Felelõs kiadó: a Kossuth Zsuzsa Humán Szakközépiskola és Gimnázium igazgatója

Filozófia 1

2 Szerkesztette: Rõczei György Kézirat Felelõs kiadó: a Kossuth Zsuzsa Humán Szakközépiskola és Gimnázium igazgatója

Budapest 2004 3

részére a 2 0 0 2 0 0 tanévben 4

Bevezetés helyett A hiányos kikerekül, a görbe kiegyenesül, az üres megtelik, az elvénhedt újjáalakul, a kevés megsokasul, a sok megzavar. Ezért a bölcs az egy-egészet óvja: õ a világ példája. Nem áll a fénybe, ezért fényes, magát nem hirdeti, ezért híres, magát nem dícséri, ezért dicsõ, magát nem kínálja, ezért veszetõ. Nem indul küzdelembe, ezért senkise gyõz felette. A régiek megmondották: A hiányos kikerekül. Nem holmi üres szó. Az igazi, a teljes: minden fölé terül. (Lao Ce: Tao Te King) 1. A filozófia görög eredetû szó, jelentése: a bölcsesség szeretete. Eleinte a szó csak a dolgok megismerésére irányuló hajlamot jelentette. Elõször talán Hérodotosznál fordult elõ, amikor azt írta Szolónnal kapcsolatban: Hallottam, hogy filozofálva sok országot bejártál szemlélõdés végett tehát minden gyakorlati ok nélkül. Püthagoraszról pedig azt beszélték, hogy önmagát nem bölcsnek, hanem a bölcsesség barátjának azaz filozófusnak nevezte, mert csak isten bölcs. Szókratész is ebben az értelemben használja a szót, Platón és Arisztotelész pedig a tudományokat általában nevezték filozófiának, bár mindketten beszéltek egy szûkebb értelemben vett filozófiáról is, amely elsõsorban a létrõl általában, a létezõrõl, értékekrõl és a létezés céljáról szólt, s magában foglalta az ember erkölcsi mivoltának megismerését is. A filozófia szót magyarra bölcseletnek fordíthatjuk, és a megismerés általános formáját értjük alatta. A filozófia az ember alapvetõ kérdéseivel: a lét, az élet, a megismerés, a boldogság, a lélek, a halál, a túlvilág és az isten kérdéskörével foglalkozik. Állást foglal a világ egységével, az anyag és szellem természetével, az ember és a történelem értékeivel, az ember szabad és meghatározott magatartásával kapcsolatban. A filozófia tehát foglalkozik a természettel, a szellemmel és a megismeréssel de minden gyakorlati cél nélkül, mert ezek a különbözõ tudományok feladatai. A filozófiát ezért szokás alaptudománynak tekinteni. Maga a filozófia-tudomány is különbözõ részterületekre bontható. A legrégibb és legelterjedtebb felosztás a filozófiát logikára, metafizikára és etikára osztja. A logika foglal- 5

kozik a megismerés feltételeivel és a gondolkodás szabályaival, a metafizika a létezõvel és a létezéssel általában, míg az etika és esztétika a szellemmel: az erkölcsiséggel és a szépséggel. A filozófián belül beszélhetünk még külön ismeretelméletrõl, tudományelméletrõl, filozófiatörténetrõl, nyelvfilozófiáról, történetfilozófiáról, vallásfilozófiáról, természetfilozófia, jogfilozófiáról, társadalomfilozófiáról is. 2. Milyen is a világ? Miért vannak a dolgok és azok milyen természetûek? Miért vagyok én? Mi a dolgom a világban? Mi az igazság, a jóság, a szépség? Mit kell tennem, hogy boldog legyek? Van-e valami a halál után, van-e másik világ? Elképzelhetõ-e az elképzelhetetlen? Igaz-e amit látok, hallok, tapasztalok? Van-e isten? Hogyan szerezhetek biztos tudást a valóságról? Megismerhetõ-e a világ, megismerhetõ-e az ember? Mi mozgatja a dolgokat körülöttem? Van-e fejlõdés? Mi az a véletlen? Ismétli-e a történelem önmagát? Létezik-e jó rossz nélkül? Mit tegyek, hogy jó legyek? Kinek kell megfelelnem: önmagamnak, másoknak, istennek? Mi a lelkiismeret? Van-e semmi? Hányféle igazság van? Kinek kell hinnem és kinek nem? és van még egy csomó más kérdésem is! mondta. Amikor ilyen kérdések fogalmazódnak meg bennetek, annak már sok köze van a filozófiához, de nem az. Ilyenkor az ember ücsörög és vagy önmagában, vagy mással filozofál. És tele lesz kételyekkel 3. Tantárgy-e a filozófia, és ha igen, miért nem? A tizenkettedik évfolyamon bevezetett filozófia tantárgy nem azonos a filozófiával. Elsõsorban az a célja, hogy hozzájáruljon ahhoz, hogy az érettségi vizsgára, a továbbtanulásra készülõ tanulók megismerkedjenek az emberi gondolkodás történetiségével, mûvelõdéstörténeti szempontból is felfedezzék azt a múltat, mely jelenünkben folytatódik. A többi tantárggyal ellentétben a filozófia ugyanazokra a kérdésekre más és más igaznak hirdetett válaszokat ad, melybõl mindig az egyén emel ki részeket: elvet vagy elfogad bizonyos igazságokat. Ez a jegyzet sem a tananyagot tartalmazza, nem pótolja a könyveket melyeknek elolvasása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy egy-egy filozófus munkájáról valóban képet alkothassunk. A jegyzet valóban az, ami. Emlékeztetõ egy-egy tanóra anyagáról és az olvasmányok inkább elgondolkodtató szövegek, melyek feldolgozását nem teszi kötelezõvé, csak ajánlja A szerkesztõ 6

A bölcselet kezdetei a keleti társadalmakban 1 Az indiai és kínai filozófia fõbb jellegzetességei, alapgondolatai Az elsõ civilizációk az ázsiai típusú társadalmak keretei között bontakoztak ki. A szellemi és fizikai munka megosztása révén a mágia differenciálatlan egységébõl differenciált tudatformák vallás, mûvészet, tudomány alakultak ki, ez a különbözõ társadalmakban különbözõ formák között ment végbe. Közös alapjuk az emberiség történelmében korábban létezett mágikus tudat, amely még az õsi, civilizáció elõtti viszonyokat fejezte ki. Az emberré válás során kialakult az ember öntudata: az ember megkülönböztette magát a természettõl, és így kialakult egyfajta szubjektum-objektum viszony. Ekkor még nem az egyes ember volt a szubjektum, hanem egy embercsoport, egy emberi közösség: kollektív tudatukat a mágia tartalmazta. A mágia olyan gyakorlati cselekvések rendszere (rítusok rendszere), amelynek célja, hogy az ember a maga számára kedvezõ irányban befolyásolja az õt körülvevõ jelenségeket és dolgokat, azokat is, amelyeken természetes lehetõségei segítségével nem tud úrrá lenni. Az eljárások legfontosabb alapja a hiedelem volt és a valóságban meglévõ dolgok, jelenségek utánzásával akarták elérni a kívánt hatást. Ha ezek a rituálék sikeresek voltak, akkor hatalmat nyertek az emberek a dolgok és összefüggések fölött (mágikus eljárások voltak pl. az esõcsináló, tavaszidézõ táncok). A mágia a világot másként tagolja, más elemekbõl építi fel, mint a mai gondolkodás. A mágikus kor embere még a világ egészét manipulálhatónak tartotta. A mágikus gondolkodás nem ismeri az immanencia (a világ befolyásolható, hozzáférhetõ) és a transzcendencia (a világ befolyásolhatatlan, hozzáférhetetlen) közötti különbséget. Nem ismer különbséget továbbá a kauzális (oksági) és teleológiai (célszerûségi) folyamatok között. A mágiában nagy jelentõsége van a szavak jelentésének: szómágia. (Ha ismerem a dolog nevét, hatalmam van fölötte.) A mágikus világképet a zsákmányoló életmódról az élelemtermelõ életmódra való áttérés bomlasztotta föl. Az ember számára világossá vált, hogy a valóság egészét nem képes manipulálni. A mágikus világképbõl jött létre a mitológia, amely tartalmazza mindazt, amit ma tudománynak, mûvészetnek, vallásnak és filozófiának nevezünk. Ezek a nagy elbeszélések, amelyek spontán jöttek létre az õsi közösség életében, a világot már két részre osztják: immanens világra (kiismerhetõ és befolyásolható evilág) és transzcendens világra (kiismerhetetlen, befolyásolhatatlan túlvilág). A mitológia tartalmaz még mágikus elemeket. Van átjárás a két világ között: a trancszcendens túlvilág alakzatai leszállhatnak az evilágba, s az immanens evilág alakzatai fölemelkedhetnek a túlvilágba. pl: Aphrodité és Zeus a földön szerelmi kalandokba keverednek, Héraklés az istenek közé jut. Egyiptomban és Mezopotámiában filozófiai gondolatokkal csak a költészet és a teológia keretein belül találkozunk. Ezek a gondolatok rokonságot mutatnak az indiai és a kínai filozófiai rendszerekkel, de az Egyiptomban és Mezopotámiában kialakuló despotikus állam és a párhuzamosan kialakuló papi kasztok hatalma, a viszonylag fejlett vallási rendszer lehetetlenné tette önálló bölcselet keletkezését. Ezzel szemben Indiában és Kínában a despotikus központosítás újra és újra problematikussá vált, erõsek voltak a patriarchális-mágikus hagyományok, a papi kaszt és a tételes vallási rendszer vagy teljesen hiányzik (Kínában), vagy gyenge, ennél fogva türelmes (Indiában). 7

A hinduizmus a legsokoldalúbb vallási képzõdmény, amelyet a jelenkor ismer. Olyan vallás, amelyet nem bizonyos személy alapított, hanem az évszázadok során belsõ és külsõ erõk hatására jött létre. Ezért a hinduizmus nem is rendelkezik szilárdan meghatározott dogmatikával, mint pl. a buddhizmus vagy a kereszténység. A hinduk nézete szerint a világegyetem rendezett egész, amely felett a természetben és az erkölcsi élet területén egyaránt megnyilvánuló világtörvény (dharma) uralkodik. A legõsibb szent írások a Védák (tanítások), melyek az i. e. XV V. század között keletkeztek. Ezek a szövegek megszabják a vallásos gondolkodás és a vallási élet irányvonalát. Nem egy ember alkotásai, és nem is azonosan gondolkodó emberek által szerkesztett gyûjtemény, hanem egymástól felfogásban és korban is távol lévõ irodalmi szövegek gyûjteményei ezek. A szövegeket szanszkritul írták, a hinduk szerint ez az istenek nyelve és az emberiség õsnyelve. A Védák 4 gyûjteménybõl állnak: Rigvéda himnuszok, melyekkel az isteneket idézték meg az áldozati szertartáshoz; Számavéda az áldozati szertartás elõkészületeit, bemutatását kísérték énekek; Jadzsurvéda az áldozat közben elmondott szövegeket tartalmazza; Atharvavéda varázsénekek gyûjteménye. Az Upanisádok a Védákhoz írt kommentárok, melyek az i. e. VIII V. sz. között keletkeztek. Ezt követõen az i.sz. VII. századig íródtak a Szútrák. Ezek rendszerezõ kísérletek a tudás különbözõ ágainak, a rítusnak, a grammatikának, a jognak, a metafizikának stb. összefoglalására (pl. a Káma-szútra a szerelem tudományát foglalja össze). Az Upanisádok már tartalmazzák a lélekvándorlás eszméjét, mely az indiai filozófia és vallás jellemzõ gondolata. Az indiai bölcselet célja kiszakítani a lelket az újraszületések örök körforgásából, és ezzel lehetõvé tenni a léleknek mint egyedi létezõnek a megszûnését, és beolvadását a világegyetembe. Az Upanisádok szerint az abszolút szellem (brahman) az õsalapja minden létezõnek, az élet értelme pedig a brahman megismerésére törekvés, és végül a vele való egyesülés az örök boldogságban. Ha ez nem sikerül, az ember arra van kárhoztatva, hogy mindig újra szülessen, méghozzá olyan életre, amilyent az elõzõ életében cselekedeteivel kiérdemelt. Ez igazolta az indiai kasztrendszert. A buddhizmus Buddha (i. e. 540 480) által alapított vallás, mely a brahmanizmus által szentesített kasztrendszert igazságtalannak, de egyben megváltoztathatatlannak tartotta, azért a kiutat a vágyak elfojtásában látta. Akinek ez sikerül, az kiszakad a reinkarnáció rendszerébõl, és eljuthat a teljes megnyugvás, megsemmisülés állapotába (nirvánába). A buddhizmus térítõ vallás volt, ezért több-kevesebb módosulásokkal nagy területen elterjedt (pl. tibeti lámaizmus). Az indiai bölcselet ortodox irányzatai a lélek megnyugvását a jóga módszerrel gondolták elérni, a bölcs jógi önmegtartóztatással és a test fölötti uralom (a szenvedés iránti közömbösség) megszerzésével jut el a nirvána állapotába, vagyis a lélek feloldódásához a világegyetemben. A kínai filozófia kezdetei az i. e. VIII V. században keletkezett két könyvbõl ismerhetõk meg: Írások könyve (Su king) és Változások könyve (Ji king). Eredetileg szertartás- és jóskönyvek voltak. Ezek szerint a világban két alapelv mûködik, a jang (a magasság, fény, erõ, kezdeményezés, férfiasság) és a jin (mélység, árnyék, gyöngédség, nyugalom, nõiesség). A létezõ dolgokat öt õselem (víz, tûz, fém, fa, föld) keverékei alkotják. A jin és a jang az örök törvény, a tao (út) szerint váltakozik, mely a természetes világrend törvénye. A taoizmus az i. e. VI V. században keletkezett. Megalapítójának Lao-cé-t tekintik, aki gondolatait Az út és erény könyvében 8

(Tao tö King) fejtette ki. Eszerint a tao a természetes világrend, mely minden körülmények között érvényesül, ezért azt a bölcs ember nem akarja megváltoztatni, hanem csak szemléli. Az embernek arra kell törekednie, hogy etikai érzéke segítségével kövessen egy magasztos példát. Mivel a természet, a birodalom, a társadalom és az egyén életének rendje (életút = tao) a legszorosabban összefonódik egymással, egyik feltételezi a másikat, ezért a világegyetem bármely részében keletkezõ zavar a többiben is diszharmóniát okoz. Ezért a taoizmus élesen bírálta a kormányt, az udvart, az adókat és a háborút, az uralkodót és a gazdagokat. Egy patriarchális idillhez szeretett volna visszatérni. A konfucianizmus eredetileg a taoizmus misztikus, mágikus eszméinek reakciójaként alakult ki. A konfucianizmus megalapítója Konfucius (Kung fu ce i. e. 551 479), a régi elõdök tanításait akarta helyreállítani, egyúttal meg is reformálta azokat. Ellentétben Lao cé-val, õ az aktív cselekvés értékét hangsúlyozta. A legfõbb cél a nép jó kormányzása. Az uralkodó ne parancsokkal, hanem személyes példamutatással irányítsa a népet. Az igazi erény az erkölcsi tökéletesedés, melynek eszköze a szeretet (altruizmus) Amit magadnak nem kívánsz, azt ne tedd az embereknek mondta. A legfontosabb önmagunk (kapzsiságunk, haragunk stb.) legyõzése. Konfucius tanításai morálfilozófiai rendszernek tekinthetõk. Etikája azon a kimondatlan gondolaton alapszik, hogy az ember kezdetektõl fogva jó, és minden rosszasága a belátás hiányának következménye. Mivel a világegyetem harmonikus, az embernek is annak kell lennie, ha a zavaró tényezõket kiszûrjük. Ezért az embert a jóra kell nevelni, mégpedig a helyes ismeretek átadásával. Az ismeretek megszerzésének legjobb eszköze a múlt tanulmányozása, a történelem szolgáltatja azokat a példákat, melyekbõl okulni lehet. Minden fontos erény alapja a szeretet, különösen a gyermekszülõ kapcsolatban. OLVASMÁNY A mitologikus világkép és az óiráni szent irat (Aveszta) Az Iráni-fennsíkra, a Kr. e. VII. században érkezett a két rokon nép: a médek és perzsák. II. Kürosz (Kr. e. VI. sz.) meghódította a méd birodalmat, elfoglalja Babilont és megadóztatta a kisázsiai görög városokat, majd I. Dareiosz (Kr. e. VI V. sz.) teremtette meg a perzsa világbirodalmat. Az Aveszta az ókori Irán vallási életének egyik legfontosabb forrása, valószínûleg a Kr. e. VII VI. században, legújabb kutatások szerint lehetséges, hogy a XV XIII. században így a nagy világvallásokat megelõzve keletkezett. A legfõbb istenérõl (Ahura Mazda) mazdaizmusnak, vagy a vallási vezetõjérõl: Zarathusztra (görög megfelelõje Zoroaszter) zoroaszterianizmusnak nevezett vallás a keleti hitvilágban elõször vezette be a túlvilági jutalom elképzelését, így hangsúlyt helyezett a választás ( Aveszta ) jelentõségére. A mitologikus világkép rendélményét a szembenálló két fõ erõ (Ahura Mazda Angre Mainju, késõbb Ahrimán), a köztük való szükségszerû választás, a gondolatban, szóban és tettben történõ hasonulás és a túlvilági jutalom árnyalja. A két élesen szembenálló erõ elképzelése jellegzetesen zoroaszteri, a világban érvényesülõ rend szempontjából is szembetûnõ az elkülönülésük: a jó oldalt a világos rend, az áttekinthetõ rangsor, a gonosz erõit a zûrzavar, a rendezetlen viszonyok jellemzik. 9

A KÉT LÉLEK HIMNUSZA 30. Jaszna 1. Elmondom most, híveim, mit kell tudni a beavatottaknak: Vohu-Manah 1 imáit, s dicséreteit Ahurához, s hogy a bölcs Asával 2 együtt mily öröm tûnik fel a fényben 2. Halljátok, mi a legfõbb jó! Nézzétek tiszta értelemmel, hogy ki-ki önmagáért válasszon a két hitvallás között! S hogy a végsõ döntéskor mivelünk legyen, arra vigyázzon! 3. Az a két Lélek 3 kezdettõl, aki álmomban ikerként tûnt fel. Nem más, mint a Jó meg a Rossz gondolatban, szóban és tettben. Közülük jól választott az okos, de az oktalan nem! 4. Ez a két Lélek megegyezett és megteremtett életet s halált kezdettõl fogva, hogy így legyen gyötrelem a hazug élete, s végül az Igazság híveié legyen a mennyország. 5. E két Lélek közül a Hazug a rossz tettet vette magának; Asát pedig Szpenta Mainju, kinek az égbolt a ruhája, - s azok, akik jó tettekkel örvendeztetik Ahura-Mazdáh-t. 6. A két Lélek közül nem helyesen választottak a démonok 4 sem. Tévelygés lepte meg õket, s választották Acsista-Manah-t. Vele mentek el Aésmához 5 hogy az emberi életet tönkre tegyék. 7. S hozzánk eljött Ksathrával 6, Vohu-Manah-val és Asával s a testbe lelket öntött az örökéletû Ármaiti 7. Legyen osztályrészed az elsõ 8 az ítélet ércfolyamánál! 9 8. És majd, amikor eljön a gaztetteknek büntetése, Vohu Manah segítségével azoké lesz a mennyország, Mazdáh, akik Asának a Hazugságot kezére adták. 9. Mi legyünk tehát azok, kik megváltják ezt a világot! Jöjj Mazdáh s ti többiek, a szövetségszerzõ Asával! Legyen egy a törekvés ott is, hol a tudás még ingadozik. 10. Bizony akkor vége lesz a Hazugság szerencséjének, s a jutalmat elnyerik majd házában Vohu-Manah-nak, Mazdáhnak és Asának, azok, kiknek hírneve jó lesz. 11. Ha a törvényt megértitek, melyet Mazdáh adott, emberek - hogy van üdv és van gyötrelem; hogy szenved a gonosz sokáig, s jutalmat az vesz, aki jó; elnyeritek, amire vágytok. 1 Vohu Manah: Jó Akarat. 2 Asa: az Igazság megszemélyesítõje. 3 Két Lélek: Szpenta Mainju (Szent Lélek) és Angre Mainju (Gonosz Lélek). 4 A démonok: a régi hit istenségei. 5 Acsista Manah: ördögi lény, a Gonosz Szándék megszemélyesítése. Aésma: a Harag megszemélyesítése. 6 Ksathra: a Mennyország megszemélyesítése. 7 Armaiti: Kegyesség, a Szent Hallhatatlanok egyike, a Föld védõ szelleme. 8 Az elsõ: azaz Ksathra. 9 Az óiráni mítosz szerint az utolsó ítélet alkalmával a lelkeknek keskeny hídon izzó ércfolyam felett kellett áthaladniok; a jók átjutnak, a rosszak belehullanak. 10

2 A filozófiai gondolkodás megjelenésének társadalmi-történelmi feltételei a hellén poliszokban A filozófia sajátosságai. A preszokratikus szakasz A görög filozófiát három nagy korszakra oszthatjuk: Szókratész elõtti (preszokratikus) kor, a görög filozófia virágkora, a hellenisztikus kor filozófiája. Az ókori Hellaszban a városállamok rendszerén, a rabszolgatartó demokráciákban többféle filozófiai rendszer alakult ki. Fejlõdésének kedveztek a kereskedelmi kapcsolatokkal érkezõ kulturális hatások (Babilónia, Egyiptom, Perzsia), melyek különösen a kisázsiai partvidéken, Ióniában, köztük Milétoszban volt erõs, ahol átvették e kultúrák fizikai, matematikai, csillagászati stb. ismereteit. A világ magyarázatát a mitológia helyett a természeti erõkkel váltották fel, és már az i. e. VI V. században hajlamot mutattak arra, hogy a valóság tényeit ködös elképzelések helyett bizonyítható elméletek alapján magyarázzák (pl. a matematikában). A tudományok és a filozófia még nem vált el egymástól. A Szókratész elõtti gondolkodók a világ keletkezésének és felépítésének magyarázatát keresték a mindennapi tapasztalás eredményeire támaszkodva. Fõ kérdéseik: Mi a közös a világ tapasztalható jelenségeiben? Az õselv konkrét dolog-e, vagy valami határozatlan létezõ? Az õselv egy vagy sokféle, véges vagy végtelen? Az igazság megismerésére a tapasztalat vagy a gondolkodás vezet-e? A filozófusok többsége lebecsülte a tapasztalás jelentõségét és túlbecsülte a gondolkodás lehetõségeit. A milétoszi iskola Az ógörög filozófia fejlõdésének fontos feltétele volt materialista kiindulópontja. Az i. e. VI. sz-ban mûködött milétoszi filozófusok mind abból indultak ki, hogy a különbözõ módon keletkezõ és elpusztuló dolgok közös alapja valamilyen õselv (arkhé). Ilyen õselv Thalésznál a víz, Anaximenésznél a levegõ (melyben az ember lelkét is felfedezni vélte). Hérakleitosznál az õselv a tûz, mely a legváltozékonyabb anyag, belõle keletkezik a levegõ, a víz és a föld, ezekbõl viszont pedig ismét tûz lesz. Ez a világ örök körforgása, melyben minden folyik, minden mindig változik és mégis ugyanaz (panta rhei). E gondolatok a korai görög filozófia dialektikus jellegét mutatják. Anaximandrosz szerint az õselv a meghatározhatatlan anyag (apeirón), amelybõl a hideg és a meleg hatására négy elem keletkezik: a víz, a föld, a levegõ és a tûz. Miután Iónia elveszítette politikai önállóságát, a filozófiai fejlõdés központja nyugatra helyezõdött át, Dél-Itália és Szicília városállamaiba. A dél-itáliai lételmélet A ióniai társadalmi zavarok elõl a dél-itáliai Krotónba emigrált Püthagorasz (kb. i. e. 580 500) által alapított arisztokratikus szövetség tagjai (püthagoreusok) az i. e. IV. században nagy befolyásra tettek szert. A világ õselvének nem az anyagot, hanem a számot tekintették, valóságos számmisztikát teremtettek, és hittek a lélekvándorlásban. Ezzel letértek a klasszikus görög filozófia materialista alapjairól. 11

Az elvesztett patriarchális rend után a világ zavaros valósága mögött egy elvont létezõ rendjét keresték. (Az elvont létezõ görögül: on, innen az ontológia = lételmélet kifejezés.) Az eleai iskola szerint a világ két részre oszlik: az elvont, nem érzékelhetõ, változatlan létre, és az érzékelhetõ, változó világra. Az iskola alapítója, Xenophanész (kb. i. e. 580 485) kigúnyolta a görögök antropomorf politeizmusát (mondása szerint a lovak ló alakú isteneket alkotnának), szerinte csak egy mindent átfogó isten létezik. Tanítását Parmenidész (kb. i. e. 520 450) foglalta rendszerbe. Szerinte a dolgoknak van egy mozdulatlan végsõ lényegük (az Egy), a változó dolgok sokasága (a Sok) nem is létezik. Tanítványa, Zénon (kb. i. e. 490 430) e tanításokat paradoxonok fölállításával próbálta igazolni: Akhilleusz nem éri utol a teknõsbékát, a látszólag mozgó nyíl áll (mert vagy ott van, vagy nincs; ha ott van, akkor áll; ha nincs ott, akkor nem létezik, vagyis a világ nem létezik, hanem pusztán látszat). A szicíliai Empedoklész (kb. i. e. 483 423) materialista filozófiája szerint a világ négy isteni õselembõl áll (föld, víz, levegõ, tûz), ezeket a vonzás (szeretet) és taszítás (gyûlölet) mozgatja. A világ mozgását az egyesülés és szétválás körforgásával magyarázta, mely attól függ, hogy melyik kerül éppen túlsúlyba (a vonzás vagy a taszítás). A demokratikus Athénban az i. e. V. században nagy szükség volt tanult emberekre, ezért pl. Szicíliából is sok filozófus költözött oda. Ezeket szofistáknak nevezték. Nem alkottak egységes iskolát, de közös volt a materializmusuk. Így pl. Protagorasz (kb. i. e. 480 410) tanítása szerint az istenek létezése nem bizonyított, de ettõl függetlenül célszerû a hagyományos vallás elfogadása, mert erkölcsi mércéül szolgál. A szofisták ezzel az erkölcsöt relativizálták (vagyis a jó és a rossz viszonylagos, a társadalom által alkotott fogalom). Gondolkodásuk középpontjába az embert állították. Protagorasz szerint Mindennek mértéke az ember. Az atomisták Anaxagorasz (kb. i. e. 500 428) Periklész barátjaként azt hirdette, hogy a világot az ésszerûség (a núsz, valamiféle elvont szellem) mozgatja, az anyagok pedig rendkívül apró, azonos nemû részecskékbõl (az arany aranyelemekbõl, a hús húselemekbõl) állnak, s ezek alakulnak át az anyag átváltozásai közben. Démokritosz (i. e. 460 370) már úgy gondolta, hogy az anyagok tovább nem osztható elemekbõl, atomokból állnak (atomosz = oszthatatlan). Az atom a kiterjedtség, a létezõ, az atomok között pedig az ûr, a nem létezõ van. Szerinte a világot nem az istenek mozgatják, hanem az atomok mozgásából, egyesülésébõl és szétválásából oksági sorozatokon keresztül a szükségszerûség. 12 OLVASMÁNY A tudományos-filozófiai világkép csírái a kisázsiai természetbölcselõk elképzeléseiben (Kozmológiák) (Thalészról) Arisztotelész, cael II 13: 294 a 28: Mások meg (azt mondják a föld) a vízen nyugszik. Ez ugyanis a legõsibb ránkmaradt tanítás, amelyrõl azt mondják, a milétoszi Thalész tanította, s ami szerint azáltal marad fönn, hogy úszik, mint egy fadarab vagy más efféle (ezek egyike sem marad fönn ugyanis természeténél fogva a levegõben, de fönnmarad a vízen) mintha bizony nem ugyanaz az érv vonatkoznék a földre, mint a hordozó vízre.

(Milétoszi Anaximandroszról) Arisztotelész phys. III 4: 203 b 7: az apeironnak nincs kezdete, hanem úgy tetszik, õ a kezdete a többi dolognak, és körülfogja valamennyit és mindent kormányoz, mint azok állítják, akik az apeiron mellett nem vesznek föl egyéb okot, amilyen pl. az ész vagy a szeretet. És isteni természetû az apeiron: halhatatlan ugyanis és romolhatatlan, mint Anaximandrosz és a legtöbb természetkutató mondja. (Szamoszi Püthagoraszról) Porphüriosz vita Pyth. 19 (DK 14 8a): Hogy miket mondott társainak, senki sem tudja bizonyosan megmondani, nem mindennapi hallgatás uralkodott ugyanis köreikben. Legnagyobbrészt ismeretessé vált azonban mindenki számára elõször is az, hogy halhatatlannak mondotta a lelket; valamint, hogy az másfajta élõlényekké változik; továbbá, hogy az események bizonyos ciklusok szerint újra bekövetkeznek és semmi sem abszolút új; végül hogy minden eleven lényt rokonunknak kell tekintenünk. Úgy tetszik, ezeket a tanokat elsõként Püthagorasz hozta be Hellaszba. Az orvoslás tudományos kezdetei A tudományos-filozófiai világkép kezdeteit akárcsak a kisázsiai természetbölcselõknél az orvoslásban sem jellemzi a mitologikus világelrendezéssel való teljes szakítás. Az irracionális és racionális gyógymódot nem a ráció helytelen és helyes használata, hanem a szemléletmód különbözteti meg. Ami a milétoszi bölcselõknél a i. e. VII VI. században, az az orvoslás történetében a i. e. V IV. században valósult meg: olyan paradigmaváltás következett be, amely máig érvényes tudományos eredményeket ugyan nem hozott, de a tudomány fejlõdésének lehetõségét megteremtette. A hippokratészi elképzelés az alábbi rendszerben vázolható fel: évszak éghajlat elemek testnedv alkat (minõségek) (kozmosz) (ember) tavasz meleg és nedves levegõ vér szangvinikus (fellobbanó, ingadozó) nyár meleg és száraz tûz epe kolerikus (lobbanékony, kitartó) õsz hideg és száraz föld fekete epe melankolikus (búskomor, lehangolt) tél hideg és nedves víz nyák flegmatikus (közönyös) Az orvoslásban bekövetkezett világképi változás tehát az ember és a kozmosz összefüggéseinek új vizsgálatát tette lehetõvé. Ez a megközelítés az egész és a rész összefüggéseit ragadja meg, az egész-ség megteremtésében nagy szerepe van a püthagoraszi eredetû harmónia-elméletnek. Bár a hippokratészi nedvkórtani elképzelés századokra meghatározta az orvostudomány fejlõdését, Hippokratész az orvostudomány atyja szimbolikus tudománytörténeti helyét orvosi etikája miatt kapta. Az emberi élet feltétlen szolgálatát, az orvosi titoktartást tartalmazó hippokratészi Eskü mindmáig az orvosi hivatás alapdokumentuma, az orvosi eskü szerves része. Hippokratész: Az emberi természet 3. [Arra vonatkozó érvek, hogy az emberben több hatóanyagot kell feltételeznünk] Elõször is, elengedhetetlen, hogy a nemzés ne egyetlen elembõl induljon ki. Hogyan 13

lenne képes ugyanis egyetlen lény nemzeni, ha nem egyesül egy másikkal? Ráadásul akkor sem következik be a fogamzás, ha nem azonos fajtájú és tulajdonságú lények fonódnak össze. Továbbá akkor sem kerülhet sor semmiféle nemzésre, ha nem áll fenn helyes arány és egyensúly a meleg és a hideg, a száraz és a nedves között, sõt az egyik elem túlsúlyba kerül a másikkal szemben, vagyis az erõsebb a gyöngébbel szemben. Így hát hogyan is lenne elképzelhetõ, hogy a fogamzás egyetlen lény részérõl történjék, amikor még akkor sem következik be a nemzés, ha nem áll fenn a kölcsönösen helyes keveredés lehetõsége? Mivel pedig minden létezõ és az ember természete ilyen, ezért az ember nem egyetlen elembõl áll, hanem a nemzéshez hozzájáruló minden egyes tényezõ megtartja a testben a neki tulajdonított hajtóerejét. Úgyszintén: amikor az emberi test kimúl, minden egyes elem visszatér tulajdon természetéhez: a nedves a nedveshez, a száraz a szárazhoz, a meleg a meleghez, a hideg a hideghez. Ilyen tehát az élõlényeknek és minden más dolgoknak a természete. Valamennyien hasonló módon kezdõdnek, és valamennyien hasonlóképpen érnek véget. Természetük ugyanis a fentebb említett összes elem egyesülésébõl jön létre, s úgy szûnik meg mint már mondtuk, hogy minden visszatér a kiindulópontjára. 4. [A négy nedv az egészség és a betegség oka] Az emberi test vért, nyálkát, sárga és fekete epét rejt magában; ezekben lakozik a test természete, s ezek miatt szenved vagy egészséges. Akkor örvend tehát a legtökéletesebb egészségnek, amikor ezek az elemek helyes arányban keverednek benne minõségi és mennyiségi szempontból egyaránt, s ezért eszmény a keveredésük. Van olyan betegség, amikor ezen alkotóelemek egyike vagy hiányzik, vagy túlsúlyba kerül, vagy pedig a testen belül elkülönülve nem olvad össze az összes többivel. Mert amikor egy rész elkülönül és kénytelen önmagában állni, akkor szükségképpen nemcsak az a hely válik beteggé, amelyet elhagyott, hanem az is fájdalmat és szenvedést okoz, ahol szétárad és felgyülemlik. Valóban: ha valamelyik nedvbõl több folyik ki a testbõl, mint ahogy az a többlet levezetéséhez szükséges, akkor ez a kiürülés gyötrelmet vált ki. Ha viszont a testen belül megy végbe a kiválasztódás, a többi nedvtõl való elkülönülés és elhatárolódás, akkor a mondottaknak megfelelõen az embernek elkerülhetetlenül kettõ fájdalmat kell éreznie, egyfelõl az üressé vált, másfelõl a túltelített helyen. Hippokratész: Eskü Esküszöm az orvos Apollónra 1, Aszklépioszra 2, Hügieiára 3, Panakeiára 4, az összes istenre és istennõre, õket híva tanúul, hogy erõmhöz és belátásomhoz mérten teljesíteni fogom eskümet és alábbi kötelezettségemet. Az orvostudományban mesteremet ugyanolyan tiszteletben részesítem majd, mint szüleimet; megosztom vele megélhetésemet, és ha nélkülöz, gondoskodni fogok ellátásáról; fiait saját fivéreimnek fogom tekinteni, és ha õk is el akarják sajátítani az orvostudományt, fizetség és szerzõdés nélkül megtanítom majd nekik. Gondom lesz rá, hogy a tudományt, a szóbeli és minden más felvilágosítást ismertessem fiaimmal és mesterem gyermekeivel, valamint azokkal a tanítványokkal, akiket a szerzõdés és az orvosi törvény alapján tett eskü kötelez, de [rajtuk kívül] senki mással sem. Az életmódra vonatkozó szabályokat a betegek hasznára kamatoztatom majd erõm és belátásom szerint, megóvva õket a bajtól és a kártevéstõl. Senkinek sem adok majd mérget, még ha kéri is; sõt még csak ilyen tanácsot sem adok neki. Hasonlóképpen egyetlen asszonynak sem adok magzatelhajtó méhgyûrût. Tisztán és szeplõtlenül fogom eltölteni életemet, gyakorolni mesterségemet. Nem alkalmazok vágást még akkor sem, ha az illetõk kõtõl szenvednek is; az ilyen feladatot azoknak hagyom meg, akik ebben szakemberek. 14

Bármely házba lépek is, azért megyek oda, hogy hasznára legyek a betegeknek, tartózkodva minden szándékos jogtalanságtól és kártevéstõl, fõleg attól, hogy nemi visszaélést kövessek el nõk vagy férfiak testén, legyen szó akár szabadokról, akár rabszolgákról. Foglalkozásom gyakorlása közben vagy azon kívül bármit is látok, illetve hallok az emberekkel való érintkezés során, aminek nem szabad nyilvánosságra kerülnie, arról hallgatni fogok, és azt mint titkot õrzöm. Ha teljesítem és nem szegem meg eskümet, adassék meg nekem, hogy örömömet lelhessem életemben és hivatásomban, mindig elismerésben részesüljek minden ember részérõl; ha viszont fogadalmamat megsértem és hamisan esküszöm, akkor az ellenkezõ sors jusson nekem osztályrészül. 1 Zeusz és Létó fiát, Apollónt a görögök Paian, Paiéón, Paión jelzõvel, megszólítással hívták segítségül betegség esetén. A Paión eredeti jelentése valóban gyógyító, megsegítõ. Homérosznál Paiéónnak hívják mind az istenorvost, azaz Apollónt, mind pedig az istenek orvosát, akinek leszármazottait látták az orvosokban. 2 Aszklépiosz vagy latinosan Aesculapius volt a görögöknél a gyógyítás istene. Deifikációja késõbb következett be, mert a homéroszi Iliászban még csak mint ügyes orvos jelenik meg. A görögök az õ leszármazottaiban is az orvosokat látták, akárcsak Paiéón fiaiban. A mitológia szerint maga is Apollón gyermeke. 3 A mitológia szerint Aszklépiosz és Épioné ( aki lecsendesít, gyógyít ) leánya, az Egészség (latinul: Salus) istennõje. Más hagyomány szerint felesége volt Aszklépiosznak, akinek kultuszával gyakran szorosan összeforrt, mint pl. Athénban, Epidauroszban és Kószban. Gyakran ábrázolták ragyogó szûzként, tállal és kígyóval. Ez utóbbi mint a háznak és egészségének védõszelleme tõle kapta táplálékát. Egyik testvére volt Panakeia. 4 Nevének jelentése: aki mindent meggyógyít. A mitológia szerint õ is Aszklépiosz egyik leánya volt. A középkor orvosai is lelkesen keresték a minden bajra jó orvosságot, a panaceát. A görög filozófia klasszikus korszakai I. 3 Platón ideaelmélete, államfilozófiai gondolatai, a platóni filozófia jelentõsége A hellén-perzsa háborúkban a hellének gyõztek (Marathón, Szalamisz). A csatákban gyõztes Déloszi Szövetség vezetõ állama a demokratikus Athén lett. Ez a helyzete biztosította gazdasági fellendülését, de megmutatkoztak a társadalmi egyensúly megbomlásának jelei is. Megnõtt a beszéd- és érvelõkészség szerepe, politikai karriert csak szónoki képességgel lehetett csinálni. A szofisták pénzért tanították az érvelés mûvészetét. A demokráciában sokféle vélemény megnyilvánulhatott, ami gyengítette a hagyományok szerepét. Felmerült a jó és a rossz társadalmi meghatározottsága, vagyis az erkölcs relativitása is. Kérdésessé vált, hogy a lelkiismeret szavára és az erényre van-e szükség inkább, vagy egy helyesebb államrendre. Kérdés volt, hogy ez a világ az igazie, vagy annak csak a mása. A korszak kiemelkedõ filozófusa volt Szókratész (kb. i. e. 470 399), akirõl kortársai írásaiból vannak ismereteink, saját mûve nem maradt fenn. Gyakorlati módszere az induktív érvelés volt, melynek során párbeszédben tisztázta vitapartnerével a fogalmakat, és eljuttatta a helyes álláspont felismeréséhez. Vallotta az erkölcs taníthatóságát, szerinte az ember akkor képes különbséget tenni jó és rossz, igaz és hamis között, ha biztos tudást szerez. És ha tudjuk, hogy mi a jó, azt is fogjuk cselekedni. Ehhez az szükséges, hogy a dolgokat pontosan definiáljuk. Élesen bírálta az athéni demokráciát, mert szerinte a tömeg az állam vezetését tudatlan emberekre bízta. Ezért õt az ifjúság megrontásával és istentelenséggel vádolták meg, elítélték, és õ a számûzetés helyett a halált választotta, ezzel az erkölcsi kiállással is elveirõl tett tanúságot. 15

Platón (kb. i. e. 428 348) Szókratész tanítványa volt. Halála után filozófiai iskolát alapított Akadémia néven, mely évszázadokig fennállott. Platón mindinkább kiábrándult a politikából, gondolkodására hatottak a társadalmi viszonyok. Mûveinek formája dialógus, melyben a beszélgetõk Szókratész és a tanítvány. A szofistákat ellenfeleiként kezelte, több dialógusában szerepeltet szofistát, akinek nézeteit meggyõzõen rombolja le. Platón idealista filozófus. Szerinte a megismerés vezérelve az idea, és nem az érzékelés. Az anyag az ideák tükrözõdése, a dolgok az ideák árnyképei. Az ideák mibenlétét a barlangban ülõ emberek híres hasonlatával magyarázza. A barlangban ülõ emberek a barlang nyílásánál élnek, lábukon és nyakukon megkötözve csak elõre nézhetnek, mert nem képesek fejüket a kötelék miatt forgatni. Hátuk mögött tûz világít, a tûz és közöttük út húzódik, amelynek mentén alacsony fal. Az alacsony fal mellett mindenféle tárgyakat visznek az ott le-fel menõ emberek, de a barlangban ülök ezeknek a tárgyaknak csak a barlang velük szemben fekvõ falára vetett árnyképeit látják. Ha most hirtelen egyikük nyakáról a köteléket levennék, ez a tárgyakat a maguk valójában látva, azt hihetné, hogy azok az árnyképek az igazi tárgyak. Ha azonban a látványhoz hozzá szokott, boldognak fogja mondani magát s az ott maradottakat boldogtalanoknak. A látás által megismert lakás már most a börtönlakás, a benne égõ tûz a nap ereje s a felmenetel és a dolgoknak fent való szemlélete a lélek felmenetele a gondolat világába. A dolog tehát így áll: a megismerhetõ dolgok között végsõ a jó ideája. Ezt azonban csak nehezen lehet megpillantani. Aki azonban egyszer is megpillantotta, azt tartja róla, hogy az minden szépnek és jónak az oka. Ezért ezt az ideát mindenkinek meg kell látnia, aki a magán- és a közéletben okosan akar cselekedni. Az anyagi világot az ideák mintájára a világlélek (démiurgosz = alkotó, teremtõ, szimbolikus isten) formálja meg. Az ember 16 megismerése az ideákra irányul, ezért a megismerés útja nem az érzékelés, hanem a lélek vizsgálata, mely mintegy visszaemlékezik az ideák világában eltöltött idõre. Platónnál a lélek és a test végletesen különböznek, semmi közös nincs bennük. A lélek halhatatlan, változhatatlan, az ideák világában van otthon. A test a lélek koporsója. Platón a lélek alapképességének tételezte fel a gondolkodást, az akarást és a vágyakozást. Platón etikájának célja a boldog ember, aki megfelelõ arányban rendelkezik az igazi (az ideákra irányuló) tudással, a tapasztalati tudással, és mértékletes a testi örömökben. Platón rossz véleménnyel volt a demokráciáról ( A demokrácia a csürhe rémuralma ), tapasztalata szerint könnyen alakul át zsarnoksággá. Hitt az ideális állam lehetõségében, errõl vallott gondolatait fogalmazta meg az Állam c. munkájában. Az ideális államban a legbölcsebbek kormányoznak (a filozófusok), méghozzá nem erõszakkal, mert a többiek belátják, hogy mindenkinek azt a munkát kell végezni, amire a legalkalmasabb. A másik két rend a katonaság és a dolgozóké (kézmûvesek, parasztok, kereskedõk). Azt, hogy ki melyik rendbe kerül, az dönti el, hogy lelke mennyi idõt töltött az ideák világában, mert ettõl függ a tanulás képessége (arany, ezüst és vas lelket különböztetett meg, attól függõen, hogy a lélek melyik képessége került benne túlsúlyba, a gondolkodás, az akarás vagy a vágyakozás). Hogy ez megmutatkozhassék, mindenkinek biztosítani kell a tanulás lehetõségét. A filozófusok és az õrök rendje családi és vagyonközösségben élne, hogy ne legyenek magánügyeik, idejüket az államnak szentelhessék. A dolgozóknak viszont lehetne vagyonuk és családjuk, mert ez serkentõleg hatna rájuk, de a túlzott jövedelmet az állam elvonná, mert minden társadalmi baj oka a vagyoni különbség. Öregkori mûvében, a Törvények -ben enyhítette államelméletének túlzásait, lemondott a filozófusok uralmáról, a nõ-, gyermek- és vagyonközösségrõl. Platón három

államformát ismert, melyeket igazságos törvények szerint lehet mûködtetni: királyság, a nemesek uralma (arisztokratikus köztársaság), demokrácia (népuralom). Ezek elfajulásai a zsarnokság, az oligarchia és a demagógia. Neoplatonizmus Platón idealizmusa folyamatosan jelen volt a görög filozófiában, sõt a kereszténység elterjedésének elsõ századaiban, annak mintegy ellenhatásaként neoplatonista iskoláról beszélhetünk (III V. sz.). Mindkét ideológia a rabszolgatartó társadalom válságának talaján keletkezett, sok a közös vonás is a kereszténységgel, kölcsönösen hatottak is egymásra. A neoplatonizmus kiinduló tanítása az ún. negatív teológia: eszerint az isten az õs Egy, akinek a természetérõl semmiféle pozitív tudásunk nem lehet. Ahogy a fény behatol a sötétségbe, és szétoszlik benne, úgy a lélek is behatol az anyagba. Ahhoz, hogy a lélek aztán kiszabaduljon az anyag rabságából, és elérje a boldogságot, az embernek, mint anyagi valóságnak meg kell tisztulnia, ami aszkézis révén lehetséges. 529- ben Justinianus császár az athéni filozófiai iskolákat bezáratta, ezzel a neoplatonizmus iskolája is megszûnt. OLVASMÁNY Platón: Timaiosz Mondjuk el tehát, mi okból formálta meg a keletkezést, ezt a mindenséget az alkotó. Jó õ, a jósággal pedig nem fér össze soha semmi irigység semmi tekintetben: ennek híjával lévén azt akarta, hogy minden a lehetõ leghasonlóbb legyen õhozzá. A keletkezésnek és a világnak ezt a forrását mint a legjogosultabbat bárki bízvást elfogadhatja értelmes emberektõl. Az isten ugyanis azt akarta, hogy minden lehetõség jó, hitvány pedig semmi se legyen, ezért, minthogy mindent, ami csak látható volt, úgy vett át, hogy nem volt nyugalomban, hanem mozgott szabálytalanul és rendezetlenül, rendbe hozta rendetlenségébõl, mert azt gondolta: mindenképpen különb a rend. Az pedig nem volt és nem lesz lehetséges, hogy a legjobb lény mást cselekedjék, mint a legszebbet: megfontolás útján pedig azt találta, hogy a természettõl fogva látható dolgok közül egészében véve semmi, ami híjával van az észnek, nem lehet szebb az eszesnél; ész pedig lélek nélkül nem keletkezhetik senkiben. E megfontolás alapján, észt oltva a lélekbe, lelket a testbe, építette fel a mindenséget, hogy oly mûvet alkosson, mely természeténél fogva a lehetõ legszebb és legjobb. Így tehát a valószínû okoskodás alapján azt kell állítani, hogy ez a világ valóban lelkes és esze élõlénnyé lett az isten gondviselése folytán. ( ) Hogy tehát a mi világunk egyenetlenségében is hasonló legyen a teljes és tökéletes élõlényhez, ezért sem két, sem számtalan csillagvilágot nem formált az alkotó, hanem egy és egyetlennek született, van és lesz ez a világ. Ami keletkezik, annak testinek, láthatónak és tapinthatónak kell lennie; tûz nélkül pedig semmi sem látható, szilárdság nélkül pedig nem tapintható, szilárdság pedig nincs föld nélkül, ezért kezdetben tûzbõl és földbõl formálta isten a mindenség testét. ( ) Minthogy azonban szilárd testnek kellett lennie, szilárd testeket pedig sohasem egy, hanem mindig két középarányos köt össze: így a tûz és a föld közé a vizet és a levegõt tette az isten, egymáshoz képest lehetõleg ugyanabban az arányban alkotva meg õket, mint a tûz aránylik a levegõhöz, úgy viszonyuljon a levegõ a vízhez, s mint a levegõ a vízhez, úgy a víz a földhöz. Így kötötte össze és egyesítette a látható és tapintható eget. 17

Ennek folytán négy ilyen alkatrészbõl keletkezett a világ teste, összhangba jutva az arányosság által és szeretet ébredve benne ennek folytán, úgyhogy, mint önmagával azonossá vált egész, senki más által fel nem bontható, csak az által, aki összekötötte. ( ) Alakot pedig olyat adott neki, ami illik hozzá és lényével rokon. Ahhoz az élõlényhez pedig, mely minden élõlényt magában kell hogy foglaljon, ez az alak illik, mely minden alakot magában foglal: ezért gömb alakúra [...] formálta meg. [...] Mert a testének megfelelõ mozgást adta neki: a hét közül azt, mely legközelebb állt az észhez és gondolkodáshoz; ezért úgy alkotta meg, hogy egyenletesen, ugyanazon a helyen, önmagában, körben forogva mozogjon; a többi hat mozgást pedig valamennyit távol tartotta tõle, s nem engedte, hogy azok módjára bolyongjon. ( ) Lelket tett a közepébe és kiterjesztette az egészre, sõt kívülrõl is vele vette körül a világ testét, így rendezte be a körben keringõ, egyetlen, egyedülálló világot, amely kiválóságánál fogva teljes önmagában, semmi másra nem szorul, hanem önmagát eléggé ismeri és szereti. Mindezek által boldog istenné alkotta õt. A lelket azonban, noha mi most késõbb kezdtünk róla beszélni, isten nem utólag alkotta meg mert összetételükkor nem engedte volna, hogy az idõsebb álljon az ifjabb uralma alatt ; hanem mi, akik nagyon függünk a véletlentõl, most is csak találomra beszélünk; isten azonban mind keletkezés, mind érték dolgában elõbbinek és idõsebbnek alkotta meg a lelket a testnél, az urat és parancsolót alárendeltjénél ( ) A lélek így a középponttól a csillagvilág legkülsõ köréig mindenütt összeszövõdve s kívülrõl is körben véve körül a világot, önmagában forogva, elkezdte meg nem szûnõ, értelmes életének isteni kezdetét örök idõkre. S a világnak teste látható lett, maga a lélek azonban láthatatlan, de része van az értelemben és a harmóniában, minthogy a legjobbnak alkotta meg alkotásai közül az, aki a legjobb ésszel felfogható örök létezõk közül. ( ) Mikor az atya, aki nemzette, látta, hogy mozog és él az örökkévaló istenek számára létrejött szentély, örvendezett, és örömében arra gondolt, hogy mintaképéhez még hasonlóbbá tegye. Amint tehát az: örökkévaló élõlény, úgy ezt a mindenséget is, amennyire csak lehet, olyanná igyekezett alkotni. Annak az élõlénynek természete örökkévaló: ezt a született világra tökéletesen ráruházni nem volt lehetséges: azt gondolta ki tehát, hogy mozgó képmását alkotja meg az örökkévalóságnak, és berendezvén az eget, ezzel megalkotja az egységben megmaradó örökkévalóság szám szerint tovahaladó örökképmását, amelynek mi az idõ nevet adtuk. A napokat és az éjeket, hónapokat és éveket ugyanis, melyek nem voltak meg az ég születése elõtt, akkor, az ég megalkotásával együtt hívta életre; az idõ részei mindezek, mint a volt és a lesz is az idõnek vele együtt keletkezett fajtái, amelyeket azonban észrevétlenül, helytelenül átviszünk az örökkévaló létre is. Mert az örökkévalóról azt mondjuk, hogy volt, van és lesz, pedig õhozzá valójában csak a van illik: a volt és a lesz pedig csupán az idõben haladó keletkezésre illik, hiszen ezek: mozgások; ami ellenben mindig ugyanabban az állapotban marad mozdulatlanul, az sem idõsebbé, sem ifjabbá nem lehet az idõben, sem úgy, hogy valaha is lett volna, sem úgy, hogy most lett, sem pedig, hogy a jövõben lesz majd azzá; és egyáltalán semmi sem illik hozzá, amit a keletkezés ruház rá az érzéki világban mozgó dolgokra: ezek az idõnek a fajai, mely az örökkévalóságot utánozza, és szám szerint gördül tova körforgásában. ( ) 18

A görög filozófia klasszikus korszakai II. 4 Arisztotelész ismeretelmélete, metafizikája, politikai-filozófiai munkássága Arisztotelész (i. e. 384 322) Platón tanítványa volt és tagja az Akadémiának Platón haláláig (i. e. 347). I. e. 343-ban Fülöp makedón király meghívta Alexandrosz nevelõjének. Amikor Nagy Sándor király lett, visszatért Athénba, és kialakította kritikai állásfoglalását Platón idealizmusával szemben. Létrehozta saját iskoláját, a Lükeiont, ezzel kezdõdik filozófiai tevékenységének harmadik, utolsó korszaka. Nagy Sándor halála után elmenekült Athénból, és rövidesen meghalt. Arisztotelész kora legtöbb tudományával foglalkozott. A filozófiát három ágra bontotta: 1. Az elsõ filozófia a létrõl, az õsokokról és az elvekrõl szóló elméleti tudomány. 2. A gyakorlati filozófia az emberi tevékenységrõl szól. 3. Poétika. Mûveit eszerint csoportosíthatjuk: Logikai mûvek (pl. Nikhomakhoszi etika) Természettudományos mûvek (Pl. Organon) Metafizikai írások (Pl. Metafizika) Politikai, retorikai és esztétikai írások (Pl. Poetika, Politika) Arisztotelész a megteremtõje a logika tudományának is, melyet követõi nem a filozófia ágának, hanem minden tudományos megismerés eszközének tekintettek. Metafizikája Elsõ filozófiájában, melyet metafizikának is nevezett, bírálta Platón ideatanát, fõként azért a tanért, mely szerint az idea (a lényeg) elkülönül az érzékelhetõ dologtól. Arisztotelész az általános és egyes viszonyáról azt gondolta, hogy az egyes az, ami csak valahol és most létezik és érzékelhetõ, az általános pedig az, ami mindenütt és mindig létezik, és csak az egyesben megnyilvánulva, megfelelõ feltételek között érzékelhetõ. Az általános szerinte a létezõ dolgokból elvonatkoztatott közös lényeg. Szerinte Platón az ideatanában fölöslegesen megkettõzte a valóságot. Minden dolog az anyag és a forma egységébõl származik. Két szubsztancia van: az anyag és a forma. Az anyag önmagában formátlan és passzív. Mozgatója a forma. De ahhoz, hogy az anyag formát kapjon, mozgásra van szükség, aminek kell legyen egy ható oka és egy cél-oka. Ezzel Arisztotelész a szükségszerûség mellé bevezette a célokság (teleológia) fogalmát. Eszerint a természetben minden szükségszerû és célszerû is egyben. E célszerûségbõl vezette le esztétikáját is (ami célszerû, az szép is pl. az állatok célszerû formái.) A földi (Hold alatti) szférát négyféle anyag alkotja (tûz, víz, levegõ, föld), ezek alakulnak át egymásba. A Hold feletti szférát az ötödik anyag, az éter tölti ki. Arisztotelész istenfogalma szerint létezik egy tiszta forma, egy mozdulatlan mozgató, mely a hierarchikus világrend csúcsa. A hierarchiában alul áll az élettelen anyag, feljebb pedig az élõk (növény állat nõ férfi)... Az égi szférák ettõl kapják a mozgást (mint õsoktól), a földi szférákat pedig ezek mozgatják. Arisztotelész anyagfelfogása dualista, mert két szubsztanciát tételez fel (anyag és forma vagy idea), szemben a monistákkal, akik szerint a világnak csak egy végsõ lényege van. Arisztotelész idealista, mert szerinte a pusztán anyagi létezés csak lehetõség, az idea nélkül csak a káosz (a semmi) létezne, a dolgok csak a forma (idea) által lesznek valamivé. Az anyag öröktõl fogva létezik és mozog, de nem magától mozog, ha- 19

nem a forma mozgatja, az elsõ mozgató pedig maga az isten. Logikája Arisztotelész kidolgozta a dedukció elméletét. Szerinte a tudomány célja a fogalmak meghatározása, ami a dedukció és az indukció összekapcsolásával érhetõ el. Elõször ismereteket kell szerezni a tárgy egyes tulajdonságairól, ezek közül pedig meg kell határozni a lényeges tulajdonságokat. Etikája Arisztotelész az erkölcsi cselekvés elõfeltételének a szabadságot tekintette, mert csak azért lehetünk felelõsek, amit tudva és akarva teszünk. Arisztotelész a poliszpolgár hagyományos erkölcsét akarta átmenteni a polisz válsága idején, amit felfogása szerint a kapzsiság, a vagyoni különbségek okoztak. Az erényt a mértékletességben, a közép -ben vélte megtalálni, így pl. a bátorság a közép a gyávaság és a vakmerõség között. Szerinte az erény hordozója csak a középosztály lehet, etikája ezzel kapcsolódott államelméletéhez. Államelmélete Arisztotelész kiutat keresett a polisz válságából, ezért óriási tényanyagot (158 polisz berendezkedését) vont vizsgálata alá. Az ember társas lény, mindenkinek meg van a társadalomban a neki rendelt helye. Az állam legfõbb elvének is a közép - nek kell lennie. Elutasítja a túlzott vagyoni különbségeket, ezért az államban a középosztálynak szánt vezetõ szerepet. A rabszolgatartó társadalmat öröknek gondolta, mely a természet törvényein alapul, hisz a rabszolga csak beszélõ szerszám. Ez megfelelt a világ hierarchikus berendezésérõl vallott felfogásának. Három államformát tartott elfogadhatónak: királyság, arisztokrácia, politeia (középosztály uralma egyfajta érdekegyesítés az arisztokrácia és a démosz között) ezek képesek az egész társadalmat szolgálni. 20 OLVASMÁNY Arisztotelész: Metafizika Elsõ könyv Második fejezet ( ) S a tudományok között mindig azé a vezetõ szerep és az áll a szolgáló tudomány fölött, amelyik felismeri, hogy mi a cél, amiért mindent cselekedni kell. Ez pedig minden dologban a Jó, s általában az egész természetben a legfõbb Jó. A mondottakból tehát az következik, hogy a kérdéses elnevezés csak egy és ugyanazon tudományra illik rá, mégpedig arra, amelyik a végsõ, illetve elsõ elveket és okokat kutatja, mert hiszen a Jó és a cél is az okok közül való. Hogy azonban ennek a tudománynak nem alkotás a célja, az kiviláglik már a legrégibb bölcselkedõk példájából. Az emberek ugyanis most is, meg régen is a csodálkozás következtében kezdtek filozofálni. Kezdetben a hozzájuk legközelebb esõ csodálatos dolgokon álmélkodtak el, majd lassankint továbbmentek ezen az úton és nagyobb dolgok felõl is kezdtek kérdéseik lenni, így pl. a Holdnak változásai felõl, s a Napnak és csillagoknak járása és a mindenség keletkezése felõl. A kételkedõ és csodálkozó ember pedig tudatlannak érzi magát ezért a mítoszkedvelõ is valahogyan filozófus, mert a mítosz is csodálatos eseményekbõl áll, s mivel azért filozofál, hogy a tudatlanságból kiszabaduljon, világos, hogy az elsõ filozófusok is a tudományt a tudás kedvéért keresték, s nem a