TÁGABB KÖRNYEZETÜNK. Borza Tibor

Átírás

1 TÁGABB KÖRNYEZETÜNK Borza Tibor

2 TARTALOM Lenni vagy nem lenni? 4 Isá, pur és chomu vagymuk 7 Hol vannak az átmenetek? 9 Valós, vagy virtuális világban élünk? 13 Kvantumok világa 14 A tudás korlátai, áltudósok 17 Hol vannak a földönkívüliek? 23 Hogyan navigáltunk a GPS előtt? 24 Hogyan navigálnak az állatok? 28 Az isteni ember 29 Miért is kell az űrkutatás? 32 2

3 Ismereteket szerezni világunkról alapvető emberi tulajdonság. Nem vagyunk egyformák. Vannak, akik az egész életüket erre szentelik és vannak, akik egyetlen kérdés megfogalmazásáig se jutnak el. Hogy ki milyen területen tevékenykedik életében, e- tekintetben meghatározó lehet, hiszen pl. a kutatófejlesztő tevékenységnek velejárója az érdeklődés. Kutató lévén gyakran tettem fel kérdéseket magamnak és környezetemnek egyaránt, melyek egy részére még sokáig nem tudunk megnyugtató választ adni. Ennek ellenére van értelme foglalkozni velük, mert ha a válaszig nem is jutunk el, szűkíthetjük a megoldás körüli bizonytalanságot. Meggyőződésem, hogy ezek a kérdések sokakat foglalkoztatnak, de idő hiányában csak felszínes ismeretekig juthattak el. Nekik is ajánlom ezen írást remélve, hogy kedvet kapnak a további információszerzéshez. A felvetett kérdések nem alkotnak kerek egészet, univerzális problémák mellett napjaink történéseivel is találkozunk. Igy például a navigávió, vagy az űrkutatás megjelenése a fajsúlyosabb témák között inkább foglalkozási ártalom. 3

4 Lenni vagy nem lenni? Annak a valószínűsége, hogy éppen mi szülessünk erre a világra, gyakorlatilag nulla. Csak a szüleink által potenciálisan életre kelthető egyedek száma több mint az emberiség összlétszáma. De a szüleink egymásra találása is vakvéletlen, végül is a Föld lakosságának nagy része szóba jöhet, ami a variációk számát tekintve sokszorosan meghaladja az Univerzumban található összes atom számát. És mégis itt vagyunk. Minden ember egyedi és megismételhetetlen én tudattal. Megoldás: Nem egy előre meghatározott egyén születésére vár a világ, (ennek az esélye valóban nulla lenne) hanem minden megszületett csecsemőnek idővel kifejlődik a tudata, amiben viszont már nincs semmi csoda. Vagy mégis? De ugorjunk vissza az elejére és kezdjük az élet definíciójával. Számos megfogalmazást találunk annak ellenére, hogy az élet meghatározása az egyik legnehezebben megválaszolható kérdés. A tudomány is távol áll a megnyugtató meghatározásól. Materialista szemszögből az anyag legmagasabb rendű szerveződése. Jelenleg nem rendelkezünk az élet olyan meghatározásával, amelyet a tudományos közösség egyöntetűen elfogadna. Biológiai értelemben mindenesetre az élet a biológiai rendszerek, vagyis az élő szervezetek létezési módja. Bibliai értelemben az élet Istentől származik, teremtés által valósult meg. Korábban egyszerűbb volt a meghatározás, voltak akik megelégedtek az önálló anyagcserére és önreplikálásra képes tulajdonságokkal. Ma már ez a válasz nem kielégítő. Jól bevált recept szerint, ha valamit megakarunk ismerni, elemi egységeire szedjük és megnézzük miből áll. Na már most, atomi szinten nem lehet különbséget találni az élő és az élettelen anyag között. Ugyanazok az atomok alkotják mindkettőt. Ha az élet meghatározásából, kiemeljük valamelyik tulajdonságot, találunk kivételt alóla, na meg példát is rá, az élettelen oldalon. Egy konkrét példát említve, a vírus egyesek szerint élő, mások szerint meg nem. A hegyek, völgyek vagy éppen a felhők talán nem képződnek újra? Nem folyik anyagcsere a természetben is? Ha az érzékszervek kifejlődésére gondolunk, vajon nem reagál a természet is a változásokra, ha lassabban, is mint az élő szervezetek? Nagy fába vágja a fejszéjét az, aki explicit formában akarja megfogalmazni az élet mibenlétét. Van olyan felfogás, hogy csak ott nincs élet, ahol nincs változás. Egyre inkább átmegy a köztudatba, az is, hogy a Föld, mint bolygó él, ha nem is biológiai értelemben. A belsejében áramló folyékony anyagok mozgatják a kontinenseket, azok változtatják a klímát, ami hatással van az időjárásra, stb. Ebből kiindulva, lehetséges, hogy egy halott égitesten, mint pl. a Hold elvileg sem lehet élet. Hogy nem alakulhat ki, az biztosnak látszik, az viszont nem, hogy egy élő bolygón feltétlenül megjelenik a biológiai élet is. Vajon mi kedvez az élet kialakulásához; ha nagy a változás egy bolygón, vagy ha csekély? Mi a kedvezőbb, ha egy adott helyen a hőmérséklet intenzíven változik, vagy ha közel állandó. Használ-e, vagy árt az igen aktív a szeizmikus tevékenység? Kellenek-e heves légköri jelenségek, stb? A földi életet alapul véve (mást aligha tudnánk) az élet kialakulásához a megfelelő körülmények viszonylagos állandósága szükséges, megfelelő változatossággal. Így pl. a víz alapvető az élet számára. Ez eleve megszab egy szűk korlátot, mert a víz a Földön 100 C fok felett elillan, nullánál megszilárdul. Érdemes elgondolkodni azon, mi mindennek kell teljesülnie, hogy az univerzumban legyen egy olyan kiegyensúlyozott hely, ahol a víz is jelen lehet. Az, hogy a Föld megfelelő távolságra van a Naptól, alapvető fontosságú. A Vénuszon pokol van, a Marson meg hideg. De ezt alapvetően befolyásolja a bolygót körülvevő gázréteg is. Kedvező üvegház hatású légkör esetén mindkét bolygón lehetne akár földi klíma is. 4

5 Egyre valószínűbb, hogy a Föld korai szakaszában ütközött egy másik bolygóval, aminek hatására forgástengelye elferdült és létrejött a szokatlanul nagy Hold. Mindkét tényező alapvető szerepet játszott/játszik a földi élet kialakulásában és fennmaradásában. A tengelyferdeségnek köszönhető évszakok miatt nem érvényesül a szélsőséges klimahatás. Az évszakok jóval kisebb (téli hideg, nyári meleg) kellemetlen hatásait pedig a Föld nagyrészén még tovább csökkentik a vízet megtartó mechanizmusok. Ezek a mechanizmusok azonban kevésnek bizonyulnának, ha a keringés idő többszöröse lenne az egy évnek és a jelenlegi évszakok drasztikusan hosszabbak lennének. (Ez a Naptól való távolság függvénye.) A Föld 24 órás tengely körüli forgása ugyancsak alapvető, mert ha pl. a Vénuszhoz hasonlóan 7 hónap lenne a forgásideje, akkor a Napos oldalon a meleg, az átellenes oldalon, pedig a hideg akadályozná a magasabb rendű élőlények kialakulását. Ez a hatás még a Föld bizonyos pontjain is, egy nap alatt a hőmérsékletváltozásban képes akár 40 fokot is produkálni. Nem nehéz elképzelni, hogy ha nem 24 óra, hanem több hónap lenne a Föld forgásideje, a földi sarkvidék hidegének, vagy az egyenlítő melegének a többszörösével kellene számolni. Nem is olyan természetes, hogy legyen víz folyamatosan, hiszen a Nap elpárologtatja, tehát pótolni kell. Ha lényegesen kevesebb lenne a tengerfelület, kevesebb vízgőz lenne a légkörben, tehát kevesebb csapadék esne. Ez se mindegy tehát. Ahol nincs vízmegtartó környezet, pl. a sivatagokban, ott nem burjánzik az élet. Folytatva a sort, ha nincsenek hegyek, ahol a víz hó és jég formájában tárolódik, hogy még nyárra is jusson, vagy ha nincs talaj és növényzet, ami képes visszatartani a víz gyors lefolyását, akkor ugyancsak bajban lennénk. Gondoljunk csak a lekopasztott görög-, vagy a Húsvét szigetekre, ahonnan kivágták a fákat hajóépítéshez, meg szobrok faragásához, majd az erózió megtette a többit, eltüntette a talajt. A folyamat nem indul újra. Ebből az következik, hogy nem elég a tenger, de hegységekre is szükség van. És a tengeráramlatokra, meg a légköri folyamatokra és még ki tudja mi mindenre. Tekinthetjük élőnek a bolygót, ha a Földhöz hasonló folyamatok játszódnak le benne? Biológiai értelemben nem, de ha a rajta lejátszódó folyamatok ismétlődését tekintjük, gondolok a belső áramlatokra, amelyek tektonikai folyamatokat indítanak el, akkor igen. Mert ha például nem lenne tektonikai lemezmozgás, nem képződnének hegységek. Az Alpokat az afrikai tábla közeledésének, a Himaláját pedig az indiai tábla mozgásának köszönhetjük. Ha leállna a hegyképződés, akkor az erózió és a defláció (ha egyáltalán megmaradnának ezek a jelenségek) hamarosan biliárdgolyót csinálna a földfelszínből, nem lennének folyók, sőt szárazföld sem. De ez még csak a kezdet. A Holdnak is jelentős szerep jutott. Nagy tömegével képes kordában tartani a föld forgástengelyét. Nélküle kimozdulna a tengely, és szélsőséges viszonyokat élhetnénk át. Jelenleg a mi földrajzi szélességünkön szabályos évszakok vannak, amiről nem beszélhetnénk változó forgástengely ferdeség esetén. Vannak szakemberek, akik szerint ha a Hold nem lenne, mi sem lennénk itt. A Jupiter is hozzájárult a földi élethez, mert hatalmas tömegével sok, a Föld felé tartó meteoritot térített el, vagy szippantott be, mint egy szűrő. A meteorittal való ütközés a földi civilizációt fenyegető egyik legreálisabb veszély. A meteoritok, üstökösök, kisbolygók, mivel Nap körüli pályán mozognak, sebességük többszöröse a Föld körül keringő műholdak sebességének, ami ütközéskor nagyobb pusztító energiát jelent. A Föld légköre a kisebb objektumokat megsemmisíti, mielőtt az elérné a felszínt. Szerencsére ritkán közelíti meg Földünket olyan méretű égitest, amely komoly pusztítást végez. Úgy tudjuk, hogy hatvanöt millió évvel ezelőtt egy a mexikói öbölbe becsapódó égitest pusztította el az élőlények jelentős részét ban a tunguzkai meteor, becslések szerint 60 millió fatörzset döntött ki sugárirányban. Egy hasonló méretű égitest egy mai metropoliszt a földdel tenne egyenlővé. Hogy mikor jön a következő, nem lehet tudni. Ez 5

6 is egy versenyfutás. A kérdés az, vajon kellően fel tud-e készülni az emberiség a következő becsapódás elhárítására. Sajnos ma még távol vagyunk ettől. Amikor a politikusok döntenek a költségvetésről és leszavazzák az űrkutatásra kért támogatást, erre is gondolhatnának. Természetesen nem népszerű dolog a rövid távú, belátható célokat feláldozni az ismeretlen időpontban bekövetkező, bizonytalan kimenetelű veszély elhárítása miatt. Az űrkutatásra szánt költségek mértékének alakulása is egy jó mércéje az adott társadalom érettségének. Minden érvnél meggyőzőbben hívta fel a figyelmet, az emberiséget fenyegető veszélyeknek erre a típusára a Shoemaker-Levy 9 üstökös látványos pusztulása. A Shoemaker csillagászházaspár és David Levy amatőr csillagász 1993-ban fedezték fel, a róluk elnevezett üstököst. Amikor nagyobb teljesítményű műszerekkel is vizsgálni kezdték, kiderült, hogy nem egy test, hanem legalább húsz nagyobb darab sorolt egy vonalban. Még nagyobb volt a meglepetés, amikor kiszámították a raj pályáját, mert nem a Nap, hanem a Jupiter volt a fókuszpontban. Az történt, hogy az üstökös, még 1992-ben közel haladt el a Jupiterhez, aminek erős gravitációs tere letérítette eredeti pályájáról, az árapály erőhatás, pedig darabokra roppantotta. Az újabb és pontosabb számítások pontosan megjósolták a bekövetkező eseményeket. A meteorraj egyenesen a Jupiter felé tartott. A pontos előrejelzésnek köszönhetően sok obszervatóriumban követték az eseményeket július 16 és 22 között Gelileo jupiterkutató szondával készítettek számos nagyszerű képet, melyek jelentősen hozzájárultak a Jupiter szerkezetének jobb megismeréséhez is. Sajnos a becsapódások a bolygó túloldalán következtek be, de mivel a Jupiter 10 óránként fordul egyet, röviddel az események bekövetkezése után látható lett a hatás. Lélegzetelállító volt, a jól kivehető óriási gombafelhő és a mintegy 1800 km átmérőjű tűzgolyó. A robbanások olyan kiterjedt légköri zavarokat okoztak a Jupiteren, hogy kis amatőr távcsővekkel is lehetett látni. Ez az esemény rávilágított arra, hogy a csillagászok figyelmeztetéseit komolyan kell venni, és áldozni kell egy ilyen katasztrófa elhárítására. Egyben fényes igazolást kapott az is, hogy a hatalmas Jupiter valóban ernyőként működik, mint egy porszívó magához vonzza a Naprendszer belseje felé tartó objektumokat, megvédve ezzel a földi életet. Ha ez a támadás a Földet érte volna, az élet ha nem is, de a földi civilizáció bizonyosan megszűnt volna létezni. Ha a Jupiter is meghatározó szerepet játszott a földi élet megmaradásában, akkor tovább csökken a lehetséges életfeltételek száma. Ezekre a folyamatokra az utóbbi évtizedekben derült fény, de nem tudjuk, mi mindent nem ismerünk még, ami nélkülözhetetlen volt az élet kialakulásához. Például a Föld belsejében lévő vasmag dinamóként működve létrehozza a Föld mágneses terét, ami távoltartja a Napból kiáramló, életet roncsoló részecskéket. Vagy az óceánokban működő áramlások (szállítószalag) hiányában szélsőséges éghajlattal kellene számolni. Minden újabb szükséges feltétel, csökkenti a potenciális lehetőségek számát, ahol egyelőre feltételezzük az élet megjelenését. Ezért lenne hallatlan fontos, hogy a Marson megtaláljuk a korai élet valamilyen nyomát, mert ez esetben egy csapásra kitágulna a lehetőségek határa, hiszen ettől kezdve legfeljebb a Naprendszerünkre mondhatnánk, hogy egyedi kivétel az Univerzumban. Sajnos minél többet tudunk, egyelőre annál inkább úgy tűnik, hogy pokoli véletleneknek kellett összejátszani, hogy a mai civilizáció kialakuljon. Mindez a teremtés verzió malmára hajtja a vizet. Bár ennek ellentmond, hogy itt a Földön az élet hamar megjelent majd napjainkig számos katasztrófa ellenére makacsul kitartott. Lehet, hogy az egyelőre igen bonyolultnak tűnő világ egyszer csak drasztikusan leegyszerűsödik a mindenség egyenlet megalkotásával? Legalábbis a megértés szintjén. Lehetséges, de erre még sokat kell várni. Addig a teremtés elmélet is megáll a lábán. Érdekes lenne megtudni végül is mit teremtett az Isten? A bibliai történet nem tartható, hiszen ott az 6

7 embert is ő alkotta meg, saját képmására. Tudományos körökben, már nem vita tárgya, hogy a Földön a legprimitívebb lénytől az emberig, felfűzhető a darwini evolúció során kifejlődött élőlények láncolata. Minden élőlényben azonos az örökítő anyag szerkezete, ráadásul nincsenek a folyamatban szakadások, nem jelent meg soha valami gyökeresen új felépítmény. Akkor tehát mit is teremtett az Isten? Mondjuk, hogy a legprimitívebb élőlényt és attól kezdve magára hagyta a művét. Ez az állítás sem áll meg hosszú ideig, mert belátható időn belül fellebben a még homályos pontokról a fátyol, és megoldódik az élettelenből az élő szervezetté alakulás spontán folyamatának titka. Sok eleme már összeállt, bár sok még feltárásra vár. Akkor lehet, hogy csak az élettelen világot teremtette az Isten? Ez se kevés. Az élettelen világ (Univerzum) valóban nehezebb dió, hiszen itt a semmiből kell létrehozni a világot (nem mintha az élő szervezet megteremtése nem lenne elég nehéz feladat). Itt csak akkor tudnánk kiváltani a Teremtőt, ha egy mindenség egyenlettel a kezdett pillanatától kiindulva, az Univerzum kialakulásának és működésének összes kérdésére választ tudnánk adni. Alapozva arra, amit e téren az utolsó évszázadban produkáltunk, ez sem reménytelen vállalkozás. Ha végül is sikerül a kezdettől (Nagy Bumm) levezetni az Univerzum fejlődését, akkor Isten visszaszorul a kezdet pillanatára. Ott viszont stabilan megveti a lábát, mert arra a kérdésre, hogy miért van egyáltalán valami, csak azt lehet válaszolni, azért mert létezünk. És miért létezünk? Mert Isten megteremtett. Isá, pur és chomu vagymuk Amióta az ember tudatára ébredt, de különösen amióta tudományos eredményekkel is büszkélkedhet, foglakoztatja a kérdés: honnan jöttünk, kik vagyunk és hová tartunk? Ezekre a látszólag egyszerű kérdésekre tudományos választ csakis akkor adhatunk, ha mélyére nézünk az anyagi világnak, amely sokak szerint olyan bonyolult és sokrétű, hogy az ember számára megismerhetetlen. És valóban, mihelyst sikerül egy réteget lerántani a természet titkairól, újabbakat találunk. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogyan sikerült létrehozni az anyagi világot, ha még a megértéséhez is kevesek vagyunk? Szükségszerű ez a bonyolultság, vagy létezhetne egyszerűbb világ is? Vannak, akik a könnyebb utat választva úgy gondolják, mindez kizárólag teremtés következtében jöhetett létre. A kreacionisták szerint ilyen magas szintű elrendeződést spontán keletkezéssel nem lehet magyarázni, csakis Isten közreműködésével, teremtéssel. Egy másik álláspont szerint a földi élet kívülről került a Földre, üstökösök, vagy meteorok közvetítésével. Hogy miért megnyugtatóbb az, ha egy lépcsővel kitoljuk a számunkra egyelőre megoldhatatlan problémát, nem világos, hiszen a kérdés ugyanaz marad, csak nem korlátozódik a Földre. Annyiból azért lehet lényeges, hogy ha kívűlről jött, akkor az élet igen általános az Univerzumban. Ha nem, akkor is lehet általános, de egyelőre nincs bizonyíték rá. Racionális szemlélettel az isteni teremtéssel nem jutunk sokra, mert megkérdezhetjük az isteneket ki teremtette? (Már a gyerekek is meg szokták kérdezni, hogy az Istennek van-e köldöke, azaz volt-e anyja?) El kell fogadnunk, a hit nem tart igényt a logikus, ok-okozati gondolkodásra. Az ember fejlődése során minden jelenség mögött amit nem értett, Istent látott. Ilyen jelenség pedig volt bőven és bár hihetetlen sokat közülük megoldottunk, újak keletkeztek, így mára sem csökkent a számuk. A történelem során isteni beavatkozásnak tulajdonított természeti jelenségek egész sorát értettük meg, és adtunk rá tudományos magyarázatot, de ez nem befolyásolta az egyházak, ill. a hívők véleményét. Nem gyakran hallani, hogy bocs, tévedtünk, ez valóban nem isteni jelenség. 7

8 Olyan ez mint amikor a kisgyerek nem mer lemenni a pincébe, mert fél az ördögtől. Kérdezi tőle az apja, láttál már ördögöt? Ne beszélj butaságokat, tudod, hogy nincsenek, válaszol a gyerek. Na látod, akkor lemégy a pincébe szénért? Nem. Miért? Mert félek az ördögtől. Ebből az aspektusból nézve, lehet csak igazán értékelni Darwin nagyságát, aki teológiai ismeretekkel felvértezve, egyik tanárának ajánlatára indult 5 éves földkörüli útjára, bizonyára nem azzal az útravalóval, hogy alkossa meg az evolóció elméletét. Összegezve azonban a látottakat, ki tudott törni abból a keretből, ami őt is fogva tartotta. Tudatában volt forradalmi tettével, mert igyekezett kellő óvatossággal és késleltetve nyilvánosságra hozni, de a bomba így is nagyot robbant. Nagy felfedezések általában akkor születnek, amikor a feltételek adottak hozzá, azaz megérett rá az idő. Darwinnal szinte egy időben Wallace is kidolgozta az evolúció folyamatát. A természeti törvények megismerése, szakadatlanul folytatódik, nap mint nap jobban ismerjük, értjük világunkat, de a kétkedők továbbra is kapaszkodnak a tudomány által még meg nem magyarázott jelenségekbe. Bár a tudomány által feltárt, korábban ismeretlen terület rohamosan nő, párhuzamosan ezzel a megválaszolatlan kérdések is szaporodnak, úgy tűnik mindig lesz mibe kapaszkodni. Az egyházi világteremtés időpontjának látványos változása, intő példa lehetne a szűklátókörüségének, hiszen a kezdeti néhány ezer év mára az ősrobbanásnál tart. (Még ma is vannak akik 6000 évben hisznek.) A lapos Föld dogmája is ebbe a kategóriába tartozik. Világunk felépítésének megismerése ellátja munkával tudósainkat még egy ideig és válaszra vár a legalapvetőbb kérdés is: Honnan származik az anyag? A részecskék világában találkozhatunk valamilyen magyarázattal. Lenyűgöző a kvantumfizikában az, ahogy a lét és nem lét között elmosódik a határ. Találkozik egy anyagi részecske egy anti részecskével és megsemmisítik egymást. Pontosabban energiává alakulnak. (Ez a jelenleg ismert leghatékonyabb energia keltés.) Ha nagy energiával tovább bombázzuk a kvarkokat, nem hogy széthasadnának, de még meg is duplázódnak. A bevitt energiából kvark lesz. Egyelőre úgy tűnik, nem lehet még kisebb részecskéket produkálni. De még az idő folyása is megfordulhat egy pillanatra. A kvantumos határozatlansági intervallumon belül keletkezhet egy részecske a semmiből, ami persze azonnal el is tűnik. A makrovilágban is természetes az energia tömeggé alakulása, ha pl. egy tárgyat gyorsítunk a fénysebesség határáig, majd még több energiával tovább akarjuk gyorsítani, akkor a bevitt energia a tárgy tömegét fogja növelni, korlátlan mértékben. (Napi gyakorlat a részecske gyorsítók használatánál.) Ennek az ellenkezője játszódik le a nukleáris robbantásoknál (maghasadásnál), ahol az atomok átalakulása következtében veszítenek az eredeti tömegükből, ami energiaként szabadul fel. (A tömeg - energia átváltási összefüggése a neves einsteni egyenlet.) Van olyan elképzelés, hogy a világ energiája összességében zérus, az általunk észlelt univerzum csupán egy egyensúly zavar következménye, egy kvantumfluktuáció. Egyesek számára az is elfogadhatatlan, hogy a valóban hihetetlenül bonyolult élővilág az evolúció során, lépésről lépésre alakult ki. Az analógia gyakran jó segédeszköz egy kevésbé ismert, vagy kevésbé elfogadott dolog megmagyarázására, ezért teszek egy kísérletet, az evolúció könnyebb befogadására. (Tudományos téren ez persze már régen nem kérdés.) Gondoljunk csak egy 10 milliós megapoliszra. Vajon elképzelhető olyan műhely, ahol megtudnának tervezni egy ekkora várost és annak olajozott működését? Hogy minden polgára 8

9 tudjon biztonságos körülmények között dolgozni, hogy a szemét eltünjön a városból, hogy megfelelő számú étterem, sportpálya, üzlet legyen, hogy kisiparosok ténykedjenek, hogy a közlekedés rendben legyen, hogy a levegője víze még élvezhető legyen, stb. Kizárt dolog. És mégis működnek ekkora városok. Nem konfliktusok nélkül. Éppen ezek a konfliktusok szabályozzák be a rendszert. Ha sok a kiskereskedő, akkor néhányan tönkremennek de a jobbak, vagy a szerencsésebbek megmaradnak. Ha vékony a vízvezeték és nem bírja a megnövekedett kapacitást, előbb-utóbb vastagabbra cserélik. A társadalom fejlődése is egy evolúciós folyamat. Önszervezéssel működteti magát, mindig egy-egy apró lépéssel haladva. Hogy mennyire nem bíznak az emberek abban, hogy a bonyolult rendszernek előre fel lehet mérni valamennyi kihatását bizonyítja, hogy az új rendszereket, eljárásokat kötelezően tesztelésnek vetik alá, hogy előkerüljenek a nem várt hatások, amiknek azután mindig csak egy részük derül ki. Ismeretes, hogy három égitest egymásra hatását, nem lehet egzaktul kiszámolni. Hogy itt a Földön mégis képesek vagyunk akár többszáz évre előre is megmondani pl. egy napfogyatkozás bekövetkezését, az csakis azért lehetséges, mert a Naphoz viszonyítva a Föld és a Hold tömege elhanyagolható. Ha a három égitest tömege közelebb állna egymáshoz, tehát számottevő kölcsönhatás lépne fel közöttük, akkor nem lehetne hosszabb időre előrejelzést adni. Valami hasonló határozatlanság áll elő egy igen sok paraméteres város életének a megszervezésekor is. Elvileg sem lehet tehát előre megtervezni egy metropolisz életét. Ehhez járulnak még olyan emberi tényezők is mint a divat, a megszokás, amiről még azt se lehet elmondani, hogy kauzális, hiszen nincs okozati összefüggés az események között. Megtervezni tehát lehetetlen, mégis működik. Ennek ellenére senki sem mondja azt, hogy a várost a Teremtő hozta létre, mert olyan bonyolult, hogy ember erre nem képes. Nem mondják, mert a szemünk előtt történik ráadásul nem sok millió év, hanem néhány emberöltő alatt. Valami hasonló folyamat az evolúció is. A folytonos visszacsatolás (annak van nagyobb esélye a fennmaradásra, ami/aki alkalmazkodni képes) és a mérhetetlenül hosszú idő, együttesen képes a valószinűtlenül bonyolult rendszerek kialakítására. A honnan jöttünk, kik vagyunk és hová tartunk kérdésre pedig annyi már bizonyosan válaszolható, hogy csillagporból lettünk és csillagpor leszünk. De hogy az idő alatt amig emberek vagyunk pontosan mi is történik atomi szinten, nos ezen a téren van még kutatni való. Hol vannak az átmenetek? Megint találtak egy hiányzó láncszemet az ember és a majom közös őséhez. Lehet olvasni időnként. Ez bizony újabb csapás a kreacionistáknak, kiknek egyik legfőbb érvük az evolúció ellen, hogy nincsenek átmeneti lények. Szerintük, ha lenne evolúció, akkor létezniük kellene az átmeneti, torz élőlényeknek is, de ilyenek nincsenek, tehát egy csapásra lettek a fajok, ami csak teremtés következménye lehet. Valóban, miért nincsenek például olyan kutyák, amelyek majdnem medvék, és miért nincsenek olyan medvék, amelyek majdnem kutyák, és egyáltalán miért nincs átmenet a két faj között, amikor közös volt az ősük? Ennek a kérdésnek már a feltevése is hibás, mert lezártnak tekinti a kutyák és a medvék faját, pedig azok jelenleg is változásban vannak. Az élőlények mindig köztes állapotban vannak egy korábbi és egy későbbi állapot között, tehát minden faj egyben egy átmenet is. Egyébként ha jobban megnézzük a medveféléket, találunk majdnem kutyaszerű alfajt is. 9

10 Régi eldöntetlen kérdés, hogy egy ember tudatának, jellemének, kialakulásában mi játszik nagyobb szerepet az örökölt gének, vagy a környezeti hatás a nevelésen, ráhatáson keresztül. A lényeg az, hogy szerencsére egyik sem kizárólagos. Ha a gének mindent meghatároznának, nem működne az evolúció. De akkor se működne, ha csak a környezet számítana. Az öröklés és a környezeti hatás csak együttesen képesek az evolúcióra. Egy kis változást minden örökítő anyag elbír, ezért még az egypetéjű ikrek sem teljesen egyformák. Ezek az apró eltérések, ha a populáció periférikus környezetbe kerül, sok idő alatt, összességében elvezethetnek egy másik fajhoz. Az is lehetséges, hogy jelentős, ugrásszerű változás következik be mutáció formájában. Ha a mutáció hasznosnak bizonyul, megmarad. Nem úgy, hogy valaki eldönti, hogy ez hasznos, tehát maradhat, hanem mert a fennmaradásért folytatott kűzdelemben életrevalóbb, mint a nem mutáns társai és azok rovására elszaporodik, egy idő után kizárólagossá válik, ezzel egy lépést haladva a fajváltozás útján. Ha a mutáció haszontalan, pl. egy növényevő áldozatállatnak rövidebbek lettek a lábai, hamarabb utolérik a ragadozók, nincs esélye a fennmaradásra. Miért nem találunk igen sok átmeneti kövületet hová lettek ezek az élőlények? Számoljunk egy kicsit. Vannak fajok, amelyek millió évesek és ez idő alatt alig változtak, pl a krokodil, cápa vagy a skorpió. A jól sikerült fajok, amelyek a környezethez való alkalmazkodásban elérték az optimumot, már nem, vagy alig változnak, pontosabban csak annyit, amennyit a környezetük megváltozása indokol. Természetesen ezeknél is működik a változási hajlandóság, meg a mutáció, de ha segíteni már nem segítenek a fajon, csakis árthatnak, tehát előnytelenek, ezért elvetélnek. Tegyük fel, hogy egy faj elkülönült populációja jelentősebb változás alatt áll, igyekszik alkalmazkodni az új környezethez. Az alkalmazkodás viszonylag gyorsan lezajlik. Gondoljunk csak a kutyák számtalan fajtájára. A fél kilógrammos mini kutyától, a 100 kg-os óriásokig minden megtalálható, elképesztően változatos szőrzettel, alakkal, fejjel, képességekkel. És ezt a kavalkádot néhány ezer év alatt az ember produkálta. Ha tehát a környezet gyorsan változik, a fajoknak is gyorsan kell azt követnie az alkalmazkodással, vagy eltűnik a színről. Az átalakulás nem úgy zajlik le, hogy a populáció egésze egyszerre változik sőt, maga a populáció szinte változatlan marad, csak egy elkülönített része kezd új tulajdonságokkat felvenni, ami ha az elkülönítés megvalósul, elvezethet egy új fajhoz. Ameddig egy faj fennmaradása 100 millió évben mérhető, addig mindössze ezer évekre tehető egy-egy újabb faj kifejlődése. De beszéljünk évről. Ez még mindig ezerszer kevesebb, mint egy kialakult faj létezésének ideje, ami azt jelenti, hogy a kövületeik megtalálásának is ezerszer kisebb a valószínűsége. És ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a változás nem a nagyszámú populáció egészét, hanem annak csak egy elkülönült kis csoportját érinti, akkor még érthetőbb, hogy miért kevés az átmeneti fosszília. Ehhez képest nagyon is sok átmeneti leletre bukkantak már. Az evolúcióra eddig is számtalan bizonyíték került elő, ami bőven elegendő ahhoz, hogy feltételezzük, minden hiányzó láncszem meg van, csak idő kérdése, hogy rátaláljunk. (Ne feledjük, ahhoz, hogy egy sok millió éves foszília konzerválódjon, az állat pusztulásakor számos véletlen körülménynek kell bekövetkeznie, ami csak igen ritkán állt elő.) Ennek ellenére a majomember mellett megtalálták például az Archaeopteryx kövületet, amelynek már szárnyai vannak, de még a fogazata és farka a dinoszauruszokra jellemző. Mondhatjuk rá, hogy az első madár. A madarak megjelenését sokáig csakugyan nehéz volt evolúcióval magyarázni. Fel szokták tenni a kérdést, hogy vajon mi a valószínűsége annak, hogy egy ősállat elkezd csapkodni a mellső végtagjaival, hogy évmilliók múlva kinőjön a tolla és felemelkedjen? De nem így történt. Szumátra szigetén, ma is él egy érdekes faj, a repülő gyík. Ezeknek a gyíkoknak kialakult egy bőrlebeny a mellső végtagjaik és a törzs között, amivel felemelkedni nem, de siklani ragyogóan tudnak. Nyílván azért fejlődött ki, mert hatásos menekülő fegyver volt a ragadozókkal szemben. Ettől már csak egy lépés a 10

11 szárnyak kifejlődése. Az evolúció alapszabálya, hogy az egyedre nem érvényes. Tehát a leendő madár hiába csapkod a mellső végtagjaival. Mégha sikerülne is elérnie, hogy a kezdetleges tollazata feldúsul, a génállonmánya változatlan marad, tehát a tanult új tulajdonság nem örökítődik át. Ha viszont valamelyik utódja véletlenül dúsabb tollazattal születik, ami előnyösebb, dominánssá válik a fajon belül és ez a tulajdonság továbbörökítődik. Igy működik ez evolúció, ez egyedre nem, csak a populációra érvényes. (Az egyedre kétségtelenül hatással van a környezet, gondoljunk csak az élsportoló úszó, vagy súlyemelő testfelépítésére. Ez a gyors változás azonban nem öröklődik.) Visszatérve az átmenetekre, találtak olyan rája kövületet is, amelynek szemei még az átellenes oldalon vannak. Ez egy tipikus átmenet. Mivel az egy oldalra vándorlása a szemnek előnnyel járt, be is következett. Nagy szenzációnak számított annak a kövületnek a megtalálása, amely átmenet a hal és a földi élőlények között (Tiktaalik roseae). A feje még a halra emlékeztet, de már vannak végtagjai, és a nyak is kezd kialakulni. És hosszasan sorolhatnánk még a furcsa élőlényeket, amelyek rövid ideig létezhettek, de az evolúció legjelentősebb bizonyítékai. A Nature hasábjain lehetett olvasni, hogy valószínűleg megtalálták a farkos (szalamandrák) és a farkatlan kétéltűek (békák) közti régóta keresett átmeneti alakot. Ez a lény a Gerobatrachus hottoni ("Hotton öregebb békája") nevet kapta. Nem igaz tehát, hogy ma nincsenek átmenetek. Szinte minden fajon belül nagy a változatosság. Így például sokféle ló van, nagyok, kicsik, karcsúak zömökek, attól függően, mi volt előnyös az adott populációnak az adott környezetben. A változások egyik ága elvezett a szamárig, ami már egy másik fajnak számít. Mivel lehet közös utódjuk (öszvér) genetikailag még igen közel állnak egymáshoz. Tehát tanúja vagyunk egy másik faj születésének. De ugyanez érvényes a macskafélékre is. Ki ne hallott volna a tigris és oroszlán közös utódjáról, ami arra utal, hogy ez a két faj nem olyan régen még egy volt. A fajok átalakulásának talán a legmeggyőzőbb példát a medvék szolgáltatják. Amelyik populáció olyan helyre került, ahol az állati eredetű táplálék megszűnt, áttért a bambusz táplálékra és ebből lett a panda. Hogy a bambuszt meg tudja fogni, emberi hüvelykujj nem lévén, a tenyerén kinövesztett egy csontot. Egy másik medvefaj csak termeszekhez jutott táplálékként, ezért visszafejlődött a szemfoga és megnyúlt a nyelve. Ez lett az ajakos medve. Az a medve, amelyik ott ragadt a fagyos északon, szinte kizárólag fókával táplálkozik, fehér bundát növesztett és rendkívüli mértékben kifinomult a szaglása. Ezenkívül a jegesmedve képes arra is, hogy hónapokig ne egyen és ne ürítsen. Más emlősfaj a benne felgyülemlett mérgek hatására már régen elpusztulna. Hóbarlangjában télen megszüli a bocsait és anélkül, hogy táplálákot venne magához, táplálja őket egészen tavaszig. Egyébként a jegesmedve bőre barna. Végül, megfigyelték, ahogyan egyre több olvad el Grönland jegéből, a jegesmedvék egy csoportja kezd visszabarnulni. Az evolúció tehát folyamatos, minden időben tetten érhető. Hallani olyan vélekedéseket, hogy az előlények egyes tulajdonságai túlméretezettek, jóval nagyobb képességekkel rendelkeznek, mint amire a fennmaradáshoz szükségük van. Ebből is az következik mondják - hogy megtervezték, megteremtették őket. Példának felhozzák az emberi agyat, amelynek szerintük csak a töredékét használjuk ki. Kétségtelenül elgondolkodtató eljátszani azzal a gondolattal, hogy ugyanazt az emberi agykapacitást, ami alkalmas mondjuk a kvantummechanika befogadására, őseink nagyrészt arra használták, hogy egymás fejét verjék be egy bunkóval. Ilyen körülmények mellett vajon miért fejlődött mégis a mai szintre az agyunk? Nem könnyű bebizonyítani, hogy mennyi az agy kihasználtsága, de bizonyosak lehetünk, hogy minden képességünk kizárólag valamilyen kihívásra adott válasz eredménye. Nincs túltervezés abban a hiszemben, hátha jó lesz egyszer valamire. A látszólag túlzott agykapacitás szükséges a folyamatosan befutó érzetek (ingerek) feldolgozására, a döntések 11

12 meghozására. Az a faj, amelyik lassan reagál egy gyakori veszélyes jelenségre, nem marad fenn. Egy ragadozó zsákmányszerző rohama során mind az áldozat, mind a ragadozó maximumon járatja az agyát, hiszen a másodperc tört része alatt kell számtalan jó döntést hozniuk. Lehet, hogy egy adott feladathoz az agyunk kapacitásának csak a töredékét használjuk. De vannak helyzetek, amikor ez kevés. Elképzelhetetlenül nagy memóriára lenne szükség, ha az ember az élete során minden látott képet elraktározna. Pedig valami ilyesmi történik. Elméletileg az ember nem felejt, csak nem tudja előhozni a tárolóból. Ha sokáig nem hozza elő (az esetek döntő többségében ez történik) annyira elhalványul a kép, hogy gyakorlatilag törlődik. Jól működik a szeparáció, csak arra figyelünk fel és raktározzuk el, ami arra érdemes. A járdán sétálva látjuk, de nem figyelünk a szembe jövőkre. Ha viszont egy ismerős jön szembe, az agyunk automatikusan bekapcsol, és a találkozót rögzíti. Ha valami szokatlan dolog történik, akkor is bekapcsol, elemzi a látottakat, hallottakat, és ennek megfelelően dönt. Aki több tárolt információval rendelkezik, jobb döntéseket hoz, tehát több esélye van a fennmaradásra. Így azután az agy kapacitása soha nem lehet elég nagy. Hogy miért nem még nagyobb annak biológiai oka van. Egyszerűen nem lehetne megszülni a nagyobb fejű csecsemőt. Egyedül az embergyerek így is korábban születik, mint kellene, és csak ezután indul rohamos növekedésnek a fej. Ehhez persze az kellett, hogy az ember képes legyen a magatehetetlen csecsemőt a méhen kívül gondozni. Az állatok erre nem képesek, ezért nekik egy alacsonyabb szinten van lekorlátozva az agyuk. Nem dolgozott tehát előre a teremtő, semmilyen élőlény sincs túltervezve. Ha mégis találunk példát rá, az egy korábban megszerzett képesség lehet, amire a megváltozott körülmények miatt már nincs szükség. Például a már repülni képtelen baromfiak nem azért kaptak szárnyat annak idején, mert túltervezték őket, hanem mert szükségük volt rá. Ahol nem voltak ragadozók, luxussá vált a repülés, hiszen a táplálákot a földön szerezték be. Egy még jelenleg is fellelhető nézet szerint az élet során egyre fejlettebb rendszerek jönnek létre. Egyesek szerint azért, mert egy rendező elv ezt diktálja. És valóban, ki vitatná, hogy az egysejtűnél fejlettebb a többsejtű lény, vagy a hüllőktől fejlettebbek az emlősök, azon belül is az ember. És mivel ez egyben időbeli sorrendet is jelent, a kérdés tehát eldőlni látszik. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Nincs semmilyen rendező. Az evolóció két pillére: a véletlenszerű változások a génekben és a kihívásokra való reagálás képessége (kiválasztódás) együttesen jár be egy útvonalat, amit adott esetben tekinthetünk fejlődésnek, de akár visszafejlődésnek is. Visszafejlődés pl. a földi emlősállat viszatérése a vízbe, elveszítve a lábait. (Pontosabban mellső- és farok uszonyokká alakult.) Számos madár szárnyainak az elvesztése sem igazán tekinthető fejlődésnek. Kérdés, hogy mit tekintünk fejlettebb lénynek? Ha a bálna a vízben találta meg a számítását, akkor igenis fejlődés, hogy uszonyai lettek a lábaiból. Mitől lenne fejlettebb egy emlősállat, a krokodilhoz képest, amelyik túlélte még a dinoszauruszok pusztulását is. A baktériumok amelyek már közel 4 milliárd éve léteznek nem tökéletes lények? Igen nehéz lenne megfogalmazni a fejlettebb kifejezés kritériumait. Az evolúció nem rendező elvek szerint működik, de kétségtelen, hogy egy már meglévő szervezet ha felvesz egy újabb tulajdonságot bonyolultabb, tehát fejlettebbnek tűnik. De ez se általános például az emberi koponya egyszerűbb, mint a tüdős hal koponyája, pedig 400 millió év van köztük. A rendező elv minden esetben a kiválasztódás. Például a szem lépésről-lépésre alakult ki, és valóban a látási képesség fokozásával egyre bonyolultabb, fejlettebb lett. De nem azért mert valaki ezt előírta, hanem mert a jobb látás előnyt jelentett. Tehát, bár sokan hisznek valamilyen általános rendező elvben, ami a fejlődés irányába mutat, nincs ilyen, mint ahogy visszarendeződés sincs. Attól sem kell tartani, hogy a gerincesek evolúciója elvezet az egysejtűekig. 12

13 Valós, vagy virtuális világban élünk? Neves tudósok is foglalkoznak azzal a lehetőséggel, miszerint a világegyetem nem valós, hanem csak egy virtuális valóság. Tulajdonképpen számunkra egyre megy, de azért ha mégis kiderülne, hogy valami szuperszámítógép virtuális világában létezünk, klasztrofóbia érzésem lenne, a szigorú korlátok miatt. Az is lehet, hogy ezek a korlátok megvannak, de szerencsére elég nagyok ahhoz, hogy ne legyen bezártsági érzetünk. A fény sebessége egy véges univerzumot szab meg számunkra, amin túl nem láthatunk és semmilyen kapcsolatba nem léphetünk a horizonton kívüli világgal. Az univerzális állandók korlátként is felfoghatók. (A standard modell 19 állandót tartalmaz, amelyek tapasztalati értékek. Akkor beszélhetnénk mindenség egyenletről, ha ezek az állandók kiadódnának az elméletből.) Miért ne lehetne elválasztani elválasztani az objektív valóságot a virtuálistól? Hányszor halljuk, hogy csípj meg nem álmodom e. Lám ilyen egyszerű. Sajnos nem egészen. Minden érzet, legyen az a látás, a szaglás, a tapintás, a hallás, vagy az ízlelés, az agyunkban válik azzá ami. Az érzékelőink jelsorozatokat állítanak elő, és küldik az agyközpontba. A központi idegrendszer ezekből a jelekből állítja elő azt, amit képként, ízként, stb. jelenít meg számunkra. Ha tehát sikerül lemásolni ezeket a jelsorozatokat és közvetlenül bejuttatjuk az agyba, pontosan azt fogjuk érezni, mint amikor az esemény valóban megtörtént. Ülök egy sötét szobában kapom a megfelelő impulzusokat és hip-hop, máris a Marson sétálok, egy virágos kertben, aminek érzem az illatát. Kiváló szimulációk már ma is vannak, de ezek még támaszkodnak az érzékszerveinkre. Képeket vetítetnek, szagokat permeteznek. Ezek még kezdetleges technikák. Az igazi megoldás, amikor az érzékszervek által generált adatokat kapjuk meg közvetlenül, ill. kapcsolják rá a megfelelő idegpályákra. Kezdeti eredmények már vannak. Például mesterséges optikai érzékelő megfelelő impulzusait már juttatták eredményesen, közvetlenül a látóidegekre. Egy kép megjelenítése is tanulási folyamat eredménye. Érzékszerveink letapogatják az előttünk lévő valóságot, majd ezekből a jelsorozatokból úgy áll össze a kép, hogy korábban már az agyunk által memorizált elemeket összedolgozza, abból kiindulva, hogy ehhez és ehhez a jelsorozathoz ilyen és ilyen kép tartozik. Az agy kreativitása azután kifoltozza hiányzó területeket. A foltozást kísérlettel is igazolhatjuk. Időnként mutatnak a TVben egy nem bemutatható arcot, dúrva felbontású képtorzítóval letakarva. Ilyen képet nézve, ha beszűkítjük a szemünk látóterét (blendeként használva) a fényerő ugyan lecsökken, de a kép kiélesedik a felismerhetőségig. Valójában az agyunk pótolja ki a hiányzó nem jól látható képrészeket, a korábbi ismeretei alapján. Ha tehát a megfelelő jeleket e megfelelő idegpályára kapcsolunk, tökéletes érzékbecsapásban lehet részünk, de ehhez a saját érzékszerveinket ki kell kapcsolni, különben bezavarnak, ezért alvásban, vagy ahhoz közeli állapotban lehet eredményesen stimulálni az agyat. Visszatérve a virtuális világhoz tegyük fel, hogy egy felettünk álló lény szórakozik velünk saját élvezetére. Bizonyítékaink vannak arra, hogy itt a Földön már jóval 3 milliárd évvel korábban is létezett az élet, de az utolsó évet leszámítva bosszantóan unalmas volt, zömmel az egysejtűek élték világukat. A csodalény halálra unhatta magát. És egyáltalán hogyan él ilyen pokoli sokáig? Az idő persze relatív, az ő rendszerében lehet mindez csak egy pillanat. De nem csupán a Földet kell figyelnie, a megfigyelhető Univerzum is több mint 100 milliárd galaxisból áll, egyenként 100 milliárd naprendszerrel. Nem lehet sok szabadideje. De megtehette például azt is, hogy a világmindenség programot csak nemrégen indította, és ez a fejlett program visszamenőleg is mindent a helyére rakott, hogy ne legyen ellentmondás. Bizony itt teremtői képességekre volt szükség, mert az utóbbi néhány száz évben, ahogy fejlődik a régészet, egyre másra kerülnek elő ősleletek, de nincs hiba, nincs tévedés. Az emlősöket nem lehet megtalálni, pl. 300 millió éves, a madarakat 150 millió, és az emberszerű 13

14 lényt se 10 millió éves kőzetekben. Akárhová nyúlunk, tökéletes rendet találunk. Illetve ha mégsem stimmel valami, akkor előbb utóbb kiderül, mi tévedtünk, amit hamarosan korrigál valaki egy átfogóbb elmélettel. Nem változnak a fizikai törvények, nem változnak a játékszabályok. Mi értelme van egy olyan játéknak, amibe nem lehet belenyúlni, nem lehet a szabályokat módosítani? Tegyük fel, hogy a lény beállította a kezdeti paramétereket, majd magára hagyta a rendszert, hadd fejlődjön magától. Egyszer majd belenéz, és eldönti, hogy kikapcsolja-e a programot (világvége) vagy érdemesnek tartja még a folytatásra. Ez a hobbyja. Ez esetben, a kezdet kezdetén, neki már ismernie kell minden elméletet, amelyeket az emberek később levezetnek, sőt kijelenthető, hogy az emberek nem is képesek olyan eredményt produkálni, amit ő már ne ismerne. Ellenkező esetben zavar keletkezne, mert ha olyan területet érintenének az emberek, amit szuperlény még nem ismer, ellentmondások sorozata következne be, hiszen a program erre nem lenne felkészítve. Ez esetben teljesen feleslegesen törjük a fejünket, mert minden, amit elérünk csak gyenge utánzat. Ha viszont mégse ismerne minden összefüggést, további gondja is lenne a programjával, mert annak időben visszafelé is hibátlannak kellene lennie, hiszen ezek a fránya emberek már sok milliárd évre visszamenőleg is, ki tudnak mutatni jelenségeket. A virtuális világ léte nem igazán meggyőző, hinni persze lehet benne. És valóban csak hit kérdése, mert mondhatjuk, hogy a szuper lény mindent tud, minden összefüggést ismert, de az adott programra bízta, hogy fejlődésük során mindebből mit fognak feltárni a virtuális emberek. Tehát az Univerzum minden porcikáját úgy állította be a programon, hogy az megfeleljen azoknak a törvényeknek is, amelyeket még csak a jövőben fogunk feltárni. Nem lehet tévedés. Kvantumok világa Világunkat a legkisebb alkotóelemek tanulmányozása nélkül nem ismerhetjük meg. A mikrovilág vizsgálata során, viszont megdöbbentő furcsaságokkal találkozunk. Ebben a világban csak a részecske helyének valószínűsége mondható meg, de hogy pontosan hol van azt nem, sőt a részecske puszta léte is csak akkor valóságos, ha mérést végzünk rá. Niels Bohr után szabadon: akit nem akaszt ki a kvantumelmélet az nem értett meg belőle semmit. Ennek persze az inverze nem igaz. Akit magával ragad, még igen távol van a megértéstől. Feynman egyenesen azt mondja: bizonyosra vehetjük, hogy a kvantumelméletet senki sem érti. És valóban, ha valaki veszi a fáradságot és hobby szinten belekóstol a részecskék világába, óhatatlanul belebotlik néhány részletbe, amit nem képes felfogni. Ha segítséget kér hozzáértőktől, a helyzet csak rosszabb lesz. Itt van mindjárt a kétréses kísérlet, ami talán legjelentősebb eleme a kvantummechanikának. Adott egy fénykéve, aminek az útjába helyezünk egy lemezt. A lemezen van egy keskeny rés. A lemez után elhelyezünk egy ernyőt, ami felfogja a résen áthaladó fényt. A fotonok, ahogy illik, mint a puskagolyó, átmennek a résen és leképződnek az ernyőn. Ha lecsökkentjük a fény erősségét annyira, hogy egyszerre csak egyetlen foton legyen a rendszerben, amelyek az ernyőn nyomot hagynak, akkor elegendő idő után pontosan azt látjuk az ernyőn, mintha egyszerre engedtük volna át a fotonokat. Eddig tehát minden rendben. Bizonyítottuk, hogy a fény kvantumokból, fotonokból áll, tehát részecske. Most olyan lemezt tegyünk a fény útjába, amelyen két, igen közeli rés van, és világítsuk meg ismét. Az ernyőn egy váltakozó erősségű interferenciaképet kapunk, ami pontosan a két rés között a legfényesebb ott, ahová a foton nem is juthat, mert útjában áll a két rés közötti lemez rész. Természetesen megvan a magyarázata ennek a jelenségnek is, ha a fényt hullámként kezeljük. Pontosan az játszódik le, amit láthatóvá is tehetünk egy vízfelület segítségével. Ez is rendben van, már régóta tudjuk, hogy a fénynek kettős természete van, részecske is meg hullám is. 14

15 Eddig a bevezető. A probléma ezután jön. Érjük el két rés esetén is, hogy csak egyetlen foton legyen egyszerre a rendszerben. Ennek a fotonnak ugye el kell döntenie, hogy melyik résen halad át. Interferencia nem alakulhat ki, mert ahhoz mindkét résen át kellene haladnia, de egyetlen foton, nem vágható ketté. És láss csodát, a sok, egyenként indított foton lenyomat bizony interferencia képet hoz létre. Egyesek úgy fogalmaznak, hogy a foton tudja, hogy egy, vagy két rés van a lemezen, és annak megfelelően másképp viselkedik. De ez még nem minden. Próbáljuk kilesni, hogy melyik résen megy át a foton, helyezzünk ezért a rések után egy-egy detektort. Az eredmény: Ha a detektorok ki vannak kapcsolva interferenciát látunk, ha be vannak kapcsolva, akkor valamelyik bejelez és részecskeként csapódik az ernyőbe. A két detektor soha nem jelez egyszerre, tehát vagy az egyik, vagy a másik résen halad át a foton. Az a fránya foton mintha tudná, hogy be vannak kapcsolva a detektorok vagy nincsenek. Megpróbálták becsapni a fotont, és megtervezték a késleltetett kétréses kísérletet. A lemez és az ernyő közé helyezték a detektort, amelyet egy véletlen generátorral be, ill. kikapcsoltak. Úgy méretezték a rendszert, hogy miután a foton elhagyta a lemezt, a generátornak legyen ideje a műveletet elvégezni mielőtt a fény elérné a detektort. Amikor a foton elérte a lemezt, még senki nem tudta, hogy be lesz-e kapcsolva a detektor, vagy nem. Az eredmény ezúttal is az lett, hogy ha be volt kapcsolva a detektor részecskét tapasztaltak, ha nem volt bekapcsolva, interferenciát, tehát hullámot. Úgy tűnhet, a foton még az előtt tudja, hogy be lesz-e kapcsolva a detektor mielőtt a lemezt elérné, mert ha nem lesz bekapcsolva az egyik résen megy át, ha be lesz kapcsolva mindkettőn. Neki már a lemez elérésekor döntenie kell arról, amit még a kísérletet végző személy sem tud. Mit lehet kezdeni ezzel a jelenséggel? Ezen a rejtélyen már sokan gondolkodtak. Született is néhány elmélet, amelyek matematikailag működnek, de ép ésszel nehéz követni őket. (Sokvilág elmélet, időben hátra haladó foton, minden lehetséges pályán való haladás, stb.) Segít valamit, ha elfogadunk egy tapasztalatot. Majdnem a helyére kerülnek a dolgok. Fogadjuk el, hogy a foton részecskeként indul, részecskeként érkezik, de hullámként terjed. A hibát ott követjük el, amikor pontszerű részecskében gondolkodunk akkor is, amikor az valójában hullám. (Ráadásul valószínűségi hullám.) A foton, tehát akár egyedül, akár tömegesen van jelen, hullámként halad a rendszerben, ezért nem okoz neki problémát egyszerre átmenni mindkét résen. Ha csak egy rés van, akkor is hullámként terjed, átmegy rajta, de interferenciát nem tud létesíteni, mert nincs mivel. Ha a rendszerbe bekerül egy detektor, és a foton megérkezik oda, a részecske oldalát mutatja meg, azért mert már megérkezett, hiszen csak út közben hullám. (Ha nem akarunk gondot magunknak, akkor csak azzal törődjünk, amit mérni tudunk, mert meglepetés csakis ott van, ahol/amikor nem végzünk mérést.) A hullámot úgy lehet elképzelni, mint egy energiacsomagot, amely hullámként, fény sebességével terjed. A hullám kitölti az egész berendezést, vannak helyek, ahol a részecske nagyobb valószínűséggel fordulhat elő, és vannak, ahol kisebb ennek a valószínűsége. A lényeg, hogy valamilyen valószínűséggel az egész berendezésben lehetséges az előfordulása. De előfordulás csak akkor következik be, ha a foton útjába helyezünk valamit és megérkeztetjük. (A kapott valószínűség - legyen az akár egy milliomod - közel sem elhanyagolható, mivel makroszinten egy kiskanál anyagban milliárdszor milliárdnál is több részecske található, vagy egy villanyégő elképzelhetetlenül sok fotont bocsát ki egyetlen pillanat alatt.) A felfoghatatlan valóság az, hogy akkor tapasztalunk csak részecskét, ha megfigyeljük. A vízválasztó tehát a megfigyelő jelenléte. Ez okoz fejtörést immár 90 éve a tudós társadalomnak. A részecskét gondolkodó tulajdonsággal felruházva egyesek misztifikálják ezeket a jelenségeket. Az emberi tudattal is kapcsolatba hozzák, mondván, hogy csak a tudat 15

16 képes a hullámfüggvény összeomlasztására, hogy az átalakuljon részecskévé, azaz valós anyaggá. Amikor bekapcsoljuk a detektort, tehát odanézünk, részecske lesz, de ha nem nézünk oda, (ki van kapcsolva a detektor) akkor marad hullámfüggvény. Még azt is megkockáztatták egyesek, hogy az egész Univerzum csak azért létezik, mert figyeli valaki. Ez a megközelítés jól jött a hívőknek. Van azonban a részecskéknek egy másik, talán még rejtélyesebb tulajdonsága is, ami az un. EPR kísérlet következménye. A múlt század 20-as éveinek közepén párhuzamosan, egymástól függetlenül, ráadásul egészen más alapelvből kiindulva Heisenberg és Schrödinger is kidolgozta az elméletet. Ez szerint a részecskék világában a határozatlanság főszerepet játszik. Többek között ez a fejlemény, egy sor kiváló tudóst arra ösztökélt, hogy rávilágítson az elmélet nem teljes voltára. Ezek közé tartozott Einstein, de maga Schrödinger is. Kollégáival Einsten tanulmányozta a kvantummechanika egyenleteit és észrevették, hogy az elméletnek olyan kimenetele is lehet, amely ellentmond a relativitáselméletnek. Pontosabban olyan eredményre vezet, ami ellentmondásban áll a tapasztaltakkal, többek között megengedi a fénysebességnél nagyobb sebességet, ami Einstennél ki tudhatta ezt jobban -.nem lehetséges. Az EPR rövidítés az 1935-ben megjelentetett cikk szerzőinek kezdőbetűje: Einstein-Podolsky-Rosen. A cikkben a szerzők rámutatnak arra, hogy az elmélet szerint ha egy kvantumrendszerből ki tudunk lökni két részecskét, azok továbbra is egy rendszert alkotnak egészen addig, ameddig a hullámfüggvény össze nem omlik, mondjuk az egyik részecskére végzett mérés következtében, amikor is a hullámból valós részecske lesz. Ebben a pillanatban viszont, mivel egy rendszerről van szó, a másik részecskével is történik valami. Pl. ha fotontról van szó, akkor polaritást vált. Ez visszavezet a Pauli féle kizárási elvhez, ami kimondja, hogy egy rendszeren belül, azonos kvantumállapotban nem lehet két részecske. A lényeg az, hogy a két, eredetileg egymás mellett lévő részecske bár fényévekre is lehetnek már egymástól, kapcsolatban állnak, és ha az egyikkel történik valami, akkor a másiknak is módosúl az állapota. Ezt nevezte Einstein kisérteties távolhatásnak. Úgy gondolta, információ átadás nélkül ez a jelenség nem történhet meg, az információ pedig nem mehet gyorsabban, mint a fény. Következtetés, a kvantummechanikát alátámasztó egyenletek nem teljesek. Ezt gondolták Einstein és társai ezt fejtették ki ebben az írásban. Nem lett igazuk. Legalábbis ennél a speciális esetnél. Einstein nem élte már meg a vázolt kísérlet megvalósítását, amelyre több évtizeddel később, elsőként a svájci CERN-ben került sor. Kiderült, hogy az egyenletek helyesen jósolták meg a valóságot. A két részecske 27 kmre volt egymástól, amikor a mérést végezték. Azt kapták, hogy ha lenne valamilyen kommunikáció a két részecske között, akkor annak a fény sebességének a sokszorosával kellene haladnia. Ez az érték nagy valószínűséggel, csak a mérési pontatlanság miatt nem végtelen. A részecskék megváltozása tehát egyidőben történik. (Működik a kísérteties távolhatás.) Na már most mi van itt? Mit kezdjünk ezzel a jelenséggel? Honnan tudja a másik részecske, hogy történt valami az elsővel, iszonyú távolságból? Bohr ezekre a felvetésekre azt válaszolta, hogy a részecskék kapcsolatban állnak egymással, egy rendszert alkotnak. Józan ésszel elfogadni, hogy egy rendszert alkot két részecske amelyek fényévekre is lehetnek egymástól aligha lehet. Vannak, akik ezt úgy fogják fel, hogy a részecske egyszerre két helyen található, úgy mondják: nem helyhez kötött. Szerintük nem sérül a relatívitás elmélet, mert sem anyag-, sem információáramlás nem történik. De akkor hogyan értesül a másik részecske az eseményről? Vannak olyan elképzelések, hogy ez a világ nem az igazi, annak csak valamilyen leképzése. Kapaszkodóként említenek egy akváriumot, amelyben van egy hal. Ha oldalról nézzük egészen mást látunk, mint ha előlről szemléljük. Ha egymástól függetlenül a két oldal szemlélője leírja a hal alakját és mozgását, más eredményre jut, pedig valójában ugyanarról a 16

17 halról van szó. Ezzel olyasmire céloznak, hogy a mi világunkban ez a két részecske elkülönül, de a mélyebb, a valódi világban összetartoznak. A szuperhúr elmélet (még kidolgozás alatt) is magasabb dimenziók bevezetésével kísérli megmagyarázni a mindenséget. Sokak szerint mindezek ellenére Einstennek igaza volt, lennie kell itt még valaminek, ami teljessé teszi a kvantumok világát. Az EPR jelenségre alapozzák a kvantumszámítógépet és a feltörhetetlen titkos írást, ill. üzenetküldést is. Ez utóbbi a kvantum kriptográfia. Azért feltörhetetlen, mert a kapcsolt részecskék előbb említett, azon tulajdonságát használják fel, hogy ha valamelyikhez hozzányúlnak, a másik is megváltozik. Az EPR kísérlethez hasonlóan két kapcsolt részecskét eljuttatjuk a küldő, ill. a fogadó állomásra. A küldő állomáson megmérjük a részecske valamely tulajdonságát. Ebben a pillanatban a fogadó állomáson is változás áll be, tehát a szöveg olvashatatlanná válik. Ezután a küldő állomáson leolvassák a változás kódját, majd ezt hagyományos úton eljuttatják a fogadó állomásra. A megkapott kód segítségével helyre lehet állítani, a szöveget. Ha valaki megnézi az üzenetet mielőtt a kód megérkezik, a részecskék tulajdonságai megváltoznak, tehát a levél megsemmisíti önmagát, ha nem a megfelelő kulccsal nyúlnak hozzá. Csak egy lehetőség van a szöveg megfejtésére, de annak rendelkeznie kell a küldő állomáson leolvasott kulccsal. Az eddigiekből is kitűnik, a műveletet nem lehet a fénysebességnél gyorsabban végrehajtani, mert a kulcsot át kell juttatni valahogy. A másik érdekessége, hogy valójában nem egy adott részecskét juttatunk el egy másik helyre, hanem egy másik részecskét hozunk olyan kvantum állapotba, mint volt az egyik a művelet előtt. Mivel két azonos kvantumállapotban lévő részecskét nem lehet megkülönböztetni, és mivel az eredeti részecske megváltozott, mondhatjuk, hogy az eredeti részecske máshol bukkant fel. Ezt lehet egy részecske teleportálásának nevezni, ami egy kiterjedt objektum mozgatásától még fényévekre van. Ha mégis egyszer sikerül a teleportálás, az elküldött embernek minden atomja kicserélődik. Vajon mi történik az illető gondolataival, emlékeivel, stb. azok is átmennek a részecskékkel? Van még mit kutatni a tudósoknak. Egy-egy részecskét már sikerült néhány méterre átjuttatni, pontosabban néhány méterrel odébb előállítani az eredetivel teljesen azonos részecskét. A teleportálás még egy ideig a sci-fi területe lesz. A kvantum számítógép és a kriptográfia ezzel szemben reális cél. A tudás korlátai, áltudósok Az igazán jelentős tudományos eredményeknek ösztönző hatásuk van. A felkészült kutatók mellett, sok önjelölt is szeretne valami hasonló sikert felmutatni, belépve ezzel a hallhatatlanok közé. A szabadalmi hivatalok tele vannak korszakalkotó találmányokkal, de ami rosszabb, a média is nagy teret szentel az áltudományosságnak. Kutatói pályafutásom alkalmával nem egyszer találkoztam személyesen is álkutatókkal. Egy alkalommal telefonon bejelentkezett egy fiatal filozófus, aki engedélyt kért, hogy az Obszervatórium alapvonalán távolságméréseket végezhessen, mert be szeretné bizonyítani, minthogy Einsten speciális relatívitás elmélete téves. Mérjen csak nyugodtan válaszoltam, mivel senkit nem zavar és az alapvonal használata nem jár költséggel. Rövidesen ismét hívott, az volt a kérdése, hogy egy kiselejtezett távmérőt tudnánk-e neki adni, mert azt kissé átalakítva kapja meg a számára szükséges műszert. Ha eddig lett is volna valami kétségem, a felvetett probléma komolyságát illetően, ezután nem volt kérdéses. Legközelebb elég későn, már a lakásomon hívott fel. Hosszú körmondatokban ecsetelte, a biztos módszerét, majd elpanaszolta, hogy vannak akik kételkednek benne. Miután megjegyeztem, hogy én nem kételkedem, mert a hallottak alapján biztos vagyok abban, hogy 17

18 az elgondolása téves, a fiatalember magából kikelve értetlenkedett, hogy ha nem hiszek a módszerében, akkor miért segítettem neki, becsapva ezzel őt. Az áltudósok egyik jellemzője, hogy a nem kifejezett tagadást helyeslésnek tudják be és máris építkeznek rá. Sok kutató került már kellemetlen helyzetbe azzal, hogy hivatkoztak rá áltudósok pusztán azért, mert nem fejtették ki ellenvéleményüket az adott helyzetben. A 70-es 80-as években katonai vonalon is végeztek műholdmegfigyeléseket. Egy ilyen részleg parancsnoka egy már idősebb, szigorú katona volt. Nem lehet tudni miért őt választották ki az állomás parancsnokává, de egy jóval későbbi esemény valamit elárul. A katonás parancsnok több évvel nyugdíjazása után megjelent a Csillagvizsgáló Intézetben, hóna alatt egy vastag kézirattal és kereste az Intézet vezetőjét, aki éppen egy megbeszélés közepénél tartott egyik munkatársával. Előadta, hogy írt egy tanulmányt a Naprendszer kialakulásáról, és szeretné, ha avatott szakemberek kezébe kerülne véleményezésre. Átvették és megígérték, hogy el fogják olvasni. A katona nem hagyta ennyiben, váratlanul felcsattant, miszerint őt le akarják rázni, nem veszik komolyan, pedig nem ezt érdemli. A kényelmetlen szituáció után természetesen átnézték az anyagot és meglepődtek, mert jelentős munkát, sok lexikális ismeretet láttak a dolgozat mögött, amit ettől az embertől valóban nem vártak el. Az más lapra tartozik, hogy az írás kimerítette az áltudomány szinte valamennyi ismertető jelét. Ehhez hasonló esetek nem ritkák, arra is van példa, hogy beletalálnak valamibe. Az persze más kérdés, hogy állításaikat alá is kellene támasztani, de ilyesmivel nem fárasztják magukat, egy két mondattal elintézik, hogy ez ugye természetes. Előszeretettel hivatkoznak olyan példákra, amikor valami nagy felfedezést tett egy-egy nem képzett szakember. Példálóznak Einstennel is, aki valóban nem fizikus volt, de azért részesült fizikai képzésben. Nem is akárki, Minkowsky volt az egyik tanára. (Mellesleg, ha Einstein nem lett volna Minkowsky szerint lusta kutya és kellően megtanulta volna a matematikát, sok év fejtörést megspórolhatott volna az általános relatívitás elméletének kidolgozásában. Így iskolatársa, Grossman seítségére szorult.) Valóban nem az előképzettség a döntő, de anélkül jelentős eredményre nem lehet jutni, ill. a kisérletezés területén véletlenül is fedeztek fel nagy dolgokat, pl. Pasteur. Az áltudósok nem ritkán nagyobb hírnévre tesznek szert, mint a valódiak. Egy-egy jól sikerült áltudományos mű, valóban élvezetes olvasmány, ahogy a semmiből, képes felépíteni a leglehetetlenebb elméletet is. Hazai példa is van bőven. A XX. szd. első felében pl. egy Kalmár Elek nevű szerző megjelentette kétnyelvű füzetét, amelyben megmagyarázta az üstökösök eredetét. Kalmár Elek a lőcsei gimnázium igazgatója volt, de nem érte be oktatói ambiciókkal, helyet kért a nagy felfedező tudósok táborában is ben megjelent áltudományos műve, Az üstökös mégsem test című művében "Ki akarom mutatni, hogy az üstökös nem test, hanem fénytünemény: a napnak egy tükröző rétegen visszavert képe. Mert ha ezt a tényt tesszük vizsgálódásaink alapjává, sokat megtudhatunk azokról az égi rétegekről, melyekről mostanában a rádió visszaverődési tünetei adnak hírt nekünk." Ebben munkájában még fel nem fedezett bolygók létezésére is rávilágít. Jellemző, hogy legnagyobb figyelmet az általa feltételezett új bolygók elnevezésére szenteli, amihez úgy véli mint felfedezőjüknek joga van. A hazai csillagászok a 80-as években évente rendeztek vidám hangulatú csillagásznapot. Többek között egy-egy megadott témára képtelen írásbeli művekkel lehetett pályázni a Kalmár Elek díj elnyerésére. Érdekes, hogy az áltudomány képviselői ahányan vannak annyi félék, mégis egységes, tömör jellemzést lehet adni róluk. Nézzük Migdal, a kiemelkedő orosz elméleti fizikus definicióját: Az áltudománynak vannak állandósult, majdnem változatlan vonásai. Az egyik: nem 18

19 szenvedheti a cáfoló okfejtéseket. Ehhez jön a nagyképűség és műveletlen pátosz. Az áltudomány nem aprólékoskodik, csak globális problémákat old meg, és lehetőleg olyanokat, amelyek után kő kövön nem marad a létező tudományban. Kisebb jelentőségű munkája rendszerint nem is volt. Soha semmi kétsége, és feladata csak a tompaeszű emberek meggyőzése a saját nyilvánvaló igazságáról. Szinte mindig nagyszerű közvetlen gyakorlati kiutat ígér ott, ahol ilyesmi nem lehetséges. Az űrkutatás területén is tapasztalható, hogy laikusok között a lehetséges és a lehetetlen között elmosódnak a határok. Egy-egy ismeretterjesztő előadás után, kötetlen beszélgetés keretében mindig akad egy jól tájékozott résztvevő, aki sorolja a képtelenségeket, pl. hogy milyen megfigyeléseket végeznek az űrből. Nem jelent akadályt a gépkocsi rendszám leolvasása, emberek épületen belüli megfigyelése, telefonok lehallgatása minden közvetlen kapcsolat nélkül, stb. A krimi filmek csak erősítik ezeket a hiedelmeket. Bemondják, hogy műholdas követőt helyeztek el az illetőn és máris látják egy monitoron ahogy mozog egy épület belsejében. Nincsenek korlátok. Ahol a műholdas szó elhangzik, ott nincs apelláta. Ha ezután a meghívott előadó megpróbálja visszafogni a fantáziálást, látszik a csalódás a hallgatóságon, amit nagyjából úgy lehetne lefordítani, hogy bizonyára nem a legjobb előadót kérték fel. Pedig valóban nem lehet pl. minden határon túl javítani az űrből készült képek felbontó képességét. A Föld légköre komoly akadályt jelent, szóródást okoz az eletromágneseses hullámokban, ezért nehéz elképzelni egy dm-nél élesebb felbontást. A TV sorozatokban mindez úgy játszódik le, hogy nem lehetne kinagyítani? De igen, jön a válasz és már látjuk is az emberi ábrázatot, vagy a rendszámot. Ha valami nem éles, kinagyítják és kész. A kutatók abban különböznek a laikusoktól, hogy mialatt őszintén rácsodálkoznak egy-egy jelentős eredményre, látják a korlátokat is, és le tudják választani a valóságról a fantáziálást. Élvezik a sci-fi történeteket, amiben a fény sebességét meghaladva hipertérben közlekednek a hősők, vagy teleportálják magukat, de tudják, hogy a mai tudásunk szerint mindez elérhetetlen. Kellő ismeretek hiányában az emberi hiszékenység nem ismer határokat. Számos területen az információ hiány miatt ezen nem is lehet csodálkozni. Igen sok függ attól is, hogy milyen környezetből származik a hír. Ki ne hallott volna, még a rádiózás kezdetén, az USA-ban sugárzott Orson Welles rádiójátékról, amiben helyszíni tudósítást közvetítettek a Földet megtámadó marslakókról. Nagy pánik lett belőle. Kell azonban lennie egy határnak, ahol az iskolában szerzett ismeretek birtokában le kell tudni választani a hamis információt a valóstól. Sajnos ez a határ, még a diplomásokban sem mindig tapintható ki, sőt még a szakterületen belül sem. A nyolcvanas években cseh fiatalok készítettek egy nagyszerű dokumentumfilmet, amely szerint a tudósok rábukkantak egy eddig még nem ismert állatra amelyet a környezetszennyezés következtében hozott létre az evolúció. Olajfalónak hívták, mert használtolajat és műanyagzacskókat evett, de rosszul érezte magát az oxigéndús erdőben. Ami a dologban érdekes, a film nem leplezte le hogy az egész egy figyelemfelkeltő blöff. A Magyar Televízió esti műsora többször is foglalkozott a témával. Ebben a katartikus pillanatban az olajfaló egyszerre vált jelképévé az ember romboló ostobaságának és a természet építő bölcsességének. Még biológia tanárok is hitelt adtak a filmnek, állították, hogy valós állatról van szó. Országos vita kerekedett. Eldőlni látszott a kérdés, amikor úgy két hét múlva bejelentették a TV-ben, hogy véget vetnek a találgatásnak, és egy esti riportban bemutatják élőben is az olajfalót. Az ország nagyobbik fele győzelemittasan várta az adást, ahol végre pofára esnek az okoskodók, akik nevettek az egészen. Amit bemutattak a TV-ben az egy ügyesen elkészített 19

20 műállat volt. Az élőben való bemutatás az élő adásra utalt, és nem az élő állatra. Érdekes lett volna megtudni, hogy a megtévesztettek hány százaléka vallotta be utólag magának, hogy ezt a tévedést elkerülhette volna, ha jobban támaszkodik saját ismereteire. Ami gondolkodóba ejti az embert: aki hallott az evolúcióról, annak mégiscsak kapizsgálni kellene, hogy egy méretes emlősszerű állat, kifejlődéséhez évezredekre, évmilliókra lenne szükség és nem néhány évre. Nem is beszélve az iróniáról, mi szerint az állat rosszul van az oxigéntől és fáradtolajat eszik. Az ember, ha az adott területen járatlan, nehezen tudja elválasztani a lehetségest a lehetetlentől. Az űrkutatás lehetőségeit kezdetben csak néhányan ismerték, ezért a valós események mellett, közszájon forogtak/forognak a túlzó, elérhetetlen eredmények is. Nagy a felelősége az iskoláknak, ott kellene rendet vágni a fogalmak között, ott kellene rászoktatni a gyerekeket, hogy az addig szerzett információjuk alapján gondolják át egy-egy kétes hír valódiságát, és ne fogadják azt el kritikátlanul. Sajnos ez nem érdeke a politikusoknak se, de nem érdeke az egyházaknak se. Nekik éppen a kritikátlan hitet kell elfogadtatni az emberekkel. És bár a történelem számtalan példát szolgáltat a félrevezetésre, ill. annak súlyos következményeire, az emberek újra és újra elfogadják a téveszméket. Van azután ellenpólus is, a hitetlenek csoportja. Nem hisznek abban, hogy Gagarin valaha is repült, de abban se, hogy az amerikaiak voltak a Holdon. Kockáról-kockára átvizsgálják a rendelkezésre álló korabeli filmanyagokat, majd rábökve valami ellentmondásra (pl. különböző időpontokban készített részleteket más sorrendben vágtak össze és az egyik szereplőn találtak valami eltérést), kijelentik, hogy az egész hamis. Nem gondolnak bele, hogy milyen hihetetlen összeesküvést kellett volna megvalósítani, mondjuk a Hold repülések során. Be kellett volna avatni az irányítóközpont embereit, a fellövésnél a közönséget, azt a sok szakembert, akik részt vettek a fejlesztésben, stb. és valahogy egyik sem árulja el, hogy blöff az egész. De a több évig tartó események közvetítések megszervezése, vagy a Holdról a Föld képének az elkészítése sem lehetett egyszerű, holdutazás nélkül. Összességében egy ilyen tökéletesen kivitelezett összeesküvéshez több pénzre lenne szükség, mit amibe az Apolló program került. Szakmám, a geodézia berkeiben is volt néhány nevezetes eset. Az állami földmérés egy magas beosztásban lévő szakembere, részt vett egy a perui Nazca vonalak titkát feltáró társaság munkájában. Több hetet töltött a helyszínen, méréseket végzett, majd egy cikket közölt egy szaklapban, belemagyarázva valamit a vonalak jelentésébe. Túl sokan nem olvasták ezt a lapot, nem is lett volna baj belőle, ha egy földrajzos szakember kezébe nem kerül, aki felháborodottan magyarázta, hogy ezzel a bizonyítási módszerrel akár a Balaton képét is ki lehet hozni a vonalakból. Az eset után egy darabig az illetőt távol tartották a lapban való megjelenéstől. Nem ő volt az egyetlen geodéta, aki veszélyes vizekre evezett. Egy másik, külföldre szakadt hazánkfia, eredetileg földmérő, felfedezte, hogyan is építették a piramisokat. Szerinte szintenként haladtak úgy, hogy minden szintet vízzel árasztottak el, amiben hajók szállították a faragott kökockákat a helyükre. Az egyik kereskedelmi TV is leadta a nagy felfedezést, és hogy hitelesebb legyen, még egy riportot is készített egy egyiptomi kereskedővel, aki nagy híve lett az új elméletnek. A kereskedő elmondta, hogy eddig nem értette a dolgot, de most már minden világos, köszönhető mindez a magyar tudósnak. Azzal zárult a riport, hogy az egyiptomi gyerekek már ezt fogják tanulni az iskolában. Az ilyen és ehhez hasonló műsorok jelentős károkat okoznak a fejekben, hiszen rombolni mindig könnyebb mint építeni. Szomorú, hogy a nézettetségért szinte mindent feláldoznak a TV csatornák. Még ennél is szomorúbb, amikor bizalmat árasztó személyiségek odaállnak egy 20