Utam a perfekt angolhoz. Ha nekem sikerült, neked miért ne sikerülne?

Utam a perfekt angolhoz Ha nekem sikerült, neked miért ne sikerülne?

Előszó Okos ember más kárán tanul, a buta a sajátján, a hülye semmiből. E népi bölcsesség alapján nagyon kevés okos ember van a földön. Jómagam egész biztosan nem tartozom közéjük, hisz ahány hibát angol tanulás közben el lehet követni, azt én mind elkövettem. Te, kedves olvasó, viszont jó eséllyel sokkal okosabb vagy és hajlandó leszel más hibáiból, jelen esetben épp az enyéimből tanulni. Nem árulok zsákbamacskát: saját személyes történetem elbeszélésére vállalkozom, nem többre, melynek stílusa nem feltétlenül fogja kielégíteni szépirodalmi igényeidet. Egyet ígérhetek: őszintén, kertelés nélkül írom le mivel próbálkoztam és mi sült ki belőle. Viszont, ha a Perfekt angol két hét alatt titkos receptjét keresed, ne is olvass tovább, ez valami egészen más lesz. 11 rövid fejezetben mesélem el, hogyan kezdtem angolt tanulni 8 éves gyerek fejjel, hogyan és miért töltöttem hosszú éveket kudarcos angol tanulással, hogy kerültem Angliába, hogyan sikerült egyszerre pénzt gyűjtenem és angolt tanulnom, hogyan sikerült megszereznem a különböző Cambridge nyelvvizsgákat, és megosztok néhány olyan történetet, melyek reményeim szerint nem csak praktikus tanácsokkal szolgálhatnak, de kedvet is csinálnak az angol nyelv és kultúra megismeréséhez. Egy szubjektív, emberi történet ez, amiből a kontextus és bizonyos háttér információk nem hagyhatók el, mégis megvilágít néhány alapvető törvényszerűséget, amiket minden angoltanulónak érdemes ismernie. A félreértések és a szerénytelenség vádjának elkerülése érdekében szeretném megjegyezni, hogy a címben szereplő perfekt szó alatt folyékony, magabiztos kommunikációt értek, nem mást és nem többet. Ez a könyv szabadon terjeszthető. Nyugodtan küldd tovább bárkinek, aki hasznát veheti. Igaz történet, a szereplők valós személyek! 1

Utam a perfekt angolhoz Tartalom Előszó 1 Tartalom 2 I. A Kezdetek 3 II. Középfok a láthatáron 5 III. Felállni a bukta után 10 IV. Szívet cseréljen az, aki hazát cserél 13 V. A tudatos angoltanuló 17 VI. Az első igazi siker 22 VII. Ott sincs kolbászból a kerítés 24 VIII. St. Barnabas street és szilikon mell 27 IX. A következő lépcsőfok 31 X. Egy ponton túl 35 XI. 10+2 évvel később 38 Utószó 42 2

I. A kezdetek Régen volt. A 90-es évek elején, az általános iskola harmadik osztályában kerültem első körben közvetlen kapcsolatba az angol nyelvvel. Nyilván korábban is hallottam már angol nyelvű zeneszámokat, mi egy s mást, de gyerekként el sem tudtam képzelni, hogy ezeket valaha képes leszek megérteni. Az angol nyelv akkoriban valamilyen teljesen idegen és érthetetlen, nem evilági kommunikációs formának tűnt. Főleg az amerikai beszéd volt nagyon furcsa, mintha az amerikaiak másfajta hangképző szervekkel rendelkeztek volna, ami lehetővé tette, hogy az r betűt valahogy az orrukkal mondják ki Első angol élményeimet Medgyes Péter Linda and the Greenies című könyvének köszönhettem, Edit tanár néni, általános iskolai angoltanárom és osztályfőnököm tolmácsolásában. Kezdetben bitang nehezen ment. A szerző célja bizonyára az volt a könyvvel, hogy a gyermeki gondolkodáshoz közelebb vigye az angolt a mesevilág megteremtésével. A képzelt zöld lények viszont nem hozták hozzám közelebb az angol nyelvet, hanem inkább egy fantáziavilág síkjára emelték, amihez egyrészt semmi közöm nem volt, másrészt nem értettem. Lehet, hogy a gyerekek többségénél ez működik, és én voltam a kivétel, de nem tudtam azonosulni a zöld lények világával. Emiatt, és az írástól nagyban eltérő kiejtés miatt kevés sikerélményem volt az első néhány évben, a tanárnő minden igyekezete ellenére. Úgy éreztem, nekem ez sose fog menni, tehetségtelen vagyok és semmiféle pozitív megerősítést nem kaptam. Az első igazi áttörést az angol nyelvvel folytatott, addig nem éppen rózsás viszonyomban egy középfokú vizsgára felkészítő anyag elolvasása hozta, aminek már csak a színére emlékszem (piros és kék borítója volt). Ezt körülbelül általános iskola 6. osztályára datálom, ami azt jelenti, hogy már 3 évnyi angol tanulás volt a hátam mögött, persze heti max 2 órában, 13 tanulóval egy tanár ellen. 3

Nem tudom hogy került hozzám az a füzet, hiszen a középfoktól még fényévekre voltam. Piszok nehéz volt a szöveg, folyamatosan szótárazni kellett, de mégis, a zöldikékhez képest egy új dimenzióba vezetett be. Először kezdtem azt érezni, hogy az oly fáradtságos angol tanulásnak lehet valamilyen gyakorlati haszna számomra és a kitalációk helyett a létező világ olyan új részeit fedezhetem fel általa, melyekről magyarul aligha hallanék. Ezt a pozitív élményt újabbak követték, amikor könnyített nyelvi szintű regényeket kezdtem olvasni (Kedvencem a Drakula volt, elolvastam vagy húszszor és az összes új szót megtanultam.). Az a tény, hogy szótár nélkül is megértettem az olvasmányok nagy részét, egész különleges élmény volt és ismét megerősítette azt a formálódó meggyőződésemet, hogy nyelvet tanulni jó, mert több lesz általa az ember. 5 év általános iskolai angol tanulás után várakozással tekintettem a középiskolai évek elébe, amitől minőségi változást vártam nyelvtudásomat illetően. 4

II. Középfok a láthatáron Az előző részben nem esett szó a beszédkészségről. Ez nem véletlen, mert az általános iskolai évek alatt semmi említésre méltó nem történt e tekintetben. beszédhelyzetbe kerültem volna. Amennyire emlékszem, az iskolában nagyon kevés lehetőség adódott az angol beszédkészség fejlesztésére. A zöldikés könyvben található párbeszédek ismételgetésén, néhány sablon szituációs gyakorlaton és a számok, napok, hónapok stb. monoton ismételgetésén kívül kevés olyan alkalom rémlik, amikor valódi Ez természetesen nem volt meglepő hiszen, egy tanár 13 gyerekkel egyszerre nem tud olyan párbeszédbe bonyolódni, hogy abból mindenkire néhány másodpercnél több jusson egy órán. Még az általános iskolánál maradva egy mondat erejéig, a tanárnő erején felül teljesített (akár szó szerint is), amikor behozta a terembe az orosz gyártmányú kazettás magnót, hogy igazi, anyanyelvi angol szöveget hallgassunk. Az osztályterem közepére tettük a magnót egy székre és körbe ültük, hogy mindenki jól hallja. Az anyanyelvi beszéd néhány év tanulás után is rettentő távolinak tűnt. Az volt az érzésem, mintha az, amit a kazettán hallunk, és amit mi mondunk angolul nem is ugyanaz a nyelv lett volna (nem is volt az :). 14 évesen, 5 év angol tanulás után rendelkeztem egy nyelvtani alappal, amire lehetett építeni. Tisztában voltam a nyelv alapvető szabályaival, a szórenddel, és az írásom alapján egy alapfokú vizsgán egész biztos átmentem volna. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a present perfect és egyéb hasonló, magyar fejjel nehezen megfogható koncepciók tökéletes homályban voltak. A szabályokat ismertem, de semmiféle tapasztalati ismeretem nem volt arról, hogy miért kéne valamit present perfectben mondani egyszerű múlt helyett. Tehát egy viszonylag erős nyelvtani alappal, nagyon minimális beszédkészséggel fejeztem be az általános iskolát. Mai szemmel nézve 5 év nyelvtanulás után ez igen sovány eredmény, de ha azt is hozzávesszük, hogy az iskolai órákon kívül ez idő alatt semmiféle angol nyelvű stimuláció nem ért (néhány rövid könyv elolvasásán kívül), akkor teljesen reális. 5

Abban az időben persze mit sem tudtam arról, hogy a nyelvtanulásnak a beszéd is része, ezért viszonylag nagy önbizalommal ültem be középiskolai kedves angol tanárom és egyben osztályfőnököm angolóráira. A tanár-diák arány tekintetében nem hozott érdemi változást a középiskola, mert ugyan a 27 fős csak fiúkból álló osztály két részre lett bontva, így is 13-an voltunk a csoportban. A szintfelmérő alapján az erősebb csoportba kerültem, ami nagy örömmel és büszkeséggel töltött el. A gyengébb csoport (amit mi hikomatnak becéztünk, ezzel is hangsúlyozva felsőbbrendűségünket) leginkább olyan tanulókból állt, akik korábban nagyon keveset vagy egyáltalán nem tanultak angolt. A mi csoportunkban többen voltak olyanok, akik igen jó kiejtéssel és viszonylag összefüggően beszéltek (én nem tartoztam közéjük). Ennek örültem, és úgy gondoltam jó helyre kerültem. Az általános iskolához képest minőségi változást jelentett, hogy a tanárnő szinte mindig angolul beszélt az órákon és a kiejtésén hallatszott, hogy élt angol nyelvterületen. Ezzel kicsit közelebb hozta a valódi angol kiejtést, már kevésbé tűnt UFO-szerűnek az anyanyelvi beszéd. Headway és Express English könyvekből tanultunk, ha jól emlékszem (nem hagytak bennem mély nyomot ). Az viszont biztos, hogy sok szituációs gyakorlatot és hallás utáni értést csináltunk, már amennyire a körülmények engedték. Márpedig a körülmények nem nagyon engedték. Az órák igen nagy része kínos röhögésbe fulladt, kiváltképp, amikor angolul kellett (volna) 6

beszélni. Képzeljünk el egy pici barlangszerű osztálytermet, benne egy huszonéves, jó indulatú, kedves és segítőkész tanárnőt és tizenegynéhány mindenfajta gátlásoktól mentes, semmitől vissza nem riadó kamaszt. Erre mondja az angol, hogy fat chance Középiskolás éveim fő tanulsága az lett, hogy csoportos tanulás esetén a tanár hozzáállásán kívül a csoport többi tanulójának motivációja is meghatározó. Ezzel persze nem mondtam semmi újat, mégis hányan követik el nap, mint nap ugyanezt a hibát: olyan csoporthoz csatlakoznak, ahol a tanulók motivációja nem megfelelő. Ha csoportos tanulásról van szó, érdemes még a pénz befizetése előtt találkozni a csoport tagjaival. Legalább annyi múlik rajtuk, mint a tanáron. De úgy is mondhatnám, ne csatlakozz olyan csoporthoz, melynek tagjaival nem tudsz legalább valamilyen szinten előzetesen megismerkedni. Az én esetemben, a középiskolában persze szó nem volt választási lehetőségről, azzal kellett kezdenem valamit, amit dobott a gép. Tegyük hozzá, hogy abban az időben (1997-2001) a tanórán kívül engem ért angol nyelvű stimuláció még mindig erősen konvergált a nullához. A 800 fős faluban, ahol éltem, évente egyszer fordult meg külföldi, de azzal is valahogy mindig elkerültük egymást. Internet abban az időben a faluban nem volt, az iskolában harcolni kellett érte és emailezésen kívül nem nagyon használtuk másra, mert nem tudtuk, hogy lehet. Vagy ha mégis, egész biztos nem angol tanulásra Mindezen nehézségek és akadályok ellenére, a szakközépiskola harmadik osztálya vége felé, összesen 9 évnyi angol tanulás után, tanárommal együtt reálisnak tartottuk, hogy még az érettségi előtt megcsináljam a középfokú nyelvvizsgát, ami automatikus 5-öst jelentett volna az angol érettségin és plusz pontokat a továbbtanuláshoz. előtt. Ez lett a nagy cél: középfokú nyelvvizsga angolból még az érettségi Időt és pénzt nem kímélve, az iskolai órákon kívül is nagy erőkkel készültem. Magántanárhoz jártam, százasával csináltam a nyelvtani teszteket, írtam, fordítottam mindent, ami a kezem ügyébe került. Akkoriban még nem volt választási lehetőség, a nyelvvizsgáztatás a Rigó Utca monopóliuma volt. Nem volt túl jó híre a Rigó utcának, úgy is mondhatnám, sok rémtörténetet hallottam. Ez nem szegte kedvemet, úgy gondoltam, hogy 9 évnyi tanulással és az iskolán kívüli pluszmunkával a hátam mögött jó esélyem van a sikeres vizsgára. Eljött a nagy nap. Baromira izgultam, de az írásbelin nem ért különösebb meglepetés, tisztában voltam a várható feladatokkal, gyakoroltam is őket. Egyedül az idővel voltak problémáim, a teszteknél egy 7

sor kérdésre már csak tipp-hopp alapon jelöltem be valamit, hátha eltalálom. Az igazi sokk a szóbelin ért. Odaraktak elém két képet, az egyiken egy városi pillanatkép, a másikon egy falusi csendélet, és össze kellett volna hasonlítani a kettőt. Nem egy bonyolult feladat, de leblokkoltam. Alig tudtam néhány értelmes mondatot kipréselni magamból, azokat is akadozva, minden szót jól átgondolva, nehogy hibázzak (pedig a képleírást is gyakoroltam korábban). Szörnyű volt nézni, ahogy a velem szemben ülő vizsgáztatók jegyzeteltek és vésték a papírra a hibáimat. A képek után volt még néhány kérdés, amiket több-kevesebb sikerrel megválaszoltam, de ahogy elhagytam a termet, tudtam, hogy ez bukta. A szóbeli után rögtön és még utána sokáig rengeteget töprengtem azon, mi is volt a baj, miért nem tudtam megszólalni a vizsgán. Most visszatekintve már egyértelmű, és az a furcsa, hogy akkor ezt nem láttam, de nem láttam. (Ez kb. az az effektus, amikor egy kis terembe bezsúfolnak vagy 40 embert valamilyen előadás miatt. Kimész a büfébe, visszajössz és megcsap a szag. Hirtelen nem érted, hogy nem érezted korábban, hiszen most oly penetráns ) A szóbeli vizsgán egy éles beszédhelyzetbe kerültem, ahol gondolkodás nélkül kellett volna reagálni, és ha hibákkal is, de valamilyen szinten folyékonyan beszélni. Ilyen korábban nem volt vagy csak nagyon korlátozott, mesterkélt formában. Akármennyire hihetetlen, 9 évnyi angol tanulás után, magánórákkal együtt sem kerültem még olyan helyzetbe, ahol 15-20 percen keresztül non-stop angolul kellett volna beszélnem. (Picit előre szaladtam, mert erre kb. egy évvel később jöttem rá, de ide kívánkozott.) Ezek fényében az eredmény nem volt túlságosan meglepő, nem sikerült se az írásbeli, se a szóbeli. Utóbbi teljesen reménytelen volt. Már nem emlékszem mennyi kellett volna a sikerhez, de a közelében sem voltam. Az írásbeli viszont csak 3 ponton múlt (42 kellett volna, 39 lett). Mindez jól mutatja, hogy a torz tanulás torz eredményeket szül. Ha nem próbálsz angolul beszélni, soha nem is fogsz tudni, hiába tudod viszonylag jól a nyelvtant. Tehát nem sikerült a nagy terv, érettségiznem kellett angolból, ami persze nem okozott különösebb nehézséget, de plusz pontokat nem kaptam a továbbtanuláshoz. 8

Ott álltam 9 évnyi angol tanulás után, valódi, használható nyelvtudás és a hőn áhított középfokú angol nyelvvizsga nélkül. Mit csinál az ember egy ilyen helyzetben? 9

III. Felállni a bukta után Az előző rész végén feltett kérdésre már biztos jó páran rávágtátok, hogy kimegy Angliába. Ez a nyilvánvaló válasz, én mégsem ezt tettem, hanem elkezdtem főiskolára járni műszaki informatika szakra, ahol diszkrét matematikát, analízist és egyéb nyalánkságokat tanultam. Csak angolt nem. Néhány hónapig eltartott, mire felismertem, hogy a műszaki informatika talán mégsem az én világom. Ebben sokat segített, amikor egy szép napos délután körbe néztem a 400 fős előadó teremben, ahova az egész évfolyam bezsúfolódott, és mindösszesen 3 lányt sikerült megszámolnom. Ekkor már tudtam, hogy nem ott a helyem. 2002-t írunk, ott állok a nagy semmi közepén 19 éves fejjel, és fogalmam sincs, mi tévő legyek. Két dologban biztos voltam. Az egyik, hogy bár első kísérletem a felsőoktatással csúnya véget ért, muszáj volt, hogy diplomát szerezzek, ezért ismét felvételiztem, de ezúttal kicsit megfontoltabban, közgazdász szakra. A másik, hogy meg akartam tanulni angolul, mert egyrészt e nélkül nem találok majd munkát, másrészt érteni akartam miről beszél a világ. Abban is egész biztos voltam, hogy a 9 évig ismételgetett módszerek helyett csak valami radikálisan mással érdemes próbálkozni. 10

Épp ebben az időben hallottam néhány sikertörténetet magyarokról, akik külföldön, legtöbbször hajókon dolgoztak pár évet, közben megtanultak angolul folyékonyan beszélni, kerestek egy zsák pénzt és most boldogan élnek. Több se kellett, szaladtam az első közvetítő irodába, hogy szeretnék hajón dolgozni. Azzal hajtottak el, hogy még öregedjek 2 évet. Amerikai területre közvetítettek ugyanis, ott pedig a minimális korhatár 21 év, mivel az alatt nem lehet alkoholt inni, ezért annak a közelében dolgozni sem. Egy világ omlott össze bennem de nem voltam hajlandó két évet a seggemen ülni. Tudni kell, hogy mivel abban az időben még nem voltunk EU tagok, nem, hogy munkát vállalni, de még látogatóba sem volt egyszerű eljutni angol nyelvterületre, ezért mondjuk az angliai munkavállalás nem igazán jöhetett szóba. Szerencsére ekkor már viszonylag jól eligazodtam a bimbódzó internet világában, bár otthon a faluban természetesen nem volt hozzáférés. Be kellett járni a legközelebbi kisvárosi könyvtárba és dobálni a százasokat fél óránként. Nem tudtam kiverni a fejemből a külföldi munka (értsd: zsák pénz, perfekt angol) gondolatát, ezért folyamatosan ezt kutattam az interneten. Egyszer valahogy rábukkantam az au-pair kifejezésre, amit már korábban hallottam (óper), de fogalmam sem volt mit jelentett. Kis nyomozás után rájöttem, hogy ez az au-pair dolog lehet számomra a kiskapu a bizonyos értelemben akkor még fennálló vasfüggönyön, mivel 2 évet a nem EU-s országok állampolgárai is eltölthettek pl. Angliában, ha megkapták az au-pair vízumot. Igaz, ebben benne volt, hogy gyerekekre kell vigyázni, mások után takarítani, esetenként szemetet szedni stb., de ezek számomra elhanyagolható részletek voltak ahhoz képest, hogy valóban kijuthatok. Közben felvettek a főiskolára, de ekkor már semmi nem állhatott az utamba, így halasztottam egy évet. Tehát az új projekt: Anglia, au-pair munka. 11

A kérdés csak az volt hogyan. Fogalmam sem volt az egészről, és mint kiderült, az angol családok nagy többsége lányt keres au-pairnek, fiúként nagyon nehéz családot találni. Sebaj, belevágtam. Egy Cambridge-i ügynökségnél regisztráltam, mivel nem tudtam, hogy itt Magyarországon is vannak (akkoriban talán még nem is voltak és így ingyen volt). Hamarosan megtalált egy család, pontosabban az éppen aktuális au-pair, aki a saját helyére keresett egy magyar fiút, mivel a családnál beváltak a magyarok és az adott munka jellegéből fakadóan fiúra volt szükségük. Mi ez, ha nem sors keze? gondoltam. Viszont az au-pair fiú nagyon őszintén elmondta, hogy ez nem a legnyerőbb család, jól gondoljam meg, hogy bevállalom-e. Egyrészt egy kis faluban laktak Cambridge-től 10km-re, másrészt két rosszcsont fiú van, akiket biciklivel kell télen-nyáron iskolába vinni és apu nincs a családban, elváltak a szülők. Ja és a törvény által minimálisan előírt 45 fontot fizettek egy hétre, míg a legtöbb család erre általában rádobott egy tízest legalább. Autó nincs, csak bicikli. Nem volt egyszerű döntés. Bevállalom ezt a nem feltétlenül túl sok jót ígérő lehetőséget vagy kockáztatom, hogy akár hónapokig nem találok semmi mást? 12

IV. Szívet cseréljen az, aki hazát cserél Talán észrevetted, az előző három rész nagyjából arról szól, hogyan nem lehet megtanulni angolul. Akár ki is hagyhattam volna őket. Két okból azonban mégsem tettem. Ezek az előzmények mire Angliába kerültem, már egy biztos nyelvtani alappal rendelkeztem - egyrészt megmagyarázzák, hogy miért tudott a beszédem igen gyorsan fejlődni. Másrészt, meglátásom szerint a tanulási folyamat részét képezi az is, amikor azt tanulod meg, hogyan nem lehet az adott dolgot megtanulni. Persze kellemesebb, ha ezt valaki elmondja, és nem kell saját magadnak fejre állni az összes buktatón Szóval bevállaltam. Bevállaltam a single mom-ot, a biciklit, a két rosszcsontot, a 45 fontot egy héten és persze, hogy itt hagyok mindent és mindenkit, ami és aki fontos volt. Nem örökre mentem persze (csak egy évre), így nem kellett szívet cserélnem. De 19 évesen elszakadni mindentől, ami ismerős volt és belecsöppenni egy teljesen ismeretlen világba, felért egy kisebb traumával. Ráadásul mindezt tökéletesen egyedül, ERASMUS vagy hasonló intézmények biztonsága nélkül. 13

2002 szeptembere, menni Anglia, úgy hogy korábban az országból is alig tettem ki a lábam és Budapestből az Árpád híd Ferenciek Tere útvonalon kívül semmit nem ismertem. (Azt is csak azért, mert a Rákóczy úton volt a Martens Shop, ami abban az időben kötelező zarándokhelynek számított a mi falunkban, legalábbis a velem egykorú, befolyásolható fiatalok körében.) Akkoriban még nem voltak fapados repülőtársaságok az országban (most MALÉV nincs ), a MALÉV árait pedig nem tudtam megfizetni, ezért kénytelen voltam vonattal elvergődni Ausztriába, ahonnan a Ryanair repített a brit szigetekre, egészen pontosan Stanstad repülőtérre. A vonaton valamiféle gondviselői beavatkozásnak köszönhetően találkoztam egy sráccal, aki a Cambridge-i egyetem diákja volt és éppen visszautazott. Neki köszönhettem, hogy a MÁV másfél órás késését be tudtam hozni és így épp elértem a repülőt. Első alkalommal repültem. Hatalmas élmény volt és bár a fapados gépekkel nem barátkoztam meg, többnyire élveztem. Viszont rettentő mód megfájdult a fejem és a fülem is a nyomáskülönbségtől, hiába rágóztam, ásítottam, fújtam a levegőt befogott orral. Ha voltál már az USA-ban, tudod milyen érzés, amikor bevándorlási hivatal kedves munkatársa kérdezget utad céljáról és mindenféle irreleváns dologról és csak az ő jóindulatán múlik, hogy beenged, vagy elküld haza a következő géppel. Az EU-n belül ez ma már elképzelhetetlen, de 2002-ben pontosan ez volt a történet Angliába menet. Ahhoz, hogy az au-pair vízumot megkapjam, meg kellett mutatnom a család meghívó levelét és meg kellett győznöm a hölgyet, hogy nem akarok örökre letelepedni, feketén munkát vállalni és terrorista sem vagyok. A rigóutca stressz faktora ehhez képest nulla volt, főleg a repülés utáni állapotomban, de sikerült. Beengedtek. A család (pontosabban anyu és boyfriend) ott várt a reptéren, én meg megérkeztem fél süketen és szédelegve Persze halvány gőzöm nem volt miről beszéltek, és a nevemen kívül sokat nem tudtam mondani, azt viszont ők nem értették Másnap, egy kis akklimatizálódás után sokat javult a helyzet. Meglepett, hogy szinte mindent megértettem, amit nekem mondtak (amit ők egymás között beszéltek abból keveset), de még így is nagyon furának tűnt az igazi anyanyelvi angol. Nem csoda, nem voltam hozzászokva. 14

Az első munkanapomon, amikor biciklivel vittem a fiúkat suliba (ők előttem tekertek én meg mögöttük), tudatosult bennem, hogy Landbeach, a falu ahol laktunk, kicsit odébb van Cambridge belvárosától. Ha nagyon igyekeztem bent voltam 30 perc alatt, csak épp úgy néztem ki, mint aki csurig ázott egy viharban. Már az első hetekben azt mondogatták a fiúk és az anyjuk is, hogy mennyire meg vannak lepődve az angolomon. Sokkal rosszabbat vártak (persze, amikor meglepődtek, hogy tudom használni a mikrót, akkor kicsit elgondolkodtam), ehhez képest, ha lassan és akadozva is, de tudtunk kommunikálni. Eleinte azt hittem, csak bíztatásképp mondják ezt, de amikor találkoztam Marekkal, rajtam kívül az egyetlen au-piar-rel a faluban, rájöttem, hogy nem. Ide kell beszúrnom, hogy a viszonylagos jó angolom (a semmihez képest jó) ellenére furcsaságok is történtek. Talán az első héten próbáltam busszal bejutni Cambridge-be, és a jegyvásárlással meggyűlt a bajom. Azt szerettem volna mondani, hogy One ticket please, de a kiejtésem annyira rossz lehetett, hogy a jegyárusító hölgy van ticket please -t értett. Perceken keresztül magyarázta, hogy kisteherautóra nem tud jegyet adni, én pedig azt sem tudtam miről beszél. Kézzel-lábbal végül valahogy megvettem a jegyet. Szóval Marek Cseh országból jött, és amikor én érkeztem, már egy éve ott volt kb., mégis alig tudott nálam jobban angolul. Folyékonyabban és magabiztosabban beszélt nálam, de rengeteg súlyos hibával. Kicsit a Hunglish cseh változatára emlékeztetett. 15

Marekkal hamar összebarátkoztunk, két idegenként a parányi faluban ez nem volt meglepő. Sokat tanultam tőle (ha nem is angolt). Elmondta a trükköket és taktikákat, hol lehet ismerkedni, hogyan lehet extra munkát találni (úgy, hogy akkoriban az nekünk tilos volt), hogy lehet olcsón hozzájutni dolgokhoz stb. Barátságunkat az sem árnyékolta be, hogy az ő host family-je jóval tehetősebb volt, mint az enyém. Míg náluk apu hobbija az autók és repülők gyűjtése volt, addig nálunk apu sem volt Míg Marek a mindenkori au-piar számára fenntartott Minivel hordta suliba a kölyköket, én biciklivel. Télen, nyáron, szélben, hóban. Ezekkel én nem foglalkoztam. Örültem, hogy ott vagyok, hiszen, ha itt és most nem tanulok meg rendesen angolul, akkor soha gondoltam. Egy-két incidenstől eltekintve (melyek részleteibe a műfaj korlátainál fogva nincs módom belemenni) a gyerekvigyázós résszel nem volt gond, pedig nem voltak egyszerű esetek, és ilyen irányú tapasztalatom sem volt. A kisebbik fiú, Johnny, 9 éves volt és jóval erősebb és dominánsabb, mint 11 éves bátyja, Philip. Ebből általában kisebb bunyók alakultak, amiket így vagy úgy meg kellett fékeznem. Nagyon tehetetlennek érzi magát az ember, amikor a megfelelő angol szókincs nélkül kell, hogy határozottan lépjen fel, de ez egyben gyors tanulásra is készteti. Sok időt töltöttem a kölykökkel és nagyon sokat tanultam tőlük szókincsben és kiejtésben egyaránt. Esténként olvastam nekik a kedvenc könyveikből, amikben rengeteg ismeretlen szó volt (gyakran számukra is), de megtanultam helyesen kiejteni őket, szoktam a nyelvet. Ekkor tanultam meg azt, hogy szerencsésebb első ízben hallás után megismerni új szavakat (még ha sokáig nem is ismerjük a jelentésüket), mert így nem társul hozzájuk rossz kiejtés, ami olvasás esetén gyakran megesik (Ezzel nem azt mondom, hogy az olvasás rossz!). Továbbá az is bevésődött, hogy gyerekektől jó tanulni, mert ők nem félnek kijavítani és megmondani, ha valamit rosszul mondasz. A legtöbb felnőtt sokkal visszafogottabb, még akkor is, ha direkt megkéred, hogy javítson ki. 16

V. A tudatos angoltanuló Nem szerettem volna csak a gyerkőcöktől tanulni és a nagy cél, a középfokú nyelvvizsga megszerzése is ott lebegett a szemem előtt. Beiratkoztam egy angol nyelviskolába (The New School of English), ahol sok barátot szereztem, mégsem maradtam sokáig. A jó hangulat, barátságos tanárok és eleven közösségi élet ellenére nem éreztem úgy, hogy haladok előre. Esetlegesnek tűntek az órák témái, nem voltak felfűzve egy vázra, amihez igazodni lehetett volna. Az egésznek nem volt se eleje, se vége. Új iskolát kellett keresnem. Mielőtt elmondom mit találtam, meg kell, említsek egy fontos momentumot. Érkezésem óta a New School of English-ben hallottam először élő magyar beszédet. Rettentő jó érzés volt végre magyarokkal találkozni. Hetek óta először tudtam erőfeszítés nélkül beszélni valakivel és egy az egyben ki tudtam fejezni, ami a fejemben volt, nem kellett folyamatosan arra figyelni, hogy vajon a másik megérti-e, amit mondok. 17

Az angol tanulás tekintetében ez egy meghatározó pillanat volt, amiben szerencsére sikerült megtartanom a lélekjelenlétemet és a tudatosságomat. Sokan elkövetik azt a hibát, hogy mikor honfitársaikkal találkoznak, nagy örömükben megfeledkeznek arról, miért is vannak ott. Kezdetben csak hébehóba, aztán egyre gyakrabban találkoznak velük, mígnem azt veszik észre (vagyis épp, hogy nem veszik észre), hogy a baráti körükben nemhogy anyanyelvi angol, de a sajátjukon kívül más nemzet tagja sincs és az idejük 90%-ában anyanyelvüket használják. A maradék 10%-ban pedig how are you és cheers mate szintű sablonokat ismételgetnek. Ennek számtalan esetben tanúja voltam magyarok, szlovákok, csehek és spanyolok részéről egyaránt. A Landbeachen lakó au-pair társam, Marek is ebbe a hibába esett, ezért beszélt egy év után is nagyon rosszul. Óriási a kísértés, és ha nem figyel az ember, könnyen beleesik a csapdába, ahonnan csak nehezen van vissza út nehéz ugyanis lecserélni a teljes baráti körödet. Ez persze nem azt jelenti, hogy magyarokkal szóba sem szabad állni. Egészen addig, amíg az új legjobb barátod nem magyar, és amíg a társaságban ahova jársz több a külföldi, mint a magyar, nincs gond. Viszont ha ez a két alapvető feltétel nem teljesül, sokkal lassabban fogsz fejlődni. Az új iskolát már céltudatosabban választottam. Szeptember vége volt, ami azt jelentette, hogy volt még 8-10 hét felkészülni a First Certificate vizsgára, ami az itthoni nehezebbnek számító középfokú vizsgák szintjének felel meg. A sok korábbi kudarc után egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy ilyen rövid idő alatt sikerül a felkészülés, de gondoltam egy próbát megér Kifejezetten au-pair-eknek szervezett angol tanfolyamot kellett választanom, mivel a normál tanfolyamok általában olyan időben vannak, amikor az au-pair épp a gyerekeket szedi össze az iskolából. 18

Már említettem (nem nehéz belátni miért), az au-pair-ek nagy többsége lány. A tanfolyamon ez oly formán mutatkozott meg, hogy egyedül ültem az osztályban vagy 15 lány társaságában. És még a tanár is nő volt. Vannak, akiknek már csak ezért megérné au-pair-nek szegődni Kedden és csütörtökön volt tanítás kétszer 45 percben. 16 fős csoporttal és egy tanárral hamar rájöttem, hogy a szóbeli vizsgára nem a tanfolyamon fogok felkészülni. Mégis, mivel az egész csoportban csak egy magyar volt rajtam kívül, rengeteg külföldi barátom lett hirtelen, akikkel csak angolul értettük meg egymást, ezért minden, a kocsmában, puntinggal vagy bármi mással együtt töltött idő rendkívül hasznos volt az angol szempontjából. Ebben az időszakban tanultam meg, hogy az ember nem csak anyanyelvűekkel fejlesztheti az angolját. Ha van egyfajta kommunikációs kényszer, mint pl. egy magyar és egy török között, akkor mindketten rengeteget tanulhatnak az együtt töltött idő során annak ellenére, hogy mindketten sokat hibáznak. Egy ilyen helyzet arra tökéletesen alkalmas, hogy a meglévő (passzív) szókincsed aktivizálja és gyakorold a beszédet, plusz a másik hibáit is észreveheti az ember, ha elég figyelmes. A helyes kiejtést nem ilyen helyzetekben tanulod meg, de az már egy következő lépés. Ezen kívül, a tanfolyam nagyon jól megismertetett a First Certificate menetével, a feladatok jellegével, a megoldásra rendelkezésre álló idővel és a többi. A tanár kijavította a házi feladatként írt fogalmazásokat, amiből a nagyobb nyelvtani hiányosságok is kiderültek, amiket aztán egyénileg lehetett gyakorolni. 19

A külföldi barátokon kívül nagy fegyvertény volt, hogy mivel a családban a fiúk zenét tanultak és jártak a szomszédos falu junior fúvós zenekarába, engem is beszerveztek, méghozzá a felnőttekhez, ahol a trombitát fújtam. Ennél a környezetnél intenzívebb nyelvtanulási módot a mai napig nem tudok elképzelni. Itt találkoztam először különböző dialektusokkal, és rájöttem, hogy amit én addig hallottam az többnyire a Queen s English volt, amihez képest a tubás, aki kőművesként dolgozott a külvárosban, mintha egy másik nyelvet beszélt volna. Hetekbe telt, mire a How are you -n kívül mást is megértettem. A karmester szépen beszélt, de rettentő gyorsan és szenvedélyesen és egy pillanatig nem kivételezett velem. Sorozatlövő sebességével osztotta az utasításokat és adta a visszajelzést, amit muszáj volt megérteni ahhoz, hogy hasznos tagja lehessek a zenekarnak. Itt találkoztam Andrew-val, aki a mai napig jó barátom. Akkoriban a zenekarnak nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, csak tovább csináltam, amit korábban itthon is, de visszanézve, óriási szerepe volt az angolom gyors fejlődésében. A zenét be lehet helyettesíteni bármilyen hobbira, gombfocizhat vagy sakkozhat is az ember, a lényeg, hogy legyen egy jó oka arra, hogy angol anyanyelvűekkel járjon egy társaságba. A nyelviskolában összebarátkoztam egy cseh lánnyal, Barbora-val, aki egy Linda nevű írónőnél bérelt szobát párjával. Linda otthon írta könyveit és írói jogdíját azzal egészítette ki, hogy két szobát kiadott diákoknak. Barbora-tól tudtam meg, hogy Linda takarítót keres és óránként 6 fontot fizet. 20