Gudrun Schury Éltető nedv. A vér kultúrtörténete

Átírás

1

2

3 Gudrun Schury Éltető nedv A vér kultúrtörténete KALLIGRAM Pozsony, 2004

4 A fordítás Gudrun Schury: Lebensflut. Eine Kulturgeschichte des Blutes (Reclam, Leipzig 2001) című műve alapján készült. Fordította Hámori Ágnes A fordítást az eredetivel egybevetette és szerkesztette Schulz Katalin Copyright Reclam Verlag Leipzig 2001 Hungarian translation Hámori Ágnes, 2004 ISBN

5 Minden írás közül csak azt szeretem, amit valaki vérével ír. Írj vérrel: és meglátod, hogy a vér szellem. Friedrich Nietzsche: Imigyen szóla Zarathustra Ha nem lett volna kávé, vért ittam volna. Georg Christoph Lichtenberg: Sudelbücher

6 Előszó Ha megszúrnak, mi talán nem vérzünk? kérdezi Shylock. Ez az, ami minden élőlényben közös. A vér vörös elixírje mindig is izgatta az embereket; féltek tőle, kiontották, megszentelték és kutatták. A vallások, mítoszok és ideológiák tele vannak ezzel a csodálatos anyaggal - a vérkeresztségtől kezdve a Szent Vér-kultuszig és a Blut und Boden uszító beszédekig. A vér kultúrtörténete ennek az éltető folyadéknak a nyomát követi végig történelmi korszakokon, népeken, országokon, könyveken, filmeken és festményeken át. Akár a maffiát nézzük, akár az indiánokat, Drakula grófot vagy a Vöröskeresztet, az opera színpadát vagy a thrillereket: a vér mindig kitüntetett szerepet játszik. Különleges folyadék ez. Kicsit sűrűbb, mint a víz. Körülbelül négy-hat liternyi fér egy emberbe (egy kékbálnába liter). Világossárga léből (plazmából) és sejtes elemekből (vörös- és fehérvérsejtekből, ill. vérlemezekből) áll, vagyis 90%-a víz, a többit a plazmában található fehérjék, zsírok, vitaminok, hormonok, konyhasó, kálium, kalcium, magnézium, szőlőcukor, nitrogén és színezőanyag teszi ki. PH-értéke enyhén savas: 7,36, nagyjából annyi, mint a sósperecnek. 9

7 Az emlősök vérének vörös színéért a hemoglobin felelős, akárcsak azért, hogy az oxigénszint növekedésével a vörös szín sötétebbről világosabbra változik A vér jellegzetes, enyhén vasas íze minden bizonnyal szintén a hemoglobinnak köszönhető A szervezetünkben található összes vas ami nem több 5 grammnál 60%-a itt van megkötve a vér tartalmaz emellett vas-transzportért felelős proteineket (transzferrint) és vasraktározó proteineket (ferritint) is A rákok, kagylók, tintahalak és grófok vérében többségben van a kék színű vér-színezőanyag, a hemocianin A kék vér kifejezés a spanyol sangre azul -ból származik a kasztíliai nemesség számára nagy jelenfőséggel bírt, hogy semmiféle közösség nincs köztük és a sötétbőrű négerek vagy zsidók között, ami onnan látszott, hogy az ő világos borukon átsejlettek a kékes erek Franciául is van sang bleu A németben ez a kifejezés kb óta él, angolul a királyi család neve blood royal vagy egyszerűen csak the blood A rovarok vére színtelen, ami lakótársi minőségükben rontja az esélyeiket Vajon ugyanolyan könnyen csapnánk agyon a legyeket, szúnyogokat vagy pókokat, ha nem átlátszó, hanem vörös lenne a vérük? A vérnek tehát nem kell mindig pirosnak lennie Már Hildegard von Bingen is a mi zöld vérünkről beszél, ami csak keveredés által válik a szervezetben pirossá. Nyolcszáz év múlva a vérbeli trekkerek vagyis Star Trek-rajongók korében közismert, hogy a vulkániaknak zöld a vérük, ezért is olyan nyugodtak és hidegvérnek Úgy tűnik, még mindig dívik egyfajta egyszerű humorálpatológiai elmélet, és nemcsak az USA-ban Draco Malfoy mudblood -nak, vagyis sárvérű -nek nevezi azokat a varázslókat, akiknek nem tiszta vér folyik az ereikben Az ó- és középkori négy-testnedv-elmélet és Harry Potter 1 könnye- 10

8 dén összekapcsolódnak a flegmatikus mellett megjelenik a sárvérű Hisztis Myrtle-nek viszont ezüstszínű a vére. Ahogy a fiziognómia az arcfelépítés és a karakter közti összefüggést feltételezi, épp úgy szokás a az élet folyadékát és az élőlény lényegét is összekapcsolni Amikor Odüsszeusz legyőzi Pénelopé kapzsi, élősdi kérőit, azokból nem világos, piros vér folyik, hanem gonosz, fekete És a megölt tetemek mellett ottlelte Odüsszeuszt, / véresen és csata-mocskoltan, valamint az oroszlánt, / mely marhát falt fal, s most lép ki a marha-akolból, és az egész szügye és mindkétoldalt a pofája/ [fekete] vértől elbontott, ránézni is oly riadalmas 2 A nők hónapról hónapra látják saját vérüket, a férfiak csak akkor, ha megsérülnek A vér más, mint a könnyek, nyál, izzadság vagy vizelet be kell érte hatolni a felszín alá A vértől van a kormunk alatti rózsaszín árnyalat, ez adja nyelvünknek és ajkunknak az erotikus vörös színt, arcunkba szokik, ha örülünk vagy szégyelljük magunkat - állandóan lüktet bennünk, mégis láthatatlan Mint a vulkánkitörésnél először a héjnak kell fölszakadnia, akkor tud kiáramlani az, ami alatta volt, hogy ámulatba ejtsen minket mi minden forrongott ezalatt a felszín alatt 1 Tom Tykwer A harcos és a hercegnő c filmjében ilyen vérkilövellést láthatunk, amikor a sebesült Sissinek (Franka Potente) gégemetszéssel sikerül megmenteni az életét. Úgy lovell ki belőle a vér, mint az Etnából a láva, s ahogy a láva színe is izzóvörösből lassan feketére vált, miközben kihűl és megszilárdul, úgy a vér színe és állaga is megváltozik, sö- 1 J Κ Rowling Harry Potter es a bölcsek köve Ford Tóth Tamás Boldizsár Budapest, 2002, Animus Kiadó 2 Homérosz Odüsszeia 22 ének Ford Devecsen Gabor Budapest, 1957, Europa Könyvkiadó, ο. 11

9 tétebb lesz és megszilárdul, ha kikerül a testből. Az eleven és az alvadt vér kinézete közti váltás az emberi gondolkodásban is tükröződik. Szociálpszichológiai vizsgálatok arra a nem túl meglepő eredményre jutottak, hogy a testen belül áramló vér olyan fogalmakkal kapcsolódik össze, mint élet, egészség, jó, a testen kívül megjelenő vér pedig olyanokkal, mint halál, sérülés, rossz. Ha a hírekben, az újságban vagy egy krimiben a véres jelzőt olvassuk, egészen biztos, hogy nem eleven, egészséges, élettől duzzadó jelentést hordoz. Nyilvánvaló, hogy olyan folyadék, amely szorosan kapcsolódik a testhez, a szívhez, élethez és halálhoz, nyomot hagy egy nép kifejezéskészletében. A vér számos ponton belekerült a nyelv képi kifejezései közé, mint pl. véremben van; forróvérű; megőrzi a hidegvérét; rossz vért szül; felforrt a vére; megfagyott a vér az ereiben; szomjazik valakinek a vérére; vérszagot érez; vért izzad; kiszívja a vérét; véresen komoly; kékvérű; vérzik, mint a disznó; vérlázító; vérévé vált; vér tapad a kezéhez; vérre megy a dolog; valami vért kíván; vérré válik valakiben az étel; vérrel kell lemosni stb. 3 A hagyatékkal és örökösödéssel kapcsolatban fontos a vér szerinti kifejezés. Számos közmondás használja a vért pars pro totó értelemben: A vér nem hazudik vagy elárulta a vére. S fordítva pedig: vannak vérrel kapcsolatos szólások és kifejezések, amelyek szó szerint értelmezve humor forrásává válhatnak, mint az alábbi ilyen vagy hasonló formában számos nyelvben fellelhető viccben is: Őrizd meg a hidegvéredet, szólt a szakács a rákhoz, mielőtt bedobta volna a forró üstbe. 3 Ballagi: A magyar nyelv teljes szótára. Budapest, 1998, Nap Kiadó. 12

10 Az ereinkben csörgedező folyadék utánozhatatlan színe sok természeti jelenség nevét ihlette. Az emberi vér vörös színéhez való véletlen és ártatlan hasonlóság titokzatos, misztikus vagy hátborzongató asszociációkhoz vezetett; nemcsak egy lepkefaj, hanem több piros virágú növény is véres névre hallgat: véreslapu, véresfű, vérfű, vértő, vérfürt, vérliliom. A hematitot, e vörös színű követ, a gyógyszerként, festőkrétaként és polírozáshoz használt veres vasérc kréta rokonát vérkőnek hívják. Mivel a színe kívül az alvadt, belül a friss vérre emlékeztet, az ókortól kezdve napjainkig használták orrvérzés, szempanaszok és mentsruációs zavarok kezelésére, szüléseknél és vesekő ellen. Az eriosoma lanigerum nevű vörös tetűfajtát a károsult almafa-tulajdonosok vértetűnek hívják; van vérpinty nevű madár; a rózsafélék családjába tartozó potentilla paulstrist és silvestrist németül véresszeműnek is hívják, a vérgyökér pedig a felálló timpónak gyökere, amelynek pora az odvas fogakba duggatván a fogfájást állítólag megszünteti ; egyes helyeken a piroslevelű borbolya neve is vértövis. Emellett van még vérjáspis, vérbükk, véreb, vérmedve, vérfarkas, vérköles, vérzőké (pásztor-tarsóka), vérnarancs és belül piros színű vérmogyoró. Michael Wetzernek igaza van, amikor a Die Zeit c. lapban Friedrich Kittler Kulturgeschichte der Kulturwissenschaft* című műve kapcsán megállapítja, hogy a kultúrtörténet manapság inflációs korszakát éli; minden dilettáns azt képzeli, hogyha egy kis technikatörténetet, társadalomtörténetet és szociológiát vegyít egymással, máris kultúr- 4 Michael Wetzel: Göttergewimmel. Friedrich Kittler hat dem Dilettantismus in den Kulturwissenschaften den Kampf angesagt. [Friedrich Kittler hadat üzen a dilettáns kultúrtörténeti munkáknak.] In: Die Zeit, , 21. o. 13

11 történeti művet alkotott. Már Goethe is úgy vélte, a dilettantizmus oka a kontár félszívűség, mechanikus pedantéria és az az eszement törekvés, mindig épp azt a lehetetlent venni célba, aminek az eléréséhez a legnagyobb művészetre lenne szükség, már ha egyáltalán valaki képes lenne megközelíteni. 5 Ám épp azért, mert ő maga is százféle területen dilettánskodott kezdve a festészettől a meteorológián, a numizmatikán és az orientalisztikán át a fizikáig, Goethe a nagy művelődéstörténészek közé tartozik. Az egész ábrázolása érdekében merte vállalni az egyes részletekben való tévedés kockázatát. Ilyen értelemben dilettáns az alábbi munka is, amelynek a puszta kíváncsiság szolgál igazolásául. Egy kultúrtörténeti munka értékelésekor számomra a filológiai hűség, a nyomozói szimat és a gondolkodásbeli szabadság fontosabbnak tűnik, mint több speciális szakterületen mutatott átfogó tudás, adatgyűjtési kényszer vagy a részletekhez való megszállott ragaszkodás. Apropó gondolkodásbeli szabadság hadd idézzek Egon Friedell Kulturgeschichte derneuzeit-jából: Ha Németországban valaki nyilvánosan mondani akar valamit, a közönség körében rögtön többoldalú bizalmatlanság alakul ki vele szemben: először is, van-e egyáltalán ennek az embernek joga megszólalni e kérdésben,»kompetensnek«tekinthető-e, másodszor, az általa kifejtettek nem tartalmaznak-e ellentmondásos vagy zavaros gondolatokat, harmadrészt, nem mondta-e el ezt már őelőtte is valaki. Röviden tehát dilettantizmusról, paradoxiáról és plagizálásról van szó. Ami a dilettantizmust illeti, tisztában kell lennünk azzal, hogy minden emberi tevékenységben csak addig van igazi életerő, amíg dilettánsok végzik. Csak a dilettánsnak [ ] van igazi emberi viszonya tevé- 5 Johann Wolfgang Goethe: Maximen und Reflexionen, Nr

12 kenysége tárgyához, csak a dilettánsoknál fedi egymást az ember és a foglalkozása; az ilyen ember teljesen beleadja magát a munkájába és önmaga egész valójával táplálja azt, míg ezzel ellenkezőleg minden olyan dologhoz, amit hivatásszerűen űznek, valamilyen rossz értelemben vett dilettantizmus kapcsolódik: bizonyos egysíkúság, korlátozottság, szubjektivitás, beszűkültség. A szakember mindig túlságosan is a maga szakterületén mozog, így aztán szinte soha nincs abban a helyzetben, hogy igazi forradalmat váltson ki; túl jól ismeri a hagyományokat s ezért túlságosan kötődik hozzájuk. Túl sok részletet is ismer már ahhoz, hogy a dolgokat még egyszerűen tudná látni, és éppen ezáltal hiányzik belőle a gyümölcsöző gondolkodás alapvető feltétele. 6 6 Egon Friedell: Kulturgeschichte der Neuzeit. München, 1984, 48. o. 15

13 I. A vér szava Tegyük fel, megismerkedünk valakivel. Ha azután megkérdezik tőlünk: milyen ember az, akkor beszélünk az illető termetéről, hangjáról, hajszínéről, hogy nyílt vagy zárkózott természetű-e, szeret-e nevetni, csak a munkájának él-e. De nem fogunk beszélni az illető vércsoportjáról vagy arról, hogy sűrű vagy fekete-e a vére. A vér nem kategória, nem méret. A vér láthatatlan. A vér a jó korszakokban lényegtelen. Bár manapság is sokan használnak fülgyertyát, feng-shui-eszközöket vagy ayurvéda-illóolajokat, mégis igen messze vagyunk azoknak a kultúráknak az animisztikus képzeteitől, amelyeket manapság mit sem sejtve idézni szoktak. Amennyire nem szokás már kávézaccból vagy belekből jósolni, annyira nem hallgatunk az elhunytak szavára vagy akár a vér belső hangjára. A totemek és tabuk idejében ez nem így volt. A világ, az emberek, a halál fenyegetései ellen védekezve megpróbáltak olvasni a természet jeleiből s jókedvre hangolni az istent vagy az isteneket. Ehhez kifinomult érzékszervekre és avatott vezetőkre volt szükség: sámánokra, javasasszonyokra vagy papokra, ők nyilvánították ki a láthatatlan világ törvényeit és magyarázták az anyagi világ rejtjeleit. A vér szavának megértése az élethez és a halálhoz egyaránt 16

14 hozzátartozott. A középkori forrásokban Káin és Ábel ószövetségi története nyomán lépten-nyomon szó esik az ártatlan vérről, amely az égre kiált, s a Nibelung-ének is ismeri a vér szavát: a halott Siegfried sebei újra vérezni kezdenek abban a pillanatban, amikor gyilkosa, Hagen áll a ravatalánál. A legtöbb ember viszolygást érez, ha sebekről, vérátömlesztésről vagy állatok levágásáról esik szó, s ez jól mutatja a távolságot, amelyet minden vérrel kapcsolatos dologgal tartani szeretnénk. Önmagunkat nemritkán testünk valamelyik tulajdonsága: kora, alakja, teherbírása vagy éppen gyengesége kapcsán határozzuk meg. Hogy mi magunk vértartályok is vagyunk, az csak akkor jut eszünkbe, ha ez a tartály kilyukad. Schopenhauer A világ mint akarat és képzet -ének második könyvében az akarat objektivációiról van szó, ennek 20. bekezdésében pedig az egyes akarati aktusokról s hogy ezek hogyan manifesztálódnak szemmel látható formában a testben. Az állati élet -et s a hozzá tartozó functiones naturales -t Schopenhauer az akarat jelenségeként fogja föl, s ebből következik aztán az egész test teleológiai magyarázhatósága : A test részeinek ezért teljességgel meg kell felelniük ama fő kívánságoknak, melyek révén az akarat megnyilvánul, ezeknek látható kifejezése kell hogy legyen mindegyik: fogak, garat és bélcsatorna maga az objektivált éhség; a nemi szervek objektiválják a nemi ösztönt. Ε paragrafushoz fűzött további kiegészítéseiben Schopenhauer több ilyen akaratobjektivációt is említ, kitérve a test belsejére is. Az akarat, mint valami olyasmi, amit az ember saját testében és testén közvetlenül érzékel, a szervezet egészéből is leolvasható, mindenhol egyformán jelenvaló s egyfajta állandó tevékenységi törekvésként tapasztalható meg. Ε rend- 17

15 szerben a vér nem más, mint egyfajta ősfolyadék : kaotikus, eleven, nyálkás ősfolyadék, mely hasonlít valamiféle szerves emulzióhoz s mely az izmokat és véredényeket formálja, sőt az artériákon való áramlás által [ ] az egész test formáját [ ] meghatározza. Mindez alapján Schopenhauer erre a következtetésre jut: Mindebből kiviláglik, hogy az akarat legközvetlenebbül a VÉRBEN objektiválódik. 1 Amit Schopenhauer e tételben kijelent, azt rendszertelenül ugyan, bizonytalan terminológiával s hiányos empirikus megfigyelések alapján már többen is megfogalmazták. A szívből mint az emberi test központjából kiindulva hangsúlyozták az innen irányított éltető véráram hatalmát is. A vér áramlása és lüktetése az erek zárt rendszerében az élet alapelvét jelenthette, sőt akár az emberi természet szimbólumának és reprezentánsának is tekinthették. A 18. és 19. században általános volt az a vélemény, hogy a vér a vis vitális, azaz az életerő forrása, egy orvos, Christoph Wilhelm Hufeland minden élet székhelyének nevezte. Különösen izgatta őket ennek az ősanyagnak a kettős, ellentmondásos természete: életet és halált egyaránt jelenthet, aszerint, hogy a test belsejében mozgó erőként vagy az életerő elillanásának jeleként tapasztaljuk-e meg. Ide nyúlnak vissza számos olyan vallási, mitikus vagy mágikus elképzelés gyökerei is, melyek nemcsak a vér intenzív színe nyomán alakulhattak ki, hanem az táplálta őket, hogy a vér egyben jelkép is, lét és nemlét hordozója. Mítoszok százai dolgozzák fel a kiontott vér és a növekvő élet közti összefüggést: így az egyiptomi Halottak könyve (Ki. e. 3. sz.), amely elbeszéli, hogy Hu és Sa, az új istenek abból 1 Arthur Schopenhauer: A világ mint akarat és képzet. Ford. Tandori Ágnes és Tandori Dezső. Budapest, 2002, Osiris, ο. 18

16 a vérből keletkeztek, amely Ra, a Napisten megsebzett falloszából csöpögött; az azték Quetzalcoatl pénisz-vércsöppekkel termékenyítette meg Cihuacoatl istennőt a világ teremtésének kezdetén; a dél-venezuelai yanomami mítoszban Periboriwas, a holdszellem úgy teremtette meg az emberiséget, hogy vérét a földre folyatta. Vannak skandináv mítoszok, melyekben a világtenger vérből keletkezett, s olyan indonéz, polinéz vagy indián hagyományok, amelyek szerint az emberek vérrögökből lettek teremtve. A görög mitológia a Zeusz fejéből kipattant Paliasz Athéné vagy a hullámokból kikelt Vénusz születésének keletkezésmítosza mellett szintén ismer hasonló változatokat: az erünniszek (akárcsak a gigászok) a kasztrált Uránosz vércsöppjeiből keletkeztek; hogyha vérfertőzést vagy rokongyilkosságot akartak megbosszulni, a bűnösnek élve kiszívták a vérét. Aphrodité Adonisz véréből virágot fakasztott, ugyanígy Apollón is Hiakünthoszéból. Amikor Perszeusznak sikerült a Gorgó-fős Medúzát lefejeznie, annak vérző fejéből gyilkos kígyók támadtak, nyakcsonkjából pedig a Pegazus szökkent elő. Az ő vére amiből Athéné megőrzött egy keveset lett aztán Aszklépiosz végzete is: mivel a Pegazus bal oldalából származó vérrel képes volt kioltani, a jobb oldaláról származóval pedig visszaadni az életet, Zeusz ezért az istenekéhez hasonló hatalomért villámcsapással büntette. A kiontott vér által bekövetkező megújulás sémáját követi Krisztus szenvedésének bibliai története is, melybe a bűnbocsánat eleme is belekapcsolódik: a Megváltó kereszten kiontott vére az eucharisztiában a megemlékezés, szövetség, hálaadás, kérés és engesztelés italává válik, mely a feltámadás ígérete és feltétele is egyúttal. Ezen mítoszok alapjául nem szolgálhatott volna bármilyen tetszőleges folyadék. Sok vallásra érvényes, amit Mó- 19

17 zes 3. könyvének 17. fejezete kijelent: tilos vért enni vagy inni, hiszen a test élete a vérben rejlik. 2 Egymás után háromszor is szerepel ez a kijelentés, s ezáltal egyre inkább valamiféle esküre emlékeztet. A vér tehát az anima székhelye, azt jelentik ezek a szavak, hogy aki vért ont, az megsemmisíti az animát, aki vért eszik, az az élet alapelve ellen vetkezik. Mózes 5. könyve az élet hordozásának gondolatán is túlmegy s azonosságról ír: A vér maga az élet. 3 Homérosz Iliásza a vér és lélek szavakat szinonim fogalmakként használja. Ebből szükségszerűen következik, hogy a vért értékes és szent folyadéknak tekintették, s hozzá kapcsolódott a túlvilággal való kapcsolat megteremtésének lehetősége is. A dél-amerikai maja, inka és azték kultúrákban különféle, hol erősebb, hol gyengébb változatban uralkodott az az elképzelés, hogy az isteneket emberáldozatból származó vérrel kell ünnepelni, kiengesztelni és megerősíteni. Hogyha a régészeti leletek nem csupán egyfajta mitológiáról, hanem a valóságban is kivitelezett vallási gyakorlatról tanúskodnak, akkor a maja társadalom meglehetősen vérszomjas lehetett, s vallási szertartásaik az egész év folyamán ismétlődő ember- és véráldozatokat foglaltak magukba. A számok tekintetében a fiatalabb azték kultúra még ezeken is jócskán túltett. Az azték politeista vallásban a véres hagyományokat Huitzilopochtli alapította meg, aki megölte saját nővérét, a holdistennőt. Tezcatlipocának, a bűn, engesztelés és büntetés s egyben a vadászat, háború és halál istenének is szokás volt minden évben egy különösen kiváló, megszentelt fiatal férfit áldozni. Számos másfajta véráldozati szertartás is létezett emellett, melye- 2 Lev 17,11. Biblia. Budapest, 1996, Szent István Társulat. 3 Lev 12,23. uo. 20

18 ken bennszülöttek százezrei, de főleg hadifoglyok haltak meg, s melyek többek között abból álltak, hogy az általában férfi áldozatnak egy piramis előtt a pap egy kőkéssel kivágta a szívét és a Napnak fölajánlotta Az inkák is ismerték az ember-, különösen a gyermekáldozatot, az ő vallási rendszerükben ezek azonban csak az általános áldozati szokások egyik részét jelentették Itt is érvényes az a megszorítás, hogy a valódi történelmi vallásgyakorlat és annak az utókor számára fennmaradt művészi ábrázolása nem feltétlenül egyezik meg egymással Egészen más példát látunk a hellén kultúrában arra, hogyan lehet jelen a vér egy nép hitvilágában Noha a gorogok vallási szokásai a vérontással kapcsolatban eléggé eltérnek más népekétől, az ógörög vallás a maga halottkultuszával erősen ammisztikus, s a belőle hagyományozódott mítoszokat mindenhol vörösre festi a vér Az argonauták története tele van gyilkosságokkal, az Odüsszeusz és az Olasz rengeteg emberölést, áldozatot és vértől csöpögő szertartást ír le, a trójai háborúról szóló beszámolókban se szeri, se száma a borzalmas részleteknek, a taunsziak embert áldoztak Artemisznek, a mítoszokban többször esik szó szüzek és ifjak feláldozásáról s számos megolt gyermekről is (mint például Pelopsz, akit saját apja, Tantalosz szolgál fel sült húsként az Olümposzon, vagy Thuesztész fiai, akiket Thuesztész bátyja, Átreusz szolgál fel apjuknak pecsenyeként) A vér rengeteg mondában mágikus hatalommal bír Médea többek között Prométheusz vérének köszönheti varázserejét, Héraklészt a Nesszosz vérébe mártott mg oh meg, melyet felesége szerelmi varázsnak hitt A legkifejezettebb vér-szertartás a görög alvilág képzetéhez kapcsolódik a Hádész árnyai rövid időre újra életre kelnek, ha vért ihatnak Odüsszeusz, amikor Theiresziasz jóslatát akarta kérni, a mélyvizű Ókeanosz szélén göd- 21

19 röt ás, amit először engesztelő áldozatul mézzel, tejjel, borral, vízzel és daraliszttel tölt meg. Ezután következik a rituálé lényege: Engesztelve a holtak népét jámbor imákkal, / fogtam az állatokat, nyakuk elmetszettem azonnal; / folyt feketén a gödörbe a vér, gyülekeztek az elhunyt / holtak lelkei mély Ereboszból, sűrű csapatban. [ ] Mind odagyűltek az árok mellé, innen-amonnan, szörnyű zsivajjal; sápadt félsz ragadott meg azonnal. Karddal próbálja meg távoltartani a vérre szomjazó árnyakat, meg anyjáét is, amíg Theiresziasz meg nem érkezik: Ivott a sötétlő / vérből és azután így szólt hozzám a derék jós: Édes, könnyű utat keresel haza, fényes Odüsszeusz, / csakhogy az isten szörnyűvé teszi; nem hiszem én azt, / hogy te kijátszód a Földrázót, aki megdühödött rád. 4 Héraklész alvilágjárásában is szó van arról, hogyan isszák a vért a szomjazó lelkek. S amikor az Iliász leírja Patroklosz temetését, megtudhatjuk, hogy véráldozatként feláldoztak bikákat, juhokat, kecskéket, disznókat és tizenkét trójai ifjút. Ezeknek az áldozati rítusoknak az volt a céljuk, hogy megszerezzék az istenek kegyét és méltó kíséretet biztosítsanak az elhunyt lelkének a túlvilágba. A vér alkalmazásában fontos elem annak tisztító ereje: a vér lemossa a bűnöket és megtisztítja a lelket a Styxen átvezető út előtt. Az ember által kiontott vér egyrészt feloldoz valamilyen nagy bűn alól (vagy a mártíromság által juttatja az égbe az illetőt), másrészt az emberek vagy állatok áldozatként kiontott vére kielégíti a bosszúszomjas isteneket. A vér így a katarzis eszközévé válik, feloldoz a bűnök alól és elhárítja a büntetést. Ennek megfelelően sok kultúrában találunk 4 Homérosz: Odüsszeia. 11. ének. Ford. Devecseri Gábor. Budapest, 1957, Európa Könyvkiadó, o. 22

20 a vérhez kapcsolódó megtisztulási szertartásokat mivel a vér a kiengesztelődés, hiszen a vér hordozza az életet. 5 Ε katarzishordozó anyag eredete és mineműsége persze nem közömbös: az a vér, amely szív- vagy nyaksebből folyt ki, lemosta a bűnt, míg ha valaki olyan vért érintett, amely a női hüvelyből származott, bűnössé vált. Férfi szemszögből nézve a menstruációs vérzés fenyegetésnek számított, amellyel szemben védekezni kell, a nők számára pedig egyfajta ürülék, amelynek a nyomaitól meg kell tisztítani magukat s amit lehetőleg minél jobban titkolni és rejtegetni kellett: Amikor a nőnek vérzése van, és ez a havi vérzés, maradjon hét napig tisztátalanságban. Aki megérinti, az estig tisztátalan. Minden fekvőhely, amelyre ilyen állapotban lefekszik, tisztátalanná válik, s minden bútor, amelyre leül, tisztátalannak számít. Aki bármilyen bútort megérint, amelyen ült, mossa ki a ruháját, fürödjön meg vízben, de estig tisztátalan marad. 6 így fogalmaz Mózes 3. könyvének 15. fejezete. Számos népnél a mai napig külön menstruációs házak vannak, ahol a havibajos nők vérzésük idejére elkülönülnek a többiektől, s Bálin egyes templomok bejáratánál még a múlt század '80-as éveiben is lehetett ilyen feliratot olvasni: Figyelem! Menstruáló aszszonyoknak tilos a belépés! Egy olyan anyagnak, amelyről úgy hiszik, hogy még a templomok megszentségtelenítésére is képes, könnyen tulajdoníthatnak másfajta hatóerőt is. S valóban: a népi hiedelmek, illetve babonák ihlette rítusok között rengeteg olyat találunk, amely a menstruációs vért használja fel. Alkalmazták gyógyszerként szemölcsök, anyajegyek és különféle bőrbetegségek ellen, Lev 17,11. uo. Lev. 15, uo. 23

21 a küszöbre kenve távol tartotta a boszorkányokat, ételbe vagy italba keverve szerelmi bájitalként szolgált. Viszonylag új keletű gondolat tehát az a tiszteletteljes, ugyanakkor könnyed hozzáállás e természetes kiválasztási ciklushoz, amit a nőmozgalmak több évtizede terjeszteni próbálnak. Sok társadalomban a menstruációhoz való viszony azokat a szabályokat jelenti, melyek megmondják, mit nem szabad az asszonyoknak ezekben a bizonyos napokban tenniük, és más élőlények ilyenkor hogyan óvhatják magukat tőlük. Őszintén szólva úgy tűnik, hogy még a mai modern társadalom sem mentes egészen az előítéletektől, vagy legalábbis bizonyos kellemetlen érzésektől a menstruációval kapcsolatban. Bár ma már a menstruációs vér nem számít démoni dolognak, mégis mellékes és kerülendő témaként kezeljük: ha már valami olyasfajta gusztustalanságról van szó, mint amilyen a rendszeresen lelökődő méhnyálkahártya, próbáljuk meg legalább diszkréten összegyűjteni és problémamentesen megszabadulni tőle. A legszebb persze az lenne, ha már eleve csak valami olyan helyettesítő folyadékkal lenne dolgunk, amilyet a reklámokban láthatunk, s amit az új, tiszta, száraz érzést biztosító, légáteresztő szárnyas betétek, az anatómiai formákhoz igazított tisztasági betétek (melyek ma már csábos alkalmakra fekete színben vagy tanga-formátumban is kaphatók) vagy a szuperbiztos, különlegesen bordázott tamponok pillanatok alatt eltüntetnek. Vagyis megállapíthatjuk: a vér még mindig tabu. Riasztó színe van, kellemetlen szaga, különös az íze, és évszázadokon át inkább irracionális, semmint természeti törvények vonatkoztak rá. Akár rítusok, akár tabuk épültek a vér köré, ezekbe kiterjedt metaforizálás és erkölcsi kategorizálás is beleszövődött, mint ahogy az például a vérrokonsághoz kapcsolódó számos népi képzetben is megmutatkozik. 24

22 A vér nem válik vízzé tartja a mondás, s ezzel nem kevesebbet állít, mint hogy a rokoni kapcsolatok erősebbek más viszonyoknál, hogy a testi rokonság hatalma országhatárokon, nehézségeken és szenvedélyeken is túlnyúlik. Képzeljük el Rómeót és Júliát a zuhany alatt erotikus játszadozásba merülve: izgató. Ugyanez a két Lottival: undorító. Miért? Etikai követelmények nyomán kialakult a vér szavának a képzete; a vér szaváé, amely elnyom minden mást, amit nem lehet elhallgattatni. Tudjuk, hogy az anyák a szülés pillanatától fogva különleges, egyéni érzelmi kötődést alakítanak ki csecsemőjük iránt annak szaga, hangjelzései és viselkedése alapján. De vajon ez a kötődés egy egész életre szól-e? Túlél-e hosszú évekig tartó távollétet? Megfigyelhető-e ugyanez a gyermekek részéről is anyjuk iránt? Vajon mi a helyzet II. Miklóssal, az utolsó cárral, aki az eredeti családi vérnek már csak kétszázötvenhatodrészét hordozta az ereiben? Vajon megszólalt-e a vér hangja, amikor 1948-ban nem egy apátlan kislány ajtót nyitott ismeretlen férfinak, aki az angol hadifogságból tért vissza, s azt mondta: én vagyok az apád? Hihetünk-e olyan tévedhetetlen megérzésnek, amely révén valaki ismeretlen emberek tömegében ráismer a nagyanyjára, akit utoljára Észak- és Dél-Korea szétválasztása előtt látott? Figyelmeztet-e a vér hangja, hogy Ne tedd!, hogyha valaki beleszeret egy idegenbe, akiről később kiderül, hogy apja, bátyja vagy fia? S valójában miért nem fekhetünk le az anyánkkal, közösülhetünk a nővérünkkel vagy szexelhetünk a nagybátyánkkal? A mi kultúrkörünk vérfertőzés-tilalma tulajdonképpen a beltenyésztést tiltja. Biológiailag nyilvánvalóan hasznos, ha az egymással keveredő genetikai állományok nem teljesen azonosak. Más gerincesek viselkedése csak részben igazolja ezt: vannak fajok, amelyeknél a nem rokonok, más 25

23 fajoknál az egymással szoros rokonságban álló egyedek párosodnak egymással; az apa-lány vagy a fivér-nővér párosodásoknál azonban egyáltalán nem figyelhető meg gyakrabban genetikai károsodás. Másrészt az állattenyésztésben a tudatos beltenyésztés segítségével meg lehet erősíteni egyes fajtajellemzőket. Ugyanezt az embereknél el akarjuk kerülni és degenerációnak nevezzük. A híres Habsburg-ajkat, mely tizenöt generáción át dominánsan öröklődött, vagy a vérzékenység sorozatos előfordulását a francia udvarnál arra vezették vissza, hogy gyakori volt a közeli rokonok együtthálása. Orvosilag ma már ezt nem lehet bizonyítani. Bizonyos recesszív betegségek vagy betegségre való hajlamok rokonok keresztezése esetén valóban gyakrabban előfordulhatnak, mint idegenek párosításakor, amikor a recesszív gén bizonyos körülmények között rendre elnyomottságban marad. Ahogy azonban az állattenyésztésben, itt is sok múlik azon, hogy ugyanazon a rokonsági vonalon több nemzedéken át is folytatódjék a pároztatás. A beltenyészet kialakulási esélye egyetlen generáción belül tehát még nem indokolja a vérfertőzés tilalmát. Államérdekből gyakran folyamodtak közeli rokonok összeházasításához, például a régi Egyiptomban vagy az inkáknál. Minden gyermek tudja, hogy az európai uralkodóházakban egészen az újkorig szokásban volt bizonyos mértékű beltenyésztés. Az egyszerű népnél ezt vérfertőzésnek hívták. Olyan időkben, amikor a nem kívánt terhesség elkerülése érdekében csak a véletlen vagy a babona segítségére lehetett számítani, még valamennyire érthetőnek tűnik a vérfertőzés tilalma. De mi a helyzet ma? A nemi élet és a gyermekáldás közti kapcsolat igencsak fellazult. Senkinek nem kell attól tartania, hogy rokonával folytatott szexuális kapcsolatát növekvő hasa fogja elárulni. Az állam 26