HOFFMANN ISTVÁN HELYNEVEK NYELVI ELEMZÉSE

HOFFMANN ISTVÁN HELYNEVEK NYELVI ELEMZÉSE

A mű elektronikus változatára a Creative Commons - Attribution-NonCommercial-NoDerivs (Jelöld meg!-ne add el!-ne változtasd!) licenc feltételei érvényesek: a művet a felhasználó másolhatja, többszörözheti, amennyiben feltünteti a szerző nevét és a mű címét, de nem módosíthatja, nem dolgozhatja át és kereskedelmi célra sem használhatja fel. A műre vonatkozó felhasználási feltételek részletes szövege az alábbi címen tekinthető meg: http://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/2.5/hu

SEGÉDKÖNYVEK A NYELVÉSZET TANULMÁNYOZÁSÁHOZ 67. HOFFMANN ISTVÁN HELYNEVEK NYELVI ELEMZÉSE Második kiadás TINTA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2007

SEGÉDKÖNYVEK A NYELVÉSZET TANULMÁNYOZÁSÁHOZ 67. Sorozatszerkesztő KISS GÁBOR A könyv megjelenését az OTKA 62207 számú pályázata támogatta. ISSN 1419 6603 ISBN 978 963 7094 67 5 Hoffmann István 1993, 2007 TINTA Könyvkiadó, 2007 A kiadásért felelős a TINTA Könyvkiadó igazgatója Műszaki szerkesztő: Tóth Valéria A nyomás és a kötés az Akaprint Nyomda munkája Felelős vezető: Freier László

TARTALOM Előszó... 7 Bevezetés... 9 Tudománytörténeti áttekintés: rendszer és szintézis helynévkutatásunkban... 13 Előzmények a XIX. században... 14 Makrotoponímiai kutatások... 15 Névélettani vizsgálatok... 17 Névelméleti alapvetések... 22 A helynevek keletkezése... 25 A helynevek közszói eredete... 25 A tulajdonnévi kategória keletkezéséről... 27 A minták szerepe a névadásban... 29 A névadás nyelvlélektani, nyelvszociológiai háttere... 30 Modellelméletek az európai névkutatásban... 32 Névtudat és névkompetencia... 34 Az elemzési modell alapvonásai... 37 Kiindulópontok... 37 A helynevek rendszerszerűsége... 39 Alapfogalmak... 40 A helynévfajták... 43 Szerkezeti elemzés... 53 1. Funcionális-szemantikai elemzés... 53 2. Lexikális-morfológiai elemzés... 67 3. Szintagmatikus elemzés... 71 3.1. Jelzős szerkezetű nevek... 72 3.2. Határozós szerkezetű nevek... 76 3.3. Mellérendelő szerkezetű nevek... 77 Keletkezéstörténeti vizsgálat... 79 1. Szintagmatikus szerkesztéssel alkotott nevek... 82 2. Morfematikai szerkesztéssel alkotott nevek... 85 2.1. Helynévképzővel történő névalkotás... 86 2.2. Névszójelekkel történő névalkotás... 95 2.2.1. Többesjellel történő névalkotás... 95 2.2.2. Birtokjellel történő névalkotás... 98

6 Tartalom 2.3. Határozóraggal történő névalkotás... 100 2.4. Névutóval történő helynévalkotás... 101 3. Jelentésbeli névalkotás... 103 3.1. Jelentéshasadás... 106 3.2. Jelentésbővülés vagy -szűkülés... 113 3.3. Névátvitel... 115 3.3.1. Metonimikus helynévalkotás... 118 3.3.2. Metaforikus helynévalkotás... 127 3.4. Indukciós névadás... 133 3.5. Névköltöztetés... 135 4. Szerkezeti változással alakult helynevek... 137 4.1. Ellipszis... 140 4.2. Redukció... 145 4.3. Kiegészülés... 148 4.4. Bővülés... 153 4.5. Deetimologizáció... 156 4.6. Népetimológia... 158 5. Névátvétel... 161 Irodalom... 163 Summary... 171

ELŐSZÓ A MÁSODIK KIADÁSHOZ Könyvem első kiadása 1993-ban a debreceni Magyar Nyelvtudományi Intézet sorozatában látott napvilágot. Nagy örömömre munkám nemcsak az érintett tudományterület vérkeringésébe került bele, hanem szerepet kapott a felsősoktatásban, a névtan ismereteinek tanításában is: számos diákköri és szakdolgozat alapjául szolgált, doktori értekezések, tudományos publikációk kapcsolódtak hozzá. Az érdeklődés és a viszonylag kis példányszámú megjelenés következtében azonban a könyvhöz már néhány év elteltével sem volt könnyű hozzájutni. Ezt érzékelve a Tinta Kiadó az újrakiadás javaslatával keresett meg, ami örömmel töltött el ugyan, ám igazán annak örültem volna, ha a másfél évtizede írott munkámat átdolgozva, kiegészítve jelentethettem volna meg. Időközben ugyanis számos olyan publikáció jelent meg, amelynek az eredményei módosították a véleményemet egy-egy korábban általam felvetett problémát illetően, többen vállalkoztak arra, hogy egyes vázlatosan felrajzolt jelenségekről többnyire gazdag névanyag feldolgozása révén részlezetőbb képet adjanak. Én magam is több írásomban gondoltam tovább munkám egyes részleteit. Mindezek ellenére azonban sajnos, egyéb feladataim miatt nem nyílott lehetőségem arra, hogy az első kiadás szövegét átdolgozzam. Elvégeztük azonban a könyv technikai felfrissítését, amelynek során átalakult a könyv hivatkozási rendszere és tipográfiai arculata: ezt a feladatot Tóth Valéria a tőle megszokott pontossággal oldotta meg. Fáradságos munkáját ez úton is köszönöm. Köszönettel tartozom Kiss Gábor kollégámnak, a Tinta Kiadó igazgatójának is, aki nemcsak biztatott az ismételt kiadásra, hanem a kiadás feltételeit biztosította. Könyvem legfontosabb tudományos hozadéka ahogyan azt majd másfél évtized távlatából látom egy új helynévelemzési módszer kidolgozása volt, amelyet az elmúlt évek során többen kiegészítettek, pontosítottak, továbbfejlesztettek. E téren a fő érdem a tanítványaimé-kollégáimé, akik elsősorban azt bizonyították, hogy az elemzési modell jól alkalmazható a történeti helynévkincs, különösképpen a magyar névtörténeti kutatások szempontjából elsőrendűen fontos Árpád-kori névállomány vizsgálatára is. Tóth Valéria, Rácz Anita, Póczos Rita és Bényei Ágnes monografikus munkákat tett közzé e tárgyban, egy-egy jelenség, névfajta vagy terület névanyagát érintően Győrffy Erzsébet, Reszegi Katalin, Várnai Judit Szilvia, Nemes Magdolna, Loós Andrea és Kocán Béla publikált fontos tanulmányokat, Kis Tamás és Fehér Krisztina pedig más névfajtákra terjesztette ki az elemzési modellt.

8 Előszó a második kiadáshoz Rajtuk kívül Bíró Ferenc az, aki a legtöbbet fűzött hozzá az elemzési módszer egészéhez és részleteihez egyaránt. Fontos elméleti megjegyzéseket tett vele összefüggésben Mező András és Juhász Dezső, a rendszertani leírás egy-egy részterületét gondolta tovább Vörös Ottó, Bölcskei Andrea és Zántó Edina. Különféle helynévanyagra vonatkozó vizsgálatokat végzett e módszerrel Csomortáni Magdolna, Kovács Erzsébet és Háry Gyula, egyedi névelemzésekre használta fel Pesti János és Kováts Dániel. Más tulajdonnévfajtákra alkalmazta a modellt Havas Péter, Pelczéder Katalin, valamint Sebestyén Zsolt és N. Fodor János. Értékes gondolataik, fontos eredményeik miatt könyvemet ma már az ő idevágó munkáikkal együtt célszerű használni. Debrecen, 2007. január 31. Hoffmann István

BEVEZETÉS Napjaink helynévkutatása számára elérhető közelségbe került az a régen kitűzött és áhított cél, hogy a magyar helynévkincs egészéről vázoljunk fel olyan átfogó képet, amely helyneveink legáltalánosabb jellegzetességeivel, névrendszerünk alapsajátosságaival ismertet meg bennünket. Természetesen ez a kép kezdetben csak vázlatos lehet, bizonyos részei egyelőre homályban is maradnak talán. Még ennek tudatában is vállalkoznunk kell azonban a feladatra: az első lépések megtételét a tudományterület elmúlt évtizedeinek eredményei követelik meg tőlünk. A fő nehézséget a kutatható helynévanyag örvendetes fölszaporodása jelenti. Az elmúlt bő negyed század alatt viszonylag egységesen szerkesztett, korszerű helynévtárakban névadatok százezrei váltak hozzáférhetővé. Ha ezt az adatbázist kiegészítjük az újabb és régebbi helynévközlések és forráskiadványok gyakran más szempontú és célú, de a névkutatásban is jól fölhasználható anyagközléseivel, milliós nagyságrendű helynévanyag áll rendelkezésünkre. Annak, hogy a magyar helynévrendszer nagy összefüggéseiről, területi, időbeli különbségeiről, változásának alapvető formáiról, állandó bővülésének irányairól egynemű képet alkothassunk, nélkülözhetetlen alapfeltétele, hogy olyan egységes leírási kerettel, fogalmi hálóval rendelkezzünk, amely megfelel a korszerű névrendszertani elemzés követelményeinek. E munka céljául egy ilyen lehetséges elemzési modell létrehozását tűztem ki. A magyar névtanban használatos történeti helynévtipológiák kitűnő alapot jelentenek ehhez a vállalkozáshoz. Ezek a vizsgálati keretek részletesebb tudománytörténeti szempontú elemzésükre a következő fejezetben térek ki végső formájukat jórészt a 40-es 50-es években nyerték ugyan el, mégis valójában a század első felének nyelvlélektani irányultságát mutatják. Az egyoldalú megközelítés oldására való törekvést jelzi, hogy az elnevezési helyzet mellett a nevek nyelvi szerkezetére és a helynévfajtákra is igyekeztek tekintettel lenni a kutatók. Ezek a szempontok azonban nem épültek egységes elméleti keretbe; a valóban lehetséges elemzési szintek úgy keveredtek egymással, hogy a szemléleti alap heterogenitásának eredményeként a kialakított kategóriák is kevertté váltak. Az egyes helynevek emiatt s nem a nyelvi jellegükből adódó átmenetiségük, összetettségük okán sorolhatók be egyidejűleg a tipológia különféle osztályaiba. Másrészt általánossá vált az a nézet is, hogy a felhasznált kategóriák szaporítása, bővítése az éppen vizsgálatba vont anyag függvénye csupán. A hagyományos történeti helynévtipológiák kereteit az elmúlt évtizedekben több oldalról is szétfeszítették a tudományterület újabb eredményei. Jelentős előre-

10 Bevezetés lépést tapasztalhattunk a makrotoponimák kutatásában: a rendszertani változásoknak mind a nyelvi szerkezet felől való, mind az egyes névfajtákból kiinduló megközelítésében. A névelmélet, az általános névtan témakörében kitűnő monográfia s emellett tanulmányok sora vállalkozott a külföldi eredmények adaptálására, néha sikeres meghaladására. Az egyes helynevek, kisebb névcsoportok vizsgálata olyan szempontokat is fölvetett, amelyek helynévrendszerünk egésze tekintetében is lényegesek. Mindezt figyelembe véve bár azt is látnunk kell, hogy helynévkutatóink energiáit elsősorban másféle munkák kötötték le különösen feltűnő, hogy majd negyed százada nem született a magyar helynevek szintetikus feldolgozásának feladatát vállaló összefoglaló munka. Az említett eredmények alapján kiegészítve, ötvözve ezeket az újabb európai névkutatási irányzatok fő törekvéseivel, elméleti hátterével, úgy gondolom, megalapozottan vállalkozhatunk arra, hogy egy új helynévvizsgálati modell kereteit fölvázoljuk. A rendszerezést elméleti kiindulásból közelítettem meg, mivel úgy vélem, hogy konkrét névanyag, zárt korpusz elemzése kevésbé szolgálhat megfelelő alapul célunk eléréséhez, ahhoz, hogy nagyszámú helynév feldolgozására alkalmas helynévtipológiát hozzunk létre. A konkrét helynévrendszerek bemutatását vállaló kutatóknak az az illúziója, hogy e vizsgálatok révén mint valamiféle mozaikdarabokból kirajzolódik majd névrendszerünk egészének képe, nem vált valóra. Ez már önmagában is indokolja az ettől eltérő megközelítések létjogosultságát. Az elméleti alapú megközelítés természetesen nem jelentheti azt, hogy a vizsgálatot külső szempontoknak, logikai konstrukcióknak a helynevekre való ráerőszakolásával kívánom elvégezni. Arra vállalkozom csupán, hogy a helynévleírásban használatos fogalmakat, kategóriákat értelmezve, néha átrostálva, újragondolva, s a dolog természetéből adódóan újabbakkal is kiegészítve mintegy a nézőpont áthelyezésével új összefüggésrendszerbe állítsam, hogy ezáltal az eddigiektől eltérő megközelítések is érvényesíthetővé váljanak. Vizsgálataim alapvetően mikrotoponímiai jellegűek. Ennek több oka is van. A helynévkincsnek számában ez a legnagyobb s ebből adódóan változatosságában is a legtarkább rétege, s itt a legfeszítőbb az ellentmondás a hatalmas felgyűjtött névanyag és ennek elméleti feldolgozatlansága között. Másrészt pedig a bemutatásukra alkalmazott tipológiákban a felhasznált kategóriákat illetően e téren a legnagyobb a kevertség, a fogalmi tisztázatlanság. Reményeim szerint az e körben felmutatható vizsgálati eredmények összeegyeztethetők lesznek azokkal, amelyek a makrotoponimák (főleg a településnevek) körében értékállónak mutatkoztak. A helynévelemzési modell megalkotásában nyelvészeti alapelvekre támaszkodom, kizárólag e tudományszak módszereit alkalmazom. Ez a korlátozás a tekintetben talán szokatlan, hogy a tulajdonnevek vizsgálatára az utóbbi fél évszázad folyamán egyre markánsabban új tudományszak különült el: a névtan. A kutatók véleménye szerint a tulajdonnévi kategória összetettsége megköveteli a sokszempontú, komplex vizsgálatok alkalmazását.

Bevezetés 11 Valóban igaz, hogy a helynevekhez, a tulajdonnevekhez vagy még általánosabban a névproblémához sokféle tudománynak van, lehet köze. Ez abból következik, hogy a név nyelvi jelenség, s a nyelv mint az emberi nem egyik jellegzetes specifikuma, sokféle vizsgálódás tárgya lehet. A filozófia, a logika, a pszichológia, a szociológia, a nyelvtudomány miközben a tulajdonnévre mint a nyelv egy részletére irányítja figyelmét mindig saját nézőpontját, fogalmi hálóját használja föl. Tapasztalatból tudjuk, hogy a fentieken kívül is még jó néhány tudományterület számára szolgálhatnak adalékul a helynevek, s megfordítva: ezek elemzéséhez is rendkívül sokféle tudományszak eredményét kell felhasználnunk. A többirányú megközelítés jogosságát fenntartva és hangsúlyozva meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy nemkívánatos félreértésekhez, szemléleti torzulásokhoz vezethet a kutatási célok, alapelvek és módszerek keverése, különösképpen pedig az, ha netán egy-egy tudományszak kisajátítani igyekszik a tulajdonnévi kategóriát. A kutatási terület egyértelmű körülhatárolása, a nyelvtudományi megközelítésre való leszűkítése önmagában még igen sok szempont érvényesítését teszi lehetővé. A nyelvi jelek nyelvészeti szempontú elemzésében a funkcionális-szerkezeti vizsgálatok különféle változatai bizonyultak a legtermékenyebbnek, az így kapott eredmények a leginkább időtállóknak. Ezért a helynevek elemzésében is ezt a megközelítést alkalmazom. A nevek lélektani, szociális, stilisztikai stb. értelmezésének lehetőségeit bár természetesen fontosnak tekintem ezúttal figyelmen kívül hagyom, az ezekkel kapcsolatos kategóriákat nem használom föl az elemzésben. Az alkalmazott elemzési sík egyneműsége révén a vizsgálat fogalmi készlete pontosabban definiálhatóvá válik. Vállalt feladatom szerint arra törekszem tehát, hogy a magyar mikrotoponimák funkcionális-szerkezeti leírásának elméleti keretét létrehozzam, mindannak az elméleti és gyakorlati tapasztalatnak és tudásnak az egybeolvasztásával, amely e téren a magyar nyelvtudományban kikristályosodott. A későbbi kutatásoknak kell megvalósítaniuk azt a távolabbi célt, hogy e modell segítségével valóban nagyszámú, a magyar nyelvterület egészét képviselő, esetleg történetileg kiterjesztett helynévanyagot is bemutassunk. Ilyen nagy mennyiségű lexikális elem feldolgozása a hagyományos adatkezelési módszerekkel elképzelhetetlen. A nyelvi anyag tárolásának, rendezésének viszonylag új, de mind a történeti, mind a leíró nyelvészetben már eddig is jelentős eredményeket felmutató módszere, a számítógépes feldolgozás eddig ismeretlen lehetőségeket, szinte más léptéket kínál a kutatók számára a helynévkutatás terén is. Ezért a számítógépes adatbázis kiépítésének követelményei is figyelembe veendők a nyelvi elemzési modell kialakításában. (Ennek részletkérdéseiről ld. HOFFMANN 1989.) A helynevek ilyen új szempontú vizsgálatának szükségességét és termékenységét mutatja a finn helynévkutatók elmúlt másfél évtizedbeli ezirányú törekvése, illetőleg ennek eredményeként EERO KIVINIEMI munkája (1990), amelyben a szerző kb. 1 millió név alapján jellemzi a finn helynévrendszert. Talán nem minden

12 Bevezetés alap nélkül remélhetjük, hogy a magyar helynévkutatás is fel tud mutatni a közeljövőben hasonlóan szép eredményeket. Munkámat kandidátusi értekezésként készítettem el. A kézirat végső formájának kialakításában ily módon sok szakértő véleményt vehettem figyelembe, közülük is kiemelendők opponenseim (J. Soltész Katalin, Kálmán Béla, Mező András és Juhász Dezső), valamint debreceni kollégáim (Sebestyén Árpád, Jakab László, A. Molnár Ferenc, Kis Tamás és Maticsák Sándor) megjegyzései.

TUDOMÁNYTÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS: RENDSZER ÉS SZINTÉZIS HELYNÉVKUTATÁSUNKBAN A magyar helynevek kutatásával kapcsolatos kérdések, eredmények tudománytörténeti szempontú áttekintése akár önálló könyv témája is lehetne. Terjedelmesebb tanulmány méretű összefoglalások gyakran a tudományszak egy-egy fordulópontjához kapcsolódóan eddig is szép számmal születtek e témakörből. Csaknem fél évszázada adta közre SZABÓ T. ATTILA a XIX. század helynévkutatásait áttekintő nagyívű tanulmányát (1944). LŐRINCZE LAJOS nevezetes munkáját (1947) követően a helynevek névélettani rendszerezésére vonatkozó nézeteinek újbóli kifejtésével együtt a kutatások fejlődési irányainak felvázolására is vállalkozott (1949). A Földrajzi neveink élete megjelenésének 20. évfordulóján a rendszeres, szervezett megyei, járási helynévgyűjtések kezdetén a korszakos jelentőségű mű ismételt kiadásával együtt SEBESTYÉN ÁRPÁD vállalkozott a közben eltelt időszak eredményeinek áttekintésére (1967). Megemlítendő ebből az időszakból KÁZMÉR MIKLÓSnak két, szinte bibliográfiai részletezettségű összefoglalása is (1956, 1968). Ezt követően a névtudományi konferenciák keretében a tudományterület kiemelkedő szakemberei foglalták össze plenáris előadásokon, elnöki megnyitókban a két konferencia közötti időszak tudománytörténeti szempontból lényeges történéseit (BENKŐ 1970, 1981; MEZŐ 1981; ÖRDÖG 1989). A külföldi kutatások áttekintése, összefoglaló elemzése is hozzátartozott a névtanosok rendszeres találkozóinak programjához (már az első konferencián: BÁRCZI 1960; a későbbiekben: KISS L. 1970, UŐ 1989). A fenti tudománytörténeti célú tanulmányok mellett egy sor olyan munkát is idézhetnénk, amelyekben szerzőik egy-egy részkérdés tárgyalásakor (pl. MEZŐ 1982: 15 25) vagy éppen a névtan terén is jelentős teljesítményt felmutató nyelvészek munkásságának értékelése során (pl. KISS LAJOS Kniezsáról: 1968 és Melichről: 1973a) vállalkoztak tudománytörténeti szempontból is lényeges kérdések tisztázására. TEMESI MIHÁLY a magyar nyelvtudomány egészéhez való viszonyában mutatta be a második világháború utáni időszak hazai névkutatásait (1980: 230 47). A helynévkutatás tudománytörténeti vonatkozásait taglaló legfontosabb munkák puszta felsorolása is jelzi, hogy dolgozatom tudománytörténeti hátterének bemutatásában igen határozott korlátokat kell a magam számára szabnom. Mivel azonban választott témám, vállalt feladatom egy egynemű, nyelvi szempontú

14 Tudománytörténeti áttekintés helynévelemzési modell létrehozása igen sok tudománytörténeti előzménnyel mutat összefüggést, ez a korlátozás meglehetősen nehezen valósítható meg. Az ellentmondást akképpen kísérelem meg feloldani, hogy a részletkérdéseket tárgyaló munkákat dolgozatom megfelelő fejezeteiben elemzem, mutatom be. E helyütt inkább csak arra vállalkozom, hogy mintegy madártávlatból áttekintsem azokat a folyamatokat, amelyek a magyar helynevek rendszerszerű leírásában a legmeghatározóbbnak mutatkoztak, értékeljem azokat a munkákat, amelyek helyneveink, különösképpen a magyar mikrotoponimák rendszerezését a szintézis létrehozásának igényével kísérelték meg. Ily módon válik tudománytörténeti áttekintésem kulcsszavává, alapszempontjává a rendszer és a szintézis. Előzmények a XIX. században A helynevek iránti figyelem múlt századi ébredését, akkori vizsgálatukat a tudománytörténeti előzmények címszó alá sorolhatnánk leginkább. Az általam vizsgált rendszer és szintézis a feldolgozómunka alapfogalma. Mivel a XIX. századot inkább az adatfeltárás jellemezte, analóg fogalomként talán a rendszerességet említhetnénk. E tekintetben kétségtelenül tapasztalunk változást, előrelépést már a múlt században is. Jellemzőbbnek a RÉVÉSZ IMRÉtől megfogalmazott magatartást tekinthetjük, miszerint a mindenki által érthető, vagy semmi nyelvtani érdekkel nem bíró helyneveket gyűjteményemben fel sem vettem (idézi SZABÓ T. A. 1998: 18). Az efféle, érdekességekre vadászó, mazsolázgató szemlélet mellett több kutatónál SZABÓ T. ATTILA korábban említett összefoglalása szerint elsőként SZA- BÓ KÁROLY Köröstarcsa helyneveit bemutató dolgozatában (1851) jelentkezik az igény az egyes települések, tájegységek teljes, válogatás nélküli névanyagának összegyűjtésére. Ez a gondolat vezérli PESTY FRIGYESt is nagyszabású helynévgyűjtő tervének megfogalmazásában, végrehajtásában. Anélkül, hogy a névtár erényeinek s kétségtelenül meglévő hiányosságainak elemzésébe bocsátkoznék a szakirodalomban szép számmal találhatók ilyen észrevételek, vizsgálati szempontomat is érintően egyetlen megjegyzés kívánkozik ide. A 63 kötet a Kárpát-medence helyneveinek olyan teljességét tartalmazza szinkronikus metszetben, amihez foghatóra nincs példa forrásaink között, és sajnos nem is remélhetjük, hogy hasonló területi határokat tekintve a közeli vagy akár a kevésbé közeli jövőben összeálljon egy modern gyűjtési és szerkesztési elveken nyugvó helynévtár. A XIX. század második felének és századunk első évtizedeinek jelentős értékeket létrehozó adatfeltáró és -feldolgozó munkálatai a makrotoponimák két legszámottevőbb csoportjára, a település- és a víznevekre irányultak elsősorban. Még a határnevek összegyűjtését szorgalmazó PESTY FRIGYES munkásságában is csak utolsó, töredékben maradt művében (1888) jelenik meg a mikrotoponimák földolgozásának igénye. E téren s a gyűjtés rendszerességében is a XIX. században kétségkívül a néprajzkutató JANKÓ JÁNOS jutott legmesszebbre munkáiban (pl. 1892, 1902).

Tudománytörténeti áttekintés 15 Makrotoponímiai kutatások Ebben a történeti érdeklődésű korban több oknál fogva is természetes, hogy a helynevek vizsgálatával elsősorban a történettudományt és a nyelvtörténetet segítette a nyelvész. Az etimológiai érdeklődés nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi tudományosságot is jellemezte. Ezt a tényt később az önelvűvé vált névtan képviselői a tudománytörténeti összefüggéseket feltárva, megértve ugyan kicsit mintha elmarasztalóan, a névkutatás gyermekbetegségeként emlegetnék. Pedig ez a fajta vizsgálódás MELICH JÁNOS (1925 29) és KNIEZSA ISTVÁN (1938, 1943 1944) életművében valódi szintézisek létrehozásához vezetett. A nevek eredetének tisztázásával eldönthető a nyelvi hovatartozásuk, a névföldrajzi módszerrel pedig bizonyos elterjedésbeli jellegzetességeket is kapcsolhatunk hozzájuk és rajtuk keresztül az őket létrehozó, használó emberhez. S ha ráadásul bizonyos típusú, azonos nyelvi szerkezetet mutató nevek egy-egy korban sűrűsödni látszanak, kronológiai jellegzetességeik is föltárhatók. A MELICH és KNIEZSA által létrehozott szintézisek igen jelentős feladatot vállaltak: nem csupán a helynevekről kívántak szólni, hanem segítségükkel a magyarság s más kárpát-medencei népek történetéről, kultúrájáról is. A magyar helynévkutatásnak ezt a vonulatát vitte tovább BÁRCZI GÉZA a magyar szókincsről írott könyvének helynevekkel foglalkozó fejezete (1958: 145 51), azzal a különbséggel, hogy BÁRCZI MELICHnél és KNIEZSÁnál jóval nagyobb figyelmet fordít a mikrotoponimákra (ezekkel kapcsolatban egyébként már a TA. szórványainak elemzése során is fontos megjegyzéseket tett: 1951: 65 7). KÁLMÁN BÉLA méltán sikeres, négy magyar és egy angol nyelvű kiadást megért nagyszerű összefoglaló munkájában, A nevek világá -ban (1., 2. és 3. kiadása: 1967, 1969 és 1973, 4. kiadása: 1989a) is jórészt azokat a kategóriákat (országnevek, víznevek, hegynevek s legrészletezőbben a helységnevek) és fogalmakat (pl. köznévből: népnévből, törzsnévből, ill. tulajdonnévből: puszta személynévből stb. alakult helynevek) használja, amelyeket a század első felének névkutatása kimunkált. A dűlő- és az utcanevek, a mikrotoponimák talán legjellegzetesebb két csoportja azonban már önálló fejezetet kapott e munkában. A névrendszertani kutatások terén a vitathatatlanul megélénkülő mikrotoponímiai érdeklődés mellett az 1970-es és az 1980-as években továbbra is a településnevek, általánosabban pedig a makrotoponimák vizsgálata tudott jelentősebb eredményeket fölmutatni. A KNIEZSA BÁRCZI-féle történeti helynévtipológia belső ellentmondásait, főleg kronológiai tekintetben képviselt merevségét a történész KRISTÓ GYULA próbálta elsősorban feloldani (1976). Jogosan figyelmeztet azonban arra, hogy a valóságot legpontosabban tükröző névtipológiai szintézist csak valamennyi névtípus monografikus feldolgozása után lehet majd adni (i. m. 5). A településnevek rendszerszerűségének bemutatása, a rendszerszemlélet érvényesítése legkövetkezetesebben talán két olyan munkában érvényesül, amely egyegy jól körülhatárolható, egynemű településnév-réteg bemutatására vállalkozik,

16 Tudománytörténeti áttekintés igen nagyfokú módszertani következetességgel és tisztasággal. KÁZMÉR MIKLÓS A»falu«a magyar helynevekben (1970) és MEZŐ ANDRÁS A magyar hivatalos helységnévadás (1982) c. művének vizsgálati módszerei, valamint következtetései, eredményei éppen a fenti okokból következően a mikrotoponímiai kutatások számára is mintául, alapul szolgálhatnak. KÁZMÉR egy szerkezeti modell, a -falu utótagú településnevek vizsgálatára vállalkozik, áttekintve nyelvi szerkezetük típusait, változási folyamatait. A névföldrajzi és a kronológiai szempontok segítségével a névtípus tér- és időbeli határait próbálja megállapítani. A szerző vizsgálati módszerében, fogalmi készletében érezhetően jelen vannak a névélettannak az elsősorban a mikrotoponímiai kutatások során megerősödött alapvető szemléleti elemei. (KÁZMÉR munkájához feladatvállalását, módszerét tekintve igen közel áll B. LŐRINCZY ÉVA Képzőés névrendszertani vizsgálódások. Az -s ~ -cs képzővel alakult névanyag az ómagyarban [1962] c. dolgozata. E művet a névtani írások között ritkábban szokás emlegetni, pedig a nevek rendszerszerűségének következetes érvényesítése mellett kiemelendő az is, hogy a szerző több, névelméleti szempontból fontos kérdést vet fel az ómagyar kori helynévanyag alapján.) MEZŐ kiindulása különbözik a KÁZMÉRétól: a településnevekben előforduló összes szerkezeti típust s ezek változásait igyekszik leírni. A kutatási terület időbeli határait a hivatalosság megjelenéséhez köti. A rendszer oldaláról ez annak a felismerése, hogy településneveink egy bizonyos idő előtt nem alkottak egységes szisztémát. Ennek egyik bizonyítékaként az addig meglévő nagyszámú homonim nevet említhetjük. MEZŐ, mintegy könyve előtanulmányaként, nagyszerű érzékkel tisztázza az igen gyakran helytelenül egybecsúsztatott névszociológiai síkoknak, a névadásnak és a névhasználatnak a viszonyát, az e körben emlegetett fogalmak (természetes, mesterséges, népi, hivatalos stb. név) kapcsolatrendszerének dialektikus értelmezésével. Módszertani jelentősége van annak is, hogy művével a névélettannak a településnevekre való teljes körű alkalmazhatóságát bizonyítja. A magyar helynévkutatás egységének megteremtése szempontjából igen fontosak azok a következtetései, amelyek a névadás mikro- és makroszintjei közötti egyezésekre, kapcsolatokra vonatkoznak. A magyar helynévkutatások jó évszázados etimológiai irányú vizsgálódásainak nagyszabású összefoglalásaként jelentette meg KISS LAJOS a Földrajzi nevek etimológiai szótárá -t (1. kiadása: 1978, ez ideig utolsó, 4., bővített és javított kiadása két kötetben: 1988). A csodálatos gazdagságú mű a magyar helynévkincs legfontosabb makrotoponimáit (s mellettük kisebb számban mikrotoponimákat is) igen korszerű névfejtő elvek és módszerek alapján feldolgozva mutatja be. KISS LAJOS munkájával a magyar helynévfejtés felzárkózott a nemzetközileg méltán elismert hazai etimológiai kutatások mellé. Úgy tűnik, hogy GYÖRFFY GYÖRGY nagyszabású sorozatának ( Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajzá -nak) előrehaladtával az etimológiai vizsgálatok még inkább kiteljesedhetnek. Ezek alapján s az elmúlt fél évszázad tudományos eredményeinek összegzése révén akár a

Tudománytörténeti áttekintés 17 KNIEZSÁéhoz hasonló típusú szintézis megalkotására is lehetőség nyílik. Egy ilyen munka vázlatának is tekinthetjük KISS LAJOS néhány éve közreadott dolgozatát (1988). A magyar helynév-etimológiai kutatások magas színvonala biztos támasza a más szempontú feldolgozó munkáknak is. A helynévkutatásnak ugyanis kevés olyan területe van, amelyben a névfejtés ne képezné a vizsgálódások központi részét. Az utóbbi fél évszázad helynévkutatásainak sokszínűsége egyértelműen bizonyította, hogy bár az etimologizálásnak nem feltétlenül kell a nyelvi vizsgálat fő céljának lennie, de legtöbbször elengedhetetlen feltétele a további következtetéseknek. Névélettani vizsgálatok A magyar helynévkutatásokat, mint a fentiekből ez talán kitűnik, alapvetően a makrotoponímiai vizsgálatok túlsúlya jellemezte. A mikrotoponimák egyenrangúsodását az úgynevezett névélettani kutatások szükségességének meghirdetése és e módszer fokozatos elterjedése biztosította. 1947-ben két nagy hatású, valóban korszakos jelentőségű mű megjelenése irányította az addigiaknál jóval erősebben a figyelmet e névrétegre: LŐRINCZE LAJOS Földrajzi neveink élete és BENKŐ LO- RÁND A Nyárádmente földrajzinevei című munkája. Ezt megelőzően azonban már az 1930-as években érezhető egyfajta szemléletváltozás a helynevek megítélésében, mégpedig az erdélyi iskola, elsősorban SZABÓ T. ATTILA munkásságában. Az Erdélyi Helynévtörténeti Adattár összeállításának hatalmas vállalkozása öszszességében sajnos csupán több százezer névcédula elkészítéséig juthatott el, bár maga SZABÓ T. ATTILA és tanítványai jó néhány, történeti és élőnyelvi adatokat gazdagon tartalmazó helynévtárat is megjelentettek egy szűk évtized alatt. Erejükből nemcsak a gyűjtésre és a közzétételre tellett, de e névanyaghoz kapcsolódóan fontos tanulmányok sorát is publikálták (pl. a személynevek helynévbeli előfordulásáról, névutós helyneveinkről stb.). Az erdélyi iskola helynévkutató programja minden bizonnyal nem független CSŰ- RY BÁLINTnak a népnyelvkutató törekvéseitől. CSŰRY Szamosháti szótár -ába (1935 36) dűlőneveket is fölvett. Tanítványai is a népnyelvkutató munka szerves részének tekintették a helynévanyag gyűjtését. E dolgozataikat az erdélyieké mellett CSŰRY rendre megjelentette intézetének évkönyvében, a Magyar Népnyelvben. A magyar nyelvészek munkásságában a későbbiekben is jellemző maradt a helynévkutató és a nyelvjáráskutató tevékenység összekapcsolódása. Az erdélyi iskola hagyományain nevelkedett BENKŐ LORÁND, valamint az akkor népnyelvkutatással foglalkozó LŐRINCZE LAJOS fent említett munkájukat alig egy évtizeddel az újfajta kutatási irány kibontakozása után azzal az igénynyel jelentették meg, hogy az újabban felszínre került hatalmas mikrotoponímiai anyag bemutatásához átfogó leírási keretet, elemzési mintát hozzanak létre. Milyen okok húzódhattak meg e rendszerezési, modellalkotási törekvések mögött?

18 Tudománytörténeti áttekintés A tipizálásra késztető legfontosabb motívum talán az lehetett, hogy a nevek keletkezési folyamatának vizsgálata a névkincs fiatalabb rétegét jelentő határnevek esetében kecsegtet nagyobb eredménnyel. Összefügg ez a terepmunka, az élőnyelvi gyűjtés becsületének növekedésével is: ennek során a kutatók sokszor in statu nascendi tudják megragadni a nevek születését. Ez a pillanat persze jelenthet több nemzedéknyi időt is: a névalkotási helyzet akár évtizedeken át megmaradhat a kollektív emlékezetben. Talán ezzel a földhözragadtsággal is magyarázható, hogy a rendszerszerűség érvényesítése a magyar helynevek kutatásában jórészt megmaradt a névhasználók szempontjából való megközelítésnek, s kevésbé jelentette a különböző, spekulatív úton létrehozott kategóriák kitöltésének kísérletét. Az önelvű névkutatás, az önálló névtudomány létrejöttét a névélettani módszer kialakulásához szokás nem minden ok nélkül kapcsolni. LŐRINCZE LAJOS a következőkben határozta meg ennek lényegét: jogosnak és szükségesnek tartjuk egy önelvű, saját szempontú: n é v é l e t t a n i vizsgálat megkísérlését, amelynek középpontjában nem a földrajzi neveknek valamely tudományággal, hanem az élettel való kapcsolata áll: célja rekonstruálni azt a lélektani helyzetet, embernek és tájnak azt a kapcsolatát, amely a földrajzi nevek különböző formái keletkez é s é n e k alapja, kutatni a v á l t o z á s o k, e l m ú l á s o k okait, megállapítani azok törvényszerűségeit (1947: 4). Megfogalmazása főképpen a célok általános, átfogó megrajzolása tekintetében ma is helytálló, elfogadható. Érzékelhetjük benne ugyanakkor azt a lélektani beállítottságot is, amely LŐRINCZE szemléletét a korszak nyelvészeti irányultságával, sőt általában korszellemével összefüggésben meghatározta. Végső soron ilyen szemlélet alapján különíti el a névfajtákat is, az ember és a táj kapcsolata szerint. Az ember szerepét a névadásban és az elnevezésben eltérőnek látja. A t e r m é s z e t i n é v mindig az embertől nem érintett tájat jelöli, az ember szerepe ezekben LŐRINCZE szerint csak az elnevezés. A m ű veltség i n é v ezzel szemben már az ember kettős szerepét tükrözi: alakítója s így névadója, valamint elnevezője a tájnak. A két kategória valójában a földrajzi objektumok jellege szerint különül el. LŐRINCZE a nevek harmadik csoportjaként mint mondja: egyelőre és jobb híján (i. m. 5) az e s e m é n y n e v e k é t említi. Ez semmiképpen nem illeszthető be a fenti sorba, mivel az elnevezés tárgyára nincs tekintettel. A későbbi rendszerező munkák LŐRINCZE első két névtípusát általában átveszik fő kategóriaként, míg az eseményneveket gyakran ezek valamelyikébe sorolják be. A helynevek keletkezésének, változásának és elmúlásának kérdései közül LŐRINCZE nagyobb részletességgel csak az első témakört munkálta ki. Elméleti szempontból fontos újítása azonban a meglévő helynevek átalakulási folyamatainak regisztrálási szándéka is. LŐRINCZE dolgozata napjainkig hatóan meghatározta a mikrotoponímiai kutatások egy nagyon jelentős vonulatát. A Földrajzi neveink élete széleskörű megtermékenyítő hatását talán az biztosította leginkább, hogy LŐRINCZE osztályozási

Tudománytörténeti áttekintés 19 módszere nem merev, kategorikus: a rendszer nem nő rá a vizsgált jelenségre. Ez a választott kutatási módszernek is köszönhető, hiszen nem egy adott terület névanyagának jellemzését vállalta, hanem az általa felismert névadási jellegzetességekhez keresett szemléltető példaanyagot az egész magyar nyelvterületről. Talán éppen ebből fakad azonban az a hiányossága, hogy csak az elsődleges, primer névadásról szól; nem veszi figyelembe, hogy a földrajzi nevek általában helynévkincscsel már rendelkező területeken keletkeznek, azok rendszerétől nagymértékben meghatározva. A Földrajzi neveink életé -nek ikerdolgozata BENKŐ LORÁND A Nyárádmente földrajzinevei (1947a) c. munkája. BENKŐ dolgozata, bár korábban készült, ugyanabban az évben jelent meg, mint a LŐRINCZÉé, s vállalt feladata a névkutatás számára alkalmas kategóriák kidolgozása is hasonló. Közelítésmódjuk azonban lényeges vonásban különbözik: BENKŐ egy viszonylag nagy területű tájegység összes élő helynevét kívánta bemutatni a maga rendszerszerűségében. Nála a történeti, névélettani szempontok mellett mások is érvényesülnek, például az alaktani rendszerezésé. Kategóriái azonban heterogének, nem egyetlen elv szerint oszlanak meg. A nevek fő csoportjainak kialakításában zavaróan hat ez a kevertség: a település- és a határnevek a víznevekkel együtt az általuk jelölt objektumok jellege szerint különülnek el, míg a negyedik típus, az idegen eredetű neveké, a származás szerint. Hibás alapállást a helynevek közti minőségi különbségek feltevését tükrözi az is, hogy a település- és a vízneveket kiemeli a rendszerből, s külön, más szempontok szerint vizsgálja őket. A legmesszebbre BENKŐ a határrésznevek elemzésében jutott el. Az általa jelentéstaninak mondott rendszerezés tulajdonképpen közel áll a keletkezés szerinti csoportosításhoz, mert a neveket mindig az eredeti etimológiai jelentés szerint sorolja be. Bár maga a szerző vállalja a rendszertani kevertséget (i. m. 21), mégis úgy gondolom, hogy ennek elkerülésével közelebb juthatunk a nyelvi működés leírásához. A mit nevezünk el? és a hogyan nevezzük el? szempontját nem lehet azonos szinten osztályozó elvnek megtenni. Igen figyelemre méltó fejezete a dolgozatnak a másodlagos alakulású nevekkel foglalkozó rész. A későbbi feldolgozásokban a nevek rendszerszerű átalakulásának vizsgálata valamiképpen háttérbe szorult. LŐRINCZE és BENKŐ dolgozatával csaknem egy időben készült KÁZMÉR MIK- LÓS kitűnő munkája, az Alsó-Szigetköz földrajzinevei, amelyet szerzője doktori disszertációként 1948-ban védett meg (ld. 1949: 75), megjelenésére azonban csupán közel egy évtized múlva került sor (1957). KÁZMÉR leszűkítette ugyan a helynevek analízisét a nevek keletkezésének elemzésére, e jelenség vizsgálatában azonban olyan eredményeket mutatott fel, amelyek mindenképpen újak, eredetiek voltak a magyar névtanban. A történeti szempontot hangsúlyozta azzal is, hogy LŐRINCZÉtől és BENKŐtől eltérően az okleveles, térképes forrásokból való névanyagot is bevonta vizsgálódási körébe. A módszer természetes és indokolt: a helynevek történeti adatolása nélkül nem nyilatkozhatunk felelősen kialakulásukról sem. Névelemző elvei világosak, a névfejtést határozottan elkülöníti a szófejtés

20 Tudománytörténeti áttekintés feladatkörétől. KÁZMÉR a helynévanyag jellemzését, rendszerbe foglalását az alapelemek és a megkülönböztető elemek szétválasztásával kísérli meg. Ezeket funkcionális kategóriának fogja fel abban az értelemben, hogy a névadásban betöltött szerepük szerint különíti el őket. A fogalom értelmezését azonban nehezíti a történeti és a leíró szempontok keveredése. Az alapelem nála egyrészt keletkezéstörténeti kategória (ide sorolja például az idegen eredetű neveket), másrészt szerkezeti fogalom (a földrajzi közneveket is ide tartozónak tekinti). Az értelmezés bizonytalanságából fakadóan kénytelen felvenni a k e t t ő s f u n k c i ó j ú e l e m e k csoportját. KÁZMÉR fontos felismerése, hogy maga a helynévrendszer mindig nagy szerepet játszik az újabb nevek kialakulásában. Ennek hatását szándékozik lemérni a megkülönböztető elemek e l s ő d l e g e s és m á s o d l a g o s csoportjának elkülönítésével. KÁZMÉR nyomán terjedt el a névadási típusok statisztikus bemutatása is. A módszer azt szolgálja, hogy különböző vidékek névadási rendszere könynyebben összemérhető legyen. Ennek kapcsán válik világossá, hogy KÁZMÉR miként a maga munkájában BENKŐ is nemcsak az általa vizsgált terület névadási szokásait igyekszik feltárni, hanem ennél jóval súlyosabb feladatot is vállalnak: egy általánosan felhasználható névelemzési modell kidolgozását. Reményeik szerint ugyanis, ha a tájegységek egész sorát fogjuk ilyen szempontból megvizsgálni, akkor már megkísérelhetjük az egész nyelvterület névadási törvényszerűségeit tisztázni (1957: 3). A modelladás szándéka vezette INCZEFI GÉZÁt is, amikor a mikrotoponimákra vonatkozó igen gazdag, sokszálú kutatásait összefoglalta Földrajzi nevek névtudományi vizsgálata (1970a) c. munkájában. INCZEFI névtani munkásságának több tucatnyi tanulmányát a sokszínűség, a tematikus összetettség jellemzi. Számtalan finom megfigyelése nem mellőzhető a későbbi kutatók számára sem. Ezek összegzése azonban a fent említett műben nem ellentmondásmentes: a helynevekről megszerzett tudás egyetlen leírási keretbe nemigen zsúfolható bele. A földrajzi nevek nyelvtanába nem illik bele például a hangtani fejezet (s érdemlegeset sem igen mond), a helynevek jelentéstanán és mondattanán sem azt értjük, mint amiről e helyütt INCZEFI beszél. A munka elméleti részének legalaposabban kidolgozott, központi fejezete a földrajzi nevek névélettanának keretében bemutatott névtipológia. INCZEFI rendszere bizonyára az általános érvényesség hangsúlyozásának következtében rendkívül bonyolult: 66 különböző fő- és alcsoportot alakít ki. E részben különösen szembetűnik az, ami az egész munkát is alapvetően jellemzi: a forma igen gyakran elfedi a benne foglalt tartalmat. Kategóriái emellett a különböző szempontok keveredését is tükrözik, e tekintetben leginkább a szinkrón és a diakrón módszer állandó egybejátszása zavaró. Fogalmai gyakran még a rendszerezésektől általában elvárható logikai szempontoknak sem felelnek meg. Helynévtipológiájában azonos szinten fordulnak elő a helynévfajták (pl. állóvizek, utak nevei) és a névadás szemantikai motívumainak osztályai (helyzetviszonyító, birtoklástörténeti nevek), a

Tudománytörténeti áttekintés 21 nevekben részt vevő lexémák jelentéstani (állatnevek, testrésznevek) és alaktani (puszta családnév, toldalékos családnév) típusai, továbbá névstilisztikai fogalmak (tréfás, obszcén nevek). Hasznos újítása viszont, hogy az alapelemeket és a meghatározó elemeket egymásra vonatkoztatva vizsgálja. A komplexitás igényének túlzott érvényesítése azonban a munka egészének értékeit csökkenti. A magyar mikrotoponímiai kutatások megújulásának lehetőségét teremtette meg az 1960-as évek közepétől meginduló és egyre lendületesebbé váló helynévgyűjtő munka. A 30-as 40-es évek adatfeltáró közleményeinek sora a háborút követően sajnos megszakadt, illetőleg legfeljebb alkalomszerűen jelent meg egy-egy ilyen kötet. Nem véletlen talán, hogy e munka első szervezője, irányítója a Csűryiskola neveltje, VÉGH JÓZSEF volt, tőle a későbbiekben ÖRDÖG FERENC vette át e feladatot. A helynévgyűjtés fáradságos, komoly szakértelmet kívánó munkájába az MTA Nyelvtudományi Intézetének munkatársain kívül egyre több egyetem és főiskola oktatója kapcsolódott be. Ennek eredményeként fokozatosan zsugorodtak a magyar nyelvterület névtanilag teljesen feltáratlan részei. Az elmúlt közel 30 évben a gyűjtés és a közzététel elvei, módszerei sokat finomodtak, s ennek eredményeként olyan nagyszerű kiadványok is megjelentek, mint például a Baranya megyéé, a Nyírbátori járásé vagy éppen a Csepel-sziget helyneveit tartalmazó mű. Ezek a gyűjtemények egyben a továbblépés lehetséges irányait is kijelölték: a Baranya megyei és a Csepel-szigeti kötet az élőnyelvi és a történeti adatok bőségével, a Nyírbátori pedig az adatközlés formájával és a feldolgozás mélységével ad követendő mintát. Az örvendetesen gyarapodó helynévanyag ösztönzően hatott a kutatókra is: az addigiakban talán soha nem tapasztalt számban jelentek meg a helynevekkel, különösképpen pedig a mikrotoponimákkal foglalkozó írások. A hagyományosan sok ilyen témájú tanulmányt közlő fórumok Magyar Nyelv, Magyar Nyelvőr, Magyar Nyelvjárások mellett időszerűvé vált a névtan saját publikációs lehetőségeinek megteremtése: a Névtani Értesítő és a Magyar Névtani Dolgozatok létrehozása elsősorban HAJDÚ MIHÁLY érdeme. Konferenciákon, tanácskozásokon névtani témájú előadások egész serege hangzott el, majd jelent meg különböző kiadványokban. Ezen munkáknak itt még csak átfogó értékelésére sem vállalkozhatom, a vizsgálati szempontjaimból közülük legfontosabbakra egy-egy kérdés tárgyalásakor térek ki. Két munka rendszerezésének igényessége, szintetizáló szándéka miatt mégis kiemelendő ebből a sorból. HAJDÚ MIHÁLY Budapest utcaneveinek névtani vizsgálata c. dolgozatában (1975) a mikrotoponimákat alkotó lexikális elemkészlet jelentéstani osztályozásának lehetőségeit mutatta be. JUHÁSZ DEZSŐ tájneveink rendszerének áttekintésére, változásainak az ómagyar kortól kezdődő végigkövetésére vállalkozott (1988), s a rendszertani leírásban jó néhány helyen pontosított is a használatban lévő helynévtipológiákon.

22 Tudománytörténeti áttekintés Névelméleti alapvetések Az utóbbi két évtized mikrotoponímiai kutatásait sajátos ellentmondás jellemzi: miközben egyre több ismeretünk halmozódott fel a nevek keletkezését, funkcionálását, változását illetően, nem született egyetlen olyan mű sem, amely a szintézis létrehozásának igényével közelített volna e névréteghez, úgy, ahogy azt a maga korában BENKŐ LORÁND, LŐRINCZE LAJOS, KÁZMÉR MIKLÓS vagy INCZEFI GÉZA tette. Ennek egyik okát paradox módon talán éppen abban láthatjuk, hogy a névadatok számának hatalmas mértékű növekedése is bénítóan hathatott az ilyen jellegű feldolgozó munkára. Az adatkezelés hagyományos módszereivel ezt a feladatot nemigen lehet megoldani, előrelépést ahogy már a korábbiakban utaltam rá a számítógépes adatbázisok kialakításától remélhetünk leginkább. A szintézis létrejöttét más oldalról az is nehezítette, hogy a magyar névtanban az általános névelméleti kutatások sokáig periferiális helyzetűek voltak. E téren a tulajdonnevek nyelvi rendszerbeli helyének kijelölése, alaki, jelentésbeli sajátosságainak körvonalazása tekinthető a legfontosabb feladatnak. Talán nem tévedünk nagyot, ha a modern névelméleti írások sorát MARTINKÓ ANDRÁSnak A tulajdonnév jelentéstanához (1956) című híres munkájától számítjuk. A szerző a magyar szakirodalomban elsőként értelmezte a tulajdonnevet jelentéses kategóriaként. A mai magyar nyelv rendszere jelentéstani fejezetében (I, 215 9) TEMESI MIHÁLY már ezt a felfogást képviseli. A későbbiekben BALÁZS JÁNOS foglalkozott leginkább névelméleti kérdésekkel (1963, 1970), rajta kívül csak egy-két kutató szólt hozzá a névkérdéshez: például SEBESTYÉN ÁRPÁD (1970) vagy SZÉPE GYÖRGY (1970). Jogosan érezzük hiányosnak a tanulmányírók névsorát J. SOLTÉSZ KATALIN nevének megemlítése nélkül, ő azonban monográfiában is összefoglalta a nevekről vallott nézeteit (1979), így e mű számunkra legfontosabb gondolatainak kiemelésével pótolhatjuk a vélt mulasztást. J. SOLTÉSZ nem kisebb feladatra vállalkozott, mint arra, hogy a kor egyetemes nyelv- és névtudományának legkorszerűbb eredményeit adaptálja a magyar nyelvre, mégpedig oly módon, hogy ezáltal, nyelvünk sajátosságai révén az egyetemes tudomány is gyarapodjon. A tulajdonnév sajátosságait a nyelvi jel alaki szerkezetében és jelentésében egyaránt bemutatja. A tulajdonnév jelentését bonyolult struktúraként jellemzi, amelyben a meghatározó szerepet a denotatív jelentés tölti be, de jelentésszerkezetének egyéb rétegei: a konnotáció, az önkényesség és a motiváltság, az információtartalom és az etimológiai jelentés is egyaránt fontos szerepet játszanak. Az alaki szerkezet elemzését a tulajdonnevek lehetséges grammatikai szerkezettípusainak áttekintésével végzi el. Munkájába főleg e téren azonos szempontú feldolgozások, részletkutatások hiányában helynévtáraink mikrotoponímiai elemeinek tanulságai kevésbé épülhettek be. Így a szerző a későbbiekben maga kényszerült arra, hogy a kérdést külön tanulmányban dolgozza fel (1986). Úgy gondolom, hogy a mű megjelenése óta eltelt csaknem másfél évtized mikrotoponímiai kutatásait J. SOLTÉSZ gondolatai nem a kellő mértékben érintették,

Tudománytörténeti áttekintés 23 azaz a korszerű névelméleti szemlélet nem eléggé járta át a helynevek vizsgálatát. Kutatásai alapján világossá vált, hogy egy jól használható névelemzési modell létrehozásához néhány alapfeltételnek meg kell felelnünk. Ezeket az alábbiakban foglalhatjuk össze. A helyneveket az alak és a jelentés egységének kell tekinteni, kialakulásukat, változásukat ezen összetevők vonatkozásában kell vizsgálni. A jelentés értelmezésében meg kell szüntetni a jelentésnek az etimológiai jelentésre történő leszűkítését. A helynév jelentésének magva a denotatív jelentés, azaz a jelölt dologra való vonatkozás. A nevek etimológiai elemzését továbbra is a nyelvi interpretáció részének kell tekintenünk, fontos azonban, hogy ez az elemzés elkülönített síkján jelenjen meg. A névtan önálló tudományszakként való elkülönülésével párhuzamosan a terminológiai kuszaság, pontatlanság is fokozódott, pedig minden tudományszak fontos problémája alapfogalmainak pontos definiálása. Ha a használatba vett kategóriák szabatos körülhatárolása, egzakt kikötése nem történik meg, s így pontatlanul értelmezett fogalmakra építjük elméleti konstrukciónkat, akkor azok az ingatag, ellentmondásos alapokon nemigen állhatják ki a valósággal való összevetés próbáját. A fogalmi tisztázatlansággal együtt meg kell szüntetni a leírásban a szempontkeverést, az eklektikus osztályozást is. Az osztályozásoknak egy, azonos alapja kell, hogy legyen, amelyben a részosztályok kölcsönösen kizárják, másrészt kiegészítik egymást, s ezáltal lehetőleg felölelik az egész osztályt. A vizsgálati szempontok megtisztítása a nyelvi elemzések egyneműségét is kell, hogy jelentse, ahol a nyelvtudomány történetében jó ideje elkülönült leíró és történeti elemzésnek el kell válnia. Az elkülönítést azonban úgy kell megoldanunk, hogy a két vizsgálati módszer fogalmi készlete kapcsolatba hozható legyen egymással, s ezáltal a helynevek funkcionálása, valamint változása kölcsönös összefüggésében és meghatározottságában bemutathatóvá váljon.

A HELYNEVEK KELETKEZÉSE A bevezető fejezetben munkám alapvető célkitűzéseként azt fogalmaztam meg, hogy a helynevek vizsgálatának sokféle lehetősége közül a komplex vizsgálódások érvényességét nem tagadva egyetlen nézőpont kiválasztásával mint nyelvi kategóriát elemezzem e szócsoportot. A nyelvtudomány gazdag eszköztárának, összetett elemzési módszereinek felhasználásával a helynévkutatók bizonyították, hogy a nevek jelentésének, stílusának, használatuk szociális hátterének stb. kérdései külön-külön is teljes elemzési síkot alkotnak. Ha azonban a helynevek rendszerszerűségét, belső összefüggéseit, a rendszer működését és változását akarjuk elsősorban bemutatni, olyan elemzési keretet kell kijelölnünk, amely mind a helynevek névsége, azaz tulajdonnévi jellege, mind általában nyelvi jel voltuk szempontjából a legmeghatározóbbnak tűnik. A nevekre vonatkozó speciális és a nyelvvel kapcsolatos általános kutatások egyaránt azt mutatják, hogy a funkcionális szempontú szerkezeti elemzés felel meg leginkább ennek a követelménynek. Egyfajta funkcionális-szerkezeti analízis szolgálhat tehát elsősorban kiindulópontul egy olyan homogén helynévelemzési modell kialakításához, amelynek keretében egyidejűleg kell bemutatnunk a helynévi kategória közös sajátosságait s a rendszer belső összetettségét. A funkcionális és a szerkezeti szempontú elemzés akár szinkrón, akár diakrón megközelítésben látszólag távol áll a helynevek kialakulásának általános kérdéskörétől. A névkeletkezés a nyelvtudomány más részterületeivel mutat szorosabb összefüggést: legszélesebben a nyelvfilozófia, az általános nyelvészet, a névelmélet, a nyelvpszichológia kérdésköreivel érintkezik, közelebbről pedig a nyelvszociológia, a névszociológia adhat leginkább szempontokat a kutatás számára. A tudománytörténeti áttekintésben láthattuk, hogy a legtöbb helynévtipológia a név kialakulásának sajátosságait veszi az osztályozás alapjául. Ez már önmagában is elég jelentős indíték arra, hogy a helynévkeletkezésnek és a helynévrendszerek strukturális-funkcionális jellemzőinek a kapcsolatait áttekintsük. A helynevek születésének és nyelvi jellegzetességeinek összefüggéseit más oldalról is látni fogjuk a továbbiakban. A helynevek közszói eredete A hagyományos nyelvészeti, névtani felfogás szerint a természetes (népi) névadás körülményei között leginkább úgy jellemezhető a helynevek (elsősorban a mikrotoponimák) akialakulása, hogy egykor közszói helymegjelölésként születtek,