Feltétel Nélküli Alapjövedelem (FNA)

Kalózpárt, Magyarország Feltétel Nélküli Alapjövedelem (FNA) Dr. Nagy András megjegyzéseivel 1

Tartalom elfogadása elsősorban nem finanszírozási kérdés, hanem az emberképünk átalakítása....3 1. Tehát az első és legfontosabb: az FNA alapgondolata, emberi jogként való elfogadtatása. Miért van erre szükség, miért nem elég csupán egy törvény, akár az alaptörvény szintjén megfogalmazni?...7 2. Az FNA-nak egy másik alapgondolata, hogy a jelenlegi rendszerszintű társadalmi-gazdasági problémáink a termelési és fogyasztási paradigmákból adódnak és ezek újraértelmezése nélkül problémáink kezelhetetlenek. Lássuk mik ezek a paradigmák?...14 3. A harmadik témakört, a finanszírozást a fentiek figyelembevételével lehet alakítani...30 A) Beillesztett megoldások:...32 B: Rendszerszintű radikális megoldások:...37 Függelék...40 MONETATIVE...40 A kezdeményezés leírása...40 Közkézbe a pénzteremtést!...40 A pénz uralja a világot de ki uralja a pénzt?...40 Állami pénz, nem a bankok államosítása...41 A közjót szolgáló pénzrendszer...43 Kritika helyett...45 2

elfogadása elsősorban nem finanszírozási kérdés, hanem az emberképünk átalakítása. Az FNA civil mozgalom és a Kalózpárt aktivistái nagy figyelemmel és érdeklődéssel olvasták a LÉT csoport által kiadott tanulmányt a feltétel nélküli alapjövedelem magyarországi bevezetéséről. Mi üdvözlünk minden olyan kezdeményezést, amely az FNA nemzetközi mozgalmát hazánkban is minél jobban beviszi a köztudatba, több internetes kampányt is indítottunk a program népszerűsítésére és sokan közülünk örülnek, hogy az elképzelés a médián keresztül egyre ismertebb lett. A tanulmányban bemutatott államháztartási és költségvetési számításokat a szerzők valóban alaposan körbejárták, ami egy fontos eleme az FNA körül kialakult vitáknak. Jó látni, hogy az elméleti elképzelések mellett a gyakorlati megvalósíthatóság is szerepet kap. Az alábbiakban szeretnénk néhány lényeges koncepcióbeli különbségre felhívni a figyelmet, ami szerintünk a LÉT és az FNA közötti lényeges eltérés. Megjegyzéseim nem a LÉT védelmében íródtak. A LÉTtanulmány pontos szövegét nem ismerem. A tanulmány szerint a LÉT az FNA magyar változata, amit abból vezetnek le, hogy a finanszírozását a magyar állami költségvetéshez igazították. Sajnos ez a következtetés a FNAban kevésbé tájékozott polgár számára félrevezető, és máris egy hamis képet sugall az FNA-ról. Az FNA nemzetközi mozgalmak alapkövetelménye, hogy ezt felvegyék az Alapjogok Chartájába. Ez azt jelenti, hogy ez egy egyetemes jog kellene legyen. 3

A bekezdés utolsó mondata helyesen: Ez azt jelenti, ennek egy egyetemes jognak kellene lennie. Tehát a mi értelmezésünk szerint a LÉT ugyan az alapjövedelem nemzetközi mozgalmából indul ki, de ennek egy bizonyos fajta finanszírozására, a munkajövedelmek megadóztatására fókuszál, és - szerintünk tévesen - az SZJA oldaláról közelíti meg a kérdést, ami nem megfelelő adónem erre. Ez nem a magyar feltételekhez való alkalmazkodás, mivel ilyen finanszírozási modellek léteznek például a német baloldali politikai mozgalmaknál is (pl. Die Linke). A LÉT tanulmányában megjelölt finanszírozási elképzelésen kívül több más elképzelés is létezik, amik az FNA alapkövetelményeinek jobban megfelelnek. Az FNA eredeti formájában négy feltételt kell teljesítsen, hogy az eredeti célkitűzéseit elérje: a) egyetemes (vagyis mindenkire kiterjed), b) személyes (vagyis minden személynek jár, a bölcsőtől a koporsóig), c) feltétel nélküli (vagyis nincs se hozzáférési, sem kizáró feltétele) és d) elég magas (vagyis nemcsak a test életben tartására lakás, élelmiszer kell[, hogy] elegendő legyen, hanem az ember alapvető szellemi igényeire is például információs, kulturális igényeinek kielégítésére, szociális kapcsolatai ápolására). A LÉT munkacsoport szerint a negyedik (d) kritérium teljesítése nálunk még nagyon sokáig nem reális. Ezért a LÉT javaslata a szociális segélyezésnek egy modernebb 4

változata, ami ugyan fejlesztené a jelenlegi rendszert, egyszerűbbé és átláthatóvá tenné ezt, de az FNA célkitűzéseit nem lenne képes teljesíteni. Az általam ismert legtöbb FNA-elképzelés végül is ebbe a hibába esik. Meg fogom mutatni, hogy nem véletlenül. Mi az FNA nemzetközi mozgalmaival (UBI kongresszus, München 2012) együtt úgy gondoljuk, hogy most az FNA-val kapcsolatban a legfontosabb feladat, hogy ezt a társadalommal megismertessük és elfogadtassuk. Úgy gondoljuk, hogy FNA-t csak széles társadalmi támogatottsággal szabad és érdemes bevezeti. Ehhez talán a véleményformáló népszavazás eszközét is igénybe kell venni. Szerintünk vitatható az a megközelítés, hogy a LÉT előbb a finanszírozásról akar meggyőzni, és akkor úgy gondolja, hogy ez bevezethető. Több neves nemzetközi közgazdász (pl. Milton Friedman) is levezette már, hogy ez nem finanszírozási kérdés, a finanszírozás lehetséges, hanem az FNA társadalmi elfogadottságának hiánya az igazi probléma. Előbb legyen meg a közakarat, értsük meg miről is szól ez a történet és azután jöhetnek a különböző finanszírozási javaslatok. Mert ha nincs akarat, akkor hiába a megoldás, és ha lenne megoldás, de nincs akarat, akkor lesz ezer kifogás, hogy miért nem jó a megoldás. Véleményem szerint éppen e miatt az álláspont miatt lesz az FNA egy új vallás, amiben nem az a fontos, hogy megvalósuljon, hanem az, hogy minél többen higyjenek benne. Általában nem vagyok jó véleménnyel a tekintély-elvű érvelésről, de az egyenesen megmosolyogtató, hogy éppen M. Friedmanra, a neoliberalizmus apostolára hivatkoznak a szerzők. 5

A bekezdés utolsó mondata kifejezetten teológiai izű. Alaposan megágyaz a minden nemű kritika ellehetetlenítésének. Ha az FNA lényegét megértettük, akkor azt is megértjük, hogy a másik kérdéskör, a finanszírozás sem mindegy, mert ezzel könnyen szem előtt téveszthetjük az eredeti célt. A finanszírozásnál nem arról van csupán szó, hogy A vagy B megoldás a gazdaságosabb, hanem hogy az FNA célját melyik modell szolgálja jobban. Tehát nemcsak közgazdasági, hanem erkölcsi szempontokat is figyelembe kell venni a döntésnél. Vannak olyan finanszírozási modellek, melyek az FNA-t csupán a szociális oldala felől közelítik meg, pl. a jövedelemadó, de vannak olyan megoldások is, melyek az FNA-t társadalmi paradigmaváltó eszközként is értelmezik, és a szociális előnyök csak egy kellemes mellékhatásai ennek. Az FNA társadalmi paradigmaváltó eszközként való értelmezésére még visszatérek. Nem mindegy, hogy egy szerves paradigmaváltás (de félnek a szerzők a forradalom szótól!) menetében alkalmazott eszközről van-e szó, amely eszköz megkönnyítheti a paradigmaváltás gördülékenyebb megvalósulását, vagy pedig arról van-e szó, hogy ennek az eszköznek az alkalmazása maga a paradigmaváltás, ami feleslegessé teszi a paradigma váltás minden más módját. Nem szeretnénk most a részletekben elmélyülni, mivel ezt ezen írás terjedelme nem teszi lehetővé. Most csak az FNA körül megfogalmazott gondolatokat szeretnénk közérthetően összeszedni, amit majd részletesebben is ki fogunk dolgozni, és szakirodalommal alátámasztani. Fontos, hogy ezeket megértessük, mert csak így lehet az FNA társadalmi paradigmaváltó funkcióját belátni. Gondolatainkat három kérdéskör alá csoportosítottuk. 6

Az előbbi dilemmánkra már meg is kaptuk a megelőlegezett választ - a feladat: belátni az FNA társadalmi paradigmaváltó funkcióját, és ezzel együtt minden más paradigmaváltási módot mihamarabb örökre elfelejteni. Immár gyanítható, hogy a szerzők miért használják a paradigmaváltás kifejezést a forradalom helyett. 1. Tehát az első és legfontosabb: az FNA alapgondolata, emberi jogként való elfogadtatása. Miért van erre szükség, miért nem elég csupán egy törvény, akár az alaptörvény szintjén megfogalmazni? - Sokan, akik az FNA mozgalmának a történetét évtizedek óta ismerik, látják, hogy az ember egyik legalapvetőbb jogát, a boldogsághoz való jogot, különböző hatalmi érdekcsoportosulások, gazdasági rendszerek, politikai ideológiák folyamatosan ellehetetlenítik, és itt az ideje, hogy ennek feltételét, a méltóságteljes élethez való jogot emberi alapjogként a világ elismerje. Tehát az FNA egy olyan emberi alapjog, amely az embernek szociális biztonságot garantálna. A XXI. századi technológia fejlettséggel ez lehetséges. Nem az egyéni túlélésről, hanem egy szerény, de a társadalmi részvételt biztosító egzisztenciális alapról beszélünk. A XXI. század technológiai fejlettségével ez lehetséges. vagy A XXI. századi technológia fejlettségével ez lehetséges. Persze nem ez a lényeg. 7

A lényeg az, hogy az emberiség hozzávetőlegesen egy millió éves létezése során az embereknek nem volt meg valamilyük ( az egyik legalapvetőbb jog, a boldogsághoz való jog ), de most az FNA ennek egy csapásra megteremti a feltételét, egy másik jogot a méltóságteljes élethez való jogot. Mintha rémlene, hogy bő kétezer évvel ezelőtt meglehetősen titokzatos körülmények között született egy férfiú, aki szintén a boldogsághoz való egyetemes jogot hirdette és mindent elkövetett azért, hogy keresztre feszítsék, mert ezzel megváltotta az emberiséget, azaz megteremtette a feltételét a boldogsághoz való egyetemes jognak. Úgy látszik, valamit nem jól csinált, mert bő kétezer évvel a megváltó halála után ismét meg kell váltani az emberiséget ezt ezúttal jóval racionálisabban tervezik az FNA segítségével. - Ha elfogadjuk azt a tézist, hogy a mai gazdasági-társadalmi problémáink rendszerszintűek, tehát ezek nem pillanatnyi működési zavarok a jóléti társadalom szövetében, hanem a rendszer működési elvéből származó és állandóan visszatérő krízisek, akkor ennek megváltoztatásához olyan eszközök kellenek, melyek rendszer szinten hatnak és ennek békés átalakítását garantálják. A gazdasági krízisekből fakadó tömeges szegénység okozta biztonságpolitikai kockázatok elkerülhetőek, például a felkelések vagy a polgárháborúk, amire a történelemben már annyi példát láttunk. Az FNA egy eszköz lehetne az átmenethez egy másik, emberibb, fenntarthatóbb, igazságosabb társadalomba, amiben a MUNKA fogalma más lenne. Ha nem értünk egyet ezzel a tézissel és csupán a finom módosításokat szeretnénk eszközölni a rendszeren, akkor elég a szociális juttatások és az újraelosztás javítása, ehhez nincs szűkség FNA-ra. 8

Jóléti társadalom és nem kapitalizmus. Ismét egy eufémizmus. Az első bekezdés utolsó mondata pedig ismét kicsit zavarosra sikeredetett. Hol láttunk a történelemben már annyi példát a gazdasági krízisekből fakadó tömeges szegénység okozta biztonságpolitikai kockázatok elkerülhetőségére? (a például a felkelések vagy a polgárháborúk mellékmondat nincs befejezve és így értelmetlen). Megint nem ez a lényeg, bár az ilyen durva fogalmazási hibák nagyonis megalapozottá teszik a kérdést tényleg olyan alaposan át lett gondolva ez a tanulmány? Sokkal fontosabb az, hogy bár sejtelmesen bizonytalanul, de egyre erősebben tűnik elő: a szerzők az FNA-t nem egy társadalmi forradalom egyik eszközeként, hanem a társadalmi forradalmat helyettesítő eszközként képzelik el. - Az FNA nemzetközi mozgalma felismerte, hogy a társadalom hármas felosztása, az állam, a gazdaság és az egyén egyensúlya megbillent az egyén rovására. Az állam tovább hatalmaskodik, bürokratizálódik és már a szuverén nép képviselete, a gazdasági monopóliumok hatalma egyre nagyobb, és a polgár pozíciója ebben a hármasságban egyre gyengébbé válik. Az újkor jogi történetének nagy vívmánya a római jogrendszeren alapuló tulajdonjog rendszerének a kibővítése, az emberi jogok elismertetése volt. Ezeket a jogokat kell most tovább fejleszteni és megvédeni a sokszor nemzetközi érdekcsoportok gazdasági túlhatalmával szemben, hogy a társadalom hármas tartópillére ismét egyensúlyba álljon. Itt kezdődnek az igazi problémák. Az állam tovább hatalmaskodik, bürokratizálódik és már a szuverén nép képviselete ezt valószínűleg így akarták a szerzők írni 9

Az állam tovább hatalmaskodik, bürokratizálódik és már nem a szuverén nép képviselete. Szándékosan nem azt írtam, hogy ez így lett volna helyes, mert így kijavítva a mondat már nem nyelvtanilag, hanem tartalmilag hibás. Mert kérdem én, mikor is kezdett el az állam hatalmaskodni és bürokratizálódni? Az állam mióta nem a szuverén nép képviselete? Volt az valaha is? Mi is az az állam? Nos az én nézeteim szerint (amik nem titok marxista nézetek) az állam az osztálytársadalmak jellegzetes képződménye, a mindenkori uralkodó osztály erőszakszervezete, amelynek feladata az uralkodó osztály osztályszintű érdekeinek védelme (esetenként akár az uralkodó osztály egyes tagjai ellenében is). Ezt egyrészt ezen érdekek nyers erőszakkal való érvényesítésével, másrészt az alávetett osztályok bizonyos elemi érdekei érvényesülésének alapszintű biztosításával, és ez úton a relatív osztálybéke megteremtésével éri el - a szerzők valószínűleg ez utóbbi funkciót idealizálják a "szuverén nép képviselete" eufémizmussal. Mivel ítt nyílvánvalóan a kapitalizmus államáról van szó, azért az uralkodó osztály a tőketulajdonosok osztálya (beleértve a földbirtokosokat és a vállalkozókat is) amit ha úgy tetszik némi pontatlansággal azonosíthatunk a szerzők által említett gazdasági monopóliumokkal. Miután a tőkésállam ennek az uralkodóosztálynak az állama, amely az ő osztályérdekeit hivatott védeni, azért a hatalmaskodó és bürokratizált állam merev szembeállítása a gazdasági monopóliumokkal, vagyis a tőkésosztállyal megengedhetetlen eltúlzása annak a kétség kívűl létező elidegenedésnek, ami az államot más intézményekhez hasonlóan jellemzi az eredeti funkcióitól. Bármennyire is kialakul az államapparátus különérdeke, az tartósan és jelentősen nem kerülhet szembe az államot fenntartó osztály összérdekével. A túlságosan elidegenült államapparátussal 10

szemben a gazdasági monopóliumok mindig megtalálják a megfelelő nyomásgyakorló eszközöket, hogy jó útra térítsék. Ha tisztáztuk a hatalmaskodó és bürokratizált állam és a gazdasági monopóliumok viszonyát, akkor lelepleződik a soronkövetkező eufémizmus is. Az állítólagos érdekháromszög harmadik tagja nem valamiféle elvont polgár, hanem a saját tőkével nem rendelkező, bérből és fizetésből élő (illetve élni akaró) proletár. E proletár, mint (valós vagy potenciális) bérmunkás a tőkés magántulajdon másik oldala. Az ő emberi jogai ellentétesek a magántulajdonnal a magántulajdon csak a proletárok emberi jogainak megcsonkításával tartható fenn. Szerzőink, akik nem látnak tovább a római jog (azaz a burzsoá jog) tulajdonfogalmánál ezt persze képtelenek megérteni. A polgári jog lényegében csak egyéni és társas tulajdont ismer, amely fogalmak az ember (tulajdonos) és a tárgy (a tulajdon tárgya) közötti viszonyt fejeznek ki. Az egyéni tulajdonban a tulajdon tárgynak csak egy (természetes vagy jogi személy) tulajdonosa van, a társas tulajdon esetében több. A polgári jog nem ismeri a tulajdon szociológiai fogalmát, amely emberek közötti, a tárgy által csupán közvetített viszonyt fejez ki. Ennek két alaptípusa a magántulajdon és a társadalmi tulajdon. E fogalmak megkülönbözetésének alapja a tulajdon tárgyához, mint tárgyhoz csatolható kettős (nem jogi jellegű) viszony. Az emberek a szükségletük kielégítése során alkalmazott tárgyakhoz kétféleképpen viszonyulhatnak: a) működtetik azokat, azaz alkalmassá teszik konkrét szükségletek kielégítésére, hasznossá teszik (például beindítanak és kormányoznak egy gépkocsit); b) használják azokat, azaz kielégítik vele szükségleteiket, élvezik a hasznait (a példát folytatva a gépkocsival eljutnak a kívánt célhoz). Magántulajdonról akkor beszélünk, ha a tulajdonos(ok) használja(ják) a tulajdon tárgyát, de nem tulajdonosok működtetik azt. Nyilván a tulajdonosoknak kényszeríteniük kell 11

a nem tulajdonosokat a működtetésre ez lehet nyílt erőszakon alapuló kényszer, vagy gazdasági kényszer. A kapitalizmusra normálisan az utóbbi a jellemző (bérmunka). Társadalmi tulajdonról akkor beszélünk, ha ugyanazok az emberek használják a tulajdon tárgyát, akik azt működtetik. Na már most, a magántulajdontól elválaszthatatlan kényszermunka eleve illuzórikussá teszi az alapvető emberi jogok érvényesülését a proletárok számára. Igaz ez az FNA-ra is, amennyiben annak eredeti tartalma szerinti megvalósulása ellehetetleníti a gazdasági kényszert, ami a bérmunka mással nem helyettesíthető alapja. Amennyiben az állam a tőkés érdekek kifejezője (megmutattam, hogy ez így van), akkor az állam az eredeti tartalma szerint nem valósíthatja meg az FNA-t, mert azzal megszüntetné a bérmunkát, vagyis a tőkés termelési módot. A polgári jogon nevelkedett polgári gondolkodás a munkát csak mint bérmunkát tudja elképzelni, azért az FNA legkézenfekvőbb polgári kritikája, hogy bevezetése esetén az általános munkátlanság, lustaság kapna lábra. Az a rafináltabbnak tűnő kritika, amely szerint az FNA nem lenne finanszírozható lényegében visszavezethető ugyanerre. Hiszen, ha mindenki dolgozik, aki tud, akkor úgy-ahogy, de biztosított mindenkinek a megélhetése, azoké is akik dolgoznak (megkapják munkaerejük tisztességes árát, a munkabért) és azoké is, akik önhibájukon kívűl nem tudnak dolgozni (szociális segélyekben részesülhetnek). Ha azonban bevezetik az FNA-t, akkor sokan, akik tudnának, majd nem akarnak dolgozni, a termelés vissza fog esni, és így persze az FNA már nem lesz finanszírozható. Az általam korábban említett keresztre feszített férfiú követőit, mint az államot veszélyeztető forradalmárokat kezdetben vadul üldözték a római hatóságok, ám a Nagynak nevezett Konstantinus császár gondolt egy merészet, és a Római Birodalom államvallásává tette a kereszténységet. Addigra azonban megtörtént az Egyház intézményesülése, és így az 12

azonnal egybe is olvadt az állammal. Zsinatok során rostálták meg a keresztény tanokat, amik ezáltal elvesztették forradalmi jellegüket, sőt a mindenkor fennálló állam legbiztosabb támaszává váltak. Valami hasonlót látok én az FNA-val kapcsolatban is. Az előbb említett, az FNA-t tagadó polgári kritika a korai keresztényüldözésekkel hozható némileg párhuzamba, de egyre inkább azt látjuk, az FNA vallássá idomításával a tőkés rendszer ideológiailag annektálja azt. A jelen bírált tanulmányt e folyamat elemének érzékelem. Annál is inkább, mert a Kalózpárt egy másik blogjában eléggé egyértelműen (bár ugyanakkor szokásosan maszatolva is) fogalmaztak: A kezdeményezés igazi következményeivel nem számolnak azok, akik a politikai baloldal fogalmát az osztályharcban definiálják. Ennek a projektnek a megvalósítása ha nem élnek vele vissza - pontosan a hagyományos értelemben vett politikai baloldal további erodálódását fogja okozni, mert megszüntetné ennek önmeghatározását, a munkahelyért folytatott harc ideológiát. Ezért az alapjövedelem nem baloldali populizmus, hanem egy eszköz a munka fogalmának újragondolásában, amelynek nem a profit, hanem az ember a központi eleme. 1 Itt olyan apróságokon már fenn sem akadok, hogy az osztályharc természetesen nem a munkahelyekért folyik, hanem a magántulajdon megszüntetéséért, a munka felszabadításáért. A munkahelyek (és a bérek) védelme csupán rövidtávú taktikai cél. 1 http://kalozpart.org/2013/08/19/alapjovedelem-baloldal/ 13

2. Az FNA-nak egy másik alapgondolata, hogy a jelenlegi rendszerszintű társadalmi-gazdasági problémáink a termelési és fogyasztási paradigmákból adódnak és ezek újraértelmezése nélkül problémáink kezelhetetlenek. Lássuk mik ezek a paradigmák? a) Termelés-fogyasztás-adózás: A máig meghatározó és uralkodó közgazdasági elméletek, mint a klasszikus liberális közgazdaságtan (Adam Smith), a neoklasszikus közgazdaságtan, a neoliberális, a monetatív vagy akár keynes-i közgazdasági elméletek a kapitalista termelésben jelentkező és ismét visszatérő krízisekre nem tudtak kielégítő választ adni. Ezek a krízisek ciklikusan visszatérnek. Ez a termelési-fogyasztási-adózási logika negatív visszacsatolás (mikor egy zárt folyamat saját magát felerősíti) jelenségével magyarázható. Vagyis, a növekvő termelékenység mellett kevesebb munkahelyre van szükség, ezzel kevesebb adózó ember lesz foglalkoztatva. Mivel az adófizető egyre kevesebb az adókat növelni kell, hogy a rendszer ne boruljon. A több adó alacsonyabb nettófizetést jelent, ez kevesebb fogyasztáshoz vezet, ami kisebb termelést követel, és ezzel kevesebb munkahelyre van szükség. És ez a folyamat a kapitalista gazdaságban a történelem folyamán mindig spirálszerűen begerjedt, sok esetben társadalmi feszültségekhez és háborúkhoz, forradalmakhoz is vezetett. Egészen természetes, hogy a szerzők a máig meghatározó és uralkodó közgazdasági elméletek sorába beveszik Adam Smith elméletét (David Ricardo már nem érdemelt tőlük név szerinti megemlítést), a neoklasszikus közgazdaságtant, logikai és 14

időrendben ugyan felcserélve a keynesianus és a neoliberális elméleteket, sőt valamilyen monetatív elméletet is (a Googleban rákeresve kizárólag német utalásokat találtam, sejtésem szerint a monetarizmusra gondoltak, de az meg lényegében azonos a neoliberalizmussal). Csak éppen a marxi közgazdaságtani életművet hagyták említés nélkül, ami lehet, hogy nagyságrendekkel jelentéktelenebb az említetteknél, de egy előnnyel hozzájuk képest mindenképpen rendelkezik: a kapitalista termelésben jelentkező és ismét(elten) visszatérő krízisekre nem csak tudott kielégítő választ (valójában elemzést) adni, de ezt az elemzést a gazdaságtörténelem sokszorosan igazolta is. Persze a szerzőknek erre nincs is szükségük, hiszen ők is produkáltak egy elemzést (amit előttük a figyelmen kívűl hagyható jelentéktelen Marxon kívűl még egy közgazdaságtani iskola sem tudott megtenni, úgy hogy szerzőink méltán aspirálhatnak a közgazdasági Nobel emlékdíjra). Ennek az elméletnek a lényegi eleme az adók szerepe, úgy, hogy immár érthető, miért nem történt említés David Ricardoról, hiszen az ő A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei című fő művének körülbelül kétharmadában azt tárgyalja, hogy egy piacgazdaságban az adórendszer annál jobb, minél kisebb és jelentéktelenebb, és ez az álláspont egészen a hosszú XIX. század legvégéig (az első világháborúig) megingathatatlan alapigazságnak számított. Így az ő halála után kezdődő és az 1929-33-as Nagy Válságig tartó konjunktúra-ciklusokra nem tudták szerzőink kitűnő elemzését alkalmazni. És persze a marxi ciklus-elmélet is ott hibádzik, hogy nem tulajdonít az adózásnak olyan kitüntett szerepet, mint a Nobel-díj várományos szerzőink. Az ő (Marx) butácska elmélete azon alapszik, hogy a munkabérnek kettős ellentmondó szerepe van: egyfelől, mint megtakarítandó költség jelenik meg az adott munkást foglalkoztató vállalat számára, másfelől, mint bővítendő fizetőképes kereslet jelenik meg a társadalmi össztőke számára. Ez az ellentmondás, amely lényegében a társadalmi termelés és a magán elsajátítás között feszül, adja a túltermelési válság potenciális lehetőségét. Ebből valóság azáltal válik, hogy 15

a profitmaximalizáló vállalat a műszaki haladás révén a munkaerő egy részét új, termelékenyebb technikával váltja ki (technológiai munkanélküliség), majd az emiatt drasztikusan csökkenő fizetőképes kereslet további elbocsátásokat indukál (konjunktúrális munkanélküliség), ami újabb fizetőképes kereslet csökkenést okoz stb. stb. A keynesi gazdaságpolitikai receptnek az volt a lényege, hogy ezt a folyamatot az állam által mesterségesen támasztott pótlólagos kereslettel fékezzék. Ez azután bevitte a rendszerbe az adókat és az inflációt is, ami az úgynevezett stagflációhoz, az infláció és a túltermelési válság együttes fellépéséhez vezetett. Erre válaszul a monetaristaneoliberális korrekció ( monetarista ellenforradalom Milton Friedman) lefékezte az inflációt, de cserében megnövelte az eladósodást és lényegében ez vezetett napjaink pénzügyi válságához, ami valójában pénzügyi köntösben jelentkező túltermelési válság. Mindeközben sem a Keynes által javasolt, sem a monetaristák által javasolt gazdaságpolitika nem szüntette meg a Marx által kihangsúlyozott ellentmondást a társadalmi termelés és a magán elsajátítás között. b) A munka fogalma: A munka fogalmát az emberiség történetében mindig két fontos kategória határozta meg, a gazdasági szükségszerűség és az egyéni, a szubjektumból fakadó szabadság. Munkára szükség van társadalmi és egyéni szinten is, de szabadság nélkül a munkás könnyen rabszolgává válik. Ma a szabadság fogalmát a munkán kívül, szabadidőben keressük. Viszont az ember számára értelmet adó, örömteli munkában a szükségesség kategóriáját a szabadság kategóriájától nem szabadna szétválasztani. Ma az emberi munkát egy árunak tekintjük, melyet a dolgozó elad a munkaadónak, és az élőmunka költség(e)ként jelenik meg a termelésben, pontosabban az egyre magasabb nyereségért folyó versenyben. A munka, mint áru akkor lenne 16

megfizetve rendes árában, ha az ember szabadon dönthetne, hogy eladja-e a munkaidejét vagy nem. Sajnos ma az egzisztenciális kényszer miatt ez nem lehetséges, ez csak az FNA bevezetése esetén valósulhatna meg. Enélkül szabad munkaerőpiacról beszélni abszurditás, mert ma a munkámat muszáj (hogy) eladjam, hogy az alapvető szükségleteimet garantáljam. A mai munkaerőpiac inkább bérrabszolgakereskedelem, és nem szabad piac. A munka fogalmát az emberiség történelmében mindenek előtt az emberi fajt az állatvilágból kiemelő differentia specifica határozza meg. Minden látszattal szemben ugyanis (közgazdasági-filozófiai értelemben) munkát csak és kizárólag az ember végez. Eredetileg, amikor az emberi faj éppen kiemelkedett az állatvilágból, akkor az embernek (illetve annak az állatfajnak, amely emberré vált) lényegében ugyanolyan szükségletei voltak, mint az állatoknak általában (éhség/szomjúság, stabil testhőmérséklet, utódnemzés, stb.) A különbség a szükségletek kielégítésének a módjában fejlődött ki, ami azután magukat a szükségleteket is megváltoztatta, emberivé, társadalmivá tette. Amíg az állatok a szükségleteiket a környezetükhöz alkalmazkodva elégítik ki (ha találnak a szükségletkielégítésre alkalmas dolgot, akkor jó, ha nem arrébb vándorolnak, vagy elpusztulnak), addig az ember alkalmazza a környezetét (ha nem talál alkalmas dolgot, akkor egy alkalmatlant átalakít alkalmassá). Alkalmazkodni lehet egyedileg is (sőt! csak úgy lehet a méheknél, hangyáknál, termeszeknél nem a rovarok az igazi egyedek, hanem a kaptár, a boly), alkalmazni viszont csak társadalmilag lehet, mert az alkalmazáshoz előbb meg kell ismerni az alkalmazandó környezetet, ehhez tapasztalatokra van szükség, és a kellő mennyiségű tapasztalatot csak egymásnak térben és időben átadva lehet megszerezni, kommunikálni kell. Az ember sajátos, társadalmi formában, a környezetet alkalmazva történő szükséglet-kielégítését nevezzük termelésnek. A termelés, mint 17

folyamat cél nélküli természeti folyamatok és az alkalmatlan dolgokat alkalmasakká átalakítást célként kitűző emberi tevékenységek szerves egysége. Ezt a céltudatos átalakító emberi tevékenységet nevezzük munkának. Természetesen, ha az emberek emberként akarnak élni, akkor ez a munka szükségszerű annak azonban, hogy ezt külön kiemeljük, nem sok értelme van. Annak sokkal több értelme van, hogy a munka hatékonyságát megsokszorozza az emberek együttműködése (a kooperáció) és az együttműködésen belül a funkcionális elkülönülés (a munkamegosztás). A munkamegosztás igen lényeges eleme, hogy az emberi tevékenységek két elvileg elkülöníthető, gyakorlatilag egymásba folyó típusra bonthatóak: a) olyan tevékenység, amit az egyén nem tud, és nem is akar másra átruházni ez a fogyasztói tevékenység; b) olyan tevékenység, amit az egyén megfelelő feltételek esetén átruházhat másra. Ez a munka. Nyilván, a b) típusú tevékenységet nem feltétlenül ruházzák át, sőt megeshet, hogy nem is szeretnék átruházni, ilyenkor a b) típusú tevékenység átváltozik a) típusúvá (például a hobbi ). Azonban az a tény, hogy a munka alapvetően b) típusú, igen nagy szerepet játszik a munkamegosztásban. Nevezetesen van, aki a munkát átruházza, és van, akire a munkát átruházzák. A dolog általában ritkán megy teljesen önkéntes alapon, vagyis szabadon. Az esetek többségében a kényszer játsza a fő szerepet: a munkát kényszerrel ruházzák át a tényleges munkavégzőre, kényszerítik a munkavégzésre, a munka kényszermunkává válik. Itt nagyon fontos szerepe van annak, hogy a b) meghatározásban szerepel a megfelelő feltételek esetén kitétel. E megfelelő feltételek ugyanis történelmileg meghatározottak, és így történelmileg meghatározott a kényszer formája is. Igen hosszú ideig a kényszer közvetlenül, mint nyers erőszak jelent meg rabszolgamunka, feudális robot, stb. (az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy a köztudattal szemben 18

az egyiptomi piramisokat alapvetően nem háborúkban szerzett rabszolgák, hanem a munkára kényszerített egyiptomi nép építette). A kapitalizmusban az erőszak háttérbe vonult (bár itt-ott, az amerikai rabszolga-ültetvényeken, az ausztráliai fegyenctelepeken, a Dickens által leírt dologházakban, a náci koncentrációs táborokban stb. előfordult nyílt erőszakon alapuló kényszermunka is), és a nyílt erőszakon alapuló kényszermunka helyét átvette a gazdasági kényszeren alapuló bérmunka. Szemben a szerzők naiv álomvilágával a bérmunka minden körülmények között kényszermunka, a legszabadabb munkapiac is a kényszermunka szülőotthona. Egyébként a munkapiacon nem munkát, hanem munkavégző képességet, munkaerőt árulnak az arra (korgó hasuk a sajátjuk és a gyermekeiké - által) kényszerített emberek. Azért adják el a munkaerejüket, mert nincs másuk, amit eladhatnának. Ahhoz, hogy munkát végezzenek, munkaeszközökre, nyersanyagokra és egyebekre, összefoglalóan termelési eszközökre lenne szükségük. Ha lenne ilyenük, akkor a munkájuk termékét adnák el, és nem a munkájukat. Ha viszont nincs a birtokukban termelési eszköz, akkor nem tudják a munkájukat kifejteni, így azt el sem adhatják. Tehát csupán a képességüket adhatják el arra, hogy amennyiben megfelelő termelési eszközökkel látják el őket, akkor ki tudnak hasznos munkát fejteni. A termelési eszközök tulajdonosai azért veszik meg ezt a képességet, mert a polgári jogban van egy alapvető bár semmivel alá nem támasztott tétel, miszerint a termelési eszközzel megtermelt termék tulajdona a termelési eszköz tulajdonosát illeti meg, függetlenül attól, hogy a termelési eszközt ki működtette. Tehát, amikor a bérmunkás kifejti a munkáját, akkor az, pontosabban annak terméke, már a termelési eszköz tulajdonosáé, azt neki már nem kell megvennie. A munkás a munkaerejét adja el, és kizárólag azért, mert nincs mása, amit eladhatna. Mindezt Marx akkor ismerte fel, amikor ifjú újságíróként, a Rajnai Újság tudósítójaként jelen volt a kölni bíróságon néhány úgynevezett 19

falopási ügy tárgyalásán. Ezekben a perekben olyan embereket vádoltak falopással, akik hullott rőzsét gyűjtöttek magán, illetve községi erdőkben. A szabad rőzsegyűjtés ősi jog volt a rajnavidéki erdőkben egészen a XIX. század elejéig, amikor is kriminalizálták, mint falopást. Ezzel nem az erdőbirtokosok érdekeit védték, hiszen a rőzse, a hullott galy szennyezte az erdőt, tűzveszélyes volt, korhadása, gombásodása fertőzte az élő fákat és felsértette az erdő vadjainak a lábait, nem egyszer ezzel a sérült vad pusztulását okozva, vagyis az erdőbirtokosoknak kifejezetten előnyös volt a rőzsegyűjtők tevékenysége, amely tevékenységet a rőzsegyűjtés falopássá nyílvánítása után csak plusz költséggel tudtak pótolni. Marx arra jött rá, hogy e perek a kialakuló gyáripar urainak az érdekeit szolgálták, mert a rőzsegyűjtés tilalma egy csomó embert a megélhetésétől fosztott meg, így azok kénytelenek voltak bérmunkára jelentkezni a gyárakban. A munkaerőt normális körülmények között pontosan annyiért veszik meg, amennyit az ér, vagyis amennyiből a tulajdonosa meg tud élni. Ha nem fizetik ezt meg, akkor nincs értelme eladni a munkaerőt. Természetesen, mint más áruk piacán, a munkaerő-piacon is hozzávetőleges árak alakulnak ki, és emiatt alkudozás folyik: a munkások szeretnének többet kapni, a tulajdonosok szeretnének kevesebbet fizetni. Ezt az alkufolyamatot nevezik bérharcnak. Bármilyen eredményt is érnek el a munkások a bérharcukkal, biztos, hogy az általuk termelt termék többet ér, mint amennyit a munkaerejükért fizettek nekik. Ha nem így lenne, akkor nem lenne értelme a tulajdonosok számára a munkaerő-áru megvásárlásának. Így azután az állítás, miszerint A munka[erő], mint áru akkor lenne megfizetve rendes árában, ha az ember szabadon dönthetne, hogy eladja-e a munkaidejét vagy nem. téves. Az ember ugyanolyan szabadon dönthet arról, hogy eladja-e a munkaidejét vagy nem, mint arról, hogy eszik-e 20

ennivalót, vagy éhenhal normális kapitalizmusban sem ebbe, sem abba senki nem szólhat bele. De normális kapitalizmusban egyúttal a bérharc keretei között a munkaerő, mint áru meg van fizetve rendes árában. Ami az FNA-val kapcsolatos megjegyzést illeti, látni kell, hogy az FNA-nak a szerzők teljes joggal valami hasonló hatást tulajdonítanak, mint ami a szabad rőzsegyűjtésnek volt a kriminalizálása előtt a XIX. század előtti Rajna-vidéken. Ám éppen ez a bökkenő. Az akkori tőke érdekeit védő akkori állam a büntetőjog álcájába bujtatott nyers erőszakkal fosztotta meg az akkori embereket a szabad megélhetésük lehetőségétől, és kényszerítette őket bérrabszolgaságba. Miért várhatnánk el a mai tőke érdekeit védő mai tőkés államtól, hogy még ő gondoskodjon az FNA-ról, a modern szabad rőzsegyűjtési jogról? Fontos felhívni a figyelmet a munka szociálpszichológiai törvényszerűségeire is. - Minden emberi termelő, alkotó és másoknak vagy önmagának [a tevékenység kifejtőjének] elégedettséget okozó tevékenység munka, akkor is ha értéke nem forintosul. A munka, mint a természet alkalmatlan dolgainak alkalmasakká való alakításának tevékenysége úgy vélem, elég korrekt megközelítés és fényében ez a szociálpszichológiai törvényszerűség lényegében evidencia is lehetne, de nem az. Ugyanis egy tevékenység, amelynek értéke forintosul, az bérmunkaként, kényszermunkaként akkor is munka, ha éppenséggel sokaknak, közte a tevékenység kifejtőjének éppen, hogy nem okoz elégedettséget. Éppen ez a lényege annak, hogy kizsákmányolás alatt nem a megtermelt érték egy részének ellenszolgáltatás nélküli elsajátítását értjük, hanem a kizsákmányolt munkájának leigázását, amely leigázásnak az 21

értéktöbblet ellenszolgáltatás nélküli elsajátítása csak az (egyik) eszköze. - Az emberi tevékenység fontos része a generatív munka, vagyis ami fajunk fennmaradását biztosítja, pl. a gyereknevelés, beteg hozzátartozó ápolása, és a civil szervezetekben végzett társadalmi munka is. Ezek nem önérdekből végzett munkák, hanem ezzel a közösség számára valamit visszaad az ember, mert érzi, hogy a közösségtől is kapott. Ez az alapja az emberiség, mint közösség, fennmaradásnak, az egymással vállalt szolidaritás kifejezésének. Ha ezt nem értékeljük megfelelően, akkor milyen társadalomban élünk? Ha a mai elidegenített munkával nem tudja az egyén a munka generatív értelmét megélni, akkor társadalmi munkát vállal. Tehát a társadalmi munka a nem kielégítő, értelmet nem adó munkából következik. Ez az utolsó mondat egy alapvetően téves frázis. Valójában az, akit jól meggyötört a mai elidegenített munkája, az örül, ha él, és az esetek többségében nem végez semmilyen társadalmi munkát. Éppen fordítva van. Az emberiség eddig azért bírta ki a kényszermunkák sok ezer éves történetét, mert nem csak az ifjú Marx szavai voltak érvényesek:... a munka a munkás számára külsőleges, azaz nem tartozik a lényegéhez, tehát munkájában magát nem igenli, hanem tagadja, nem jól, hanem boldogtalannak érzi, nem fejt ki szabad fizikai és szellemi energiát, hanem fizikumát sanyargatja és szellemét tönkre teszi. Ezért a munkás csak a munkán kivül érzi magát magánál levőnek, a munkában pedig magán kivül levőnek. Otthon akkor van, amikor nem dolgozik, és amikor 22

dolgozik, akkor nincs otthon. Munkája ennél fogva nem önkéntes, hanem kényszerű, kényszermunka. Ezért nem szükséglet kielégítése, hanem csak eszköz rajta kivül levő szükségletek kielégítésére. A munka idegensége tisztán előtűnik abban, hogy mihelyt nem egzisztál fizikai vagy egyéb kényszer, úgy menekülnek előle, mint a dögvész elöl. (MEM 42. 86.oldal) de József Attila csodálatos töredéke is: Ne légy szeles. Bár a munkádon más keres - dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, ugy érdemes. Amikor a marxisták (vagy nevezzük őket a meggyalázott nevükön kommunistáknak) céljuknak a magántulajdon megszüntetését, tehát az idegen munka kizsákmányolásának, leigázásának a megszüntetését jelölik meg, akkor a munka felszabadításáról beszélnek, arról, hogy megszűnjön a munkaidő és a szabadidő közötti különbség, hogy a munka egyéb szükségletek kielégítésének eszközéből maga is közvetlenül szükséglet kielégítéssé váljon. c) A munka értelme. Humanisztikus szempontból a munka fogalmának egy másik kategóriája, a munka értelme egyre fontosabbá vált. A probléma az, hogy a munka értelme mindig az egyén felől határozható meg. Ahogy megélem a munkámat, abban van az értelme. Ma viszont a munka értelmét csupán a gazdasági és társadalmi hasznosság oldaláról vizsgálják, és az egyéni szempontokat elnyomják. a munka értelme mindig az egyén felől határozható meg ez egyáltalán nem igaz. Ezt maguk a szerzők is elismerik a következő mondatukban. Ugyanis nem lenne egyáltalán értelme a munka értelmét csupán a gazdasági és társadalmi hasznosság oldaláról vizsgálni, ha a munkának ilyen értelme nem lenne. A 23

profitábilis munkának a bérmunka vásárlója számára mindig van értelme, a bérmunkának a bérmunkás részére viszont elsősorban a munkabér az értelme, minden egyéb értelem legfeljebb másodlagos (lásd az előző megjegyzésem Marx és József Attila idézeteit) Ez munkapszichológiai összefüggésben a Work-Life balance kategóriában fogalmazódik meg. A munka értelme nem más, mint a munka és élet egymásban való feloldódása. Jelenleg ez szétvált és depressziós betegségeket, burn-out (kiégés) szindrómát okoz. Az FNA a munkát humanizálná, a demokrácia elvét a munkahelyekre még inkább kiterjesztené, mert a főnök-beosztott viszony alapjaiban változna meg, ha a kiszolgáltatott és függő viszonyt egy egészségesebb alaphelyzet váltaná fel. Emellett a társadalmi részvételiséget is jobban kibontakoztatná, és ezzel egy új, egészségesebb, emberibb állapot valósulhatna meg a munkaerő piacon. Ma még mindig azt gondoljuk, hogy azért dolgozunk, hogy jövedelmet szerezzünk. Valójában az emberi lét lényege, hogy a világot és magunkat tevékenységünkkel alakítsuk, és egymást segítve közösen fejlesszük. Az önellátó gazdasági tevékenységhez régen föld és eke kellett, a munkamegosztás világában alapjövedelem kell. Ezekhez a fentiekben általam leírtakon túl nincs mit hozzátenni. Talán csak annyit a nyomaték kedvéért. Az FNA a munkát humanizálná, a demokrácia elvét a munkahelyekre még inkább kiterjesztené, stb. stb. Az FNA önmagában, a magántulajdon forradalmi megszüntetése nélkül, ezt soha nem fogja elérni. Nem engedik Miért? Válaszoljon helyettem Bertolt Brecht: 24

Ez így van, így van, így van, így, Az ember rossz, a föld irígy, Légy jó, ha tudsz, de tudd meg itt, A körülményeid nem engedik! Hát bizony, azok a fránya körülmények amiknek neve: kapitalizmus. d) A gazdaság feladata: A javak előállításán túl új munkahelyek teremtése? Sokan ezt gondolják. Az Európai Unióval összhangban ezzel szemben a Kalózpárt a fenntarthatósági elvre helyezi a hangsúlyt az állandó növekedés populista és elavult paradigmájával szemben. A gazdaság feladata az emberi szükségletek kielégítése, és nem újabb igények felesleges, csak a növekedési kényszerből fakadó generálása, és azok kielégítése. Ma a gazdaság nem több, új munkahelyet akar, hanem profitot. Tehát a magasabb profit érdekében ma a munka egy csökkentendő költség és a racionalizálások, átszervezések, kiszervezések áldozatává válik. Ez szinte már helyes álláspont. Mindössze ott hibádzik, hogy (átesve annak a bizonyos lónak a másik oldalára) az új szükségleteket kizárólag a profitérdek által manipuláltan a társadalomra erőltetett szükségletekként értelmezi, tagadva ezzel a tényt, hogy az emberi szükségletek sajátos kielégítési módja, a termelés általában nem csak javakat, hanem új szükségleteket is létrehoz, akkor is, ha a termelés közvetlen célja már nem a minél nagyobb profit. e) A munkanélküliség. Közgazdasági értelemben ma valójában csak azok munkanélküliek, akik a tőkéjük kamatjövedelméből képesek megélni. Akiknek nincs munkajövedelmük, azok jövedelemnélküliek, nem pedig munkanélküliek, mert az egzisztenciájuk biztosításáért 25

folyamatosan túlélési harcot folytatnak. A klasszikus értelemben a hajléktalanok sem munkanélküliek, mert folyamatosan azért tevékenykednek, hogy ne haljanak éhen, télen ne fagyjanak meg. Tehát ezek az emberek az életük fenntartása érdekében tevékenyek, ezért pl. nemadózó és [nem]bejelentett munkát végeznek, illetve más transzfereken keresztül elégítik ki szűkreszabott igényeiket. Ez viszont óriási butaság, a szezon keverése a fazonnal, a közgazdaságtan összekeverése a moralizálással. Ugyanis közgazdasági értelemben ma ugyanúgy, mint korábban azok a munkanélküliek, akik el akarják adni a munka(erő)piacon a munkaerejüket, de valamilyen okból ez nem sikerül nekik. Vagyis a munkanélküliek valójában munkahely nélküliek. Ezzel szemben a moralizálgató szerzők a munkanélküliség közgazdaságtani kategóriáját összekeverik a morális munkátlanság, henyélés kategóriájával. Az végképpen evidens (és nem csak klasszikus értelemben ), hogy a hajléktalanok sem munkanélküliek, ugyanúgy, ahogyan a világtalanok, az észnélküliek, a pofátlanok stb. stb. mind, mind nem (feltétlenül) munkanélküliek, ugyanis ezek nem összefüggő kategóriák (hiszen amíg egy hajléktalannak vagy világtalannak esetleg valamivel nagyobb az esélye, hogy munkanélküli is legyen egyben, addig az észnélküliség sokszor nem akadály, a pofátlanság meg akár előny is lehet a munka(erő)piacon) f) Az önellátó gazdasági mentalitás. Ma a munkáról még az önfenntartó társadalom képe uralkodik. Ez a pre-kapitalista munkaethosz, mikor az egyén saját magáért dolgozik, a saját szükségleteit kielégíti, és a fölösleget elcseréli. A mai kapitalista munkamegosztású társadalomban nem magamnak, hanem mindig másoknak, a közösségnek dolgozom. Szükségleteink önellátása a globalizált gazdaságban 26

lehetetlen, ezért a fogyasztást a jövedelemszerzésnek kell megelőznie. Csak akkor létezhetek és dolgozhatok, ha jövedelmem van. A fogyasztásommal megrendelem a gazdaságtól a termelendő árut és visszaigazolom, hogy arra a termékre szükség van. A kapitalista termelési logikában előbb az igény jelentkezik, és azután lehet termelni. Sajnos, ha nincs igény, akkor mesterségesen fogják gerjeszteni, ami sok esetben a fogyasztási szokások eltorzulásához vezetett. Az ok és az okozat felcserélése: nem a kapitalizmus miatt lehet a szükségleteket csak jövedelem-szerzés útján kielégíteni, hanem azért van kapitalizmus, mert minden jószágot áruként termelnek és így a szükségleteket csak vásárlással, tehát jövedelem-szerzés útján lehet kielégíteni. Innen a nüansznyinak látszó különbség: nem csak akkor létezhetek és dolgozhatok, ha jövedelmem van, hanem csak úgy létezhetek, ha dolgozhatok, és így jövedelmem van. Ha ezt az állapotot az FNA veszélyezteti, akkor magát a kapitalizmust veszélyezteti, és azt a kapitalizmus ugyancsak nehezen tűri. g) Az adózás. Az önellátó termelésben a munkámat és annak eredményét, a jövedelmet adóztatják meg. Ez régebben még normális is volt, mert az értéket inkább az ember termelte meg, és fogyasztási cikkből inkább hiány volt. A modern, munkamegosztó, kapitalista társadalomban az értéktermelés nagyobb része gépesítéssel és automatizálással történik, ami rengeteg élőmunkát vált ki, és a jövőben egyre többet fog kiváltani. Tehát értelemszerűen az adózást oda kellene terelni, amiből több van, a termékekre, a fogyasztásra, nem oda, amiből egyre kevesebb van, a munkára. A pongyola fogalmazás miatt kissé homályban marad, hogy az első mondat ( Az önellátó termelésben a ) a prekapitalista termelési viszonyokról van szó. Ott azonban, ha rabszolga 27

vagyok, akkor engem nem megadóztatnak, hanem nyílt erőszakkal kényszerítenek arra, hogy mások számára javakat állítsak elő, és éppenséggel én, a rabszolga adóztatom meg a gazdámat, amennyiben az kénytelen a tőlem kiszipolyozott javakból egy részt nekem visszaadni, hogy el ne pusztuljak. Ha már csak jobbágy vagyok, akkor részben továbbra is nyílt erőszakkal kényszerítenek arra, hogy más számára végezzek munkát (robot), de immár az így tőlem elvett termékből nekem nem adnak vissza semmit, ellenkezőleg, megengedik, hogy magamnak termeljek, de az így termelt termék egy részét adó formájában elveszik tőlem. Hogy most ez a fogyasztásom, avagy a jövedelmem megadóztatása volt-e, azt talán a Jó Isten sem tudná eldönteni. Egy biztos nem a munkámat adóztatták meg. De napjaink kapitalizmusában sem a munkát adóztatják. Ha eltekintünk az egyedi, rendkívűli (úgynevezett diszkrecionális) adónemektől, akkor az adókat a kirovásuk alapja szerint három csoportba oszthatjuk: a) közvetlen adók; b) közvetett adók; c) vagyonadók A közvetlen adók közvetlenül a jövedelmet adóztatják meg. Ilyenek a munkajövedelmeket adóztató SZJA típusú adók. és a nyereség típusú jövedelmeket adóztató különböző adók. A közvetett adók a jövedelemeket elköltésükkor adóztatják. Ilyenek az általános (ÁFA típusú) adók és a speciális (jövedéki, luxus, chips stb. típusú) adók. Végül a vagyonadók a vagyonná felhalmozott jövedelem után fizetendők (ingatlanadó, gépjárműadó, stb.) Mindezen adókat (egészen pontosan minden adót a diszkrecionális adókat is) a jövedelmekből fizetik. Ez volt a dolog mikroökonómiai része. Makroszinten minden adót a vállalatok fizetnek, hiszen a munkabér nagyságát a 28

történelmileg, kulturálisan és egyéb módon meghatározott létfenntartási költségek határozzák meg, és e költségek fedezetére a nettó bérnek kell elegendőnek lennie. Tehát, ha az állam megadóztatja a béreket, akkor a bruttó béreket az adó mértékével meg kell emelni. Viszont az adók terhét a fogyasztók, vagyis elsősorban a bérből-fizetésből élők viselik, mivel a vállalatok az adókat, mint plusz költséget, beépítve a termékeik árába áthárítják a fogyasztókra. Innentől kezdve a továbbiakban a cikk egész gondolatfelvetése az adók vonatkozásában mesterkélt és részben hibás. A jövedelemadó problémája, hogy a mai termelésben az állam a gépi termelést támogatja, mert a gépi munka után járulékot és adót nem kell fizetni. A bér-járulékok és az értéktermelés folyamatában beszedett adók globálisan nézve az igazságtalan adónemek közé tartoznak. Az áruk árába bele vannak építve a fizetési járulékok is, ezzel ezek az exporttal külföldre mennek, külföld fizeti meg, illetve importtal pedig a hazai fogyasztók fizetnek más államok vállalkozóinak, így a kereskedelem csak pozitív exportmérleggel hoz hasznot egy adott ország lakói számára. A magas német szociális ellátást az fizeti meg, aki német termékeket vásárol. Fordítva a termékek árai sokszor azért is lehetnek olyan alacsonyak, mert alacsony szociális rendszerű harmadik világbeli államokból származnak. A fogyasztási adóval, ha ez minden egyéb adót kiváltana, az államok mindig a saját szociális rendszerüket finanszíroznák, és ezért globálisan igazságosabb lenne. A munka fogalmának helyes értelmezéséből következik, hogy a gépi munka fogalma közgazdaságtani-filozófiai szempontból értelmezhetetlen. A gép a munka eszköze, maga a gép nem végez munkát, ugyanis a munka fentebb kifejtett fogalmának a lényege a céltudatosság, márpedig a céltudatosság csak az 29

embert jellemzi, a munka eszközét (legyen az haszonállat, vagy gép) nem. Így tehát sem állati munkáról, sem gépi munkáról beszélni nem lehet. A mai adózás, a megtizedelés mentalitása a középkortól napjainkig is fennmaradt és logikusnak tűnik, hogy akinek van attól kell elvenni. A megtermelt értékek újraelosztását a fogyasztási adónál is lehet kezelni, mert minden ember fogyaszt. A baloldal kritikája, hogy a fogyasztási adó a szegények adója, mert a gazdagok egy bizonyos értéken felül képtelenek már fogyasztani. Ez reális kritika a mostani, jövedelmi-adózási viszonyok között, de kezelhető, ha azokat a monetáris szabályzó eszközöket alkalmazzuk, melyek a tőke felhalmozását lehetetlenné teszik. A fogyasztási-adó alapú finanszírozás is lehet progresszív vagy áruspecifikus, ami az igazságosságot garantálná. Ebben a rendszerben az FNA fogyasztási alapú modellje tulajdonképpen nem plusz költség az állami háztartásban, hanem csak egy progresszív adóvisszatérítés. Bürokráciamentesen, átlátható, igazságos, mindenki számára garantált adórendszer része. 3. A harmadik témakört, a finanszírozást a fentiek figyelembevételével lehet alakítani. A finanszírozásban kétféle megközelítés lehetséges. Az egyik mód, ha jelen gazdasági rendszerünkbe akarjuk beleilleszteni az alapjövedelmet. Másik megközelítés, ha az alapjövedelem bevezetése mellett egyéb, a gazdaságot, a pénzrendszert megváltoztató intézkedéseket is foganatosítunk. Természetesen a két alapmegközelítés között létezhetnek átmenetek is. De előbb vizsgáljunk meg néhány, a 30

finanszírozási kifogásokkal kapcsolatos makroökonómiai lehetetlenséget: A legtöbben azt állítják, az FNA nem finanszírozható. - Gondoljunk csak bele, statisztikai adatok azt mutatják, hogy az elmúlt 40 évben Európában a termelékenység (az egy főre jutó reál GDP alapján) négyszer nagyobb lett. Tehát ez azt jelenti, hogy ma egy óra munkával négyszer annyi értéket teremtünk, mint 1970-ben, és vagy a munkaidőnek kellett volna a negyedére csökkenni, vagy a béreknek kellett volna megnégyszereződni. Felvetődik mindenkiben az a gyanú, hogy akkor a megtermelt értékekből a dolgozók nem részesednek elég igazságosan, és a termelékenység növekedés nem jár együtt életszínvonal javulással, bérnövekedéssel, vagy jelentős árcsökkenéssel. Tehát elsősorban nem az állami költségvetést kellene megvizsgálni, hanem az elosztási rendszert és azokat az eszközöket, amik a megtermelt értéket elszívják a társadalomból. - Egy kis logikával az is megérthető, hogy ha egy gazdaság képes volt megtermelni a termékeket, akkor az ehhez szükséges pénz is jelen volt a gazdaságban. Tehát egy bizonyos volumenű GDP-hez egy bizonyos volumenű beruházás (pénz) tartozik. Mivel nem pénzt eszünk, hanem a megtermelt értékeket, pénzre cserélve vásárolunk élelmet, amit aztán elfogyasztunk, vagy ha más a javak közé tartozó dologról beszélünk, akár tulajdonról, akkor birtokba vesszük. Tehát a GDP egy részét adóként befizetjük, és a társadalomban újraosztjuk. Tehát az alapjövedelem nem pénz, hanem újraelosztási hajlandóság kérdése. 31