A Kultúra Pápai Tanácsa A kultúra pasztorálásáért (A kultúrpasztorációért)

Átírás

1 A Kultúra Pápai Tanácsa A kultúra pasztorálásáért (A kultúrpasztorációért) Új kulturális helyzetek, új evangelizációs területek BEVEZETÉS 1. A kultúrákkal való találkozás és szembesülés olyan tapasztalat, melyet az Egyház az evangélium hirdetésének kezdete óta átélt. (Fides et Ratio Nr. 70), mivel valóban az emberi személy jellegzetes vonása, hogy csak kultúra által [ ] juthat el az igazi és teljes emberségre (Gaudium et Spes, Nr. 53). Ebben az értelemben éri el az Örömhír - Krisztus Evangéliuma minden ember számára és a teljes ember számára, aki egyidejőleg gyermeke és atyja a kultúrának, amelyhez kötıdik (Fides et Ratio Nr. 71) - az embert az ı kultúrájában, amely hitéletét átjárja és amely a maga részérıl hittıl fokozatosan átalakul. Napjainkban, amikor az evangélium egymás után kerül érintkezésbe olyan kultúrákkal, melyek korábban kívül estek a kereszténység területén, az inkulturáció új feladatai merülnek föl (uo, Nr. 72). Egyidejőleg hagyományosan keresztény kultúrák vagy évezredes vallásos hagyományokkal átjárt kultúrák válságban vannak. Következésképpen nemcsak arról van szó, hogy a kultúrákat hittel nemesítsük, hanem arról is, hogy egy elkereszténytelenedett világnak, melyben az egyedüli keresztény vonatkozások kulturális természetőek, újra életet ajándékozzunk. Ezek az új kulturális szituációk ma, a harmadik évezred küszöbén, az Egyház számára hasonlóan sok új evangelizációs területet jelentenek. Tekintettel korunk - melynek van valami drámai és igézetes jellege (Redemptoris Missio, Nr. 38) - ezen kihívásaira, egy új kulturális pasztorációhoz kíván a Kultúra Pápai Tanácsa különbözı meggyızı érveket és konkrét tanácsokat nyújtani, számos eszmecsere és mindenek elıtt konstruktív együttmőködés eredményeként a püspökökkel, az egyházmegyék lelkipásztoraival és munkatársaikkal ezen az apostoli területen, mert a kultúra egy megújult pasztorációja elınyös alkalmat kínál Krisztus üzenetével való találkozásra. Ténylegesen minden kultúra erıteljesen ösztönzı a világ titkáról és sajátosan az emberrıl való gondolkodáshoz; ez egy út az emberi élet transzcendens dimenzióinak kifejezésre juttatásához. Minden kultúra szíve az a törekvés, hogy minden titkok legnagyobbjához, az Isten titkához közelebb kerüljön. 1 Innét származik a kultúrpasztoráció nagy és sorsdöntı fontossága: Egy hit, mely nem válik kultúrává, nem teljesen elfogadott hit, nem egészen átgondolt és nem igaz módon megélt. 2 A Kultúra Pápai Tanácsa így azt a sürgetı kihívást kívánja tiszteletben tartani, melyet II. János Pál pápa neki rendelt: Önöknek segíteni kell az egész egyházat, hogy feleljen ezekre az alapvetı kérdésekre, melyek a kultúrák számára aktuálisak: Milyen módon kapcsolható az Egyház üzenete az új kultúrákhoz, az értelem és érzelem mai formáihoz? Hogyan tudja Krisztus Egyháza a modern szellemiség világában megértetni magát, amely annyira büszke teljesítményeire, és egyidejőleg annyira félve gondoskodik az emberiség jövıjérıl? Kicsoda Jézus Krisztus mai korunk férfiainak és nıinek? 3 1 II. JÁNOS PÁL pápa, Beszéd az ENSZ elıtt, a világszervezet fennállásának 50. évfordulóján, október 9., Nr II. JÁNOS PÁL pápa, Irat a Kultúra Pápai Tanácsa felállítására, május 20. in: AAS 74 (1982) II. JÁNOS PÁL pápa, Beszéd a Kultúra Pápai Tanácsa elıtt, január 15., Nr. 9.

2 I. HIT ÉS KULTÚRA: TÁJÉKOZÓDÁSI IRÁNYVONALAK 2. Az Egyház, mint Krisztus az ember megváltója örömhírének hirdetıje, napjainkban újból tudatosítja a személy és az emberi közösség kulturális dimenzióját. A II. Vatikáni Zsinat különösképpen az Egyház pasztorációja a mai világban címő lelkipásztori konstitúció és Az Egyház missziós tevékenységérıl szóló dekrétum, és a modern világ evangélizációjával és a mi idınk katekézisével foglalkozó püspöki színódusok, melyek VI. Pál Evangelii nuntiandi és II. János Pál Catechesi tradendae apostoli buzdításaival ismételten összefoglalást nyertek, ebben a tekintetben gazdag tanítással rendelkeznek, melyet a püspökök különbözı kontinensek számára tartott speciális szinódusai és a Szentatya színódus utáni apostoli buzdításai részleteztek. A Pápai Biblikus Bizottság 4 és a Nemzetközi Teológiai Bizottság 5 részére a hit inkulturációja elmélyült reflexió tárgyává vált. Az 1985-ös rendkívüli színódusnak, mely a II. Vatikáni Zsinat zárásának húsz éves évfordulója alkalmából került megrendezésre, a záródokumentumát idézi II. János Pál Redemptoris missio kezdető enciklikájában, és az»inkulturációt úgy mutatja be mint: a hagyományos kulturális értékek belsı átalakulását ezeknek a kereszténységbe történı beágyazódása és a kereszténység különbözı kultúrákba történı begyökerezıdése által (Rendkívüli ülés 1985, Záró jelentés, II. C 6)«(Nr. 52). II. János Pál apostoli utazásai során tett számos felszólításában, úgyszíntén a latin-amerikai Püspökök Általános Konferenciája Pueblában és Santo Domingóban 6 a mai idık Egyházának pasztorációját erre az új dimenzióra való tekintettel aktualizálta és részletezte azért, hogy az embereket saját kultúrájukban érjék el. A különbözı kultúrterületek figyelmes elemzése, melyeket ez a dokumentum felvezet, megmutatja annak bıségét ami a kultúrát jelenti, mégpedig mindazt a sajátos módot, mellyel az egyének és a népek kapcsolataikat a természettel és egymással, magukkal és Istennel ápolják, hogy az emberi élet teljes megvalósulására jussanak (vö. Gaudium et Spes, Nr. 53). Nincs kultúra, hacsak nem az emberé, az ember által és az emberért. Ez az ember teljes tevékenysége, az intelligenciája és az érzelme, az ı értelemkeresése, a saját szokásai és a saját erkölcsi rendszere. A kultúra, mely így az emberi természet sajátjává lett, saját karakterét akkor mutatja meg, amikor az ember kultúrájában megvalósul. A kultúrpasztoráció lényegi célja az, hogy az emberi teremtény istenképiségének és Istenhez való hasonlóságának (Ter. 1,26) teljességét újra helyreállítsa, miközben megóvja ıt attól az emberközpontú kísértéstıl, hogy önmagát teremtıjétıl függetlennek gondolja. Ezért és ez a megállapítás döntı fontosságú a kultúrpasztorációra nézve nem tagadható, hogy az ember mindig egy konkrét kultúrában él, de az sem tagadható, hogy az ember több, mint az adott kultúra. Egyébként a kultúrák haladása maga mutatja, hogy van valami az emberben, ami fölötte áll a kultúráknak, ami transzcendens, s pontosan ez a valami az emberi természet: ez a természet a kultúra meghatározója és föltétele annak, hogy az ember egyetlen kultúrának se váljék rabszolgájává, hanem megırizze személyes méltóságát azáltal, hogy embersége nagyszerő igazságának megfelelıen él (Veritatis Splendor Nr. 53). A kultúra az igazsággal és a jóval való lényegi kapcsolatában nem fakadhat pusztán a szükség-tapasztalatokból, az érdekek hangsúlyozásából és az alapszükségletekbıl. A kultúrának az elsı és alapvetı dimenziója ahogy II. János Pál az UNESCO elıtt hangsúlyozta, az egészséges erkölcs: az erkölcsi kultúra 7. Mivel a kultúrák mélyen a humánumban gyökereznek, magukban hordozzák a tanúságot az egyetemes és transzcendens valóság iránti nyitottságról, ami az ember sajátossága (Fides et ratio, Nr. 70). A kultúrákat 4 PÁPAI BIBLIKUS BIZOTTSÁG, Hit és kultúra a Biblia fényében, NEMZETKÖZI TEOLÓGIAI BIZOTTSÁG, Hit és inkulturáció, Puebla: Latinamerika evangelizálása a jelenben és a jövıben, A latinamerikai püspökök 3. általános ülésének záródokumentuma, 1979, Nr ; Santo Domingo: Új evangelizálás az emberek fejlesztése keresztény kultúra, A latinamerikai püspökök 4. általános ülésének záródokumentuma, 1992, Nr vö. II. JÁNOS PÁL pápa, Beszéd az UNESCO-ban, június 2., Nr. 12.

3 jellemzi kiteljesedésükre való feszült várakozásukban, melyet az emberiség és történelmének dinamikus erıi hajtanak (vö. uo., Nr. 71), hogy részük van a bőnben is. Ezért a keresztényeknek a szükséges ítélıképességgel kell rendelkezniük. Amikor Isten Igéje a Megtestesüléssel annak konkrét, történelmi dimenzióját veszi fel, kivéve a bőnt (vö. Zsid. 4,15), ezért azt [az emberi természet konkrét, történelmi dimenzióját] megtisztítja és a Szentlélekkel való eltöltéséhez vezeti. Midın kinyilatkoztatja magát, Isten megnyitja szívét az embereknek egymással bensıleg összefüggı eseményekkel és szavakkal (Dei Verbum, Nr. 2). és felfedi az embereknek saját nyelvükön szeretete misztériumának titkait azért, hogy meghívja ıket és befogadja a saját közösségébe (uo.). Az evangélium örömhíre a kultúrák számára 3. Hogy az embereknek feltárja magát, hogy velük párbeszédbe kapcsolódjon és ıket meghívja az üdvösségre, Isten az emberi szellem által létrehozott évezredes kultúrák bıséges gazdagságából egy népet választott ki, melynek eredeti kultúráját átjárta, megtisztította és gyümölcsözıvé tette. A Szövetség története azon kultúra létrejöttének a története, melyet Isten maga ébresztett népében. A Szentírás Istentıl akart és használt eszköz, hogy magát kinyilvánítsa, és természetfelettivé teszi a kultúrát. A Szent Könyvek megírására Isten embereket választott ki, akiket erejük és képességeik birtokában úgy használt föl, hogy miközben bennük és általuk İ maga cselekedett [, mint valódi szerzık mindazt, de csak azt foglalják írásba, amit İ akar] (Dei Verbum, Nr. 11) A Szentírásban, Isten Igéje, mely az Ábrám Istenébe vetett hit eredeti inkulturációját képezi, Isten emberi nyelveken kifejezett igéi ugyanis hasonlóvá váltak az emberi beszédhez (uo. Nr. 13). A kinyilatkoztatás örömhíre, mely az üdvtörténetbe van beleírva, mindig egy kulturális közegbe öltöztetve jelenik meg, amelytıl elkülöníthetetlen, mert annak szerves részét képezi. A Biblia, Isten emberi nyelven kifejezett szava, a termékeny találkozás ıstípusát képezi az Isten szava és a kultúra között. Ebben a tekintetben Ábrám elhívása jelentıségteljes: Vonulj ki földedrıl, rokonságod körébıl és atyád házából! (Ter 12,1) Ábrám hitbıl engedelmeskedett a hívásnak, hogy költözzék arra a vidékre, amelyet örökségül kellet kapnia. Elindult anélkül, hogy tudta volna, hová megy. Hittel telepedett le az ígéret földjén, idegen országban, és sátorban lakott [...]. Várta ugyanis azt a szilárd alapokon nyugvó várost, amelyet majd az Isten tervez és épít (Zsid 1, 8-10). Isten népének története hithez való ragaszkodással kezdıdik, mely egy kultúrális törés is azért, hogy Krisztus keresztjében csúcsosodjék ki. Ez a kereszt egy valódi törés, a földrıl való felemelés, de ugyanakkor vonzási középpont is, mely a világtörténelmet Krisztus felé irányítja és egybegyőjti Isten szétszóródott gyermekeit. Én meg, ha majd fölmagasztaltatom a földrıl, mindenkit magamhoz vonzok. (Jn 12, 32) A kulturális törés amellyel Ábrámnak, a Hívık Atyjának meghívása kezdıdik, azt fejezi ki, ami az ember szívének mélyében történik, amikor Isten betör az ı exisztenciájába azért, hogy kinyilvánítsa magát, és hogy tıle egész lényének odaadottságát felszítsa. Isten Ábrámot spirituális és kultúrális környezetébıl kiszakította azért, hogy Isten által a hitben az Ígéret Földjébe ültetett legyen. Sıt, ez a törés kiemeli a hit és a kultúra közötti alapvetı, természet szerinti különbségét. Ellentétben azokkal a bálványokkal, melyeket egy kultúra állított elı, Ábrám Istene teljesen más. A kinyilatkoztatás által Isten belép Ábrám életébe.az antik vallásoknak ciklikus ideje lejárt: Ábrámmal és a zsidó néppel egy új idı kezdıdik, mely az emberiség Istenhez vezetı útjának történetévé válik. Többé nem egy magának istent kovácsoló nép, hanem Isten az, akitıl a nép ered, mint Isten népe. A bibliai kultúra ezért egyedi helyet foglal el. Az Isten népének kultúrája az, amelynek közepette ı [az Isten] emberré lett. Az Ábrahámnak tett ígéret a megfeszített Krisztus dicsıségében éri el tetıpontját. A hívık Atyja, aki az igéret teljesítésülése felé tört, a

4 kereszt fáján Isten Fiának áldozatát hirdeti meg. Krisztusban, aki azért jött, hogy a teremtés egészét újra egyesítse, Isten szeretete minden embert hív, hogy az istengyermeki állapotban osztozzon. A Teljesen Más Isten, a velünk teljesen egy Jézus Krisztusban kinyilvánította: Isten emberi nyelveken kifejezett igéi ugyanis hasonlóvá váltak az emberi beszédhez, amint egykor az örök Atya Igéje a gyönge emberi test fölvételével hasonlóvá vált az emberekhez (Dei Verbum, Nr. 13.) Ezért a hit rendelkezik azzal a képességgel, hogy eljusson minden kultúra szívéhez, hogy azt megtisztítsa, gyümölcsözıvé tegye, gazdagítsa és megadja a módját annak, hogy Krisztus mértéktelen szeretetét kifejezésre juttassa. Krisztus örömhírének befogadása így egy kultúrát ébreszt, melynek két jelentıs alkotórésze teljesen új értelemben: a személy és a szeretet. Krisztus megváltó szeretete feltárja a személyek természetes határain túl azok mélységes értékét, ami az isteni kegyelem hatására, mint Isten ajándéka, megnyílik. Ennek a szeretet-civilizációnak Krisztus a forrása, mely után az emberek az Édenkertben elkövetett áteredı bőn miatt sóvárognak. VI. Pál után II. János Pál fáradhatatlanul hív minket arra, hogy ezt a civilizációt minden jóakaratú emberrel együtt konkrétan megvalósítsuk. Valóban az Evangéliumnak, azaz Krisztusnak és az ı Egyházának alapvetı kapcsolata az emberekkel emberi mivoltukban a kultúrát saját alapjában hozza létre. Az Evangélium megélése közben ezt kétezer éves története tanúsítja az Egyház megvilágosítja az élet értelmét és értékét; kitágítja az értelem horizontját és erısíti az emberi erkölcs alapjait. A hitelesen megélt keresztény hit teljes mélységében kinyilvánítja az emberi személy méltóságát és hivatásának magasztos mivoltát (vö. Redemptoris hominis, Nr. 10). A kereszténység a kezdetekig visszamenıleg felhívja magára a figyelmet a hit intelligenciája és értelem bátorsága által. Ezt tanúsítják olyan úttörık mint Szent Jusztinusz és Alexandriai Szent Kelemen, Origenész és a Kappadókiai Atyák. Az Evangéliumnak erre a filozófiával történt termékeny találkozására, mely egészen napjainkig tart, II. János Pál a Fides et ratio enciklikájában (vö. Nr ) emlékezett meg. A hit találkozása a különbözı kultúrákkal valóban új dolgot hívott életre (Fides et ratio, Nr. 70); így az a legkülönbözıbb összefüggésekben egy eredeti kultúrát teremt. Evangelizáció és inkulturáció 4. A sajátos értelemben vett evangelizáció a Krisztusban és az ı örömhírében megjelent üdvösség titkának kifejezett meghirdetésében áll, következésképpen Isten, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére (1 Tim 2,4). Mindenkinek meg kell tehát térnie az Egyház igehirdetése révén megismert Krisztushoz és megkeresztelkedve be kell épülnie az ı testébe, az Egyházba. (Ad Gentes Nr. 7). Isten kinyilatkoztatásának szüntelenül gyöngyözı, egymással bensıleg összefüggı tettekbıl és szavakból álló (Dei Verbum, Nr. 2) újdonsága, mely az Egyház mővében Krisztus Lelkétıl eredt, nyilvánvalóvá teszi az igazságot Istenrıl és az ember üdvösségérıl. Krisztus igehirdetése, mely egyidejőleg az egész Kinyilatkoztatás Közvetítıje és tartalma (uo.), az elrejtett ige magvait hozza napvilágra, amelyek a kultúrák szívében oly gyakran mintegy eltőntetve vannak; kibontakoztatja azokat irányultságának mértékadása szerint a Végtelenre, melyet a Teremtı belé helyezett el, és melyet megvalósít az Örök Bölcsesség (vö. Dei Verbum, Nr. 13) csodálatos leereszkedésekor, miközben azok irányultságát a transzcendencia felé alakítja, és a várakozásokat az Evangélium befogadásához szilárd ponttá teszi. Jézus tanítványai hitük kifejezett tanúságtétele által a különféle kultúrákat az Evangéliummal itatják át. Evangelizálni: Az Egyház számára ez a szó annyit jelent, hogy vigye el a Jó Hírt az emberiség minden csoportjához, és az evangélium bensı erejével alakítsa át az embereket. [ ] Az Egyház magának az általa hirdetett üzenetnek az isteni erejével [ ], az evangélium erejével el akarja érni, mintegy fel akarja forgatni az emberek általános értékítéletét,

5 érdeklıdési körét, gondolkodásmódját, eszméiket és eszményeiket, amennyiben ellentétben állnak Isten szavával és üdvözítı tervével. [ ] Így lehetne összefoglalni az eddig mondottakat: evangelizálni kell magát az emberi kultúrát, illetve kultúrákat. Evangelizálni: nem felületesen, nem külsıségesen, nem díszletszerően, de belülrıl, életet alakítva, gyökeresen. Ebben a teljes értelemben érti a szót a Gaudium et spes konstitúció is, amikor mindig az emberi személyrıl beszél, és mindig az ember Istenhez főzıdı személyes kapcsolatát hangsúlyozza. Magától értetıdik, hogy az evangélium és az evangelizáció nem azonosítható egyik kultúrával sem; független mindegyiktıl. Az Isten Országát azonban, amelyet az evangélium hirdet, az emberek úgy váltják életre, hogy közben mélyen kapcsolódnak egy adott kultúrához, és az Isten Országának építésében fel kell használniuk az emberi kultúra és kultúrák elemeit. Az evangélium és az evangelizáció eszerint nincsenek valamely meghatározott kultúrához kötve, de mindegyikkel összeegyeztethetık, mindegyiket bensıleg átalakíthatják anélkül, hogy alárendelt helyzetbe kerülnének velük szemben. Korunk sajátos drámája, hogy törés állt be az evangélium és a kultúra között. [ ] Mindent meg kell tehát tenni, hogy evangelizáljuk az emberi kultúrát, helyesebben: a kultúrákat. A kultúráknak is újjá kell születniük az evangéliummal való találkozásukból. (Evangelii nuntiandi, Nr ) Éppen ezért szükséges, hogy az Evangéliumot emberi nyelven és kultúra által hirdessük. Az Örömhír az emberi személyhez fordul, annak lelki és erkölcsi, gazdasági és politikai, kulturális és szociális egységéhez és komplexitásához. Az Egyház tehát nem vonakodik attól, hogy a kultúra evangelizációjáról beszéljen, azaz gondolkodásmódokról, szokásokról és magatartásokról. Az új evangelizáció világos, komoly és rendezett tevékenységet igényel a kultúra evangelizációja érdekében. (Ecclesia in America, Nr. 70.) Míg a kultúrák, melyek mint egészek, nem egységes elemekbıl állnak, melyek változandók és halandók, Krisztusnak a primátusa és jó hírének egyetemessége az élet (vö. Kol 1,8-12; Ef 1,8) és a közösség kimeríthetetlen forrásai. Krisztus abszolút újdonságának a közvetítıi a kultúrák szívében, az Evangélium misszionáriusai nem szőnnek meg áthágni az egyes kultúrák saját határait anélkül, hogy ne vinnék bele egy jobb világ földi perspektíváit. Mivel pedig Krisztus országa nem ebbıl a világból való (vö. Jn 18,36), azért az Egyház, vagyis Isten népe miközben ezt az Országot meghonosítja valahol, egy-egy nép mulandó javaiból semmit sem vesz el, sıt ellenkezıleg a népek képességeit és erkölcseit, amennyiben jók, elfogadja és támogatja, s elfogadván megtisztítja, erısíti és nemesíti azokat (Lumen gentium, Nr. 13) Az Evangélium hirdetıjének maga a hite is egy kultúrához kötött. Neki mindig világosan tanúskodnia kell Krisztus kivételes helyzetérıl, Egyházának szentségérıl, tanítványainak minden emberre és mindenre irányuló szeretetérıl, és mindarról, ami igaz, tisztességes, igazságos, ami ártatlan, kedves, dicséretre méltó, ami erényes és magasztos. (Fil. 4.8.) Ebbıl következik az, hogy mindent visszautasít, ami kultúrák belsı világában a bőn oka és a bőn következménye. 5. További kérdés adódik abból, hogy ma sokan érzik a "kultúrák evangelizációjának", más szóval a "hithirdetés inkulturációjának" szükségességét (Pastores dabo vobis, Nr. 55). Egyik is és másik is lépést tart, és kölcsönös cserét valósít meg, ami az Evangélium fényénél állandóan pontos vizsgálatot és szigorú megkülönböztetést kíván, azért, hogy a kultúrákban jelenlevı értékeket és ellen-értékeket azonosítsuk, hogy az elsıt építsük, a második ellen szigorúan küzdjünk. Ezzel a beépüléssel az Egyház elevenné teszi az Evangéliumot a különbözı kultúrákban, és ezeket a népeket kultúrájukkal együtt be is kapcsolja a saját közösségébe, ezzel átadja nekik saját értékeiket, miközben átveszi az ı értékeiket és meg is újítja azokat. Így az Egyház az inkulturációval világos jelét adja annak, ami a lényege, és a misszionálás alkalmasabb eszközévé válik (Redemptoris Missio, Nr. 52).

6 Szükségesnek és lényegesnek tekintsék (Pastores dabo vobis, Nr. 55), és úgy a nosztalgikus régészettıl, mint a nagyvilági utánzattól messze eltávolodva kell az inkulturációnak az evangélium erejét a kultúrák közé és a kultúrákba bevinni. E találkozásban a kultúráktól nemcsak semmit sem vesznek el, hanem épp ellenkezıleg, biztatást kapnak, hogy nyíljanak meg az evangélium igazsága elıtt, amelybıl ösztönzést nyernek a további fejlıdéshez (Fides et ratio, Nr. 71). A hit objektív szükségleteivel és az evangelizáció missziójával összhangban az Egyház a következı alapadottságokkal számol: a hit találkozása a kultúrákkal olyan találkozás, amely két valóság között történik, melyek nem azonos rendhez tartoznak. Ezért a hit inkulturációja és a kultúrák evangelizációja hasonlóképpen egy kettısséget (dualizmus) képez, amely a szinkretizmus minden formáját kizárja: 8 ez az inkulturáció hiteles értelme: Ez ugyanis nem egyéb, mint engedelmesség - a különbözı és helyenként szembenálló kultúrák közepette - az Úr Krisztus parancsának, hogy az Evangéliumot minden nemzetnek a föld szélsı határáig kell hirdetni. Ez az engedelmesség azonban nem vezet szinkretizmushoz, nem is adaptálhatja egyszerően az evangéliumi üzenetet, hanem azt kell elérnie, hogy az Evangélium elevenen behatolva e kultúrákba szinte megtestesüljön bennük, elutasítva a keresztény hittel és élettel össze nem egyeztethetı kulturális elemeket, s elfogadva és fölemelve a valós értékeket, hogy a szóban forgó kultúra eljusson az üdvösség Krisztustól eredı misztériumához (Pastores dabo vobis, Nr. 55). A püspökök különbözı szinódusai nem szőnnek meg hangsúlyozni ezen inkulturáció különleges jelentıségét az evangelizáció számára, Krisztus nagy üdvözítı titkainak fényében: az İ megtestesülése, születése, szenvedése, megváltó húsvétja és pünkösdje, mely a Lélek ereje által mindenkinek megadja a lehetıséget, hogy Isten nagy tetteit saját anyanyelvén hallja 9. A pünkösdi terem körül összegyőlt nemzetek saját anyanyelvükön nem egy saját emberi kultúrájukhoz tartozó beszédet hallottak, hanem azon csodálkoztak, hogy Isten csodás tetteit mindenki a saját anyanyelvén az apostolok által hallja hirdetni. Az Evangéliumot nem lehet elszakítani attól a kultúrától, amelyben elıször megfogalmazódott (azaz a szentírási kultúrától, nevezetesen pedig attól, amelyben a Názáreti Jézus élt); de attól a kultúrától sem (legalábbis súlyos károsodások nélkül nem), amelyben századok folyamán továbbhagyományozódott (Catechesi tradendae, Nr. 53). A különbözı kultúrákban hirdetett evangélium befogadóitól hívı elfogadást követelt, de nem akadályozta ıket kulturális sajátosságaik megtartásában. [...] Mert a megkereszteltek népét olyan egyetemesség jellemzi, mely minden kultúrát befogad, és elısegíti, hogy a bennük rejlı értékek az igazságban teljesen kibontakozzanak (Fides et ratio, Nr. 71). Tekintetbe véve a szoros, szerves kapcsolatot, amely Jézus Krisztus és az egyház által hirdetett tanítás között fennáll, lehetetlen, hogy a kinyilatkoztatás inkulturációja ne kövesse a megváltás misztériumának sajátos logikáját [ ] Ez az önkiüresítés, ez a kenózisz, amely a megdicsıüléshez szükséges, Jézusnak és minden tanítványának útja (vö. Fil ), amely világító fény a kultúrának Krisztussal és az İ evangéliumával való találkozása számára. Minden kultúrának át kell formálódnia az evangélium értékeitıl húsvét titkának fényében (Ecclesia in Africa, Nr. 61). A szekularizmus uralkodó hulláma, mely a kultúrák által elterjed, gyakran idealizálja a tömegtájékoztatási eszközök szuggesztív erejének köszönhetıen azokat az életformákat, amelyek ellentétei a Nyolc Boldogság kultúrájának és a szegény, tiszta, engedelmes és alázatos szívő Krisztus követésének. Valóban léteznek olyan nagy kulturális teljesítmények, melyeket a bőn kezdeményez és melyek bőnhöz vezethetnek. Az Egyház az örömhírt hirdeti, egyidejőleg elítéli és kijavítja a kultúrában a bőn jelenlétét; a hamis értékeket megtisztítja és előzi. Következésképpen megalapozza a kultúra kritikáját, a 8 vö. Indiferentismo y sincretismo. Desafíon y propuestas pastorales para la Nueva Evangelización de Amérika Latina, Symposium, San José de Costa Rica, január Bogotà, Celam. 9 vö: Santo Domingo: Új evangelizálás az emberek fejlesztése keresztény kultúra, lásd feljebb, Nr. 230.

7 bálványimádás kritikáját, ez azt jelenti, hogy kritizálja a bálvánnyá emelt értékeket, vagy az olyan értékeket, melyek anélkül, hogy ilyenek lennének, az adott kultúra az abszolút értékek rangjára emeli. 10 Kultúrpasztoráció 6. Az üdvösség jó hírének szolgálatában és ennek következtében az ember rendeltetésének az Isten tervében a kultúrpasztoráció saját követelményeinek megújult figyelembevételével az Egyháznak a mai világban való küldetésébıl származik, melyet a II. Vatikáni Zsinat és a püspökök szinódusai kifejezésre juttattak. Az emberi egzisztencia kulturális dimenziójának felébredt tudata a pasztoráció ezen új területére különleges figyelmet rendel. A keresztény antropológiában és etikában gyökerezve ez a kultúrpasztoráció egy keresztény kultúr-projektet hoz létre, mely Krisztusnak, az emberek Megváltójának, a kozmosz és a történelem középpontjának (vö. Redemptor hominis, Nr. 1) módot fog adni, hogy az emberek egész életét megújítsa, miközben a kultúra hatalmas területeit [ ] megnyitja üdvözítı hatalmának. 11 Ezen a területen gyakorlatilag végtelen sok út van, mivel a kultúrpasztoráció konkrét szituációknak szenteli magát azért, hogy azokat megnyissa az Evangélium egyetemes jóhírének. Az evangelizáció szolgálatában, mely az Egyház lényegi küldetését alkotja, mely sajátos kegyelmi adománya, sajátos hivatása és nem kevésbé legmélyebb identitása (vö. Evangelii nuntiandi, Nr. 14), a pasztoráció a legalkalmasabb és leghatékonyabb módok keresésében az evangélium jóhírének közvetítéséhez a ma embere számára (uo. 40) komplementer eszközöket egyesít: Az evangelizáció, mint mondottuk, sokrétő tevékenység és sok mindent foglal magában: az emberiség megújítását, tanúságtételt, kifejezett igehirdetést, bensı ragaszkodást, látható csatlakozást a keresztény közösséghez, szentségi életet, apostolkodást. Ezek az egyes részelemek nagyon különbözık, és néha úgy tőnik, egymással ellentétesek. Mégis egymást kiegészítik és teljessé teszik. Ezért sohasem ajánlatos egyiket a másiktól teljesen elszigetelve tárgyalni (Evangelii nuntiandi, Nr. 24). Egy összehangolt pasztorációnak köszönhetı inkulturált evangelizáció lehetıvé teszi a keresztény közösségnek, hogy hitét befogadja, ünnepelje, élje, és saját kultúrájában kifejezésre juttassa, az Evangéliummal való egyezésnek és az egyetemes Egyházzal való közösségnek megfelelve (Redemptoris Missio, Nr. 54). Egyidejőleg kifejezésre juttatja Jézus Krisztus evangéliumának abszolút újdonságát és a megtérés igényét, mely az egyetlen Üdvözítıvel való találkozásból forrásozik: Nézzétek, újjá alkotok mindent (Apcsel. 21,5). Ebbıl adódik a teológusok és a lelkipásztorok fontos feladata a szabatos hitértelmezés és a pasztorális ítélıképesség végett. A szimpátia amivel nekik meg kell szólítani a kultúrákat, hogy Krisztus jóhírét - különbözı népek fogalmai és nyelve segítségével (Gaudium et spes, Nr. 44) kimondják; nem képes lemondani egy szükséges ítélıképességrıl, a nagy és komoly problémákra tekintettel, melyek a mai kulturális jelenségek objektív elemzésekor merülnek fel. Ezek jelentıségét a lelkipásztorok nem hagyhatják figyelmen kívül, mert a személynek a megtérése és általuk a kultúráké, valamint a népek kereszténnyé tétele forog kockán (v.ö. Evangelii nuntiandi, Nr. 20). Az emberi nem történetének új korszaka (Gaudium et spes, Nr. 54) II. KIHÍVÁSOK ÉS SZEMPONTOK 10 Puebla: Latinamerika evangelizálása a jelenben és a jövıben, lásd feljebb, Nr II. JÁNOS PÁL pápa, Prédikáció a hivatal-átvételi szentmisén, október 22. Nr. 5.

8 7. A második évezred utolsó évtizedeiben a mai ember életkörülményei olyan mélyen megváltoztak, hogy a II Vatikáni Zsinat habozás nélkül az emberi nem történetének új korszakáról (Gaudium et spes, Nr. 54) beszél. Az Egyház számára az újraevangelizáláshoz ez egy Kairosz [alkalmas pillanat], egy kedvezı idı, amelyben a kultúra új áramlatai egy kultúrpasztoráció megvalósításához sok kihívást és vonatkoztatási pontot jelentenek. Ennek korunk egyháza, nem utolsó sorban a pápák kezdeményezı lépéseinek köszönhetıen, élénken tudatában van. Az utóbbiak - a Rerum Novarum-tól (1891) a Centesimus Annus-ig (1991) - kidolgozták az egyház szociális tanítását és aktualizálták azt. A püspöki konferenciák, azok föderációi és a püspöki szinódusok ezt gyakorlati kezdeményezések alapjának tekintik, melyek igazodnak az egyes országok különbözı helyzetéhez. Ezen sokféleség közepette azonban néhány közös vonás is kirajzolódik. A kulturális helyzetben, mely ma a világ különbözı országaiban uralkodik, a szubjektivizmus mint igazság mérték és kritérium jut érvényre. (vö. Fides et Ratio, Nr. 47). A pozitivista elképzelések a tudomány és a technika elırehaladásáról kérdésessé váltak. Az ateista, kollektivista marxizmus és leninizmus látványos összeomlása után a liberalizmus vetélytárs ideológiája megmutatja a saját alkalmatlanságát arra, hogy az emberi nem boldogulását megvalósítsa, felelısséget vállalva minden személy emberi méltóságáért. Emberközpontú gyakorlati ateizmus, kérkedı vallási közömbösség, elharapódzó hedonista materializmus kiszorítják a hitet: mint ami a mai túlnyomórészt tudományos és technikai kultúrában (Veritatis Splendor, Nr. 112) eltőnıben van, mégpedig ellenállás és kulturális jelentıség nélkül. Az ítélet és választás törvényei, melyekkel maguk a keresztények is élnek egy nagyon elkereszténytelenedett kultúrában, gyakran idegenek vagy ellentétesek az evangéliummal (uo., Nr. 88).A pápa huszonöt évvel a Liturgiáról szóló Zsinati Konstitúció kihirdetése után, újra felhívja a figyelmet: A kultúrákhoz való alkalmazkodás megköveteli a szívek megtérését, és ha szükséges ugyanúgy egy szakítást a hagyományos szokásokkal, melyek összeegyeztethetetlenek a katolikus hittel. Szükség van egy komoly teológiai, történelmi és kulturális képzésre, valamint a józan ítélıképességre, különbséget tenni aközött, ami szükséges és hasznos vagy haszontalan és veszélyes is a hitre nézne (Vicesimus quintus annus, Nr. 16). Vágtázó városiasodás és a kulturális gyökerek kiszakítása 8. Különbözı okok miatt, mint a szegénység, a vidéki területek elmaradottsága, ahol nélkülözhetetlen javak és szolgáltatások hiányoznak, de bizonyos országokban is, ahol emberek milliói fegyveres konfliktusok miatt családjuk és kulturális környezetük elhagyására kényszerülnek, a világ a vidéki területekrıl egy mély benyomást keltı elvándorlás [Exodus] tanúja, mely a nagy városközpontok mértéktelen növekedését eredményezi. Ezen gazdasági és szociális motívumokhoz hozzájárul a jólét és szórakozás bővölete, amelyeket a város nyújt és amelyeknek tömegtájékoztatás eszközei közvetítik a képét. Hiányos tervezés miatt a város peremén vagy az elıvárosokban gyakran ún. gettók képzıdnek, hatalmas csoportosulásai társadalmilag gyökértelenné vált, politikailag képzetlen, gazdaságilag perifériára került és kulturálisan magányos embereknek. A kulturális gyökértelenné válás, amelynek sok oka van, ezzel ellentétben nyilvánvalóvá teszi a kulturális gyökerek alapvetı szerepét. A tartásától megfosztott ember, akinek kulturális identitása sérült vagy elveszett, kiváltságos hellyé válik az emberségbıl kivetkıztetı gyakorlatok számára. Az ember a 20. században még soha eddig nem tapasztalt számú képességét és adottságát ismerte meg. De egyidejőleg az emberi méltóságot a történelemben még nem tapasztalt gyakorisággal tagadták vagy sértették meg, ami keserő következménye volt Isten tagadásának vagy elutasításának. Ha az értékek a magánéletbe

9 szorulnak vissza, az erkölcs ennek következtében rosszabbra változik és a lelki élet meggyengül. A halál kultúrája szörnyő kifejezése egy anti-kultúrát bélyegez meg, amely világosan megmutatja az ijesztı ellentmondást a kifejezett élni-akarás és Istennek minden élet Forrásának (vö. Evangelium vitae, Nr és 19-28) makacs elutasítása között. A városi kultúra evangelizálása az Egyház számára óriási kihívást jelent, amely úgy, ahogyan az évszázadok folyamán evangelizálni tudta a vidéki kultúrát, ugyanúgy ma is hivatva van arra, hogy tegye teljessé a városi metodikájú evangelizációt a katekézis és liturgia által, és ugyanolyan módon szervezze a sajátos pasztorális struktúrákat. (Ecclesia in America, Nr. 21). Tömegkommunikációs eszköz és információs technológia 9. Korunk elsı Areopagusa a tömegkommunikáció, amely elısegíti az emberi nem egységesülését, és - ahogy mondani szokás - "közös házba" terelését. A tömegkommunikáció akkora jelentıségre tett szert, hogy sokan a tájékozódás és képzés legfıbb eszközének tekintik, amely normát és viselkedésmintát nyújt az egyén, a család és a közösség számára. [ ] Sokkal jelentısebb dologról van szó, mivel a modern kultúra evangelizációja jórészt rajtuk múlik. [ ] Magának ennek az üzenetnek kell beépülnie a modern hírközlés által az "új kultúrába". Az "új kultúra" bonyolultsága, nem annyira a tényekbıl ered, hanem abból, hogy az új nyelvezet, új technika, új lélektani tényezık új közlési módon jelenik meg (Redemptoris Missio, Nr. 37). Ennek az igazi kulturális forradalomnak az eljövetele, a nyelvnek mindenek elıtt a televízió és az általa közvetített modellektıl meghatározott megváltozásával, feltételezi az elemek alapvetı átrendezését, amelyek által az ember az ıt körülvevı világot érzékeli, valamint saját felfogását ellenırzi és kifejezést ad annak. [ ] Valójában a tömegkommunikációs eszközök ugyanarra használhatók fel, hogy az Evangéliumot hirdessék, mint ahogy kiszorítják azt az emberek szívébıl. 12 A médiák, melyek közvetlen hozzáférést nyújtanak az információhoz, a térbeli és idıbeli távolságot megszüntetik, és mindenekelıtt a dolgok felfogását alakítják át: a valóság visszalép annak háta mögé, amit mutat. Ennek következtében kiválasztott információk állandó ismétlése meghatározó tényezıvé válik egy kiterjedt közfelfogás kialakításához. A médiák befolyása, melynek különösen a hirdetésekben 13 nincs határa, egy új kreativitást vár el a keresztényektıl, hogy ezzel elérhessék emberi személyek millióit, akik naponta jelentıs idın keresztül televízió elıtt ülnek vagy rádiót hallgatnak. A mediák információs eszközök, és eszközök a kultúra elımozdítására és azoknak az evangelizálására, akiknek a szekularizált társadalmakban nincs alkalmuk az Evangéliummal és az Egyházzal való találkozásra. A kultúrpasztorációnak pozitív választ kell adnia egy II. János Pál által feltett nagyon fontos kérdésre: Van még egy hely Krisztus számára a hagyományos tömegtájékoztatási eszközökben?. 14 A legfigyelemreméltóbb újítás a kommunikációs technológia területén bizonyosan az internet hálózat. Mint minden új technika, ez is félelmeket vált ki, mely helytelen felhasználás által sajnálatosan igazolást nyert, és amely állandó figyelmet és komoly információt kíván. Nemcsak az internet erkölcsös használatáról van szó, hanem azokról a radikálisan új következményekrıl, melyeket az kialakít: az információk sajátos súlyának elvesztése, a híreknek pusztán információvá történı lesilányítása, hiányzó szakszerő reakciók felelıs személyek részérıl az interneten megjelenı hírekre, a személyes kapcsolatokat annyira megrontó hatása. De kétségtelen, hogy az internet mérhetelen lehetıségei jelentıs segítséget nyújthatnak az Üdvösség Jóhírének terjesztésében, ahogy néhány ígéretes egyházi 12 TÖMEGTÁJÉKOZTATÁS PÁPAI TANÁCSA, Aetis novae pasztorális instrukció, 1992, Nr TÖMEGTÁJÉKOZTATÁS PÁPAI TANÁCSA, Etika a reklámban, február II. JÁNOS PÁL pápa, Üzenet a Tömegtájékoztatási Eszközök 31. Világnapjára, január 24.

10 kezdeményezés mutatja, melyek kreatív, felelısségteljes fejlesztést tesznek szükségessé az Egyház küldetésének új célterületén (Cristifideles laici, Nr. 44.) A nagy tét hatalmas fontosságú. Miért ne lehetne jelen lenni és miért ne lehetne használni az információshálózatot, melynek ernyıi immár a házakat beborítják, hogy az Evangélium Jóhírének értékeit beleírjuk? Nemzeti identitás és nemzeti kisebbségek 10. Ha a természet egysége minden embert egy és ugyanazon nagy közösség tagjává tesz; az emberi lét történeti jellegének alapján szükségszerően így nagyobb intenzitással sajátos csoportokhoz kötıdnek, mely a családtól a nemzetig ér. Az emberi lét így feszültségben áll az egyetemes és a részleges között, és ez a létfontosságú feszültség rendkívül gyümölcsözı, ha kiegyensúlyozottan és harmóniában élik meg. A nemzetek jogainak alapja maga az emberi személy. Ebben az értelemben ezek a jogok nem mások, mint az emberi jogok átvitele a társadalmi életre. Az elsı ezen jogok közül a léthez való jog. Senki, sem egy állam, sem egy másik nemzet, sem egy nemzetközi szervezet soha nincs abban az értelemben feljogosítva, hogy egy egyes nemzetnek nincs értéke ahhoz, hogy létezzen. 15 A létezés joga természetesen minden nemzet számára magába foglalja a jogot egy saját nyelv és kultúra számára. Ennek köszönhetıen egy nép kifejezi és megvédi saját függetlenségét Ha a népek joga a részlegesre való igényt kifejezésre juttatja, éppúgy hangsúlyozni kell az egyetemességet, azokkal a kötelezettségekkel együtt, melyek minden egyes nemzetnek minden másik és az egész emberiség felé való kötelezettségébıl származnak. Az elsı ezen kötelességek közül minden kétségen felül a békés, tiszteletteljes és szolidáris együttélés iránti akarat más nemzetekkel kapcsolatban. Hogy a fiatal generációkat megtanítsuk saját identitásuknak a különbözıségben való megélésére, egy elsırendő feladat a kultúrára való nevelés, mert egyes érdekcsoportok a hitet gyakran politikai célokra használják, ezek pedig teljesen idegenek egymástól. A nacionalizmussal szemben, ami bizalmatlanság vagy éppen ellenszenv hordozója más népekkel és kultúrákkal kapcsolatban, a patriotizmus a legitim, az elınyben részesített, de nem kizárólagos szeretete és szolgálata a saját ország és annak népe kultúrájának; a patriotizmus ugyanolyan távol áll a kozmopolitizmustól, mint a kultúrnacionalizmustól. Jó oldalai által minden kultúra nyitott az egyetemes felé. De a maga részérıl hivatva van arra is, hogy megtisztuljon bőnös örökségétıl, mely meghatározott elıítéletekbıl, az Evangéliumnak ellentmondó szokásokból és hagyományokból áll, integrálnia kell hit hozzájárulását és gazdagítani az egyetemes Egyházat [ ] változatos kifejezési formákkal és javakkal a keresztény élet különbözı területein (Redemptoris missio, Nr. 52; vö. Slavorum Apostoli, Nr. 21). Ugyanakkor a kultúrpasztoráció számít Jézus Lelkének ajándékára és az İ szeretetére, amely minden népre, nemzetre és kultúrára érvényes, hogy azokat egymás között egyesítsék az Egy és Háromszemélyő Isten tökéletes egységének példája szerint. (Ecclesia in America, Nr. 70). Új Areopágusok [tárgyalási lehetıségek] és hagyományos kultúrterületek Környezetvédelem, természettudomány, filozófia és bioetika 15 II. JÁNOS PÁL pápa, Beszéd az ENSZ elıtt, a világszervezet 50 éves fennállása alkalmából, október 5. Nr. 8.

11 11. Napjainkban a környezetvédelem fejlıdésével egy új tudatosság rajzolódik ki. De ez az Egyház számára nem jelent újdonságot: a hit fénye megvilágítja a teremtés értelmét és az ember kapcsolatát a természethez. Assisi Szent Ferenc és Néri Szent Fülöp a tanúi és jelképei a természet védelmének, amely a teremtett világ krisztusi megközelítésébıl ered. Ezen figyelem abból a ténybıl származik, hogy a természet nem az ember tulajdona, Istenhez, a Teremtıhöz tartozik, aki azt az ember a kezelésére bízta (vö. Ter 1,28), hogy arra tekintettel legyen és abból megélhetését jogosultan fedezze (vö. Centesimus Annus, No ). Az általánosan elterjedt tudományos ismeretek gyakran oda vezetik az embereket, hogy helyüket meghatározzák a felmérhetetlen Kozmoszban, saját lehetıségeiktıl és az Univerzumtól elragadtatásba essenek anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben sem gondolnak arra, hogy Isten az ısalkotója mindennek. A kultúrpasztoráció kihívása abban áll, hogy vezesse az emberek a transzcendenciához, tanítsa meg ıket járni az úton, amely az intellektuális és emberi tapasztalattal indul és megérkezik a Teremtı megismeréséig, miközben a modern tudományok jó vívmányait az igaz értelem fényében bölcsen felhasználja. Még ha a tudomány saját befolyása alapján a kortárs kultúrát át is itatja, annak ellenére nem képes sem az emberi tapasztalatot saját szubsztanciájában [legbensıbb lényegében], sem a dolgok tényleges valóságát megragadni. Egy koherens kultúra, amely a transzcendencián és a lélek anyag feletti fölényén alapul, bölcsességet kíván, hogy ezzel a tudományos ismereteket metafizikai megfontolások horizontjába bontakoztassa ki. A megismerés szintjén a hit és a tudomány nem kongruens [azaz nem egybevágó, összeillı] és ezért ajánlatos hogy a módszereket és alapelveket ne keverjük össze, hanem tisztán válasszuk szét, hogy másfelıl az értelem szétforgácsolódása a beágyazott tudományterületek által a harmonikus szintézist és a Teljesség egységes értelmét újra megtalálja, ami egy teljesen emberi kulturát jellemez. Szétesett kultúránkban, amely a tudás nagy tárházát, a tudományok csodálatos felfedezéseit és a modern technikák figyelemreméltó hozzájárulását csak fáradsággal képes integrálni, a kultúrpasztoráció szükségképpen egy filozófiai reflexiót feltételez, amely a teljes tudás szervezetével és struktúrájával foglalkozik, és így az értelem igazság megismerı képességét és annak szabályozó szerepét a kultúrában megerısíti. Mivel a tudás mozaik-jellege az igazság töredékes megközelítését és a megértés belıle fakadó szétesését vonja maga után, megakadályozza a mai ember belsı egységét. Nem kell-e az Egyháznak emiatt aggódnia? E bölcsességet érintı feladat közvetlenül az evangéliumból hárul a pásztorokra, és nem vonhatják ki magukat annak kötelezettsége alól, hogy vállalják e feladatot (Fides et ratio, Nr. 85). 12. Kvalifikált filozófusok és teológusok feladata az is, hogy a technika és a tudomány domináns kultúrájának vonzáskörében az evangélium terjesztésének kihívásait és szempontjait szakszerően állapítsák meg. Ez a kívánalom teológiai és filozófiai [egyetemi] elıadásokon újítást tesz szükségessé, amennyiben a hit ajándékához tökéletesen hő teológia elıfeltétele minden párbeszédnek és minden inkulturációnak. A kultúrpasztoráció ugyanígy katolikus tudósokat igényel, akik érzik a kötelezettséget, hogy nyújtsák saját hozzájárulásukat az egyház életéhez, miközben továbbadják személyes tapasztalatukat a tudomány és a hit találkozásáról. A teológiai képzés és a tudományos kompetencia hiányossága az Egyház jelenlétét a tudományos kutatásokon és azok mőszaki megvalósításain alapuló kultúra kebelén véletlenszerővé teszi. Éppen ezért a tudomány és a hit dialógusához egy különösképpen kedvezı idıszakban élünk A tudomány és a technika kiváló eszközöket szolgáltattak, hogy növeljék az emberek tudását, képességeit és jólétét. A tudomány és a technika felelısségteljes használata 16 Après Galilée. Science et foi. Nouveau Dialogue, Párizs, 1994.

12 bevonja a tudományos kérdések erkölcsi dimenzióját. Gyakran maguk a tudósok ezeket a kérdéseket teszik fel az igazság keresésekor; rámutatva a tudomány és az etika közötti párbeszéd szükségességére. Az igazságnak ez a keresése, amely túlhalad az érzéki tapasztalaton, új lehetıségeket nyit a kultúrpasztoráció számára, mely az evangélium hirdetésére irányul tudományos területeken. Egészen nyilvánvalóan a bioetika és fontosságát az mutatja kulturális, szociális, politikai és jogi hatásai miatt, amelynek az Egyház a legnagyobb jelentıséget tulajdonítja, több, mint egy tudományos elmélet. A bioetika területén a törvényalkotás fejlıdése valójában az erkölcsi alapelvek megválasztásától függ, melyekre a törvényalkotó hivatkozik. Marad az alapkérdés kérlelhetetlen természetével: milyenek legyenek a kapcsolatok az erkölcsi normák és a civil törvények között egy pluralista társadalomban? (vö. Evangelium vitae, Nr. 18 és 68-74). Ha az erkölcsi alapkérdéseket különbözı törvényhozóknak engedjük át, nem áll-e fenn a veszélye annak, hogy az emelkedik törvénnyé, ami erkölcsileg elfogadhatatlan? A bioetika azon érzékeny területek egyikét mutatja, melyek arra hivatottak, hogy megtaláljuk az antropológia és az erkölcsi élet alapelveit. A keresztények szerepe pótolhatatlan, hogy hozzájáruljanak az etikus lelkiismeret és a polgári érzület formáláshoz a társadalom kebelében egy tiszteletteljes és sok munkát igénylı párbeszédben. Ez a kulturális helyzet alapos képzést kíván mind a papok, mind a laikusok részérıl, akik ezen a döntıen fontos területen, a bioetikában tevékenykednek. A család és a nevelés 14. A család személyek együttese (communitas), a "társas lét" (societas) elsı formája. Akkor keletkezik, amikor valóra válik a házassági szövetség, mely kitárja a házastársakat a szeretet és az élet idıtlen közösségére (communio), és a gyermekek nemzésével teljesedik ki: a házastársak közössége (communiója) indítja el a család együttesét (communitasát) (Levél a családokhoz, Nr. 7). A család a szeretet és a béke bölcsıje, és a kultúra forrása is. Befogadja az életet és az emberségnek ebben az iskolájában tanulnak meg legjobban a jövıbeni házastársak felelıs szülıkké válni. A növekedés folyamata, amelyet egy szeretet- és életközösség biztosít, néhány civilizációban túllép a szülık körén, azért, hogy például Afrikában nagycsaládban valósuljon meg. Akkor is, ha anyagi, kulturális és erkölcsi szegénység a házasságot, mint intézményt aláássa és az élet forrásait veszélyezteti, a család a személy és a közösség képzésének nem kevésbé privilegizált helye marad. A tapasztalat azt mutatja: az összes civilizáció és a népek összetartozása mindenekelıtt a családok emberi minıségétıl függ, és különösen mindkét szülıtárs kiegészítı részvételétıl, tekintettel gyermekeik nevelésében betöltött apai és anyai szerepükre. Egy olyan társadalomban, melyben növekszik a családnélküliek száma, nehezebbé válik a nevelés, úgyszintén az Evangélium által alakított népi kultúra közvetítése. A fájdalmas személyes helyzetek megértést, felebaráti szeretetet és szolidaritást érdemelnek, de amely a családi élet tragikus kudarcát mutatja, egyetlen esetben sem lehet új társadalmi- és életmodell. A családgyőlölı és a születésgyőlölı politikák véleményformálása ugyanúgy kísérletek arra, hogy a család fogalmát módosítsák egészen addig, hogy annak lényegét kiüresítik. Ebben az összefüggésben egy élet- és szeretetközösség, amely a házastársakat egymással és Teremtıjükkel összeköti, a legjobb kulturális hozzájárulás, amit a keresztény családok a társadalomnak adhatnak. 15. Minden más kornál inkább, ma a nı különleges szerepe az emberek közötti és a társadalmi kapcsolatokban megfontolásokat és kezdeményezéseket ébreszt. Számos kortárs társadalomban, melyet a gyermekgyőlölet jellemez, gyakran a gyermek vélt teher, mely

13 ellensége a nı autonómiájának és önmegvalósítása lehetıségeinek, amely az anyaság nemkevésbé a nıi személyiség gazdag jelentését homályba borítja. A biblikus kinyilatkoztatásra alapozott és a történelem és a keresztény nemzetek kultúrája által elıidézett veszélyek ellenére a férfi és a nı közötti alapvetı egyenlıség, akiket az Isten saját képére teremtett (Ter 1,27), és az Egyház évszázados mővészi öröksége bemutatott, arra hívja a kultúrpasztorációt, hogy vegye számba a nı helyzetének mélységes átalakulását a mi korunkban: Az újabb idıkben a nımozgalom egyes áramlatai, melyek azzal a szándékkal jelentkeznek, hogy a nıi emancipációt mozdítják elı, azt célozták meg, hogy a nıt teljesen hasonítsák a férfihoz. De a teremtésben megnyilvánult isteni szándék, noha a nıt méltóságában és értékében egyenlıvé teszi a férfival, ezzel együtt egészen világosan különbözıségét és sajátosságát állítja. A nıi identitás nem merülhet ki abban, hogy a férfinak egy képmása legyen. 17 Mindkét nem sajátos tulajdonságai találkoznak a kölcsönös egymás gazdagítására vonatkozó együttmőködésben, melyben a nık az elsı mesterei egy emberibb társadalomnak. 16. A kultúra elsı és lényegi feladata 18 a nevelés, amely a keresztény ókor óta úgy vallási és kulturális, mint személyes és társadalmi szinten az egyház pasztorális tevékenységének jelentısebb területe, amely ma olyannyira összetett és döntı fontosságú, mint még eddig soha. Alapvetıen a családok felelısségén nyugszik, de az egész társadalom közremőködését igényli. A holnap világa a mai neveléstıl függ, és ezt nem lehet egyszerő ismeret-átadásra visszavezetni. Ez személyeket képez és felkészíti ıket a társadalmi életben történı integrációra, miközben elımozdítja pszichológiai, intellektuális, kulturális, erkölcsi és spirituális érlelıdésüket. Ezért a gyerekeknek és a fiataloknak az evangélium hirdetésében rejlı állandó kihívás az iskolától az egyetemig megfelelı nevelési programot igényel. A nevelés a családban az iskolában vagy az egyetemen nem csupán mély kapcsolatot jelent a nevelı és a növendék között, hanem mindkettıjüket részesíti az igazságban és a személyben annak a célnak szemmel tartásával, amelyre minden embert meghív az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten (Levél a családokhoz, Nr. 16). Elıkészíti megélni, hogy a kapcsolatok a jogok és a kötelességek figyelembevételén alapuljanak. Felkészít az egyetértés és a szolidaritás szellemében élni, valamint a tulajdonnal és a javakkal mértékletesen bánni, azért hogy biztosítsa a személy méltányos életfeltételeit mindenkinek és mindenütt. Az emberiség jövıje túlmegy minden személy teljes és szolidáris fejlıdésén: minden férfién és minden nıén. (vö. Populorum progressio, Nr. 42) Így család, iskola és egyetem, mindegyik a saját területén arra hivatott, hogy a harmadik évezred kulturáját az evangélium kovászával átitassa. Mővészet és szabadidı 17. Egy kultúrában, melyet átitatott a birtoklás elsısége, a közvetlen kielégülés vágyának állandóan gyötrı állapota, a nyereségvágy és a haszonkeresés, bámulatos módon meg kell állapítani nem csak az állandó, hanem a növekvı, egy bizonyos érdeklıdést a szép iránt. A formák, melyek ezt az érdeklıdést befogadják, úgy tőnik, hogy kifejezik a vágyakozást, mely megmarad és egyre erısödik valami más iránt, ami az egzisztenciát elbővöli és talán így megnyitja az ajtót magára a transzcendensre. Az Egyház ezt saját kezdetétıl fogva felismerte és az évszázados keresztény mővészet errıl nagyszerő képet nyújt: a valódi mőalkotás egy lehetséges kapu a vallásos tapasztalathoz. A mővészet fontosságának elismerése az evangélium inkulturációja számára egyenértékő annak az elismerésével, hogy az emberi szellem és érzékenység az isteni misztérium igazságával és 17 II. JÁNOS PÁL pápa, Beszéd az általános kihallgatáson, december 6. Nr II. JÁNOS PÁL pápa, Beszéd az UNESCO elıtt, Nr. 11.