EURÓPAI PARLAMENT Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottság MUNKADOKUMENTUM

Átírás

1 EURÓPAI PARLAMENT Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottság MUNKADOKUMENTUM a büntetőeljárás során az ártatlanság vélelme egyes vonatkozásainak és a saját tárgyaláson való jelenlét jogának megerősítéséről Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottság Előadó: Renate Weber DT\ doc PE v01-00 Egyesülve a sokféleségben

2 I. Az ártatlanság vélelme és a Chartában foglalt alapvető jogok szintje Az ártatlanság vélelme az alapvető jogok tiszteletben tartásán alapuló modern demokratikus büntetőeljárások alappillére. Az inkvizitórius eljárás, illetve a XX. század önkényuralmi rendszereinek történelmi tapasztalatából nőtt ki, amelyek a bűnösség vélelmén és a gyanúsított elleni kényszer használatának engedélyezésén alapultak. Az elvet sajnos ma is fenyegetik olyan eszközök, mint például az úgynevezett preventív állam (tömeges adattárolás és a népesség profilalkotása), valamint a büntetőeljárásokkal párhuzamos polgári/közigazgatási eljárások bevezetése, ahol nem érvényesül az ártatlanság vélelme. Mint elv, három közvetlen következménye van a büntetőeljárások gyanúsítottjainak jogaira nézve: a) a hallgatáshoz való jog; b) a bizonyítási teher a vádhatóságra hárul; és c) in dubio pro reo (bármilyen kétség a védelem javára szolgál). Az ártatlanság vélelmének nagy fontossága miatt az előadó üdvözli a közös uniós harmonizációs eszközt ezen a téren. Egy ilyen eszköznek azonban nagyon magas közös normákat kell megállapítania, és nem szorítkozhat az emberi jogok európai egyezménye (EJEE) alapján a legkisebb közös nevező elvére. Az előadó kiemeli ezzel kapcsolatban, hogy az EU Alapjogi Chartája 52. cikkének a Charta és az EJEE közötti kapcsolatot bemutató (3) bekezdése kimondja, hogy Amennyiben e Charta olyan jogokat tartalmaz, amelyek megfelelnek az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezményben biztosított jogoknak, akkor e jogok tartalmát és terjedelmét azonosnak kell tekinteni azokéval, amelyek az említett egyezményben szerepelnek. Ez a rendelkezés nem akadályozza meg azt, hogy az Unió joga kiterjedtebb védelmet nyújtson. Következésképp a Charta jóval magasabb szintű szabályok bevezetését teszi lehetővé az alapvető jogokat illetően, mint az EJEE. Ezzel kapcsolatban az előadó kiemeli az Európai Unió Bírósága (EUB) által a Melloni ügyben hozott C-399/11 sz. ítéletét, ahol a Bíróság arra a következtetésre jutott a Charta 53. cikkének értelmezését illetően, hogy a büntetőeljárások során közös uniós normák elfogadása megakadályozza, hogy a kölcsönös elismerés rendszerében az elismerést magasabb nemzeti alkotmányos követelményekre hivatkozva tagadják meg. Annak érdekében, hogy elkerüljük az ellentmondást a büntető eljárásjog terén egyrészt az EJEE-ben meghatározott minimumkövetelményeknél magasabb nemzeti alkotmányos normák, másrészt a Chartában meghatározott és az uniós harmonizációs szabályok között (a Solange-ügyhöz hasonló, az uniós jog és a nemzeti alkotmányjog között az alapvető jogok tekintetében felmerült ellentét elkerülése érdekében), a Chartában meghatározott jogokat a lehető legmagasabb szinten kell értelmezni, az uniós közös harmonizációnak pedig magas szintű védelmi normákat kell bevezetnie. Az eljárási jogok harmonizációjára használt uniós jogszabályokban az ilyen magas normák alkalmazása azért is alapvető fontosságú, hogy igazolja az uniós hatáskört a büntetőjog terén, a szubszidiaritás elvének megfelelően. II. A bizottsági javaslat kezdeti értékelése A jelenlegi bizottsági javaslat csak részben teljesíti a fent említett feladatot. Előnye, hogy a Bizottság egyértelműen belefoglalta a közhatóságok által a bűnösségre történő nyilvános utalások tiltását elítélés előtt (4. cikk), amely normát az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) által az Allenet de Ribemont kontra Franciaország ügyben (1995) hozott ítélet alapozott meg egyértelműen. Ugyanakkor világos utalás történik arra is, hogy a hallgatáshoz PE v /6 DT\ doc

3 való jog gyakorlása és az önvádra kötelezés tilalma nem használható fel később a gyanúsított vagy vádlott ellen, és nem tekinthető a tények megerősítésének (a 6. cikk (3) bekezdése és a 7. cikk (3) bekezdése). Ezzel kapcsolatban a Bizottság tudomásul vettel az ártatlanság vélelméről szóló évi zöld könyve miatt őt ért negatív kritikákat, mivel ott lehetővé tették következtetések levonását a hallgatáshoz való jog gyakorlásából, az EJEB John Murray kontra Egyesült Királyság ügyében (1996) hozott ítéletének alapján. Az előadó üdvözli a hallgatáshoz való jog, mint a gyanúsított vagy vádlott abszolút joga által biztosított védelem szintjének emelését, más uniós jogi harmonizációs eszközökkel, mint például a büntetőeljárás során a tájékoztatáshoz való jogról szóló 2012/13/EU irányelvvel összhangban. Az irányelv tartalmaz egy afféle uniós Miranda-figyelmeztetési rendszert, amely szerint a hatóságoknak minden gyanúsítottat előzetesen figyelmeztetniük kell többek között a hallgatáshoz való jogra is, megelőző szabályként a hallgatáshoz való jog védelmében (lásd ezzel kapcsolatban még az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának a Miranda kontra Arizona ügyben (1966) hozott ítéletét). Ez a fejlődés a John Murray ügyben az EJEB eltérő véleményét is tükrözi, amely többek között ezt mondja ki: A hallgatáshoz való jog alapvető elv. Bármilyen korlátozás, amely azzal a hatással jár, hogy bünteti e jog gyakorlását azáltal, hogy hátrányos következtetést vonnak le a vádlott ellen, az elv megsértésének minősül. A bizottsági javaslat más részeiben sajnos nem követik ugyanezt a magas normákon alapuló megközelítést, mint például a kényszer ((17) preambulumbekezdés), a bizonyítási teher átfordítását előidéző vélelmek (5. cikk) és a bizonyítékok elfogadhatóságára vonatkozó alacsony normák kérdésében (a 6. cikk (4) bekezdése, a 7. cikk (4) bekezdése és a 10. cikk). a) A kényszer alkalmazásának egyértelmű tiltása A Bizottság a következő szöveget javasolja a (17) preambulumbekezdésben: Bármilyen kényszert, amelyet a vádlottra vagy gyanúsítottra információ nyújtás érdekében tett nyomásgyakorlásként alkalmaznak, korlátozni kell. Annak meghatározása érdekében, hogy a kényszer megsértette-e a fenti jogokat, a következőket kell figyelembe venni az ügy valamennyi körülményének fényében: a bizonyíték beszerzése érdekében használt kényszer jellegét és mértékét, az adott bűncselekmény felderítése és a szankcionálása iránti közérdek súlyát, az eljárásban bármilyen releváns biztosíték meglétét és az így szerzett anyagok felhasználási módját. Ugyanakkor a gyanúsítottakra vagy vádlottakra az ellenük felhozott vádakkal kapcsolatos információnyújtás érdekében gyakorolt nyomás mértéke nem semmisítheti meg az önvádra kötelezés tilalmának és a hallgatáshoz való joguknak lényegét, még a biztonság és a közrend érdekében sem. Pontatlan a megfogalmazás, visszaéléshez vezethet, ezért törölni kell A szövegnek világossá kell tennie, hogy tilos a vádlottal szemben fizikai vagy pszichológiai erőszak vagy fenyegetés alkalmazása, a kínzás, illetve az embertelen és megalázó bánásmód, mivel ezek sértik az emberi méltóságot és a tisztességes eljáráshoz való jogot. A terrorizmus, illetve a súlyos bűncselekmények elleni harc sajnos megmutatta, hogy még a modern demokráciákkal is megtörténik, hogy visszanyúlnak a nagyon eltérő elmúlt idők módszereihez (lásd például az EJEB elé került ügyeket, például az Írország kontra Egyesült Királyság 5310/71 sz. ügy a különleges kihallgatási technikák használatáról, a Gäfgen kontra Németország ügy (2005) a rendőrség által használt fizikai fenyegetésről, az El-Masri kontra Macedónia (2012) ügy a rendkívüli kiadatásokról, vagy az El-Haski kontra Belgium ügy (2012) a kínzással DT\ doc 3/6 PE v01-00

4 megszerzett bizonyíték tilalmáról). Ezzel kapcsolatban az előadó szeretné kiemelni, hogy az EJEE-nek a kínzás, illetve az embertelen és megalázó bánásmód tilalmáról szóló cikke abszolút jog, melytől az EJEE 15. cikkének értelmében semmilyen derogáció nem lehetséges: A 3. cikk mely abszolút értelemben tiltja a kínzást, valamint az embertelen és megalázó bánásmódot vagy büntetést, a demokratikus társadalmak egyik alapvető értékét rejti magában. Az Egyezmény és az Első illetve Negyedik Kiegészítő Jegyzőkönyv legtöbb tartalmi szakaszával ellentétben a 3. cikk nem állapít meg kivételeket és a 15. cikk alapján sem enged semmilyen derogációt, még a nemzet életét veszélyeztető közveszély esetében sem (Saadi v. Italy, 2008, 127). Következésképpen, az ilyen viselkedésből származó bizonyítékot nem lehet figyelembe venni, mivel a büntetőjog múltbeli gyakorlata egyértelműen megmutatta, hogy a rendőrök elleni fegyelmi eljárások önmagukban nem helyettesíthetnek egy valódi jogorvoslatot nyújtó, hatékony kizáró rendszert, amely alább is kifejtésre kerül. Ugyanakkor már most látszik a bizottsági szövegben (lásd a (18) preambulumbekezdést), hogy lehetővé teszik a nem tanúvallomáson alapuló bizonyítékok (vér- és vizeletminták, DNS, ujjlenyomat, fotó, írás vagy beszéd azonosítás céljából, stb.) gyűjtését és felhasználását. Ez nem sérti az önvádra kötelezés tilalmát, az EJEB Saunders kontra Egyesült Királyság (1996) ügyében hozott ítéletével összhangban, mivel az ilyen jog nem terjed ki a büntetőeljárásban olyan bizonyítékok felhasználására, amelyeket a gyanúsítottól vagy vádlottól jogszerű kényszerítő erő segítségével beszerezhetőek, de amelyek a gyanúsítottak vagy vádlottak akaratától függetlenül léteznek, így például a bíróság rendelkezésére beszerzett olyan anyagok, amelyek őrzésére és megkeresésre történő kiadására jogi kötelezettség áll fenn. Ilyenek lehetnek a lehelet-, vér- és vizeletminták, illetve a testszövetek DNS-teszt elvégzése érdekében. Az ilyen módszerek azonban törvénytelennek minősülnének például nagymértékben invazív nem elfogadott orvosi beavatkozások alkalmazása esetén, vagy ha az ilyen vizsgálatok célja az alapvetően tanúvallomásnak minősülő válaszok felszínre hozása lenne. Ezzel kapcsolatban, például az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága már a Schmerber kontra Kalifornia (384 U.S. 757, 1966) ügyben egyértelművé tette, hogy olyan vizsgálatra kényszeríteni egy személyt, amely során akár szándékos, akár nem szándékos pszichológiai válaszok alapján kísérlik meg megállapítani bűnösségét vagy ártatlanságát, az felér az ötödik alkotmány-kiegészítés szellemiségének és történetének felidézésével, és példaként a hazugságvizsgálók kötelező használatát említi. Ezen a téren az EJEB is kizárta az eljárás tisztességes mivoltát, amikor a bizonyítékot orvosi kényszerhánytatókkal szerezték meg a gyanúsított testéből (Jalloh kontra Németország, 2006).. b) Fordított bizonyítási teher A bizottsági szöveg 5. cikkének (2) bekezdése lehetővé teszi a bizonyítási teher átfordítását eredményező vélelmeket. Ez az utalás az EJEB Salabiaku (1988), Telfner (2001) és O'Halloran és Francis kontra Egyesült Királyság (2007) ügyekben hozott ítéletein alapul. Az előadó azonban úgy véli, hogy az 5. cikk (2) bekezdésének belefoglalása nem tükrözi az említett ügyek nagyon különleges tulajdonságait: tiltott javak birtoklása a Salabiaku ügyben; bíróság általi szabad mérlegelésre és meggyőző bizonyítékra való utalás a Telfner ügyben (ahol megállapították a jogsértést); vagy a közlekedési jogsértés különleges rendszere az O'Halloran és Francis kontra Egyesült Királyság ügyben, ahol úgy vélték, hogy a gépjármű tulajdonosa volt a sofőr. Egy jogalkotási szövegbe való ilyen belefoglalás egyrészt nem tükrözi megfelelően az EJEB ítélkezési gyakorlatát, másrészt nem veszi figyelembe, hogy milyen veszéllyel jár, ha a jogalkotási szöveg rendelkező részébe foglalják bele a bizonyítási PE v /6 DT\ doc

5 teher átfordulását eredményező vélelemre vonatkozó rendelkezést. Ezzel kapcsolatban figyelembe kell venni az ügyvédi segítség igénybevételéről szóló, nemrég elfogadott 2013/48/EU irányelvvel kapcsolatos megjegyzéseket, melyek szerint az említett irányelv 3. cikkének (6) bekezdésében 1 nagyon általános kivételeket fogalmaznak meg az EJEB nagyon konkrét ítélkezési gyakorlata alapján. Azt állították, hogy egy ilyen széles körű jogszabályi kivétel nem veszi figyelembe az EJEB nagyon konkrét ítélkezési gyakorlatának egyediségét, és fennáll annak a veszélye is, hogy nem fogja figyelembe venni az EJEB ítélkezési gyakorlatának jövőbeli változásait, ami által következetlenség állna fenn az uniós jog és az EJEB ítélkezési gyakorlata között, és így az uniós jog nem teljesítené az EJEE-ben meghatározott minimumkövetelményeket. Ugyanakkor a nagyon különleges ítélkezési gyakorlat (például a Salabiaku ügy) általános jogszabályi vélelemmé való átalakulása azzal a veszéllyel is jár, hogy egyrészt a csökkentést kizáró rendelkezés ellenére negatív folyamatot indít el a magasabb normákkal rendelkező tagállamokban, másrészt az e jogokhoz való minimális megközelítést váltja ki az Unió tagjelölt vagy jövőbeli tagjelölt országaiban. Következésképp törölni kell az 5. cikk (2) bekezdését a szövegből, vagy teljesen át kell írni azt. c) A bizonyítékok elfogadhatósága A bizottsági javaslat több része is tartalmaz elfogadhatósági szabályt (a 6. cikk (4) bekezdése, a 7. cikk (4) bekezdése és a 10. cikk). Általában véve üdvözlendőek az elfogadhatóságra vonatkozó közös uniós szabályok, amelyek az eljárási jogok harmonizációjának közvetlen következményei. Az eljárási szabályoknak a megsértésük következményeiről való rendelkezés nélküli harmonizációja lex imperfectának minősül. Ezen a téren az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogról szóló 2013/48/EU irányelv 12. cikkének (2) bekezdésében már létezik közös uniós elfogadhatósági szabály. Az alkalmazott normáknak azonban itt is nagyon magas szintűnek kell lenniük, és legalább az EJEB ítélkezési gyakorlatát tiszteletben kell tartaniuk. A Bizottság javaslatában a bizonyíték kizárására a hallgatáshoz való jog és az önvádra kötelezés tilalmának megsértéseként utal, hacsak az ilyen bizonyíték felhasználása nem sérti meg az eljárás általában vett tisztességes mivoltát. Ez a definíció azonban figyelmen kívül hagyja az EJEB nagyon világos ítélkezési gyakorlatát az EJEE 3. cikkének megsértése (kínzás, embertelen és megalázó bánásmód) révén beszerzett bizonyítékokat illetően. Az EJEB (még az EJEB nagytanácsa is) például a Gäfgen kontra Németország ügyben nagyon világos elméletet fogalmazott meg az abszolút kizárhatóságról és a kizáró szabályról az EJEE 3. cikkének megsértése révén beszerzett közvetlen vallomások, valamint a kínzás révén szerzett közvetett bizonyítékok esetében. Az elméletet nemrég az El-Haski kontra Belgium ügyben is összefoglalták, azt állítva, hogy ( 85) a 3. cikk megsértése révén beszerzett 1 6. Rendkívüli körülmények esetén, és kizárólag csak a tárgyalást megelőző szakban a tagállamok indokolt mértékben ideiglenesen eltérhetnek a (3) bekezdésben foglalt jogok alkalmazásától, amennyiben azt az eset egyedi körülményeinek fényében az alábbi nyomós okok egyike támasztja alá: a) ha sürgősen meg kell akadályozni a valamely személy életét, szabadságát vagy testi épségét fenyegető, súlyosan hátrányos következmények bekövetkeztét; b) a nyomozó hatóságok azonnali intézkedése elengedhetetlen ahhoz, hogy megakadályozzák a büntetőeljárás érdemi veszélyeztetését. DT\ doc 5/6 PE v01-00

6 vallomásoknak a büntetőeljárás során történő felhasználása függetlenül attól, hogy kínzás, embertelen vagy megalázó bánásmódot alkalmaztak az eljárást magát automatikusan tisztességtelenné teszi, a 6. cikk megsértése miatt, és hogy ez a kínzás közvetlen eredményeként beszerzett bizonyítékokra is vonatkozik (ibid., 173); a 3. cikk megsértésével, embertelen bánásmódnak de kínzásnak még nem minősülő cselekedet révén beszerzett bizonyíték elfogadása azonban csak akkor sérti meg a 6. cikket, ha bebizonyosodik, hogy a 3. cikk megsértése hatással volt a terhelt elleni eljárás eredményére, azaz hatással volt bűnösségének megállapítására vagy a kiszabott ítéletre. Következésképpen, ha a hallgatáshoz való jogot vagy az önvádra kötelezés tilalmát az EJEE 3. cikkébe ütköző módon megsértették, a bizonyítékot feltétel nélkül ki kell zárni és erre vonatkozóan mérlegelésre (a jogellenesség és ennek a tisztességességre gyakorolt hatása összevetésére) amint azt a Bizottság javasolja (hacsak az ilyen bizonyíték felhasználása nem sérti meg az eljárás általában vett tisztességes mivoltát) már nincs lehetőség. Ezért a Bizottság javaslata e tekintetben nem felel meg az EJEB által meghatározott minimumkövetelményeknek. Mivel azonban az uniós követelményeknek nagyon magasnak kell lenniük, ajánlatosabb lenne még a fent leírt EJEB minimumkövetelményeknél is magasabb normákat bevezetni. Ezzel kapcsolatban az előadó kiemeli az EJEB több bírájának részben eltérő véleményét a Gäfgen ügyben, ahol kimondták, hogy az EJEE 3. cikkének megsértése mindig az összes (közvetlen vagy közvetett, a közvetett bizonyítékoknál kínzás, illetve embertelen és megalázó bánásmód közötti különbségtétel nélküli) bizonyíték közvetlen kizárásához vezet. Ugyanakkor ugyanezt a megközelítést javasolta egy kisebbség az EJEE egyéb megsértései esetén is, mint például a EJEE 8. cikkének (a magánélethez való jog) megsértésekor lásd Loucaides bíró eltérő véleményét a Khan kontra Egyesült Királyság (1999) ügyben. Ilyen megközelítés néhány uniós tagállamban már létezik. Összegzés Az ártatlanság vélelméről szóló javasolt irányelv a modern uniós büntető eljárásjog egyik sarokkövét képezi, amely az alapvető jogok magas szintű tiszteletén alapul. A fent említett okok miatt azonban a jelenlegi bizottsági javaslat az előadó véleménye szerint fontos módosításokat igényel. PE v /6 DT\ doc