volt. Ez a Duna bal parti vonalától fel a Kárpátok gerincéig terjedő részét a Kárpát-medencének vette birtokába, mikor Avar ország szétesett. Árpád hadai először a bolgárok részét szállták meg. Azután került sor Pannoniára, amelynek határát egészen az Enns folyóig kitolták, így a régi Noricumot, a mai Ausztriát is elfoglalták. Mint már említettem, akkor Ausztriának nem német nyelvű lakói voltak, hanem a régi gallok, vagy kelták éltek ott, akik a rómaiak uralma idején, sőt azok előtt is ott laktak már, mert szintén őstelepesek voltak. Szórványos telepeik a Kárpát-medencében is voltak, de a sumir rokon ősnép ezeket nyelvileg magába olvasztotta. Így került a magyar nyelvbe elég számos gall eredetű szó. Ezt a területet Géza fejedelem 973-ban abban a reményben engedte át Nagy Ottó német császárnak, hogy ezáltal a béke állandósul a két nép között. A barátság megszilárdulásának reményében jött létre a házasság István nevű fia és a császár unokahúga, Gizella között. Az új haza végleges határa a Kárpátok koszorúja, a Lajta és a Száva folyók voltak. Ezen a földön lett úr az új hódító katonanép Árpád fejedelmének vezérlete alatt. Törzsenként szállták meg az elfoglalt területeket s ezeken belül minden nemzetség akkora földet foglalt el, amekkorára szüksége volt. Ebben azt senki meg nem akadályozta, sem a fejedelem, sem a törzsfő. Az egyedüli irányadó mérték az volt, hogy a nemzetség létszáma és barmainak mennyisége mekkora területet igényel. Föld volt bőven, jutott a 108 nemzetségnek belőle elég. Ezek a nemzetségek nem meghatározott létszámú tagokból állottak, mert az egyik szaporább, tehát számosabb volt, mint a másik. Ezek a nemzetségek egyúttal hadi egységek is voltak, s azért ezeket más néven hadnak is nevezték. A hadak vezetői voltak a hadnagyok (*), a hadak összessége pedig a hadsereg volt. De nevezték az egyes hadakat a hódítók török nyelvén garnak vagy karnak is. A kar a mi mai nyelvünkben az egyforma foglalkozásúakból sokat jelent. Pld. énekkar, zenekar, tisztikar, tanári kar, orvosi kar stb. Innen van az a szokás még ma is, hogy milyen nagy garral vagy, ami annyit jelent, hogy milyen nagy erővel dicsekszel, mert az erőhöz nagy létszámú nemzetség kellett annak idején. Innen van a régi országgyűlési megszólítás: Tekintetes Karok és Rendek! A karok a nemzetségek tagjai voltak, a rendek pedig azok, akiknek hivatali rendjéből kifolyólag volt olyan tekintélyük, hogy az országgyűlésen részt vehettek. Ilyenek voltak a nem nemes származású királyi tisztviselők, vagy püspökök és az apátok stb. (Dunántúl még ma is vannak olyan falvak, amelyeknek vezetőjét nem bírónak, hanem hadnagynak nevezik). Kik voltak a nemesek? Azok, akik egy honfoglaló nemből, vagy nemzetségből származtak, vagy akiket később a királyok valamely kiváló tettükért nemesi rangra emeltek a közrendűek közül. Ez utóbbiak jogköre teljesen megegyezett a született nemesekével. A honfoglalás fegyveres munkájában részt vett nemzetségek tagjai földbirtokukat a szállás (megszállás, ősfoglalás) jogcímén bírták, amely a birtokjog teljességét jelentette és kizárt minden idegen jogot, még a királyét is. Kezdetben a nemzetség bírta e jogokat, később a nemzetségi közös gazdálkodás, vagy együttélés felbomlása után, a nemzetségek egyéni tagjai, a nemesek is hasonló joggal rendelkeztek a tulajdonaikat képező földjeikkel. Erre sok ezer okleveles adatunk és bizonyítékunk van az Árpád-kori Oklevéltárainkban. Pld. IV. Béla király ban István nevű aranyművesének a honti várhoz tartozó Keszi, másképp Kérd nevű faluban két és fél ekealj földet adományozott olyan joghatállyal, mintha ősi szállás birtoka lenne (Fej. IV ). Ugyanez a király egy jövevény lengyel nemesnek, aki a tatárok előli menekülésekor állandóan az oldala mellett volt és védte, aki közben még a karját is elvesztette, adományozta az Abaúj várához tartozó Bózsva nevű birtokot, a szállásbirtokok jogával, felruházva őt mindazokkal a jogokkal, amelyekkel az ország nemesei rendelkeznek a saját birtokaikon. Ugyancsak IV. Béla 1243-ban Waczik fiainak adta teljes tulajdonjoggal a Nógrád megyei Esztergár nevű birtokot, amelyen a tatárjárás előtt királyi udvarnokok laktak ban azonban visszavette ezt, mert udvarnokai újra összeverődtek 19 év múlva a tatárjárás után. Talán Ázsiából szöktek haza. Esztergár neve: Istár sumir istenasszony nevéből és a gár, annyi, mint nép, nemzetség névből van összetéve, mai nyelvünkön annyit jelent, mint: Istar népe. Tehát ősi telephely volt, mert Istar is ősi istene volt a sumiroknak. A honfoglaláskor a többi őslakos néppel együtt ők is szolgák lettek, a király, mint saját földművelő népét adományozta el őket. Ugyanez a király a Trencsén megyei Vöröslő nevű faluban egyszerű várnépeket a Szent király jobbágyai közé emelt birtokaikkal együtt, 1243-ban, vagyis ezután szabad birtokosok lettek és földjeiket a király sem velük, sem nélkülük nem adományozhatta el. A szomszédos Liszkóban pedig a cseh hadjáratban hősileg kimúlt Póka nevű várjobbágynak nemesi rangra emelt utódai teljes nemesi jogot kaptak előbbi birtokaikra. (W. III. 256.) II. Endre király, 1223-ban, Röjtökör soproni várbirtokot a szállás birtokok joghatályával adományozta el az Aragoniából bevándorolt Simonnak és rokonainak (Fej. VI ). III. Endre király, 1297-ben, a Szepes várához tartozó Zsigra (Sygra) nevű birtokot teljes nemesi joggal adományozta el Perény mesternek (Fej. VI ) ban pedig a Zsigra melletti Korotnokot Márk szepesi kanonok öccsének, Mihálynak ugyancsak teljes nemesi joggal adományozta el (Fej. VI ). Említés van eddig az idézett oklevelekben nemesről, várjobbágyról, várnépről, udvarnokról, a Szent király jobbágyairól, de rabszolgákról nincsen szó. Azért idézem Szent Istvánnak a pécsváradi bencés-apátság részére 1015-ben kiadott alapító oklevelét is (Fej ), amelyben 41 faluban összesen 1107 rabszolga családfőt adományozott az apátságnak. Ezek közül 156 lóval, 409 lóval és szekérrel szolgált, 110 volt a szőlőműves, 36 a földműves, 50 a halász, 13 a juhász, 3 a kanász, 3 a lovász, 12 a méhész, 10 a kovács, 6 a kádár, 12 az esztergályos, 9 a sütő, 19 a szakács, 6 a tímár, 5 az ötvös, 8 a kerékgyártó és 20 a bányász. Ezek összessége pedig egy gazdasági nagyüzemet tesz ki. Ebben a résztvevő munkások mind rabszolgák voltak. Imre király, 1201-ben, Ugrin győri püspöknek 12 rabszolga családot adott egy Szántó nevű földbirtokkal Bodajk és Igar szomszédságában. Igar ma puszta Magyaralmás mellett Somogy megyében 37/2014 Erdélyi Szemmel

14 14 (HO. V. 4.). II. Endre, 1226-ban, egy Vinár nevű földet adott 8 telek szőlővel és 8 rabszolga család vincellérrel és még 160 hold földet egyik hívének (W. VI. 432.). Még nagyon sok oklevelet tudnék idézni, de felesleges szószaporítás volna, mert ennyiből is megállapíthatja az olvasó a honfoglalás kori és az utána következő időben az új Magyarország népének társadalmi rétegeződését és foglalkozását. Először is volt egy uralkodó úri réteg, a nemesség, amelynek tagjai a honszerzés fegyveres munkájában való részvételükért teljes tulajdonjoggal, az oklevelek szakkifejezése szerint a szállás jogával, vagy teljes nemesi joggal bírták földjeiket, nem pedig a későbbi királyok kegyadományaiból. Mert amire rászolgáltak, az jog és nem pedig kegy szerint illette meg őket. A honfoglalás fegyveres munkájában résztvevők vérrel szerezték meg az ország földjét, de nem azért, hogy azzal a fejedelem vagy a király szabadon rendelkezzék, aki azután alattvalóinak hűséges szolgálata fejében hűbérül, a hűség béréül és szolgálatuk jutalmául haszonélvezetre juttasson belőle, mint a nyugat-európai hűbéres országokban a király vagy a császár. Ilyen jogi zagyvalékot a magyar harcos nem vett be. Ő így gondolkodott, amint az egész honszerző nemzetnek joga lett a vérrel szerzett ország egész területéhez, a törzsnek a törzsszálláshoz, a nemzetségnek az általa elfoglalt földhöz, úgy az egyes vitéznek is joga lett az általa elfoglalt és birtokba vett földbirtokhoz. Ehhez a jogi gondolkozáshoz s annak egyedüli elfogadható helyességéhez megvolt a jogi alap is, mégpedig a vérszerződés második pontjában. Ez így szólt: Amit közös erővel szereznek, abból senki a résztvevők közül ki ne zárassék. De benne van ez Szent István II. törvényének 2. fejezetében is imígyen: Egyetértünk az egész Tanács követelésével, hogy mindenki szabadon rendelkezzék úgy a saját tulajdon földjével, mint a királyi adományból származó javaival, míg él kivéve az egyházhoz és a vármegyéhez tartozó birtokot és halála esetén fiai hasonló joggal örököljenek. E törvény szövegében a mindenki csak a nemesekre vonatkozik, mert a köznépnek akkor nem volt a földhöz tulajdonjoga. Nem nemes ember akkor csak arra a földre szerezhetett tulajdonjogot, amelyet saját pénzén vett meg. Ez azonban igen ritka eset volt akkor. De ez a mindenki szónak a törvény szövegébe való felvétele nagyon érdekes, mert azt jelenti, hogy Szent István korában már az egyéni birtokjog nagymértékben kezdett kialakulni, holott azelőtt nem az egyéné volt a birtokjog, hanem a nemzetségé, a nagycsaládé, amelyben az egyén nem volt önálló tényező. Az egyéni jog már nagyon akart érvényesülni s a király is időszerűnek találta az egyéni tulajdonjog törvényesítését. Ki kell azonban itt térnem két történetírónk állásfoglalására. Az egyik Pauler Gyula, aki a már említett művében ezt írta: A nemesség az Árpád-ház idejében tulajdonképpen a birtokhoz volt kötve, csak később teremtette meg a külföldi példa e rendet nálunk. Az oklevelek ezreivel tudom bizonyítani ezen állítás ellenkezőjét. De elégnek tartom ennek megcáfolására a fent elmondottakat is. A nemesség alapja nálunk a honfoglalás fegyveres munkájában való részvétel, vagy később a királyok kitüntetése volt. A nemesi rend már a honfoglalás előtti időből kezdődik, a szabad magyarok és a honfoglalás fegyveres munkájában részt vett ősöktől való vérszerinti leszármazásból, tehát nem a külföldi példákból. Az Aranybulla 31. cikkében ezek a jogok már 1222-ben kodifikálva, vagyis törvényesítve voltak. Az Aranybullát egész Európában egyedül csak az angol Magna Carta előzte meg hét évvel. De ez sem szolgált mintául az Aranybullához, amely tiszta és eredeti magyar alkotás volt, nem pedig külföldi utánzás. A professzor úrnak semmi tudományos alapja nem volt kijelentéséhez, legfeljebb valamely idegen és nem rokonszenvező hatalom felé akart ez a kijelentés is bók lenni. A másik Szalay László, aki a Magyar Történelem című művében azt mondja, hogy Mai napság talán már senki sincs nálunk, aki eléggé bárgyú volna azt hinni, hogy a magyarok eredetileg csupa nemesek voltak Werbőczy értelmében. Amit fentebb írtam, az az ő fölényes állítását is megcáfolja. A különbség kettőnk között az, hogy ő 20 vagy 30 könyvből írta meg történelmi művét, de egyetlen eredeti Árpád-kori okmányt sem olvasott el. E sorok írója pedig mind a 63 darab, átlag 800 oldalas latin nyelvű kötetet feldolgozta. Éppen azért, amit a nemességről írtam, azt mind az oklevelek alapján állapítottam meg. A honfoglaló nemzetségek legfőbb érdeme a haza megszerzése volt, a későbbieké pedig a honnak a megvédése. Ez a feladat az egész középkoron át nemesi kötelesség volt. Majd alább foglalkozom azzal a kérdéssel is, hogy a meghódított nép egyes rétegei is mily mértékben vették ki részüket a haza védelméből. Az e szakaszban elmondottakból azonban egy messze kiható következményt vonhatunk le, azt ugyanis, hogy minden szállásbirtokkal rendelkező ember Árpád hódító katonanépéhez tartozott, vagyis az új jövevényekhez, míg az ilyennel nem bíró népelem a meghódított, a szolgává tett őstelepes néphez, vagyis az őslakossághoz. Itt is hangsúlyozottan állítom, hogy a magyar nép élete nem Árpád hódító hadseregének a Kárpát-medencében való megjelenésétől kezdődött, hanem már a csiszolatlan kőkorszaktól kezdve, múzeumaink leletanyagának bizonysága szerint. Nagyobb arányú volt a letelepedés üteme a fémek korszakában, különösen a vaskorszakban, amely a sumiroknál Mezopotámiában kb évvel előbb volt, mint a többi népeknél. XXXI. HOGYAN TAGOZÓDOTT A MEGHÓDÍTOTT NÉPELEM? Egyszerű, könnyen megérthető és megmagyarázható a honfoglalás fegyveres vállalkozásában részt vett törzseknek és nemzetségeknek elhelyezkedése és jogi helyzete az újszerzeményű országban. De az is természetes, hogy ennek a fegyverrel szerzett földnek a megtartása és megvédése is ennek a hódító katonanépnek a kötelessége volt továbbra is. Ezért nevezi Szent István törvényeiben a nemes embert miles - nek, magyarul katonának. De Európa közepén nem lehetett megfelelő védelmi berendezések és mindenkor azonnal harcba vethető katonaság nélkül hagyni olyan földet, vagy országot, amelynek megszerzésére a szomszédok állandóan készültek. A törzseket a már bekövetkezett veszély tudta csak megmozdítani s az ellenség ellen harcba állítani. Ez pedig nagy és helyre nem hozható taktikai hátrányt jelentett. Ezért a nagy rendező, ország építő Szent István nagy kihatású katonai szervezéshez látott. Ő először is az országnak mindazt a területét, amelyet a törzsek és nemzetségek nem szálltak meg, királyi birtoknak jelentette ki és foglalta le, hogy azok hasznosítása útján egy tekintélyes királyi hadsereget szervezzen meg a külső ellenség féken tartása végett. Egyúttal kiépítette az ország védelmi Erdélyi Szemmel 37/2014

15 15 erődrendszerét is. Csak így juthatott a király az ország területének nagyobbik részéhez, mégpedig teljes tulajdonjoggal, ami azt jelentette, hogy az a nagy terület a rajta levő szolgarendű néppel együtt a király földesúri joghatósága alá került. Ez a népelem létszámra nézve messze felülmúlta az új jövevények katonanépének létszámát. A fő feladat tehát az volt, hogy ezekből a különböző népelemekből egységes országot és együttműködő népet szervezzen. Ezt végezte el és valósította meg a nagy szervező, az ország építő Szent István. A középkori legendák egy imádkozó, égbenéző, jámbor barát lelki alkatát próbálják reá alkalmazni. Pedig nem az volt, hanem egy hideg agyú, tiszta látású és keményveretű államférfiú, aki idegen befolyástól mentesen haladt a maga útján. Az őslakosság népéből egyes csoportokat a régi, vagy az általa újonnan épített várakhoz osztott be azzal a földterülettel, amelyen falvaik voltak. Vagyis az ország területét felosztotta egyes várköz-pontokhoz tartozó kerületekre, mai szóval vármegyékre. Mindegyik vár körzete, megyéje önálló szervezet volt, amelyhez tartozott a megye területén belül élő, mindenféle foglalkozású népelem, kivéve a honfoglalók utódait, vagyis a nemeseket. Ezek csak később, a nemesivé alakult vármegyének lettek tagjai. Ebből az ősi népelemből az alkalmasakat katonai szolgálatra osztotta be és képeztette ki, akik legfőbb vezetőjük, a várispán zászlója alatt, egyedül a király parancsára tartoztak hadba vonulni. Ezeket nevezték várjobbágyoknak, vagyis katonaságnak. Szent István tehát a meghódított népelemből egy állandó királyi hadsereget szervezett és állított harcra kész állapotba az ország védelmére. Minden vármegye egy zászlóaljnyi katonaságot állított ki. Közvetlen parancsnokuk a várispán volt. Ezt pedig a király nevezte ki a rátermett emberei közül. Ellátásukra ezek a várjobbágyok a vár földjeiből megfelelő birtokot kaptak használatra, de nem tulajdonjoggal, mert ez egyedül és kizárólag a királyé volt. A várkatonaság tehát tulajdonképpen állandó katonaság volt. De a várakat építeni, jó karban tartani, szóval állandóan gondozni is kellett. Erre a célra az őslakosság egy másik részét a várak kézimunkásaivá tette azon az alapon, hogy a vár földjein szabadon gazdálkodtak, de termésük felét az ispán kezeihez kellett beszolgáltatni, aki abból egyharmad részt magának tartott meg fizetése fejében, kétharmad részt pedig minden évben Szent Mihály napjáig a királyi kincstárba kellett neki befizetnie. A későbbi szabad gazdálkodás idején a legújabb korig a bérlő rendesen a fele terményért bérelte a szántóföldet. De tudok számtalan esetet, hogy a bérlő csak egyharmad részt kapott a bérelt föld hozadékából. Tehát Szent István a szabad forgalomban kialakult méltányos bért állapított meg a várnépek részére, amit annál is inkább lehet méltányosnak ítélni, mert a várnép ezen felül külön adót nem fizetett. Az államháztartás, illetve abban az időben még a király magánháztartása költségeinek terhét egy más nevű népréteg viselte. Ezeket udvarnok néven ismeri a történelem. Ezek a királyi udvar ellátásának és kiszolgálásának a terhét viselték, innen a nevük is. Ezek terménybeli adójuk, vagy szolgáltatásuk után sokféle nevet viseltek. Voltak köztük földművesek, szőlőtermelők, kertészek, lovászok, halászok, vadászok, solymászok, hódászok, csőszök, hírvivők, tímárok, kovácsok, bognárok, szakácsok, mosók, szövők, stb. A legfőbb főnökük a királyi udvar ispánja, az udvarispán, vagy más szóval a nádor volt. Ennek a neve a sumir nad, mai nyelvünkön annyi, mint nagy és úr mai nyelvünkön is úr szóból származik, annyit jelent, mint nagyúr, de a honfoglalás utáni időben még a mai nyelvünkben is nad -nak hangzott sumirosan e szó és ebben az alakjában maradt meg a nádor szavunkban. Valószínű, hogy ezzel a névvel nevezett ember a honfoglalás előtt a hazánkban élő őstelepes népnek volt a vezetője, uralkodója, mert a neve nemcsak tisztán sumir jellegű, hanem megfelel annak a címzésnek, amit még ma is használunk, nagyúr, vagy nagyasszony alakban. Okleveleink elég sokszor emlegetnek egy tárnok nevű szolganépet is. A tavar a török nyelvben szarvasmarhát jelent, a nik képző pedig milyenséget vagy valamivel való foglalkozást jelent. E szó helyes értelmezése tehát szarvasmarha tenyésztő, vagy gondozó. E név a hódító nép török nyelvéből került a mai nyelvünkbe. Ez a tárnoknak nevezett népelem tehát a hódító törzsek szolganépe volt, és mint ilyen, királyaink őseinek törzsi birtokán teljesített szolgálatot. A honfoglaló ősök tényleg marhatenyésztő nép voltak, vagyonállományuknak legnagyobb része élő állatokból állott, de önellátásukra már ők is termeltek gabonát. De nevük és foglalkozásuk az új hazában is elég sokáig megmaradt. Például IV. László királyunk idejéből is vannak okleveleink, amelyek udvarnokokról és tárnokokról szólnak. IV. László, 1280-ban, több tímári (De villa Thymár) tárnokát földjeikkel együtt nemesi rangra emelte (W. XII. 295.). Az eddig felsorolt különböző foglalkozású népelemek személyükre nézve szabadok voltak. Ha királyaink Szent Istvántól III. Endréig a várakhoz tartozó birtokaikból, vagy a saját ősi nemzetségi birtokaikból eladományoztak egyes részeket, mindig kikötötték, hogy a rajtuk élő nép csak ugyanazzal a szolgálattal terhelhető meg, mint amilyennel a királynak tartozott. Sokszor puszta földet ajándékoztak el királyaink, ez esetben a rajta levő szolganépet más birtokra telepítették át. De amint a pécsváradi oklevélből látjuk, rabszolgák is voltak az országban, mégpedig meglehetős számban. Csak ez az egy monostor 41 faluban 1107 rabszolga családot kapott a királytól. Ez a falu egykét kivétellel mind Baranya megyében volt és ma is ott van. De Baranya megyében 66 d képzős és 36 n vagy ny képzős ősi község van ma is. E két képző megvolt már a sumir nyelvben is, például Eridu, Ubaid, Éden hangzású nevekben. Ez pedig a legegyszerűbb logikával is azt jelenti, hogy ez a 102 falu már az őstelepesek idejében is megvolt. De van még Baranya megyében ezeken kívül 25 tiszta sumir képzésű falu is, mint például a két Szekcső, Udvar, Szeber, Pócsa, Pécs. Ez utóbbi kettő a sumir bo-csu bő vizet jelentő szóból alakult ki. Szóval a mai Baranya megye 331 községéből körülbelül kétharmad rész már megvolt a honfoglalás előtt. Tehát nem volt olyan üres és lakatlan az ország területe, mint amilyennek a vogulisták minden bizonyíték nélkül állapították meg. Ellenben úgy a gazdasági képe, mint a társadalmi összetétele a Kárpát-medencének, semmivel sem volt hátrább, mint Nyugat-Európáé. Lakosai pedig nemcsak állattenyésztéssel, hanem gabona-, gyümölcs- és szőlőtermeléssel is foglalkoztak az egész országra kiterjesztően. Erre vonatkozólag csak néhány adománylevelét idézem Szent Istvánnak, aki 1006-ban a nyitrai káptalannak szőlőket adományozott, továbbá neki adta a gabona 37/2014 Erdélyi Szemmel

16 16 és bor tizedét Nyitra városának, valamint Párutca, Molonos, Könyök, Kereskény és Gyurkova nevű környékbeli falvaknak. Az 1015-ben kiadott pécsváradi alapító levél (Fej ) szerint 110 vincellér, azaz szőlőművelő családot adományozott az apátságnak, Szekszárdon pedig szántóföldeket, erdőket, szőlőket, nádasokat és kaszálókat juttatott ugyancsak az apátságnak. A rendelkezésre bocsátott iparosok száma 78 volt, a bányászoké 20, a mezőgazdaságban foglalkozóké 780. Ezek az adatok pedig azt bizonyítják, hogy a Kárpát-medencében elég sűrű és gazdaságilag is fejlett népelem élt már jóval a honfoglalás előtt. De, ha a gazdasági helyzet ilyen volt Baranya megyében, akkor ilyen, vagy legalább is hasonló volt az egész Kárpát-medencében. Emlékeztetem olvasóimat Lebőre, amelynek termőföldjén kívül semmiféle ásványi kincse nincs és a kőeszközök anyagáért, az obszidiánért a Tokaj vidéki hegyekbe kellett menni, mégis Kr. e évvel már virágzó földműves kultúrája volt. A honfoglaláskor se lehetett tehát gyérszámú kanászokból és gulyásokból a meghódított ősi nép összetétele. Ilyet csak azok írhattak, akik az Árpád-kori Oklevéltárunkat nem ismerték, vagy fajtánk lekisebbítéséért jól megfizetett állásokba kerültek. Egyébként csak meg kell vakarni az ismeretlen jelentésű magyar szavakat és kibújik belőlük az ősi sumir szó. Például a nomád szót is csak szét kell bontani elemeire: nu-mu-du mai nyelvünkön annyi, mint nem magcsináló, vagyis nem magtermelő, hanem a mezőgazdaság másik ágával, az állattenyésztéssel foglalkozó. Éppen azért, a nomád nevet nem kell lekicsinylőnek venni, vagy szégyellni, mert szükséges és hasznos része volt a magyar mezőgazdaságnak az állattenyésztés is. Itt a nomádokkal csak azért foglalkozom, mert első királyainknak, Szent Istvánnak, Szent Lászlónak és Kálmánnak törvényerejű rendelettel kellett megtiltani, hogy a falvak ne menjenek messze a templomtól, szóval, hogy ne vándoroljanak el tetszésük szerint egyik helyről a másikra, különösen, ha kőből épített templomuk is volt. Szent István királyunk rendelte el, hogy legalább minden 10 falu építsen magának egy templomot (II. Törv. 34. fejezet.). Szent László törvénye pedig így szólt: Ha egy falu elhagyva templomát, más helyre költözik, a püspök hatalma és a király parancsa kényszerítse oda visszatérni, ahonnan eltávozott. (1. Törv. 19. fejezet.) Kálmán királyé már büntetést is tartalmaz: Amelyik falunak van temploma, ne távozzék messze a templomától. Ha pedig eltávozott, 10 pénzt fizessen és térjen vissza. (II. Törv. 12. fejezet.) Ezek a törvények kétségkívül nem letelepült és állandóan egyhelyben lakó, hanem vándor, nomád népre vonatkoznak. Azonban még nem következik belőlük, hogy az ország egész lakossága vándorló nomád életet élt. De az mindenesetre nyilvánvaló, hogy lakosság egy része állandó lakhellyel nem rendelkezett, mert akkor törvényes szabályozásra nem lett volna szükség. Melyik falu távolodott el messze a templomától? Csak az olyan, amelyik nem a házak sokaságát, hanem az emberek sokaságát jelentette. A falu szavunk tehát még Kálmán király idejében ( ) a nagycsaládot, vagyis a nemzetséget, katonai nyelven a hadat jelentette. Minden ősfoglalkozású nép gazdasági életformájának kényszerítő hatása következtében volt vándor, vagy állandóan egy helyben lakó. Az állattartó és pásztorkodó nép kényszerítve volt a helyváltoztatásra, mert ha egyik helyen elfogyott a legelő, vagy elszáradt a fű, új legelőt kellett keresni, fel kellett szedni a sátorfát. Helyesen írja Al Bakri arab író az etelközi magyarokról: Ez a nép kunyhókban és sátrakban lakik, követve az eső hullását és a fű sarjadását. Ha tehát ez értesítés szerint Etelközben állattartásból élt és nomád legeltetést folytatott a honfoglaló ősök népe, akkor a Kárpát-medencében sem változtak át azonnal földművelő, gabona- és szőlőtermelő néppé, hanem folytatták ott, ahol abbahagyták, mert egy gazdasági rendszert máról holnapra nem lehet megváltoztatni. Kevesen tudják, hogy a magyar mezőgazdaság fő jövedelmi forrása a régi időben nem a gabonatermelés, hanem az állattenyésztés volt, mert az élő állatok a saját lábukon is elmentek a külföldi piacokra is, de gabonát, megfelelő köves utak híján nem lehetett külföldre szállítani, de még a hazai városokba is nehezen. A földművelő és szőlőtermelő nép helyhez volt kötve, éppen azért állandóan megművelt és értékeket termelő földje mellett lakott, mert azt nemcsak gondozni, művelni kellett, hanem még vigyázni is reája a gyakori tolvajokkal szemben. Az ilyen földművelő falvakból fejlődtek ki forgalmasabb helyeken a városok, amelyeknek lakói iparral és kereskedelemmel is foglalkoztak. Ugyanezt bizonyítják a pécsváradi ásatások leletei is. Ez a falu a környezetéből kiemelkedő dombháton épült a Zengőhegy tövében. Könnyen védhető, megerősített hely volt, azért is lett vár már a honfoglalás előtt. A leletek bizonysága szerint Kr. e év körül laktak benne már földművesek és bányászok. Az itt talált leletek azt bizonyítják, hogy ez a hely a rézkorszak óta állandóan lakott volt, de az emberi élet a későbbi korokban sem szűnt meg, mert a római, avar és a honfoglalás kori időből is kerültek elő leletek. Arról már bőven írtam, hogy Szent István ott ben egy bencés apátságot alapított. Hogy azon a vidéken a nép milyen nyelvet beszélt, mutatják a pécsváradi alapító oklevélben felsorolt falunevek és az egyes természeti tárgyak megnevezése is. A pécsváradi oklevélben szereplő 41 falu mind magyar nyelvű, például Kölked, Kövesd, Varasd, Várkony, Hetény, Ormánd stb. Ezek a községek már a honfoglalás előtt régen ott voltak. Ebből pedig az is következik, hogy a névadó nép szintén már az ősidő óta ott lakozott. Az őslakosság tehát helyhez kötött földműves, szőlőés gyümölcstermelő volt. Gyümölcsény nevű falunk Baranyában ma is megvan, de nevének tanúsága szerint még abból az időből való, amikor az ny képző a mai os-es-ös képzőnek felelt meg, amikor tehát a gyümölcsöst még gyümölcsénynek nevezték. Ez pedig még jóval a honfoglalás előtt volt. Ha 2000 évben állapítom meg ezt az időt a honfoglalás előtt, akkor sem mondok hihetetlent, mert az n lágyítva ny, még sumir képző volt. Melyik népréteg volt tehát az, amelyre Szent László és Kálmán királyaink törvényei vonatkoztak? Azt hiszem, hogy olvasóim is megfelelnek rá. Semmi esetre sem az őstelepes lakosság, hanem Árpád katonanépe, a hódító magyarság volt az, amely nomád állattenyésztő volt, mikor hazánk földjére lépett és az is maradt évszázadokig, míg a természet rendje és a fejlődés törvénye szerint a kisnemesség rá nem szorult arra, hogy maga is megfogja a kapa, a kasza nyelét és az ekeszarvát. A vagyonosabbak úgyis jobbágyaikkal műveltették földjeiket. Az erdők, a legelők azonban majdnem a legújabb ideig megmaradtak a nemesi közbirtokosság kezén. Egy emberöltővel ezelőtt még így volt. Erdélyi Szemmel 37/2014

17 17 HÍREK...HÍREK...HÍREK... MEGHALT SENKÁLSZKY ENDRE, A KOLOZSVÁRI SZÍNHÁZ ÖRÖKÖS TAGJA. Életének 100. évében jan. 5-én meghalt Senkálszky Endre, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja. Senkálszky Endre október 2-án született Kolozsvárott. Színpadi pályafutását amatőr színjátszóként kezdte, az as években vándorszínészkedett, majd 1939-ben a kolozsvári társulathoz szerződött között a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet tanára, között a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója volt ben vonult nyugdíjba, de 96 éves koráig megszakítás nélkül tovább játszott a kolozsvári színház produkcióiban. Hosszú ideig Európa egyik legidősebb aktív színésze volt. Pályafutása során eljátszotta Ádám szerepét Madách Az ember tragédiájában, és megformálta Bánk bán alakját is Katona József drámájában. Színészi munkája mellett rendezőként is dolgozott: 1978-tól három éven át 14 görög tragédiából álló ciklust rendezett. Munkásságát számos kitüntetéssel, köztük a Színházi Kritikusok Céhe életműdíjával ismerték el. Az életműdíj 2012-es átadásakor Tompa Gábor, a kolozsvári színház igazgatófőrendezője hangsúlyozta, hogy Senkálszky Endre mellett nem kevesebb, mint hét színészgeneráció nőtt fel, és ő mind a hét generációt örökifjú szívvel és mentalitással figyelte, segítette. Tompa Gábor szerint nagy mértékben köszönhető Senkálszky Endrének, hogy a kolozsvári magyar színház ma erős, sikeres társulatot tudhat magáénak. KOLOZSVÁRI MEGEMLÉKEZÉS MÁRTON ÁRON PÜSPÖKRŐL. Február 12-én, a Kolozsvár főtéri Szent Mihály-templomban ünnepi szentmise keretében emlékeztek meg Márton Áron püspökké avatásának 75. évfordulójáról. Az eseményen részt vett Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövet-ségének elnöke is, és a szentmise végén megkoszorúzta Erdély nagy püspökének szobrát. Márton Áront december 24-én nevezte ki az erdélyi katolikusok püspökévé XI. Piusz pápa. Beiktatására február 12-én, Kolozsváron került sor, hiszen itt volt a csíkszentdomokosi születésű Márton Áron korábban egyetemi lelkész és hitszónok. A 75. évforduló alkalmából szervezett ünnepi szentmisét Jakubinyi György gyulafehérvári érsek celebrálta, Böcskei László nagyváradi püspök és Tamás József csíkszeredai segédpüspök, valamint több mint félszáz erdélyi katolikus pap társaságában. Az emlékmisén amelyet Kovács Sándor főesperes szervezett, megjelent a Szent Mihály-templom korábbi plébánosa, Dr. Czirják Árpád akkori érseki helynök is. Ugyancsak jelen volt Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja, és Horváth Anna, Kolozsvár magyar alpolgármestere. Az Erdélyi Egyházmegye 1988-ban is megkísérelte Márton Áron püspökké szentelésének 50. évfordulójáról megemlékezni, ám a Securitate az ugyancsak a Szent Mihály-templomba tervezett megemlékezést betiltotta, azt is megtiltva, hogy az évfordulót megelőző vasárnapon, vasárnapi szentmise keretében Márton Áron neve megemlíttessék. Az erdélyi magyar ellenállás egyik csíráját két pap Szakács Lajos és Jakab Gábor betiltást megszegő prédikációja jelentette. Kettőjük közül a mostani megemlékezésen csak Jakab Gábor kolozsvári pápai prelátus lehetett jelen, mert Szakács Lajos pár évvel ezelőtt, csíkzsögödi plébánosként, korán elhunyt. Márton Áron püspök az erdélyi magyarság 20. századi történelmének talán legkiemelkedőbb személyisége volt, akit a protestáns felekezetek püspökei is szellemi vezetőjükként, Erdély nagy püspökeként ismertek el. Súlyos börtönéveket kellett elszenvednie, hiszen a II. világháborút lezáró, február 10-én végződő párizsi békekonferenciára titokban egy emlékiratot juttatott ki, amelyben kérte: Észak-Erdélyt ne csatolják Romániához. Megszervezte a gyulafehérvári püspök titkos utódlását úgy, hogy a hírhedten magyarellenes román kommunista hatalom akkor sem tudta a maga békepapjaival az Erdélyi Egyházmegyét kormányozni, amikor Márton Áron börtönben volt. Rómába csak börtönévei után, a 60-as évek végén jutott el először. Példaképeként a mai Szombathelyen (Savaria) született Szent Mártont, későbbi Tours-i püspököt választotta. Püspöki jelmondatuk is megegyezett: Non recuso laborem. MVSZ Sajtószolgálat ISTEN SZOLGÁJA MÁRTON ÁRON PÜSPÖKRE EMLÉKEZTEK LINZBEN. Abból az alkalomból, hogy Isten szolgája Márton Áront 75 éve szentelték püspökké (Kolozsváron február 12-én), a Linzi Magyar Római Katolikus Lelkészség és a Jakab Antal Keresztény Kör szervezésében február 16-án, vasárnap a Linz-Guter Hirte (Jó Pásztor-) templomban közösen emlékeztek és hajtottak fejet a gyulafehérvári egyházmegyét 42 éven át irányító nagy főpásztor emléke előtt. A Vencser László és Szabó Ernő által bemutatott szentmisével egybekötött programon nemcsak Erdélyből, hanem az anyaországból és a Kárpát-medence más tájairól elszármazott hívek is részt vettek. Istenünk, Te ÁRON püspököt arra választottad ki imádkoztak, imádkozzák Erdélyben a hívő katolikusok, remélve, hogy buzgó fohászkodásuk közelebb hozza az időt, amikor a nagy püspököt a Mennyei Atya szentjei között tisztelhetik. Az erdélyi egyházi múlt kiemelkedő személyiségei emlékének ápolását zászlajára tűző Jakab Antal Keresztény Kör vezetőiként úgy határoztak, hogy Márton Áron püspökké szentelésének 75. évfordulója alkalmából az Erdélytől távolabbra került földijeinket s velük együtt a hasonló sorsú, a Kárpát-medence más vidékeiről elszármazott, diaszpórában élő nemzettársainkat fogjuk közös imára hívni. Csodálatos pillanat volt, amikor február 16-án vasárnap a linzi Jó Pásztortemplomban jelenlévő nagyszámú érdeklődők közösen mondták el a Áron püspök boldoggá avatásáért szóló fohász szavait. HARMINC ÉVE HUNYT EL AZ ÖTVEN ÉVE PAPPÁ SZENTELT PÁLFI GÉZA. Március 13-án 30 éve annak, hogy a nagy hatású szónoklatairól, egyházáért és magyarságáért vívott elszánt küzdelméről híres erdélyi 37/2014 Erdélyi Szemmel

18 18 római katolikus pap, gyulafehérvári gimnáziumi és teológiai tanár, székelyudvarhelyi plébános, a kommunista diktatúra üldözöttje 43 éves korában máig tisztázatlan okok miatt távozott az élők sorából március idusa előtt, 13-án bekövetkezett halálának oka máig nem tisztázott. Tény, hogy 1983 szentestéjén az éjféli szentmisén megemlítette a hívek előtt, hogy Magyarországon a karácsony hivatalos ünnep, míg Romániában még karácsony napján is, ami akkor vasárnapra esett, munkanapot rendeltek el. Az is tény, hogy másnap reggel a székelyudvarhelyi titkosrendőrség behívatta. Feltételezések szerint megverték. (Pálfi Géza erről és általában az őt ért sérelmekről soha senkinek nem beszélt.) A fiatal, 43 éves pap a marosvásárhelyi kórházban kéthónapnyi kezelés után hunyt el. Halotti bizonyítványán az áll, hogy májrákban halt meg. Pálfi Géza meggyötört testét a magyar nemzeti feltámadás ünnepén, március 15-én helyezték örök nyugalomra a székelyudvarhelyi temetőben. A sírt mintegy 300 pap és hívek hatalmas tömege állta körül. A temetés valóságos nemzeti demonstráció volt... KIRAKATBAN EGY NEMZET SÍRÁSÓI. Még meg is köszönném ennek a bandának, hogy néhány hónap, hét alatt ennyire világos képet nyújtott önmagáról. Itt már nincs mit, és nincs akinek latolgatni, mi várna a magyar nemzetre hét határokon innen és túl, kívül és belül, ha ez a hétpróbás, nemzetárulásban hétszer is a kormány körül fintergő labanctársulat kerülne még egyszer és legutoljára hatalomra; merthogy utánuk már nem is maradna Magyarország. Íme, emberek, ez a panoptikum, ezek azok a cirkuszi látványosságok spirituszban tárolva: Mesterházy Attila, annak az MSZP-nek a mostani elnöke és az összefogódzók elnökjelöltje, mely pártnak és tagjainak abszolút semmi köze nincs immár 23 éve a baloldalhoz, a néphez. Bajnai Gordon, ez a gerinctelen, nyamvadtka emlős, szintén milliárdos, és mellette az a Gyurcsány Ferenc, aki szerencsétlenné, szegénnyé tette az országot külföldi segítséggel, magát pedig bohóccá még az aljasságban is. Föltündérkedik mellettük a vigyori társas képen Fodor Gábor, egy, a nemzet megelégedésére kinyiffant, parlamentből is kipottyant gyűlöletpárt, az SZDSZ utolsó aljaelnöke. És hogy teljes(ebb) legyen a kép, hát reanimálták, politikai átömlesztéssel létrehergették Kuncze Gábort is eme nagy összefogásban, azt a Kunczet, aki egykor először mentette föl a gyilkosok, betörők, rablótolvajok, munkakerülő és állami segélyeken dologtalanul és iskola nélkül élő, uralkodó elnyomott nemzeti kisebbséget, mondván a parlamentben, hogy az övék az más, az megélhetési bűnözés. Emberek, magyarok és nem magyarok, közröhejre, lám, összeállt a Nagy Csapat még egyszer. Ezek akarják átvenni a hatalmat Magyarországon na, nem a nyakunkra hozott gondokat, hanem a hatalmat, azt az édeset, míg egy nemzet éhen szophatná az ujját, ha ez a Hetedik Csapás is beteljesedne rajta. Sok határral megvert magyarok, édeseim: hát tudjátok-e már egész világosan, kire kell szavazni Erdélyben, mindenütt, Szlovákiában, Honoluluban? Az erdélyi magyar pártok és civil szervezetek már tudják. És akár boldog is lehetnék a magam módján, látva végre az egyetértést. Czegő Zoltán BARICZ LAJOS HUSZADIK KÖNYVE. A marosszentgyörgyi római katolikus plébánia tanácstermében mutatták be dec. 21-én Baricz Lajos Megszületett című kötetét. Baricz Lajos plébános huszadik könyve egy verseskötet, amely a gyerekeknek szól. A kiadványt Albert Katalin illusztrációi díszítik, akinek grafikai tárlatát a verseskötet bemutatójával egy időben nyitották meg. A pap-költőnek ez a huszadik könyve, ezen belül 18. verseskötete. Baricz Lajosnak ez eddig a legszebb könyve, hiszen tele van szebbnél-szebb illusztrációkkal, amelyeket Albert Katalin készített. Egy gyermekkönyv, amely egyszerre szól a legkisebbektől a legnagyobbakig. Hangulatilag teljes ajándékot ad az olvasónak, hiszen a grafika teljes mértékben igazodik a szöveghez. Ez a kötet nem hiányozhat egy marosszentgyörgyi kisgyermek, anya, nagymama, óvónő, pedagógus asztaláról sem, mondta Moldován Gabriella tanárnő, aki a Baricz Lajos-verseket használja a rím és ritmus tanítására. A kötet illusztrátorának, Albert Katalinnak a grafikai tárlatát szintén ebből az alkalomból nyitották meg. Az 50x70 centiméteres szénrajzokból álló egyéni kiállítás a Hitvallásom és Angyalszárnyak címet kapta. A rajzok a keresztény szimbólumokat ábrázolják, megtalálható köztük a kenyér, a kereszt, a töviskoszorú, a templom, az ostya, a kehely, a hal, az angyal, a templom és a harangláb. Nagy megtiszteltetés az ausztriai hívek számára, hogy Baricz Lajos marosszentgyörgyi római katolikus plébános vállalta azt a felkérést, hogy a jún 15-én tartandó hagyományos 32-ik Bécsi Csíksomlyói Búcsú főcelebránsa legyen. MEGTÖRT A JÉG: AZ EP KIÁLL A NEMZETI KISEBBSÉGEK VÉDELME MELLETT A nemzeti kisebbségek védelmét szolgáló jelentést hagyott jóvá az Európai Parlament február 27-i, csütörtöki strasbourgi ülésén. Sógor Csaba RMDSZ-es képviselő szerint a jelentés mérföldkőnek számít az Európai Unió történetében, mert arra kéri az Európai Bizottságot, hogy szakpolitikai normát dolgozzon ki a nemzeti kisebbségek védelmében, továbbá felkéri a tagállamokat, hogy hozzanak intézkedéseket a tényleges egyenlőség előmozdítására. Az alapvető jogok helyzetéről az Európai Unióban című jelentésről amely Louis Michel belga képviselő nevéhez kapcsolódik február 26-án vitáztak a képviselők, majd egy nappal késöbb szavaztak az elfogadása mellett. A jelentés elismeri, hogy a mindennapi életben az Európában élő nemzeti kisebbségi közösségek tagjai akadályokba ütköznek, ez pedig azt eredményezi, hogy saját tagállamuk nemzeti hatóságai másodrendű állampolgárokként kezeli őket. Ez a jelentés végre kimondja azt, hogy a hagyományos nemzeti kisebbségek, a regionális nyelvi csoportok és az autonóm régiók vonatkozásában átfogó uniós szintű védelmi rendszerre van szükség. A romániai magyar közösség pontosan tudja mindazt, amit most ez a jelentés is elismer, hogy a nemzeti kisebbségek védelmét csak konkrét jogi, nyelvi, kulturális és szociális intézkedések révén lehet biztosítani. Az őshonos, hagyományos nemzeti és nyelvi kisebbségi közösségek lélekszáma meghaladja az Unió összlakosságának 10 százalékát. Amennyiben a Bizottság kidolgoz egy szakpolitikai normát, elkerülhetővé válik, hogy ne csupán a tagjelölt országokon, hanem a tagállamokon is számon kérjék a nemzeti kisebbségek védelmének biztosítását. A jelentés elfogadásával az Európai Parlament nem tesz mást, mint ami a szerződésekben meghatározott feladata: megjeleníti az európai polgárok érdekeit és fontos jelzést küld azok számára, akik eddig úgy érezhették: Európa nem képes választ adni problémáikra. Erdélyi Szemmel 37/2014

19 19 MEGHÍVÓ Bécsi Csíksomlyói Búcsú június 15. Minden kedves érdeklődőt szeretettel vár az Erdélyi Magyarok Ausztriai Egyesülete a hagyományos Bécsi Csíksomlyói Búcsúra június 15-én. A rendezvény helye az ismert Simmeringer Haupstrasse 175-ik szám alatt levő Fájdalmas Szűzről elnevezett kolostor és óvoda. A Búcsú reggel 10 órakor szentmisével kezdődik, amelyet Baricz Lajos marosszentgyörgyi római katolikus plébános celebrál. A szentmisét a szokásos majális jellegű családias együttlét és beszélgetés követi. A rendezvény fővédnöke Prof. Dr. Vencser László, az ausztriai idegen nyelvű pasztoráció igazgatója. EMAE LOCSOLÓVERSEK Van nálam egy kis pacsuli, Lelocsintom magát, Ha egy kicsi mázlija van, Túléli a szagát. Én kicsike vagyok, Szólni sem tudok. Mégis az Istennek dicséretet mondok. Érte egy pár piros tojást várok. Adjon Isten szép húsvéti jó reggelt, Azt hiszem, a háznépe már rég felkelt. Azt hallottam, hogy itt van egy szép virágszál, Öntözzük meg, hogy viruljon az a lány. Ákom-bákom, berkenye, Szagos húsvét reggele. Leöntjük a virágot, Visszük már a kalácsot. Én kisdiák vagyok, Sokat nem istálok. Egy pár tojást várok, S azzal elsétálok. Eljöttem hozzátok legény létemre, Hogy harmatot öntsek a csemetére. Ha nem öntözöm meg ebben az esztendőben, Nem virágzik többet a jövendőben. Patikárus adott fi nom kölnivizet, Csak azt öntözöm meg, aki dúsan fizet. Öntözöm az anyát a kedves lányával, Várom a piros tojást, azt is csak párjával. VÁLASZVERS LÁNYOKNAK: Köszönöm, hogy köszöntöttél, Rózsavízzel megöntöztél. Én is köszöntelek Téged, Tojás lesz a fizetséged. ki adta, ne feledd, És a tojást el ne ejtsd! HUMOR...HUMOR...HUMOR... Egy ember elmegy az orvoshoz. Az orvos megvizsgálja és alaposan kikérdezi. Itt egy marék tabletta. Reggel kéket vegyen be, és igyon rá egy nagy pohár vizet! Délben egy nagy pohár vízzel egy sárgát vegyen be! Este, lefekvés előtt egy piros tablettára igyon egy nagy pohár vizet! Mi a bajom, doktor úr? - kérdezte aggódva a beteg. Nem iszik elég vizet! Turista betéved egy falusi kovácsműhelybe, épp akkor készült el egy új patkó, de még forró. Mire a turista: Megnézhetem ezt a patkót? Hát persze. A turista fel is veszi, de abban a pillanatban gyorsan el is dobja. Mire a kovács: Na mi van, meleg volt? Ó dehogy basszus, én ilyen gyorsan tudok patkót nézni! Elmegy a krumpliföld mellett egy operatőr, kamerával a kezében. Egyszer csak meglátja, hogy a mezőn dolgozó paraszt kapával a kezében helyből csinál egy hátra szaltót. Odamegy hozzá, és megszólítja: Jó napot, ha ezt még egyszer megcsinálja, adok ötezer forintot. Én ugyan nem. jön a gyors válasz. Na jó, akkor tízezret. Akkor sem. De, miért nem? Hát fiam.. nincs az a pénz, amiért én még egyszer tökön vágom magam a kapával! Beszélőn a Csillagbörtönben a feleség átsúg az asztalon: Megkaptad a reszelőt, amit belesütöttem a kalácsba? Meg. Holnap operálnak... Nénike a bankban: - Jó napot aranyoskám, a pénzemért jöttem! Miféle pénzért? Hát a 150 ezer forintomért! Milyen 150 ezerért? Hát az, amit havonta ingyen felvehetek! 37/2014 Erdélyi Szemmel

20 KÖVETKEZŐ SZÁMUNK 2014 NYARÁN JELENIK MEG. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Az aláírt cikkekért a szerzők a felelősek. A szerkesztőség fenntartja az írások szellemét és tartalmát nem érintő rövidítések jogát. Nyelvművelés Csésze, csupor... Nyelvünkben a bögre csak egyike a kisebb edényt jelölő szavainknak. Hogy kiféle, miféle szó a bögre, máig sem tudjuk. De a hasonló vagy éppen azonos kisebb edényfélékre évszázadokon át még sok más elnevezést használtak, és ma is használnak. Ma is sokan még a reggeli tejeskávét, tejet hol csészéből, hol csuporból isszák. vagyis ugyanazt az edényfélét az egyik családban csupornak, a másikban csészének nevezik. De nevezhetik másként is. Kosztolányi egyik hőse minden reggel a kakaót egy aranyszegélyes findzsában tette a heverő mellé, a székre. És még ma is szoktuk tréfásan mondani: Jól eszik ez a gyerek, szereti a tejet. Reggelenként egy nagy ibrikkel is felhajt belőle. Soroljuk csak: bögre, csésze, csupor, findzsa, ibrik egy sor rokon értelmű szó más-más történettel, sajátos hangulattal. Ha aszerint vizsgáljuk, állítjuk sorba e szavakat, hogy mikor bukkantak fel először írásban, hogy a nyelvtörténet milyen régről tudja adatolni őket, a csupor ~ csipor szavunké az elsőbbség. Már 1198-ból van róla írásos adatunk. Eredetét tekintve is ősi magyar szó. A rokon finnugor nyelvek megfelelő adatai alapján kikövetkeztethető, hogy a csupor eredeti jelentése nyírfakéregből készített ivóedény lehetett. Később nyilván változott az anyag, a megformálás módja, de a név, a csupor maradt. Az erdélyi nyelvjárásokban a csupor(csupar, csipor)ma is általánosan használt szó, akár mint cserépcsupor, pléhcsupor vagy éppen porceláncsupor. A köznyelvben a csupor a mindenképpen finomabb csészével szemben kissé népies ízű, falusias hangulatú. A XIV. század végén ugyanis megjelent a durvább formájú és anyagú csupor mellett a főleg porcelánból készült, finomabb kidolgozású csésze. Alighanem cseh mesterek terjesztették el, hiszen a csésze szó a magyarban az ócseh nyelvből származik. A gazdagabb városi lakosság meg tudja vásárolni a finomabb, formában is változatosabb edényt, s párolgó csészék mellett ül össze, de a csésze a hagyományos csupor szót nem tudja kiszorítani. Sőt, sok helyütt ezt a finomabb edényfélét is csupornak nevezik. Mindenesetre a két szó, a csupor és a csésze a továbbiakban egymás mellett él éppúgy, ahogyan az asztalra kerülhet a finomabb porcelán csésze mellé a durvább mázas agyagedény, a csupor is. A XVI. században beköszönt aztán a törökvilág. S ahogy Mikszáth írja: Nagyokat lehetett inni... a török urakkalfindzsákból, ibrikekből. Török nyelvi hatás érvényesül tehát a findzsa, az ibrik szó átvételében is. Ezek az ivóedények formájukban, anyagukban eltérhettek egymástól és a már meglévő csuproktól, csészéktől, de e szavak nyelvjárási, csoportnyelvi elterjedésekor a jelentés nem őrzi az eredeti formai jegyeket. Az ibrik is eredetileg öblös, füles, olykor fedővel ellátott, csúcsos szájú, porcelán ivóedény. És a bögre szintén öblös, hasas, inkább agyagból készült edényféle. Ám az egyes szavak eltérő nyelvföldrajzi terjedése következtében ugyanaz a kisebb ivóedény lehet például az egyik nyelvjárásban findzsa, a másik nyelvjárásban bögre, a harmadikban meg csupor. Mind a választékos köznyelvben, mind az irodalmi nyelvben a fenti rokon értelmű szavak bizonyos nyelvhasználati és stílusrétegekbe rendeződtek. Sokuk népies, régies stíluseleme nyelvünknek. A porcelánból készült, általánosan használt ivóedényre ma még számszerűleg talán többen használják a csupor szót, de nem nehéz megállapítani: a csésze szóé a jövő. Murádin László Kiadja az Erdélyi Magyarok Ausztriai Egyesülete Medieninhaber und Herausgeber: Verein Siebenbürger Ungarn in Österreich A szerkesztõség postacíme Postanschrift der Redaktion: EMAE Autofabrikstr. 7 B/ Wien t.szava@aon.at Bankszámla, Bankverbindung: Bank Austria, Wien Konto-Nr.: Megrendelések, hirdetés, postacím: Verwaltung u. Anzeigeannahme, Postanschrift: 1230 Wien, Autofabrikstr. 7 B/53 Offenlegung gemäß 25 des Mediengesetzes Gefördert aus Mitteln der Volksgruppensubvention-BKA Alleininhaber: Verein Siebenbürger Ungarn in Österreich Herausgeber: der Verein Grundlegende Blattlinie: Mitteilungsblatt des Vereines Österreichische Post AG. Info.Mail Entgelt bezahlt