.Eichmann Jeruzsálemben.

Save this PDF as:
 WORD  PNG  TXT  JPG

Méret: px
Mutatás kezdődik a ... oldaltól:

Download ".Eichmann Jeruzsálemben."

Átírás

1 .HANNAH ARENDT..Eichmann Jeruzsálemben. Utóirat Fordította: Puszta Dóra Ez a könyv egy tárgyalás ismertetése, és els dleges forrása a tárgyaláson gyorsírással készült feljegyzések átírása, melyet szétosztottak a sajtó képvisel i között. A vád ismertetése és a véd beszéd kivételével a tárgyalás jegyz könyvét nem hozták nyilvánosságra, és nem igazán hozzáférhet. A tárgyalás nyelve a héber volt; a sajtónak átadott anyagokon feltüntették, hogy az a szinkrontolmácsolás szerkesztetlen és javítatlan átírása, mely nem tekinthet sem stilisztikailag tökéletesnek, sem nyelvileg hibátlannak. Én végig az angol változatot használtam, kivéve azokat az alkalmakat, amikor az eljárás németül folyt; ahol a német átírás az eredeti megfogalmazást tartalmazta, a saját fordításomat használtam. A vád ismertetése és a végs ítélet kivételével, melyek fordítása nem a tárgyalóteremben, a szinkrontolmácsolástól függetlenül készült, a jelen jegyzetek egyike sem tekinthet teljességgel megbízhatónak. Az egyetlen hiteles változat a hivatalos héber jegyz könyv, amelyet én nem használtam. Mindazonáltal az egész felhasznált anyagot hivatalosan bocsátották a tudósítók rendelkezésére, és tudomásom szerint ez idáig senki nem fedezett fel lényeges eltérést a hivatalos héber jegyz könyv és a fordítás között. A német szinkrontolmácsolás nagyon gyenge volt, de az angol és a francia fordítás feltehet leg megbízható. A források megbízhatóságát illet en nem merülnek föl hasonló kételyek az alábbi bírósági anyagokkal kapcsolatban, melyeket egy kivételével a jeruzsálemi hatóságok szintén átadtak a sajtó képvisel inek: 1. Eichmann rend rségi kihallgatásának német fordítása, melyet magnószalagra rögzítettek, aztán legépelték, és a gépiratot átadták Eichmann-nak, aki saját kezével javította. A tárgyalásról készült átirattal együtt ez a legfontosabb dokumentum. 2. A vád által benyújtott dokumentumok, és a vád által hozzáférhet vé tett jogi anyag. 3. A tizenhat, esküvel meger sített tanúvallomás, melyeket eredetileg a védelem kért, egy részüket azonban a kés bbiekben a vád használta. A tanúk a következ k voltak: Erich von dem Bach-Zelewski, Richard Baer, Kurt Becher, Horst Grell, Dr. Wilhelm Höttl, Walter Huppenkothen, Hans Jüttner, Herbert Kappler, Hermann Krumey, Franz Novak, Alfred Josef Slawik, Dr. Max Merten, Alfred Six professzor, Dr. Eberhard von Thadden, Dr. Edmund Veesenmayer, Otto Winkelmann. 4. Végül birtokomban volt még egy hetven oldalas gépirat, melyet maga Eichmann írt. A vád nyújtotta be bizonyítékként, és a bíróság elfogadta, de nem bocsátotta a sajtó rendelkezésére. Fejszövegének fordítása: Tárgy: Megjegyzéseim a»zsidó kérdéshez és a Német Birodalom Nemzeti Szocialista Kormányának intézkedéseihez ezen ügy megoldását illet en 1933 és 1945 között.«ez a kézirat Eichmann Argentínában, a Sassen-interjú el tt írott jegyzeteit tartalmazza. Hannah Arendt: Eichmann in Jerusalem. A Report on the Banality of Evil. Postscript. Penguin Books, London, 1965., o. 21

2 Hannah Arendt A Bibliográfia csak azokat az anyagokat sorolja föl, amelyeket ténylegesen használtam; nem tartalmazza azt a rengeteg könyvet, heti- és napilapokban megjelent cikket, amelyet az Eichmann elrablása és kivégzése között eltelt két év folyamán olvastam és gy jtöttem. Sajnálom, hogy nem teljes a bibliográfia, a német, svájci, francia, angol és amerikai tudósítók beszámolói ugyanis gyakran jóval színvonalasabbak voltak, mint a téma igényesebbnek feltüntetett feldolgozásai könyvekben és folyóiratokban, de aránytalanul nagy feladat lett volna pótolni ezt a hiányt. Ezért beértem azzal, hogy a mostani, átdolgozott kiadás Bibliográfiáját b vítettem néhány olyan könyvvel és cikkel, amely könyvem megjelenése után látott napvilágot, és újdonsággal szolgált a korábban már ismertekhez képest. Ezek közé tartozik az a két beszámoló a perr l, melynek szerz i az enyémhez megdöbbent en hasonló következtetésekre jutottak, valamint egy tanulmánykötet a Harmadik Birodalom prominens alakjairól. Az említett munkák Robert Pendorf Mörder und Ermorderate. Eichmann und die Judenpolitik des Dritten Reiches cím m ve, mely szintén kitér a Zsidó Tanácsok szerepére a végs megoldásban; a Strafsache 40/61 cím munka (amelynek német fordítását használtam) Harry Mulisch holland újságírótól, aki jóformán az egyetlen olyan szerz a témában, aki írása középpontjába a vádlott személyét helyezi, és akinek Eichmann-értékelése több alapvet ponton megegyezik az enyémmel; végül a kiváló, nemrégiben megjelent portrékötet a náci vezet kr l T. C. Fest, a téma egyik legalaposabb és legszínvonalasabb ismer je, Das Gesicht des Dritten Reiches cím könyve. Egy beszámoló szerz jének hasonló nehézségekkel kell megküzdenie, mint a történelmi monográfiák íróinak. A munka jellege mindkét esetben azt követeli, hogy határozott különbséget tegyenek az els dleges és másodlagos források használatában. Az els dleges források csak a konkrét téma feldolgozásában használhatók jelen esetben ez maga a per, míg a másodlagos forrásokra támaszkodhatunk minden, a történelmi hátteret alkotó részletben. Ez utóbbiak közé tartoznak azok az említett dokumentumok, amelyeket nem nyújtottak be bizonyítékként az eljárás folyamán (ez esetben els dleges forrásként szolgáltak), illetve amelyek mértékadó, a kérdéses id szakkal foglalkozó könyvekb l származnak. Amint a szövegb l kiderül, Gerald Reitlinger The Final Solution cím munkáját használtam, és még inkább támaszkodtam Raul Hilberg The Destruction of the European Jews cím m vére, amely a per után jelent meg, és a Harmadik Birodalom zsidópolitikájának legteljesebb és legalaposabban dokumentált feldolgozása. Könyvem még meg sem jelent, és máris viták és szervezett kampány tárgyává vált. Mondanom sem kell, hogy az arculatformálás és a véleménymanipuláció összes ismert eszközével folytatott kampány jóval több figyelmet kapott a vitánál; az utóbbit jóformán elnyelte, elfojtotta az el bbi mesterséges lármája. Ez kiváltképp akkor vált világossá, amikor a kett különös keveréke szinte azonos frazeológiával mintha csak a könyv (és még gyakrabban szerz je) ellen született írások egy sokszorosító gépb l (Mary McCarthy) kerültek volna el átjutott Amerikából Angliába majd Európába, ahol a könyv még nem is volt hozzáférhet. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a lárma egy nem létez könyvr l kialakított kép körül zajlott, és olyan kérdéseket érintett, amelyeket nemcsak hogy nem vetettem fel, de még csak eszembe sem jutottak soha. A vita ha nevezhet vitának semmi esetre sem volt érdektelen. A véleménymanipuláció, amennyiben jól körülírható érdekek táplálják, korlátozott célt szolgál; hatása azonban, ha történetesen valódi érdekl désre számot tartó ügyet érint, irányíthatatlanná válik, és könnyen eredményezhet el re nem látott vagy kívánt következményeket. Kiderült, hogy a Hitler-korszak, a maga gigantikus, példátlan b neivel, feldolgozatlan múltként áll nemcsak a német nép vagy a zsidók, hanem az egész világ el tt, mely egyfel l nem felejtette el ezt az óriási katasztrófát Európa szívében, másfel l képtelen volt napirendre térni fölötte. S t amit talán még kevésbé sejthettünk hirtelen a közérdekl dés középpontjába kerültek olyan általános, rendkívül bonyolult, összetett morális kérdések, amelyekr l nem gondoltam volna, hogy a ma emberét foglalkoztatják és nyomasztják. A vita úgy kezd dött, hogy az izraeli ügyész kérdése nyomán a zsidók vajon megvédhették-e vagy meg kellett volna-e védeniük magukat? ráirányították a figyelmet a zsidó nép magatartására a végs megoldás éveiben. Én ezt a kérdést ostobának és durvának tartottam, mivel végzetes tudatlanságról tanúskodik a korszak körülményeit illet en. Ezt a kérdést feszegették aztán a végtelenségig, és a legmeglep bb következtetésekre jutottak. Újra és újra el hozakodtak a gettó mentalitás jól ismert törté- 22

3 Eichmann Jeruzsálemben neti-szociológiai fogalmával (amely Izraelben bevonult a történelemkönyvekbe, az Egyesült Államokban pedig els sorban Bruno Bettelheim pszichológus karolta fel, a hivatalos amerikai judaizmus dühös tiltakozása ellenére) annak a magatartásnak az értelmezéseként, mely a legkevésbé sem korlátozódik a zsidó népre, ezért nem is magyarázható sajátságosan zsidó összetev kkel. Az elgondolások addig-addig sokasodtak, míg valakinek, aki nyilván túl unalmasnak találta az egész vitát, az a ragyogó ötlete támadt, hogy bedobja a freudi elméleteket, melyek szellemében az egész zsidó népnek egyfajta halálvágy tulajdonítható tudatalatti, természetesen. Erre a meglep következtetésre találtak jutni egyes kritikusok könyvem bizonyos érdekcsoportok által fabrikált képmása alapján, mely könyvben én állítólag azt állítottam, hogy a zsidók maguk ölték meg magukat. És hogy miért mondtam volna egy ilyen irtóztatóan képtelen hazugságot? Öngy löletb l, természetesen. Mivel a tárgyalás folyamán felmerült a zsidó vezetés szerepe, és err l magam is megfogalmaztam észrevételeimet, elkerülhetetlen volt, hogy err l is vita bontakozzék ki. Ez szerintem egy komoly kérdés, de a vita kevéssé járult hozzá tisztázásához. Amint az kiderült egy közelmúltbéli Izraelben zajlott perb l melyben egy bizonyos Hirsch Birnblatot, egy lengyel város zsidó rend rségének egykori f nökét, jelenleg az Izraeli Opera karnagyát el ször öt év börtönbüntetésre ítélt a járásbíróság, majd felmentett a Legfels Bíróság Jeruzsálemben, egyhangú véleményével közvetve és általában a Zsidó Tanácsokat is felmentve a zsidó vezetés keser en megosztott ez ügyben. A vitában ugyanakkor a leglármásabb résztvev k azok voltak, akik vagy azonosították a zsidó népet vezet ikkel szembeszök ellentétben azzal az egyértelm különbségtétellel, mely csaknem minden túlél beszámolójában szerepel, és Theresienstadt egyik táborlakójának szavaival foglalható össze: A zsidó nép egésze csodálatosan viselkedett. Csak a vezet k vallottak kudarcot, vagy igazolták a zsidó funkcionáriusokat, felsorolva összes dicséretes szolgálatukat, melyet elláttak a háború és mindenekel tt a végs megoldás id szaka el tt, mintha nem volna különbség aközött, hogy valaki zsidóknak segít kivándorolni, vagy náciknak segít zsidók deportálásában. Míg a fenti kérdések valóban kapcsolódtak valamelyest könyvemhez, bár ezeket is aránytalanul feldagasztották, más kérdéseknek az égvilágon semmi közük nem volt hozzá. Heves vita bontakozott ki például a Hitler-rendszert végigkísér német ellenállási mozgalommal kapcsolatban, amit én természetesen még csak nem is érintettem, mivel Eichmann lelkiismeretének és a körülötte kialakult helyzetnek a kérdése csak a háború és a végs megoldás id szakához kapcsolódik. Akadtak azonban egészen fantasztikus tételek is. Sokan feszegették például azt a kérdést, hogy az üldöztetés áldozata vajon lehet-e mindig csúfabb gyilkosánál; vagy hogy mindazok, akik nincsenek jelen, jogosultak-e ítélkezni a múlt felett; vagy hogy a per f szerepl je vajon vádlott-e vagy áldozat. Ez utóbbi kérdésben egyesek egészen odáig merészkedtek, hogy nemcsak azt állították, tévedtem, amikor az érdekelt, milyen ember volt Eichmann, hanem azt is, hogy egyáltalán nem lett volna szabad megengedni neki, hogy beszéljen vagyis, feltehet leg, hogy a pert mindennem védelem nélkül kellett volna lefolytatni. Amint az gyakran megfigyelhet olyan vitákban, amelyek heves érzelemnyilvánítások közepette zajlanak, a teljességgel tényszer kérdések okán izgatott és ezért a tényeket eltorzítani igyekv csoportok nagyon is konkrét érdekei gyorsan és kibogozhatatlanul összegabalyodnak azoknak az értelmiségieknek a szabadon áradó inspirációival, akiket, éppen ellenkez leg, a legkevésbé sem érdekelnek a tények; azokat csupán ugródeszkaként használják ideáikhoz. Ám még ezekben az álcsatákban is gyakran felsejlett némi komolyság, bizonyos mérték hiteles figyelem, még olyan emberek megnyilvánulásaiban is, akik azzal dicsekedtek, hogy nem olvasták könyvemet, és megfogadták, hogy soha nem is fogják. E szerteágazó vitákhoz képest maga a könyv egy sajnálatosan sz k témával foglalkozott. Egy perr l készült beszámoló csak azokat a kérdéseket taglalhatja, melyek felmerültek a per folyamán, vagy amelyeknek az igazság érdekében fel kellett volna merülniük. Ha a helyszínül szolgáló ország általános helyzete fontos a per kimenetele szempontjából, akkor azt is tekintetbe kell venni. Ez a könyv tehát nem foglalkozik a zsidó népet valaha is ért legnagyobb csapás történetével, és nem is a totalitarizmus elemzése, nem a német nép története a Harmadik Birodalom idején, végül és legkevésbé sem elméleti értekezés a gonosz természetér l. Minden per középpontjában a vádlott személye áll, az egyéni élettörténettel rendelkez hús-vér ember, a maga mindig egyedülálló tulajdonságaival, sajátságaival, magatartásmintáival és körülményeivel. Mindaz, ami túlmegy ezen, mint például a zsidó nép története a diaszpórában, vagy az antiszemitizmusé, a német és 23

4 Hannah Arendt más népek viselkedése, a korszak ideológiái és a Harmadik Birodalom kormányzati apparátusa, csak annyiban kapcsolódnak a perhez, hogy ezek alkotják a hátteret és a körülményeket, amelyek közepette a vádlott cselekedett. Mindannak, amivel a vádlott nem került kapcsolatba, vagy ami nem gyakorolt hatást rá, nincs helye a per menetében, következésképp az arról szóló beszámolóban sem. Érvelhetnek persze azzal, hogy mindazok az általános kérdések, amelyek akaratlanul is felmerülnek, miközben ezekr l a dolgokról beszélünk miért éppen a németek? miért éppen a zsidók? mi a parancsuralmi rend természete? jóval fontosabbak annál a kérdésnél, hogy miféle b ncselekményért perelnek be egy embert, vagy a vádlott személyénél, akivel szemben igazságot kell szolgáltatni; fontosabb annál a kérdésnél is, hogy a jelenlegi igazságszolgáltatási rendszer mennyire képes kezelni a b ntett és a b nelkövet e sajátos válfaját, amellyel újra és újra meg kellett birkóznia a második világháború óta. Lehet hangoztatni, hogy a dolog már rég nem egy bizonyos, a vádlottak padján ül emberr l szól, hanem sokkal inkább a német népr l általában, vagy az antiszemitizmus összes formájáról, vagy a modern történelem egészér l, vagy az ember és az eredend b n természetér l úgy, hogy végül az egész emberiség ott ül a vádlott mellett a vádlottak padján. Ezt gyakran fel is hozzák, és különösen azok, akik nem nyugszanak, amíg fel nem fedeznek egy Eichmannt mindannyiunkban. Ha a vádlottat jelképnek tekintjük, a pert pedig ürügynek arra, hogy el hozakodjunk olyan ügyekkel, amelyek látszólag érdekesebbek egy ember b nösségénél vagy ártatlanságánál, akkor a következetesség azt követeli, hogy elfogadjuk Eichmann és ügyvédje állítását: hogy azért vonják t felel sségre, mert kellett egy b nbak, nemcsak a Német Szövetségi Köztársaságnak, hanem az események egészének és annak, ami lehet vé tette ket magyarán az antiszemitizmusnak és a totalitárius kormányzásnak, valamint az emberi nemnek és az eredend b nnek. Aligha kell mondanom, hogy soha nem mentem volna el Jeruzsálembe, ha osztanám ezeket a nézeteket. Én azon a véleményen voltam és vagyok, hogy ennek a pernek az igazság és csakis az igazság érdekében kellett megtörténnie. Azt is gondolom, hogy a bíráknak igazuk volt, amikor ítéletükben hangsúlyozták, hogy Izrael államot a zsidók államaként alapították és ismerték el, és ezért bíráskodási joga van a zsidó nép ellen elkövetett b ntettek ügyében; és ha a jogi körökben tapasztalható zavarodottságra gondolok a büntetés értelmét és hasznát illet en, örvendtem, amikor a bíró Grotiust idézte, aki ugyancsak egy korábbi szerz t idézve kijelentette, a büntetésre azért van szükség, hogy védelmezzük a becsületét és autoritását annak, aki sérelmet szenvedett, azért, hogy a büntetés elmaradása ne vezethessen a sértett lealacsonyításához. Kétségtelen, a vádlott és tetteinek jellege, valamint maga a per általános természet problémákat is felvetnek, amelyek messze túlmutatnak a Jeruzsálemben tárgyalt dolgokon. Könyvem Epilógusában, amely már nem egyszer beszámoló, megkíséreltem elmélyedni e problémák némelyikében. Nem lep dtem volna meg, ha kifogásolják megközelítési módomat, és kifejezetten üdvözöltem volna a tények általános jelent ségének a megvitatását, ami annál érdemlegesebb lett volna, minél közvetlenebbül foglalkozik a konkrét eseményekkel. Azt is könnyen elképzelhet nek tartom, hogy hiteles vita alakulhatott volna ki a könyv alcímével kapcsolatban; mert amikor a gonosz banalitásáról beszélek, azt szigorúan a tények szintjén teszem, utalva egy olyan jelenségre, amellyel a tárgyaláson szembesült az ember. Eichmann nem volt Jágó és nem volt Macbeth, és semmi nem állt volna távolabb gondolkodásától, mint hogy III. Richárdhoz hasonlóan elhatározza, hogy gazember lesz. Leszámítva kivételes szorgalmát személyes el menetelét illet en, egyáltalán nem voltak indítékai. És ez a szorgalom önmagában semmiképpen nem b nös; nyilván soha nem ölte volna meg a feljebbvalóját csak azért, hogy átvehesse a posztját. Csupán, kissé keresetlenül fogalmazva, föl sem fogta, mit csinál. Éppen a fantázia e hiánya tette t képessé arra, hogy hónapokon keresztül üljön egy német zsidóval szemben, aki a rend rségi kihallgatást vezette, kiöntve a szívét neki, újra és újra elmagyarázva, hogy történhetett, hogy csak az alezredesi rangig vitte az SS-ben, és hogy nem az hibája volt, hogy nem léptették el. Elvileg nagyon is jól tudta, mi történik, és a bíróság el tt tett végs megnyilatkozásában a (náci) kormány által el írt értékek átértékelésér l beszélt. Eichmann nem volt buta. Mer gondolattalansága ami semmiképpen nem azonos a butasággal tette t alkalmassá arra, hogy a korszak legnagyobb b nöz je legyen. És ha ez banális, s t akár mulatságos is, ha a világ minden igyekezete sem elegend, hogy kimutassunk valamiféle ördögi vagy démoni alaposságot Eichmannban, ez még mindig távol áll attól, hogy hétköznapinak nevezzük. Biztos, hogy nem lehet olyan nagyon mindennapos, hogy egy ember, aki a halállal néz far- 24

5 Eichmann Jeruzsálemben kasszemet, s t, a bitófa árnyékában áll, ne legyen képes egyébre gondolni, mint amit temetéseken hallott egész életében, és hogy ezek a magasztos szavak teljesen elhomályosítsák saját halála realitását. Hogy az ilyen valóságtól való elszakadtság és gondolattalanság több pusztítást szabadíthat ránk, mint az összes gonosz ösztön együttvéve, amely, talán, mind ott rejlik az emberben tulajdonképpen ez volt az a tanulság, amellyel a jeruzsálemi eljárás szolgált. De tanulság volt csak, semmi esetre sem a jelenség magyarázata, vagy egy elmélet róla. Els látásra bonyolultabb, valójában azonban jóval egyszer bb a gondolattalanság és a gonosz különös összefüggésének vizsgálatánál az a kérdés, hogy tulajdonképpen miféle b ntettr l van is itt szó. Egy biztos: hogy ilyen b ntettre korábban nem volt példa. Az eleddig ismeretlen b ntettre bevezetett népirtás fogalma ugyanis, bár egy bizonyos pontig alkalmazható, mégsem teljesen megfelel, azon egyszer oknál fogva, hogy egész népcsoportok kiirtására nem ez az els példa. Az antikvitásban napirendszer en irtották a népeket, a gyarmatosítás és az imperializmus évszázadai is számtalan példával szolgálnak az efféle többé-kevésbé sikeres kísérletekre. Az adminisztratív mészárlás talán jobban megközelíti a lényeget. A fogalom a brit imperializmussal kapcsolatban merült fel; az angolok határozottan elutasították hatalmuk fenntartásának ezt az eszközét Indiában. A kifejezés egyik erénye, hogy eloszlatja azt az el ítéletet, amely szerint efféle gyalázatos tettek csak egy idegen nép vagy egy másik faj ellen követhet k el. Ismeretes, hogy Hitler azzal kezdte a tömeges mészárlást, hogy kegyelmi halált biztosított a gyógyíthatatlan betegségben szenved knek, és úgy akarta befejezni irtási programját, hogy végez a genetikailag hibás (szív- és tüd beteg) németekkel. Ett l teljesen függetlenül egyértelm, hogy a gyilkolás e válfaja bármely csoport ellen irányulhat, vagyis a kiválasztás elve csakis a körülmények összetev it l függ. Könnyen elképzelhet, hogy a nem túl távoli jöv automatizált gazdaságában az ember esetleg arra csábulhat, hogy kiirtsa mindazokat, akiknek intelligenciahányadosa nem ér el egy bizonyos szintet. Jeruzsálemben ezt a dolgot nem megfelel en tárgyalták, mert valóban nagyon nehéz megragadni jogilag. A védelem egyre azt hangoztatta, hogy Eichmann csak egy apró fogaskerék volt a végs megoldás gépezetében, a vád képvisel i viszont meg voltak gy z dve róla, hogy Eichmannban magára a motorra találtak rá. Én a magam részér l nem tulajdonítottam különösebb jelent séget egyik teóriának sem, amint a jeruzsálemi bíróság sem, mivel az egész fogaskerék-elmélet a törvény szempontjából értelmezhetetlen, és ezért egyáltalán nem számít, mekkora nagyságrendet tulajdonítunk az Eichmann nev fogaskeréknek. Ítéletében a bíróság természetesen elismerte, hogy egy ilyen b ncselekményt csak egy hatalmas bürokrácia követhetett el, a kormányzat er forrásaira támaszkodva. Ám amennyiben ez ett l még b ncselekmény marad és természetesen ez volt a per el feltevése, a gépezet összes fogaskereke, legyen bár a legjelentéktelenebb, a bíróság el tt haladéktalanul visszaalakul elkövet vé, azaz emberi lénnyé. Ha a vádlott arra hivatkozva menteget zik, hogy nem emberként, hanem puszta funkcionáriusként cselekedett, akinek feladatait bárki más elláthatta volna, az olyan, mintha egy b nöz a b nözési statisztikákra hivatkozna melyekb l kiderül, hogy naponta ennyi és ennyi b ncselekményt követnek el ilyen és ilyen helyszíneken, kijelentené, hogy csak azt tette, ami statisztikailag várható volt, mer véletlen, hogy éppen követte el, és nem valaki más, hiszen végül is valakinek meg kellett tennie. A politológia és a társadalomtudomány szempontjából fontos persze, hogy a totalitárius kormányzás és talán minden bürokrácia természete szerint funkcionáriusokat és puszta fogaskerekeket csinál az emberb l az adminisztratív gépezetben, megfosztva t ezzel emberi sajátosságaitól. Hosszan és eredményesen taglalhatjuk továbbá a Senki Uralmát, valójában ugyanis ez a bürokráciának nevezett politikai képz dmény. Csakhogy azt is be kell látni, hogy az igazságszolgáltatás ezeket az összetev ket kizárólag olyan mértékben veheti figyelembe, amennyire ezek a b ncselekmény körülményeit alkotják pontosan úgy, ahogy egy lopás esetében a tolvaj sanyarú anyagi körülményei figyelembe vehet k anélkül, hogy ez mentségül szolgálhatna a lopásra, ne adj isten fátylat borítana rá. Tudom, a modern pszichológia és szociológia, a modern bürokráciáról nem is beszélve, nagyon is hozzászoktatott minket ahhoz, hogy az elkövet felel sségét az ilyen vagy olyan determinizmus fogalmaival magyarázgassuk. Hogy az emberi cselekedeteknek az ilyen látszólag mélyebb magyarázatai vajon helyesek vagy tévesek-e, az vitatható. Ami azonban vitathatatlan, az az, hogy ezek alapján lehetetlen volna bármiféle jogi eljárás, és hogy az igazságszolgáltatás, ilyen elméletek keretein belül, roppant korszer tlen, hogy azt ne mondjam: elavult intézmény. Amikor Hitler kijelentette, eljön 25

6 Hannah Arendt majd a nap Németországban, amikor szégyennek fogják tekinteni, ha valaki jogász, maximális következetességgel beszélt a tökéletes bürokráciáról táplált álmáról. Ismereteim szerint az egész kérdéscsoport kezelésére a jogtudománynak mindössze két, egyaránt alkalmatlan kategória áll rendelkezésére. E két fogalom az állami tett és a fels bb parancsra végrehajtott cselekedet. Legalábbis ez az a két kategória, amelyek keretein belül a hasonló ügyeket tárgyalják az efféle perekben, rendszerint a vádlott kérelmére. Az állami tett elmélete azon az tételen alapul, hogy az egyik szuverén állam nem ítélkezhet a másik fölött, par in parem non habet jurisdictionem. Ennek a tételnek Nürnbergben tulajdonképpen búcsút mondtak; kezdett l fogva esélytelen volt, mivel ha elfogadják, még Hitlert sem, aki az egyetlen volt, akit valóban felel sség terhelt a teljes értelemben, vonhatták volna felel sségre ez pedig súlyosan sértette volna a legelemibb igazságérzetet. Mindazonáltal a tételt, amely esélytelen gyakorlati szinten, nem feltétlenül törölték elméleti szinten. A szokásos kibúvók hogy Németországot a Harmadik Birodalom idején egy b nbanda uralta, amellyel kapcsolatban nem igazán jöhet szóba a szuverenitás és a paritás kevéssé bizonyultak hasznosnak. Egyfel l ugyanis mindenki tudja, hogy a párhuzam egy b nbandával csak olyan minimális mértékben helytálló, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem alkalmazható, másfel l ezek a b ntettek tagadhatatlanul egy legális renden belül történtek. Ami azt illeti, éppen ez volt legjelent sebb vonásuk. Talán valemelyest közelebb férk zhetünk a dologhoz, ha elismerjük, hogy az állami cselekedet elgondolás hátterében a raison d état elmélete áll. Eszerint az ország életéért, így az országban hatályos törvényekért felel s állam cselekedeteire nem ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint ugyanezen ország állampolgáraira. Amint a törvényes rend, mely bár arra hivatott, hogy megakadályozza az er szakot és mindenki harcát mindenki ellen, id r l id re rászorul az er szak eszközeire saját fennmaradása érdekében, úgy egy kormány is kerülhet kényszerhelyzetbe, amikor saját fennmaradása és a törvényesség meg rzése érdekében olyan tetteket követ el, amelyek általában b ncselekménynek min sülnek. A háborúkat gyakran igazolják ezen az alapon, de állami b ntettre nem csak a nemzetközi kapcsolatok terén ismerünk példát, és a civilizált népek története is b velkedik benne (gondoljunk csak a Napóleon parancsára kivégezett Enghien hercegre, vagy Matteotti szocialista vezet meggyilkolására, amelyért feltehet leg maga Mussolini volt a felel s). A raison d état helyesen vagy tévesen, mikor hogy a szükségszer ségre hivatkozik, és az állam nevében elkövetett b ntett (amely maximálisan kimeríti a b ncselekmény fogalmát az adott ország jogi rendje szerint) rendkívüli intézkedésnek min sül, a Realpolitik szorításának tett engedménynek annak érdekében, hogy meg rizzék a hatalmat, és ezzel biztosítsák a fennálló jogi rendszer egészének folytonosságát. Egy normális politikai és jogi rendszerben az ilyen b ntettek csak a szabály alóli kivételként fordulhatnak el, és jogilag nem büntethet k (a német jogelmélet kifejezése szerint gerichtsfrei), mert maga az állam léte forog kockán, és semmiféle küls politikai entitásnak nincs joga megtagadni egy államtól létezését, vagy el írni fenntartásának módját. Ugyanakkor amint azt a Harmadik Birodalom zsidópolitikájának történetéb l megtanulhattuk egy kriminális elveken alapuló államban a helyzet fordított. Akkor egy nem-kriminális tett (mint amilyen például Himmler parancsa 1944 kés nyarán a zsidók deportálásának szüneteltetésére) a valóság (ez esetben a küszöbön álló vereség) kikényszerítette szükségszer ségnek tett engedmény lesz. Itt felmerül a kérdés: miféle szuverenitásról beszélhetünk egy ilyen entitás esetében? Vajon nem sérti a nemzetközi jog biztosította paritást (par in paren non habet jurisdictionem)? A par in parem nem több-e a szuverenitás tartozékánál? Vagy magában foglal egyfajta lényegi egyenl séget vagy hasonlóságot is? Alkalmazhatjuk-e ugyanazt az elvet egy olyan kormányzati berendezkedésre, amelyben a b ntett és az er szak kivétel és határeset, és egy olyan politikai rendszerre, amelyben a b ncselekmény törvényes és maga a szabály? Hogy a jogtudomány tételei mennyire alkalmatlanok a szóban forgó perekben tárgyalt b ntények kezelésére, talán még jobban kit nik a fels bb parancsra végrehajtott cselekedetek elméletében. A jeruzsálemi bíróság sorra hárította azokat az érveket, amelyeket a védelem vonultatott fel hosszas idézetekkel tarkítva civilizált országok, els sorban Németország büntet és katonai törvénykönyveib l; Hitler idején ugyanis a vonatkozó cikkelyek kivétel nélkül hatályban voltak. Mindegyikük megegyezik egy pontban: egyértelm en törvénybe ütköz parancsoknak nem szabad engedelmeskedni. A bíróság utalt is egy esetre, amely évekkel korábban történt Izraelben: katonákat perbe fogtak, mert lemészárol- 26

7 Eichmann Jeruzsálemben ták egy határ menti arab falu polgári lakosait nem sokkal a Sínai-félsziget megtámadása el tt. A falubélieket a házukon kívül találta egy katonai rjárat, amelyr l, mint kiderült, nem volt tudomásuk. Közelebbr l vizsgálva az összehasonlítás sajnos két szempontból is hibás. El ször is ismét figyelembe kell vennünk, hogy a kivétel és szabály kapcsolata, amely els dleges jelent ség ahhoz, hogy felismerjük, törvénybe ütköz -e a parancs, melynek az alárendelt engedelmeskedett, a visszájára fordult Eichmann tetteinek esetében. Így, ennek az érvelésnek az alapján az ember valóban védhetné, hogy Eichmannak nem sikerült teljesíteni Himmler bizonyos parancsait, vagy hogy tétovázva teljesítette ket: ezek egyértelm kivételek voltak az uralkodó szabály alól. Az ítélet ezt különösen terhel nek találta a vádlottra nézve, ami kétségtelenül nagyon is érthet volt, de nem igazán következetes. Ez azonnal kiderül az izraeli katonai törvényszék vonatkozó döntéseib l, amelyet alátámasztásként idéztek a bírák. Így szóltak: az a parancs, amelynek nem kell engedelmeskedni, egyértelm en törvénybe ütköz kell legyen; törvénybe ütköz voltának fekete zászlóként kell lobognia fölötte, intésként, melyen ez áll:»tilos«. Másként fogalmazva, a parancsnak, hogy a katona felismerhesse egyértelm en törvénybe ütköz voltát, szokatlanságával sértenie kell a katona által megszokott jogi rendszer kánonjait. Az izraeli jogtudomány ezen ügyekben teljesen megegyezik más országok jogtudományával. Kétségtelen, hogy e cikkelyek megalkotásakor a törvényhozók olyan esetekre gondoltak, melyekben, mondjuk egy tiszt, aki hirtelen megháborodik, parancsot ad alárendeltjeinek, hogy öljenek meg egy másik tisztet. Egy ilyen eset bármely normális tárgyalásán nyomban világossá válna, hogy a katonát nem arra kérik, konzultáljon lelkiismeretével, vagy a törvényesség érzésével, mely ott nyugszik mélyen minden ember lelkiismeretében, azokéban is, akik nem járatosak a törvénykönyvekben, feltéve, hogy a szem nem vak, a szív nem k kemény és romlott. A katonától sokkal inkább azt várnák el, hogy képes legyen különbséget tenni a szabály és a szabály alóli szembet n kivétel között. A német katonai kódex legalábbis világosan kijelenti, hogy a lelkiismeret nem elegend. A 48. bekezdésben ez áll: Valemely tett vagy mulasztás büntethet sége nem zárható ki azon az alapon, hogy az egyén a lelkiismerete parancsa vagy vallása el írásai alapján mérlegelte tettét. Az izraeli bíróság gondolatmenetében az a felt n, hogy az emberben mélyen gyökerez igazságérzet eszméjét kizárólag a törvény ismeretének alternatívájaként mutatja be. Elfogadhatósága azon a feltételezésen nyugszik, hogy a törvény csupán azt fejezi ki, amit az ember lelkiismerete egyébként is diktál. Ha ezt az egész érvelést az Eichmann-ügyre kívánjuk alkalmazni, kénytelenek vagyunk arra a következtetésre jutni, hogy Eichmann teljességgel annak a döntési mechanizmusnak a keretein belül cselekedett, amit megköveteltek t le: a szabálynak megfelel en cselekedett, megvizsgálta a kapott parancsot egyértelm törvényessége, azaz szabályszer sége szempontjából; nem kellett a lelkiismeretére hagyatkoznia, mivel nem azok közé tartozott, akik el tt ismeretlenek voltak országa törvényei. Épp ellenkez leg. A második szempont, amely tekintetében az összehasonlításon alapuló érvelés hibásnak bizonyult, a bíróságoknak arra a gyakorlatára vonatkozik, mely szerint elfogadják a fels bb parancs mentségét fontos enyhít körülményként, és ezt a gyakorlatot említette is a döntés. A döntés az el bbiekben említett esetet idézte Kfar Kassem arab lakosainak lemészárlását annak bizonyítékaként, hogy az izraeli igazságszolgáltatás nem mentesíti a vádlottat a felel sségt l a fels bb parancs érve alapján. Igaz ugyan, hogy az izraeli katonákat gyilkossággal vádolták, a fels bb parancs mégis olyan súllyal esett latba az enyhít körülmények között, hogy a katonákat viszonylag rövid börtönbüntetésre ítélték. Az is igaz, hogy ez esetben egy elszigetelt, egyszeri b ncselekményr l volt szó, eltér en Eichmann éveken át tartó tevékenységét l, amikor is b ntett b ntettet követett. Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy Eichmann mindig fels bb parancsra cselekedett, és ha az izraeli törvény szokásos rendelkezéseit alkalmazták volna az esetében, valóban nehéz lett volna kiszabni rá a legsúlyosabb büntetést. Az a helyzet, hogy az izraeli törvény, elméletben és gyakorlatban, más országok igazságszolgáltatásához hasonlóan, nem tehet egyebet, mint elismeri, hogy a fels bb parancs ténye, még akkor is, ha törvénybe ütköz volta egyértelm, komolyan megzavarhatja az ember lelkiismeretének normális m ködését. Ez csak egy példa a sok közül annak szemléltetésére, hogy a fennálló jogi rendszer és a jelenlegi igazságszolgáltatási elméletek mennyire alkalmatlanok az államapparátus szervezte adminisztratív mészárlás kezelésére. Ha jobban megnézzük, hamar felfedezhetjük, hogy a bírák mindezekben a perekben 27

8 Hannah Arendt tényleg kizárólag az iszonyatos tettek alapján hozták meg döntésüket. Másként fogalmazva, úgyszólván szabadon ítéltek, és nem igazán támaszkodtak a mintákra és a jogi precedensekre, amelyekkel többé-kevésbé meggy z en igyekeztek igazolni döntéseiket. Ez már Nürnbergben is evidens volt, ahol a bírák egyfel l kijelentették, hogy a béke elleni b ncselekmény minden b ncselekmények legsúlyosabbika, mivel magába foglalja az összes többi b ntettet, ugyanakkor a halálbüntetést ténylegesen csak azokra a vádlottakra rótták ki, akik részt vettek az adminisztratív mészárlás elnevezés új b ncselekmény elkövetésében amely feltehet leg kevésbé súlyos b ncselekmény, mint a béke elleni összeesküvés. Igazán csábító volna nyomon követni ezeket és az ehhez hasonló következetlenségeket egy olyan területen, amely oly megszállottan következetes, mint a jogtudomány. Ezt persze nem tehetem itt meg. Van azonban még egy alapvet probléma, amely kimondatlanul jelen volt az összes hasonló háború utáni perben, és amely itt feltétlenül említést érdemel, mert minden id k egyik központi morális kérdését, jelesül az emberi ítélkezés jellegét és szerepét érinti. Ezekben a perekben, ahol a vádlottak legális b ncselekményeket követtek el, azt követeltük, hogy az ember legyen képes megkülönböztetni a jót a rossztól még akkor is, amikor egyetlen útmutatójuk saját ítél képességük, amely, ráadásul, történetesen teljesen ellentmond annak, amelyet kénytelenek az összes többi ember egyhangú véleményének tekinteni. És ez a kérdés annál is inkább komoly, mivel tudjuk, hogy azon kevesek, akik eléggé szemtelenek voltak ahhoz, hogy csak saját ítél képességükben bízzanak, korántsem voltak azonosak azokkal, akik továbbra is tartották magukat a régi értékekhez, vagy akiket valamely vallásos meggy z dés vezérelt. Mivel a tisztes társadalom egésze így vagy úgy megadta magát Hitlernek, azok a morális maximák, amelyek meghatározzák a társas viselkedést és a vallási parancsok Ne ölj!, amelyek vezérlik a lelkiismeretet, gyakorlatilag szertefoszlottak. Azon kevesek, akik továbbra is képesek voltak megkülönböztetni a jót a rossztól, valóban kizárólag saját ítél képességükre hagyatkozva cselekedtek, és ezt szabadon tették; nem voltak betartandó szabályok, melyek alapján az adott esetek, amelyekkel szembesültek, rendszerbe foglalhatók lettek volna. Minden egyes alkalommal az eset felbukkanásakor kellett dönteniük, mert nem léteztek szabályok a precedens nélkülire. Hogy mennyire háborgatja napjaink emberét az ítél képesség kérdése (vagy, ahogyan gyakran megfogalmazzák, azok az embertársaik, akik mernek ítélkezni ), az kiderült a könyvem körül kialakult vitában, valamint abban a sok tekintetben hasonló vitában, amelyet Hochhut A helytartó cím m ve váltott ki. Ami napvilágra került, az nem nihilizmus, nem is cinizmus, amint az várható lehetett volna, hanem egy egészen rendkívüli zavarodottság a moralitás elemi kérdéseit illet en mintha ilyen ügyekben az ösztön tényleg az utolsó dolog volna, amit magától értet d nek vehetünk napjainkban. Különösen tanulságos az a sok furcsa hang, melyet a vitákban megpendítettek. Egyes amerikai írástudók például megfogalmazták azt a naiv meggy z désüket, hogy a csábítás és a kényszer valójában egy és ugyanaz; senkit l sem kérhet, hogy ellenálljon a csábításnak. (Ha valaki pisztolyt szegez a mellednek, és megparancsolja neked, hogy l dd le a legjobb barátodat, akkor egyszer en le kell l nöd. Vagy, amint kifejtették egy néhány évvel korábbi televíziós vetélked -botránnyal kapcsolatban, amelyben egy egyetemi tanár beugratta a közönséget, ha egyszer ilyen rengeteg pénz forog kockán, ugyan ki tudna ellenállni?) Az az érv, hogy nem tudunk ítélni, ha nem vagyunk jelen és nem veszünk magunk is részt, úgy t nik, mindenkit mindenütt meggy z, bár nyilvánvalónak t nik, hogy ha ez igaz volna, akkor nem létezhetne sem az igazságszolgáltatás, sem a történetírás. E zavarodottsággal szemben, annak, aki igenis mer dönteni, sid k óta azt hányják a szemére, hogy önelégült; ez azonban még nem teszi semmivel érvényesebbé ezt a vélekedést. Minden német zsidó egyhangúan elítélte a zsidók másodosztályú állampolgárnak min sítését 1933-ban, melynek hulláma átcsapott a német nép fölött, és egyik napról a másikra kitaszítottá tette a zsidókat. Vajon elképzelhet -e, hogy egyikük sem tette fel magának a kérdést, hogy a saját csoportjából hányan tették volna pontosan ugyanezt, ha megtehették volna? Ám akkori elítél vélekedésük valamivel is helytelenebbnek min sül ma? Az a gondolat, hogy te magad is rosszat tettél volna hasonló körülmények között, táplálhatja ugyan a megbocsátás szellemét, de azok, akik ma a keresztény irgalmasságot emlegetik, mintha furcsán zavarodottak volnának ebben a kérdésben is. Például ezt olvashatjuk a protestáns egyház, az Evangelische Kirche in Deutschland háború utáni nyilatkozatában: Meger sítjük, hogy az Irgalmas Isten el tt osztozunk a zsidók ellen népünk által elkövetett gyaláza- 28

9 Eichmann Jeruzsálemben tos tettek b nében mulasztásunk és hallgatásunk okán. 1 Nekem úgy t nik, hogy egy keresztény akkor b nös az Irgalmas Isten el tt, ha a gonoszért gonoszszal fizet, ennek megfelel en az egyházak akkor vétettek volna az irgalmasság ellen, ha a zsidók millióit büntetésb l ölték volna meg valami gonoszságért, amelyet elkövettek. De ha az egyházak osztoztak az egyszer és tiszta gyalázat vétkében, amint maguk kinyilvánítják, akkor az ügy még mindig úgy tekintend, mint amely az Igazságos Isten hatáskörébe tartozik. Ez a nyelvbotlás, úgyszólván, nem véletlen. Az igazság, de nem az irgalom, a ítélkezés kérdése, és sehol semmiben nem egyezik meg annyira a közvélemény, mint éppen abban, hogy senkinek sincs joga ítélkezni valaki más fölött. Amit a közvélekedés megenged, hogy megítéljünk, s t akár el is ítéljünk, az a tendenciák vagy egész embercsoportok minél nagyobb, annál jobb, röviden, valami olyasmi, ami annyira általános, hogy a distinkció már lehetetlen, neveket nem lehet már megnevezni. Mondanom sem kell, ez a tabu kétszeresen is érvényes, amikor híres emberek vagy magas rangú férfiak tettei vagy szavai volnának megkérd jelezhet k. Manapság folyton olyan fellengz s kijelentéseket hallani, hogy sekélyes dolog ragaszkodni a részletekhez és egyéneket emlegetni, ugyanakkor a kifinomultság jele volna általánosságban beszélni, hogy például minden macska szürke, és mindannyian egyformán b nösök vagyunk. Így a vádat, melyet Hochhuth egyetlen pápa egy bizonyos ember, könnyen azonosítható, neve van ellen emelt, azonnal az egész kereszténység megvádolásával hárították. A kétezer éves kereszténység elleni vád nem bizonyítható, és ha az volna, rettenetes volna. Mintha senki sem bánná ezt egészen addig, amíg nem kerül szóba konkrétan valaki, amíg eléggé biztonságos egy lépéssel tovább menni és kijelenteni: Kétségtelen, a súlyos vádak nem alaptalanok, de a vádlott az emberiség egésze. (Így Robert Weltsch a korábban idézett Summa Iniuriában, kiemelés t lem.) Egy másik ilyen menekülés az ellen rizhet tények és a személyes felel sség területér l az a számtalan, megfoghatatlan, absztrakt, hipotetikus feltételezéseken alapuló elmélet a Zeitgeist-t l egészen az Oedipus-komplexusig, amely oly általános, hogy minden eseményt és minden tettet megmagyaráz és igazol: a ténylegesen történtek egyetlen alternatívája sem merül fel, és egyetlen ember sem cselekedhetett volna másképpen, mint ahogyan ténylegesen cselekedett. Az összes részlet elhomályosításának módszerével mindent megmagyarázó elmeszülemények között olyan képzeteket találunk, mint az európai zsidók gettó mentalitása ; vagy a német nép kollektív b ne, mely történelmük ad hoc értelmezéséb l eredeztethet ; vagy a zsidó nép egyfajta kollektív ártatlanságának legalább ilyen abszurd hangoztatása. Mindezen klisék közös vonása, hogy fölöslegessé teszik az ítélkezést, valamint az, hogy megfogalmazásuk mentes minden kockázattól. És bármennyire érthet is a katasztrófa közvetlen érintettjeinek a németeknek és a zsidóknak vonakodása, hogy túlságosan alaposan megvizsgálják azoknak a csoportoknak vagy személyeknek a magatartását, akik látszólag sértetlenek maradtak vagy annak kellett volna maradniuk a totális morális összeomlás közepette azaz a keresztény egyházak, a zsidó vezetés, az július 20-i Hitler-ellenes összeesküvés résztvev inek magatartását, ez az érthet idegenkedés nem elégséges magyarázat arra a vonakodásra, mely mindenütt tapasztalható az egyéni morális felel sség megállapítását illet en. Ma sokan egyetértenek abban, hogy nem létezik kollektív b n vagy, teszem azt, kollektív ártatlanság, és hogy ha volna ilyen, akkor az egyes ember soha nem lehetne sem b nös, sem ártatlan. Ezzel természetesen nem a politikai felel sség létezését tagadjuk, amely viszont csaknem független az adott csoport egyes tagjának cselekedeit l, és ezért nem ítélhet meg a moralitás fogalmai szerint, és büntet bíróság sem ítélkezhet fel le. Politikai felel sséget vállal minden kormány el dje helyes vagy helytelen tetteiért, és minden nép a múlt helyes vagy helytelen tetteiért. Amikor Napóleon a forradalom után hatalomra kerülve kijelentette: vállalom a felel sséget mindenért, amit Franciaország valaha tett Szent Lajostól a Közjóléti Bizottságig, ezzel csak kissé nyomatékosan fogalmazta meg a politikai élet mint olyan egyik alapvet tényét. Ez nagyjából annyit tesz, hogy minden nemzedéket, azáltal, hogy egy történelmi folytonosságba születik bele, terhelik az apák b nei, amint meg is van áldva az el dök tetteivel. De ez a fajta felel sség nem az, amir l itt beszélünk; nem egyéni, és csak jelképes értelemben mondhatja bárki, hogy b nösnek érzi magát azért, amit nem, hanem az apja vagy a népe tett. (Morális értelemben aligha nevezhet kevésbé rossznak, ha valaki b nösnek érzi magát anélkül, hogy valamit valóban elkövetett volna, mint az, ha teljesen b ntelennek érzi magát akkor, amikor ténylegesen b nös valamiben.) Könnyen elképzelhet, hogy egy nemzetközi bíróság egyszer majd megfoszt bizonyos népeket a politikai 29

10 Hannah Arendt felel sségt l; az viszont elképzelhetetlen, hogy ez a bíróság büntet bíróság volna, amely egyének b nösségér l vagy ártatlanságáról hoz ítéletet. Az egyén b nössége vagy ártatlansága, igazságszolgáltatása mind a vádlottnak, mind az áldozatnak kizárólag ez forog kockán a büntet bíróságon. Az Eichmann-per sem volt kivétel ez alól, még akkor sem, ha ez esetben a bíróság olyan b ntettel szembesült, amellyel nem találkozott a törvénykönyvekben, és olyan b nöz vel, akihez fogható, legalábbis a nürnbergi perek el tt, nem állt még bíróság el tt. Beszámolóm egyedül azzal foglalkozik, hogy a jeruzsálemi bíróságnak mennyire sikerült megfelelni az igazság követelményeinek. Jegyzet 1. Idézet Aurel v. Jüchen lelkipásztortól Hochhuth darabjáról szóló kritikák antológiájában Summa Iniuria, Rowohl Verlag, 195. o. Friedrich Overbeck: Olindo és Sophronia máglyahalála,