FARKAS ÁDÁM ELŐADÁSÁNAK SZERKESZTETT KÉZIRATA (JEGYZETEKKEL KIEGÉSZÍTVE) Konferencia az 1912. évi katonai jogalkotás 100. évfordulójára, 2012. ADALÉKOK AZ 1912. ÉVI KATONAI JOGALKOTÁS TÖRTÉNETÉHEZ Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Konferencia! Megtiszteltetés számomra, hogy néhány gondolattal hozzájárulhatok az 1912. évi katonai jogalkotás századik évfordulójának megünnepléséhez, különösen azért, mert véleményem szerint ez a rendezvény egy újabb alkalom arra, hogy a hazai katonai jog és katonai büntetőjog története felé fennálló adósságokból egyet kiegyenlítsünk. Ebben a meggyőződésben előadásomban az 1912. évi katonai jogalkotás történeti, jogtörténeti aspektusaiból kívánok kiemelni néhányat, különös tekintettel annak előzményeire, körülményeire, eredményeire. Mint az köztudott az 1912. évi katonai kodifikáció során négy meghatározó, pontosabban két meghatározó és a dualista rendszer jellegéből adódóan két járulékos törvényt fogadtak el. 1 (2. dia) Az első és legmeghatározóbb jogforrás a véderőről szóló törvény volt, mely az országgyűlésben évtizedes rossz hagyományokat követve 2 a legnagyobb vihart kavarta, s melynek járulékos jogforrása volt a magyar honvédségről szóló törvény. 3 A második meghatározó kódex a közös haderő katonai bűnvádi perrendtartásáról szóló törvény volt, melyhez a honvédség katonai bűnvádi perrendtartásáról szóló törvény társult. A négy fontosnak méltán nevezhető törvény megalkotásánál azonban a véderőről és a honvédségről szóló törvények kerültek a fősodorba, ami véleményem szerint nem kizárólagosan a haderőfejlesztés szükségességére, hanem részben a katonai büntetőjog helytelen kezelésére és a katonai büntetőjog átfogó reformjáért évtizedeken át hangzó szózatok meg nem hallgatásaként fogható fel. Szükséges tehát áttekintetni azokat az előzményeket, melyek a véderővitát ily mértékben felé emelték a napirenden lévő kérdéseknek. Fontos ez, hiszen a kor hatalmasai és jogtudói egyaránt vallották, hogy a fegyelem pedig a hadsereg lelke, mely nélkül a hadsereg háborúban hasznavehetetlen, békeidőben pedig veszélyes, s a katonai büntetőjog reformja mégis csak megkésve és részlegesen valósult meg. 4 1 1912. évi XXX. tc. a véderőről, 1912. évi XXXI. tc. a honvédségről, 1912. évi XXXII. tc. a közös haderő katonai bűnvádi perrendtartásáról, 1912. évi XXXIII. tc. a honvédség katonai bűnvádi perrendtartásáról. 2 A történeti események tükrében azt is mondhatnánk, hogy a véderőkérdés az 1868-as véderővita után 1889-re véderőharccá, 1912-re pedig politikai véderőháborúvá fejlődött, aminek állandó elemévé vált az utcai tüntetések sora, a karhatalom bevetése és a parlamenti kultúrát megingató politikai csatározás, ami 1912-re bűncselekmények elkövetésével is kiegészült. 3 Hiszen a honvédségről szóló törvény már 1868-tól kezdődően szabályozási rendszerében is kiegészítő jellegű volt, igazodott a véderő törvény tartalmához, ahogy a honvédség is csupán segédhad volt a közös haderő mellett. 4 Nem lehet figyelmen kívül hagyni sem az alább tárgyalandó politikai előzményeket, sem pedig azt, hogy bár 1912-ben megvalósul a quasi nemzeti katonai eljárásjogi kodifikáció, az így létrehozott haladó eljárásjog még 1
A véderővita előzményei és jellemzői A véderő kérdése az 1848-1849-es hagyományok miatt már a Kiegyezéskor is kínos kérdés volt, hiszen újra meg újra megfogalmazódott az önálló nemzeti hadsereg szükségességének követelése a közös haderő koncepciójával szemben. Az 1867-es megbékülési folyamat azonban nagyobb válság nélkül el tudta nyelni ezt a kérdést, amelynek megoldásába kiirthatatlanul belekódolta a későbbi vitákat és politikai kríziseket, hiszen a haderő kérdésére nézve a legalább tízévenként szükséges újratárgyalás koncepciója vált elfogadottá. A Kiegyezés után tehát az 1880-as évek elejével megkezdődött az a vita, amely felszínre hozta és kiélezte az alkotmányossági és közjogi aggályokat a dualizmus rendszerében, és amely olyannyira felerősítette az indulatokat, hogy miközben az országgyűlésben szabályos politikai háború folyt, addig az utcákat tüntetők vették birtokukba. Ez az esemény a Nagy Véderővita néven vonult be a magyar történelembe. A vita jellegét szemlélteti, hogy abban szinte kivétel nélkül érintetté váltak a kor legtekintélyesebb politikusai, a politikai vita az 1880-as évek elejére időszerű jogalkotást az 1889. évig húzta el, a kérdést számos más politikai vita talaján utcai tüntetések kísérték, melyeken a korabeli leírások szerint ezrek vettek részt a tüntetők a kormánypárti képviselőket több esetben könnyebben bántalmazták. 1889-ben tehát a véderő vonatkozásában egy hálátlan és békét messze nem hozó jogalkotási folyamatot zárt le az országgyűlés, melybe a politikai emlékezet szerint Tisza Kálmán miniszterelnök, a korábban szinte megrendíthetetlen kormányfő, maga is belebukott, igaz lemondása a törvény elfogadása után más hivatkozással történt. Az 1889-es védelmi jogalkotás azonban még így sem tudott elfogadható eredményt szülni. A katonai vezetés elégedetlen volt, s nem utolsó sorban kárhoztatta a politikát a vita elhúzódása miatt, amely szükségképpen az akkor igencsak dinamikus hadtudományi fejlődéshez mért lemaradást idézett elő. A politikai vezetés kiérezte a kérdésben rejlő, a dualista rendszer egészére nézve jelentékenynek nevezhető veszélyeket. Míg a törvény ellenzői önálló nemzeti haderőt, a német nyelv, a germanizáció visszaszorítását követelték és a magyar közjogi rendszer és alkotmányosság tiszteletben tartását. A véderővita tehát 1889-ben eredményre igen, de nyugvópontra messze nem jutott. Pontosan a megnyugtató rendezés hiánya miatt halogatták a kérdést az előirányzott tíz esztendős időszak helyett több mint húsz évig. 1911-ben aztán a kérdés újra elkerülhetetlenné vált, mivel a szükséges létszám és költségvetési felajánlás, valamint a fő és a segédhaderő viszonyának újragondolása nélkül már lehetetlenné vált a kor kihívásainak való megfelelés. Az 1911-12-es jogalkotás tehát egy még puskaporosabb időszakban vette kezdetét. mindig egyetlen dologra szolgált, az 1855-ös anakronisztikus és a magyar jogalkotás által külön törvénnyel el nem fogadott osztrák katonai büntetőkódex érvényesítésére. 2
Ismeretesek az 1900-as évek elejének nagy kormányválságai, az országgyűlés többszöri uralkodói elnapolása, az obstrukció elleni harc, Bosznia-Hercegovina okkupációjának kellemetlen tapasztalatai, és messze nem utolsó sorban a nemzetközi színtéren zajló haderő fejlesztési verseny kialakulása. Ebben a közegben tehát garantált volt egy újabb éles vita, mely több ponton ismételte meg az 1889-es Nagy Véderővita jellemzőit, s az akkori véderőharcból valóságos politikai véderőháborúvá eszkalálódott. A vitához még a kor mércéjével nézve is rendkívüli számban és intenzitással szóltak hozzá a különböző politikai irányzatok képviselői. A két szembenálló oldal tudniillik a törvény támogatói és ellenzői mind felsorakoztatták soraikban a kor legkiválóbb szónokait és politikusait. A Kuhen-Héderváry-kormány által beterjesztett és a Lukács-kormány által tovább képviselt törvény fő védnöke Tisza István volt, míg az ellenzők táborában ha nem is teljes összhangban, de a főkérdésben egyetértve ifj. Andrássy Gyula és Apponyi Albert is helyet foglalt. A törvény ellenzői azzal érveltek, hogy A megnövelt létszámú és technikájában fejlesztett haderő súlyos teher a hazai költségvetésnek, úgy a közös haderő, mint a honvédség vonatkozásában. Csekély a nemzeti érdekek érvényesülése a közös haderőben, különösen a nyelvkérdésre nézve. Elfogadhatatlan az önálló nemzeti haderő hiánya és a közös hadsereg fenntartása, főként, hogy őfelsége Ausztria Császára és Magyarország Királya trónját egy önálló és független magyar haderő is szükségképpen biztosítaná a magyar királyhoz fűződő eskü és a koronához való hűség okán. Emellett pedig az ellenzők azt vallották joggal hogy a Magyar Honvédséget degradálja a korábbi szabályozás szellemének megfordítása, mely előre maximalizálta a honvédség létszámát és a közös haderőbe sorozhatók számát az ezen felüli keretben határozta meg, miközben annak előtte a közös haderő száma volt korlátozva és az azon felüli létszám adhatta a Honvédség állományát (a magyar Országgyűlés áldozatvállalása függvényében). A törvény elfogadását sürgetők ezzel szemben azt vallották, hogy Régi mulasztás a védelmi erő újbóli, korszerű szabályozása, mely elkerülhetetlenné vált. A nagyhatalmi státuszhoz a beterjesztett szabályozás szerinti változások szükségesek és aki magyar nemzetét szereti, az nem kívánhatja, hogy a magyar nemzet által is meghatározott Monarchia elveszítse ezen státuszát. Nincs germanizációs, illetve alkotmányos aggály a javaslatban, mivel a vezénylet nyelve igazodik az alakulatok összetételéhez és csak a legfelsőbb szinteken teszi megkerülhetetlenné a német nyelvet, ahol viszont a főtisztek azt szükségképpen beszélik is. 3
A nemzeti kérdésekre való érzéketlenség hamis ellenzéki vád, amit egyrészről a nemzet boldogabb jövőjét szolgáló haderőfejlesztés, másrészről a véderő mellett benyújtott bűntető perrendtartási törvények szelleme is igazolja. 5 Összességében azt mondhatjuk, hogy a vita fő vonulatát a nemzeti tudat kérdése határozta meg, amelyet az ellenzők a függetlenség, míg a támogatók a nagyhatalmi státusz felől vizsgáltak és a kor körülményei között nehéz volna igazságot tenni közöttük. Emellett kiemelendő, hogy a vitát nem hatja át valamiféle átfogó háborús készülődés, csupán a fegyverkezési verseny és a mulasztások helyrehozásának szándéka. Ezek a körülmények azonban rávilágítanak arra, hogy miért is vált másodlagossá a katonai eljárás kérdésköre, melynek célja véleményem szerint a kormányzat és a bécsi udvar részéről a véderővita élének tompítása volt egy régi követelésnek való engedménnyel. Tekintsük át ezért az eljárási jogalkotás előzményeit és jellemzőit, hogy végső következtetésként az 1912. évi katonai jogalkotást átfogóan jellemezhessük. A katonai büntető eljárási jogalkotás előzményei és jellemzői Az 1912-es jogalkotás előtt a magyar katonai büntető eljárásjogot a XVIII. századi, anakronisztikus, Mária Terézia nevével fémjelzett osztrák szabályok határozták meg. 6 Ez a rendszer a korszak már alapvetőnek tekintett követelményeire, mint például a széleskörű jogorvoslati jogra nézve érzéketlen volt, s emiatt több évtizedes szakmai-tudományos kritikákat tudhatott magáénak. A katonai büntető eljárás kérdése már az 1870-es, 1880-as években akut kérdés volt úgy az országgyűlésben, mint a Minisztertanácsban. 7 Tehát már majd fél évszázaddal az 1912-es jogalkotás előtt törvényjavaslatok és kormányzati egyeztetések irányultak a katonai eljárásjog, majd a teljes katonai büntetőjog reformjára, ami azonban Bécs hajlíthatatlan akarata miatt 1912-ig eredménytelen maradt. A katonai büntető eljárás hatályáról, illetve a katonai bíróságok szervezetéről és hatásköréről születtek törvényjavaslatok, melyek aztán az országgyűlésben sorra elbuktak. 8 Eközben azonban a Minisztertanács rendületlenül próbálta a császári udvart enyhülésre bírni. A minisztertanács jegyzőkönyvei az 1870-es és 1880-as évekből is tanúsítják ezt. Ezen jegyzőkönyvek vizsgálata alapján azt mondhatjuk, hogy a Magyar minisztertanács törekedett a polgári jogrendhez közelítő szabályozást életre hívni, 5 A véderő országgyűlési vitájában jól kirajzolódik a katonai bűnvádi perrendtartás kísérő természete, hiszen előszeretettel hivatkoznak rá, hogy enyhítsék ezzel az ellenzéki érveket. (Arról persze hallgat a kormányoldal a vitában, hogy a katonai eljárásjog kérdése márt az 1870-es évek óta napirendi kérdés a minisztertanácsban és a közös minisztertanáccsal való egyeztetésben.) 6 Az eljárást a Militär Halsgerichtsordnung és a közben kialakított osztrák büntetőeljárási szabályok elegye határozta meg, amiért számos interpelláció és szakmai tanulmány, felszólalás kárhoztatta a kormányzatot és a jogalkotást. 7 A Minisztertanács jegyzőkönyvei között számos feljegyzés, vitairat, beterjesztés található az 1870-es 1880-as évekből, melyekkel a közös minisztertanács és az uralkodó felé fordulnak, s melyek haladó jogfejlesztésre tesznek javaslatot. Ezeket azonban az udvar sorra elutasította. 8 Ilyen javaslatok, illetve tervezetek kerültek az Országgyűlés elé például: 1868. novemberében, 1873. márciusában. Emellett a kérdés előtérbe kerül az 1889-es véderőharc, majd az 1903-as katonai javaslatok tárgyalásakor is. Ezekből is következik, hogy 1912-re az Udvar intézkedik a katonai büntetőeljárás kodifikációja érdekében, hogy politikai engedményt tegyen a magyar Országgyűlésnek (is). 4
sürgette a nyomozóelvű eljárás felszámolását, módosítani, szélesíteni kívánta a jogorvoslati rendszert, a nemzeti érdekeknek megfelelő igazságszolgáltatási szervezet kialakítására törekedett. Bécs azonban ezen törekvéseknek ellenállt, miközben interpellációk és szakirodalmi munkák sora támadta a fennálló jogi szabályozást. 1912-re viszont már elkerülhetetlen volt a katonai büntető eljárásjog revíziója, amit így, mintegy az együttműködési szándék bizonyítékát, a védelmi jogalkotáshoz kapcsoltak. Ennek okai egyrészről a politikai alkufolyamatra, másrészről arra vezethetők vissza, hogy elképzelhetetlen volt a fejlett haderő, egy mérhetetlenül elavult büntetőjogi környezetben. 9 A katonai büntető eljárási vita aztán lekövette a véderővitát, hiszen abban a fő kérdés a közös haderő perrendtartása volt, míg a honvédség perrendtartása járulékossá vált. Fontos azonban kiemelni, hogy a perrendtartási viták messze nem váltak olyan élessé, mint a véderővita, sőt általában a beterjesztett jogszabályok újításaik és haladó megoldásaik révén üdvözlést váltottak ki. A vita sarokpontjait a következő tényezők adták: Legfelsőbb katonai törvényszék székhelye, Törvénykezési nyelv és a nemzeti nyelvek viszonya, Ítéletek felirata. 10 Ezektől eltekintve azonban minden résztvevő méltatta, hogy az új szabályozás vádelvű, a perbeli szerepeket szétválasztotta, az ügyvédséget széles körben beengedte a katonai eljárásba, kialakította az önálló katonai ügyész napjainkra már száz esztendős intézményét, nyílt, közvetlen, szóbeli eljárást vezetett be, megváltoztatta az igazságszolgáltatás struktúráját és a jogorvoslati rendet, vegyes bizottságokat létesített. (A tanácsokban katonai jogászok és jogi képzettség nélküli katonatisztek együtt ítélkeztek.) A vitában azonban halkan, de érezhetően felmerült egy a történelem által méltán igazolt kritika, nevezetesen, hogy ez a kodifikáció csak fél sikert hozott, hiszen érintetlenül hagyta az anyagi katonai büntetőjogot. Az újító és korszerű eljárási törvénynek tehát a megtorló elvű, büntetési tételeiben és rendszerében is anakronisztikus, oktrojált és így alkotmányosan is vállalhatatlan 1855. évi 9 Véleményem szerint sajnálatos, de el nem tagadható körülménye, hogy a részlegesen megújított, tehát részlegesen avítt és túlzottan erős kezű katonai büntetőjogi környezet is hozzájárult a háború végén a sereg széthullásához. Ezt nézetemet úgy vélem megerősíti a Horthy-legendáriumban történelmileg pontatlanul, de központi helyen álló cattarói lázadás eseménysora, illetve a közös seregben meghozott lázadás miatti halálos ítéletek sora. 10 Kinek, minek a nevében ítélkezzenek a katonai eljárásban. (Magyarok esetén a Szent Korona és a király nevében, vagy a közös haderőre és annak hadurára tekintettel az uralkodó, a császár-király nevében.) 5
osztrák kódexet kellett érvényre vinnie, amivel egyfajta hasadék keletkezett a magyar katonai büntetőjog corpusában. Ez a jogalkotás tehát bár elkerülhetetlenül szükséges és üdvözlendő, korszakos kodifikációt vitt véghez, mégis azt kell mondanunk, hogy fél sikert tudhatott csak magáénak a katonai büntetőjog vonatkozásában. Összegzés Mindezek alapján tehát az 1912-es katonai jogalkotásról azt kell mondanunk, hogy az meghatározó volt a magyar alkotmány és jogtörténetben, a véderő oldaláról nézve a nagyhatalmi szükségnek tett eleget, a katonai bűnvádi eljárás oldaláról a jogfejlesztési szükséget elégítette ki, mégis a véderőre nézve utóbb túl késeinek, a katonai büntető jogra nézve pedig az anyagi jog érintetlenül hagyása miatt fél sikernek mutatkozott. Ezt azonban nem valamiféle elmarasztaló kádenciaként, hanem jelenünkre és jövőnkre vonatkozó példázatként kell, hogy felfogjunk, melynek legfőbb üzenete, hogy nem szabad a katonai kérdéseket és különösen a katonai büntetőjogot periférikusan, elhanyagoltan és megkésetten kezelni, mert annak következményei így, vagy úgy de békében és háborúban is megtorolják mulasztásainkat. Köszönöm szépen a megtisztelő figyelmüket! 6