Vetés, palántázás. modulfüzet Verzió: 1.0 MEZŐGAZDASÁGI ÉS KÖRNYEZETVÉDELMI SZEKTOR. Projekt EMÍR: EQUAL

Átírás

1 Projekt EMÍR: EQUAL MEZŐGAZDASÁGI ÉS KÖRNYEZETVÉDELMI SZEKTOR Vetés, palántázás modulfüzet Verzió: BÉKÉSCSABA, KÉTEGYHÁZI ÚT 1., PF.: 29. TELEFON: 06/ , FAX: 06/ , MAGYAR ÁLLAMKINCSTÁR , OKÉV nyilvántartási szám: , Akkreditációs lajstromszám:0012 munkahelymegtartó hálózat htt // b kk h

2 Összeállította: Törökné Bagosi Andrea Lektor: Beszédes Attiláné A modul címe: Vetés, ültetés, szaporítás Kizárólag a BRKK tanfolyamain használható! Másolni, és alkalmazni csak a BRKK előzetes írásbeli hozzájárulásával lehet! Felelős kiadó: Molnár György igazgató Békéscsaba, oldal

3 3. oldal

4 Tartalomjegyzék A vetésforgó fogalma, elemei...5 A vetésforgó szerkezete...11 A zöldségtermesztésben használt szaporítási módok csoportosítása...13 Makroszaporítási módok...13 Mikroszaporítási módok...15 A vetőmag és tulajdonságai...15 Vetés előtti magkezelési eljárások...18 Tenyészterület...20 Állandó helyre vetés...21 A vetés időpontja...22 A vetés mélysége...23 A magvetés módjai...23 A palántanevelés...25 Talaj-előkészítés a palántaneveléshez...25 Magvetés a palántaneveléshez...26 Palántanevelési módok...28 A tápkockás (földlabdás) palántanevelés...30 A palánták ültetése oldal

5 A vetésforgó fogalma, elemei A vetésforgó különleges agrotechnikai eljárás. Különlegessége abban van, hogy megvalósításához beruházás és kézi munka nem szükséges, csupán tervezési és szervezési munkát igényel. Hatásában azonban megegyezik a többi agrotechnikai eljárással, tehát alkalmas a növények növekedésének, termésmennyiségének jelentős növelésére. Hiánya viszont jelentős terméskiesést okozhat. A növénytermesztők már régen észrevették, hogy egyes növények termésmennyisége ugyanazon a területen való ismételt termesztés esetén csökken, más növényeké viszont nem változik. Azt is tapasztalták, hogy a pillangós virágú növények javítják a talaj termőképességét, az utánuk vetett növény jobban fejlődik, nagyobb termést ad. Ezek a tapasztalatok késztették a növénytermesztőket arra, hogy a növényfajokat egy-egy területen évenként váltogatva termeljék. A növényváltás léte és rendszeressége alapján napjainkban a növénytermesztésben különböző rendszerek valósíthatók meg. Ezek: vetésforgó (növényváltásos termesztés), monokultúrás jellegű termesztés, monokultúra. Vetésforgóban a növényeket rendszeres és szakszerű váltásban termesztik. Az önmaguk után való termesztés hatására terméscsökkenést mutató növények csak vetésforgóban termeszthetők. Monokultúrás jellegű termesztés az erősen szakosított növénytermesztő üzemben alakul ki, ahol a nagy arányban termesztett kevés növény (di-, trikultúra) még váltogatva termesztés esetén sem tudja megteremteni a növényváltás számos előnyét (pl. a kórokozók elleni időbeli izolációt). Monokultúrás jellegű a termesztés akkor is, ha egy növényt néhány évig önmaga után termesztünk és csak később váltjuk fel a területen más növényfajjal (időszakos monokultúra). Ez a növénytermesztési rendszer az önmaguk utáni termesztésre kevésbé érzékeny növényeknél és fokozott figyelemmel végzett vegyszeres növényvédelem esetén alkalmazható (pl. zöldséghajtatási vetésforgóban). Monokultúrás termesztés fogalmán egy növényfajnak hosszú időn keresztül önmaga utáni, váltás nélküli termesztését értjük. Csak az ilyen termesztésre nem érzékeny növényfajoknál (pl. kukorica) alkalmazható. 5. oldal

6 Bár a vetésforgó legjellemzőbb sajátossága a növényváltás, ahhoz a vetésforgó tervezésekor más lényeges tervezési feladatok is kapcsolódnak. Ezért helyesebb a vetésforgó fogalmának olyan tágabb értelmezését használni, amely ezeket a kapcsolódó tervezési feladatokat is magában foglalja. A vetésforgó fogalmán ebben a tágabb értelmezésben a termőterület termesztett növényfajokkal való szakszerű hasznosítási rendszerét értjük. E meghatározás szerint a vetésforgó elemei a következők: a növényfajok kiválasztása, a területi arányok meghatározása, a váltási sorrend és a körforgás megtervezése. A termesztett növényfajok és területi arányuk meghatározását a gyakorlatban vetéstervnek nevezzük. A vetésforgóban termeszteni kívánt növényfajokat az üzem természeti és közgazdasági adottságainak sokoldalú ismeretében választjuk ki. A növényfajok kiválasztásakor a természeti adottságoknak van elsődlegesen meghatározó szerepük, mert a növény számára szükséges élettényezők hiánya esetén jövedelmező termesztés nem folytatható. A természeti viszonyok közül az éghajlat (hőmérséklet, csapadék, napfénytartalom), a talaj (kötöttség, humusz-, mész- és tápanyagtartalom), a domborzat (lejtés, kitettség) és a biológiai környezet (veszélyes kártevők és gyomok előfordulása, magtermesztésben az izolációs távolság betartásának lehetősége) egyaránt meghatározó lehet. Zöldséghajtási vetésforgó tervezésekor természeti adottságként kell felfogni a termesztőlétesítmények fűtési szintjét is. A közgazdasági viszonyok bár csak a természeti viszonyok elemzése után vehetők számításba napjainkban ugyancsak döntő szerepet játszanak a termesztendő növényfajok kiválasztásában. A közgazdasági adottságok közül kiemelkedik a jövedelmezőség, az értékesítési lehetőség, a gépesíthetőség és a kézi munkaerővel való üzemi ellátottság. Kivételes esetekben a talajtermékenység javítására való igény (pl. homoktalajon zöldtrágyanövény termesztése) is érvényesül a termesztendő növények kiválasztásában. A termesztésre kiválasztott növényfajok által elfoglalt területi aránynak, más szóval a növények vetésterületének meghatározásakor szintén számos adottság 6. oldal

7 elemzése szükséges. Itt azonban az üzem közgazdasági adottságainak (jövedelmezőség, értékesítési lehetőség, gépesítési lehetőség, kézimunkaerő-ellátottság stb.) van döntő szerepük. A növények váltási sorrendjének meghatározására csak a vetésterv ismeretében kerülhet sor, és csak a vetéstervben meghatározott növények (valamint vetésterületi arányok) szerinti legjobb növényi sorrendet jelentheti. A növényi sorrend meghatározásában a növényfajok elővetemény-értéke más szóval elővetemény-hatása képezi a kiindulási alapot. A termesztés során minden növényfaj elővetemény, mégpedig az utána következő növény előveteménye. Az elővetemény-hatás egy tenyészidőben (pl. zöldborsó) vagy több éven keresztül (pl. istállótrágyázott kapás növény) is kifejtheti hatását. Az elővetemények talajtermékenység-javító vagy rontó hatása intenzív trágyázás után és öntözéses termesztésben kisebb. A növényfajok elővetemény-hatása biológiai és agrotechnikai hatásukban rejlik. A növényváltási sorrend megtervezésekor ezeket a hatásokat vesszük figyelembe. Az elővetemény-értéket, valamint a váltási sorrendet meghatározó legfontosabb biológiai és agrotechnikai tényezők a következők: az elővetemény lekerülésének időpontja, a betegségek és a kártevők terjedésére való hatás, a gyomnövények szaporodására való hatás, a talajuntság elleni védekezés, a talaj szervesanyag-gazdálkodására való hatás, a talaj tápanyag- és vízgazdálkodására való hatás. A jó előveteménytől megkívánjuk, hogy időben lekerüljön a területről. Ezzel az alaptrágyázás és a talajművelő munkák optimális elvégzését teszi lehetővé. A növényi sorrend összeállításának fontos alapelve, hogy ugyanannak a kórokozónak vagy kártevőnek gazdanövényei se időben, se térben ne kerüljenek közel egymáshoz. A növények csak annyi idő elteltével kerülhetnek önmaguk után vagy más gazdanövények után (időbeli izoláció), amíg a kártevők és kórokozók szaporítószervei elvesztik életképességüket. Ez az időtartam általában 4 6 év, de fonálféreg-fertőzés esetén hosszabb is lehet. 7. oldal

8 A növények térbeli elhelyezésének alapelve, hogy a kártevők gazdanövényei az egymást követő években ne kerüljenek a szomszédos táblára se (térbeli izoláció). A kémiai növényvédelem tökéletesedésével a növényváltás növényvédelmi szerepe elvileg csökken, a kémiai növényvédelem költségessége miatt azonban a gyakorlati termesztés nem mondhat le a növényváltással elérhető eredményekről. A gyomnövények elleni védekezésben a termesztett növényeknek az elgyomosodásra való hatását kell figyelembe venni. Eszerint gyomirtó, gyomnevelő és gyomosító zöldségnövények különböztethetők meg. Gyomirtók azok a növények, amelyeknek ápolása során talajműveléssel vagy gyomirtó vegyszerekkel megtisztítjuk a területet a gyomoktól. A gyomnevelő növények gyér lombozatot fejlesztenek, közöttük a gyomok jól fejlődnek és elszaporodnak. Gyomosító növénynek azt a zöldségnövényt nevezzük, amely magvait elhullatva vagy a talajban maradt gyökérrészekből kihajtva (pl. torma) a következő évben gyomként szerepelnek. A növényváltás tervezésekor e csoportok célszerű váltakoztatásáról gondoskodni kell. A vegyszeres gyomirtás térhódításával új, a növényi sorrend meghatározásában fontos tényezőként jelentkezett a tartós hatású, szuperszelektív gyomirtó szerek (triazinszármazékok) utóhatása. Az utóhatás megszűnéséig csak a szernek ellenálló növényfaj termeszthető a vegyszerrel kezelt táblán. Az önmaga után termesztésre való érzékenységet a gyakorlati termesztésben talajuntságnak nevezik. Okára többféle magyarázat született (toxikus vegyületek felhalmozódása, mikrobiológiai károsodás, mikroelemhiány, szerkezetromlás, fonálféreg-kártétel). A talajuntság jelensége a zöldségtermesztésben is közismert. A több éven át ugyanazon a helyen, önmaguk után termesztett zöldségnövények többségének fokozatos terméscsökkenése tapasztalható. Ezek a növények ugyanarra a területre 4 5 év múlva kerülhetnek. Más zöldségfajok (pl. csemegekukorica, meszes talajon a fejes káposzta) kevésbé érzékenyek az önmaguk utáni termesztésre, ezek néhány évig önmaguk után is termeszthetők a terméskiesés veszélye nélkül. A termesztett növények által talajba juttatott szerves anyagok mennyisége rendkívül változó. Egyes növények lombtömeget (pl. fejes káposzta, zöldtrágyanövények), mások sok gyökeret (pl. lucerna) fejlesztenek, ami a tenyészidő végén a talajba kerül. A zöldségnövények egy csoportjánál (hagymafélék, gyökérzöldségek) a visszahagyott lomb és gyökér tömege jelentéktelen. Ezek a növénycsoportok a vetésforgóban váltva kövessék egymást. 8. oldal

9 A szervesanyag-felhalmozó növények jó elővetemény-hatását pedig szervesanyag-igényes növényekkel kell hasznosítani. A termesztett növényeknek a talaj tápelemtartalmát kihasználó képességében rejlő jelentős különbségek korábban nagy szerepet kaptak a növényi sorrend meghatározásában. A műtrágya-felhasználás napjainkra elért magas szintje azonban minimálisra csökkenti ennek jelentőségét. Az a megállapítás, hogy a nitrogéngyűjtő, pillangós virágú növényeket (borsó, bab), az általuk felhalmozott nitrogén hasznosítása céljából nitrogénigényes növény kövesse a vetésforgóban, továbbra is fontos alapelvnek tekinthető. A növényeknek a talaj vízgazdálkodására gyakorolt hatása az öntözetlen termesztésben meghatározó, öntözött viszonyok között ennek nincs jelentősége. Öntözés nélküli termesztésben alkalmazható szabály, hogy a talaj vízkészletét erősen kihasználó növények ne kövessék egymást a vetésforgóban. A talaj vízgazdálkodását befolyásolja az elővetemény talajárnyékolása. A talajt jól beárnyékoló elővetemény a betakarítást követő talajművelés számára jó feltételeket teremt, és a következő növény (másodvetés) kezdeti fejlődését elősegíti. A vetésforgó növényváltási sorrendjét befolyásolja az elővetemény gyökerezési mélysége is. A növény a fő gyökérzóna víztartalmát erősen kihasználja, lecsökkenti. A különböző gyökerezési mélységű növények váltásával jobb vízgazdálkodás érhető el. Az említett növényváltási elvek betartásával részben költségmegtakarítás, részben termésnövekedés érhető el, tehát a termesztés jövedelmezősége növelhető. A növényváltás elveinek figyelmen kívül hagyása a növényváltásban rejlő előnyökről való lemondást jelenti, ami a szántóföldi zöldségtermesztésben indokolatlan és ésszerűtlen. A növényváltás kedvező hatása ugyanis csak költséges agrotechnikai és növényvédelmi műveletekkel helyettesíthető. A zöldséghajtatásban a területegységre eső nagy értéktermelés monokultúrás vagy monokultúrás jellegű termesztést indokol. A vetésforgó körforgásának (rotáció) fogalmával a vetésforgónak azt a sajátosságát jelölik, hogy a termesztett növények az előre megtervezett sorrendben követve egymást a vetésforgó egész területén végighaladnak, és ezt mindaddig automatikusan ismétlik, amíg a vetésforgó létezik. Azt az időtartamot, amíg a vetésforgó valamennyi növénye végighalad az egész területen és visszatér kiindulási helyére, a körforgás időtartamának nevezzük. Eszerint megkülönböztetünk: rövid (2 3 év), 9. oldal

10 középhosszú (4 10 év) és hosszú (10 évnél hosszabb) vetésforgót. Rövid vetésforgóban a növények gyorsan visszakerülnek ugyanarra a helyre, ezért a kórokozók elleni időbeli izoláció nem jöhet létre. Hosszú vetésforgóban a terület szervezési szempontból felaprózódik, az áttekinthetőség romlik. Az üzemekben ezért középhosszú vetésforgók szervezésére kell törekedni. Attól függően, hogy a tárgyalt elemek milyen mértékben érvényesülnek, a vetésforgónak három változata különböztethető meg. Ezek: kötött, rugalmas és szabad vetésforgó. Kötött vetésforgó esetén mind a négy vetésforgóelem megtalálható, és azokat változtatás nélkül, hosszú ideig megtartják. A gyakorlati termesztésben a szigorú kötöttség akadályozója lehet a vetésszerkezet ésszerű változtatásának, a piaci igényekhez való gyors alkalmazkodásnak. Rugalmas vetésforgóban a növényfajokat, azok vetésterületét és ennek következtében a növényváltási sorrendet is szükség szerint (egyes években vagy szakaszokon) megváltoztatják, ezek a változások azonban nem jelentik a bevezetett vetésforgó lényeges átalakítását. A szabad vetésforgó fogalomkörébe az olyan növénytermesztési rendszer sorolható, amelynek minden elemében (növényfaj, vetésterület, növényváltás) évről évre lényeges változások vannak. A növényváltásban rejlő előnyök hasznosítására azonban a növények évenkénti elhelyezési tervének készítésekor ebben az esetben is gondot fordítanak. Szabad vetésforgóban természetesen a formai elemnek tekinthető körforgás hiányzik. A zöldségtermesztő üzemekben a rugalmas és a szabad vetésforgó-változatok megvalósítása indokolt. 10. oldal

11 A vetésforgó szerkezete A vetésforgót az üzem szántóterületén valósítják meg. A szántóterület alapegysége a tábla, amelyet legtöbbször utak, esetleg más tereptárgyak (patak, fasor stb.) határolnak. A táblák kialakításának folyamatát táblásításnak nevezzük. A vetésforgó megvalósítására a táblásított szántóföldön kerül sor. A vetésforgó alapegységét vetésforgószakasznak nevezzük. A vetésforgószakasz a vetésforgó területének egységnyi része, amelyen a vetésforgó növényeinek egységnyi részét termesztik meg. Kis területű vetésforgó esetében a vetésforgószakasz egy táblával lehet azonos nagyságú, nagy területű vetésforgónál azonban egy vetésforgószakaszt több tábla alkot. Szervezési szempontból előnyös, ha az egy szakaszt alkotó táblák egy tömbben helyezkednek el (tömbösítés). A vetésforgószakasz területét egy vagy több növényfaj foglalhatja el. Az előbbi esetben egyszerű, az utóbbi esetben osztott szakaszról beszélünk. Évelő növény (pl. spárga) termesztésével lefoglalt szakasz az évelés időtartamára kikapcsolódik a körforgásból, ezért az ilyen területet forgón kívüli szakasznak nevezzük. Az évelő növényt kiöregedésekor kiszántják, és a terület bekapcsolódik a körforgásba. Helyette az új telepítésű évelő növény területe válik forgón kívüli szakasszá. A vetésforgószakaszokon megtermelt növények száma egy-egy tenyészeti időn belül is eltérő lehet. Ha a vetésforgószakaszon egy tenyészeti időszak alatt két vagy több zöldségfaj fejlődik és kerül betakarításra, kettős vagy többes termesztésről beszélünk. Ilyen esetben megnő a területhasznosítás foka. A zöldségtermesztő vetésforgókban a területhasznosítás foka %-ot is elérhet. A zöldségtermesztésben a többes termesztésnek többféle változata alakult ki. Ezekben a változatokban a növényfajok egy időben vagy egymást követve foglalhatják el a területet. Az egy időben folyó többes termesztés legismertebb módja a köztes termesztés, de néhány esetben az alávetéses termesztési mód is előfordul. A soron belüli köztes termesztésben a különböző növényfajok azonos sorban helyezkednek el (pl. kukoricasorban babbokrok). A sorközi köztes termesztésben a különböző növényfajok önálló sorokat alkotva váltogatják egymást (pl. zöldhagyma- és salátasorok). A sávos köztes termesztésben (kulisszás vetés) a szélérzékeny vagy páraigényes növények (pl. uborka, dinnye) tábláin, néhány soros sávokban magasra növő növényeket (pl. kukorica) vetnek. 11. oldal

12 Alávetéses termesztésben gyors és lassú fejlődésű növényfajokat egy időben vetnek el, de a lassú fejlődésű növény csak a gyors fejlődésű növény betakarítása után indul rohamos fejlődésnek (pl. hajtatásban a retek és a sárgarépa, szántóföldön a rozs és a somkóró zöldtrágyanövény). Az egymás utáni többes termesztésben a második növény vetésére az előző növény lekerülése után kerül sor, ezért másodvetésnek vagy tarlónövénynek is nevezzük. Az egymást követő növényfajok pedig az elő-, a fő- és az utótermény (kettős termesztés esetén másodtermény) nevet kapják. Hazai viszonyok között biztonságos másodvetés csak öntözéssel végezhető. A köztes termesztés jellegzetesen kisüzemi és házikerti módszer, a másodvetés azonban üzemmérettől függetlenül mindenhol végezhető. Ellenőrző kérdések 1. Jellemezze a vetésforgó elemeit! 2. Mi a vetésforgó használatának előnye? 3. Milyen időtartamúak lehetnek a vetésforgók? 4. Milyen lehet a vetésforgó szerkezete? 12. oldal

13 A zöldségtermesztésben használt szaporítási módok csoportosítása Korábban itt a két legfontosabb szaporítási módról, a generatív szervvel, a vetőmaggal, illetve a különböző vegetatív szervekkel, növényi részekkel való szaporításról beszéltünk. Néhány évtizede azonban egyre több szó esik, sőt a nemesítői és termesztői gyakorlatba is bevonultak a különböző mikroszaporítási eljárások. Makroszaporítási módok Szaporítás ivaros (generatív) szervekkel. E szaporításmódhoz tartozik a magvetés, amely lehetséges: szabadföldön és termesztőlétesítményben. A magvetés célja szerint megkülönböztethetünk: végleges helyre vetést, vetést palántanevelés céljára és vetést kétéves, illetve évelő (nyugalmi állapotú) növények nevelésére (pl. dughagyma-előállítás, spárgamagonc-nevelés stb.). A végleges helyre vetés (helybevetés) a legelterjedtebb szaporítási mód a zöldségtermesztésben. Az újabban előállított rövid tenyészidejű, egyöntetű érésű fajták azoknak a fajoknak a végleges helyre vetését is lehetővé tették, amelyeket régebben a mi éghajlatunk alatt csak palántaneveléssel vagy más módon lehetett szaporítani. A szabadföldi tömegtermesztésben kizárólag állandó helyre vetéssel szaporítjuk a zöldborsót, a zöldbabot, a földimogyorót, a spenótot, a céklát, a mangoldot, a sárgarépát, a petrezselymet, a pasztinákot, a sütőtököt, a patisszont, a csemegekukoricát és a póréhagymát. Főleg magvetéssel szaporítjuk a sóskát, a fejes salátát, a spárgatököt, a cukkinit, a rebarbarát, a bimbóskelt, a brokkolit, a dinnyéket, az uborkát, a vöröshagymát és a metélőhagymát. 13. oldal

14 Mind nagyobb teret hódít a káposztafélék, a paprika (különösen a fűszerpaprika) és a paradicsom végleges helyre vetése a szabadföldi termesztésben, sőt próbálkoztak a zeller helyrevetésével is. Egyelőre kizárólag palántaneveléssel szaporítjuk a tojásgyümölcsöt és a zellert. A palántanevelés is az egyik legrégebben használt szaporítási módszer. A káposztaféléket, a fejes salátát, a paprikát, a paradicsomot, a tojásgyümölcsöt, a kabakosokat és a zellert szaporítjuk így. Elvétve különösen házikertekben palántáról termesztik a metélőhagymát, a sóskát, a rebarbarát, sőt egyes országokban a vöröshagymát és a póréhagymát is. A kétéves, illetve évelő (nyugalmi állapotú) növények nevelését szolgáló magvetés a szaporítás különleges módja. Ide sorolható például a vöröshagyma esetében a dughagyma előállítását célzó vetés, a magtermesztésüket tekintve kétéves fajok első évben előállított dugványainak nevelését célzó vetés, a gyökérzöldségek (sárgarépa, petrezselyem, pasztinák, zeller, cékla) és egyes káposztafajok (fejes és kelkáposzta, bimbóskel, karalábé) dugványnevelését szolgáló vetés. Ebbe a csoportba tartozik még a spárgamagoncok előállítása és a cikóriadugványok előnevelése hajtatásra. Szaporítás ivartalan (vegetatív) szervekkel. Lényege, hogy többé-kevésbé kifejlett növényi részeket használnak továbbszaporításra. Leggyakoribb módja, amikor különböző növényi részeket ültetünk el végleges helyükre. Így szaporítjuk szárgumóiról a burgonyát, sarjhagymáiról a fokhagymát (gerezdjei felhasználásával), léghagymáiról a csoportos hagymát, gyökérdugványairól a tormát és tőosztással a rebarbarát. Ide tartozó szaporítási eljárás a burgonyagumó előcsíráztatása korai termesztés céljára vagy a gombák szaporítása micéliumok nevelésével, steril körülmények között. Különleges eljárás a szaporítási munkákban az oltás, amelynek során lényegében nem történik szaporítás, hiszen egész növényt oltunk a másikra, nem pedig növényi részt. Az oltással a különböző betegségekre vagy kártevőkre (pl. gyökérfonálféregre) érzékeny fajtákat védjük meg a károsodástól azáltal, hogy ellenálló növényre visszük azokat. Ezt az eljárást költségessége miatt csak a hajtatásban használják. 14. oldal

15 Mikroszaporítási módok A mikroszaporítás a biotechnológia fejlődésével került előtérbe, s éppen napjainkban válik a mindennapi gyakorlat számára is elérhető szaporítási móddá. Szövettenyésztés. A zöldségfajokat úgy is szaporíthatjuk, hogy a különböző növényi részeket izoláljuk, és in vitro körülmények között tenyésztjük tovább. Kiindulási alapul szolgálhatnak: merisztematikus szövetek: csúcsmerisztéma (0,1 mm-nél kisebb, levélkezdemény nélküli tenyészőkúp), hajtáscsúcs (0,1 0,3 mm-es szövetrész). hónaljrügy, virágkezdemény, differenciáltabb növényi részek: levélnyél, levéllemez, szár, hipokotil stb. Az izolált részeket táptalajon növényi hormonok segítségével rügyek, majd hajtásképletek képzésére késztethetjük, a gyökerek kialakulását auxinok segítségével érhetjük el. A szövettenyésztő munkával elérhető, hogy pl. egy rügyből egy év alatt több millió dugványt kapjunk. Az eddigi próbálkozások a következő zöldségfajoknál jártak eredménnyel: burgonya, káposztafélék, hagymafélék, spárga, zeller, torma, uborka, görögdinnye, rebarbara, paradicsom, tojásgyümölcs. A vetőmag és tulajdonságai A mag ivaros (generatív) úton létrejött növényi rész (szaporítóképlet), amely önállóan képes új generáció létrehozására. A megfelelő fajtatulajdonságokkal és értékmérőkkel bíró mag a vetőmag. 15. oldal

16 Fajtatulajdonságokon az adott fajta termesztési értékeit, biológiai teljesítőképességét értjük, amelyek meghatározzák felhasználási területeit, környezeti igényét, betegség-ellenállóságát stb. A fajtaérték alapján való minősítés az Országos Fajtaminősítő Tanács feladata, a tanács a legjobb hazai nemesítésű fajtákat állami elismerésben részesíti, a külföldről származó, de a Földművelésügyi Minisztérium Mezőgazdasági Minősítő Intézete által vizsgált és jónak talált fajtákat forgalomba hozatali engedéllyel látja el. A nemesítők által előállított vetőmag szaporulati fok szerinti neve szuperelit. A szuperelit mag szaporulata az elit, majd az I. fokú, II. fokú szaporulat következik. Hajtatásban legtöbbször csak elit vetőmagot használunk, szabadföldi termesztésben a jó szaporodási hányadosú fajoknál (paradicsom, uborka stb.) elit és I. fokú, a gyenge szaporodási hányadosúaknál (pl. borsó, bab) pedig II. fokú vetőmagot használunk. Az értékmeghatározó tulajdonságok azok a fajtatulajdonságoktól független mutatószámmal jellemezhető értékmérők, amelyek a vetőmag használati értékét nagymértékben meghatározzák. A vetőmag-minősítésben a következő értékmérők a legfontosabbak: a faj- és fajtaazonosság, tisztaság, csírázóképesség és csírázási erély, ezermagtömeg, osztályozottság, víztartalom, egészségi állapot. A felsorolt tulajdonságokat a faj- és fajtatisztaságot kivéve laboratóriumban vizsgálják a vetőmagtételből vett szabványmintákból. A faj- és fajtaazonosságot (fajtatisztaságot) még a vetőmagtermesztés során tartott szántóföldi szemlék alkalmával, illetve utólag, a kész vetőmag szántóföldi kitermesztésével ellenőrzik. Néhány faj egyes fajtái bizonyos kémiai és fizikai módszerekkel vetőmagmintából is meghatározhatók. 16. oldal

17 A vetőmag tisztaságán az ép, fajtaazonos magvak tömegszázalékát értjük. A tisztasági vizsgálat során nemcsak a tiszta anyag részarányát állapítják meg, hanem az idegen kultúr- és gyommagvakat, továbbá a hulladék (törött, sérült mag, föld stb.) mennyiségét is meghatározzák. Az előforduló karantén gyommag (pl. arankamag) a vetőmagtétel újratisztítását, vagy ha az nem lehetséges, kizárását vonja maga után. Csírázóképességen a szabványban meghatározott (laboratóriumi) körülmények között megadott időn belül fejlődött, normális, egészséges, ép csíranövények darabszázalékát értjük. A vizsgálatkor el kel különíteni a beteg, törött, abnormális (pl. nincs gyököcskéje) csírákat, mert ezek csak látszólagos állapotot tükröznek, a szántóföldön nem fejlődhet belőlük egészséges növény. Van olyan vizsgálati eljárás (pl. a Cold-teszt), amelyben a szántóföldi körülményekhez hasonló környezeti feltételeket teremtenek a csírázó vetőmagmintának, így a vetéshez szükséges magmennyiség meghatározásához jobban használható értéket kapunk. A csírázási erély a csírázás gyorsaságának a mérőszáma, a csírázóképességvizsgálat határnapjánál rövidebb idő alatt (az erély napjáig) kifejlődött csírák darabszázaléka. A jobb csírázási erély erőteljesebb kezdeti fejlődést és nagyobb teljesítőképességet ígér. Ezt a mutatót az újabb szabványok a vetőmagtétel minősítésekor nem használják. Gyors, bár a csíráztatási próbát teljesen nem helyettesítő eljárások a különféle életképességi vizsgálatok, amelyek során az előáztatott, kipreparált embriót pl. 2,3,5-trifenil-tetrazolium-klorid-oldatba helyezik. Ez az élő (lélegző) részeken pirosra színeződik, s így jelzi a csírázóképesség elvi lehetőségét. Más eljárások is ismeretesek a csírázókképesség meghatározására, pl. a CO 2 - termelés vagy az elektromos vezetőképesség mérése alapján. Az ezermagtömeget grammban fejezzük ki. Sok fajnál tapasztalható, hogy a nagyobb magvak nagyobb teljesítményű növényegyedeket eredményeznek. Az ezermagtömeg ismerete a vetőmagmennyiség-számításhoz elengedhetetlen. Az osztályozottság azt mutatja meg, hogy a vetőmagtétel hány tömegszázaléka esik a megadott határértékek (vetőmagátmérő vagy ezermagtömeg) közé. A legtöbb faj azonos méretű magból kelt növényegyedeinek fejlődési ideje, termésmennyisége kiegyenlítettebb. A vetőmagtétel osztályozottsága, kalibráltsága ezért különösen ott fontos, ahol követelmény az egyszerre érés (pl. a vegetatív részükért termesztett fajok hajtatásában vagy szabad földön, egymenetes betakarítás esetén). A vetőmag víztartalmának ismerete két ok miatt is fontos: 17. oldal

18 a vetőmag értékesítésekor a légszáraz állapotra (12 14% víztartalom) visszaszámolva számolnak el; raktározásra ugyancsak légszáraz állapotban kerülhet sor. Egy évnél hosszabb ideig csak a légszáraz állapotnál is kevesebb vizet tartalmazó vetőmagtétel tárolható, ehhez különleges felszerelés (expanso), illetve csomagolási mód szükséges. A víztartalom mérőszáma a tömegszázalék kiszámításakor a minta víztartalmát az eredeti tömeg százalékában fejezi ki. Az egészségi állapot rögzítésére legtöbbször növényvédelmi vizsgálati módszerek szükségesek. A vetőmag használati értéke a legfontosabb mutató, mert a vetéskor szükséges tényleges magmennyiség kiszámítását teszi lehetővé. A használati érték azt mutatja meg, hogy egy vetőmagtételnek hány tömegszázaléka a vetéskor értékes rész, amely tehát normális, ép, egészséges csírát fejleszthet. Ebből a számból és az ezermagtömeg értékéből ismerve az 1 ha-ra előírt csíraszámot meghatározható a szükséges vetőmagmennyiség. A használati érték (Hé) kiszámítása: A forgalomba kerülő vetőmagot értékmérő tulajdonságai alapján a következő minőségi osztályokba soroljuk: I. osztályú, II. osztályú, illetve forgalomba csak külön engedéllyel hozható. Vetés előtti magkezelési eljárások A vetőmagot részben a növény későbbi fejlődésének serkentésére, részben az egyenletes vetés és kelés elősegítésére különböző kezelésekben részesítik. Sokszor nemcsak a vetőmagot, hanem a vegetatív szaporítóképleteket is kezelik. A legfontosabb vetés előtti magkezelési módszerek: csávázás, 18. oldal

19 előcsíráztatás (duzzasztás), hőkezelés, kémiai stimulálás, besugárzás, a magvak koptatása, méret szerinti osztályozás, az apró magvak keverése, drazsírozás, tablettázás, a magvak felragasztása papírlapra vagy műanyag szalagra, inkrusztálás. Az előcsíráztatás célja a tenyészidő rövidítése és a kelési százalék javítása. Elsősorban a hosszú csírázási idejű, víz- és melegigényes fajok előcsíráztatásának van jelentősége. Lényege, hogy a magot langyos vízben duzzasztják (4 12 óráig), majd hőigényének megfelelő hőmérsékletű helyen nyirkosan tartva megvárják, amíg a gyököcske megjelenik (1 2 nap). Az így kezelt magot azonnal vetni kell, vigyázva, hogy a gyököcske ne sérüljön, s a vetőágy kellőképpen nyirkos és meleg legyen. Gépi vetés esetén legfeljebb a maghéj fölrepedését kell megvárni. A hőkezelés folyamán a hőmérséklet és a vízelvonás (szárítás) hatására biológiai változások játszódnak le a magban, s ezáltal javulhat a (friss vagy rosszul beérett) mag csírázóképessége, kedvezőbben alakulhat a növény későbbi fejlődése (pl. a kabakosokon javul a nővirágok aránya). Itt említhető meg a dughagyma hőkezelése is, mint a vegetatív szaporítóanyag kezelési eljárása, amelynek során a már kialakult magszárkezdemények visszafejlődnek a 2 8 hétig oc-on tartott dughagymákban. A magvak UV- vagy gamma-sugarakkal, illetve kémiai anyagokkal való kezelése a zöldségtermesztésben még kezdeti szakaszban van, részletesebben az egyes fajoknál tárgyaljuk. A magvak koptatása részben a szőrös vagy kis kapaszkodókkal borított magvak (paradicsom, sárgarépa) könnyebb szemenkénti vetését segíti elő, részben a kemény héjú magvak vízfelvételét teszi lehetővé vagy könnyíti meg (ez utóbbira a zöldségnövények esetében nincs szükség). A magvak nagyság szerinti osztályozását az előzőekben értékeltük. 19. oldal

20 Az aprómagvak egyenletes vetését a szemenkénti vetőgépek térhódítása előtt különféle anyagok hozzákeverésével segítették elő. Keverésre csak a maggal azonos sűrűségű anyagot lehet használni, hogy ne rétegeződjék a vetőgépben. Jól bevált keverőanyag a fűrészpor, a dara, a szárított répaszelet, de legjobb az éppen vetett zöldségfaj már csírázóképtelen vetőmagja. A drazsírozás (pillírozás) során az apró magvakat olyan anyaggal vonják be, amelytől gömbölyű lesz, és csírázási tulajdonságai nem változnak lényegesen. Az így előkészített vetőmag ezermagtömege az eredeti többszörösére nő (pl. a hónapos reteké 3 4 szeres, a paprikáé 9 12-szeres, a paradicsomé szoros lesz), de alakjánál fogva viszonylag egyszerűbb adagolóelemű géppel is szemenként vethető. Az újabb precíziós vetőgépek már nem igénylik a drazsírozást. A drazsírozással bármilyen tökéletes recept szerint végzik is megnő a csírázási idő, s romlik a csírázási százalék. Az újabb megoldások (pl. olyan bevonóanyag, amely a felszívott víz hatására rövid idő alatt kettéreped) részben kiküszöbölik a drazsírozás csírabántó hatását. A magvak felragasztása papírlapra vagy műanyag szalagra (vetőszalag) az előzőekben említett okok miatt egyre kisebb jelentőségű. A hónapos retek házikerti, hideghajtásakor a magvakat télen ún. kalappapírra ragasztják, majd a vetés idején ezeket a lapokat a talajra terítik és betakarják magtakaró földdel. A vetőmagvak inkrusztálásakor a mag felületét egészen vékony, növényvédő szerrel átitatott, színes bevonattal látják el. Az új eljárás előnye, hogy nem nő lényegesen az ezermagtömeg (max %-kal), nem gátolja a víz felvételét és a csírázóképességet, a sima felület megkönnyíti a szemenkénti vetést, az élénk szín feltűnőbbé teszi a magot, így könnyebb az egyenletes vetés ellenőrzése. Tenyészterület A magvetés, illetve az ültetés előtt meg kell határozni a növények tenyészterületét. A tenyészterülettel kapcsolattal több kifejezést is használunk, amelyek pontos körülhatárolása megkönnyíti az eligazodást. Tenyészterületnek nevezzük a sor- és tőtávolság szorzatát (cm 2 vagy m 2 ), tehát az egy növény rendelkezésére álló területet. Az állománysűrűség azt mutatja meg, hogy egységnyi területen (m 2, ha) hány növény (tő, fészek, mag) van. A tőelrendezés a sor vagy sorok, illetve a tövek távolságát, egymáshoz viszonyított arányát jelenti, rokon fogalom a térállással. A tőelrendezés lehet szabálytalan 20. oldal

21 (pl. szórt vetés), négyzetes vagy soros (lényegében téglalap alakú), a soros egyenletes sorelrendezésű vagy ikersoros. A gépi művelés segítségére de sokszor más meggondolásból is a sorok szalagos vagy művelőutas elrendezésben követik egymást. Szalagos elrendezésben azonos sorszámonként (3 5 sor) kihagynak egy sort vagy még nagyobb területet a művelést végző traktor kereke számára. Művelőutas sorelrendezésre olyan növényállomány esetében kerül sor, amelyik magas, és a traktor hasa alatt nem fér el (pl. magtermő tábla), ilyenkor a munkagép művelési szélességétől függő távolságonként (8 20 m) közlekedőutat hagynak ki. Itt említhető meg, hogy az előzőkben jellemzett sorelrendezés a síkművelésre jellemző, egyes technológiák esetében célravezető vezetőbarázdás, ágyas művelési rendszer alkalmazása, amely a szalagos sorelrendezés egyik változata, a traktor kereke azonban az ágyás sorainál cm-rel mélyebb barázdában halad. A tenyészterülettel kapcsolatosan jó tudni néhány általánosítható összefüggést. 1. Az állománysűrűség növelésével a területegységre vetített termés viszonylag sokáig, bár egyre kisebb mértékben növelhető, az egy növényre jutó termés és még inkább a minőség azonban egyre nagyobb mértékben csökken. Az ideális tenyészterületet tehát a gazdaságossági optimum határozza meg. 2. A tenyészterület csökkenése a generatív részükért termesztett növények termésének koraiságát fokozza, a vegetatív részükért termesztettekét egy bizonyos határ után rontja. Ezt a szabályt különösen hajtatásban és a szabadföldi korai termesztésben kell szem előtt tartani. 3. Azonos tenyészterületen belül a sor- és tőtávolság viszonylag tág határok között változtatható anélkül, hogy ezzel a termés mennyisége vagy minősége megváltozna. Ez a felismerés a munkák gépesíthetőségét könnyíti meg. Állandó helyre vetés A zöldségnövényeket leggyakrabban állandó, végleges helyre vetéssel szaporítjuk. A vetéssel kapcsolatosan elmondható általános tudnivalók nagy része azonban a palántanevelési célú vetésekre is érvényesek. A magvetés legfontosabb mozzanatai a helyes vetési idő, a megfelelő vetésmélység és a vetés módjának jó megválasztása. 21. oldal

22 A vetés időpontja A szabadföldi magvetés időpontját a talaj szerkezete, az időjárási viszonyok és a piac igénye határozzák meg. A talaj szerkezete elsősorban kora tavasszal módosíthatja a vetésidőt, pl. a hamarabb melegedő laza homoktalajokon korábban s a magvak kiszáradása elleni védekezésül kissé mélyebbre vetünk. Az időjárási viszonyok nagymértékben meghatározói a vetés időpontjának. A csírázáshoz szükséges talajhőmérséklet, az utolsó tavaszi és az első őszi fagyok várható időpontja és valószínűsége, a talaj nedvességtartalmának alakulása, fedett területen a nappalok hossza és a megvilágítás erőssége mind olyan időjárási adottságok, amelyek nem hagyhatók figyelmen kívül, illetve mesterséges pótlásuk gazdaságossági megfontolás kérdése. A piac igénye az előzőeken túlmenően a legfontosabb vetésidőpontmeghatározó, hiszen hiába állítunk elő árut olyan időszakra, amikor azt a friss vagy a feldolgozóipari piac nem igényli. A hazai és a külföldi piaci igények, a feldolgozóipar kapacitásának folyamatos kielégítése a vetések tervszerű időzítését követelik meg. Fontosabb vetési időpontok a szabadföldi zöldségtermesztésben: a) Március elején, amint a talajra rá lehet menni, vetjük a hidegtűrő zöldségfajok a petrezselyen, a sárgarépa-, a kifejtőborsó-fajták stb. magját. b) Március közepén 5 8 oc-os talajba vethető a cékla, a hagyma, a káposztafélék, a további borsószakaszok, majd ültethető a burgonyagumó. c) Áprilisban, amikor a talaj oc-ra melegszik fel, vetjük a paprika, a paradicsom, a dinnye, a csemegekukorica magját, az uborka, valamint a zöldbab első szakaszát és az őszi betakarítású fejes káposztát. d) Nyáron, június júliusban kerül sor a szakaszosan vetett zöldbab, csemegekukorica, uborka stb. utolsó szakaszainak elvetésére. Augusztus a másodvetések, pl. az őszi spenót, a kínai kel, az áttelelő hagyma stb. vetési időszaka. A keléshez ebben az időszakban az öntözés elengedhetetlen. c) Ősszel (szeptember októberben) vetjük az áttelelő spenót, a fejes saláta stb. magját. 22. oldal

23 f) A tél alá vetés időszaka a november vége, december eleje, ilyenkor vethető a petrezselyem, némelyik kifejtőborsó-fajta. A tél alá vetés akkor sikeres, ha a talaj már annyira lehűlt, hogy a mag megduzzad, de nem kel ki. g) Téli vetés: az ország déli részén pl. Villány környékén fagy- és hómentes januári napokon vetik a korai borsót. A tél alá vetés és a téli vetés jelentősége nagyon kicsi, csak kis üzemekben fordul elő. A vetés mélységét meghatározza: A vetés mélysége a) a vetőmag mérete; pl. a zellert csak a talaj felszínére vetjük és falappal lelapogatjuk, a sárgarépa magját 1,5 2 cm, a borsó és a bab magját 5 7 cm mélyre helyezzük; b) a csírázás időtartama; hosszabb csírázási idő alatt a talaj felső rétege többször is kiszáradhat, ezért kissé mélyebbre vetünk; c) a talaj szerkezete és nedvességtartalma, ezért homokos területen mélyebbre vetünk. A magvetés módjai A vetésre használt eszköz alapján megkülönböztetünk kézi és gépi vetést. Kézzel ma már csak a kisüzemekben vetnek, a nagyüzemekben a hajtatásban (pl. hónapos retek) és a palántanevelésben fordul elő. Gépi vetéskor egyenletesebb a mag elosztása és a vetés mélysége, ezáltal a drága vetőmag költségében jelentős megtakarítás érhető el. A magvak talajfelületi elhelyezése alapján megkülönböztethetünk szórt, soros és négyzetes, illetve fészkes vetést. 23. oldal

24 A szórt vetés, egyenetlensége miatt, ma már a palántanevelésben is egyre inkább háttérbe szorul. 1. kép Szórt vetés A soros vetésben az egyes és ikersoros elrendezésen belül is terjed a sávos vetés, amelynél a vetőgép csoroszlyái nem egy sorban, hanem 4 6 cm széles sávban helyezik el a magokat. 2. kép Sorba vetés Különleges vetési mód a kevert, a kulisszás és a sorjelző vetés. Kevert vetéskor egyidejűleg két növény magját vetjük ugyanarra a területre, pl. hajtatásban sárparépát és hónapos retket. Ez azért lehetséges, mert amíg a hónapos retek szedésre érett lesz, a sárgarépának kicsi a térigénye. Kulisszás vetésben a kulisszának használt nagy növésű növény (pl. csemegekukorica) védi a főnövényt (pl. uborkát) a széltől, az erős napsütéstől, és nagyobb páratartalmú levegőt teremt számára. 24. oldal

25 A sorjelző növény amelynek magját a főnövény magjához keverjük hamarabb kikel, és így elkezdhető a növényápoló talajművelés. Sorjelzőnek legtöbbször fejessaláta- vagy hónaposretek-magot használnak. A különleges vetési módokat ma már többnyire csak a kisüzemek alkalmazzák. A palántanevelés Palántanevelésről akkor beszélünk, ha egy lágy szárú növény magját nem a végleges helyére, hanem a termesztés idején szokásosnál rendszerint védettebb helyre és lényegesen sűrűbben vetjük el. A palántanevelés előnyei: a) Palántaneveléskor kedvező klímát tudunk teremteni a fiatal növények számára. b) Előbbre hozható a szedéskezdet. c) Lehetővé válik a kettős termesztés, így területmegtakarítás érhető el. d) A legfontosabb előnye a költségmegtakarítás, amely abból ered, hogy a növények a kezdeti szakaszban kisebb helyet foglalnak el. e) Az a korábban emlegetett előny, hogy palántaneveléskor kevesebb vetőmag kell, ma már nem számottevő, mert a szemenként vető gépek ezt megoldották. A palántanevelés hátrányai: a) A tűzdeléskor, felszedéskor és ültetéskor kézbe vett növényeket betegségekkel (főleg vírusokkal) fertőzhetjük. b) A palántanevelés nagyon költséges. Talaj-előkészítés a palántaneveléshez Mint ahogy később a termesztésben, a palántanevelésben is elsőrendű fontosságú a jó talaj. A termesztőlétesítményekben legtöbbször mesterséges talajkeverékeken folyik a palántanevelés, de a fóliás létesítményekben gyakran azt a talajt használ- 25. oldal

26 juk, amelyik a sátrak felállítása előtt volt a területen. Bárhonnan származzon is a termesztőközeg, a legfontosabb előkészítő munkánk egyike a talajfertőtlenítés (gőzöléssel, vegyszerezéssel). A talaj-előkészítés célja hármas: 1. A talaj tápanyaggal való feltöltése, ami a korszerű palántanevelő telepeken előzetes talajvizsgálati eredményekre épül. Az évente bedolgozott kg/m 2 érett istállótrágyán és egyéb humusztartalmú anyagokon kívül perlit, műanyag hab stb. szolgál a talaj szerkezetének javítására. A földkeverék összeállításától, illetve a talaj előkészítése során bekevert műtrágyák hatóanyagának típusától függ, hogy a palántanevelés során kell-e még tápoldatoznunk. 2. A talaj feltöltése vízzel, hogy a magvak, illetve növények fejlődése azonnal megindulhasson, folytatódhassék. 3. A vető-, illetve ültetőágy kialakítása. A talaj-előkészítés gépi eszközei már nagyon sokfélék, és sok közülük a kisüzemek számára is hozzáférhető. Magvetés a palántaneveléshez A szaporítóanyag vetés előtti kezelése megegyezik a szabadföldi vetésnél ismertetettel. A vetés időpontját az ültetés tervezett időpontja és a palántanevelés időtartama határozza meg. A palántanevelés időtartamát elsősorban a faj (a fajta), a környezeti tényezők (fény, hő, víz, tápanyag) szintje és a palántanevelés módja határozza meg. Más oldalról vizsgálva pedig pl. a fölnevelhető palánta mennyiségét éppen a vetésidő szabja meg (1. táblázat). Faj Vetésidő* Vetőmag Felnevelhető palánta Paradicsom (g/m 2 ) (db/m 2 ) 26. oldal

27 legkorábbi II. 25. III. 5. 1,5 2, korai III ,0 2, középkorai III ,5 3, kései III. 26 3,0 4, Paprika legkorábbi III ,0 8, korai III ,0 10, középkorai III. 26. IV ,0 12, kései IV. 6 12,0 950 Fűszerpaprika korai III ,0 15, középkorai III. 26. IV ,0 20, kései IV. 6 20, táblázat - A felnevelhető palántamennyiség a vetésidő függvényében * = A megadott idő száraz magra vonatkozik, előcsíráztatott maggal 3 4 nappal később vethető A termesztés pontos időzítése ma egyre sürgetőbb feladat, s ehhez szigorúan rögzíteni kell a teljes technológiát, hogy a növény minél kevésbé legyen kitéve a kiszámíthatatlan tényezőknek. A magvetés időpontjának helyes megválasztása az időzítés legfontosabb eleme. A vetés módja többféleképpen is felosztható: a) magvak eloszlása szerint szórva, sorba, négyzetesen, b) az eszköz alapján kézzel, illetve géppel. A magvetés helye szerint vethetünk: a) a termesztőlétesítmény talajába, b) szaporítóládába vagy c) földlabdába, amely nagyon változatos lehet (gyepkocka, tápkocka, kis konténer, cserép). A magvetés sűrűsége szerint lehet: 27. oldal

28 a) ritka vetés ( db/m 2 ); a szabadföldi korai termesztéshez, szabadföldi palántaágyban a tömegtermesztés számára vagy földlabdába vetve nevelünk így palántát; 3. kép Palántaágy b) normál sűrűségű vetés ( db/m 2 ); a szabadföldi tömegtermesztés számára nevelt palánta sűrűsége; c) sűrű vetés ( db/m 2 ). Ilyen sűrűn csak a tűzdelésre szánt magvakat vetjük. Palántanevelési módok Aszerint, hogy a növényeket a palántanevelés időtartama alatt átültetjük-e, beszélhetünk: tűzdelés nélküli és tűzdeléses palántanevelésről. A palántanevelés legrégebbi és még ma is legelterjedtebb formája a tűzdelés nélküli palántanevelés. Az így előállított palántát szálas vagy sima palántának is nevezik, kivéve, ha földlabdába vetettük. A tűzdelés nélküli palántanevelés történhet szaporítóládában, a termesztőlétesítmény talaján vagy földlabdában. A tűzdeléses palántanevelés a növény és a termesztő számára is szükséges rossz, mert előnyei ellenére sok minden szól ellene is. A tűzdelés előnyei: a) Hely- és fűtőanyag-megtakarítás, (a növény élete első időszakát a későbbihez viszonyítva 5 15%-nyi területen tölti). b) Tűzdeléssel egyenletesebb növényállomány alakítható ki. 28. oldal

29 c) Tűzdelés után a növények bojtosabb gyökérzetet fejlesztenek, ami segíti az ültetés utáni eredést. A tűzdelés hátrányai: a) Nagyon nagy a kézimunka-igénye. b) Terjeszti a betegséget. c) Egyes fajok (pl. kabakosok, kínai kel) nem tűrik a tűzdelést, mert gyökérsérülésre érzékenyek. Összegezve megállapítható, hogy a tűzdelés jelentősége az olcsóbb termesztőlétesítmények és az energiatakarékos fűtési megoldások terjedésével egyre csökken, de szerepét még hosszú ideig megtartja. 4. kép Tűzdelés A tűzdelés végezhető: szaporítóládába, a palántaágy talajába és földlabdába. Szaporítóládába csak az tűzdel, aki a növényt még egyszer átülteti (palántaágyba, cserépbe, esetleg tápkockába), vagy így viszi az értékesítés helyére. A palántaágy talajába csak a jól gyökeresedő, szabadföldbe ültethető növények palántáit tűzdeljük, pl. a korai szabadföldi paradicsomot. A földlabdába tűzdelés ma a legáltalánosabb, mert az így előállítható szép növény a tápkocka további előnyeit is kamatoztatja. 29. oldal

30 5. kép Tűzdelés A tűzdelés ideje a növény szikleveles vagy két lombleveles kora, általában a vetés után 2 4 héttel. A növénynek az a jó, minél hamarabb tűzdeljük, mert könnyebben elviseli a gyökérsérülést. A termesztő természetesen szeretné a palántákat minél tovább a kisebb helyen tartani, ez azonban előbb-utóbb a palánták megnyúlásához vezet. A növény, illetve a ráfordítások értéke alapján kell kialakítani a gazdaságossági optimumot. Tűzdelni legfeljebb egyszer szoktunk, a kétszeri tűzdelés ma már kisüzemben sem kifizetődő. Helyette inkább nagyobb távolságra rakjuk szét a tápkockába vagy a cserépbe tűzdelt állományt. Korai hajtatásban gazdaságos lehet az egyszer tápkockába tűzdelt növényt cserépbe ültetni. A tűzdelési távolság 5 10 cm, a növény méretétől és attól függően, hogy mennyi idő van még az ültetésig. Általában 4 5 cm-re tűzdeljük a fejes salátát és a káposztaféléket, 5 7 cm-re a paradicsomot és a paprikát. Ezen belül, ha még időben vagyunk és helyünk is van, tűzdelhetünk a nagyobb távolságra. A tápkockás (földlabdás) palántanevelés A földlabdás palántanevelés előnyei: a) Kiültetéskor a gyökér ép marad. b) A tápkockák méretének megválasztása, a növények palántanevelés alatti szétrakása lehetőséget teremt a hosszú ideig tartó palántanevelésre, amely hajtatásban jelentős csökkentést jelent a helyfoglalásban, a fűtőenergia-felhasználásban és az ápolási munkákban. c) A földlabda összetétele indító trágyául is szolgál. d) Könnyebben tartható a szabályos ültetési mélység. A földlabdás palántanevelés hátránya, hogy nagyon megnöveli a palánta-előállítás költségét, különösen a tápkockagyártás (gép, földkeverék, munkabér), a lényege- 30. oldal

31 sen nagyobb helyigényű szállítás és az ültetés gépesítésével jelentkező nehézségek miatt. A földlabdás palántanevelés létjogosultságát mindig gazdaságossági elemzéssel kell eldönteni. Hajtatásban és váz nélküli fóliás termesztésben szinte kivétel nélkül így állítják elő a palántaanyagot, de a korai szabadföldi termesztésben is eléggé általános a használata. Néhány faj (pl. kabakosok, kínai kel) palántái csak földlabdában nevelhetők. A földlabdás palántanevelésen belül ismert a gyepkockás, a tápkockás, a tálcás, a cserepes és a kiskonténeres nevelési mód. A gyepkockás palántanevelés régebben általánosan elterjedt volt, főleg a dinynyések használták nagy előszeretettel. A gyepkockát gyomirtó vegyszerektől mentes területen nőtt, a talaj felső rétegét jól átszőtt természetes, néha ( kg/ha magmennyiséggel) mesterségesen telepített gyepfelületből vágták, és a gyepes felületével lefelé rakták a palántanevelő ágyba. Ma már kevés helyen találkozunk vele, mert nagy helyigényű, nehezen gépesíthető, nehezen szabályozható szerkezetű és tápanyagtartalmú, s erősen gyomosító földlabdaváltozat. A tápkockás palántanevelés ma a leggyakrabban használt földlabdás palántanevelési módszer. A tápkocka olcsóbb és géppel állítható elő. A különböző kézi és lábbal üzemeltethető eszközök inkább a háztáji üzemekben használatosak, a nagyüzemek vagy az árupalánta-nevelésre szakosodott termelők a nagy teljesítményű, s különböző mértékben automatizált tápkockagyártó gépeket használják. A legújabb gépek egyszerre két szalagon készítik a tápkockákat, önjárók, s a maggal is bevetett kész anyagot emberi kéz érintése nélkül teszik a palántanevelő ágy talajára. Egy köbméter földkeverékből a kockák méretétől függően 2 11 ezer tápkocka készülhet (2. táblázat). Tápkocka mérete (cm) száma (db) ,5 4, táblázat - Egy köbméter földkeverékből előállítható tápkockák száma 31. oldal

32 A tápkockák mérete a fajtól, a palántanevelés lehetséges időtartalmától, a palántanevelő értékétől és a belőlük fejlődő növény értéktermelésétől is függően a következők szerint alakulhat: fejes saláta, karalábé 4 5 cm karfiol, fejes káposzta 5 6 cm paprika 6 7 cm uborka, paradicsom 6 8 cm dinnye, tök 7 9 cm 3. táblázat Tápkockák mérete Korai hajtatáshoz még nagyobb, szabad földre sokszor pedig kisebb átmérőjű tápkockák is használhatók. A kész tápkockát célszerű fóliára rakni, hogy a növény ne gyökeresedjék le, a fóliát azonban az esetlegesen túladagolt öntözővíz elvezetésére ki kell lyuggatni. A legyökeresedés megakadályozására és a már említett előnyök miatt a nevelési idő felénél a kockákat nagyobb távolságra rakják át. A tápkockába vetést ma még sok helyen kézzel végzik, a hosszabb palántanevelési idejű növényeket (pl. a paprikát) pedig tápkockába tűzdelik. A tálcás palántanevelés újabban rohamosan terjed, mert szinte minden mozzanata teljesen automatizálható. Lényege, hogy a növények egy kb. 0,18 0,25 m 2 nagyságú műanyag tálcába préselt, különböző átmérőjű (18 60 mm), henger alakú mélyedésbe kerülnek. A mélyedések többnyire nincsenek szorosan egymás mellett. A tálcákat a legjobb szerkezetű és tápanyag-összetételű közeggel (tőzeg, kőgyapot, műanyag szemcsék, talajkeverék stb.) töltik meg, s ebbe vetik, illetve ültetik a növényeket. A tálcák átrakása, majd a későbbi szállításuk is teljesen gépesíthető. Kifejezetten árupalánta-nevelő telepek részére fejlesztették ki az ún. CULTOPLANT-rendszert. Itt a 20 mm átmérőjű és mm mélységű lyukak között 28, illetve 32 mm távolság van, s ezekben a lyukakba helyezi a cigarettatöltőhöz hasonló gép a papírba sodort termesztőközeget, s veti be maggal. Teljesítménye db/perc. A palántanevelő üzemek vagy így, vagy a már kikelt növénykékkel, vagy ültetésre kész állapotban vehetik át az anyagot. A kisméretű, de teljesen átgyökeresedett táphengerrel a növények jól ültethetők a szokásos palántaültető géppel is. Az így előállított földlabdás palánták a nagy teljesítmény, a kis helyigény és a kis anyagfelhasználás következtében lényegesen olcsóbbak lehetnek a hagyományos módon előállítottaknál, s így egészen új felhasználási területek nyílhatnak meg számukra. A CULTOPLANT-rendszerhez hasonló más módszerek is ismeretesek (pl. SUPER SEEDLING), ezekben nem papírhenger tartja össze a keveréket, hanem a gép a lyukakba préseli azt. 32. oldal