63 Az utóbbi években, főleg a Vágsellyei Állami Levéltár és a Galántai Honismereti Múzeum munkájának köszönhetően egyre árnyaltabb képet kapunk régiónk gazdasági és kulturális múltjáról, de mindmáig nem történt meg az e tájról megjelent néprajzi, helytörténeti munkáknak a tudományosság igényével történő összefoglalása. Az itt leírt helyzetek és megállapítások annyiban nyúlnak vissza a történelmi korokba, amennyi szükséges annak a gazdasági-társadalmi képnek a megértéséhez, amely a hagyományos gazdálkodás és a népszokások felbomlása idején jellemezte térségünket. Település, építkezés Egy-egy táj népének életét, az ott lakók mindennapjait a mindenkori gazdasági-politikai helyzet és a földrajzi tényezők közösen alakítják. Galánta és környéke a Kisalföld északi peremén terül el, folyókkal szabdalt sík vidéken. A vizek, a mocsarak, a hordalékkúpok, a folyókat kísérő ártéri erdők adták az itt élő emberek számára a megélhetés színtereit. A századok folyamán tartó küzdelem a vizekkel, a lápok, mocsarak irtása, lecsapolása jelentette az emberi munka védelmét és térhódítását. Ez tükröződött a településeken is: a régebbi térképek tanúsága szerint a települések nagy része halmaztelepülés, mivel a vízjárta területeken nem volt lehetőség a népesség növekedésével a falvak szabályos terjeszkedésére. Csupán az újabb falurészek mutatják az ún. mérnökies települések, azaz terv szerint megrajzolt, szabályos utcahálózat képét. A szabálytalan alaprajzú falvak tipikus példái: Jóka, amely több település (Kisjóka, Nagyjóka, Újhelyjóka) egybeépülésével keletkezett, Zsigárd, Pered, Nagyfödémes, Vágkirályfa Farkasd, Negyed stb.. Szabálytalan alaprajzú halmazfalu Nádszeg is, amelynek belterületén még a múlt század 70-es éveiben is vesszőfonással erősítették meg a mocsaras erek partját, nehogy nagyobb esőzések idején a ház előtti laza talajt elmossa a víz. Ezeknek a falvaknak a ma meglévő szabályos utcái újabb keletűek, amelyek nemcsak az utóbbi évtizedekben kimért új utcák nyitásának köszönhető, hanem egy-egy korábbi árvíznek vagy tűzvésznek is, amely után egész házsorok épültek újjá az addiginál szabályosabb rendben, vagy, mint pl. Vághosszúfalu esetében, a Vág gyakori áradásai miatt egész utcát telepítettek át a víztől védettebb helyre. Az egykori nagyállattartás jelentőségére utal pl. Taksony és Diószeg főutcája, az utcás-teres elrendezéssel. Jellemzői az utca két oldalán, az utcától távol elhelyezkedő házsorok, előttük nagy, mára már zöld, füvesített területtel. Külön fejezetet érdemelnek területünkön a máig felderítetlen kétbeltelkes települések. A település magját (magát a falut) a lakóházak és azok a kisebb gazdasági épületek alkották, amelyekben a mindennapi szükségletre szolgáló ún. kezesállatokat (azaz a többnyire fejős vagy igás jószágot, illetve a sertést és a baromfit) tartották. A család gazdasági erejét jelentő állattartás az ólas- vagy szérűskertekben folyt. Erre utal egyértelműen az 1839-ben Negyedről felvett térkép (Ferenc császár-féle II. katonai felmérés) amelyen a Negyedi Akok néven feltüntetett gazdasági épületeket jelző településrész a Vágnak a faluval ellentétes, bal partján helyezkedett el. Ide a férfiak jártak az állatokat gondozni, akik sokszor napokig, sőt hetekig kint maradtak. A Vágon csónakon keltek át, így vitték át a Vág jobb partjáról a szénát és az állati takarmányt is, de a jégzajlás idején a falutól elzárva addig maradtak az állatok mellett, amíg biztonságban ismét átkelhettek a folyón. Ugyanígy a kétbeltelkes településtípushoz tartozott Alsószeli is, azzal a különbséggel, hogy a falunak a déli irányban hosszan elnyúló határában a falutól messze alakultak ki a gazdasági tartozéktelepülések. Az alsóhatári területekhez, melyek ekkor kaszálókat jelentettek, más falu határán keresztül jutottak el. A vízkeleti gazdák is Feketenyéken keresztül jártak a Kis-Duna menti földjeiket megművelni.
64 Térségünket a legkorábbi térképek és telekrajzok tanúsága szerint a szalagtelkes települések jellemzik. Az utca vonalára merőleges telekhatár egyik hosszára épültek a házak (egy fedél alá a lakóház, kamra és az istálló), ezután következtek, gyakran a szemben levő oldalra az ólak, majd a szérű, a pajta és a kert, amely a telekosztódásokat megelőző időszakban, amikor nem voltak egymás mellett futó utcák, szántóföld volt. A házak a korábbi századokban sövényfallal készültek, amelyeknek maradványaival házak bontásánál még a 20. század 70-es éveinek a végén is gyakran találkoztunk. A földbe vert, karvastagságú karókat vastag vesszővel fonták be, majd két oldaláról sárral tapasztották. A tetőszerkezetet a ház végein, hosszabb házaknál a közepén is, földbe ásott (olykor élőfa) Y alakú ágasok tartották. Ezekre fektették a hosszú szelemengerendát, innen a neve: szelemenes tetőszerkezet. A szelemenre illeszkedtek a horogfák, amelyet nádtetővel fedtek. A sövényfal mellett agyagfalú házak is épültek, korábban vertfallal majd vályogfallal (égetetlen téglából), melynek népi neve vidékünkön mór vagy mórtégla. A módosabbak egyes falvakban a mórtéglát kiégettették helyi, ideiglenes kemencékben. Több uradalom vagy falu tartott fenn saját téglaégetőt (téglagyárat). Az utolsót, amely a 20. sz. végéig működött, a közelmúltban bontották le Zsigárdon, csak a kéménye maradt meg. A vályogvetés emléke szintén megjelenik a helynevekben: egyegy mélyebb gödröt vagy már betemetett mélyebb területet a falu határában, vagy a falu belterületén cigánygödörnek neveznek. Ez a vályogvető cigányok munkájára utal, akik megrendelésre az adott helyről bányászták az építkezéshez szükséges agyagot. A tetőfedés alapanyaga jelentősen megváltozott az idők folyamán. A gyakori tűzvészek miatt (sokszor fél falu is leégett) már az 1920-30-as évektől kezdve rendelet tiltotta az új házakon a nádtető használatát. Helyette eleinte a Vágon szállított kész fenyőfazsindellyel, később a téglagyárakban megrendelt cserépzsindellyel fedték a házakat. A lakóház Alaprajzi beosztásuk szerint kezdetben kétosztatú, majd háromosztatú lakóházak voltak: az utca vonalától számítva szoba-konyha-kamra, később szoba-konyha-szoba beosztással. Utána következett a kamra és az istálló, a lakóházzal közös fedél alatt, időnként különböző magasságú tetővel, ami főleg az istállónál mutatkozott meg. Galántán és környékén a 20. század közepéig általános volt a háromosztatú házak építése. A családok gazdasági erejétől függően, amikor már legfeljebb három, de főleg amikor csak két generáció lakott együtt egy házban, általánossá vált, hogy az utcára néző szoba, vagy ahogy itt nevezték, elülső ház, az ún. tisztaszoba volt. Ezt nem használta a család, inkább csak a módosság bemutatására, ritkán nagyünnepi összejövetelekre vagy rangos vendég fogadására szolgált, és innen temették az elhalt családtagot, amíg a házaktól temettek. Az első világháborúig általános volt a lakóházak sarkas berendezése: Az ajtóval szemben, az udvari és az egyetlen utcai ablak Tisztaszoba között állt az asztal, mellette a falnál a sarokpad. Ezekkel átlósan állt a külső fűtésű kemence, illetve szemeskályha. A szoba északi fala mellett állt egymás végében a dunnával, derékaljjal, 3 párnával felvetett két ágy, amelyet rendszerint posztó takaróval takartak le. Az utcai ablak mellett, az asztal és az ágy között a falon ferdére akasztott tükör függött úgy, hogy az előtte álló talpig lássa magát benne. Alatta állt az. ún. kiskasznyi (kiaskaszni), amely felül egy vagy két keskeny fiókkal, alatta két ajtóval ellátott kis szekrény, fehér terítővel letakart tetején kaptak helyet a különféle bögrék, poharak, katolikus családoknál kereszt vagy Mária-szobor, esetleg más szentek szobrai vagy kis házioltár. Az itt elhelyezett tárgyakat rendszerint búcsújáró helyeken szerezték be, illetve innen kapták ajándékba. Az ajtóra szerelve, vagy az ajtó mögött volt a fogas, rajta a nehezebb téli holmi, vagy a félünneplő ruha,
65 amelyben a városba vagy orvoshoz mentek. A 20. század első harmadában még gyakori volt az ajtó mögött a padlásgerendához erősített ruhatartó rúd, amelyre azokat a ruhákat rakták, amelyeket később a fogason helyeztek el, de itt volt a helyük az ünnepi csizmáknak is. Az udvari ablak oldalán, a sarokpad végében volt a tulipános láda, benne vásznakkal, esetleg női ruhaneművel, mellette korábban egy, később két szekrény, amelyet a helyben vagy a közeli városokban dolgozó asztalosok készítettek. A lakószoba vagy hátsóház volt a család teljes Tulipános láda élettere. Itt főztek, étkeztek, aludtak, itt dagasztották a kenyeret, télen itt mostak, de itt végezték azokat a munkákat is (vessző-, gyékény-, kukoricacsuhé(sústya)-, szalmakosarak, szatyrok készítése, kisebb faragások, javítások), amelyek nem zavarták meg az élet rendjét a házban. A két szoba közt volt az udvari bejáratú konyha, amelynek előteréből, a pitarból nyílt a két szoba. A nyitott kémény alatt még az 1. világháború táján gyakori volt az északi fal mentén épített tűzpad, ahol nyitott tűzön főztek cserépedényben, melyet vas háromlábra vagy saját lábán (lábas) állítottak a tűz fölé. A sarokban volt a katlan helye, amely egy beépített tűzhely volt, tetejét bográcshoz hasonló, nagyobb edény zárta. Alatta tüzeltek, hogy mindig legyen elegendő meleg víz a mosáshoz, mosogatáshoz. A kémény alól fűtötték a szobai kemencét, amely a szoba fűtésére és kenyérsütésre egyaránt szolgált. A kéményben füstölték disznóölés után a húst, a szalonnát és a kolbászt. A két világháború közti időszakban a házakat már nem nyitott kéménnyel építették, s a meglévőket is fokozatosan befedték. Újabb fejlődési fokot jelentett az épített tűzhelyek lecserélése a vásárban, később üzletben vásárolt csikósporheltre, azaz lábakon álló, mozgatható tűzhelyre. A lakóház díszét elsősorban a falakon elhelyezett képek jelentették. Katolikus családokban az ágyak fölött Jézus és Mária szíve, alattuk illetve két oldalukon elsőáldozási és bérmálási emlék, az asztal fölötti sarokban házi oltár: Mária vagy Jézus-szobor, vagy s z i n t é n v a l a m i l y e n Házi oltár szentkép. Református családokban elmaradhatatlan volt a házi áldás, a konfirmálási emlék, gyakori volt a papírnyomtatású huszárkép, amelybe csak az arcot applikálták a gazda fényképével. A házi áldás megjelent a katolikus családok szobáiban is, rendszerint az ajtó mellé akasztott szenteltvíz tartó mellett függött bekeretezve, beüvegezve, később falvédőn, vagy hímzett falidíszként. Az 1. világháború táján vált divattá a fényképezés, többnyire a katonának vitt családfőnek küldtek, vagy a frontkatona jött haza és ő vitte magával a család fényképét. Ezek a kemény lapra ragasztott fényképek, melyek a régi viseletek fontos dokumentumai, a nagyobb képek illetve tükrök keretébe tűzve, később, a század közepétől önálló keretekben beüvegezve díszítették a falakat. A 20. század első felében jelentek meg a nagyított esküvői képek is, körülötte a gyermekek, illetve a család fontos eseményeinek (konfirmálás, bérmálás, esküvő) képeivel. Házi áldás
66 A lakás díszítése a képeken és díszes cserépedényeken (bögrék, tányérok, tálak) kívül különféle textíliákkal, terítőkkel, függönyökkel történt. Területünk a takácsszőttesek területe, vagyis a megtermesztett kendert otthon fonták, de a fonalat, minőség szerint osztályozva a takácshoz vitték megszőni. Ebből általában ruhanemű (vászoning, -gatya, női alsónemű), lepedő, törülköző és kenyérruha (a kenyérsütésnél a szakajtóba tett négyzet alakú kendő), valamint a konyhában használatos textíliák készültek. Aránylag hamar kezdték az olcsó gyári textíliák, abroszok, függönyök vásárlását. A tisztaszobában az ágyakra és az asztalra posztó garnitúra, egyforma anyagú és mintázatú terítők kerültek, a lakószobában ugyanez festett kartonból, erre a Cserépedények célra készített gyári holmi volt. Az ablakokban elmaradhatatlan volt a muskátli és régebben a farkasalma, amelyet a népi gyógyászatban alkalmaztak csakúgy, mint a házak nádfedelén termesztett kövirózsát. Gazdasági építmények A háromosztatú házak hátsó helyisége volt a kamra, innét nyílt a padlásfeljáró hiszen a lakóház padlása is egyféle tárolóhelyként szolgált. A kamra, különösen amíg a konyhából nyílt, éléskamrának szolgált. Itt tartották hűvösön a maradék ételt, az egész hétre sütött kenyeret, a zsírt, a lisztet, a kb. egy hétre elegendő szemestakarmányt a baromfi és a sertések számára, valamint a nem mindennap használt konyhaeszközöket, a mozsarakat, nagyobb fazekakat, a kenyérsütés eszközeit stb. A padláson tárolták a diót, vesszőből font kalitkában a füstölt húst, a lekvárt, a disznóvágáshoz, lekvárfőzéshez szükséges eszközöket, a káposztagyalut stb. A lakóházzal egy fedél alá épült az istálló, de előfordult, hogy a család gazdasági erejétől függően később építették, ezért az istálló teteje sokszor alacsonyabb volt, mint a lakóházé. Az istálló berendezése a gazdaság nagyságától függött. A több földdel rendelkező gazda istállójában az állatok mellet helyet kapott az egy napra elegendő szénatároló, az abrakos láda, és ha volt hely, a szecskavágó. A gazda, vagy az idősebb legények a 2. világháborúig általában az istállóban aludtak az ún. zsölleágyon. Ez magas lábakon álló, szalmával vagy sással befont ágy, amelyen öreg pokrócokkal, ruhadarabokkal takaróztak. Nyáron ezen, télen az állatok jászolyában aludtak a család férfi tagjai, hogy vigyázzák az állatokat, meg ne fulladjanak, be ne akadjanak a megkötésükre használt kötélbe, láncba. Az istállóval szemben lévő oldalon, az udvar hátsó részében voltak az ólak a sertések és a baromfi számára. Az építmények után következett az udvar hátsó részében a szérű, a gabonacséplés színhelye. Az udvart nagyobb gazdáknál a pajta zárta le, amely a szálastakarmány mellett a nagyobb gazdasági eszközök, gépek helye is volt. Itt tartották a szekeret, kocsit (a kettő szerkezetében tért el egymástól: az előbbi rókoncás, az utóbbi lőcsös), a vesszőboronát és a fogast, a hengert, a vetőgépet, a dobrostát stb. Földművelés, állattartás Történeti források és régészeti emlékek bizonyítják, hogy területünkön jelentős állattartás és földművelés folyt az ember megtelepedése óta. Emellett azonban a legutóbbi évtizedekig jelentős szerepe volt a gyűjtögető gazdálkodásnak, a halászatnak, vadászatnak és a vízi világra épülő pákászatnak. Erről tanúskodnak a földesúri szolgáltatások, a helynevek (pl. Födémes jelentése méhes, kaptáros, amelynek alapszava a fed szó, ősi finnugor örökség) és a falvak legkorábbi pecsétjei is: Vízkelet 1687-ből való pecsétjében hal és rák ábrázolását találjuk, ugyanígy Feketenyék 1688-ból való pecsétjében csónak, fölötte rák látható. Mindkét falut a Feketevíz, a Dudvág és a Kis-Duna öleli körül, egykor Vízköznek is hívták ezt a területet. A pecsétek a vízi világ emlékeit idézik: erről a területről egykor jelentős mennyiségű Nagyfödémes ünnepi címere hal, rák, mocsári teknős és a pákászat, a vízi világból való gyűjtögetés egyéb termékei (vízimadarak tojásai, nadály a gyógyítás elengedhetetlen kelléke) került a környező vásárokra. Alsószeli 1714-ből származó, és
67 a későbbi pecsétjei is varsát ábrázolnak, mely a halászat fontos eszköze volt. A vízen való közlekedés fontosságát jelzi Tallós (1671) és Vezekény (1790) pecsétje, amelyek csónakot ábrázolnak, evezőkkel, csáklyával. Vágvecse két pecsétje is az itt élők foglalkozására utalnak. Az egyik 1770-ből: keresztbe fektetett evezők és egy hosszú nyelű horog (csáklya): a Vág közelségére utaló jelek, amelyeket a vízi közlekedés (és szállítás) jelének is vehetünk. Vecsénél a Vág fontos átkelőhelye és vízi kikötője, árukirakodó helye volt. A későbbi pecsétjén is evezőket találunk, szalaggal átkötve. A halfogás és az apróvadak (különösen a nyúl és a fácán) befogása még akkor is jelentős foglalatosság volt, amikor ezekre a városi piacokon már nem volt kereslet. A vizekkel, mocsarakkal szabdalt vidék halászata, mint a mezőgazdasággal foglalkozók kiegészítő tevékenysége táplálékkiegészítő forrása fontos helyet foglalt el különösen a szegényebb rétegeknél még a múlt század közepén is. A varsa, az emelőháló és a tapogató volt a fő halászati eszköz, de az emlékezetben élt még a múlt század utolsó évtizedeiben is a kerítőhalászat, sőt a tiltott szigonyos halászat is. A vadfogás eszközei a különféle hurkok, tőrök voltak, s bár tiltották ezeket, a szegényebbek a legutóbbi időkig éltek vele. A vízen úszó békalencse apró, lencséhez hasonló leveleit szűrőkanállal merítették és tavasszal a kikelt szárnyasokat, kacsát, libát, esetenként a kiscsibét is etették vele. Egykor jelentős méreteket öltött a nádvágás, amely a tetőfedés fontos anyaga volt. A földművelés és állattartás a falurendszer kialakulásával vette kezdetét területünkön. A kétnyomásos legelőváltó gazdálkodás azt jelentette, hogy a határ egyik részét művelték, a másikat évekig pihentették, azaz parlagon hagyták és legeltették. A nyomás az állatokkal való legeltetést, a föld nyomás alá vételét jelentette, amely a pihentetés mellett az állatok trágyájával adta vissza a föld termőerejét. Később, a művelés alá vont földek, földterületek növekedésével, és a termesztett növények fajtáinak bővülésével, de főleg a kapások elterjedésével a határt három részre osztották (háromnyomásos gazdálkodás), ahol a gabona learatása után a tarlót nem szántották fel, hanem egy évig pihentették (ugarolták), az előző évben ugaron hagyott földbe kapásokat ültettek, a kapások után pedig gabonaféléket vetettek. A földet emlékezet óta ekével művelték, ezalatt korábban a faekét (csak az ekevas és a csoroszlya készült vasból), később a vasekét értették. Az ekés művelés jelentőségét és a mezőgazdasági termelés fontosságát támasztják alá a falvak legkorábbi pecsétjei, amelyekben gyakori szimbólum az ekevas, a csoroszlya, a gabonakalász ill. gabonakéve, a kasza és a sarló. A földművelés intenzívvé válását jelzi pl. Deáki pecsétje: A legrégebbi, 1559-es iratról származó pecsét egyházi szimbólumokat, a következő, 1773- ból ismert pecsétje azonban már a mezőgazdaság fontosságára utaló ekevasat ábrázol. A szántást többnyire ökörrel végezték még a nagyobb gazdaságokban is, csak a múlt század elején kezdtek lóval szántani, amely a kisparaszti gazdaságokban nem vált általánossá. Itt az ökröt a tehénfogat váltotta fel. Az állati erővel történő szántást az uradalmakban viszonylag hamar, a 19. század vége felé gőzeke váltja fel, de a 20. század első felében gazdaközösségek is vásároltak gőzekét. A kézi vetést még a majorsági gazdaságokban is aránylag későn váltotta fel a gépesítés. A megtermett gabonát aratás után asztagokba rakták és otthon, a gazda udvarában lévő szérűn, vagy a falu szélén létesített közös szérűn csépelték ki. A csépléshez kézi csépet (itt cséphadaró) használtak, a nagyobb mennyiségű gabonát azonban lóval nyomtatták. Annak ellenére, hogy a századok folyamán a kapások jelentős tért hódítottak területünkön is a mezőgazdasági termelésben, a mezőgazdaság súlyát mégis a gabonatermesztés jelentette. Az 1850-es évektől az 1880-as évek elejéig tartó gabonakonjunktúra teremtette tág értékesítési lehetőségek kedveztek a gabonatermesztés látványos előretörésének az állattartással és a kapásokkal szemben is. Az uradalmak és majorságok mindinkább keresték a hatékonyabb szemnyerési lehetőséget. Kezdetben kézi hajtású gépekkel, majd ló hajtotta járgánnyal végezték ezt a munkát. Aránylag későn, csak az 1870-es évek végén terjedtek el az ún. tüzesgépek, de a 20. század első évtizedében már mindenütt gőzmeghajtású cséplőgép működött. Később Gabonatarló
68 ezeket váltotta fel a motormeghajtású cséplőgép. Cséplőgépet nem tudott minden gazda vásárolni, ezért a falu módosabb rétege, több nagyobb gazda összefogással vagy gazdatársulások vásároltak közösen cséplőgépet, akik bércséplést vállaltak a kisebb gazdáknál is. A cséplőgéphez több ember munkájának összehangolására volt szükség. Az uradalmakban rendszerint aratóbandák dolgoztak a cséplésnél is, de a cséplőgép kezeléséhez külön munkaszervezetre volt szükség: a gépész, fűtő és az etető (aki a szálas gabonát a gépbe adagolta) és a segédmunkások. Kisebb mennyiségű gabonát még sokáig kézzel csépeltek. A kézi csép nem törte össze a szalmát, így azt a mennyiséget csépelték kézzel, amennyire szükség volt az ágyak szalmával való béleléséhez. A nagyobb mennyiségű gabona tárolása a korábbi századokban gabonavermekben történt, amelyek általában a házak előtti térségeken voltak. A földbe mélyített gabonavermeket kidöngölték, szalmával bélelték. A vermekbe szórt gabonát előbb szalmával, majd földdel fedték le, így védték a kártevők, de főleg a tűzvész ellen. A 20. század első felében azonban a gabonavermeket felváltották a hombárok, a nagyobb mennyiségű gabona tárolására használt, beépített ácsolt ládák. A kenyérnek szánt és az állati takarmányozásra termesztett gabonát századok óta a malmokban őröltették. A malom jelentőségét mutatja Hidaskürt 1769-ben említett legkorábbi pecsétje, mely azonos lehetett az 1790-ből ismert pecséttel. Ezen malomkerék ábrázolása látható, csakúgy, mint az 1853-ból valón. Cséplés a tüzesgéppel A hidaskürti műmalom Vidékünkön a korábbi századokban a hajómalmok, később a cölöpökre épített vízimalmok voltak a legelterjedtebbek. Hajómalom a Vágon minden település határában több is horgonyzott. Ezek jelentőségét mutatja, hogy pl. Alsószerdahely 1597-es urbáriuma 6 malmot említ a Vágon, 1831-ben a Galántai járásban 65 hajómalmot írtak össze, amelyekből még a 20. század első évtizedeiben is sok működött (1931-ben csak Sopornyán 18-at jegyeztek fel). A Kis-Dunán, szinte minden faluban több hajómalom is volt, ezek azonban akadályozták a vízi forgalmat, ezért a hatóság kötelezte a malomtulajdonosokat az átépítésre. A hajómalom előnye volt, hogy nem kellett külön vízterelő gátat építeni a működtetésére. A két hajóra (csónakra) helyezett malmot, melyek közül az egyik a malomkereket, a másik magát a malmot tartotta, a vízfolyásnak megfelelően lehetett a vízre tenni. Hátránya volt viszont, hogy a malom teljesítőképessége a vízállástól és a víz sodrásától függött, amelyet a molnár nem tudott szabályozni, csak a malom áthelyezésével. Éppen ezért kezdték el ezeket a malmokat átépíteni cölöpökre a part szélébe, ahová terelőgátakon Útjelző a tallósi malomhoz vezették a vizet úgy, hogy ezáltal a malom meghajtásához elegendő sodrást alakítottak ki. Ez azonban sokszor komoly nehézségekbe ütközött, mert a terelőgát építése komoly engedélyekhez volt kötve és a molnárok sokszor találkoztak kölcsönös érdekellentétekkel. Ha a gátat nem jól építették meg, előfordult, hogy a szomszédos malom meghajtását segítették ( Más malmára hajtották a vizet. ) Környékünkön, mint technikai műemléket, mindkét típust megtekinthetjük: cölöpös malom maradt fenn Jókán és Tallóson
69 (eredetileg mindkettő hajómalom volt). A molnároknak a molnárság mellett az ácsmesterséghez is érteniük kellett a malomépítés, és főleg a malom gyakori javítása miatt, valamint azért is, mert a malmokat télen a fagy beállta előtt szétszedték és csak tavasszal rakták össze újra. A vízimalmok megszűnésének oka a biztonságosabb, egész évben üzemeltethető műmalmok és szárazmalmok elterjedése volt. Környékünkön egyetlen lóval hajtott szárazmalom emléke maradt fenn, amely Alsószeliben a falu közepén lévő tágas térségen állt. Jelentős teljesítményű műmalmot létesítettek Vágsellyén és Diószegen, ezeknél kisebb teljesítményű műmalmok működtek Pereden, Deákiban, Szeredben, Alsószeliben, Vágán és még sok más településen, amelyek többsége a 20. század második felére elveszítette jelentőségét. A gabonatermesztés mellett korán vált nagyüzemivé a cukorrépa és a burgonyatermesztés. Magyarországon az első cukorgyárat Nagyfödémesen állították fel 1831-ben, mely az addig főleg nyári idénymunkában dolgozó napszámosoknak egész évre való munkát jelentett. A vetést korán gépesítették, a cukorrépa-termesztők néhány évig sokfelé használták a diószegi földbirtokos, Kuffner báró találmányát, az ún. szorítóhengeres csoroszlyákat. A vetés gondozása, a szállalás a répa ritkítása, a kétszeri kapálás és végül ősszel a szedés azonban kétkezi munkával történt. Ez sokszor a lakóhelytől távolra kényszerítette az urasági, illetve a cukorgyári földeken dolgozókat. A cukorgyárba beszállított répa feldolgozásánál télen is szükség volt a kézi munkaerőre, így a környező falvak lakói a közeli cukorgyárakba (Diószeg, Szered) jártak téli idénymunkára még a 20. század végén is. A kukorica ezen a tájon tengeri vagy törökbúza termesztésének jelentősége elsősorban az emberi táplálkozásban és az állati takarmányozásban nyilvánult meg egészen a legutóbbi évtizedekig. Takarmányozás céljára nemcsak a kukorica szemtermését, hanem a szárát, a száraz kórót is felhasználták, szecskázva vagy szárastól etetve az állatokkal. A lerágott kukoricaszárat, az íziket tüzelésre, elsősorban a kemence fűtésére használták. Hosszú tél esetében azonban, ha a szálastakarmány fogytán volt, előszedték etetésre, almozásra is Ha hosszú a tél, vedd elő az íziket! Kukoricát azonban már a 19. század 2. felétől kezdve termesztettek ipari céllal is, mint a szesz- és keményítőgyártás alapanyagát. A szeszburgonya termesztése különösen a Galántától dél-délkeletre fekvő falvakban volt jelentős. A Taksonyhoz tartozó Pallóc pusztán működő szeszgyár és Tallós határában lévő Gulyamező-majorban létesített keményítőgyár, valamint a diószegi cukorgyárhoz tartozó szeszgyár a szeszburgonyát dolgozta fel. Pallóc pusztán még katánggyökér-szárító gyár is működött. Ipari növények a Mária Terézia által szorgalmazott ipari nyersanyagok (indigó, csülleng, gyapot) termesztésére is történtek kísérletek területünkön. Erről tanúskodik Kroneberg Györgynek a csüllengtermesztésről szóló könyve. Kroneberg Pereden lakott, itt festőműhelye és vaidgyára (az izacs vagy más néven csülleng németes elnevezése) volt. Az indigó megjelenése előtt ezt a növényt használták fekete, zöld és főleg kék kelmék festésére. Az ipari nyersanyagok termesztése közül a kender vált be egyedül. Ennek köszönhetően alakult ki területünkön a nagybani kendertermesztés, amely nemcsak a takácsoknak, hanem a kötélverő mestereknek is jó megélhetést biztosított. Bár a takácsok munkáját elsorvasztotta az olcsó gyári anyagok megjelenése, a kötélverő mesterek jelentős munkát végeztek főleg Szeredben és Galántán még a 20. század második felében is. Az ipari célú kendertermesztés egészen a 20. század végéig megmaradt területünkön. Kenderszárító működött Felsőszeliben, a kender feldolgozását pedig a diószegi kendergyár végezte. A háztartások, főleg böjt idején, még a 20. század első felében is részben kendermagból, másrészt tökmagból sajtolt olajat használtak. Olajütő présház működött pl. Feketenyéken. A zöldségtermesztésnek főleg a Vág melléki falvakban (Zsigárd, Vágfarkasd, Negyed) van nagy hagyománya. Már Fényes Eleknél (1851) olvashatjuk, hogy a farkasdiak káposztájokkal (melly igen híres) továbbá hagymával, répával s más kerti zöldségekkel nagy kereskedést űznek. A zöldségtermesztés a későbbiekben is fontos foglalatossága maradt az említett falvaknak, de messze földön híres volt a boldogfai káposzta is, amelyet elsősorban az északabbra fekvő bortermelő városokban, valamint Pozsonyban árultak. Az első világháború után, amikor a szegedi és a kalocsai paprikatermő területekről elapadt a fűszerpaprika behozatala, Patán létesítettek paprikamalmot, amely még a 20. sz. végén is üzemelt. Gyümölcsből környékünkön leginkább az almát, szilvát, körtét termesztették. A szilvából lekvárt főztek, de kedvelt étel volt a nem teljesen kifőtt lekvárral (keszőcével) készült keszőcéslepény is.
70 A barackot, meggyet, cseresznyét, málnát (himper) jelentős mennyiségben a 20. században kezdték termeszteni. Addig legfeljebb az uradalmakban, majorságokban foglalkoztak vele. A Festetics család már a 18. században kezdte termeszteni Nyugat-Magyarországon a selyemhernyótenyésztés meghonosítására a szederfát (ahogyan itt az eperfát nevezték). Gyümölcsét a gyerekek szerették, de jól tartotta a baromfit is. Ugyanígy árnyat adó fának tartották a diófát, amely szintén minden ház udvarán vagy kertjében volt. Fényes Elek 1851-ben Jókáról írja, hogy Gyümölcse sok, mert úgyszólván az egész falu egy gyümölcsös kertben fekszik. A szőlőtermesztés a múltban a régiónkban nem volt számottevő. Csupán Sempte és környéke tartozott a szőlőtermő területekhez. Másutt, ha kísérleteztek is a szőlőműveléssel, nem volt megfelelő a bor minősége. A kisebb szeszfőzdékben az egyéb célra fel nem használt gyümölcsből pálinkát főztek. Térségünkben a hosszúfalui szeszfőzde bizonyult a legéletképesebbnek még a 20. század végén is termelt. Az állattartás, a korai adatok tanúsága szerint, a középkortól fogva jelentős helyet foglalt el vidékünkön. Erre utalnak a középkortól kezdve pl. a pannonhalmi apátság összeírásai, a különféle állatstatisztikák és a korai térképek, ahol az állattartásra vonatkozó helynevek szerepelnek (Akók, Bikarét, Legelő stb.), valamint a korai helytörténeti irodalom, mint pl. később Fényes Elek (1851) leírásai is. Bizonyságul idézzünk néhány adatot a Geográfiai szótárából: Vágfarkasd: Szarvas-marhát, valamint lovat sokat tartanak; az urasági nemesitett spanyol birka-nyáj nézésre méltó. Tallós: Lakosai számos szarvasmarhát, lovat nevelnek. Van itt továbbá egy fáczányos kert, vízimalom, nagy erdő, mellyben számos vad találtatik, nézésre méltó urasági juh- és lótenyésztés. A korábbi századokban, az alföldi ridegtartás idején rendszeres volt, hogy az alföldi főleg debreceni vásárokon felvásárolt lábasjószágot (ökröt, tinót) a tőzsérek lábon hajtották a mátyusföldi dús füvű legelőkig. Itt felhizlalták, majd területünkön át hajtották a nagyvárosok (Pozsony, Bécs) és Stájerország (Ausztria) felé. A Szent Vendel szobor diószegi cukorgyár szintén jelentős állatkereskedelmet folytatott a cukor- és szeszgyártás melléktermékein felhizlalt állatokkal. A 20. század elejétől fogva egyre nagyobb tért hódított a baromfitartás, különösen a víziszárnyasok nevelése. Ez érthető is, hiszen a vizes, mocsaras területek erre alkalmasak voltak. A vízre hajtott jószág reggeltől estig kint volt, a víz bőven nyújtott táplálékot (halat, békalencsét). A felnevelt jószágot nyár végétől fogva folyamatosan tömésre fogták, majd a közeli városok piacain értékesítették. Az állattartás egykori jelentőségére utalnak a falvak határában (többnyire a 18. században) felállított Szent Vendel szobrok Szent Vendel a jószágtartó gazdák és a pásztorok védőszentje volt. Edények tárolása Táplálkozás A népi táplálkozást minden időben sajátságos kettősség jellemezte: egyfelől nagyon is bensőséges, csak a család számára rejtett hétköznapi táplálékok, másfelől az ünnepi étkezés, amely részben fontos, hiedelmekkel átszőtt rendet követett (pl. karácsony, húsvét, farsang), és az emberi élet fordulóihoz (keresztelő, lakodalom, halotti tor) kapcsolódó táplálkozási szokások, amelyekben kirakatszerűen mutatkozott meg a család gazdasági ereje és alkalmazkodó képessége.
71 Galánta és környéke népi táplálkozása teljes mértékben illeszkedett a Kisalföld, mint táplálkozási nagytáj kultúrájához. Annak ellenére, hogy a terület a magyar-szlovák etnikai határon fekszik, ételeiben, mint a szomszédos szlovák területek táplálkozásában is a polgári és az osztrák-német hatás érvényesült, amelyben bizonyára nagy szerepet játszott, hogy a módosabb lányok, akiknek a család nélkülözhette a munkaerejét, gyakran szolgáltak erről a vidékről a nagyvárosokban, Pozsonyban és főleg Budapesten. A mindennapi táplálékok csak a család számára készültek, ennek ellenére, egész területen fellelhetők a táplálkozás napi és heti rendjében is bizonyos sajátosságok. A hétfő, szerda, péntek volt általában a tésztanap, a kedd, csütörtök és vasárnap (leggyakrabban azonban csak a vasárnap) volt a húsos nap, szombaton, és ha nem volt húsétel, akkor kedden vagy csütörtökön is kásafélét főztek. Ez az étrend azonban nem volt törvényszerű, rendszerint a család gazdasági helyzete határozta meg. A táplálkozásban főleg a levesek valamint a tészta- és kásafélék domináltak, sokféle változatban. A leves elmaradhatatlan része volt a főétkezésnek. Általában sűrű rántással, nehéz parázsolt leveseket főztek, melyek alapanyaga a krumpli és a bab volt. A savanyú levesek közül a bab- és a lencselevesbe aszalt szilvát tettek ezek a levesek szerepeltek a karácsonyi vacsora ételei között is. A levesek és a pépes ételek közötti átmenetet képezték a főzelékek, amelyek között a tökfőzelék, a kelfőzelék, más nevén olasz, a vajbab és a spenót volt a leggyakoribb. A mártások (paradicsom, sárgarépa, egres, meggy), különösen a polgárosultabb családok vasárnapi menüjében szerepeltek elmaradhatatlanul. Káposzta félékből elsősorban a savanyított káposztát és a töltött káposztát a takartat említhetjük, amelyet főleg téli időszakban főztek. Kását főztek burgonyából (krumplikása), liszt hozzáadásával, és kukoricából ezeket fogyasztották kásának, hagymával, zsírral, vagy kiszaggatták, szintén hagymás zsírral, majd sütőben pirították, ekkor ganci vagy gánica volt a neve. Tűzhely Búzadarából és pirított lisztből is készült kásaféle, ez volt a sterc vagy isterc, a krumpli hozzáadásával készült a krumplisterc. A főtt tésztából készített ételeket a gombóc-félék és a gyúrt tészták képviselték: a gombóc, vagy gombóca készülhetett szilvával, lekvárral, de hagymával ízesítve levesbetétnek is főzték. A gyúrt, kifőtt tészták neve és elkészítése is változatos: kockára vágva sifli, levesbetét volt, hasonlóan mint a hosszúmetélt. A nagysiflit túróval, a szabálytalan háromszögekre vágott tésztát szabónyiradékot krumplival vagy káposztával ízesítettek. A szélesebb csíkokra vágott tészta a csikmák, amely változatos szóróval készült: lehetett túrós, mákos, diós, szilvalekváros, de reszeltek vagy diódarálón daráltak rá aszalt körtét is. Gyúrt, kifőtt tészta volt a darástáska, amelyet levesbetétnek használtak, ugyanez túróval, lekvárral töltve dedelle vagy barátfüle a karácsonyi vacsora része volt. A kelesztett sült tésztákból gyakoriak voltak a lepények: a keszőcés és a tojásos lepény, a lapítós (lapítus) vagy hajtoványos a kelesztés után széthúzott és két széléről a közepe felé hajtogatott sós, borsos és/vagy paprikás lepény, Vágkirályfán a neve morvány. Készítettek még különféle pogácsákat (krumplis, mákos, töpörtyűs), lekváros buktát és sült-főtt (kelesztett) gombócot (dolkát). A diós és mákos kalácsot ünnepekre és lakodalomra sütötték. Gyakori süteménynek számított a rétes is, amelyet tölthettek darával, krumplival, káposztával, almával, cseresznyével, meggyel és túróval. Az ünnepi asztalról nem hiányzott a hájas tészta és a szalajkás sütemény. Zsírban kisült tészták közül a forgácsfánkot készítették (a téglalap alakú tészta közepén kis vágással), a kelesztett tésztából sült siskának pedig farsangban volt szerepe: minden faluban ezzel kínálták a farsangolókat. Nagyböjti étel volt a csíráztatott gabonából készített kőtés (a szomszédos szlovák falvakban kalkýš), és böjti napokon készítették kukoricából a görhönyt vagy görhőt, valamint a különféle tejes, habart ételeket. A kenyér elmaradhatatlan része volt a táplálkozásnak. A 20. század első évtizedeiben otthon, a házban lévő kemencében sütötték, a család nagyságától függően hetente egyszer vagy, ha nagy volt a család,
72 legfeljebb kétszer. Később a helyi pékhez hordták, majd az 50-es, 60-as évektől kezdve az üzletben vásárolták. A kenyeret este kovászolták, másnap dagasztották és sütötték. Általában azonban a kenyérsütés alkalmával hagyott tésztát használták fel élesztő, korábban korpa hozzáadásával az új kenyér kovászának. Húsfélékből általános volt a sertés és a baromfi fogyasztása. A disznóvágást, különösen gazdagabb családokban, ahol évente többet is vágtak, a rokonokat, barátokat összefogó disznótor kísérte. A sertéshús feldolgozását az ölő végezte. A levágott disznóból véres- és májas hurkát valamint préshurkát vagy pröshúst, préshúst (disznósajtot) készítettek. Kolbászt nagyobb mennyiségben csak a 20. század közepe táján, főleg a lakosságcsere-egyezmény keretében ide települt Békés megyei szlovákok hatására kezdtek készíteni. A levágott sertés nagy részét (a szalonnát, sonkát, oldalast) füstöléssel tartósították. A füstölt húst a kamrában tartották, vagy a padláson lévő húsoskasban. A Békés megyei szlovákok hatására terjedt el a nagyarányú paprika-felhasználás, amely a pörköltek, pecsenyék és főleg a kolbászkészítésnél mutatkozott meg. A baromfitartás emlékezet óta a gazdasszony büszkesége volt, nyáron a csibe-, ősszel, főleg a nyár végi, őszi búcsúk idején a kácsa és a lúdhús került az ünnepi asztalra. A kacsát és a libát már előre tömésre fogta a gazdasszony, hogy minél több zsírja és minél nagyobb mája legyen. A tojás felhasználásának is sokféle módja terjedt el. A tyúktojáson kívül sütésre, főzésre (elsősorban gyúrt tészták készítéséhez) felhasználták a kacsa és a liba tojását is. Felsőszeliben élt az emléke annak, hogy valamikor a tojást ezen a tájon monynak, monyának nevezték, volt aki szerint tikmonynak, a lúdtojást pedig lúdtikmonynak. Társadalom A jobbágyfalu élén a 11. századtól kezdve a falunagy, a 13 14. századtól a bíró állt. Jogköre változott az idők folyamán. Kezdetben az adó beszedése volt a feladata, később az igazságszolgáltatásban játszott fontos szerepet. A 17 18. századtól fogva a falu jegyzőjének (nótáriusának) is fontos szerep jutott a különféle megállapodások és rendeletek rögzítésére. Azelőtt az írásbeli teendőket (úrbéri szerződések, panaszlevelek stb. megfogalmazása) a jegyző mellett a pap és a mester (tanító) végezte. Az idők folyamán kialakult a falu többé-kevésbé állandó létszámú önkormányzata élén a bíró, a másodbíró vagy kisbíró (a bíró alárendeltje, faluszolga), a jegyző és az esküdtek álltak. Hivatalos személynek számított még a pap és az oskolamester vagy rektor (a falusi tanító). A bírót, mint az esküdteket is egy évre választották. A bíróválasztás, illetve a bíró hivatalba lépése rendszerint nagy eseménye volt a falu társadalmának, még akkor is, ha időnként a bírót maga a földesúr jelölte ki (a módosabb parasztok közül, mert így, saját gyarapodását is szemmel tartva, inkább a földesúr jogait védte). A falu önkormányzata és annak funkciója évszázadok folyamán megmaradt. Szerepe az államszervezeti hivatalok kibontakozásával bővült, a földesúri terhek behajtása mellett egyre több közigazgatási feladatkört látott el, melyekért a falusi bíró felelt. Ennek következtében a bíró sokszor elveszítette a falu bizalmát, mivel a földesúr és a hatalom kiszolgálójaként tekintettek A taksonyi képviselő-testület a bíróval rá. Ez a földesúri falvakban válságba sodorta a bírói tekintélyt, a falu népe egyre inkább húzódik a bírói hivatal elvállalásától. A földesúri (jobbágyközség) falutól a kisnemesi (kuriális) falu annyiban különbözött, hogy az önkormányzati elvek szabadabban érvényesültek benne, annak ellenére, hogy az életszínvonalat tekintve a kisnemesek semmiben sem különböztek a jobbágyoktól. Ez elsősorban a telekaprózódások következménye volt, de nemességet a katonaság biztosítása okán a kisebb vagyonnal rendelkező szabadok is kaphattak, különösen a 17 18. század folyamán bekövetkezett nagymértékű nemesítések során. A nemesi község legfontosabb szerve a közbirtokosság volt, amely az érdekeltek közös megegyezése,
73 ill. érdekvédelmi szerződés alapján jött létre. Tevékenysége a közrend fenntartására, a közös vagyon kezelésére és a jövedelmek elosztására irányult. A közbirtokosság választotta a falu önkormányzatát is, amely közvetlen a vármegyei hatóságok alá tartozott, szemben a földesúr alá tartozó jobbágyfalvakéval. 1715-ig, az ország állandó hadseregének felállításáig a kisnemesek alkották a katonaság legfontosabb elemét, majd a 18 19. században az alsóbb szintű politikai választásokban játszottak szerepet. A jobbágyfelszabadítás után évtizedekbe telt, amíg a községek önkormányzata egységesült. A falu új szervezetét az 1871. évi törvény szabályozta, mely későbbi rendeletekkel és módosításokkal 1886-ban lépett életbe. Ez a kialakult gyakorlat figyelembevételével a községi önkormányzatokat egységes alapokra helyezte, és szabályozta a községi elöljáróság összetételét, amelyben fontos szerepe volt a bírónak és a jegyzőnek. Nagyközségekben önálló, kisközségekben közösen fizetett körjegyző végezte a jegyzői teendőket. A szokásjog és a helyi az íratlan törvények azonban a községi szabályrendelet mellett is minden faluban sajátságos helyzeteket alakítottak ki, ezért a helyi viszonyok megismeréséhez elengedhetetlen a köz- és elöljárósági gyűlések (tanácskozások) jegyzőkönyveinek vizsgálata. Kézműipar és díszítőművészet A minden településen fellelhető iparosréteg munkáját részben a mezőgazdasági termelés hatékonyabbá tételére rendelték meg (pl. kovács, bognár), másrészt a megtermelt termékek feldolgozását szolgálták, pl. a takácsok. A lakosság személyi szükségleteinek kielégítését szolgálták a csizmadiák, a cipészek, a szabók, akik női és férfiszabók címen dolgoztak a módosabb réteg megrendelésére. A takácsszőttesek közül említést érdemelnek a konyharuhák, szakajtókendők és a törülközők. A konyharuhákat és a tészta kelesztésekor a szakajtóba használt kendőket keskeny, szőttes piros csík díszítette. Ritkán abrosz is készült hasonló díszítésű vászonból. A törülközők díszítése szintén egyszerű szedettes minta volt. A 20. század második felében már kevés Iparostermékek vászonneműt használtak ezen a vidéken, mert a fáradságos, sok munkaóra ráfordításával készülő vásznat az olcsóbb gyári anyagok váltották fel. A gyolcsból ill. vékony pamutvászonból készült abroszokat egyszerű, száröltéses, vagy előrajzolt keresztszemes mintákkal hímezték. Még a múlt század utolsó negyedében is élt az emléke annak, hogy pl. Negyeden a nagygazda lányok kelengyéjét a helyi, ill. a környékbeli cigányasszonyok varrták ki apró, fehér lyukhímzéssel. Nem, vagy csak ritkán került piacra a fonott szalmakosár, amelyet minden gazda maga készített el, csakúgy, mint a rendkívül sokféle lapos fenekű vesszőkosarakat. Hasított, vagy hántolatlan vesszőből a legkülönbözőbb célokra készültek a kosarak: a nagyobbak, lúdkosarak, felső peremükön két füllel, mint a nevük is mutatja, liba vagy csirkekeltetésre, illetve takarmányos kosárnak, a kisebbeket a háztartásban, hagymás- vagy krumpliskosárnak használták, illetve mindenre, Mátyusföldi népviseletek babákon
74 amire kosár kellett. Sokféle nagyságban és változatos keresztfonással díszítették a csirkeborítókat és a tyúkkosarakat. A fűzfavesszőt vizenyős talajokon növesztették. A vesszőhöz hasonlóan nem vált ipari méretűvé a gyékényfonás sem. Régen lábtörlőket, ágy elé való szőnyegeket, vagy ágyhoz való falvédőket fontak gyékényből saját használatra. A tárolóedények, amelyeket kisebb mennyiségű búza vagy tojás tárolására használtak, illetve a kenyereskosarak rendszerint szalmából készültek. A szép mintákkal gazdagon faragott, rendszerint szerelmi ajándékok: mosósulykok, mángorlók, guzsalytalpak datálásaik alapján arról tanúskodnak, hogy még a 19. században is gazdag díszítőművészet élt területünkön is. Ennek már csak halvány jeleit őrizték azok a kapufélfák (kapuszobrok), amelyek utolsó példányai még a 20. második felében is őrizték az alsó- és felsőszeli, valamint a nádszegi portákat. Az oszlop hosszában felfutó díszítményük megegyezett a száröltéses hímzések indás, virágmotívumos (rózsa, ill. rozetta, szegfű, tulipán) mintáival. Népszokások Az ember mindennapjait az ünnepek teszik színesebbé, melyek a hagyományos népi kultúrában kötött rend szerint követték egymást. A népszokások között megkülönböztették a naptári év jeles napjaihoz és ünnepeihez, valamint az emberi élet fordulóihoz kötődő szokásokat. Rendhagyó módon a szeptemberi jeles napokkal kezdjük a naptári év egyes szokásainak ismertetését. Szeptember elseje, az iskolai év kezdete pedig Egyed napja, a magyar néphagyomány szerint ekkor kezdték el a búza, illetve a rozs vetését. A szeptemberi jeles napok közül kiemelkedik szept. 8-a, Kisboldogasszony napja és 12-e, Mária neve napja, valamint Szent Mihály napja, szept. 29. Ez utóbbit több felé időjósló napnak is tartották. Szeptember végén, október elején kezdték a kukorica törését. A hazahordott kalászokat szomszédok, rokonok társaságában nagy vidámságok közepette fosztották. November 1-je és 2-a Mindenszentek, illetve Halottak napja. Városon és falun mindenki rendbe rakja és virágokkal díszíti a temetőben a sírokat, amelyen gyertyát, mécseseket gyújtanak. November 25. Katalin, nov. 30. András napja. Mindkettő szerelemjósló napnak számított, amikor a lányok megjósolhatták, ki lesz a férjük. A Katalin nap időjóslása is ismert: Ha Katalin kopog, karácsony tocsog, és fordítva: ha Katalin tocsog (locsog), karácsony kopog. A Szent Mihály nappal kezdődő ún. kisfarsang Katalin nappal ért véget. Ekkor befejeződtek az őszi vigasságok, lakodalmak, következett az adventi időszak, a karácsonyvárás ideje. Decemberben kezdődtek a disznótorok, amelyek rendszerint nagy lakomákkal, tehetősebb családoknál a rokonság összejövetelével, víg mókázással teltek. Egyes falvakban szokás volt, hogy a disznótoros házakat maskarások látogatták meg, részben a tréfa, másrészt a disznótorból való részesedés kedvéért. A téli időszakban társas összejövetel színhelyeként emlegették a fosztót, ahol lányok, asszonyok fosztották a tollat, készítették elő dunnának, párnának. Ilyenkor a legények megtréfálták őket, gyakran úgy, hogy verebet engedtek a szobába, amely röpködésével, vergődésével szétverte a tollat, a háziasszony bosszúságára. A tollfosztás kölcsönös segítségen alapult, a végén köszönetképpen a gazdasszony étellel, itallal kínálta a fosztókat. A téli időszakra tevődött a kender fonása is. Bár saját élményből már nem emlékeztek a fonóházi estékre, a 20. század utolsó évtizedeiben még élénken élt az emléke az egykori fonóházi mókáknak és játékoknak. A decemberi első jeles nap, amelyet a Galánta környéki falvakban számon tartottak, Szent Miklós napja, azaz Mikulás, december 6. volt, és ez már egyben a karácsonyi ünnepkör kezdetét jelentette. Régen láncos, csörgő botos Mikulások járták a házakat. Az igazságosztó Mikulás mellett aránylag korán megjelent a jóságos, ajándékozó Mikulás is, egyedül, vagy kíséretében az ördöggel, más néven krampusszal. Vagy Mikulás napján, vagy előző este (december 5-én) jártak házról házra, és kikérdezték a gyerekeket tetteikről. A jókat dicsérték, a rosszakat megdorgálták. Ajándékot is osztottak, almát, diót, a rossz gyerekeknek krumplit. Az 1950-es évektől kezdve egyre nagyobb máig tartó iskolai kultusza alakult ki a Mikulás
75 (vallásellenes színezettel Télapó) ünnepségeknek, melyek egybefolynak a karácsonyvárással, különösen napjainkban, amikor az adventi időszak folyamán a zajos reklámok mindenfelől a karácsonyi vásárlásról szólnak. Az iskolai karácsonyvárók összefonódnak az adventi szokásokkal, az adventi koszorú és a különféle karácsonyi ajándékok (üdvözlőkártyák, mézeskalács, karácsonyfadíszek) készítésével. Az adventi koszorú, részben osztrák hatásra, másrészt egyházi sugallatra csak az 1989-es változások után kezdett elterjedni tájainkon. Mindenütt számon tartott jeles napja december 13., Luca napja, amelyről ma is azt tartják, hogy az év legrövidebb napja. Dologtiltó nap volt: Tilos volt varrni, mert bevarrják a tyúkok fenekét. Sok helyen nem mostak és nem fontak ezen a napon, nehogy rontás legyen a házon. A fonóban az időt játékokkal múlatták, szokásosak voltak a szerelmi jóslások is: gombócot, dedellét főztek úgy, hogy minden lány egy-egy legény nevét írta a tésztába tett papírra és forrásban lévő vízbe dobták. Akinek a neve először emelkedik fel, az lesz a férje. Még minden faluban él a lucázás emléke. Nagymácsédon, Taksonyban, Negyeden még a 20. sz. közepe táján is fehér lepedőt vett magára a Luca, és tollseprűvel sepergette a tyúkólat. A műveleteket szótlanul végezték, általában nem fedték fel kilétüket, noha a házbeliek rendszerint megismerték őket. A Lucák nem kaptak semmit a háziaktól, ahogy jöttek, úgy el is mentek. Szokás volt ezen a napon lucabúzát vetni: egy tányérra, megvizezett vászon vagy papírdarabra búzát szórtak, ezt mindig nedvesen tartották és karácsonyra szépen kizöldellt. A karácsonyi asztal dísze lett. Luca napján készítették a hagymakalendáriumot is, ami általános volt térségünkben, legfeljebb az anyaga változott. 12 gerezd fokhagyma, vagy ugyanannyi vöröshagyma cikket tettek egy tányérra. Karácsony napjáig figyelték minden nap, hogy melyik mennyire nedvesedik meg, ebből az aznapnak megfelelő hónap esős vagy száraz időjárására következtettek. A múlt század utolsó évtizedeiben még élt a Luca-széke készítésének az emléke. Ezen a napon kezdték el készíteni, minden nap másfajta fából, éppen karácsonyra kellett befejezni. Innen ered a mondás: Úgy készül, mint a Luca-széke (lassan, sokára készül el). Az adventi idő mindenütt a karácsonyvárás ideje volt. Nemcsak a disznótorokkal készültek az ünnepre, hanem különösen a római katolikus falvakban vallásos áhítattal is. Több faluban ismerték a Szent Családjárást karácsony kilencedében (December 15-23.). Asszonyok csoportja házról házra járt, minden este más családhoz, miközben a Szent család képét vitték magukkal. A ház ajtaja előtt énekelték a Szállást keres a Szent Család kezdetű népéneket, amelyre a háziak az összegyűlt szomszédokkal, rokonokkal válaszul Ne sírj, ne ríjj Szűz Mária,/Ne menj innen már sehova strófával válaszoltak. Ezután beengedték a kinti csoportot és közösen imádkoztak, énekeltek adventi, karácsonyváró énekeket. A karácsonyi ünnepek közvetlen előkészületei már karácsony hetében megkezdődtek. A gazdasszonyok kalácsot, kenyeret sütöttek, hogy 24-én, karácsony szombatján, vagy karácsony böjtjén már a szentestére készülhessenek. Karácsony az év egyik legnagyobb ünnepe. Ekkorra még a távollévő családtagok is igyekeztek a családi asztalhoz. Az egész nap várakozással teljesen telt, de nem volt mentes jóslásoktól, praktikáktól, babonáktól sem. Dologtiltó nap volt, ezen a napon már nem mostak, sőt, Taksonyon azt tartották, hogy karácsony estéjén nem lóghat mosott ruha a kötélen, mert akasztott ember lesz a házban. Karácsonyfát a 20. század első évtizedeiben még csak a gazdagabb családok állítottak. A karácsonyi asztalt nagy gondossággal készítették el. Ott is letakarták tiszta abrosszal, ahol egyébként nem használtak abroszt az étkezéshez. Az abrosz alá különféle magvakat (búzát, árpát, kukoricát, babot, lencsét) raktak, amit csak karácsony után szedtek fel. Gyakori volt, hogy nem az abrosz, hanem az aszal alá tették a felsorolt magvakat egy kosárba. Főleg gazda családoknál általános volt, hogy az asztal alá tettek egy marék szalmát, szénát, kisebb mezőgazdasági szerszámokat, borjúkötelet vagy kötőféket, illetve kalapácsot, fűrészt, vagy a gazda mesterségéhez tartozó szerszámokat, amelyek az ünnepek alatt végig ott maradtak. Több faluban is voltak olyan idős emberek, akik karácsony éjszakáján még a 20. század első felében is a földre terített szalmán aludtak, Jézus születésének emlékére. A karácsonyi vacsora böjti eledel volt: savanyú borsó- (azaz bab-) vagy lencseleves aszalt szilvával, és dedelle, amelynek a szórója sok helyen mák volt, hogy a gazdagságot biztosítsák. Mindenütt szerepelt az ostya, amelyet mézzel, borssal, fokhagymával fogyasztottak. Hosszúfalun az állatoknak is sütöttek
76 karácsonyi ostyát, ebbe petrezselymet tettek, és este a gazda az állatoknak is adott belőle. Ugyanitt a kútba is dobtak egy darabka ostyát, amelyet vacsora alkalmával a gazda megáldott. A karácsonyi vacsoránál az egészségre való jövendölést olvasták ki a dióból és az almából. Általános szokás volt, hogy vacsora alatt a gazdasszony nem állt fel az asztaltól, nehogy a kotlóstyúk otthagyja a tojásokat. Karácsony estéjén minden faluban elmaradhatatlan volt a mendikálás. Mendikálni, (kántálni) a nagyobb gyerekek és a fiatalok jártak, és mindig karácsonyi egyházi énekeket énekeltek. Karácsonykor régen szokásban volt a betlehemezés. Több faluban voltak betlehemes csoportok, de az is előfordult, hogy más faluból jöttek a betlehemesek. A betlehemesek csoportját nagyobb gyermekek alkották, akik papírból készült betlehemet hordtak magukkal és dramatikus játék formájában előadták Jézus születésének történetét. A 20. század 2. felében ez a szokás mindenütt megszűnt, de örvendetes módon mára az iskolák egyre gyakrabban újítják fel az iskolai karácsonyi ünnepségek keretében. December 26. és 27-én, karácsony második, harmadik ünnepén (napján) István, illetve János napkor egyes falvakban még az 1980-as években is verses köszöntőket mondtak a nevek viselőinek. Emellett a 20. század végéig dívott az aprószentek napi subrálás. A szokást korábban minden Galánta környéki faluban ismerték: a legények, férfiak 6-8 ágból font korbáccsal csapkodták meg a lányokat, asszonyokat, miközben a Kilises ne légy, bóhás ne légy, egészséges légy kezdetű versikét mondták. A korbácsolás szokása mára vagy teljesen megszűnt, vagy áttevődött húsvétra, részben a népszokás északnyugatról, morva területről kelet felé terjedő szlovák hatásra, másrészt az 1947-ben ide települt Békés megyei szlovákok hatására, akik bár az Alföldön nem ismerték a húsvéti korbácsolást, itt, mint szlovák elemet igyekeztek beépíteni kultúrájukba. Az év utolsó napjához, Szilveszterhez régen elsősorban szerelmi jóslások kapcsolódtak. Szilveszterkor ugyanúgy, mint karácsony estéjén, amíg az éjféli mise idejét várták, a lányok igyekeztek megjósolni ki lesz a férjük. Szilveszterkor ólmot öntöttek a kanálban felolvasztott ólom a vízbe öntve különféle alakzatokba formálódott, amelyekből a leendő férj mesterségére következtettek. Mint karácsony éjszakáján, Szilveszterkor is szokás volt a legények zajkeltése, egyes helyeken pedig az istállóajtó bekenése fokhagymával, az ártó szellemek elűzésére. Újév napján, január 1-jén vigyáztak, hogy az első látogató férfi legyen, mert a nő szerencsétlenséget jelentett. Semmit nem adtak ki a házból, hogy ki ne vigyék a szerencsét. Gyermekek jártak újévet köszönteni, a jókívánságért cserébe apró ajándékokat vagy pénzt kaptak. Újévkor még ma sem fogyasztanak baromfit, mert szétkaparja a szerencsét, a disznó viszont összetúrja, ezért disznóhúst esznek. Sok helyen lencseleves és mákos kalács került az asztalra, hogy a gazdagságot biztosítsák. Január 6-át, vízkereszt napját a farsang kezdeteként tartják számon. Katolikus falvakban ezen a napon régen szokás volt a házszentelés, amikor a pap végigjárta, megszentelte a házakat. A 20. század végére az a szokás teljesen kihalt, az egyház az utóbbi években igyekszik felújítani. Jeles napként tartják számon Vince napját, január 22-ét: Ha csordul Vince, telik a pince, és Pál napját, január 25-ét: ezen a napon megfordul a tél. Február 2. Gyertyaszentelő Boldogasszony napja. Katolikus falvakban ezen a napon ma is szokás a gyertyaszentelés. A templomban megszentelt gyertyát betegség idején vagy imádságos áhítatkor gyújtották. Gyertyaszentelő időjósló nap: Ha ezen a napon a medve meglátja az árnyékát, visszabújik a barlangba, mert még hosszú lesz a tél. Február 3-án Balázs-áldás: a pap két gyertyát tartott a hívek álla alá és megáldotta őket, hogy védettek legyenek a torokbajtól. Bálint napról (február 14.) azt tartották, hogy e napon párosodnak a madarak. Felsőszeliben a február 24-én, Mátyás napján tojt tojást nem keltették ki, mert hibás ludak keltek volna belőle, azért inkább sütéshez, főzéshez használták fel. A farsangi időszak a lakodalmak, mulatozások ideje volt, a farsangi szokások pedig a farsang farkára vagy farsang utollára, azaz a hamvazószerda előtti 3 napra, de főleg húshagyókeddre összpontosultak. A régi maszkos alakoskodások emléke még az 1970-es években is élénken élt pl. Taksonyon, Felsőszeliben. Jókán és más falvakban is. Nagymácsédon a farsangolást kalamászolásnak is nevezték, az ilyenkor énekelt dal refrénje szerint: kalamász padra mász, tálból a siska kimász A legények végigjárták a falut, és a lányos házaknál adományokat gyűjtöttek a farsangi mulatságra. Az adományt a lány nevével kiénekelték, de azt is, ha valaki nem adott semmit.
77 Vágfarkasdon máig gyakorolják a tőkehúzás szokását, ma már tudatosan tartva életben az egykor utcák (illetve a faluban levő kocsmák) szerint szerveződő csoportok maszkos alakoskodását. Az 1970-es években még 4 csapat járta a falut. A szereplők lakodalmi menetet alkottak, akik között volt egy írnok is, aki feljegyezte, és egy kosaras cigányasszony, aki gyűjtötte az adományokat. A csoport egyik tagja húzta a tőkét, egy farönk darabot, amelyről a szokás a nevét kapta. A házaknál a csoportot siskával (fánkkal), pálinkával, borral kínálták. Este az adományokból (tojás, kolbász) pocitát tartottak: a kocsmában készíttették el a vacsorát, a kapott pénzből pedig bort vásároltak és elmulatták. Húshagyókedden éjfélkor a legduhajabb mulatság is befejeződött, nemcsak Farkasdon, de a térség minden falujában. Hamvazószerdán kezdetét vette a nagyböjt. Általános szokás volt, hogy a farsangi maradékot még torkos- vagy zabálócsütörtökön elfogyasztották, majd kisúrolták a zsíros edényeket, és kezdetét vette a szigorú böjti időszak. Felsőszeliben a farsangolók után megmaradt siskát madzagra fűzték és felakasztották a kamrába száradni. Húsvét után, amikor véget ért a böjt, leforrázták és mákkal, dióval megszórva fogyasztották. A márciusi jeles napok közül a meleghozó Sándor, József és Benedek napokat tartották számon (március 18., 19., 21.). Azt tartották, hogy József napkor már megszólalnak a madarak. Március 15. Gyümölcsoltó Boldogasszony napja a katolikusok jeles Mária ünnepe, a gyümölcsfák oltásának az ideje. Április 1-je a tréfálkozások, egymás becsapásának ideje, különösen a gyerekeket igyekeztek megtréfálni e napon. A durva, megalázó tréfákat azonban elítélték. A tavaszi népszokások, amelyek a húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódtak, a tavaszi holdtölte változásaihoz igazodtak. A gazdasági év kezdete az állatok első tavaszi kihajtása egykor Szent György napján volt. A húsvéti ünnepkör szokásai virágvasárnappal kezdődtek. Ekkor volt a barkaszentelés és a virágvasárnapi körmenet. A megszentelt barkát régen nem vitték be a házba, mert akkor sok légy lesz nyáron, ellenben a bejárat fölé az ereszbe tűzték, hogy sok kiscsibe legyen. A körmenetet általában a tűzoltók irányították. Mivel a hosszú menetben nem mindenki hallotta a pap mellet haladó kántor énekét, a pap áldásakor a körmenetet kísérő tűzoltó Imához! ill. Imától! felszólítással figyelmeztette a híveket, hogy mindenki egyszerre térdeljen le és álljon fel. A virágvasárnapi és a nagypénteki szentmise része volt a passió. Deákiban nagycsütörtök éjszakáján, a katolikus vallású asszonyok Jézust keresve a deáki Kálvária-dombon énekelték Jeremiás próféta siralmait. Másutt, pl. Nagymácsédon nagypéntek hajnalban mentek a falun kívül lévő kereszthez Pieta a faluvégen álló oszlopfülkében imádkozni: Jézust keresni. A húsvéti szokások közül kiemelkedik a húsvéthétfői locsolkodás. A vízzel való öntözés szokása még mindenütt élénken él a nép emlékezetében. Az eredetileg dec. 28-án, aprószentek napján gyakorolt húsvéti korbácsolás csak a 20. században kezdett terjedni falvainkban. A májusi szokások között kiemelkedik a május 1-je, a májfa-májusfa állításának ideje. Elsejére virradó éjjel a legény barátai segítségével májfát kérgétől, ágaitól megfosztott, a felső lombját bokrétaszerűen, szalagokkal díszített nyárfát állítottak a lányos ház kapujába. Sok helyen a kocsma előtt is felállítottak egyet, amelyikre egy üveg pálinkát vagy bort akasztottak. A legények ügyességi próbája volt az üveg megszerzése. A májusfa állításának ez utóbbi szokását a falvak máig megtartották úgy, hogy mára már a községi hivatalok előtt állítanak májfát, s az esemény egyben közösségi vigadalom is. Pongrác, Szervác, Bonifác, fagyosszentek (május 12., 13., 14.) a kertészkedők számára jelentettek jeles napokat. Azt tartották, hogy ezeken a napokon elfagyhatnak a vetemények, és főleg a gyümölcsfák. A hagyomány szerint még Zsófia (május 15. vagy 24.) és Orbán napja (május 25.) is hozhat fagyot. Sopornyán, ahol szőlőt termesztettek, emlékeztek olyan estre, hogy Orbán napkor elfagyott a szőlő, ezért a
78 szőlőben lévő Orbán-szobrot a patakba dobták és megverték. Azt tartották, hogy ha Orbán leszedi Zsófia babját, Zsófia leszüreteli Orbán szőlőjét. A pünkösd (húsvét után 50. nap) jeles keresztény ünnep volt. Bár a mai napig a nagyobb keresztény ünnepek között tartják számon, ezzel kapcsolatos népszokásokra nem emlékeznek. Csak bizonytalan adatok vannak arról, egyes falvakban, hogy ekkor volt a legényavatás: a legénysorba lépő fiatalt vagy becsalták a kocsmába (ahová addig be sem léphetett, mert a legények megverték) és felemelték, vagy ő választott magának egy keresztapát, akinek a védelme alatt a kocsmába léphetett. Ott fizetett a legényeknek és ettől kezdve ő is teljes joggal járhatott a kocsmába. A húsvét utáni időszak, de különösen a május kedvezett a táncalkalmaknak, mulatságoknak, báloknak. Pünkösd után az első jeles nap az Úrnapja (az Oltáriszentség ünnepe). Ezen a napon 4 sátrat készítenek zöld ágakból a falu különböző pontjain (újabban csak a templom körül). A körmenetben a pap körülhordozza díszes monstranciában az Oltáriszentséget, amely előtt fehér ruhás kislányok virágot hintettek. Májusban minden gazda várta az esőt, mert a májusi eső aranyat ér. Június 8-a, Medárd napja időjósló nap: ha Medárdkor esik, negyven nap esik, azaz hosszantartó esős idő várható. Június az aratásra való felkészülés hónapja volt. Azt tartják, hogy Péter-Pálkor megszakad a búza töve, ezután már nem növekszik a szem, csak érik. Homokos talajú földeken a búza hamarább Úrnapi körmenet érett, ott azt tartották, hogy ha felszakad a búza töve, kezdődhet az aratás. Pereden az aratást az apostolok oszlásának a napjához (július 15.) kötötték. Egyes falvakban, pl. Nagymácsédon is régen Péter-Pál napján (jún. 29.) volt az iskolai vizsga a falu színe előtt. Ilyenkor nemcsak a tudást, hanem a rátermettséget, ügyességet, azaz a felelés módját is figyelték. A nyári két hónap mindig az iskolai szünidő és az aratás, betakarítás jegyében telt. Ebben az időszakban megkezdődtek a templombúcsúk, vendégeskedésekkel, vigasságokkal. Jeles napnak számított július 2-a, Sarlós Boldogasszony napja. Az e napon tartott vásárokon szerezhette be a szerszámait az aratáshoz, aki korábban elmulasztotta. Augusztus 15-e, Nagyboldogasszony napja. Úgy tartották, hogy a két asszony, ill. két Boldogasszony (aug. 15. és szept. 8.) között végzett asszonyi munka sikeres lesz. Az emberi élet fordulói A születés, házasság, halál, stb. köré szerveződött szokások közül a születést övezte a legnagyobb titokzatosság. A menyasszony körüli praktikák már az esküvője napján igyekeztek biztosítani a gyermekáldást és az egészséges utódokat. Taksonyon pl. kéménybe kellett néznie, hogy majd fekete szemű, fekete hajú gyermeke szülessen. A várandós asszonyt jobban kímélték, vigyáztak, hogy meg ne emelje magát. A megszületett gyermek vizébe bábapénzt tettek, hogy mindig gazdag legyen. A pénz azután a gyermeket fürdető bábaasszonyé lett. A csecsemőt és a gyermekágyas anyát óvták az avatatlan szemek elől, ne hogy megígézzék. Ha mégis megtörtént, szenes vizet készítettek, abban mosdatták, hogy a rontást levegyék róla. Ezt tájainkon nemcsak kisgyerekkorban alkalmazták, hanem később is, sőt felnőtt korban is, ha valaki hirtelen rosszul lett. Régen, amikor sok gyermek született ugyan, de nagy volt a gyermekhalandóság, előfordult, hogy az újonnan született gyermeket az elhunyt testvér nevére keresztelték. A gyermekek játékai úgy fejlődtek az ölbeli játékoktól a serdülők játékáig, ahogyan a gyermek cseperedett. Ezeket a játékokat a mondókáktól kezdve a kiolvasókon át az eszközös játékokig Gágyor József pedagógus gyűjtötte össze, és dolgozta fel a környéken.
79 A fiatalok ismerkedési alkalmai régen a fonóház és a különféle tánc- és játékalkalmak voltak. Már iskolás korban szerveztek a gyermekeknek macskabálokat (pl. Felsőszeli) farsangban, egy-egy özvegyasszony házánál, ahol a házát kölcsön adó asszony néhány másikkal felügyelt arra is, hogy jól viselkednek-e, szépen táncolnak-e a 10 15 éves gyerekek. Ilyenkor rendszerint egy szál dudás muzsikájára táncoltak. Másutt az iskolai majálisokat jelölték meg a serdülő gyerekek ismerkedési, Esküvői kép Felsőszeliből a 20. század első feléből tánctanulási alkalmának. A lakodalom volt az az ünneplési forma, amely mindenki szeme láttára, az egész közösség színe előtt zajlott. Éppen ezért a családok már jó előre igyekeztek bebiztosítani a vendégek ellátását, hogy elegendő étel, ital fogadja a vendégeket. Ez régen kölcsönös segítségen alapult: amikor a templomban kihirdették a házasulandó jegyespárt (3-szor kellett hirdetni, ettől csak fizetés ellenében tért el a pap), a rokonok, barátok már igyekeztek kipuhatolni, hogy hivatalosak lesznek-e a lakodalomba. Ha igen, már jó előre vitték a lisztet, tojást esetleg kakaót, cukrot a lakodalmi sütéshez. A lakodalmi menüt régen a vőfély/vőfény vezette fel. Minden fogáshoz verses köszöntőt mondott. Minden falunak meg volt a kedvenc vőfélye, de előfordult, hogy a szomszéd faluból vagy egy távolabbi helyről hívtak híres, jó mulattató vőfélyt. Azt tartották, hogy olyan a lakodalom, amilyen a vőfély. A zúristen rendűte a szent házasságot, Midőn teremtette a kerek világot; Mikoron Ádámot méjjen elaatatta, Ódala csontjábul az asszont alkotta. Meg is áldá üket, hogy szaporodnának, E tágas világnak lakókat adnának. (Borovszky Samu: Pozsony vármegye; Nagymácséd) Környékünkön gazdag hagyományai vannak a népi gyógyászatnak. Az elmúlt évtizedekben, de napjainkban is csontkovácsok, illetve gyógyfüveket alkalmazó gyógyítók fejtenek ki ilyen jellegű tevékenységet. Az emberi élet fordulóinak végső nagy eseménye a temetés és a halál. Térségünkben, ha összehasonlítjuk a hagyományos társadalmak temetkezési szokásait a mostaniakkal, megállapíthatjuk, hogy első különbség az, hogy egykor a háztól temettek, majd a temetői ravatalozók kötelező megépítésével a temetőbeli szokások is megváltoztak. Amíg régen a halott családjával együtt virrasztottak a rokonok, barátok a koporsó körül, ma sok helyen csak a legközelebbiek Temető a nagykereszttel mennek a gyászoló családhoz, egyre gyakoribb, hogy a virrasztás helyett a templomban imádkoznak közösen. Az utóbbi évtizedekben megváltozott a temető néprajza, olyannyira, hogy már-már temetőkultuszról beszélhetünk. Miután rohanó társadalmunkban egyre távolabb kerülnek egymástól lélekben is a családok, rokonok, ezzel mintha fordított arányban növekednének a temetőre (síremlékekre, virágokra, koszorúkra, mécsesekre) fordított költségek. Ennek a jelenségnek a teljeskörű feltárása és összegzése azonban a jövő dolga.