oly kötelezettséggel, hogy beszolgáltassa a kamarába, még pedig pontos számadás terhe alatt", Ha magánűzér volt, már 8 maga fizette meg a ráadást a

Átírás

1 234 Könyvismertetés. A kamara haszna (lucrum camerae) története kapcsolatban a magyar adó- és pénzügy fejlődésével. Irta Thallóczy Lajos. Budapest, Weiszmann testvérek bizománya (Vége.) Legelébb azt kérdjük: alkotott-é sz. magának határozót, nem kérdjük, hogy helyes vagy helytelen képet arról:) hogy mi módon eszközölte az akkori időben az uralkodó, a kinek egyedül és kirekesztőleg volt joga pénzt veretni, új pénzének forgalomba bocsátását? Például: Mikor Szt. István kezdte veretni a legelső magyar pénzt, mi módon hozta ez új pénzt forgalomba, és mily úton jutott a közönség a neki szükséges pénzmennyiség birtokába. Másodszor azt kérdjük: hogy ha az uralkodó szükségesnek látta a pénz megújítását, mi módon történt országszerte a kicserélés? Tokélyesen forgalmon kivül helyezték-é a régi pénzt, vagy megengedték-é, hogy az új pénz mellett a régi is forgalomban maradjon, csak tetemesen leszállított értékkel? Mit gondol sz., hogy oly lapos veretű vékony pénzek, a milyenek az akkori időbeli dénárok, az akkori forgalmi viszonyok közt, kopás által, hány százalékát veszthették eredeti sulyoknak egy év alatt? És ha ez iránt némi megállapodásra jutott, kérdezze meg magától, mi lenne a következése annak, ha valamely kormánynak eszibe jutna egy pénznem értékét alább szállítani, mint a mekkora fémbeli valóságos belértéke? Akadna-é az országban csak egyetlen egy bolond is, a ki ez alászállitott pénzt világos kárával kiszolgáltassa, ha csak erőszakkal el nem veszik tőle? Ha pedig megengedi, hogy e leszállított pénznem forgalomban maradjon, képzelhetni-é, hogy két pénznem, a melynek belértéke közt alig van észrevehető különbség, a forgalomban tetemes értékkülönbség mellett együ + t járhasson? Csupán egy esetben volna ez képzelhető, ha t. i. mind a két pénznem névértéke túlnyomókig képzeleti, az az legalább is két annyi, mint a beiértéke. De hát ilyenek voltak é a régi magyar pénzek? Harmadszor pedig azt kérdjük : kik voltak azok a pénzváltók, és honnan vették az uj pénzt? Ki állította elő ezt az uj pénzt, és ki határozta meg az előállítás költsége fedezésére veendő ráadás mekkoraságát, és ki szedte e ráadást? Nemde a király állíttatta elé az új pénzt a maga kamarájában, és az előállítás költségei természetesen a kamarát illetvén, királyi rendelet állapitá meg azt a ráadást, a melyet megtérítése czimén szedtek. Ha az új pénz terjesztésével megbizott pénzváltó hivatalos személy volt, mint ilyennek volt valami javadalmazása szolgálattételeért és ő csak a királyi rendeletben megszabott ráadást szedhette, természetesen nem a maga számára, hanem

2 235 oly kötelezettséggel, hogy beszolgáltassa a kamarába, még pedig pontos számadás terhe alatt", Ha magánűzér volt, már 8 maga fizette meg a ráadást a kamaránál, a hol ő is csak vagy régi pénzért vagy ily pénzen vásárolt ezüstért kaphatta az új pénzt, még pedig természetesen nem olcsóbban, mint akármely más magán ember. Hogy tehát üzlete kifizesse magát, kénytelen lesz vala a törvényesnél nagyobb ráadást szedni. Mi jogon tehette volna ezt? Mily igazság lett volna a kormánytól, valakinek erre engedélyt adni vagy tán éppen kiváltságot? Avagy feltehetni-é, hogy az uralkodók nem tudták vagy nem akarták tudni, hogy a ki akár bitorolva, akár jogosan bir kizárólagos egyedárusságot oly czikkre nézve, a mely a mindennapi közszükség kielégítésére szolgál, egyszersmind köteles gondoskodni róla, hogy mindönki és mindenütt bizton és a törvényesen megszabott feltételek alatt hozzá juthasson az illető czikk szükséges menynyiségéhez? S ha igen, lehet-é feltenni, hogy az uralkodó, a ki, ha az eredeti indok mellett állunk meg, a pénzhamisításnak kívánván bevágni az útját, ha a visszaélésre térünk át, jövedelmet akarván szerezni a kamarának, kitiltotta a közkézen levő pénzt a forgalomból és újat bocsátott ki, annyira elhanyagolta a maga saját érdekét, hogy az új pénz terjesztését, illetőleg a régi beváltását kósza pénzváltókra bizta? Hazai törvényeink kivált a bírságok megszabásában számtalan bizonyságot tesznek ro'la, hogy az egész Árpád-koron végig bizonyosan, valószínűen még a vegyes házakbeli királyaink alatt is Magyarországon körülbelől ugy mint egyebütt is kivált tetemes összegeket éppen úgy lehetett súly szerint mért fémrudakban, mint vert pénzben fizetni, sőt úgy látszik, hogy a nyers fémmel való fizetés volt a gyakoribb, a vert pénz csak az aprólékos forgalomnak szolgált, és noha. kivált eleintén, meglehetős jó ezüstből sot az akkori felfogás szerint ex argento purissimo* készült, még is csak a váltó pénz szerepére volt szánva. Sehol se találunk tételeket, a melyek nagy összegeket számlált dénárokban fejeznek ki, mindenütt pensa, marca, gyra a fizetendő mennyiség alapegysége; ezek pedig súly-, nem pénzegységek. Azt lehetne ez ellen felhozni, hogy hát külföldön se számláltak egyes pénzdarabokat, Németországon a : Pfund Pfenninge" vagy Mark Pfenninge", Francziaországban a livre 11, Angolhonban a pound sterling" még máig is divó kifejezések azt bizonyítják, hogy a súlymérték egységének a neve átment a pénzegységre, nem ' pedig azt, hogy nyers fémmel súly szerint is lehetett fizetni. Ám az ellenvető gondolja meg, hogy egyfelől a súlyegység csak azért válhatott pénzegységgé, mivel a pénzeket csakugyan eredetileg nem számlálták hanem valósággal mér-

3 236 legelték a minek ismét megvolt a maga oka és csak nagv későre keletkezett az a képzeleti font, a mely tekintet "nélkül a valódi súlyra 240 dénárt tett; másfelől a német igen jól tudta megtenni a különbséget a Mark Pfenninge'' és a Mark löthigen Silbers" közt; nálunk csak rmarea argenti vagy auri" néha még a purissimi" jelzővel fordul elő, a mely kifejezés csak nem lehet azonos a későbben Németországból beszivárgott marcha denariorum"-mal. Ha úgy, az érték állandó mérője nem a súlyban és fémtartalomban minden untalan változó pénz, hanem a változatlanul megmaradó tiszta ezüst márka volt minden számolni tudó ember előtt. Ha a pénz rosszabbá és könynyebbé vált, kevesebbet ért, és a pénzrontásből remélt nyeremény csalókává vált. Ha mindezt alaposan átgondoljuk, legottan két dolog fog tisztává válni előttünk: először az, hogy a cambium czélja eredetileg nem volt és nem is lehetett nyereséget szerezni a kormánynak. Az államkormány, a mely a törvény értelmében egyedül birta a pénzverés jogát, e jog folyományaként két kötelességet vállalt. Egyfelől azt, hogy biztosítsa a közönséget az utánzott és értéktelen pénzek által őt érhető csalódás és kár ellen, és e czélra találták fel a pénz formája időközönkénti megváltoztatását, a «nova moneta» forgalomba hozatalát; másfelől azt, hogy a forgalomnak mindig nyújtsa kielégítő mennyiségben a szükséges jó új pénzt, és erre a cambium" útján törekedett. Az új pénz előállításának költségét az új pénz értékére rá tett, vagy is helyesebben a forgalomból kitiltott régi pénz értékéből levont" monetagium"-nak kellett fedezni. Másodszor világos hogy a monetagium"-ot semmi esetre sem lehetett lucrum"-nak tekinteni vagy nevezni. Nyeremény és költség megtérítése oly különböző két fogalom, hogy összetévesztése merő lehetetlenség. A pénzváltók, ha magánosok voltak, visszaélés útján húzhattak nyereményt lucrum"-ot a cambium-ból, de aztán az nem volt.lucrum camerae, még abban az esetben sem, ha az illető üzérek a kormány közegeinek a cambium gyakorolhatása szabadalmáért fizettek is Tbizonvos taksát vagy, ha úgy tetszik, adót. Tehát se a cambium maga, sem a vele űzött visszaélés nem adhatott léteit a,,lucrum camerae"-nek. Honnan eredhetett tehát? Nem vagyunk a jelen pillanatban abban a helyzetben, hogy terjedelmes könyv- és levéltári adatokról rendelkezhessünk. Csupán emlékezetünkre vagyunk utalva, de ez nem baj. A szakértő idézet nélkül is meg fogja tudni találni az illető hiteles adatokat. Nekünk úgy tetszik, hogy a lucrum camerae eredetének nyomát egészen egyebütt kell keresnünk.

4 237 A szebeni szászok 500 márka ezüstöt fizettek évenként a királynak azért, hogy Nagy-Szebenben fémbeváltóhivatalt és pénzverdét tarthattak. Ez 500 márkányi adót II. Endre beli diplomájában szabályozza, tehát kétségen kivül régibb, és alig ha nincs igázok azoknak, a kik keletkezését a szászok betelepítése idejéig viszik vissza. Már kétséget nem szenvedhet, hogy a szászok Szebenben nem verethettek más rendszerű pénzt, mint a milyent a királyi kamarák verettek az ország más helyein; ép ugy bizonyos, hogy az ezüst forgalmi értéke a fundus regius-on nem lehetett más, mint egyebütt az országban ; azt se tehetjük fel, hogy a szebeni pénzverde többször újította a pénzt cambium útján, mint a királyi kamarák: miféle nyeremény lehetett tehát az, a melyet a szászok évenként 500 márka ezüsttel megváltottak? Éppen az, a melyet nyomozunk, a lucrum camerae". Es itt közeledünk a kérdés sarkpontjához, legelébb is azt kérdezvén, hát mi is volt ez a camera"? Nem kell bizonyítnunk, hogy e szónak abban a korban nem lehetett az az általános jelentése, a melyet csak későbben vett fel, és a mely szerint annyit jelentett mint királyi kincstár" (Allgemeine Hofkammer.) A királyi kamara (camera regia) meggyőződésem szerint nem volt egyéb, mint egy fémbeváltó hivatallal egybekötött pénzverőliáz egy kamaraispán (comes camerae) igazgatása alatt Nem csak egy volt az országban, s ha eleintén kiválóan bányavárosok vagy bányakerületek főhelyei voltak is székhelyeik, más helyt is lehettek és vannak nyomok, hogy nem csak Körmöcz- és Nagy-Bányán, hanem Esztergomban, Kassán, Kolozsvárt stb. is voltak királyi kamarák, valamint Szebenben is volt egy u gyan nem királyi - kamara. E kamarának három különböző és elkülönitett teendője volt, u. m. a) a fémbeváltás, b) a nyers fémből a nemes fém kiválasztása és kellő tisztítása, c) a kellő tisztaságban előállított nemes fém pénzzé feldolgozása. A fémbeváltás eljárása abból állott, hogy a bányatulajdonos vagy Valamely közbenjáró űzér a telérből nyert s meglehetősen kezdetleges módon olvasztás vagy kiégetés útján nagyjában fémtömbbó alakított nyers bányaterményt bevitte a hivatalba ; itt az e czélra beállított tiszt átvette, próbatűvel próbakövőn meghatározta finomságát, az az tiszta nemes fémtartalmát, azután megmérlegelte és a finomságból és súlyból kiszámította, hogy a beadott nyers tömbben vagy tömbekben mennyia tiszta nemes fém, és hány darab pénz jár ki következésképpen érte. Ez adatokat elkönyvezte, egyszersmind a benyújtónak egj igazolványt adott át, a melyre ez adatok szintén rá voltak jegyezve, és avval elbocsátotta. Egy hirdetmény tudtára adta az

5 238 illetőknek, mikor vehetik ki a fómjökből készült pénzt; ekkor újból megjelentek a hivatalban, bemutatták igazolványaikat és kikapták a pénzöket. A mikor a beváltott tömbök bizonyos mennyiségre felgyűltek, beadták a választó műhelybe. Itt a fémválasztó mindenek előtt a kamaraispán jelen létében össze olvasztotta az egész mennyiséget, hogy a lehetőségig egyenletes vegyü tömeg váljék belőle. E tömegből próbát vettek, és annak alapján kiszámították, mennyi tiszta nemes fémet kell, hogy szolgáltasson be belőle a választó mester. Miután a választó mester beszolgáltatta a tiszta fémet, a kamara ispán jelenlétében mérlegelt súly szerint átvette a pénzverőmester, öszszeolvasztotta, rudakba öntötte, lemezzé nyújtotta, kidarabolta a pengéket és rá verette a bélyeget. Elkészülve munkájával úgy számolt be a kamaraispánnak, hogy ugyanavval a mérleggel, a melylyel a fémet átvette, visszamérte a pénzt, a melynek a pénzzé már nem alakítható apró hulladékkal együtt pontosan ki kellett adnia az átvett fémsúlyt. Kérdezzük már most, melyikéből e három eljárásnak lehetett a kamarának nyereménye? Világos, hogy főleg az elsőből, eshetőleg e másodikból, semmi esetre sem az utolsóból. Tekintve a vegytan illetőleg tüzetesen a fémmüvelés (metallurgia) akkori állapotját, és azt a körülményt, hogy a nemes fémek a természetben nem fordulnak elő vegytanilag tiszta állapotban, arra kell különösen figyelnünk, hogy a fémelválasztás eljárásai mind a mellett, hogy nagyon kezdetlegesek, mégis bonyolultak is voltak. A beavatottak nagy titokban tartották tudományukat, esküvel kötelezték a beavatandó egyéneket a titoktartásra, és minthogy az egész eljárás nem tudományos elvek rendszeres alkalmazásának, hanem véletlenül felfedezett tapasztalati tények hagyományos közlésének volt eredménye, a teendők túlnyomó többségének valódi okát nem ismerték, hanem babonaszerü aggodalmassággal hagyományos utasítások szerint dolgoztak. Egy-egy előre nem látott, szokatlan tünemény olykor oly zavarba hozta őket, úgy megakasztotta, hogy nem tudtak mihez fogni. Az avatatlan bányász vagy fémgyüjtő még annyit se tudott, és így lehet képzelni, hogy a beváltásra benyújtott fémtömbek milyenek lehettek a tömeg egyenletes vegyaránya tekintetében A tűpróba már magában is csak hozzávetőleges; legyen már most a próbálandó darab olyan, hogy az egyik végin más próbát mutat, mint a másikán, a próbáló hivatalnok a maga felelősségét tartva szem előtt, a próbánál még ugy is kedvez vala a kamarának, ha nincs is éppen erre czélzó utasítása: pedig ez is volt; a benyujíó pedig nem tudta ellen-

6 239 őrizni. A próba e bizonytalansága a kamara részére kizsákmányolva, már magában tetemes nyereséget adhatott. Csak egy példa : 100 márka nyers ezüst, a melynek próbája 9 ós 10 közt áll, 9 próbásnak vétetik be, valósággal 9 l /. i próbás, ád minden márkánál l, 3 lat, tehát 50 lat vagy több mint 3 márkányi nyereményt. Más tekintetben is lehetett még nyereség a beváltásból. A ki aranyat hozott, annak kiszámították az, értéket a benyújtott mennyiség tiszta aranytartalma szerint. Ám a nyers aranyban ezüst is volt, a melyet ki tudtak választani. Ez ezüstért nem kapott a benyújtó semmit, ez tisztán a kamara nyereményének maradt. Megfordítva, alig van ezüst, a melynek egy kis aranytartalma nincs. Nem tudták ugyan egészen kiválasztani, mert még ma is megvan a csekély aranytartalom a középkori ezüst pénzekben; de valamit még is csak kaptak belőle, és ezért sem adtak semmit a benyújtónak. Eredeti oka ez igazságtalanságnak lehetett, hogy előre nem tudták kiszámítani, mennyi és mekkora értékű e nemes fém odavegyülése; később szándékosan foglalták le, mint jó nyereményt. Legfontosabb azonban a mi vizsgálódásunkra nézve a harmadik forrása a nyereménynek. A pénzügyi törvény egyik legnevezetesebb alkatrésze az a rendelkezés, a mely az országban a pónzlábot határozza meg, megállapítván, hogy mekkora mennyisége a pénz előállítására választott nemes fémnek.legyen a pénz alapegysége értékének képviselője és kifejezője. Rendesen úgy rendelkezik ez iránt a törvény, hogy megszabja, hány darab bizonyos lértékü pénz készüljön a pénzverdében divatozó súlyegységnyi tiszta, hány. az ötvezett nemes fémből, meghatározván egyszersmind ez ötvezés vegyarányát (liga.) Avval a kezdetleges eljárással, a melylyel a közép korban az ötvélyt előállították, a fémet lemezzé nyújtották, a lemezből a pengéket (Schrötling) kidarabolták és e darabok súlyát helyesitették (justiren), a pénzverő munkája nagyon bizonytalan sikerű volt. Bizonyítják ezt a, fenmaradt pénzek oly szóles határok közt ingadozó súlyai Ám a kamara nem tehette ki magát annak a veszélynek, hogy egy nem sikerült vagy nem teljesen sikerült munka kárát hordozza. Mert ha ki volt mondva, hogy egy márka ötvezett ezüstből 360 dénár készüljön, és a kész dénárok átvételénél kisült, hogy már 350 dénár nyom eij márkát, vagy csak 370 dénár adja ki e súlyt, igaz, hogy e'dénárokat nem adták ki, hanem újra összeolvasztották ; ám ez is tetemes kár volt. Hogy ez ellen biztosítsák a kamarát, arra a gondolatra jöttek, hogy a benyújtónak ne adják ki azt az egész összeget, a mely a pénzverés költségének leütése után őt megillette volna, hanem valamivel kevesebbet, és ez a kevesebblet az igazi lucrum camerae.

7 240 A dolgot úgy kell képzelni Az állam tudta pl. hogy egy márka tiszta ezüst fémértéke a fémkereskedésben 400 dénár. Ám e fémértékhez hozzá járul bármely feldolgozott ezüstnél az alakítás díja (facon), úgy hogy csak is olvasztani való anyag (Bruchsilber) jár. a fennebbi értékben. Pénzzé alakíttatván e márkát az állam a maga pénzverdéi költségét (monetagium, Schlagschatz) rá tette, és ezzel felemelé a márka értékét 420 dénárra. Ez méltányos is, helyes is. Méltányos, mert illik, hogy a ki ez alakitásnak hasznát veszi, fizesse is meg a költségit; helyes, mert megóvja a vert pénzt a beolvasztástól. Ez árfelemelés abban leli kifejezését, hogy az állam a márka tiszta ezüstből 420 dénárt veret, holott a forgalomban 400 dénáron, még pedig éppen ilyen dénáron, lehet egy márka tiszta ezüstöt (anyagot) venni. Mindazonáltal az állam annak, a ki neki egy márka tiszta ezüstöt hoz beváltás végett, nem csak nem ád 4i0 dénárt érte, hanem még 400-at sem; ád pl. csak 380-at, az állam tehát nyer e márkán 40 dénárt, ennek egy része kétségtelenül a költségek fedezésére fog kimenni, de mégis nyereménynek tekinti az egé - szét, és a kamara nyereményének nevezi. De hát honnan merítjük e tudást? Egyszerűen analógiából és visszafelé következtetésből. Az egész világ minden állama így tett; tehát a magyar állam is. Biztos adataink vannak róla, hogy a XVI százban így történt: tehát nagyon valószínű, hogy az előtt is. Nagyon erőssé teszi e valószínűséget, hogy a szebeniek 500 márkányi adója urbura' néven is fordrdkelő, a mi pedig bányaadót' jelent. De nyilik itt ismét nagyon tágas tér sz. számára, a melyen igen hasznos munkát végezhet, ha adatokat gyűjt a levéltárakban. Magyarország egyik legarauydusabb országa a világnak. Ebbeli gazdag voltát már legkorábbi őslakói is tudták, ki is zsákmányolták. Már a rómaiak bejövetele előtt is folyt Verespatakon és környékén az arany bányászat, a rómaiak is űzték, és kétségtelenül nem csak itt, hanem Asszonypatakán (Nagy Bányán) és a felső magyarhoni bányakerületben is folyt a nemes fém bányászása az Árpád házbeli királyok korában is. Az árpádházi királyok azonban nem verettek arany pénzt, mind a mellett, hogy nem csak súly szerint adott aranynyal lehetett fizetni hiszen még birság is volt törvényesen aranyban ezabva, hanem valódi arany pénz is járt az országban mint törvényes fizető eszköz. Eleintén csak a római solidus, a mely byzantius" vagy pensa" név alatt forgott, későbben különösen a velenczei arany (a zecchino). Tehát arany törvényes fizető eszköz volt, aranyat bányásztak az országban, és még se vertek arany pénzt. Mi lehetett ennek az oka?

8 241 Sok nyom arra látszik mutatni, hogy főoka az volt, hogy nem tudíák az aranyat a nyers bánya terményből kiválasztani. E mesterséghez csak Byzanczban és Olaszhonban, főleg Velenczében értettek A velencziek vásárolták meg a magyar aranybányák nyers terményét, haza szállították Velenczébe, és ott roppant nyereményt húztak aválasztásból, a melynek eljárását és módját szoros titokban tarotíák; az erdólyres^i bányászat és aranymosás terményét hihetőleg görög üzérek vásárolták öszsze és vitték Byzanczba. Tán az arany aránylag magas ára Magyarországon abban a korban is ebben leli magyarázatát. De hát mi köze ehhez a lucrum camerae-nek? Csak az, hogy a lucrum camerae valódi, lényegét, keletkezésének történelmét, létének alapjait, növekedésének okait és végre adóvá változását csak úgy lehet alaposan megérteni és értelmesen előadni, ha a kutatás és a figyelem folytonosan szemmel tartják a nemes fém bányászata, a fémmivelés és a pénzverés mindenmozzanatát. Előadásunkból, azt hiszszük, már anynyi világos, hogy a kamara nyereményének főtényezője nem a cambium, hanem a fémbeváltás; nem a monetagium, hanem inkább egy az urburával rokon adó, a melyet az állam a nemes fém termelésére vetett. Ez adó beszedésére felhasználta azt az alkalmat, a mikor a termelő behozta terményét a kamarához beváltás végett. Itt már újból az a kérdés merül fel, hogy hát Magyarhonban szabad volt-é a nemes fémekkel való kereskedés? Minden jel arra mutat, hogy igen is, szabad volt, semmi sem korlátolta. Szabad volt az aranyra nézve bizonyosan, mert miután az állam aranyból nem veretett pénzt, semmi érdeke sem volt az aranynyal való szabad kereskedést korlátozni. Nagyon valószínűen az ezüst is szabad kereskedés tárgya volt, a mi abban lel egy erős bizonyságot, hogy Róbert Károly, ha jól emlékszünk, az 1342-ki rendeletével megtiltja; legalább nagyon hasonlít az ottani kifejezés újdon tilalomhoz. Ha szabad volt a kereskedés, honnan vette a kir. kamara az ezüstét? Mert ha a szabad kereskedésben eladhatta valaki ezüstjét 300 dénáron márkáját, mért vitte volna 280-ért a királyi kamarának? Pedig még a Róbert Károly rendeletei még mind ilyen formán rendelkeznek. A nyers ezüstöt tehát csinyán és aránylag csekély nyereményen lehetett csak beváltani. Az állampolgár legfölebb úgy okosdott: ha oda adom az ezüstömet az ötvösnek, hogy alakítsa valami haszon- vagy gyönyörűségre való formába, munkadíjt fizetek érte; mért ne fizetnék az államnak, ha pénzt, a mindennapi életben oly nélkülözhetetlen pénzt csinálja belőle? De számított ; és ha az állam igen felcsigázta volna a munkadíjt, nem

9 242 adta volna az ezüstjét, hanem igyekezett volna más úton jutni pénzhez. Kényszerítni kellett tehát a polgárt, hogy vigye ezüstjét a kamarához. Avval az egynehány bányászszal és gozárral könynyen elbántak. De a nagy közönségtől ezüstbeváltás útján nem lehetett nyereményt húzni, mert nem volt beváltani való ezüstje. Rá vetették a nyereményt a már forgalomban levő pénzre, és kezdődött a viszszaélés a cambium mai, a melyet elébb már megteremtett volt a szükség. Am e viszszaélés nem tarthatott sokáig. A pénz aránylag rövid idő múlva már oly apróvá és roszszá lett, hogy lehetetlen volt még tovább apasztani súlyát és nemes-fémtartamát; e mellett a külföldi kereskedés roppantul szenvedett a belföldi pénz hanyatlása miatt. Óriási agiók keletkeztek, és a reform elkerülhetetlenné vált. írásbeli emlékek hiányában a fenmaradt pénzek mutatják a reform nyomát. Rendesen Róbert Károlynak tulajdonítják a történészek a pénzügy javítását, és neki kétségtelenül nagy érdemei is vannak; de a javulás már II Endre alatt kezdődött, és utódjai alatt a magyar pénz soha se szállott le többé anynyira, a menynyire Imre alatt meg volt romolva. De ha a király jó pénzt volt kénytelen veretni, ha a pénzérték csak keveset különbözött a valódi fémértéktől, szükségképpen megszűnt a lucrum camerae. Ha pedig éppen azt igéri a király, hogy az egyszer kibocsátott pénzt többé nem vonja ki a forgalomból, tehát véglegesen megszünteti a cambiumot, a mint Róbert Károly a fennidézett rendeletében teszi, honnan lesz a kamarának nyereménye? Erősen úgy látszik, hogy itt valami compromissumnak a tükörképe előtt állunk Az ország nagyon megunta volt a lucrum camerae czímével takargatott és mentegetett számos visszaélést a pénzügy kezelésében, mert az ország nagyon szenvedett miatta: követelte tehát megszüntetését, és éppen nagyon alkalomszerűnek látta a követeléssel éppen akkor állani elő, a mikor nem csak új király lépett trónra, hanem ez új király egyszersmind új dynasztiát is akart alapítní és a trónon biztosítni, még pedig aránylag elég nehéz körülmények közt. Ilyenkor a hatalmasak nagyon hajlandók sok mindent engedni. Ám másfelől a király is méltán követelte, hogy az ország gondoskodjék más jövedelmi forrásról a királyi kincstár számára, ha a lucrum cameraetől megfosztja, és ekkor az ország egy egyenes adót ajánlott fel, amelyet pro lucro camerae" azaz a lucrum canerae helyett fizetni fog rovatai szerint. E compromissum Róbert Károly alatt jött létre.

10 243 Ugy látszik, hogy Róbert Károly hozott Olaszországból a oaementumhoz (aranyválasztás, finomítás) értő mestereket, és megkezdte az arany pénz veretesét Az aranybeváltásnál újból nyílt egy forrása a lucrum camerae-nek, a mely aztán bebizonyíthatólag még a XVI száz közepe táján is még bőven jövedelmezett. Maga a caemeutum is nagy jövedelmet adott De ez az új lucrum camerae nem vált soha egyenes adóvá. Távol vagyunk tőle, hogy a mit eddig elmondtujik, kétségbe vonhatatlan igaz tényállásnak tekintsük. Csak irányt akarunk mutatni az alapos kutatásnak. Azok a vizsgálatok, a melyek alapján állunk, egészen más czélból és más irányban történtek, és az elmondottak úgy szólván csak oldalhajtásai. Beméljük, hogy ha Th. ez irányban fogja folytatni további kutatásait, a mily szorgalmasnak ismerjük, kétségtelenül oly eredményekre fog jutni, a melyek majd nagyobb igénynyel fognak felléphetni. Vannak azonban a műben oly botlások is, a melyeket most rögtön helyre lehet igazítni. Ilyen mindjárt az 5. lapon a pénz első keletkezésének téves jellemzése Soha és sehol se bizta az állam a pénz" verését magánosokra, magának csupán az ellenőrzést tartva fenn. Ha úgy mint a római-német birodalomban egyes dynaszták nyertek ius monetae-t, ez nem volt egyéb mint részletes és félig meddig kénytelen elismerése annak a felségjognak, a melyet az illető hűbéres úgy is már tényl g gyakorolt hűbérben bírt birtokán. Városok mindig csak a király, az az, az összállam nevében verettek pénzt. Az már azután a legvastagabb tévedés, a mit az ide vonatkozó jegyzet állit. A római köztársaságban a pénz neve volt: pecunia signata forma publica populi Romani"; ez magára megezáfolja a jegyzet állítását. Az arany pénzt a köztársaság korában nem magánosak verették, hanem imperátorok a kezökbe letett imperium'-ba foglalt felhatalmazás alapján, A felség-jog Rómában nem a császárok alatt jutott határozottan érvényre (6 lap. 1 jegyz); határozottan érvényben volt (a királyok koráról nem is beszélve) a köztársaság korában is, gyakorolta a populus Romanus nevében a Senatus és végrehajtó közegei; a császárok csak kivették a Senatus kezéből. Merőben téves úton jár sz ott, a hol, a 14 lapon kezdve, az állam-jövedelmek értékének kiszámításához fog. A tudomány mai szinvonalán már véglegesen elismert tény, hogy a pénzérték arányait különböző korokban gabna vagy más ezikkek árai alapján egybe hasonlítni, merő képtelenség. Hiányzik az alapmértékül szolgáló egység. Ha ma a gabona átlagos ára (tekinteten kivül hagyva a mulandó hullámzások okozta árváltozásokat) átalában az ezüst árához képest 10 vagy 15 annyi, mint a meny-

11 244 nyi volt a XVI százban: ki meri azt állítni, hogy ennek oka egyedül az, hogy az ezüst értéke Vio va gy l l\b részére szállott annak, a mi akkor volt; az az, hogy egy akkori ezüst márka értéke egyenlő volt avval az értékkel, a mely ma 10 vagy 15 éppen ilyen márka ezüstben lelné kifejezését? Ha maga a nemes fém nem birja megtartani változatlanul a maga értékét, hogyan lehet azt állítni vagy vitatni, hogy egy bizonyos gabonamenynyiség értéke örök időkig változatlanul mindig ugyanaz marad? Nem oly önkényes dolog a mérésben az alapul szolgáló mérték, a változatlanul egyenlő mekkoraságu egység megállapítása, mint a hogy némelyek gondolni látszanak. Hoszszuság, szélesség, terület, súly, terime 'mérésére vannak állandó mekkoraságu mértékeink, egységeink. Érték mérésére még eddig nem sikerült ilyet megállapítni; a rendesen használtak nélkülözik az egység alaptulajdonságát, a mekkoraságban való változhatatlanságot. Természetes következmény: hogy minden mérés és számítás, a mely változékony egységen alapszik, eredményeiben tele van tévedéssel és fonáksággal, és ettől senki tekintélye se mentheti meg. A mű történelmi részéhez nem szólunk most. Sok és alapos tanulmányt kellene tennünk, hogy illetékes Ítéletet mondhassunk. Anynyit azonban mondhatunk, hogy az oklevelekből vett latin idézetek értelmezésével nem ertünk mindenütt egyet, mint ha némelyik egy kis erőszakkal volna a sz véleménye medrébe belé szorítva. De ebben határozottan nem merünk Ítélni, még kevésbbé elitélni. Tény csak anynyi, hogy roppant sok sajtóhiba van a könyvben, a mi nem válik dicséretére a nyomdának és a correctornak. Ueber Gyninasialwesen, Padagogik und Fachbildung. Von Ottokár Lorenz, Vorsitzendem der k. k. wiss. Gymnasial-Prüfungscommission in "Wien. "Wien lap és függelék ára 90 kr. Lorenz a szakképzés barátja, éhez képest a gymnasiumban is szaktanárokat óhajt. A középoskolai tanároknál nem. a paedagogiai" ismeretek hiánya a baj, mint legtöbben állítják, hanem a túlterjeszkedés. Az a paedagogia, melyet könyvekből lehet meríteni igen keveset ér, a paedagogia által bitorolt, didaktika semmit. Csak az lehet jó didaktikus, ki tantárgyával tisztában van és az illető tudomány felett uralkodik. Hogy pedig ez elérethessék szüksége?, ho 0 'y a tanítók szakszerüleg képeztessenek és alkalmaztassanak.

12 245 Ezek Lorenz alapeszméi, melyeket 6 fejezetben tárgyal. Elismeréssel adózik azon elveknek, melyekre az Ausztriában 30 év éta fennálló középtanodai rendszer van alapítva. Ma már megállapítottnak lehet tekinteni, hogy a gymnasiuai feladata: általános miveltséget nyújtani; hogy e'miveltség nyelvészet-történelmi és nienynyiségtaa-természettudományi ösmeretek egyesítéséből áll. Elméleti és tudományos szempontból ma már számbavehetőleg nem is támadják meg a gymnasiumi tanítást, de aanál inkább népszerű, mondhatni, izgatási indokokból. Általános a panasz, az ifjúság túj van terhelve. Egyesek szempontjából lehet, de nem általánosságban, egészében tekintve az intézményt. Az egyes panaszkodhatik az adó miatt, de azért tagadhatja-e a honvédelem, az államháztartás költségeinek szükségességét? Éppen így állunk a felsőbb oktatással, melynek czélja az állami, társadalmi és tudományos feladatokra a legjobb erőket, a legjobb kiképzéssel szolgáltatni. A követeléseket és a czélt nem lehet a szerint mérni, hogy sokan nem tudnak megfelelni, hanem a szeiint, hogy megfelelnek-é elegen? A tapasztalás a mellett bizonyít, hogy igenis, elegen megfelelnek. A gymnasiumi tanulók száma' 30 év óta aránytalanul emelkedik a népességi szaporodáshoz képest. Utóbbi 20 év alatt az osztrák tartományokban a népesedés 13 százalékkal emelkedett, míg a gyninasiumok látogatása 100 százalékkal. Látni való, hogy a szükségletnél többen látogatják a gymnasiumokat s a túlterheltság nem rémit. Ugyanerre az eredményre jutunk, ha tekintjük, hogy a tanulók közül hányan érik el czéljokat s tesznek sikerrel érettségi vizsgát ben 32, a hatvanas évek óta százalék. A szám lehető legkedvezőbb. Az ifjúság oly korban lép az iskolábí, melyben távolról sincs fogalma a terhekről, melyeket magára vállal. De meg mi lenne, ha még több végezné a gymnasiumot? Lenne egy sereg féltudós, agyafúrt; szaporodnék a legveszedelmesebb proletariátus; a szellemi proletariátus. Helytelenség volna tehát a gymnasiumi oktatás követelményeit leszállítani, a 30 év óta fennálló rendszert igazolja a szellemi eredmény s a nagy pártolás, melylyel a közönség részéről találkozik, De mindamellett, hogy jó az alap, az épületen mindig lehet s kell tökéletesíteni; tanterv, tananyag, egyes szakok czéljai felett lehet vitatkozni. És igy Lorenz a nélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék csak azon általánosabb panasz tárgyalásába akar bocsátkozni, hogy a gymnasiumi tanári kar nem bir elég paedagogiai képzettséggel. Elösmeri a vád komolyságát, de állítja, hogy a bajon nem segít az a tudomány, melyet a paedagogia alatt rendesen értünk, hanem egyedül az, ha alkalom adatik a tanároknak, hogy a tudományokba mélyebben hatolhassanak. Szükséges ugyan, hogy a tanító a tanításnál a tananyag mellett bizonyos ethikai és psychologiai elveket is szem előtt" tartson, melyeket a paedagogia magyarázhat és megvilágíthat; és

13 246 szükséges, hogy minden tanító jó paedagogus is legyen; de ma mégis helytelen úton járnak el, midőn poedagogiai ösmereteket akarnak a fiatal tanárok fejébe verni. A paedagogia fogalmának kettős természete félreértetik. Értenek alatta először egy gyakorlati tanítási mesterséget, másodszor egy elméleti tudományt. Utóbbi a lélektanon és erkölcstanon alapulva, ezek teljes ösmerete nélkül nem mivelhető sikeresen, miért megpróbálták ezt dogmatice megállapított szabályok betanításával pótolni. Nemcsak, hogy a paedagogiát nem lehet magában önállólag művelni, hanem az igy szerzett dogmatikai ösmeretek sem használhatók valamely tudomány gyakorlati tanításánál. A paedagogia alkalmazását didaktika czímen tárgyalják, de a didaktikának a tudományos paedagogiával alig van valami köze. Mert meggyőzhet két ember a paedagogia minden kérdésében és mégis homlokegyenest ellenkezhetik arra nézve, hogy p.o. a földrajzot miként tanítsa. A midőn a paedagogia szárnyai alá veszi a didaktikát idegen területre lép, melyen csak rablás útján juthat uralomra. Régen voltak universalis tudósok, ma nem lehetnek, a tudományok mai szempontjából ; miért bírhatnának tehát csak a paedagogusok ama kiváltsággal, hogy minden tudományok jelen s jövő magaslatára hágva, minden irányban utat mutathassanak? Legjobb lesz, ha a légrezgések tanítási módjának megállapítását arra bizzuk, ki a természettani törvényeket legjobban tudja. Eltekintve az egyes ember tehetségétől, alig lehet remélni, hogy az általános didaktika új módszereket találjon fel. Minden javítás a tanítás terén az illető tudomány új előhaladásától függ. A didaktika különösen szeret a történelűtn tanításáról beszélni, mint a melynek felfogásához csak miveltség kell, és mégis hány ily tárgyú könyvben nem találhatni csak egy új gondolatot is. Hogy magától a didaktika alig talál ki valamit, mutatja azon nagyszerű javitás a történelmi oktatás terén, mely a történelmi atlasz által idéztetett elé. Volt-e erről a didaktikának a leghomályosabb fogalma is, mignem a történettudomány lehetővé tette az időt földrajzilag rögzíteni? A történelem némely részéről az mondatik, hogy csak mellékesen, más pedig tüzetesen adasék elő. így a római köztársaság tüzetesen, a császárság csak futóbig; de hát ha majd a történettudomány tisztázni fogja e kort, ki fogja mondhatni, hogy a serviusi alkotmány fontosabb reánk nézve, mint a császársági municipalis szerkezet? Magának a tudománynak kell eldöntenie, hogy miként taníttassák. A fennebbiekből érthető, hogy minden kísérlet, a tanárjelöltektől általános paedagogiai és didaktikai előképzettséget követelni, meghiúsult. Bécsben több ezerre megy a jelöltek paedagogiai házi dolgozatai, melyek mondhatni mind kielégítőknek találtattak, ós sokan mégis a paedagogiai ösmeretek hiányosságáról panaszkodnak. Helytelenség

14 247 úgy Németországon, mint Ausztriában paedagogiai vizsgálatokat tartani ; a fiatal emberek csak idejüket vesztegetik, hogy egy kétes értékű tudományról számot adhassank. Hogy jó paeda?ogusok lesznek, azt nem a vizsgálók, hanem csak az élet fogja kimutathatni A fiatal emberre rá kényszerített paedagogiai gyakorlatok elfecsérlik idejét s e veszteség kipótolhatatlan. Mennyivel jobb volna oda működni, hogy a fiatal ember minél teljesebben els játítkassa tudományát, mert valódi oktatásról csak akkor lehet szó, ha a tárgy felett teljesen uralkodunk. Helytelenség állítani, hogy az elemi oktatásra kevesebb ismer.it szükségeltetik, mint a felsőre. Mi az elemi oktatás? Szükéges hozzá: mély belátás a szakma lényegébe; a mai kiterjedt ösmeretek sok részletét szilárdan tagolt alakban összetartani ; tudományos érzék a fó'dolgokra nézve ; közönyösség a hagyományos, az elavult, az élettelen iránt. Mindezen tulajdonságokat csak az sajátíthatja el, ki mélyen tekintett szakmájába. Ha a tananyag mennyiségére nézve balfogalmakkal találkozunk, ez a szakképzettség hiányának tudandó be. Szükséges azonban a szakképzettség érdekében és az ebbeli túlkapással szemben az ösmeretek általánosítása. De ezt nem úgy értve, mint ez előtt 50 évvel. Akkor nem haboztak az u. n. humán tárgyakat mint egy egységet vonni s követelni p. o. hogy a philologus, ha még fiatal is, otthon érezze magát a történelemben és földrajzban a modern és antik népek irodalmában, művészetében Ma ezekeket nem lehet kívánni, de igen is azon tudományokat, melyek szetves: összefüggésben állanak az illető szakokkal. A philologust tanulmányai majd az összehasonlító nyelvészetre ós physiologiára, majd archaeologiára és jogtudományra utalják. Az alapos tanárnak tekintettel kell lennie ezen melléktudományokra és csakis ezeknek és főszakmájának combinálása által juthat sikeres eredményre. A IV. fejezetben a porosz és osztrák tanári vizsgák részletezteztetnek. Poroszországban a vallástól és modern nyelvektől eltekintve 2 vizsgálati csoport van: nyelvészet-történelemi és mennyiségtantermészettudományi. A tudomány mai állása mellett ez anachronismus s ezt félig-meddig átlátja a szabály rendelet is, a mennyiben megengedi, hogy a különböző szakokból a készültséghez képest különböző tanképesitési fokozat adassék. De maguk a vizsgálók átlátják, hogy lehetetlenség követeltetik s átviszik a jelölteket, ha egy szakból jól készültek, a többiből csak alig. De a képesítés megadatik s a tanárok alkalmazásánál aztán nem gondolnak arra, hogy az illető az egyetemi tanfolyamon alig foglalkozott azon targygyal, melynek tanítására felhatalmaztatott. A földrajzhoz csatoltatik a történelmen kivül a classicus nyelvek, vallás és német tanítása, legalább a középosztályokban és így tovább.

15 248 Ausztriában nincs meg a tárgyak ily nagymérvű felhalmozása, habár itt is van javítni való. Miért kell a philologusnak az államrégiségek mellett az ókori történelemből külön vizsgát tenni, mikor az államrégiségelíbó'i vizsgázva, ebből is kimutathatja készültségét ban a vizsgára jelentkezteknek több mint */ 8 keresztül ment, de az át nem mentek legnagyobb része önként lépett vissza, tehát igen terhesek már igy is a követelmények, a csoportokat káros volna szélesíteni. A kik a vizsgát szélesíteni akarják, inkább hassanak oda, hogy a jelöltek mélyebben hatolhassanak tudományukba. Ez ollen van pedig az is, hogy a jelöltek túlterholtetnek Írásbeli dolgozatokkal. 3-4 házi dolgozatot kell irniok. némelyek 100 íves dolgozatokkal állanak elő. Menyyi idővesztegetés! a tanuló elvonatik az alapos munkától sőt másfelől a helyett, hogy igyekeznék tudományának egészét magáévá tenni, korán irodalmi hiúságra tereltetik. Beáll az, hogy kezdik szakmájuk irodalmát nem ösmerni, a könyveket nem olvassák, hanem csak lapozzák. Megtörténik, hogy philologusok a legközönségesebb auctorokat nem ösmerik a vizsga alkalmával. Az V. fejezetben statistikai számok mutatják ki, kogy Prágában, Grazban, Innsbruckban sokkal elnézőbbek a vizsgálandók iránt, mint Bécsben. Feltehető, hogy Bécsben közelebb állanak ahoz, hogy mit kell egy tanárjelölttől kívánni, mint Innsbruckban. Kerülnek ki tehát nem eléggé képesített tanárok s e mellett Ausztria még sok nem vizsgázott, póttanárt alkalmaz. Mindez megmagyarázza a középtanodák hiányait s másfelől meggyőz, hogy a szakképzés sürgettessék. Németországon ez meg van nehezítve a szakok felhalmozása miatt, Ausztriában jobb rendszer mellett a végrehajtás hiányos. Meg kell szabadítani a vizsgát a sallangoktól, a feleslegestől. A fennebbieken kívül el kellene hagyni a philosophiát, mely az általános miveltségi tantárgyak közt szerepel. A philosophia nem száműzendő a gymnasiumból, de sőt valódi jogaiba helyezendő vissza. Önállóing-, egészében szerepeljen a vizsga tárgyak közt, de ne sallangképpen. Ma már ez sem az, mi régen volt, ma szaktudomány s midőn általános miveltsédi függelékül kérdezik a jelöltektől, az eredmény szégyenletes kevés, az általános miveltségi vizsgák nem egyebek álproductióknál. A tanárok alkalmazásánál a szakszerűség nem kevésbbé szem előtt tartandó: a tanárok ne halmoztassanak el elütő tantárgyakkal és meg kell menteni őket a mindenféle paedagogiai szabályoktól s a nagyon lábrakapott bürokratismus békéitől. A tanár legyen önálló és alapos. ííy. Stein J, m. kir. egyet, nyomd, az ev. rei. fotmoda bet. Kolozsvárt.