Petõfi Sándor 1.rész Szerzõ dezs Élete:,Indulása a népies költészet jegyében (1842-1844),Családi líra,tájköltészet,elbeszélõ költemények, Petõfi Sándor (1823-1849) Élete: Petõfi Sándor 1823. január 1-én született Kiskõrösön. Apja, Petrovics István mészárosmester magyarul jól beszélt és írt; anyja, Hrúz Mária szlovák anyanyelvû, mielõtt férjhez ment cselédlány és mosónõ volt. Alig két évvel késõbb a család Kiskunfélegyházára költözött, s maga Petõfi ezt a várost jelölte meg születésének helyeként. A család jó körülmények között élt, s anyagi felemelkedésük éppen Félegyházán kezdõdött. Petrovics István gyakran változtatta fia iskoláit: javuló anyagi helyzetének megfelelõen minél színvonalasabb iskolába akarta járatni. Az 1838-as dunai árvíz és egy rokon anyagi csõdje, akiért kezességet vállaltak, anyagi romlásba döntötte a családot. A 15 éves ifjú kénytelen volt otthagyni a selmeci líceumot, s megismerkedett a nélkülözéssel, a nyomorral. Színházi "mindenes" Pesten, házitanító Ostffyasszonyfalván, majd katonának csap föl Sopronban. A csaknem másfél éves szolgálat életének talán leggyötrelmesebb idõszaka: szenvedéseit csak tetézte, hogy társai és felettesei nem nézték jó szemmel, hogy az irodalom és a mûvészet iránt érdeklõdik, s maga is írogat. A gyönge testalkatú közlegény megbetegedett, egy jóindulatú katonaorvos szolgálatképtelennek
nyilvánította, és 1841 februárjában elbocsátották a hadseregbõl. Leszerelése után nyugtalan vándorút következett. 1841 októberében felvették a pápai kollégiumba, ahol megismerkedett Jókai Mórral. 1842. május 22-én megjelent elsõ költeménye az Atheneumban A borozó címmel, Petrovics Sándor név alatt. A november 3-án ugyanott publikált Hazámban címû versét már Petõfi néven írta alá. Petõfi azonban a színészetre érzett elhivatottságot, s 1842 novemberében vándorszíntársulathoz szegõdött. Kecskeméten látta viszont Jókait, aki nagyra értékelte elõadó-mûvészetét. Ezután újabb hányattatások következtek. Pozsonyban az országgyûlési tudósítások másolásából tartotta fenn magát. 1843 júliusában jutott el ismét Pestre, ekkor került közelebbi ismeretségbe a radikális szellemû fiatal értelmiséggel. Naponta megfordult híres találkozási helyükön, a Pilvax kávéházban. Még egy utolsó és eredménytelen kísérletet tett, hogy a színészi pályán helyezkedjen el. Így került Debrecenbe, ahol szó szerint nyomorog. 1844 februárjában gyalog vág neki a pesti útnak, hogy mûveinek kiadót találjon. Vörösmarty veszi pártfogásába, s az õ ajánlatára vállalja a Nemzeti Kör verseinek kiadását. Bajza és Vörösmarty közbenjárására Vahot Imre segédszerkesztõként maga mellé vette az 1844. július 1-én meginduló Pesti Divatlaphoz. Még ki sem került a nyomdából elsõ kötete Versek 1842-1844 címmel, már megírta és megjelentette A helység kalapácsa (1844) c. komikus eposzát, s hamarosan megjelent a János Vitéz (1845) is. Petõfi megismerkedett Vahot egyik rokonával, a 15 esztendõs Csapó Etelkával, aki váratlanul meghal. Az ébredezõ, de meg nem valósult szerelemvágy és a gyász költeményeit egy versciklusba gyûjtötte össze Cipruslombok Etelka sírjáról címmel. A fiatal
költõ még magabiztosan utasítja vissza a támadásokat A természet vadvirága c. versében. Miután kilépett a laptól, 1845. április 1-én indult el felvidéki körútjára, mely valóságos diadalmenet volt. Egy újabb sikertelen szerelem következett életében: megismerte a szép gödöllõi lányt, Mednyánszky Bertát, megkérte a kezét, de a lány apja hallani sem akart róla. A Berta szerelem verseit a Szerelem gyöngyei versciklusban adta ki 1845 októberében. 1845. november 10-én megjelent második verseskötete Versek II. címmel. Kétségbeesett lelkiállapotának hû tükre az a 66 epigramma, amely könyv alakban, 1846 áprilisában jelent meg Felhõk címmel. Márciusban visszatér Pestre, s a lapkiadók "zsarnoksága" ellen szervezni kezdte a Tízek Társaságát, tíz fiatal író érdekszövetségét. 1846. szeptember 8-án - szatmári útja alkalmával - a nagykárolyi megyebálon megismerte a 18 esztendõs Szendrey Júliát, az erdõdi jószágigazgató kissé szeszélyes, irodalomértõ lányát. Már az elsõ találkozás szerelemre lobbantja Petõfit. A helyzet hasonló a Berta-szerelemhez, de Júlia romantikus érzékenysége, mûvészetszeretete és elvágyódása a sivár szellemi környezetbõl más befejezéshez segíti kapcsolatukat. Petõfi verseibõl és a lány naplójából szenvedélyes, félreértésekkel teli szerelem története tárul elénk. 1847 májusában Júlia végre igent mond, és apja akarata ellenére, szeptember 8-án összeházasodtak. Az 1847-es év meghozta számára az igazi barátot is. Február 4-én olvasta Arany János Toldiját, s még aznap lelkes prózai és költõi levélben üdvözölte az ismeretlen nagyszalontai jegyzõt, s ettõl kezdve élénk és egyre bensõségesebb levelezés bontakozott ki köztük. 1847 márciusában megjelent Összes költemények c. kötete, melynek mottója: "Szabadság, szerelem!". Júliusban Váctól Beregszászig beutazta újra a Felvidéket, s errõl az útról az Úti levelekben
számolt be a gyõri Hazánk c. folyóiratban. 1848 januárjától Petõfi a forradalomvárás lázában égett, hiszen korábbi látomásainak megvalósulását látta az ekkori európai népfelkelésekben. Március 15-ének egyik vezetõje, hõse, de az elért politikai eredményeket kevesellte. Királyellenes verseket írt, népgyûléseket szervezett, támadta a kormány politikáját, s fokozatosan kezdte elveszíteni korábbi népszerûségét. így kerülhetett sor arra, hogy június 15-én a szabadszállási képviselõválasztásokon nemcsak hogy nem jutott be a nemzetgyûlésbe, hanem valósággal menekülnie kellett a félrevezetett, felbõszített paraszti tömeg elõl. Ebbõl a fájó tapasztalatból születik meg majd Az apostol, mely politikai nézeteinek módosulását jelentette. A szabadságharc idején századosi rangot kapott, de egyelõre nem harcoló alakulatoknál teljesített szolgálatot. Petõfinek gondoskodnia kellett idõs szüleirõl és áldott állapotban lévõ feleségérõl is. Júliát Erdõdre vitte, de a Szendrey család a felbõszült románok fenyegetése elõl kénytelen volt Debrecenbe menekülni. Itt született meg 1848. december 15-én fia, Zoltán. Most már kötelességének érezte, hogy a harctérre menjen, s 1849 januárjában jelentkezett Bem tábornoknál. A lengyel származású fõvezér megszerette, szinte fiaként bánt vele, segédtisztjévé nevezte ki. Nem volt fegyelmezett katona, feljebbvalóival (nem Bemmel) többször összetûzésbe került, májusban lemondott tiszti rangjáról és kilépett a hadseregbõl. Súlyos anyagi gondok gyötörték, hiszen nem kapta tiszti fizetését. A tavaszi hadjárat gyõzelmeinek idején szinte földönfutóvá lett. Márciusban apja, májusban édesanyja halt meg, õket is el kellett temetni. Júliával és a fiával elõször Pestre, majd Mezõberénybe mentek. Az orosz elõrenyomulás miatt Mezõberény sem volt már biztonságos hely. Petõfiék Aradra akartak menni, de tervük meghiúsult. Júliát és Zoltánt Tordán hagyta Petõfi, s
július 25-én csatlakozott Bem seregéhez. Sem lova, sem fegyvere nem volt, ezért lényegében "civilként" vett részt a segesvári csatában. Itt és ekkor tûnt el örökre Petõfi 1849. július 31-én. Indulása a népies költészet jegyében (1842-1844) A romantika ünnepélyessége, szónokiassága, szerkezeti bonyolultsága s idõmértékes ritmikája helyett a közvetlenséget, a természetes könnyedséget, a köznapiságot, az egyszerû szerkezeti felépítést és a magyarosnak tartott ütemhangsúlyos verselést tekinti elérendõ célnak, követendõ példának. A népköltészetbõl nyer tárgyi és formai ihletet, s ez önmagában romantikus vonás. De nem "utánozza" a népdalt, hanem mint egyszerû, egyenes, nyílt egyéniségének legtermészetesebb kifejezõ formáját használja. Ekkor írt verseinek többségére a tréfás hangnem, a szándékoltan egyszerû nyelvhasználat, a természetesség jellemzõ. Legfõbb esztétikai elve az egyszerûség, mely tudatos munka eredményeként jön létre. Mint minden kiemelkedõ, korszakos költõ, õ is nagymértékben kitágítja a líra témakörét, s új mûfajokat teremt. Önálló hangját keresve jutott el a hetyke tónusú, humoros bordalokhoz, melyekben még némi Csokonai hatás érzõdik. Az italozó legényembert megszólaltató versek Petõfinek egyúttal legelsõ helyzetdalai is. A helyzetdalban beleéli magát egy-egy sajátos emberalak helyzetébe, s egyes szám elsõ személyben magát az alakot szólaltatja meg. Ezek a legjellegzetesebb költeményei, melyekben szerepjátszó hajlama leginkább meg nyilvánulhat. (pl.: Befordultam a konyhára..., A borozó, A szerelem, a szerelem...,temetésre szól az ének..) Petõfi plebejus látókörében gyakran jelennek meg népi alakok és a népi élet jellegzetes jelenetei, mindezekkel életképeiben találkozhatunk. A mindennapok jellegzetes helyzeteit felvázoló
életképekben Petõfinél rendszerint sok a lírai elem, olykor a kedves humor is. (pl.: A csaplárné a betyárt szerette, Megy a juhász a szamáron) Petõfi életképei, helyzetdalai az évek során egyre több személyes vonással telítõdnek. A jellemképben a költõ egy-egy gyakori, általában népi típus vonásait vázolja fel. Ez a mûfaj is a népköltészet körében alakult ki, jellemképszerûek a helyzetdalok is. (pl.: Pató Pál úr) A borozó a maga vígan pergõ trochaikus lejtésével egy sajátos, a mindennapitól eltérõ emberideált ünnepel. A vers beszélõje fittyet hány a zord világnak: a gondûzõ borocska erejével fölébe emelkedik a sors hatalmának; a bor lírájának ihletõje, szerelmi bánatának feledtetõje, s boros fõvel fog nevetve a temetõ jégölébe dûlni. Ez az önarckép természetesen nem Petõfié, akirõl egyik tudós életrajzírója kimutatta, hogy egy ültõ helyében képtelen volt 2,5 deciliter bornál többet meginni. Helyzetdal ez: egy borissza, vidám versfaragó helyzetébe éli bele magát a költõ. Családi líra Új témakört jelent irodalmunkban családi lírája, a családi élet intimitásai korábban nem voltak témák. Petõfi jelentõs újszerûsége, hogy legszemélyesebb, legbensõbb családi kapcsolatairól is fesztelen, közvetlen modorban közügyként beszél. (pl.: Egy estém otthon, Füstbe ment terv, István öcsémhez, Szülõimhez, A vén zászlótartó). Egy estém otthon (1844) E Dunavecsén keletkezett költeményét Illyés Gyula forradalmi nagy versnek nevezi, az új ízlés egyik diadalának, mely szembefordul a korábbi költõ-eszménnyel. A költemény
alanyiasságát nem csonkítja a leíró jelleg; a költõ elbeszél, egy élményét mondja el, apja és anyja képeit varázsolja elénk, de úgy, hogy bennük és általuk önmagát is kifejezze. A költemény egészének bensõséges és közvetlen líraiassága, intim, családias hangulata sajátos egységbe olvasztja a személyeset és a tárgyiast, a leírást és a vallomást-a költõi egyéniség, a felszabaduló személyesség hõfokán. A költõ nagy mûvészi erõvel imitálja a kötetlen, könnyed családi társalgás természetességét, s a csipkelõdõ, ironikus dialógus és elbeszélés felvillantja apa és fia ellentmondásos viszonyát: a szeretet mellett egymás kölcsönös meg nem értését. A jambikus ritmusú versben valóban nincsenek költõi kifejezések, csupán a legvégén ragyog fel a tükörmetafora, mely az édesanyja iránti rajongását érzékelteti. A versforma tökéletes közvetítõje a tartalomnak: a jambikus lejtés zavartalanul érvényesül a magyar elõbeszéd tagolásához igazodó sorokban, illetve az elõadásnak szinte prózai egyszerûségét nem keresztezi a jambikus metrum. Tájköltészet Versei bizonyítják, hogy merészen újító leírója lett egy olyan magyar tájnak, amelynek szépségét addig csak kevesen fedezték fel a költészet számára. Egész sor tájleíró költeményben rajzolta meg szülõföldjének évszakonként változó arcát és jellemzõ részleteit. Költészetében a táj nemcsak lírai témaként jelenik meg, hanem mint a szülõföldnek, a hazának egy része. Tájleíró lírájában a rónaság, amely nem korlátozza a tekintetet és a szárnyaló képzeletet, a szabadság szimbólumává válik. Leírásai a
valóságábrázolás mestermûvei. Közvetlen, élõbeszédszerû stílusa új korszakot nyitott a magyar irodalomban. E témakör elsõ remeke az Alföld (1844). Késõbbi tájleíró versek: A csárda romjai (1845), A Tisza (1847), A puszta, télen (1848). Az Alföld (1844) Ez a vers a tájköltészetének elsõ remeke. Ez az alkotás szenvedélyes vallomás a szülõföldrõl, a szülõföldhöz való ragaszkodásról. Egyik legfõbb szerkesztõelve az ellentétezés illetve a szembeállítás (1-2. vsz.). A második versszak végén a rónák végtelenje a végtelen, korlátok nélküli szabadságot jelenti a költõ számára, majd a továbbiakban egy sajátos szerkesztési technikával: a látókör tágításával, késõbb fokozatos szûkítésével, egy ponttá zsugorításával, végül a horizont legtávolabbi széléig való lendítésével a költõ az Alföld végtelenségének illúzióját kelti fel. A 3. versszak a látókör kiszélesedésével kezdõdik: a Dunától a Tiszáig nyúló róna képe tárul a szemünk elé. A következõ versszakban az Alföld jellegzetességeit (pl.: gulya, ménes, tanya, délibáb stb.) mutatja be, a nagyobbtól a kisebb egységek felé haladva. Az utolsó, 12. strófa meghitt, szenvedélyes vallomás, mely hatásosan zárja le a költeményt. A puszta télen (1848) A címben szereplõ puszta szó kettõsjelentésû; fõnévi értelemben a Rónaságot jelenti, melléknévi értelemben pedig a sivárságot, kopárságot. A mû címe a vers idejét és alanyát határozza meg. Az otthon melegét az ajtón kívüli, zord téli világgal szembesíti, s a kettõ ellentétét állítja a vers
középpontjába. A költemény sóhajtással kezdõdik, majd megszemélyesítéssel folytatódik. A második strófában a már más alkotóktól ismert negatív festéssel érzékelteti a téli puszta halotti némaságát, hangtalan csendjét (pl.: Berzsenyi: Közelítõ tél). Az elsõ három szakaszban a téli természet jellegzetes vonásai jelennek meg (üres halászkunyhó, hallgatag csárdák, uralkodnak a szelek, stb.), a következõ egységben azonban már az emberi színhelyek felé fordul a figyelem. Úgy tûnik, mintha a beszélõ a védett szoba melegében szólna az ellenséges, hideg télrõl. Az õszrõl mint gondatlan rossz gazdáról beszél, mert amit a nyár gyûjtöget, az õsz elfecsérli, a tél már nem leli a kincset. Télen az emberi tevékenység is lelassul. Ilyenkor csak a szelek és a hideg uralkodik. A béresnek ilyenkor van több ideje nyugodtan pipára gyújtani. Míg a 2-6. vsz-ban konkrét képek, helyek, szereplõk tárulnak a szemünk elé, a hetedik strófában a vers általánosba megy át. A 8. versszakban a betyár alakját is megjeleníti, érzékeltetve helyzetének kilátástalanságát. Ezt a megjelenõ betyárt Petõfivel is azonosíthatjuk, hiszen - akárcsak a költõ kívül helyezi magát a fennálló törvényeken A tél a körforgásszerû lét legmélyebb pontjának mutatkozik. A tél fontos jelkép Petõfi költõi világában: itt összegzõdnek mindazok az erõk, amelyek a bensõséges, derûs emberi életet veszélyeztetik. A vers zárlatában a lemenõ napot az országából elûzött királyhoz hasonlítja. A versforma eléggé bonyolult; a nyolc ütemhangsúlyos verssor szótagszáma ilyen módon alakul: 6-12-12-6-6-12-12-6 Elbeszélõ költemények Az új költõi
ízlés, magatartás megállapodottságát, tudatosságát jelzi, hogy A helység kalapácsában támadó modorban határolja el magát a romantika dagályosságától, az érzelgõs, szentimentális irodalmiság finomkodó cikornyásságától, a túlzásba vitt pátosztól, az elõkelõen fennkölt hangnemtõl. A helység kalapácsa komikus eposz, remek stílusparódia és kacagtató történet: egy kisszerû küzdelmet, egy kocsmában kezdõdõ és lezajló szerelmi versengést a nagy eposzok ünnepélyességével ad elõ, valamennyi eposzi kelléket felhasználva. Igen nagy távolság keletkezik így a maga vaskos, reális figuráit felsorakoztató falu világa és a túlzó romantikus stílus sallangos kellemkedése között. 1844 novemberében fogott bele a János vitézbe. Új ízlésének megkoronázása, összegzése ez az elbeszélõ költemény, "mese"-eposz. Versformája a régi hagyományokból örökölt négyütemû 12-es, de már páros rímekkel. Pátosztalan nyelve a népnyelv kifejezõ gazdagságából táplálkozik. Cselekményében a valószerû falusi életkép a mesevilág jól ismert motívumaival s a népi mesemondó színes képzeletével, tódító nagyotmondásaival kapcsolódik össze. A talált gyermek Kukoricza Jancsi János vitézzé lesz, s nemcsak erejével, bátorságával, eszességével kell rendkívüli akadályokat legyõznie, hanem jellempróbáló erkölcsi csapdákon is sikerrel túljut: nem nyúl a rabolt pénzhez, nem fogadja el a királylány kezét és a francia királyságot. A falu két árvája végül az örökös boldogság hazájában, Tündérországban találkozik, s mindketten Tündérország örökös uralkodói lesznek. A János vitéz a szegények, az elnyomottak gyõzelmes felülkerekedését hirdeti a szenvedéseken, megpróbáltatásokon, de szól
írójának derûs optimizmusáról is. A helység kalapácsa (1844) Komikus eposz. A magyar romantika kedvenc mûfaját, az eposzt parodizálja. Voltak, akik arra a következtetésre jutottak, hogy Petõfi ebben a mûvében Vörösmarty stílusát csúfolja ki. Az eposz eszközeit használja: van elõhang, utóhang, vannak állandó jelzõk, van seregszemle (amikor a kocsmába belép Fejenagy), isteni beavatkozás is (bíró). Azonban ezt az elõkelõ stílust alantas dolgok leírására használja. A falusi emberek a hõsei, köznapi történettel foglalkozik, ettõl paródia. Azonban ez a mû két mûfaj ötvözete: nem csak eposz paródia, hanem anekdotaszerû elbeszélés is (elbeszélés: jellegzetes mû falusi szereplõkkel, a falusi életbõl kiragadott jelenetekkel). A helység kalapácsa nemcsak a klasszicista eszményt, a túlzásba vitt pátoszt, a fennkölt hangnemet és a jellegzetes eposzi kellékeket teszi nevetségessé, hanem a költészet romantikus, ünnepélyes értelmezését is. Kedvelt fogása a megfordítás: pl. az elsõ énekben a helyszín a templom, eposzhoz méltó, tehát középület. A második énekben az újabb színhely a kocsma. Sajátos nyelvi kifejezéseivel és tárgyválasztásával (a falusi nép vasárnapi foglalatosságai) a kritikusokat megbotránkoztatta ( a pokolbeli kínok bicskája, a kétségbeesés bunkósbotja, ártatlan vagyok én, / Mint az izé, stb.) Az egész ironikus: a pap és a kovács vetélkedése (már eléggé öregek: 55, 40 évesek), nem illenek hozzájuk a szerepek: Fejenagy a hõsszerelmes, Kántor a bukott trubadúr, Erzsók a szerelem tárgya. Ez a szerep össze nem illés a szatírának jellegzetes eleme. A népi szereplõkön alkalmazza a szatírát, így lesz anekdotikus. A hosszú hasonlatok az eposzi hasonlatok paródiái (hogyan veszekednek a kutyák a koncért).
"Felhevülésének gyors talyigája": ez rossz metafora, mert a talyiga nem gyors (képzavar). Amikor Fejenagy mászik le a templomból, akkor a kötél és a bõr párbeszéde egy erõltetett allegória, vagy például a szerelmének hatalmasságát akarja jellemezni, de a gazdájukhoz rohanó malacokhoz hasonlítja magát, koronája bornak és pálinkának (stíluszavar). A szereplõk körüli képanyag illik a személyek foglalkozásához (pl.: Harangláb úgy cibálja a hajat, mint a harangkötelet). A paródia másik jellemzõje eszköze a csattanós történet. Tehát ez az eposzparódiának és a szatirikus anekdotának a keveréke. A mûnek két célja van: 1. lejáratni a nagyon népszerû romantikus eposzt, 2. megteremteni a verses elbeszélés alapjait. Ezzel a mûvel akarta elõkészíteni a terepet a János vitéz számára. Érdekessége, hogy a korabeliek nem értették meg Petõfi szándékait, azt hitték, hogy egy rosszul sikerült eposz. Báró Eötvös József védte meg. János vitéz (1844) Elbeszélõ költemény, amely a romantikus eszményt próbálja egyensúlyba hozni a népiesség eszközeivel. A hangsúlyozottan népi hõs választásával a költõ egyértelmûen állást foglalt a nép felemelkedése mellett. Kukorica Jancsi sokban emlékeztet a romantikus hõsre, aki a környezetéhez képest magasabb rendû, azzal állandó feszültségben él, de jobb létrehozására törekszik. A mûvet a meseszerûség jellemzi. A János vitézben nagy szerep jut a mese világától idegen, valószerû életképeknek (Jancsi falujában játszódó jelenetek) és a (Háry János nagyotmondásait idézõ) komikusan képtelen kalandoknak (a huszárok fantasztikus útja, a francia udvart elbeszélõ részek). A jellegzetes mesealakok a megszokottnál összetettebb szerepet kapnak (az óriások egyszerre töltik be az ellenség, a segítõ-adományozó, s végül az
útbaigazító szerepét), János vitéznek pedig nemcsak erejét, bátorságát és eszességét igénylõ próbatételeket kell kiállnia, hanem a népmesékben igen ritka erkölcsieket is (zsiványkaland; a francia királylány kezének elutasítása). Tündérország idillje a köznapi világ kilátástalanságára irányítja rá a figyelmet.