Bereczkei Tamás EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA

Bereczkei Tamás EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA OSIRIS KIADÓ BUDAPEST, 2003

TARTALOM Előszó. Az új lélektan a kibontakozó lélek nyomában 9 1. rész. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA: EGY ÚJ PARADIGMA 1.1. fejezet. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS 12 1.1.1. Darwinizmus 12 1.1.2. Etológia 14 1.1.3. A szociobiológiai örökség 19 1.1.4. Adaptacionizmus, ultimatív megközelítés, redukcionizmus 22 1.2. fejezet. ÚJ MEGKÖZELÍTÉSEK ÉS PERSPEKTÍVÁK 27 1.2.1. Az elme evolúciós gyökerei 27 1.2.2. Humán viselkedésökológia 32 1.2.3. Evolúciós pszichológia: álláspontok Összegzése 37 1.2.4. Integratív megközelítés 41 2. rész. EGYÉN ÉS CSOPORT 2.1. fejezet. ROKONSÁG 44 2.1.1. Rokonszelekció 44 2.1.2. Rokoni kapcsolatok a tradicionális társadalmakban 47 2.1.3. Pszichológiai algoritmusok az ipari társadalmakban 51 2.2. fejezet. KÖLCSÖNÖSSÉG, CSERE, TÁRSAS EGYÜTTMŰKÖDÉS 58 2.2.1. A reciprocitás szabályai és feltételei 58 2.2.2. Cserekapcsolatok az emberi társadalmakban 60 2.2.3. Egy adaptációs probléma: a csalók kiszűrése 63 2.2.4. A társas csere és kölcsönösség egyéb pszichológiai algoritmusai 67 2.2.5. Még egyszer a területspecificitásról 69 2.2.6. Barátság, érzelmek 70 2.3. fejezet. ÖNZETLENSÉG ÉS ÖNFELÁLDOZÁS 73 2.3.1. Indiszkriminatív altruizmus 73 2.3.2. A kérkedésmodell 74 2.3.3. Csoportszelekció 76 2.3.4. Csoportszelekció az emberi evolúcióban 78 2.4. fejezet. CSOPORTSZERVEZŐDÉS 83 2.4.1. Csoportméret 83 2.4.2. Csoportidentitás 86 2.4.3. Saját csoport/idegen csoport. Xenofóbia 89 2.4.4. Dominancia és státus 94 2.4.5. Presztízs, rang, önértékelés 98 2.4.6. Lojalitás és egalitarianizmus 101 2.5. fejezet. GENETIKAI ROKONSÁG ÉS PÁRVÁLASZTÁS 104 2.5.1 A vérfertőzés elkerülése: negatív imprintirig 104

2.5.2. Incesztustabuk 108 2.5.3. Homogámia 110 3. rész. PÁRKAPCSOLATOK 3.1. fejezet. SZAPORODÁS 118 3.1.1. Szülői ráfordítás 118 3.1.2. Az emberi eredet 121 3.1.3. Rejtett és szinkronizált ovuláció 124 3.2. fejezet. CSALÁD ÉS TERMÉKENYSÉG: TÖRTÉNETI ELEMZÉS 128 3.2.1. Poligínia 128 3.2.2. Monogámia 131 3.2.3. A demográfiai átmenet: a modern társadalmak problémája" 135 3.3. fejezet. SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK 142 3.3.1. Intraszexuális vetélkedés 142 3.3.2. Szexuális hajtóerők 146 3.3.3. Versengés, kockázatkereső magatartás 149 3.3.4. Mortalitás 153 3.3.5. Alternatív stratégiák I. Egyéni különbségek a férfiak szexuális viselkedésében 156 3.3.6. Alternatív stratégiák II. Egyéni különbségek a nők szexuális viselkedésében 161 3.3.7. Spermiumvetélkedés 166 3.3.8. Szexuális hűtlenség, paternitás, féltékenység 168 3.4. fejezet. PÁRVÁLASZTÁS 176 3.4.1. Epigám szelekció: párválasztás és szaporodás 176 3.4.2. Emberi párválasztás és reproduktív érték 183 3.4.3. Univerzális kritériumok 185 3.4.4. Kontextusfüggő stratégiák 188 3.4.5. Udvarlás 193 3.4.6. Homoszexualitás 198 3.5. fejezet. FIZIKAI VONZERŐ 203 3.5.1. Másodlagos nemi jellegek. A női mell 203 3.5.2. Testalak 205 3.5.3. Derék-csípő arány 208 3.5.4. A férfitest mint fitnessindikátor 211 3.5.5. Arc I. A vonzerő univerzális jelzései 213 3.5.6. Arc II. A vonzerő kontextusfüggő sajátosságai 217 3.5.7. Szimmetria 220 3.5.8. Néhány záró megjegyzés 225 4. rész. SZÜLŐI STRATÉGIÁK 4.1. fejezet. KÖTŐDÉS 228 4.1.1. Anya és csecsemő kapcsolata 228 4.1.2. Attachment 233 4.1.3. Apai gondoskodás 238 4.1.4. Menopauza: a nagymamák intézménye 241

4.2. fejezet. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN 245 4.2.1. Reproduktív döntések: elméleti áttekintés 245 4.2.2. Szülő-utód konfliktus 249 4.2.3. Diszkriminatív gondoskodás I. Az utód reproduktív értéke 254 4.2.4. Diszkriminatív gondoskodás II. Szülői erőforrások 258 4.2.5. Gyerekbántalmazások, gyerekgyilkosságok 262 4.2.6. Szülői preferenciák az utód nemének függvényében 265 4.2.7. Alternatív apai szerepek 269 4.3. fejezet. FEJLŐDÉS 276 4.3.1. Neoténia és hipermorfózis 276 4.3.2. Epigenezis. Gyermekkori fóbiák 280 4.3.3. Szeparáció 285 4.3.4. Játék 289 4.4. fejezet. A NEMI KÜLÖNBSÉGEK ÉS SZEREPEK FEJLŐDÉSE 295 4.4.1. Csecsemők 295 4.4.2. Fizikai fejlődés 297 4.4.3. Szociális fejlődés 299 4.4.4. Kognitív fejlődés 301 4.4.5. A nemek közötti viselkedési különbségek kialakulása 306 4.5. fejezet. SZOCIALIZÁCIÓ 309 4.5.1. Szocializáció: genetikai, családi és kulturális hatások 309 4.5.2. Családi környezet apák nélkül 314 4.5.3. A szocializáció evolúciós elmélete 315 4.5.4. Problémák az evolúciós magyarázatban 320 5. rész. ELME 5.1. fejezet. MODULARITÁS: ÁLLÁSPONTOK ÉS VITÁK 324 5.2. fejezet. EMBERSZABÁSÚAK 331 5.2.1. Eszközhasználat, kauzalitás 331 5.2.2. Utánzás, tanítás, kultúra 335 5.2.3. Elmeteória (tudatelmélet) 338 5.2.4. Énfelismerés 343 5.2.5. Megtévesztés 344 5.2.6. A machiavelliánus intelligencia, a szociális intelligencia és a társas agy hipotézise 347 5.2.7. Az ökológiai hipotézis 351 5.3. fejezet. EGYEDFEJLŐDÉS 354 5.3.1. A kezdeti társas ügyesség 354 5.3.2. A fizikai világ ismerete 357 5.3.3. A társas kapcsolatok elmélyülése: forradalom" egyéves korban 362 5.3.4. Elmeteória 365 5.3.5. Autizmus 369 5.3.6. Intuitív biológia 372 5.4. fejezet. HUMÁN KOGNITÍV EVOLÚCIÓ 375

5.5. fejezet. GONDOLKODÁS, ÉRZELMEK 383 5.5.1. A felnőttek elmeteóriája 383 5.5.2. Döntési és következtetési szabályok 384 5.5.3. Érzelmek 388 5.5.4. Érzelmek és rációnál is gondolkodás 390 5.5.5. Az érzelemkifejezések evolúciója 393 5.5.6. Az érzelemkifejezések sokfélesége 398 5.6. fejezet. NYELV 402 5.6.1. A nyelv gyökerei; emberszabásúak 402 5.6.2. A nyelv evolúciós rekonstrukciója 408 5.6.3. A nyelvi evolúció modelljei I. Ökológiai magyarázatok 413 5.6.4. A nyelvi evolúció modelljei II. Szociális magyarázatok 416 5.6.5. A nyelvi evolúció modelljei III. Szexuális szelekció 420 5.6.6. Fonémák, szavak, mondatok a gyermek fejlődésében 422 5.6.7. A nyelvelsajátítás veleszületett algoritmusai 424 5.6.8. Agyi struktúra, modularitás, relativizmus 428 6. rész. KULTÚRA 6.1. fejezet. A KULTÚRA EVOLÚCIÓS MODELLJEI 436 6.1.1. Szociobiológia. A Lumsden-Wilson-modell 436 6.1.2. Memetikus evolúció (kulturális szelekció) 440 6.1.3. Kettős öröklődési rendszer 443 6.1.4. Durham koevolúciós modellje 448 6.2. fejezet. A KULTÚRA ADAPTIVITÁSA 451 6.2.1. Színlátás 451 6.2.2. Tejcukorlebontás. Migráció 453 6.2.3. Táplálkozási preferenciák 457 6.2.4. Poliandria 460 6.2.5. A kultúra maiadaptivitása. Kuru. Cölibátus 464 6.2.6. A kultúra önkényes jellege? Divat. Nemi szerepek 467 6.3. fejezet. BETEGSÉGEK, VISELKEDÉSI RENDELLENESSÉGEK, ELMEZAVAROK 472 6.3.1. Darwini medicina. A mellrák evolúciós hipotézise 472 6.3.2. Anorexia nervosa 475 6.3.3. Antiszociális viselkedés 478 6.3.4. Depresszió 481 6.3.5. A pszichopatológiák evolúciója; elméleti összefoglalás 484

Előszó AZ ÚJ LÉLEKTAN A KIBONTAKOZÓ LÉLEK NYOMÁBAN A mai pszichológia többféle módon keresi a megújulás lehetőségeit. Ilyen utakat kínál a fejlődés újrafelfedezése, a fejlődő gyermek előtérbe állítása, a rohamosan fejlődő neurobiológia értelmező rendszerének használata, a megváltozó kommunikációs közegek pszichológiai értelmezése s így tovább. Az evolúciós pszichológia, melyet Bereczkei Tamás tankönyve képvisel, az egyik legígéretesebb új szintézis. Valóban szintézisről van itt szó. Darwin teljes üzenetét fedezte fel újra a mai pszichológia, miközben persze szavakban s töredékekben Darwin másfél százada velünk van. A mai darwinista pszichológia azért szintetikus törekvés, mert három hagyomány összekapcsolását kísérli meg. A lelki jelenségeknek eredetük, történetük van. A lélektani magyarázat igazából evolúciós magyarázat kell legyen. Ezt a történetet azonban a mai evolúciós pszichológia nagyvonalúan kezeli. Nemcsak a szőrös majmok világa tartozik bele, vagyis mindaz a tudás, amit a hagyományos összehasonlító lélektan és az etológia felhalmozott az emberről, hanem a mai ember világa is. Az evolúciós pszichológia provokatív gondolata - mely persze az evolúciós filozófusoknál, Ernst Mach vagy Karl Popper munkáiban évszázada kísért hogy a mai ember szokásai, gondolati működésmódjai és preferenciái mögött is egy eredendő evolúciós környezethez való adaptáció munkál. Bereczkei Tamás összefoglaló könyve a legváltozatosabb lelki jelenségekre bemutatja ezt a provokatív gondolatot, ugyanakkor a vitákat is sokoldalúan értelmezi. Hiszen viták jócskán vannak arról, vajon a kultúra csak hab-e az evolúciós tortán, vagy maga is formálja lelkünket. A könyv nemcsak vitákat ismertet, hanem eközben új módon foglal össze izgalmas önismereti tényeket szokásrendszereinkről. A történeti magyarázat alapjait szelekciós modellekben kell keresnünk. A teljes Darwin-életmű két szelekciós modellt hagyott ránk: az egyik a természetes kiválasztódás, a másik a nemi szelekció. Az egyik - most csak a lélek oldalát nézve - értelmezi, miért is félünk a rovaroktól még a városi világban is, a másik pedig, hogy miért szeretik a hölgyek a széles vállú férfiakat. A tankönyv azt a szemléletet képviseli, amely szerint az evolúciós pszichológia szintetikus ígérete itt is érvényes: az ember megértéséhez mindkét szelekciós rendszert tekintenünk kell. Az emberi természet. Az evolúciós pszichológia harmadik szintetikus eszméje az emberi természet" gondolatának előtérbe állítása. A hazai közegben Csányi Vilmos által újra szalonképessé tett fogalom lényege az evolúciós pszichológia számára, hogy az ember az egyedfejlődés során sem felvértezetlen, gyenge nádszál. Evolúciós öröksége ad számára tanulási és fejlődési kiindulópontokat. Ebbe az ihletésbe, mint a tankönyv világosan bemutatja, sok minden beletartozik, az emberi nyelv s más magasabb rendszerek veleszületett meghatározóitól kezdve egészen a személyiség-lélektani különbségek evolúciós értelmezéséig. Bereczkei Tamás tankönyvének sok erénye van. Gazdag anyagot foglal össze az emberi viselkedésről. Ugyanakkor megőrzi az evolúciós pszichológia provokatív mondanivalóját, de

10 ELŐSZÓ. AZ ÚJ LÉLEKTAN A KIBONTAKOZÓ LÉLEK NYOMÁBAN úgy, hogy nem valamelyik doktriner irányzat hívévé szegődik. Számára a szintézis éppen a komplexitást jelenti. Ez a komplexitás azonban a modern tudományban nem valamiféle dialektikus maszlag. Kiindulópontja kétkedés nélküli s egyértelmű: az ember lelki jelenségeiben is a Budakeszi, 2003. június 12. természet része. Az evolúciós pszichológia eddigi sorsa s vitái mutatják, ezt az ártatlannak tűnő tézist nem is olyan könnyű elfogadni. Bereczkei Tamás könyve ezt az elfogadtatást fogja segíteni, a tudás világos rendszerezése és átadása mellett. Pléh Csaba

1. rész EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA: EGY ÚJ PARADIGMA Az utóbbi másfél évtizedben egy új paradigma bontakozott ki és erősödött meg a viselkedéstudományok körében. A magát evolúciós pszichológiának nevező tárgykör az emberi viselkedés integratív megközelítését kívánja nyújtani. Képviselői arra a kérdésre keresik a választ, hogy az evolúció során kialakult tanulási-döntési folyamatok milyen mértékben hatják át a mai ember lelki működését, és ez mennyiben meghatározó a viselkedés különböző területein. Reményeik szerint az evolúciós pszichológia az elméletek és magyarázatok olyan széles és koherens együttesét nyújtja, amely az emberi természet máig legteljesebb leírását szolgáltatja.

1.1. fejezet TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS Miközben az evolúciós pszichológia rövid - és látványosan gyors - fejlődésen ment keresztül, a hozzá vezető út a tudományfejlődési periódusok egyik leghosszabbika (Pléh 2000a, 2001). Legfontosabb előfeltevései és magyarázatai a darwini paradigmában gyökereznek, amelyeket elsők között az etológusok alkalmaztak az emberi viselkedésre. Egy másik markáns evolúciós megközelítésként tartjuk számon a szociobiológiát, amely a komplex társas kapcsolatok elemzésének feladatát tűzte ki célul. 1.1.1. Darwinizmus Mint ismeretes, Charles Darwin (1859/2000) elmélete új alapokra helyezte az ember saját magára vonatkozó tudását. Eszerint fajunk integráns része az élővilág leszármazásláncolatának, amely tapasztalatilag tanulmányozható törvények működésén alapszik. Ezek egyike az ún. öröklődő változékonyság tétele: bármely populáción belül az egyedek különböznek egymástól testi felépítésükben és viselkedési reakcióikban. Az egyik gyorsabb, mint a másik, a másik jobban beleolvad a környezetébe, míg a harmadik ellenállóbb egyes betegségekkel szemben. Ezek a különbségek átörökítődnek egyik nemzedékről a másikra, és a változások szükséges alapját alkotják. Ugyancsak alapvető tétel Darwin szerint, hogy bármely populáció elvileg képes a túlszaporodásra, amennyiben az utódok száma még a lassan szaporodó fajok esetében is sokszorosan meghaladja a szülői létszámot (Darwin egyik példája szerint egyetlen elefántpár elvileg 19 millió leszármazottat képes maga után hagyni 750 év alatt). Általában azonban a populáció mérete hosszú távon stabil marad - ez a harmadik tétel -, aminek az az oka, hogy a környezet eltartóképessége korlátozott. Ez azt jelenti, hogy a rendelkezésre álló erőforrások (táplálék, búvóhely, fészkelőhely stb.) mennyisége és elérhető- sége mindig véges. Ezekből a tételekből az a következtetés adódik, hogy csak azok az egyedek képesek fennmaradni, amelyek előnyös tulajdonságaik révén a legjobban alkalmazkodnak környezetükhöz. Kiválogatódás indul meg közöttük, és a természetes szelekció azokat részesíti előnyben, amelyek a többiekhez képest több utódot hagynak hátra. Ebben a folyamatban bármely anatómiai, élettani vagy viselkedési jelleg, amely növeli a túlélés és a szaporodás esélyeit, el fog terjedni a populációban. Ezek az előnyös (adaptív) jellegek fokozatosan felhalmozódnak, és a populáció a kis lépések lassú, statisztikai jellegű összegeződése nyomán átalakul, amely időnként új faj megjelenéséhez vezet. Így például a Kerguelenszigeteken olyan légyfajokat találtak, amelyeknek hiányoztak vagy erősen csökevényesek voltak a szárnyai. Közeli rokonaik a Föld bármely más részén normális nagyságú szárnyat növesztenek, amely alkalmassá teszi őket arra, hogy táplálékhoz és szexuális partnerhez jussanak. A szigeteken azonban óriási erejű szél fúj, amely a nagy szárnyfelületekkel rendelkező rovarokat kisöpri az óceán fölé. Csak azok a véletlenszerű változatok maradtak fenn és szaporodtak el, amelyek kisméretű, csökevényes szárnyaikkal jobban alkalmazkodtak a helyi környezet adottságaihoz. Utódaik elterjedtek a populációban, mi-

1.1. FEJEZET. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS 13 1.1. ÁBRA Az irányító szelekció működése A szelekció mértékét a szelekciós differenciái (s) adja meg, amely a teljes populáció átlagértéke (xp) és a szelektált alpopuláció átlagértéke (xj) közti különbséget fejezi ki (Forrás: Riddley 1993) közben a nagy szárnyú formák kiszelektálódtak (Eibl-Eibesfeldt 1978). Itt az ún. irányító szelekció működött, amely az egymást követő generációk során át az átlagostól valamilyen irányban eltérő egyedeket részesíti előnyben (1.1. ábra). Darwin számára nyilvánvaló volt, hogy elméletét az emberre is alkalmazni lehet, mi több - szükséges. Ha meg akarjuk érteni az ember lényegét, mindenekelőtt múltjával kell tisztába kerülnünk. Az ember származása" c. munkájában ezt két alapelv segítségével tartotta lehetségesnek (Darwin 1871/1963). Az egyik az, hogy az ember nem hirtelen és előzmények nélkül jelent meg a Földön, hanem fokozatosan alakult ki az állatvilágból, közelebbről a jelenlegi emberszabású főemlősök őseiből. Az emberi érzelmek kifejeződése például azokból az arckifejezési formákból (motoros mintákból) alakult ki, amelyek a csimpánzok viselkedésében is felfedezhetők (5.5.5.). A második az, hogy evolúciós történelme során az ember ugyanazoknak a törvényeknek volt alávetve, mint az élővilág többi tagja. Darwin szerint pl. az emberi önzetlenség és együttműködés képességei azért alakultak ki, mert növelték a csoport egységét és ezzel fennmaradását, és emiatt pozitív szelekció irányult rájuk (2.3.3.). A darwini elmélet a megszületését követő évtizedekben rendkívül sokszínű, olykor ellentmondásos szerepet játszott az emberi viselkedés magyarázatában (Bereczkei 1998a, Bowler 1984, Mayr 1982, Pléh 2000). Miközben sokan hivatkoztak rá, sőt elméletük egyik pillérévé tették - miként Freud vagy Thorndike -, igazában kevesen értették meg a természetes szelekció működésének valódi logikáját. Ebben nagy szerepet játszott az is, hogy a darwinizmusnak sokáig nélkülöznie kellett a genetika alapvetéseit. Darwin nem rendelkezett olyan tudományos elmélettel, amely képes lett volna megmagyarázni, hogy az élőlények különböző tulajdonságai hogyan öröklődnek, miként adódnak át egyik nemzedékről a másikra, és mi okozza hirtelen változásaikat ebben a folyamatban. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a darwinizmus több táborra szakadt, s ezek képviselői éles vitákat folytattak egymással. A darwini elmélet átmeneti nehézségei közé tartozott az is, hogy az ún. szociáldarwinizmus lényegében egészen a második világháborúig eltorzította, ideológiai-politikai eszközökké alakította, és így alaposan lejáratta az eredeti gondolatokat. Ehhez járult még az, hogy a XX. század elejére kialakuló társadalomtudományi iskolák

14 1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA: EGY ÚJ PARADIGMA meghatározó képviselői (Durkheim, Boas, Mead stb.) olyan elvek és módszerek mentén kezdték el vizsgálni az emberi viselkedés okait és mechanizmusait, amelyek átmenetileg kiszorították a darwinizmust az érvényes és tudományosan hiteles magyarázatok köréből (Bereczkei 1998a). Igaz, mint Pléh Csaba (2001) rámutat, a nagy, uralkodó felfogások mellett mindig is léteztek olyan eszmekörök, amelyek megőrizték az evolúciós gondolkodás jelentőségét a pszichológia számára. A XX. század közepére azonban sok minden megváltozott. A modern genetika kialakulásával a darwini tételek olyan támasztékhoz jutottak, amelynek segítségével egy minden eddiginél egységesebb és hatékonyabb tudományos rendszer jött létre: a neodarwinizmus vagy Modern Szintézis (Mayr 1982, Ridley 1993). Lehetségessé vált a populáción belüli génfrekvencia-változások elemzése, a szelekciós folyamatok modellezése és a fajképződés (speciáció) mechanizmusainak tanulmányozása. Az őslénytan (paleontológia) által feltárt emberi fosszíliák és az ún. molekuláris (genetikai) óra segítségével egyre pontosabb képet alkotunk a humán evolúció fejlődési szakaszairól és elágazódásairól. Kiderült, hogy az ember és a mai csimpánz ősei 5-7 millió évvel ezelőtt váltak el egymástól, melyet követően az ember saját evolúciós pályára lépett. Ma már meglehetősen gazdag ismereteink vannak a különböző hominida ősök fejlettségéről, testi felépítéséről, intelligenciájáról, viselkedési szokásairól, tárgyi kultúrájáról, és arról a környezetről, amelynek szelekciós nyomásai fokozatosan alakították őseinket. Természetesen nagyon sok mindent még nem tudunk erről a folyamatról, és a részleteket illetően számos vita osztja meg a szakembereket. A humán evolúció egyik lehetséges, napjainkban leginkább elfogadott - erősen vázlatos - rekonstrukcióját a 1.2. ábra mutatja be. 1.1.2. Etológia E tudományos felfedezésekkel párhuzamosan jöttek létre azok az ugyancsak korszakalkotó gondolatok és felismerések, amelyek az emberi viselkedés evolúciós magyarázatára vonatkoztak. Már Darwin számára világos volt, hogy az ember evolúciós öröksége nem csupán testi felépítésében ragadható meg. Viselkedésének és gondolkodásának alapvonásai ugyancsak a természetes szelekció működésének eredményeként alakultak ki. Ezt a programot, minden addiginál következetesebben, az új viselkedéstudomány, az etológia képviselte, amely komoly előretörést jelentett a viselkedés evolúciós magyarázata terén. Azt mondhatjuk, hogy az állati és emberi viselkedés darwini elmélete az etológia színre lépésével válik átfogó és egzakt magyarázó elvvé (Hinde 1982). A XX. század 30-as éveitől kezdve az etológia klasszikusai (Konrad Lorenz, Niko Tinbergen, W. Thorpe és mások) - radikálisan szakítottak a viselkedés akkoriban uralkodó - behaviorista, állatpszichológiai - megközelítéseivel. Értelmezésük szerint a természetes szelekció az állatvilág evolúciója során olyan viselkedési tulajdonságokat és tanulási képességeket részesített előnyben, amelyek előnyösek a túlélésre és szaporodásra nézve (Lorenz 1985, Tinbergen 1976). Jó példa erre Tinbergen (1963a) híres kísérlete, amelyben a dankasirály tojáshéj-eltávolító viselkedését vizsgálta, Röviddel a fióka kikelése után az anyamadár összeszedi a törött tojáshéjakat, a csőrében messzire elviszi és ott ledobja. Ez veszélyes művelet, hiszen eközben a fiókák egyedül, védtelenül maradnak a fészekben. Tinbergen feltételezte, hogy ezt a kockázatot felülmúlja az az előny, ami a fiókák későbbi védelméből származik. A törött tojáshéjak fehér, nyálkától csillogó belső felülete ugyanis könynyen észrevehető tájékozódási célpontot nyújt a ragadozóknak, elsősorban a felnőtt fajtársaknak és a varjaknak. E feltevés ellenőrzésére Tinbergen különböző nagyságú és színű tojáshéjakat tett a fészektől eltérő távolságokra. Azt találta, hogy a fészek közelében található feltűnő tojáshéj-darabok valóban felhívó jellegűek, és támadásra késztetik a ragadozókat. Arra következtetett, hogy a dankasirály tojáshéj-eltávolító viselkedése azért alakult ki az evolúció során, hogy biztosítsa a fiókák túlélését és így az anya-

1.1. FEJEZET. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS 15 1.2. ÁBRA Az emberi evolúció vázlatos rekonstrukciója (Forrás: Cavalli-Sforza 1995) madár szaporodási sikerét. Ennek következtében elterjedt a populációban, genetikai alapjai rögzültek, míg az alternatív viselkedésformák - a tojáshéjak fészekben hagyása - kevesebb túlélő utódot eredményeztek és fokozatosan kiszorultak a populációból. A fenti példa azt mutatja, hogy az etológusok a viselkedést filogenetikai adaptációnak fogták fel - éppúgy mint bármely morfológiai jellegzetességet -, amely komplex megközelítési módot igényel, különböző módszertani eljárásokkal és magyarázó modellekkel. A módszerek között fontos szerepet játszott az állatok szabadon, természetes körülmények között folyó megfigyelése, és az egyes populációkról és fajokról nyert ismeretek összehasonlító elemzése. A viselkedés magyarázatához, elméleti megértéséhez pedig legalább négy típusú kérdésre kell választ adni az etológusok szerint (Tinbergen 1963b, Alcock 1998). Ezek együttesen, egymást kiegészítve ad-

16 1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA: EGY ÚJ PARADIGMA nak teljes képet a tanulmányozott jelenségről. Először: milyen élettani (idegi és hormonális) folyamatok és pszichológiai mechanizmusok (motivációk, drive-ok) váltják ki közvetlenül a viselkedést? Másodszor: hogyan alakul ki és változik a viselkedés az egyedfejlődés során; mennyiben felelősek ebben a folyamatban a tanult és mennyiben az öröklött elemek? Harmadszor: mi a viselkedés funkciója, azaz milyen adaptív értékkel rendelkezik a túlélésre és a szaporodásra nézve? Negyedszer: hogyan változott a viselkedés az evolúciós fejlődés során; milyen leszármazási összefüggésekkel és törzsfejlődéstani eseményekkel jellemezhető e fejlődés? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása során az etológusok számos viselkedési jelenséget alapvetően új megvilágításba helyeztek. Többek között megváltozott magának az ösztönnek a fogalma, amelyet ma már nagyon szűk körben használnak a pszichológiában. Kikerült a tudományosan értelmezhető, tapasztalatilag ellenőrizhető jelenségek köréből. Az etológiai kutatások ugyanis számos olyan viselkedési mechanizmust tártak fel, amelyeket korábban differenciálatlanul az ösztön" kategóriája alá soroltak (Tinbergen 1976, Lorenz 1985, McFarland 1993). Kiderült, hogy ezek az evolúció során létrejött, adaptív, genetikailag programozott viselkedési képességek és folyamatok egymástól nagyon különböző szerveződési elvek alapján épülnek fel. Egyesek merev, a tapasztalás által csak kevésbé módosítható cselekvési programokat képviselnek - ilyen pl. az öröklött mozgásminta, maturáció, viselkedési rituálék -, mások viszont a környezeti hatások irányában nyitottabbak, mint pl. az imprinting. Ezekre a magatartási egységekre még visszatérünk a könyv egyes fejezeteiben. Az etológia legnagyobb és legmaradandóbb, hatását talán a tanulás modern értelmezésére gyakorolta. A XX. század első felének pszichológiájában meghatározó szerepet játszó behaviorista pszichológusok feltételezték, hogy minden állat alapvetően azonos tanulási mechanizmusokkal rendelkezik (Boakes 1984). Attól függetlenül, hogy melyik fajhoz tartoznak, mindegyikük alá van vetve az asszociáció és a meg- erősítés általános törvényeinek. A merev", vak" ösztönök csupán primitív, ismétlődő reakciósémákat írnak elő. Ezek azonban nem alkalmasak arra, hogy a magasabbrendű állatok és az ember alkalmazkodását irányítsák. Csakis a rugalmas tanulás segítségével képesek arra, hogy megbirkózzanak a környezet változó és egyedi hatásaival. Az etológusok vizsgálatai nyomán ez a dichotómia veleszületett és tanult között hamisnak bizonyult. Kiderült egyrészt, hogy a környezet ingereire adott válaszok sohasem függetlenek az állat genetikai képességeitől és hajlamaitól. Az állatok viselkedését veleszületett, beépített" tanulási programok irányítják. Számos madárfaj esetén a fióka fajtársaitól tanulja meg a megfelelő énekmintázatokat, de nem akárhogyan. Peter Marler (1990) híres kísérleteiből tudjuk, hogy e madarak genetikai memóriájában egy nyitott program, ún. nyers minta" található, amely lehetővé teszi bizonyos hangok, dallamfoszlányok képzését. A fajra jellemző teljes dallammintázat a környezetből származó információ hatására alakul ki, de ezt a veleszületett program szabályozza. Ha izoláltan nevelt madaraknak különböző fajhoz tartozó madarak énekét játsszák le, képesek kiválasztani a saját fajukra jellemző dallamokat és azt kezdik el utánozni. A fajtársak éneke egyre pontosítja, finomítja a veleszületett információt, amely fokozatosan kezd hasonlítani a többiek hangmintázatára. A teljes dallamkészlet akkor alakul ki, amikor az ivaréretté váló madár a hím nemi hormon, a tesztoszteron hatására maga is énekelni kezd, és egy akusztikus visszacsatoláson keresztül szabályozza saját hangképzését. Azaz figyeli saját énekét, az egyre összetettebbé váló belső mintát összehasonlítja a másoktól hallott tökéletes mintával, és így a fajára jellemző dallamszerkezetet produkál, amely majd nélkülözhetetlenné válik a párzás során (1.3. ábra). Az etológiai kutatások másrészt azt is kiderítették, hogy nem létezik egyetemes, minden állatban univerzálisan jelen lévő tanulási képesség, ahogy a klasszikus behaviorizmus állította. A természetes szelekció minden fajt speciális tanulási programokkal szerelt fel (McFarland

1.1. FEJEZET. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS 17 1.3. ÁBRA A madárének fejlődése (Forrás: Marler 1990) 1993). Mindegyikük rendelkezik a tanulási képességek és hajlamok bizonyos rá jellemző készletével: van amit könnyen, van amit nehezen vagy egyáltalán nem képes megtanulni. A borz például teljességgel képtelen együttműködni a kísérletvezetővel bizonyos tanulási feladatok megoldásában, amelyeket a kutyák könynyen elvégeznek. Ennek az az oka, hogy a borzok ősei olyan viselkedési képességekre szelektálódtak, amelyek megfelelnek a magányos, éjszakai életmódhoz való alkalmazkodás követelményeinek. A kutyák ősei viszont nappali társas ragadozók voltak, akik viselkedési repertoárjában ezért a társakhoz való alkalmazkodás intelligens stratégiái jelentek meg. A 60-as évektől egyre inkább megerősödő humán etológia értelmezésében az ember ugyancsak fajspecifikus tanulási képességekkel rendelkezik. Számos megfigyelés és kísérlet tanúsága szerint pl. a kisgyerekek - sok esetben a felnőttek is - félelmet és menekülési reakciót mutatnak a kígyók, szakadék, sötétség, zárt tér, pókok és más természeti dolgok látványára (Marks 1987). Kellemetlen benyomások hatására ezek a spontán viselkedési hajlamok irracionális" érzelmekben: fóbiákban, pánikban ölthetnek testet (lásd részletesen 4.3.2.). Az említett dolgok az emberi evolúció során természeti környezetünk állandó, mindenütt jelenlévő veszélyforrásai voltak. Könnyen belátható, hogy az elhárításukat szolgáló veleszületett tanulási programok nagy túlélési értéket képviseltek ebben a környezetben. A megfelelő védekezés próba-szerencse tanulással történő fokozatos elsajátítása ellenben nagyon költséges lett volna, hiszen akár egyetlen negatív tapasztalat is végzetes következménnyel járhatott az életben maradásra. Éppen ezért erős szelekciós nyomás irányult azokra a viselkedési algoritmusokra, amelyek e természeti ártalmak elkerülésére hajlamosították hordozóikat. Nem alakultak ki veleszületett fóbiák ugyanakkor újabb kori környezetünk olyan félelmetes eszközeire, mint pl. a kés, a tűzfegyver vagy az elektromosság. Ez

18 1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA: EGY ÚJ PARADIGMA érthető, ha figyelembe vesszük a természetes szelekció okozta változások lassú sebességét a kulturális fejlődéshez képest (6.1.3.). Néhány száz év nem elegendő a megfelelő adaptív hajlamok genetikai alapjainak a rögzülésére és elterjedésére. A humán etológia egyik legfontosabb célkitűzése volt azoknak a viselkedési jellegeknek a feltérképezése, amelyek készlete jellemző egy adott fajra (ún. fajspecifikus viselkedésformák). A Homo sapiens esetében is feltételezték, hogy rendelkezik egy többé-kevésbé egységes és univerzális viselkedési repertoárral. Ennek vizsgálatára - tekintve, hogy az emberekkel való kísérletezésnek nyilvánvaló etikai korlátai vannak - a csecsemőkkel folytatott vizsgálatokat, a különböző kultúrák Összehasonlító elemzését és az emberszabású főemlősök magatartásának kutatását tartották a legfontosabbnak (Eibl-Eibesfeldt 1989). A humán etológusok egyetértettek abban, hogy az emberi természet mélystruktúráját alkotó magatartáselemek ( univerzálék") az evolúció során jöttek létre, és történelmi kortól és társadalmi berendezkedéstől nagyrészt függetlenül jellemzik az embert. Működésük lényege az, hogy meghatározott módon szervezik meg a környezetre adott válaszokat. Gyakori kutatási területük a kommunikációs jelzések és üdvözlési rituálék, ahonnan a következő példa is származik. Az egyik legismertebb humánetológus, Ireneus Eibl-Eibesfeldt (1978, 1989) szerint a különbözőbb üdvözlési szokások, rituálék az agresszív és békítő jellegű viselkedési elemek kombinációjából jönnek létre. Alapjukat egy antagonizmus alkotja, ahol a fenyegető magatartás csillapító, kiengesztelő mozdulattal párosul. Amikor egy dél-amerikai yanomamö indián meglátogatja a szomszéd falut, ahol ismerősei és távoli rokonai laknak, sajátos szertartást mutat be. Teljes harci fegyverzetben lépi át a település határát, és harci táncot jár, feje fölött lóbálva íját és lándzsáját. Ezt a fenyegető fellépést egy mögötte lépkedő kisfiú ellensúlyozza, aki pálmalevelet lóbál a kezében, mintegy a békesség jeleként. A beduinok találkozása alkalmával a vendégek színlelt támadást intéznek lovaikon a házigaz- dák felé, lövéseket adnak le irányukba, de úgy, hogy a lövedékek a homokba csapódjanak. Vendéglátóikhoz érve leszállnak lovaikról, mosolyognak, átölelik és megcsókolják őket. A modern társadalmak üdvözlési szokásai merőben mások, mindazonáltal hasonló alapelvek szerint szerveződnek; a fenyegető viselkedési elemeket békítő mozdulatok és gesztusok ellensúlyozzák. A kézfogás pl. egyrészt a fegyvernélküliséget jelzi, másrészt erőt és határozottságot közvetít. Az idegen országba látogató államférfit díszsortűz fogadja, ezt követően elhalad a katonák sorfala előtt, végül gyerekek virágcsokrot nyújtanak át neki és megcsókolják. Ezek az egymástól távol eső üdvözlési formák nagyon hasonló funkciót szolgálnak és ugyanazon szabályozó elv szerint szerveződnek. A találkozás - különösen egy ismeretlennel vagy kevéssé ismert emberrel - mindig kihívás, ahol a gyengeség bármifajta jele könnyen alárendelt viszonyt idézhet elő a másikkal szemben. Különösen amiatt, hogy az ember - főemlős örökségénél fogva - hajlik arra, hogy társas kapcsolatait egy dominanciahierarchia mentén alakítsa ki, ahol a másikkal szemben igyekszik fölérendelt pozíciót elfoglalni (2.4,4,, 2.4.5.). Éppen ezért vigyázunk arra, nehogy sebezhető vonásainkat és bizonytalanságunkat eláruljuk. Igyekszünk egyenrangú félként részt venni a kapcsolatban, és nyomatékosítani akarjuk határozottságunkat, erőnket és tekintélyünket. Az erőt demonstráló jelzéseket ugyanakkor békéltető, megnyugtató jellegű megnyilvánulások ellensúlyozzák, amelyek a barátságos szándékot közlik és azt, hogy készek vagyunk az ismeretség elmélyítésére. Pontosan e kettős szerveződés teszi lehetővé a kölcsönösségi alapon működő társas kapcsolatok megteremtését és fenntartását (Archer 1992). Ez az adaptív program - mint a példából láttuk - koronként és kultúránként változatos formákban fejeződik ki. Ám e konkrét megnyilvánulások mindegyike ugyanazt a funkciót hordozza, ezért a humánetológusok funkcionális ekvivalenseknek is hívják őket. Az etológia európai iskolái mély nyomokat hagytak a szociobiológia és evolúciós pszichológia alapvetően amerikai gyökerű áramlatai-

1.1. FEJEZET. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS 19 ban, noha az utóbbiak ezt viszonylag ritkán vallják be. Tény, hogy az emberi viselkedés filogenetikai adaptációként való értelmezése és az emberi természet univerzális magatartásrepertoárjának elemzése a későbbi evolúciós kutatásoknak is egyik irányadó programja lett. Annak hangoztatása, hogy a tanulás olyan alkalmazkodási folyamat, amelyet veleszületett programok irányítanak, ugyancsak alapvető és máig jelentős felismerés. Új utakat nyitottak meg az összehasonlító állatpszichológia számára: a magasabbrendű állatok, különösen pedig az emberszabású főemlősök etológiai vizsgálata alapvető ismereteket nyújtott az emberi viselkedés megértéséhez. Ami pedig a konkrét magyarázatokat és kutatási eredményeket illeti, az etológiai vizsgálatok, mint látni fogjuk, ma is jelentős szerepet töltenek be az olyan területeken mint pl. anya-gyerek kapcsolat, egyedfejlődés, és nem verbális kommunikáció, Az etológiai szemléletnek ugyanakkor komoly korlátai voltak, amelyek a 70-es évekre világosan megmutatkoztak. A kutatások nagy része közvetlen megfigyelésekre és összehasonlító elemzésekre támaszkodott, és viszonylag kevés teret kaptak a kísérleti munkák. Ez a módszer sikeres volt az arckifejezések és más, nem verbális jelzések elemzése során vagy a csecsemők viselkedésének leírásában, de alkalmatlannak bizonyult a társas viselkedés mélyebb öszszefüggéseinek megértése terén. Az etológusok lényegesen nagyobb figyelmet szenteltek a Tinbergen-féle első két alapkérdés megválaszolásának, mint a másik kettőének. Azaz a viselkedési mintázatok elemzése és fajspecifikus jellegzetességeik bemutatása mellett nem kapott megfelelő hangsúlyt az adaptív mechanizmusok, funkciók megértése és az alkalmazkodásban szerepet játszó szelekciós folyamatok tisztázása. Lényegesen több leíró, deskriptív magyarázat született és kevesebb prediktív elmélet, amely a jelenségek evolúciós okainak feltárását tűzte volna ki célul. Ehhez járult, hogy az etológia klasszikusai közül többen - így pl. Lorenz - a viselkedés öröklött komponenseit túlságosan is a drive-elmélet szerint értelmezték és a viselkedési motivációkat belső energiák formájában képzelték el, ami olykor teret nyitott a jelenségek mechanikus szemléletének. 1.1.3. A szociobiológiai örökség Mint ismeretes, a szociobiológia a 60-as évektől kezdődően vált egzakt és termékeny kutatási paradigmává a társas magatartás tanulmányozásában. Az etológiához képest lényegesen nagyobb figyelmet fordított a viselkedési funkciók és az azok kialakulásában meghatározó szerepet játszó szelekciós folyamatok tanulmányozására. Ebben az a körülmény segítette legjobban, hogy az akkorra már komoly eredményeket felmutató populációbiológiai és viselkedésökológiai modelleket sikerült beemelnie elméleti rendszerébe. Hatásukra újszerű és nagy magyarázó erejű elméleteket hozott létre - ilyenek voltak pl. a rokonszelekció vagy a szülői ráfordítás modelljei amelyek keretében rendkívül gazdag és sokszínű kutatómunka indult el (Wilson 1975). Sokáig nem tudtak például magyarázatot találni az oroszlánok kölyökgyilkosságára. Az egy falkában felnövő, egymással rokon oroszlán hímek ivarérettségük elérése után elhagyják csoportjukat. Ezt követően évekig nomádok módjára kóborolnak, majd megpróbálnak egy idegen falkában uralkodó szerepet kiharcolni maguknak. Ha sikerül az addig domináns hímet vagy hímeket elzavarni, amely többnyire heves, olykor halálos kimenetelű harcot igényel, akkor átveszik a nőstények és a territórium feletti rendelkezést. Szinte első dolguk, hogy a falkában lévő összes, egyévesnél fiatalabb kölyköt elpusztítsák, Hajtóvadászatot rendeznek ellenük, amelyet rendszerint a nőstények ellenállása sem tud megakadályozni. Ennek a kegyetlennek tűnő viselkedésnek, mint kiderült, az az értelme, hogy azok a nőstények, amelyek elvesztik kölykeiket, újra fogamzóképes állapotba kerülnek, Amíg ugyanis szoptatnak, egy hormonális mechanizmus (az ún. laktációs gátlás) megakadályozza a peteérésüket, és ez mintegy két évig terméketlenné teszi őket. A kölyökgyilkosságot követően, tehát a szoptatás megszakítása után azonban

20 1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA: EGY ÚJ PARADIGMA rövidesen beindul a szexuális ciklusuk (ösztrusz), és párzanak a jövevény hímekkel. A hímek ilyen módon rövid idő alatt saját utódokat nemzenek. Erre szükség is van, mert egy hím oroszlán szaporodási időszaka viszonylag rövid: átlag 2-3 évig maradnak a falka élén, mielőtt az újonnan felbukkanó hímek őket is elüldözik. Annak a hímnek, amelyik a falka átvétele után rögtön elpusztítja az idegen hímektől származó kölyköket, több utóda lehet, mint azoknak a hímeknek, akik ezt nem teszik meg, ezért a természetes szelekció előnyben részesítette a kölyökgyilkosságot. A példa annak a korábban említett alapelvnek a fontosságát is aláhúzza, hogy a viselkedés alapvető okainak a megértése az egyéni reproduktív érdekek elemzését igényli. A természetes szelekció azokat az anatómiai jellegeket, érzékszervi képességeket, viselkedésformákat részesíti előnyben, amelyek növelik az individuum utódainak számát, azaz szaporodási sikerét. A szaporodási siker mérőszámaként gyakran az ún. rátermettség vagy alkalmasság (fitness) fogalmát használjuk. Ez azt mutatja, hogy az adott morfológiai vagy viselkedési jelleg - illetve ennek genetikai alapjai - milyen gyakorisággal jelennek meg a következő generációban. Amikor tehát azt mondjuk, hogy valamely tulajdonság előnyös az egyed rátermettsége szempontjából, ez azt jelenti, hogy növeli túlélő utódainak számát és ezzel genetikai reprezentációját a következő generációban. Gyakran előfordul azonban, hogy az individuális szint még mindig túl nagy lépték az evolúciós folyamatok tanulmányozására. Ennek az az oka, hogy miközben a természetes szelekció valóban az egyéni fenotípusok szintjén fejti ki hatását - azaz az egyedek morfológiai és viselkedési képességeinek a túlélésre és szaporodásra gyakorolt hatását értékeli ki -, de ami végső soron változik az idők folyamán, az a gének gyakorisági megoszlása a populáció génállományában (Williams 1966). A szervezet ugyanis átmeneti (tranziens) képződmény: előbb-utóbb elpusztul és befejezi evolúciós pályafutását. Az egyedre jellemző sajátos genetikai összetétel (genotípus) ugyancsak múlékony, hiszen az adott génkombináció sohasem ismétlődik meg többé a szervezet pusztulását követően. Maguk az egyes gének azonban rendkívül stabilak a szervezet normális kémiai környezetében, és az öröklődés törvényeit követve sokáig változatlan formában adódnak át az egyik generációról a másikra. Számítások szerint pl. több mint ötmillió nemzedék szükséges ahhoz, hogy egy testalkotó fehérje, a fibrinogén nukleotidjainak (ezek a gének alapegységei) 1%-a megváltozzon. Konzervatív másolódásuk (replikációjuk) és időnkénti változásaik (mutációik) teszik alkalmassá a géneket arra, hogy a szelekció egységei legyenek, A kiválogatódás végső soron a különböző génváltozatok között folyik; azok maradnak fenn és terjednek el közülük, amelyek a túlélés és a szaporodás szempontjából előnyösebb morfológiai, viselkedési vagy pszichológiai tulajdonságokat írnak elő, mint az alternatív génváltozatok. Ezek a gének tehát olyan jellegeket (fenotípusokat) hoznak létre, amelyek nagyobb arányban jelennek meg a következő nemzedékben, ennélfogva elterjesztik saját genetikai alapjaikat (Dawkins 1986). Ez az ún. génszelekcionista modell- amely különösen a szociobiológia színrelépésével vált elfogadott és általános érvényű értelmezési keretté - egzakt és tesztelhető magyarázatokat kínál azokban az esetekben is, ahol a korábbi megközelítések kudarcot vallottak. Ilyen például a rokonok közötti kapcsolatok, homogám párválasztás, szülő-utód konfliktus, hogy csak néhányat említsünk a később tárgyalásra kerülő témák közül. A 70-es évektől kezdve a szociobiológia egyre jelentősebb szerepet játszott az emberi viselkedés megértésében és komoly hatást gyakorolt számos társadalomtudományi elméletre (Bereczkei 1991). A humán szociobiológia képviselőinek számos viselkedési mintázat és kulturális szokás esetén sikerült kimutatniuk, hogy azok az adott környezethez való biológiai adaptációkként jöttek létre, azaz előnyösek - vagy legalábbis a múltban előnyösek voltak - az egyének genetikai reprodukciója szempontjából. A humán szociobiológiai kutatások nagy erővel mutattak rá az emberi viselkedés evolúciós gyökereire, ökológiai kényszerfeltételeire

1.1. FEJEZET. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS 21 és adaptív sajátosságaira. Ma is sok tekintetben érvényesek azok a megállapítások és kutatási eredmények, amelyek a vérfertőzés, a rokoni kapcsolatok, a nemi szerepek és más szociális viselkedésformák alapvető szerveződési elveinek megértésére irányultak (Alexander 1979, Chagnon és Irons 1979, van den Berghe 1983, Wilson 1978). A szociobiológiai érvelést jól példázza az a magyarázat, amelyet az ún. avunkulátus intézményének a kialakulására adtak. Ez a társadalmi szerkezet, amely számos archaikus kultúrában megtalálható, sajátos rokoni kapcsolatot mutat: az anyai nagybácsit apának hívják és úgy is kezelik a személyközi kapcsolatokban (Alexander 1979). Nővére gyermekének ő a legfőbb támogatója, unokaöccse tőle örökli a házhelyet és a vagyont, nem az apától. Elsősorban a matrilineáris társadalmi viszonyok között jön létre, ahol a vagyon női ágon adódik tovább. Ezekben a társadalmakban alacsonyabb a férj apaságának (paternitásának) a valószínűsége, mint a patrilineáris társadalmakban (lásd részletesen 3.3.8.). Ennek az az oka, hogy a leszármazás anyai ágon való számontartása általában együtt jár azzal, hogy a feleség saját közösségében marad, így szexuális viselkedését nem ellenőrzik olyan mértékben, mintha férje falujában élne. Az apai státus azért sem lényeges, mert az aszszony alig függ férjétől, a róla és gyerekeiről való gondoskodást saját rokonai készek átvállalni. Ezekben a társadalmakban nagyon magas a válási arány, és gyakoriak a féltékenységi drámák. Egy vizsgálatban a kutatók a rendelkezésre álló etnográfiai adatok alapján kalkulált paternitási értékeket általában alacsonynak (0,5-0,6), helyenként nagyon alacsonynak (0,33) találták (Flinn 1981, Hartung 1985). A szociobiológusok szerint amilyen mértékben a közösségi viszonyok csökkentik az apaság valószínűségét, a férfi számára úgy kezd egyre fontosabbá válni nővérének gyermeke (1.4. ábra), Unokaöccse ugyanis biztos, hogy valamilyen arányban hordozza a génjeit, míg saját (ponto- 1.4. ÁBRA A feltételezett utóddal és a testvérek gyerekeivel való genetikai rokonság a paternitás függvényében (Forrás: Alexander 1979)

22 1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA: EGY ÚJ PARADIGMA sabban feleségétől született) gyereke esetleg semmilyen vérségi kapcsolatban nincs vele. Bonyolítja a dolgot annak a bizonytalansága - ez az ábrán jól követhető -, hogy nővérével közös géneket hordoz, hiszen lehet, hogy apjuk nem ugyanaz a férfi. Ez a bizonytalanság még inkább fokozódik a fiútestvér esetén, hiszen itt a fivér bizonytalan paternitása is szerepet játszik. Ez az oka annak, hogy nem fivérének, hanem nővérének a gyerekét támogatja. Ráadásul a férj szüleinek ugyancsak az avunkulátus kialakulásához fűződik érdeke, hiszen unokáik lányukon keresztül nagyobb valószínűséggel viszik át génjeiket, mint fiukon keresztül. A feleség rokonai is az avunkulátust támogatják, hiszen az anya biztos, a gyerekről pedig akkor is gondoskodnak, ha a felszarvazott férj dezertál. A szociobiológiai magyarázat tengelyében tehát az áll, hogy az avunkulátus szociális feltételei között a házaspár tagjai - és rokonaik - akkor növelik rátermettségüket, ha a férfi mindenekelőtt unokaöccsét vagy unokahúgát támogatja. Feleségének gyermekét illetően viszont az asszony fivére válik a szülői gondoskodás és örökség forrásává. Az avunkulátus intézményében tehát a letelepülési szabályok, házassági kapcsolatok, rokoni hálózatok és örökösödési előírások kulturális rendszerei szervesen épülnek rá egy evolúciós érdekeltségi rendszerre. Miközben a szociobiológia rövid története során tagadhatatlan sikereket ért el az emberi viselkedés evolúciós magyarázatában, gyors és látványos fejlődése számos problémát vetett fel (Bereczkei 2000, Buss 2001). Nem volt valódi elmélete az ember mentális működéséről, elhanyagolta a viselkedés kognitív tartományait. A fajunkra általánosan jellemző ún. pánhumán jellegek intenzív vizsgálata mellett viszonylag kevés figyelmet szentelt a viselkedés kulturális sokféleségének tanulmányozására. Hasonló egyoldalúság jellemezte a viselkedés társadalmi és történelmi kontextusának megértése terén; nem voltak megfelelői magyarázó modelljei arra, hogy a veleszületett magatartásformák milyen kulturális korlátok és kényszerek között valósulnak meg. Ehhez járult még az, hogy a szociobiológiai kutatások kemény magját" számos olyan elméleti konstrukció vette körül, amelyek sok esetben spekulációkra, bizonyítatlan feltevésekre épültek. Ennek következtében állandóakká váltak a társadalomtudósokkal való összetűzések és kiszorítósdik, amelyek során kölcsönösen illetéktelennek bélyegezték egymást az emberi viselkedés megértésében. Mindez oda vezetett, hogy a klasszikus" szociobiológia az emberi viselkedés tanulmányozásában fokozatosan visszaszorult, noha nem szűnt meg. Legfontosabb elméleti modelljei, amelyek mindeddig sikerrel állták ki az empirikus ellenőrzés próbáit, továbbra is irányítják a kutatásokat, miközben kisebb-nagyobb változásokon mennek keresztül. A vizsgálatok nyomán nyert tapasztalati adatok és összefüggések ugyancsak beépültek a későbbi magyarázatokba. Ezekre a magyarázatokra és kutatási eredményekre részletesen visszatérünk az egyes tematikus fejezetekben. Most inkább azokra az általános, mondhatni metateoretikus elvekre fordítjuk figyelmünket, amelyek ugyancsak időtállónak bizonyultak. Jóllehet az evolúciós pszichológusok több-kevesebb távolságtartást mutatnak a szociobiológia klasszikus" iskoláival szemben, azt mindannyian elismerik hogy e paradigma konceptuális alapelvei mélyen befolyásolják napjaink elméletalkotását az emberi magatartás körében. Ez az intellektuális örökség talán az adaptáció, a funkció, az ultimatív megközelítés és a redukcionizmus kérdéseivel kapcsolatban mutatkozik meg a legnyilvánvalóbban. 1.1.4. Adaptacionizmus, ultimatív megközelítés, redukcionizmus Evolúciós nézőpontból az alkalmazkodás az élőlényeknek az a tulajdonsága, amely lehetővé teszi hogy anatómiai struktúráikat, élettani folyamataikat és viselkedési mintázataikat genetikai rátermettségük (fitnessük) növelésére használják a fajtársakkal való vetélkedés során. A pszichológiai jelenségek adaptacionista megközelítése abból indul ki, hogy az ember olyan viselkedési hajlamokkal és képességekkel rendelkezik, amelyek a humán evolúció során je-

1.1. FEJEZET. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS 23 lentkező adaptációs problémákra adott válaszokként jöttek létre (Buss 2001, Plotkin 1997 Tooby és Cosmides 1989, 1992). A természeti környezet és még inkább a társas élettér bonyolult kihívásai olyan élettani és pszichológiai mechanizmusokra szelektáltak, amelyek sikeressé tették őseinket génjeik átadásában. Ennek megfelelően az emberi viselkedés számos formája azért jött létre, hogy betöltsön bizonyos funkciókat, amelyek előnyösek - vagy legalábbis előnyösek voltak - a túlélésre és a szaporodásra nézve (Symons 1992). Ezt a megközelítést alkalmazva az első látásra különböző jelenségek széles tartományát lehet egy egységes magyarázó keretben értelmezni, és ez az emberi természet sajátos és új típusú szemléletét hozza létre. Hogy egy viszonylag egyszerű példát említsünk, a terhességi rosszullétről - amely, mint ismeretes, a táplálékaverzió, hányinger, hányás és más tünetek együttesét mutatja - korábban azt képzelték, hogy más, a terhességet megalapozó élettani folyamatok kísérő jelensége, egyszerű mellékterméke. Az utóbbi időben azonban olyan magyarázatok jelentek meg, amelyek új perspektívába helyezik ezt a jelenséget. Felvetik, hogy a terhességi rosszullét azért szelektálódott az emberi evolúció folyamán, hogy megvédje a magzatot a táplálékban található ártalmas anyagok mérgező hatásától (Profet 1992, Fessler 2002). Többek között a bakteriális lebontás miatt gyorsan romló húsok, egyes italok, mint kávé, bizonyos főzeléknövények (burgonya, bab stb.), és fűszernövények jelentik a fő veszélyforrást (1.5. ábra). A húsokban elszaporodó kórokozók és a növényekben található toxinok (teratogének) súlyosan károsíthatják a magzat normális fejlődését. Nem véletlen, hogy az anyai szervezet az első trimeszter második felében mutatja leginkább a rosszullét tüneteit, amikor a magzat szervtelepei kialakulnak. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a terhes nő szervezete a szülést követő hetekben különösen sebezhető a kórokozók által, mert a magzat sikeres beágyazódása (azaz a kilökődés veszélyének csökkentése) miatt immunvédelme átmenetileg legyengül. Ebben az időszakban - tehát a terhesség első három hónapjában - az anya szagló- és ízérzékelő képessége drámai változáson megy keresztül. Szelektíve elkerüli az ártalmas táplálékfajtákat, amelyekkel szemben az élettani tolerancia küszöbértéke jelentősen csökken. Kellemetlennek, sőt visszataszítónak érez számos olyan ízt és szagot, amelyekkel korábban nem volt semmiféle problémája, Szaglása annyira kifinomul, hogy képes felismerni a természetes toxinok nagyon kis koncentrációját, amelyek hányingert váltanak ki. Néhány vizsgálat arra mutat, hogy a terhesség alatti rosszullét valóban a magzat védelmének funkcióját látja el. Így például azt találták, hogy azok a terhes nők, akik különösen erős tüneteket élnek át, lényegesen kevesebb spontán vetélést és koraszülést mutatnak, mint azok, akik nem, vagy csak nagyon enyhe jeleit fedezték fel magukon a terhességi rosszullétnek (Profet 1992, Flaxman és Sherman 2000). Ugyanakkor a várandós anya védelmét szolgálja a táplálkozással kapcsolatos motivációk ellentétes előjelű változása: a megnövekedett éhség és egyes táplálékfajták kívánása" (1.5. ábra). Úgy látszik, hogy a tej és tejtermékek megnövekedett fogyasztása alternatív fehérjeforrást biztosít a hús helyett, emellett pótolja az anyai szervezet kalciumveszteségét, amelyet a magzat csontozatának kifejlődése okoz. A terhes anyák különösen a gyümölcsök iránt mutatnak nagy étvágyat, ami valószínűleg a csökkenő kalóriabevitel ellensúlyozását szolgálja, azzal együtt, hogy a C-vitamin elősegíti a teratogénekkel szembeni immunvédelmet. Az adaptacionista-funkcionalista megközelítés arra irányul, hogy feltárja a viselkedés mélystruktúrájában" rejlő okokat. Az evolúciós biológia a viselkedést a kauzalitás más szintjén igyekszik vizsgálni, mint a társadalomtudományok többsége. A legtöbb pszichológus olyan, ún. proximatív magyarázatokat ad az általa vizsgált jelenségre, amely a viselkedést közvetlenül létrehozó tényezőket tárja fel, mint pl. motivációs állapot, környezeti ingerek, tanulási folyamatok stb. Az evolucionistát ezzel szemben elsősorban a viselkedés ún. ultimatív magyarázata érdekli, amely a természetes szelekció által létrehozott adaptív mechanizmusok megértésé-