Növényvilág Ami az erdőkből megmaradt A Tápió-mentét járva sokfelé láthatunk tájidegen fafajokból kialakított összefüggő faültetvényeket, szántóföldek között húzódó nyílegyenes nyárfasorokat, vagy az egykori tanyahelyekre jellemző akáccsoportokat. A kép sajnos csalóka, ugyanis ezek aligha hasonlítanak azokra az őshonos fafajokból, főleg tölgyekből álló természetes erdőkre, ligetekre, amelyek egykor oly jellemzőek voltak vidékünkre. Utóbbiak a több ezer hektáros fás állományoknak ma már alig 5 %-át alkotják. Elgondolkodtató, hogy a száz évesnél idősebb tölgyfák száma alig néhány tucatra tehető az egész Tápió-mentén. Ha összehasonlítjuk a faültetvények és a természetszerű erdők élővilágát, ugyancsak megdöbbentő eredményt kapunk. Amíg egy tölgyerdőben akár több tucatnyi lágyszárú növényfaj (és akár több száz állatfaj) is előfordulhat, addig egy akácból, nemesnyárból, vagy erdei fenyőből álló gazdasági faültetvényben számuk ennek csak töredéke, ezek jó része is közönséges gyomnövény. A Tápió-mente természetes erdőtársulási közül talán a vízpartokat kísérő, elsősorban fehér és törékenyfűz alkotta fűzligetek maradtak fenn a leginkább eredetihez hasonló állapotban. Legszebb állományaikat a tápiósági Nagy-réten, illetve a dombsági patakvölgyekben láthatjuk, de ezeken kívül majd minden vízfolyás mellett előfordulnak. Aljnövényzetük a korábban jellemző időszakos elöntések következtében szegényes, általában csak néhány sás- és fűfaj alkotja. Az árterek magasabb térszínein fordultak elő a tölgy-kőris-szil ligeterdők, amelyekből napjainkra már csak egyetlen liget maradt a Felső-Tápió partján, Nagykáta határában. Az erdő egykori gazdag aljnövényzetére a széleslevelű salamonpecsét, zsidócseresznye, erdei peremizs jelenléte utal. Ugyancsak erősen megritkultak a pangóvizes területekre jellemző láperdők. Ezek közé tartozik a Kókai-ág szabályozatlan medre mellett hosszan elnyúló, mézgás éger alkotta égeres láperdő Kóka községtől nyugatra. Az év jórészében víz alatt álló területen olyan ritka növények élnek, mint a Tápió-vidéken csak itt előforduló vidrafű. Hasonló, bár sajnos már kiszáradóban lévő égerest találunk a Tápiószecsői-halastótól délre, ahol néhány éve került elő a Duna-Tisza-közén korábban ismeretlen téli zsurló. Mindkét égeresre jellemző, hogy tavasszal az aljuk sárgállik a mocsári gólyahírek tömegétől. A tápiósági Nagy-réten magyar kőris alkotta kőrises láperdőt láthatunk, melynek szegélyében nyár elején virágzik egy nem védett, ám annál ritkább növényfaj, a szép liláskék virágú hosszúlevelű veronika. A Tápió-mente nyugati, löszvölgyekkel tagolt részét korábban borító tatárjuharos lösztölgyesek is a töredékükre zsugorodtak. Pedig ezt a különleges növénytársulást az 1950-es évek végén a kor nagy botanikusa Zólyomi Bálint többek között a Gomba, Bénye, Pánd környéki löszdombokról írta le a tudomány számára. A napsütötte domboldalakon előforduló löszgyepekkel, sztyeppcsejésekkel mozaikoló változatára ma már csak néhány idős tölgy, illetve ritka lágyszárú növényfaj utal. Ilyen a tápiósági Sárkányugrás féltucatnyi kocsányos tölgye alatt májusban nyíló magyar zergevirág, vagy a pándi Hársas-völgyben megmaradt molyhos tölgyek előterében virágzó tarka nőszirom és nagyezerjófű.
A lösztölgyesek mélyebb, hűvösebb völgyekben kialakult zártabb változatából némileg több megmaradt. Ezekben már szálanként megjelenik a hegyvidéki jellegű gyertyán, helyenként gyakorivá válik a mezei juhar. A kutatók egy része ezeket az állományokat a Gödöllői-dombságból leírt, igen ritka mezei juharos tölgyesekhez sorolja. Kora tavasszal, lombfakadás előtt a legszebbek, amikor tömegesen nyílnak bennük a különböző hagymás, gumós növények, mint a tarka sáfrány, hóvirág, tavaszi csillagvirág, galambvirág, bogláros szellőrózsa, újjas keltike. Legnagyobb állományát az albertirsai Hársas, vagy Lipina-völgyben találjuk, de előfordul a Gombai-patak felső szakasza mentén, illetve a Felsőfarkasd környéki völgyekben is. A Tápió-mente homoki területein, elsősorban a Felső- és Alsó-Tápiót kísérő homokbuckavidéken a mainál lényegesen gyakoribbak voltak a zárt lombkoronájú gyöngyvirágos tölgyesek, amelyek elsősorban a talajvízhez közeli buckaközi mélyedésekben tenyésztek. Napjainkra mindössze egy apró, néhány hektáros darabja maradt fenn Tápióság határában. Májusban az erdőcske alja fehérlik a gyöngyvirágtól, mellettük a védett, liláskék virágú epergyöngyike néhány egyedében gyönyörködhetünk. A talajvíztől messzebb, kissé magasabban elhelyezkedő, az előzőnél nyíltabb pusztai tölgyeseknek is csupán egyetlen foltja maradt meg a Nagykáta határában elterülő egreskátai Sós-tavak mellett. Ezt néhány idős kocsányos tölgy és szürke nyár alkotja. Cserjeszintje a korábban jellemző legeltetés miatt szegényes, ellenben a lágyszárúak között van néhány ritkaság, mint amilyen a fehér madársisak és a szomorú estike. A már sívó homok alkotta buckatetőkön, buckaoldalakon egykor nagy területeket elfoglaló nyáras-borókásokra is csak a néhány megmaradt fehér nyár ligetből következtethetünk, melyekből a boróka sajnos napjainkban kipusztult. Ilyeneket láthatunk a nagykátai Cseh-dombon, vagy a szentmártonkátai Gicei-hegyen. A természetszerű erdők bemutatását egy különleges hellyel zárjuk. Szentmártonkátától északra, szántókkal körbevéve helyezkedik el az alig három hektáros Gyulai-erdő, melyet a kutatók még évtizedekkel ezelőtt alföldi gyertyános tölgyesnek határoztak meg. Tették ezt annak alapján, hogy a lombkoronaszintet alkotó tölgyek mellett számos idős gyertyánt, sőt néhány bükköt is találhatunk, az aljnövényzetben pedig olyan hegyvidéki növényfajok fordulnak elő, mint a szagos müge. Az újabb kutatások azonban bebizonyították, hogy nem természetes erdőről van szó. Faállományát valamikor a 20. század elején arborétumnak telepítették, ami az elmúlt száz év alatt egyre inkább hasonlatossá vált egy természetes erdőhöz. Ez is jól mutatja, hogy az őshonos fafajokból álló ember alkotta erdők megfelelő erdészeti kezelés mellett nagy természetvédelmi értékkel rendelkezhetnek. Erre vidékünkön csupán néhány példát láthatunk. Ilyen a Hajta-patak két oldalán, Jászfelsőszentgyörgy és Nagykáta határán elterülő telepített tölgyes, ahol néhány ritka orchideafaj (pl. piros madársisak, madárfészek kosbor) is előfordul. Végül beszélnünk kell a települések belterületén található kastélyparkok, közparkok idős fáiról is. Különösen értékesek a tóalmási Andrássy-kastély, a tápiógyörgyei Györgyeikastély, vagy a tápiószelei Népkert hatalmas, vén faegyedei. Gyönyörű kocsányos tölgyeket láthatunk a tápiósági iskola, a tápiószelei Blaskovich Múzeum, a tápiógyörgyei zeneiskola, illetve a nagykátai tüdőgondozó kertjében. A felsorolás persze nem teljes.
Pótolhatatlan cserjések Az élőhelyek különleges típusát alkotják a különböző cserjések, bokrosok. Ezek egyrészt az erdőszegélyekhez kötődően valamilyen természetes erdőtársulás kísérőjeként jelennek meg, másrészt önállóan is kialakulhatnak. Van, ahol a becserjésedés valamilyen emberi hatásra, közvetett módon következik be, míg máshol az utak mentén, települések közelében mesterségesen telepített, nem egyszer tájidegen fajokból álló cserjéseket láthatunk. A cserjések, bokrosok ökológiai szerepe sokkal nagyobb annál, mint amit sokan gondolnak. Az erdőszegélyek cserjései védik az erdőt a különböző negatív hatásoktól (pl. vegyszerek bemosódása), a mezsgyéken, településhatárokon megmaradt bokrosok számos ritka növényfaj fennmaradását teszik lehetővé, a szántók közé ékelődő cserjesorok, mint zöld folyosók, pedig pótolhatatlan szerepet játszanak az egymástól elszigetelt élőhelyek ökológiai kapcsolatának fenntartásában. A Tápió-menti cserjések közül a lösztölgyesek szegélyében ma még több helyen előforduló törpemandulás talán a legértékesebb. A Tápiószentmárton és Albertirsa közötti löszvölgyekben, vagy a Tápióbicske feletti Erdő-völgyben április tájékán még elég sok helyen láthatjuk rószaszín virágtengerbe úszó bokrait. Apró, barackhoz hasonló termései miatt sokfelé hangabaracknak is nevezik. Kísérő fajai közé olyan ritka rózsafajok tartoznak, mint a fekete csipkebogyójú jajrózsa, vagy az elfekvő szárú, hatalmas rózsaszínű virágokat hordozó parlagi rózsa. Másik, nem kevésbé értékes cserjetársulás, az önállóan is megjelenő rekettyefűzes, amelyet a félgömb alakú, néhány méter magas rekettyefűz bokrokról könnyen fel lehet ismerni. Szinte kivétel nélkül lefolyástalan, korábban erősen láposodott területeken találkozhatunk vele. A rekettyfűzek között számos lápi növényfaj él, mint amilyen a szibériai nőszirom, fehér zászpa, réti legyezőfű. Legszebbek a farmosi Rekettyés, a Göbölyjárási-láprét, illetve a tápióság Nagy-rét rekettyefűzesei. Különleges élőhelyek a homokbuckák mélyedéseiben kialakuló, alig 30-40 cm magas cinegefűzesek. Az alacsony szárú, hamvas levelű cinegefűz a vizektől távolra szakadva gyakran igazi szárazságkedvelő homoki növényekkel együtt fordul elő. Érdekes, hogy ennél a társulásnál a növényzet második, magasabb szintjét (legalábbis látszólag) a törpecserjék fölé emelkedő lágyszárúak alkotják. A Tápió-mente majd minden zavartalanabb homokbuckás területén találkozhatunk velük. A dombsági területek löszoldalait évszázadokon keresztül legeltették, elsősorban juhokkal. Az elmúlt évtizedekben az állatállomány fokozatos csökkenésével párhuzamosan a löszlegelők igénybevétele is csökkent. Ezzel elindult a területek egyre fokozódó becserjésedése. Sok helyen, mint például a kávai Hosszú-, vagy pándi Hársas-völgyben ma már áthatolhatatlan galagonyás-kökényes cserjés alakult ki, veszélyeztetve számos ritka lágyszárú növényfaj életterét. Leggyakrabban ez a két fehér virágú faj alkotja az utak mentén kialakuló cserjesorokat is, melyek a tavaszi virágzás idején megkapó látványt nyújtanak. A szintén legeltetés hatására kialakuló borókás cserjéseknek egyetlen állományát ismerjük a pándi Hársas-völgy elején. Végül beszélnünk kell azokról a cserjésekről is, amelyeket messzi kontinensekről származó külhoni fajok alkotnak. A homoki területeken több helyen láthatjuk az Amerikából érkezett, sárga virágú arany ribizliből álló bokorsorokat. A Tisza, vagy a Körösök vidékével ellentétben a Tápió-mentén szerencsére még csak elszórva, elsősorban a Szolnok-Budapest vasútvonal mentén találkozhatunk a szintén Amerikából származó, ámorfának is nevezett gyalogakác szinte kiirthatatlan állományaival. Valamint a löszterületeken, mint például a gombai Várhegyen tanúi lehetünk a kínai eredetű ördögcérna terjedésének.
Virágpompás rétek, szikkadt legelők A Tápió-menti táj legmeghatározóbb természetes elemei még ma is a rétek és legelők. Vannak köztük nagy kiterjedésű pusztaságok, patakmenti keskeny gyepcsíkok, szántók ölelte apró zárványgyepek. Egy részük erősen magán viseli az emberi hatások nyomait, így fajkészletük szegényes, gyomfajokkal erősen fertőzöttek. Szerencsére vannak köztük olyanok is, melyek itteni állománya országos viszonylatban is a legfajgazdagabbak, legtermészetesebbek közé tartozik. A vízfolyások mentén nedves réteket láthatunk, melyek a vízborítás függvényében két típusba tartoznak. Rendes körülmények között nyár elejéig víztől tocsognak a láprétek. Ezen belül legjellegzetesebbek a védett fajokban igen gazdag kékperjés láprétek. Májusban a különböző orchideafélék (pl. mocsári kosbor, hússzínű újjaskosbor, vitézkosbor), míg szeptemberben a kornistárnicsok és buglyos szegfüvek virágzásában gyönyörködhetünk. A tartós vízhiány következtében Tápió-menti állományaik erősen visszaszorulóban vannak Legszebb talán a majd minden ide való fajt felvonultató Göbölyjárási-láprét. A nedves rétek másik típusát a csak koratavasszal víz alatt álló mocsárrétek alkotják. Legnagyobb kiterjedésű képviselőjük a csenkeszes kaszálórét, amely elsősorban a Gombai- és Úri-patak völgyében fordul elő. Sok helyen jellemző rájuk a fűfélék erős térhódítása, amely valószínűleg a korábbi felülvetések, illetve műtrágyázások eredménye. Néhol azonban még megcsodálhatjuk a nyár elején nagy tömegben nyíló réti margitvirágok, réti kakukkszegfűk, szürke aszatok kavalkádját. Igen különleges növényvilággal rendelkeznek a Tápió-mente keleti, délkeleti részeire jellemző szikes területek. A Hajta-patak mentén Egreskátától a Nyík-réten, majd a farmosi szikeseken keresztül a tápiószelei Kis-székes-legelőig tanulmányozhatóak a legszebben. Többségüket még ma is legeltetik. Sok helyen jellemző a padkásodás folyamata, amelynek során létrejönnek a szikre oly jellemző tipikus szikes formaképződmények. A legmagasabban elhelyezkedő szikpadkákkal határolt szikhátaktól elindulva alig néhány méteres távolságban elérkezünk a több tíz centivel lejjebb lévő vakszikek, majd szikfokok szintjére. Utóbbiak a tavaszi hónapokban még víz alatt állnak, később azonban ezek is kiszáradnak, felszínük megrepedezik. A padkatetőkön cickafarkos és ürmös szikes gyepeket láthatunk, amelyekre a névadó fajokon kívül jellemző a tavasszal virágzó villás boglárka, sziki pozdor, agárkosbor, vagy a nyár végétől látható, lila színű magyar sóvirág. A magas sókoncentráció miatt a vakszikek növényzete igen szegényes, az itt megjelenő fajok már-már félsivatagi jellegűek. Ilyen az április végétől a szikes pusztát fehérbe öltöztető pozsgás zsázsa és a vöröses szárú bárányparéj, de itt él a mindenki által ismert orvosi kamilla is. A legmélyebben fekvő szikfoknövényzet legjellemzőbb faja az apró csomókban növő sziki mézpázsit és a szeptemberben lila szőnyeget alkotó sziki őszirózsa. Ez a növényzeti típus jellemző a Tápiómentén még itt-ott fellelhető szikes tavakra is. Különosen szép a tápiógyörgyei Peres kicsiny tómedrének sziki mézpázsit szőnyege, vagy a nagykátai Ebakasztó őszirózsása. A nádasok körüli nagy területű szikes réteken több tízezer töves állománya él a védett kisfészkű aszatnak, valamint az igen dekoratív fátyolos nősziromnak. Legfajgazdagabb szikes növénytársulás a sziki, réti és löszgyepi fajokkal is rendelkező, legszebb arcát a szeptemberi hónapban mutató sziki magaskóros, amelyre a sziki kocsord és a réti őszirózsa jelenléte jellemző.
A Tápió-mente egyik legszebb, bár igen kis kiterjedésű élőhelytípusát alkotják a löszgyepek. Ezek közül legsajátosabb a szikes puszták magasabb részein kialakuló löszpusztarét, melyek legépebben a nagykátai Nyík-réten maradtak fenn. Itt a szikpadkák tetejét borító alig néhány centiméteres löszrétegen kialakult barázdált csenkesz alkotta gyepekben olyan ritka növények élnek, mint a selymes peremizs, nagy pacsirtafű és a macskahere. Március közepétől nagy sárga foltokat alkot a sok ezer tavaszi hérics. A Monor- Irsai-dombság löszvölgyeiben már más jellegű, az egykori lösztölgyesek tisztásaira jellemző, tollas szálkaperjével kevert löszgyepek fordulnak elő csinos árvalányhajjal, nagyvirágú gyíkfűvel, vagy a nemrég megtalált leánykökörcsinnel. A meredek löszleszakadások peremein (pl. gombai Várhegy, tápióbicskei Agyagásó) itt-ott fellelhetőek a taréjos búzafű alkotta löszfalnövényzet állományai is. Néhány helyen a hosszú ideig tartó legeltetés hatására löszlegelők is kialakultak. Ilyen, tájképileg is megkapó löszkopárokat láthatunk a pándi Hársas-völgy falu feletti részén, illetve a bényei Lómen-völgyet kísérő dombokon. Szintén roppant értékesek a különböző homoki gyepek, melyeket a talaj humusztartalma, illetve az ennek függvényében kialakuló növényzet záródása alapján két csoportba soroljuk. A meredek homokbuckákra a magyar csenkesz alkotta nyílt homokpusztagyepek jellemzőek, ahol a növénycsomók között akár nagyobb foltokban is kilátszik a gyorsan felmelegedő, a vizet csak ideig-óráig raktározni képes csupasz homokfelszín. Védett növényfajai közé tartozik a homoki vértő, kései szegfű, fényes poloskamag, valamint a csak az Erdőszőlőihomokbuckáson előforduló fekete kökörcsin, és a tápiószecsői Égeres-legelőn szeptemberben több ezer tőben virító homoki kikerics. Ezt a növénytársulást leginkább az Észak-amerikai eredetű, vaddohánynak is nevezett selyemkóró megállíthatatlannak tűnő inváziója veszélyezteti. A homoki gyepek másik típusát a teljesen záródott homokpusztarétek alkotják. Ezek kialakulhatnak a láprétek, mocsárrétek kiszáradásával, elsztyeppesedésével is, amire sok példát láthatunk a dombsági patakvölgyekben és a tápiósági Nagy-réten, ahol júniustól igencsak feltünőek a budai imola lila foltjai által jelzett homokpusztarétek. Ezeknél sokkal ősibb a szártalan és érdes csüdfüvek előfordulásáról nevezetes zárt homoki gyep, mely hazánk legritkább, legveszélyeztetettebb növénytársulásai közé tartozik. Ezért is örvendetes, hogy a Tápió-vidéken még sokfelé előfordul, sőt a Tóalmás határában elterülő Boldogkáta-pusztán nagy, összefüggő állományai is ismertek, számos más védett növényfaj - pl. pókbangó, sömörös és poloskaszagú kosbor - élőhelyét biztosítva. E két növénytársulásnál lényegesen fajszegényebbek a Felső-Tápió mentén előforduló homoki legelők. Lápok és mocsarak A Tápió-mente egészen a 20. század közepéig igazi vízivilág volt. A vízfolyások mentén állandó vizű lápok és időnként szárazra kerülő mocsarak váltották egymást, melyek fajgazdagságát ma már nehezen tudjuk elképzelni. Az emberi beavatkozások eredményeként néhány évtized alatt a lápok gyakorlatilag teljesen eltűntek vidékünkről, míg a mocsarak állományai erősen visszaszorultak, élőviláguk elszegényedett. A megmaradt néhány apró láp közé tartozik az a két forrásláp, amelyek az Északiközéphegységnek legdélebbi ilyen jellegű élőhelyei. Legközelebb talán csak a Mátra völgyeiben láthatunk hozzájuk hasonlót. Egyikük a Hajta-patak Kókai-ágának
oldalvölgyében, míg a másik a Gombai-patak felső szakaszán, Tete-pusztánál található. Mindkettőt sásláprét borítja, amely a völgylejtőt metsző, talajvízréteg táplálta állandó vizű forrásnak köszönheti létrejöttét. Közös lápi növényfajaik közé tartozik az erdei káka, a májusban fehér pamacsokat (ezek a virágtakaró részei) növesztő keskeny- és széleslevelű gyapjúsás, valamint a völgytalpon szép zsombékosokat alkotó zsombéksás és rostostövű sás. A gombai láp növényritkasága ezen kívül az egész Tápiómentén csak innen ismert kígyónyelvpáfrány, míg a kókai lápé a lápi sás. Még a nyolcvanas évek elején is gyönyörű láp húzódott a Felső-Tápió két oldalán, valahol a tápiószecsői vasútállomással szemben. Innen közölte negyven évvel ezelőtt Boros Ádám az egész országban fogyatkozó, azóta innen is kipusztult, lilásvörös virágú posványkakastaréjt. Sajnos a később megépülő horgásztó szinte az egész lápot tönkretette, néhány kisebb foltja csak az északnyugati, sekélyebb vizű, rekettyefűzes részen maradt meg. A mocsarak igazi hazája a Tápió-mente keleti részén lefolyó Hajta-patak melléke, ahol Jászberénytől Farmosig még ma is közel 800 hektáron találunk nádasokat. A vízszabályozási munkák eredményeként a korábban három nagyobb foltot alkotó mocsarak ma nyolc kisebb állományt alkotnak: jászberényi Hajta-mocsár, Nagykátán a Bata-tó, Monoritó, Nyík-réti mocsár, Virágkerti- és Disznótúrási-tó, tápiószentmártoni II-es tározó, farmosi Nagy-nádas. A vízelvezetések, illetve az egyre fokozódó aszályos időjárás következtében a mocsarak vízborítása igen rapszodikus. A tavaszi nagy vizeket követően júniustól gyakorlatilag az év nagy részében szárazon állnak. Ennek eredményeként növényviláguk jelentősen elszegényedett, a sokféle mocsári növénytársulásból ma már nagyon kevés jelenik meg szép kifejlődésben. Ide tartozik a Hajta-mocsárban előforduló tőzegpáfrányos nádas, vagy a II-es tározó mételykórós nádasa, amelyet májusban könnyű felismerni a tömegesen virágzó, sárga színű vízi kányafűről. A hínárnövényzet sajnos már csak a kis területekre visszaszorult állandóvizű részeken maradt meg. Itt tengeti életét a gyönyörű, víz tetején úszó fehér tündérrózsa néhány példánya, amelynek gyűjtése és árusítása még 30 éve is a farmosi asszonyok egyik jelentős virágpiaci bevételét adta. Milyen tanulságos e növény itteni története: sorsát nem a gyűjtés, hanem élőhelyeinek, a nyílt vizű mocsaraknak a megszűnése okozta. Földvárak, kunhalmok, határárkok ritka növényei A Tápió-vidék igencsak bővelkedik a történelem régmúlt időszakaiból származó ember alkotta képződményekben. Azon túl, hogy ezek a régészek számára izgalmas adatokkal szolgálnak a korábbi évszázadok, sőt évezredek kultúráiról, természetvédelmi szempontból is kiemelkedő értéket jelentenek. Az itt lakó népek már a bronzkortól kezdve formálni kezdték az őket körülvevő tájat, erdőket irtottak, ősgyepeket szántottak fel. A növény- és állatvilág élettere egyre szűkült, különösen igaz ez a legjobb talajadottságokhoz kötődő löszgyepekre, amelyek termőhelyeit hamarosan gabonaföldek foglalták el. Az erősen specializált lösznövények lassan már csak a földvárak meredek oldalain, az alföldi táj egyhangúságát megtörő kunhalmokon, a településeket elválasztó határárkokban, vagy az azokat összekötő utak mezsgyéjén találták meg életfeltételeiket, ahol a terepviszonyok miatt nem művelték a földet. Így váltak ezek az ember által létrehozott, a történelem viharait is átvészelő különösös helyek a mai kor természetvédelmének megbecsült értékeivé.
Igen szembetűnőek a Tápió-mente dombsági területein fennmaradt földvármaradványok oldalait borító löszgyepek fajgazdagsága. Magyarország egyik legmagasabb löszfalaként tartjuk nyilván a Gomba melletti Várhegyet, melyen májustól nagy foltokban virágzik a védett pusztai meténg, illetve a sötét bordó virágzatú bunkós hagyma. A Gombai-patak völgyéből kiemelkedő kávai Várhegy szintén értékes növényfajokat rejt. Ezek közé tartozik az egész Tápió-vidéken csak két helyen előforduló erdei szellőrózsa, vagy a kerti díszfüvek szépségével vetekedő magas gyöngyperje. Tetejéről letekintve pedig szépen tanulmányozható a domboldali lösznövényzet, illetve a patakmenti dúsfüvű kaszálók máshol már nem látható átmenete. Botanikai szempontból talán legértékesebb a tápiósági Földvár, ahol május tájékán seregesen virágzik egy igazi ritkaság, a szennyes ínfű. Ez a növény valamikor a jégkorszakot követő meleg-száraz mogyorókorban érkezett a Kelet-Európai sztyeppék felől, s ma már olyannyira megritkult, hogy csupán tucatnyi helyről ismerjük az országban. A népvándorláskori kunhalmok is számos botanikai érték fennmaradását tették lehetővé. A Tápiógyörgye és Újszász határán magasodó Cigány-halmon a löszfalakra jelemző taréjos búzafű szép állománya díszlik. A Tóalmás, Zsámbok, Kóka hármas határán emelkedő Határ-halom egy különösen gazdag löszgyepet őrzött meg. Nyár elején valósággal sárgállik a védett tarka nőszirmoktól, selymes boglárkáktól és érdes csüdfüvektől. Sajnos találkozhatunk megbontott, roncsolt kunhalmokkal is. Ilyen a Szentmártonkátát Szentlőrinckátával összekötő kanyargós út mellett emelkedő Kőkereszt-halom, melynek tetejét elhordták, felszínét benőtte az ázsiai eredetű bálványfa. Igazi kuriózum a tápiószelei Kis-székes-legelő szélén álló, kunhalmoknál kisebb hét szarmata-kori halomsír. Az országban már nagyon kevés ezekhez hasonló, ősi lösznövényzettel borított halomsírt találunk, legtöbbjüket már régen beszántották, vagy beerdősítették. Szerencsére még több helyen láthatjuk a településeket elválasztó, középkori eredetű határárkokat, mezsgyéket. A megyehatárként is funkcionáló, Nagykátát Jászberénytől elválasztó sekély árokban szép állományai élnek az aranysárga színű hengeresfészkű peremizsnek, míg a Nagykátát Tápiószentmártontól elválasztó árok partján tavaszi héricseket láthatunk. A Tápióság és Tápióbicske között elterülő Nagy-réten a két falu határát jelző mezsgyén az Alföldön ritka bablevelű varjúháj és csomós harangvirág maradt fenn. A sok évszázada használt és azóta el nem szántott utak rézsűjében is sok helyen láthatunk ritka növényfajokat, vagy szép növényegyütteseket. A Tápióbicskéről Pilisre átvezető régi földút mentén áprilisban gyönyörködhetünk a törpemandula rózsaszín virágú bokraiban. A Mende, Úri, Tápióság környékére jellemző löszmélyutak meredek bevágásaiban pedig a lila virágzatú budai imolával, vagy a liliomfélékhez tartozó csodaszép nyúlánk sármával találkozhatunk.