Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Interdiszciplináris Doktori Iskola Európa és a magyarság a 18-20. században Doktori Program Kalakán László Fejezetek Magyarország egészségügyének történetéből, 1920-1945 Budapest polgári és katonai egészségügyi viszonyai, valamint a légoltalmi egészségügyi szolgálat kiépülése, működése Doktori disszertáció Konzulens: Ormos Mária Professor Emerita, az MTA rendes tagja
Tartalomjegyzék Historiográfiai bevezetés 3-9. old I. A közegészségügy szervezete és az általános egészségügyi viszonyok Budapesten a Horthykorszakban 10-23. old. II. Kórházügy III. Az egészségbiztosítás rendszere és reformja IV. A Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület tevékenysége 23-42. old. 43-48. old. 48-60. old. V. A Magyar Vöröskereszt két világháború közötti tevékenysége 60-75. old. VI. A budapesti orvostársadalom helyzete a két világháború között 75-93. old. VII. A főváros lakosságának általános egészségügyi és járványügyi helyzete a két világháború között 93-96. old. VII.1. A tuberkulózis VII.2. A budapesti öngyilkossági esetek közegészségügyi hatásai VIII. A Fajegészségügy IX. A Magyar Királyi Honvédség egészségügyi rendszere 96-117. old. 117-122. old. 122-136. old. 136-153. old. X. A légoltalmi egészségügyi szolgálat megszületése 153-190. old. XI. Az európai háború kitörésétől Magyarország hadba lépéséig (1939 őszétől 1941 tavaszáig) 190-213. old. XII. Újra háborúban: 1941 tavaszától az 1944-es német megszállásig XIII. A Székesfőváros Légoltalmi Szükségkórháza, a Sziklakórház története XIV. 1944 tavaszától 1945 tavaszáig XIV.1. A német megszállástól a nyilas hatalomátvételig XIV.2. A nyilas hatalomátvételtől a budapesti harcok befejeződéséig XIV.2.a. A nyilas hatalomátvételtől az ostrom megindulásáig XIV.2.b. A főváros ostromának megindulásától a budapesti harcok befejeződéséig Záró gondolatok Összegzés A felhasznált források és irodalom jegyzéke 213-249. old. 250-258. old. 258. old 258-296. old. 297. old 297-323. old. 323-410. old. 411-416. old. 417-420. old. 421-429. old. 2
Historiográfiai bevezetés A Horthy-korszak történelmével kapcsolatos különféle munkákból könyvtárnyi irodalom áll rendelkezésünkre. Ezen művek szinte kivétel nélkül politikai, had- és gazdaságtörténeti monográfiák vagy tanulmányok, illetve kisebb mértékben társadalomtörténeti összefoglalók, egyéb írások. Ezekhez képest minimálisra tehető azoknak a száma, amelyek a Horthy-korszak fénykorának, a második világháborút közvetlenül megelőző időszaknak, vagy éppen a háborús évek katonai és polgári egészségügyével, valamint az ebben az időszakban kialakuló légoltalmon belül szintén megszülető légoltalmi egészségügyi szolgálat történetével foglalkoznának. A téma ugyanakkor rendkívül jelentős, hiszen az egészségügy szoros kölcsönhatásban állt a korszak már alaposan feldolgozott, egyéb területeivel: gazdaság, társadalom, szociális kérdések, katonapolitika, hogy csak a jelentősebbeket említsem. Szállási Árpád tehát teljes joggal állapította meg, hogy a hazai orvostörténet-írás még az első világháború feldolgozásával is adós, a II. világháborúéval pedig különösen. Szerencsére vannak dokumentumok, s talán akadnak lelkes fiatal kollégák, akik elvégzik ezt a nemes és nem könnyű, de kötelező feladatot. Munkámban nagy mennyiségű, a történetírás által eddig részben feltáratlan forrásanyag feldolgozásával célul tűztem ki Budapest negyedszázada egészségügyi viszonyainak, a Horthy-korszak és az ostromlott főváros egészségügyi helyzetének minél komplexebb ismertetését. Disszertációmban témakörök szerint tagolva mutatom be a közegészségügy szervezetét, a kórházügyet, az egészségbiztosítás bethleni reformját, a mentők és a vöröskereszt két világháború közötti tevékenységét, a budapesti orvostársadalom helyzetét, a Magyar Királyi Honvédség egészségügyi rendszerét és a légoltalmi egészségügyi szolgálat megszületését. Kitekintek továbbá a budapesti általános egészségügyi viszonyokra, hangsúllyal a tuberkulózisra, mint népbetegségre, az öngyilkossági mutatókra, s érintem a fajegészségügy kérdését is. Vagyis az egészségügy szervezeti kérdései (kórházak, mentés, vöröskereszt, stb.) és a korszak jellemző egészségügyi problémái döntően külön témakörönként, egy-egy gondolat erejéig azonban néha átfedésben jelennek meg. E témakörök fő területeit és eseményeit a háborús években is nyomon követem, ugyanakkor a korábbi logikától eltérően: míg az 1920-1938 közötti időszakot témakörökre bontva, addig az 1939-1945 között eltelt hat esztendőben kronológiai sorrendben tárgyalom az eseményeket és a különböző intézkedéseket. Ennek az írás szerkezetét-felépítését befolyásoló, és egyetlen, számomra teljesen indokolható oka van: a háborús években az egész egészségügyi rendszernek, részterületeitől függetlenül kellett egy olyan kihívással szembenéznie, amelyre 3
megelőző történelme során nem volt példa. A szerző talán néhol fellelhető szubjektivitása mellett ugyanez indokolja a két rész közel azonos terjedelmét is. Ugyanakkor a polgári és katonai egészségügy ez utóbbiba tagolva esetleg a légoltalmi egészségügyet teljesen külön tartalmi egységekre választása akár a témakör, akár az időrend alapján, az előző okfejtés szerint nemcsak indokolatlan, hanem véleményem szerint hibás is lenne: a légoltalom és az azon belül megszülető légoltalmi egészségügy még ha a háborús egészségügy speciális intézménye is volt ugyanis polgári és katonai elemeket egyaránt tartalmazott, így ugyannyi érv szólhatna akár az egyik, akár a másik besorolás mellett. Ugyanakkor ahhoz, hogy képet alkothassunk az 1920-1945 közötti időszak általános egészségügyi színvonaláról, sok esetben röviden vissza kellett nyúlnom a megelőző korszak eseményeihez, hiszen ezek az előzmények kihatottak és valamelyest folytatódtak a Horthykorszakban is. E negyedszázad egészségügye részben megörökölte a boldog békeidők viszonyait és struktúráját, ugyanakkor a trianoni békeszerződés fel is bolygatta azt, s végül ezt kellett a háborús kihívásoknak megfeleltetni és átalakítani. Véleményem szerint már ez az átfogó bemutatás is indokolta e munka megszületését. Talán kritika érhet a felhasznált források mennyiségi és téma szerinti megosztásával, valamint sok esetben szubjektív kiválasztásával kapcsolatban, de mentségemül szolgáljon, hogy a terjedelmi korlátok miatt sokszor kellett önfegyelmet tanúsítanom, s a lehető legszigorúbban, csupán az egészségügyre koncentrálnom. Ugyanezen okból kifolyólag disszertációm szövegkörnyezetét sem bővíthettem a végtelenségig, így bizonyos előzményekre, még szűkebb történelmi háttér bemutatására, országos helyzetképre, vagy éppen nemzetközi kitekintésre is csak a legindokoltabb esetekben vállalkoztam, illetve bizonyos szociális kérdéseket szintén csak ott érinthettem, ahol az amúgy egyébként igen szoros összefüggésben lévő egészségügyi és szociális körülmények elemzése-megértése ezt feltétlenül megkívánta. (Így talán érthető, hogy szociálpolitikával foglalkozó művek miért szerepelnek csupán minimálisan forrásaim között.) Ennek ellenére úgy gondolom, hogy igen széles levéltári bázison alapulva, olyan részletességgel sikerült bizonyos területeket bemutatnom, amelyet korábban mások nem tettek meg, illetve az egészségügy minden területéről kellő mennyiségű és minőségű információt gyűjtöttem össze a téma sokoldalú megvilágítása érdekében. Tollamat némileg szabadjára engedtem a légoltalmi egészségügy keretbe helyezésénél és a Királyi Vár légoltalmának ismertetésénél. Míg az előbbinél indokom az, hogy a légoltalmi egészségügyi szolgálat kialakítása véleményem szerint csak tág szövegkörnyezetben, a téma viszonylag bő történelmi hátterének bemutatásával érthető meg, addig az utóbbinál főként annak szinte teljes feldolgozatlansága motivált, s bár a Királyi 4
Várban is működtek a légoltalom egészségügyi részlegei, ennek általam ismertetett része a Palota egyéb légoltalmi vonatkozásai mellett első benyomásra talán csekélynek tűnhet. A Hadtörténelmi Levéltárban fellelhető Honvédelmi minisztériumi dokumentumok felhasználása kapcsán is hangsúlyoznom kell, hogy a HM és egyéb minisztériumok az egészségügyi téma szempontjából leginkább a Népjóléti Minisztériumra és a Belügyminisztériumra gondolok Magyar Országos Levéltárban található iratanyagának feldolgozásánál külön szempont volt, hogy véletlenül se a minisztériumok történetét írjam meg eltekintettem még a minisztériumok kompetenciáinak ismertetésétől is, hanem a főváros e negyedszázadának általános egészségügyi viszonyait. (A Népjóléti Minisztérium iratanyagából például csak 3,07 fm irat maradt fenn, így ezek alapján például az intézmény egészségüggyel kapcsolatos tevékenységét igen nehéz is lett volna rekonstruálni.) Visszautalva az 1920-1945 közötti időszak egészségügyének feldolgozatlanságára, meg kell állapítanom, hogy természetesen jelentek meg ezzel kapcsolatosan különállóan, egyegy témára leszűkítve tanulmányok, szakcikkek, visszaemlékezések és bibliográfiai összefoglalók is, tudomásom szerint azonban egyetlen komplex mű sem íródott, amely a hézagosan fellelhető, és viszonylag nagymennyiségű, de tartalmát tekintve sokszor irreleváns levéltári források, valamint a sporadikus könyvtári irodalom alapján megkísérelte volna e témát teljes egészében bemutatni. Vagyis van irodalma a témának, de az töredékes, illetve részben kétséges (például a Lévai-kérdés, amire néhány sorral lejjebb még visszatérek). Talán egyetlen kivételt képez Kapronczay Károly igen átfogó, alapos és színvonalas, Fejezetek 125 év magyar egészségügyének történetéből című könyve, amely azonban címéből adódóan is kevesebbet tudott foglalkozni a Horthy-korszak egészségügyének történetével. A kádári időkben megjelent, és dr. Hahn Géza tollából származó, A magyar egészségügy története leginkább adatainak felhasználásával segítheti a kutatót köztük e sorok íróját is, egyéb megállapításait erős kritikával kell kezelni. Ugyanez vonatkozik Hantos József A Magyar Vöröskereszt száz éve és Brüll Miklós A Magyar Vöröskereszt tevékenysége az első és a második világháború időszakában című könyvére is. E négy művel gyakorlatilag bezárult a Horthy-korszak egészségügyét is érintő monográfiák köre, s ez esetben az is szónak hangsúlya van Hantos könyve például mindösszesen 12 oldalon át tárgyalja a Magyar Vöröskereszt második világháborús szerepvállalását. Ezzel ellentétben viszont számtalan olyan nagyrészt még a Horthy-korszakban született tanulmányt lehet felhasználni, amelyek egy-egy részterület feldolgozásához elengedhetetlenek. Gondolok itt a Központi Statisztikai Hivatal akkori lelkes munkatársainak alapos munkáira, akik nemcsak saját statisztikáikat, megfigyeléseiket és kutatási eredményeiket tették közzé, hanem mások 5
köztük számtalan meghatározó egészségügyi szakember tollából származó írásokat is. Szintén e körbe illenek a légoltalmi egészségüggyel, a hadisebészettel és az egy-egy kórház életével foglalkozó kisebb-nagyobb tanulmányok, visszaemlékezések. A légoltalmi egészségügyi szolgálat történetét sem dolgozta még fel kutató, pedig számtalan korabeli szakcikk áll rendelkezésünkre, s levéltári irodalma is van a témának. Ez utóbbi kapcsán már most megemlíthetem azt az egészségügy körében nem igazán közismert, de munkámban részletesen kifejtett tényt, hogy az egészségügy a légoltalmi mentés hatékonyságának növelése céljából különösen a legvérzivatarosabb esztendők alatt szinte szerves része lett a légoltalomnak, holott az egészségügynek korábban semmilyen légoltalmi vonatkozása nem volt, hiszen az általános orvoslás, a kórházak kialakulása és a mentés megszervezése sokkal korábbra nyúlik vissza, mintsem a légi háborúk időszaka. E vonatkozásban ugyanakkor egyáltalán nem mellékes az sem, hogy az adott korban a szakembereket milyen rendkívüli módon foglalkoztatta a kórházak légoltalma, illetve általánosságban az egészségügyi szervek, és az általános egészségügy légoltalomba való bekapcsolása, vagyis a két terület minél hatékonyabb és átfogóbb összekovácsolásának módja. Korántsem volt mindegy továbbá, hogy ebbe a komplex, de csak a magyar háborús felkészültségnek és Magyarország háborús részvételének színvonalával arányos légoltalom kialakításába egyáltalán milyen minőségű egészségügy tagozódik be. Az egészségügy és a háborús események összekapcsolódására további egyértelmű bizonyítékként fog szolgálni a hazai vöröskereszt tevékenységének bemutatása is. De ne menjek az események elé, maradjak csupán a historiográfia bemutatásánál és célkitűzéseim felvázolásánál, illetve a kutatás körülményeinek, hátterének ismertetésénél. Paradoxon, hogy a témával kapcsolatosan hézagosan fellelhető, ugyanakkor terjedelmét tekintve viszonylag nagy mennyiségű dokumentum áll a kutatók rendelkezésére. A legnehezebb és egyben leginkább időigényes feladat a témához releváns iratanyag megtalálása, hiszen például egy kórház gyűjteményében, ha fennmaradt több ezer beteg kórlapja, az a dokumentumok terjedelmét tekintve gazdag anyagnak tekinthető, ugyanakkor az egészségügy általános helyzetének rekonstruálásához használhatatlan és felesleges. Megnehezíti a kutatást, hogy jelentősebb kórházaink egy részének iratanyaga, az irattárak második világháborús megsemmisülése következtében elpusztult. Ezek közé tartozik a Szent Rókus-, és a Szent János kórház is, amelyek a pesti, illetve a budai oldal meghatározó intézményei voltak. A korszak katona-egészségügyének feldolgozásánál legfőbb forrásként a Hadtörténelmi Levéltár (HL) gyűjteménye használható, azon beül is igen jelentős mértékben 6
az akkori HM 12., vagyis a katona-egészségüggyel foglalkozó osztálya fennmaradt iratai, továbbá a Magyar Királyi Honvédség kezelésében lévő katonai kórházak egy részének iratanyaga is megmenekült. Ezek alapján összességében kutathatók e negyedszázad katonaegészségügyét alapvetően meghatározó eseményei-döntései, továbbá a háborús időszak történései is, kezdve a beözönlő lengyel menekültek egészségügyi ellátásától az 1941-1943-as egészségügyi fronttapasztalatokon át egészen az 1944-es év második felében végbemenő kórház evakuálásokig. Mindez állítható annak ellenére, hogy bizonyos időszakokból csak igen hézagosan maradt fenn iratanyag, s még ennek is nagy részét a különböző katonai kórházakban ápoltak kórlapjai, sérülési és műtéti leírásai, valamint orvosi bizonyítványai alkotják. Megtalálhatóak ugyanakkor a kórházakon belüli ellátó-parancsnokságok, gazdasági hivatalok és a különböző gyógyító osztályok iratai. Folytatva a historiográfiai bevezetést a fellelhető források ismertetésével, a kutatónak tapasztalnia kell, hogy a téma szempontjából viszonylag kevesebb mennyiségű feldolgozható dokumentum található a Magyar Országos Levéltárban (MOL), azonban a Magyar- és a Nemzetközi Vöröskereszttel, valamint a lengyel menekültek egészségügyi ellátásával kapcsolatos irat együttest nem lehet figyelmen kívül hagyni. A budapesti kórházakkal kapcsolatosan Budapest Főváros Levéltárában (BFL) elsősorban gazdasági iratok, illetve leselejtezett ostromkorabeli sebesülési és betegfelvételi jegyzőkönyvek találhatóak, ugyanakkor rendkívül gazdag és jól használható a korabeli polgármesteri hivatal légoltalmi ügyekkel foglalkozó különböző ügyosztályainak iratanyaga. Itt fellelhető az oly sok legendával körülvett, a Várhegy gyomrában lévő Sziklakórházhoz és a Budai Vár barlangrendszerében kialakított kormányzati szerveket kiszolgáló óvóhelyekhez kapcsolódó iratok egy része, valamint a Királyi Vár légoltalmának megszervezésével kapcsolatos dokumentumok. Sok esetben azonban sajnos csak az iratok tárgymutatói vannak meg, de maguk az iratok nem. A dokumentumok még így is segítségül szolgálnak a légoltalmi egészségügyi szolgálat történetének feldolgozásában. Ugyanehhez forrásanyaggal szolgál a Pécelen található Polgári Védelmi Archívum, ahol fellelhetőek például az 1944 áprilisa és augusztusa között, a bombázások kapcsán keletkezett és az Országos Légvédelmi Parancsnokságnak (OLP) megküldött, összesített kárjelentések. Nagy mennyiségű, leginkább az adott korban megjelent, az akkori általános és speciális egészségügyi, valamint légoltalmi egészségügyi kérdésekkel, problémákkal foglalkozó szakirodalom található a Központi Statisztikai Hivatal (KSH), valamint a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltárban, illetve az Országos Széchenyi Könyvtárban (OSZK). Ahogy Gracza Tünde, a korabeli magyar nyelvű orvosi szakfolyóiratok 7
kutatója írta, az elődök által a <<hazai közegészségügy előmozdítására alkalmas segédeszközöknek>> nevezett szakfolyóiratok ha speciális nézőpontból is alkalmasak Magyarország egészségi állapotát láttatni, és képesek befolyásolni is azt. 1 Különböző, ugyanakkor teljesen érthető okokból bombázások, kiürítés, zsidónak minősülő szerzők-szakemberek ellehetetlenítése, a magyarországi harccselekmények kibontakozása, stb. korabeli szakirodalom, illetve levéltári dokumentum az előző évekhez képest jóval kisebb számban keletkezett, illetve maradt fenn az 1944-1945-ös évekből. Ezt, az előző években keletkezett iratmennyiséghez viszonyított forráshiányt csökkentik a Mentőmúzeum irattárában fellelhető, a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület (BÖME) ezen időszakra vonatkozó esetnaplói, szállítási naplói, ambulánsnaplói és körzeti esetnaplói. A mentőegyesület iratanyaga továbbá azért is rendkívül jelentős és egyedi, mert ezek alapján nemcsak a forráshiányos 1944-1945-ös időszakra, hanem az egész Horthy-korszak egészségügyére vonatkozóan is nagyon fontos információk birtokába juthatunk. Kirajzolódik belőlük az 1920-1945 közötti időszak mentésének színvonala, pontos kép alkotható Budapest öngyilkossági, rákhalandósági és TBC statisztikáiról, a német megszállást követően a légoltalommal való együttműködésről, és így a bombázások veszteségeiről és sérültjeinek ellátásáról, a vészkorszak idején bekövetkezett zsidó öngyilkosságokról és a BÖME embermentő tevékenységéről, valamint Budapest ostroma alatt a sebesültek ellátásáról és az ideiglenes kórházak elhelyezkedéséről is. Összegezve, a BÖME iratanyaga túlmutat a mentőegyesület történetén, belőlük a főváros egész korszakára nézve nagyon sok elsikkadt, de jelentős információ birtokába juthatunk, ráadásul eddig alig ismert dokumentumokkal egészíthető ki, és más szempontok alapján vázolható az 1920-1945 közötti időszak. A BÖME 1944-1945-ös iratanyagát egészítik ki az Igazságügyi Orvostani Intézet fennmaradt boncolási jegyzőkönyvei, illetve az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) vizsgálati dossziéi, amelyek a nyilasterror időszakára vonatkozó egészségügyi adatokat témám szempontjából valójában inkább csak megerősítették, illetve kontrollul szolgáltak. A vészkorszak kapcsán Lévai Jenő, közvetlenül a második világháború után megjelent könyvei szintén csak adalékként, illetve más források megerősítésére-színesítésére szolgálhatnak, mivel a szerző nem precíz kutatóként, történelmi távlatból vizsgálta az akkori eseményeket, hanem újságíróként, leginkább korabeli szemtanúk sajnos sok esetben eltúlzott vagy pontatlan visszaemlékezéseire hagyatkozva, s fő célja az volt, hogy az akkor éppen túlélt 1 Gracza Tünde: Magyarország közegészségügyi állapota a korabeli magyar nyelvű orvosi szakfolyóiratok tükrében, a Nemzetközi Megelőző Orvostani és Népegészségtani Kongresszuson elhangzott előadás összefoglalója, in: Magyar Epidemiológia, 2010. VII. évf. 4. sz. 8
nyilas korszakra ne borulhasson a feledés homálya. Művei így teljesen elfogadható okokból kifolyólag igen komoly kritikával kezelendőek, s leginkább azokban az esetekben használhatóak fel, amikor más forrás nem áll a történész rendelkezésére. Csupán korabeli források felhasználásával legnehezebben rekonstruálható lenne az ostromlott főváros egészségügyi helyzete. Annak ellenére ugyanis, hogy a Budapestért folyó harc a második világháború egyik leghosszabb városostroma volt, annak eseményeiről alig maradt fenn német és magyar levéltári dokumentum, a korabeli katonai iratok jelentős része kivételt képez a 10. gyaloghadosztály hadinaplója elégett vagy eltűnt. Ugyanakkor az egészségügy ekkori tevékenységének jelentőségét fokozza, hogy ebben, a korábbi évekhez képest elenyészően rövid időszakban kellett a főváros egészségügyi szerveinek a legnagyobb kihívással szembesülniük: hozzávetőlegesen 1 millió civil, több tízezer német és magyar katona, sebesültek és nem sebesültek, illetve sebesült és beteg civilek egészségügyi ellátását kellett (volna) heteken át biztosítani. Ezt a korabeli forráshiányt enyhítik a freiburgi Bundesarchiv-Militärarchiv-ban (BA-MA) található Budapest ostromával kapcsolatos német katonai iratok és leginkább a számtalan visszaemlékezés, illetve a már korábban említett, a Mentőmúzeum irattárában fellelhető források, valamint több hazai túlélő memoárjai és korabeli feljegyzései is. Az ostromlott főváros egészségügyi viszonyainak bemutatása jelentős részben az ő szubjektív visszaemlékezéseiken alapult. Végül tisztázandó, hogy a különböző egészségügyi témakörök tárgyalása során Budapest alatt elsősorban a korabeli közigazgatási egységet értem, de sok esetben elkerülhetetlenül kitekintek az agglomerációra is. Ennek egyrészt az az oka, hogy az agglomeráció már az 1950-es beolvasztás előtt is szoros kapcsolatban állt a fővárossal, másrészről pedig, hogy az akkori egészségügynek voltak olyan részterületei, amelyek csupán egy-egy elővároshoz (például a budatétényi sziklapincék, vagy csak a tervezés fázisáig jutott kőbányai légoltalmi kórház) voltak köthetőek, de bemutatásukat az egészségügy komplex tárgyalása során mindenképpen fontosnak ítéltem meg. 9
I. A közegészségügy szervezete és az általános egészségügyi viszonyok Budapesten a Horthy-korszakban Határozott meggyőződésem, hogy az ország mai helyzetében az ország belügyminiszterének a legszebb hivatása, de egyúttal egyik legfőbb kötelessége is, minden erejével a magyar nép egészségének megóvásáért és szociális helyzetének megjavításáért küzdeni. A jobb magyar élet és jövő szolgálatában nagy feladatok súlyosodnak ránk. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ezt a szebb jövőt csak úgy biztosíthatjuk, ha sikerül a születések számát a maximálisra fokozni, a halálozásokét pedig a minimumra csökkenteni, ha sikerül, megfelelő egészségügyi és szociálpolitikai intézkedésekkel, minél egészségesebb, ellenállóbb és életerősebb magyart kitermelni. 2 Kozma Miklós belügyminiszter ezekkel a mondatokkal indította útjára a Tudományos és szociális orvosi havi folyóiratot, amely orgánum leginkább a kor általános egészségügyi problémáival és kihívásaival foglalkozott. A belügyminiszter igen nehéz feladatot tűzött ki célul, annak ellenére, hogy a Horthykorszak a trianoni sokkot követően jóval többet költött az egészségügy fejlesztésére, mint ami az ország gazdasági teljesítőképességéből adódhatott volna. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy e negyedszázad alatt tökéletesen működő egészségügyet, vagy éppen a lehető legigazságosabb szociális viszonyokat sikerült volna megteremteni, de mindenképpen figyelemre méltó, hogy akkor, amikor az ország elveszítette területe 2/3-át, egyik napról a másikra összeomlott a kormányzás és a gazdaság, valamint az országot elárasztották a határokon kívül rekedt menekültek százezrei, az egészségügyet és az általános szociális viszonyokat jellemző számadatok nemhogy nem álltak az országot ért megrázkódtatással arányban, hanem éppen ennek ellentettje, pozitív tendenciák kezdtek mutatkozni, különösen az 1920-as, majd az 1930-as évek közepétől. Ez annak volt köszönhető, hogy a békeszerződés utáni Magyarország sok problémája között a népegészségügy állapota központi helyre került. 3 A társadalomra nézve minden megszületett éplelkű és testű egyén értéket, energiaforrást jelent, tehát minden olyan ártalom elhárítását, mely ezt károsítja, jólindokolt nemzetvédő tevékenységnek kell tartanunk. Erre irányul az egészségügyi profilaxis széles alapon való szervezése, az anya- és csecsemővédelem intézményes kiépítése, a betegekről való gondoskodás, szakképesítéssel bíró orvosok működésének istápolása a kontárok üldözése és kórházak építése útján, a testi és szellemi nyomorékok asylizálása és legújabban az 2 Tudományos és szociális orvosi havi folyóirat, I. évf., 1937. január, 1. old. 3 Kapronczay Károly: Johan Béla, in: Magyar Epidemiológia, 2005. II. évf. 1.sz., 5. old. Továbbiakban: Kapronczay: Johan. 10
öngyilkosok társadalmi úton való megmentésére való törekvés írta dr. Melly József, a főváros tisztiorvosa már 1928-ban egyik tanulmányának bevezetőjében, amely teljes összhangban állt a belügyminiszter és általában véve a Horthy-korszak kormányai által később megfogalmazott célokkal. 4 A főváros vonatkozásában az állam igyekvő beavatkozását sürgette, hogy az első világháborút követően Budapest lakosságának is nagy része elszegényedett, s ez a tömeg egészségesen is alig tudta tengetni életét, ha pedig valamilyen betegség támadt rájuk, akkor egyenesen katasztrofálissá romlott szociális és ebből kifolyólag egészségügyi helyzetük. Szociális szempontból a székesfőváros sohasem volt még oly szomorú helyzetben, mint a minőben most van. A rettenetes drágasággal összefüggő nyomor, a nagy lakáshiány, a lazult erkölcsi felfogás, az élethivatásukat betöltő tisztviselők <<B>> listára való helyezése, az élelmiszerek és az iparcikkek hihetetlen áremelkedése, a polgári elem teljes tönkrejutása s a pénz vásárlóerejének nagymérvű csökkenése mind oly tényezők, amelyek nemcsak a fajhygieniára, hanem a közegészségügyre is kártékonyan hatnak. Szomorúan bizonyítják ezt a mindennapi tapasztalat és a székesfővárosi statisztikai hivatal adatai. Az utóbbi szerint a háború kezdete óta a születések száma állandóan csökken, a halálozások száma pedig állandóan nő hívta fel a figyelmet a főváros egészségügyi helyzetének problémájára dr. Végh János tisztifőorvos 1924. évi I. félévi jelentésében. 5 Az első világháborút követő helyzet riasztó voltát igazolta a fővárosban 1912 és 1931 között kiadott szegénységi bizonyítványok számának 442,3%-os növekedése! 6 Talán e nagymérvű elszegényedésnek köszönhetően is a szegénybetegek ápolási költségeit 1930-ig az állam teljes mértékben fedezte, majd 1931-től (6000/1931. M. E. és 1300/1932. N. M. M. rendeletek) kezdődően, a gazdasági válság hatásaként, a szegénybetegek ápolási költségeinek megtérítése helyett az állam már egy ennél kisebb összegben megállapított átalányt fizetett a kórházak részére. 7 Az átalány azonban a szegénybetegek ápolási költségeit még kevésbé fedezte, mint a nem szegénybetegek részére 4 dr. Melly József: Az öngyilkosságok Budapesten és az európai nagyvárosokban, Statisztikai Közlemények 56/II., Bp., 1928., 10.old. Továbbiakban: Melly: Az öngyilkosságok. Kertai Pál a későbbiekben jogosan állapította meg, hogy Melly Józsefet az utókor méltatlanul kevésszer említi, holott kiváló statisztikákat állított össze a fővárosban előforduló fertőző betegségekről, az öngyilkosság és a rák epidemiológiájáról, amelyek e disszertáció során is számtalanszor forrásul szolgáltak. 5 Tisztifőorvosi jelentés a főváros 1924. I. félévi egészségügyi helyzetéről, in: Források Budapest múltjából III., szerk.: Ságvári Ágnes, Bp., 1972., 119-120. old. Továbbiakban: Források Budapest múltjából III. 6 1912-ben 33.142, 1931-ben 140.506 vagyontalansági igazolást adtak ki. Közli: dr. Melly József: A kórházkultúra fejlődése és a hospitalizáció jelentősége Budapesten II., in: Városi Szemle, XX. évf., 1934., 4. szám, 563. old. Továbbiakban: Melly: Kórházkultúra II. 7 1927-1931 között a fővárosi kórházak megpróbálkoztak azzal is, hogy a vidéki és elszakított területek lakosainak 50%-kal, míg más külföldieknek 100%-kal több ápolási költséget kellett fizetniük, mint a fővárosi betegeknek. 1931. május 1-jétől azonban egységessé váltak az ápolási díjak. 11
amúgy is alacsonyan megállapított napi ápolási díj, s ez a jelenség szinte végigkísérte az egész korszakot. 8 Az 1920-as évek elején nemcsak az imént említett problémák okán korántsem volt elfogadható az ország és a főváros közegészségügyi helyzete. Magyarország a múlt század végén betöltött viszonylag kedvezőbb helyzetéből az első világháborút követően az európai közegészségügyi statisztika sereghajtói közé zuhant. Statisztikai adatok szerint hazánk például mind a hastífusz-megbetegedések, mind a gümőkor-halálozás tekintetében ekkor Európa egyik legelmaradottabb országa volt. Nyugtalanítóan magas volt a csecsemőhalandóság is. 9 Ez a helyzet az 1920-as évek derekára sem változott, az 1921-1925-ös évek halálozási átlaga például 19,9 volt. Ezzel a halálozási arányszámmal Magyarország egyike volt a legrosszabbaknak. Messze elmaradtunk az élenjáró Hollandia 10,6 -es halálozási arányától, Dánia 11,2 -es, Norvégia 11,5 -es átlag halálozási szintjétől. Európában Magyarország mögött csak Románia (20,3 ), Bulgária (20,8 ), Portugália (20,4 ), Jugoszlávia (20,2 ) és Spanyolország (20,2 ) volt. 10 A statisztikai adatok híven tükrözik azt a helyzetet, amely Magyarországot szociális és egészségügyi szempontból a többi európai országgal összehasonlítva jellemzett, azonban ezek az adatok történelmi fejlődésünk és Európában betöltött szerepünk tükrében nem meglepőek. Az egészségügyre fordított igen magas összegeknek köszönhetően 1938-ra a halálozási index 14,4 -re (azaz 5,5 -kel) csökkent, s továbbra is mögöttünk kullogott Románia, Jugoszlávia, Portugália és Spanyolország. Jelentős azonban, hogy ebben az időpontban viszont megelőztünk két korábban, ebből a szempontból előttünk járó országot, Görögországot, és ami ennél is figyelemreméltóbb, a jóval fejlettebb Franciaországot. Ugyanakkor hazai viszonylatban az sem volt meglepő, hogy Budapest székesfőváros halálozási arányszáma a maga 15,8 -vel az országos átlagnál jobb volt, viszont jelentős eltérések mutatkoztak a budai, illetve a belső polgári és a külső munkáskerületek adatai között, amely helyzet jól mutatja a szociális és egészségügyi viszonyok és a különböző halálozások közti összefüggés. A kerületek között kettő, néhány esetben háromszoros eltérések is mutatkozhattak! Az 1930-as évek végére végbemenő 8 A nyilvánossági jelleggel felruházott magánkórházak és közkórházak azonban továbbra is igényelhették az államtól a szegénybetegek után járó ápolási díjak megtérítését. Ettől az időszaktól kezdődően a szegénységi bizonyítvány csak a kórházba való felvétel alkalmával előírt azonnali fizetési kötelezettség alól nyújtott felmentést, későbbiekben ezekre a betegekre is kivetették az ápolási díjat, és megpróbálták azt behajtani a fizetésre kötelezett hozzátartozókon, miközben a betegtől is megkíséreltek minél hamarabb megszabadulni. Az állam részéről történt intézkedés komoly anyagi nehézségeket okozott az amúgy sem túl jó pénzügyi helyzetben lévő egészségügyi intézetek számára, amely problémára a későbbiek során még visszatérünk. 9 dr. Bakács Tibor: Az Országos Közegészségügyi Intézet működése 1927-1957, Bp., 1959., 12. old. Továbbiakban: Bakács: Az Országos Közegészségügyi Intézet működése. 10 Bakács: Az Országos Közegészségügyi Intézet működése, 14-15. old. (A Jugoszlávia elnevezés csak 1929-től volt használatos, előtte a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megnevezés volt érvényben). 12