Séta a Taigetoszon - avagy beszámoló a mába vezető útról 5 Írta: Hajdú János* Európai parlamenti választások: a baloldal ambivalens eredményei 11

1 Tartalomjegyzék Séta a Taigetoszon - avagy beszámoló a mába vezető útról 5 Írta: Hajdú János* Európai parlamenti választások: a baloldal ambivalens eredményei 11 A válság jelenlegi és várható hatása 15 Írta: François Houtart* Európa, válság, megosztottság, alternatívák, stratégiai kérdések, a legfontosabb kiutak 18 Írta: Elisabeth Gauthier* Gazdasági és politikai válság A látomás szörnyű valósággá vált 35 Írta: Czöndör Gyula Az állam és a 2008-as gazdasági válság 38 Írta: George Stathakis *

2 KRITIKUS JELENTÉS A ROMÁNIAI VÁLSÁGRÓL 46 Írta: Petre Damo* Túlfelhalmozás* és bérveszteségek 56 A pénzügyi válság anyagi okairól és hátteréről Írta: Lutz Holzinger* Az ingatlanspekulációs buborék és a jelzáloghitelek fedezete mellett kibocsátott értékpapírok botránya Olaszországban 59 írta: Walter De Cesaris* A politikai centrum és az Európai Unió fejlesztése 66 Írta: Fernando Rosas* Milyen a mai baloldal A választásokról és a követendő politikáról 71 Írta: Vajnai Attila Mit jelent ma a baloldal és kik alkotják? A baloldal kontúrvonalai Németországban 76 Írta: Frank Kleemann, Uwe Krähnke, Ingo Matuschek *

3 Az alulról szerveződő hatalom megerősítésének reális stratégiái a neoliberális globalizáció korában 83 Írta: Frances Fox Piven* A világ nagy régiói: régiós integráció mint alternatív stratégia? 94 Írta: Veronique Sandoval* A világválság kényes kérdéseinek elemzése 99 Írta: Pierre Khalfa* Európai feminista kezdeményezés egy másfajta Európáért 106 Európai baloldali pártok találkozója Spanyolországban napirenden a kapitalizmus jelenlegi válsága és a baloldal elemzése 110 Laura Tuominen és Dan Koivulaakso cikke alapján

4

5 Séta a Taigetoszon - avagy beszámoló a mába vezető útról Írta: Hajdú János* * újságíró, volt nagykövet Kelet-Közép-Európa helyzetét látva és a jövőjén gondolkodva nehéz nem Murphy híres-hírhedt törvényére gondolni: ami elromolhat, az el is fog romlani Az áprilisban Magyarországon lezajlott parlamenti választások kimenetele a neonáci térnyerésig terjedő, óriási arányú jobbra tolódás, a lengyel elnök repülőszerencsétlensége, illetve annak mélyebb, tehát politikai összefüggései, a görög pénzügyi válság s annak az Európai Unió által produkált kezelése, különös tekintettel az euróövezetbe törekvő megannyi kis, Görögországra nagyon is hasonlító állam, államocska feltételezhető jövőjére, még azokat a nyugat-európai és amerikai elemzőket is riadóztatta, akik amúgy húsz éve az egyik dicshimnuszt a másik után szokták mondani és írni a rendszerváltásokról és a nyomukban bekövetkezett változásokról. A legfőbb tézisük mindig és mindenhol a demokrácia úgymond - diadala a diktatúra fölött! Vizsgálódásainkat a rend kedvéért mindenképpen annak rögzítésével kell kezdenünk, hogy a szovjet és a szovjet típusú berendezkedés Európában soha sehol sem volt képes a forradalmi diktatúrából a hatalommegosztó demokráciába vezető úton végigmenni. Voltak kísérletek talán Bucharinnal kezdődően és Gorbacsov peresztrojkájával végződően a nagyon sok kommunista által felismert és megértett feladat megoldására, de a kísérletek rendre kudarcba fulladtak. Nem pocskondiázás és sértegetés, hanem megkésett felismerés, hogy az orosz civilizáció forradalomra igen, de az évszázados hatalomszerkezeti struktúrák meghaladására nem volt képes. S minthogy Közép-Kelet-Európában 1945 után a szocialista átalakulási kísérletek Jugoszlávia részleges kivételével nem organikus folyamatok voltak, hanem a Vörös Hadsereg jelenlétével determinált hatalmi elhatározás termékei, a szovjet modell követésének meghagyásával, a végkimenetel emitt sem lehetett más, mint amott. Nem mellesleg: az apologéták minden legendateremtő erőlködése ellenére a térségben húsz évvel ezelőtt nem forradalom zajlott le, hanem a fennálló rend a nemzetközi versenyképtelensége okán maga alá esett, összeomlott. Ez a differenciálás azért nem megkerülhető, mert forradalmak mindig és mindenütt egy új és a bukottnál várhatóan magasabb minőségű berendezkedésért és formációért robbannak ki és győznek. Az összeomlás pedig olyan jelenség, amelynek az elszenvedői azt többé-kevésbé tudják, hogy mi és miért

6 történik velük, de a várható következményekről vagy fogalmuk sincs, vagy azokat olyan körülmények diktálják, melyekre befolyásuk alig, vagy egyáltalán nincs. Sokszor és sokan, helytállóan írták le, hogy ennek a térségnek a népei úgy szerettek volna nyugati szomszédjaikhoz hasonló anyagi körülmények közé jutni, hogy közben azért fennmaradjanak azok a szociális struktúrák, melyek az évtizedek során a legtöbb helyen a túlnyomó többség érdekei szerint, azok szolgálatában létrejöttek. Arról, hogy ez reális célkitűzés-e, s milyen áron, milyen gazdasági és társadalmi berendezkedés keretei között lehetséges, nemcsak az átlagpolgárnak, hanem még azoknak a hirtelen felszínre sodródott politikusoknak sem voltak megalapozott, reális elképzelései, ismeretei, tudása, akik ágálni kezdtek és intézkedni. A szovjet hatalmi övezet lánykori nevén a szocialista tábor összeomlása azt is jelentette, hogy véget ért két rendszer sok évtizedes konfrontációja, tehát a másik fél győzött. S a győztes ezúttal is élt azzal a lehetőséggel, hogy saját képére és hasonlatosságára alakítsa át a befolyása alá került és gazdaságilag meglehetősen zilált állapotú országokat. Minden mást megelőzött a tulajdonviszonyok visszaállítása kapitalista alapokra. Magyarország esetében ez oly mértékben külső indíttatású folyamat volt, hogy a kezdetek cselekvési irányát és menetrendjét egy amerikai szervezésű intézmény, az ún. Kék Szalag Bizottság határozta meg, olyan hazai közreműködőkkel, akik erre vállalkoztak. Ez utóbbiak között ott voltak a bukott rendszer magas beosztású, korábban hatalmi pozíciókat betöltött személyiségei. Ennek további következményei nemcsak abban váltak láthatóvá, hogy a rögtön jelentkező és vérszomjas szélsőjobb oldalnak kívülről lefogták a kezét (nemcsak nálunk!), hanem abban is, hogy a szétesett állampártból deriválódott MSzP soha semmilyen érdemi kísérletet nem tett még a kapitalizmus Európában elfogadott önszabályozó intézményeinek a kiépítésére sem. Megfelelni és teljesíteni, s eközben lehetőleg nem elszegényedni és nem a mind nagyobb létszámú prekariátus közé csúszni volt és maradt a főirány. Még csak körvonalazódtak az ugyancsak kívülről inspirált és onnan is fegyelmezett kerekasztalok körül egy pártpluralitáson alapuló polgári demokratikus berendezkedés szerkezeti elemei, amikor már teljesen kész volt a termelőeszközök magántulajdonára való viszszatérés menetrendje. Ez a menetrend több és korántsem mindenben egy irányba mondjuk a gazdaság jövedelemtermelő képességének előmozdítására mutató elemből állt össze, és olyan partikuláris érdekek gyűjteménye volt és maradt mindmáig, ami nem maradhatott kaotikus következmények nélkül. Jellemző módon nem egy új nemzeti burzsoázia kialakítása volt a legkövetkezetesebben szorgalmazott célkitűzés, hanem a piac átprog-

ramozása a multinacionális vállalatok érdekei szerint. Ennek politikai felhangoktól korántsem mentes alkotóeleme volt a korábbi szovjet, ekkor már csak orosz piachoz való kötődés messzemenő leépítése, továbbá az olyan ipari potenciálok gyors felszámolása, amelyek középszerű, vagy annál az esetek egy részében jobb állapotukból a rendelkezésre álló jól képzett munkaerővel rövid időn belül a nyugati feltételrendszerben is versenyképessé fejleszthetők lettek volna. A nemzeti burzsoázia történelmileg példátlan módon első millióit a köztulajdon szervezetlen és ellenőrizetlen széthordásából szerezte. Ebben egymással versenyezve vett részt önprivatizálás révén a tegnapi gazdasági és politikai nomenklatúra megannyi figurája, másfelől pedig azok az új polgári szereplők, akik a hirtelen jött légüres térbe benyomulva, spekulációval és kárpótlási jeggyel, olajszőkítéssel és árucsempészettel alapozták meg magántulajdonosi egzisztenciájukat. Mindennek következtében a kapitalizmus errefelé (kisebb-nagyobb eltéréssel minden volt szocialista országban) a gazdaság óriási arányú teljesítménycsökkenésével, az infláció drasztikus elszabadulásával és Magyarországon mintegy másfél millió munkahely elvesztésével jelentkezett be. A politikai felépítmény formális átalakítása mindeközben meglehetős gyorsasággal zajlott. Lényeges pontokon átírták az alkotmányt, parlamenti, majd önkormányzati választásokat követően törvényhozási eszközökkel is lépésről lépésre átépült a társadalom intézményi rendje, dolgozott az alkotmánybíróság, új szabályok szerint elvált egymástól a törvényhozói, a végrehajtó és az igazságszolgáltató hatalom. Csak éppen a társadalom biztonságérzete és általános hangulata mégis megrendült. Arra nagyon sok példa van a világ minden részén, hogy autoriter, vagy nyíltan diktatórikus rendszerek sikeresen lépnek a gazdasági növekedésnek olyan pályájára, amin előrejutva a politikai intézmények demokratizálása is beindul, majd kiteljesedik. Az alapvető emberi jogok közül előbb az életet és annak minőségét biztosítják, és erre alapozva teljesednek ki mindazok a szabadságjogok, amelyeknek a hiánya megfosztja a társadalmat a teljes értékű berendezkedéstől. Arra nincs sikeres példa, hogy szétzilált, zsugorodó gazdasággal, a többség számára folyamatosan romló életkörülmények közepette stabilizálódott volna egy, a demokratikus intézményrendszer bevezetésére, működtetésére törekvő ország. A köztulajdon elvű, de a gyakorlatban vegyes gazdaságként, egypárti politikai rendszerben működtetett Magyarország, európai összehasonlításban, polgárainak közepes életminőséget, viszont messzemenő létbiztonságot nyújtott az évek során mind kevésbé kielégítő gazdasági teljesítménnyel. Ezt a nyilvánvalóan állandósult ellentmondást, feszültséget a hatalmat gyakorló MSzMP a KGST és a Varsói Szerző- 7

8 dés feltételrendszerében csak nyugati hitelek felvételével tudta kezelni. Ez kettős függést eredményezett. De kezelhetőt mindaddig, amíg a Szovjetunió szét nem hullott. A korábbi stagnálás a rendszerváltást követőn azonnal drasztikus zuhanásba ment át, a stagflációnak egy egészen sajátságos változatát produkálva. A társadalom minderre 1994-ben nagyon határozottan elutasító választ adott. De minden azóta százszor elhangzott vélekedés, sőt átkozódás ellenére, a választók nem azért juttatták politikai hatalomhoz az MSzP-t, hogy az visszatérítse az országot korábbi formációjába. A felhatalmazás az addig történtek érdemi korrekciójára szólt, és a kormányzat liberális komponense már önmagában véve is garanciát jelentett mindenfajta restaurációval szemben. Természetesen fel kell tenni a kérdést, hogy objektive mire volt (lett volna) lehetősége annak a koalíciónak. A teljesség igénye nélkül tehát például arra, hogy az ország energiagazdaságának gerincét, a nagy szolgáltatókat ne úgy adta volna át néhány multinacionális vállalatnak, hogy elveszíti minden befolyását az energiapolitikára, hanem a kapitalista részvénytársasági szabályok adta lehetőségekkel élve, befolyásának el nem engedhető részét megőrzi. És nem garantál a piacgazdaság(!) feltételrendszerében évi 8 százalék nyereséget a befektetett tőkére. A mindenkori magyar gazdaság egyik kulcselemét, az élelmiszergazdaságot akkor még meg lehetett volna menteni, ha korszerű szövetkezetpolitikával és a mélyen reakciós dzsentripárti földtörvény azonnali korrekciójával helyzetbe hozza az agráriumot, és nem veri dobra a feldolgozóipart. Nem ez történt. Mára a hivatalos statisztikák szerint az egykorinak a felére csökkent a zöldség- és gyümölcstermelés, folyamatos válságban van a haszonállattartás, valamint a tej- és a húsipar. A mindig is versenyképes kapacitások pedig úgy kerültek multinacionális kezekbe, hogy rövid időn belül felszámolták az itteni üzemeket. Mindez a vidéki Magyarország máig tartó folyamatos elnyomorodását eredményezte, amit csak tetézett az észak- és kelet-magyarországi ipar összeomlása, az ottani munkahelyek végleges és semmi más lehetőséggel nem pótolt elvesztése. Erre az időszakra esik a nagystílű korrupció máig tartó kivirágzása, az általános közbiztonság megroggyanása. Bekövetkezett mindaz, aminek az ellenkezőjét remélték az emberek az MSZP-nek adott felhatalmazástól. Ezért győzhetett 1998-ban a FIDESZ ha akkor még nem is nagy arányban. A következő négy évben lényegében minden folytatódott úgy, ahogy addig is. Negatív fordulat következett be az ország nemzetközi elhelyezkedésében, mert a tudatosan felerősített nacionalista konfliktuskeresés a szomszéd országokkal szemben ezt eredményezte. Nem a lelkesedés, hanem a kiábrándulás okozta keserűség juttatta vissza az MSZP-SZDSZ koalíciót ismét a politikai hatalomba. Az új

miniszterelnök jól érzékelte az ország hangulatát, az emberek elvárásait, amikor jóléti rendszerváltást hirdetett, de tökéletesen elhibázta döntéseit és intézkedéseit, amikor nem a gazdaság minden lehetséges eszközzel való fellendítésébe kezdett, hanem jövedelemosztogatásba. És ezt is úgy, hogy kiválasztott rétegek részesültek magasabb jövedelmekben, miközben a prekariátus ekkor már kiterjedt olyan rétegekre is, melyek korábban nem ismerték az egzisztenciális bizonytalanságot. Az önző és gyáva elvtelenség nagyon bántó példájaként ez a kormány azonnal részt vállalt a Bush-kormány iraki kalandjából egy olyan világtörténelmi pillanatban, amikor a II. világháború óta először a kontinentális Európa két vezető állama, Németország és Franciaország szembehelyezkedett az amerikai akarattal. Tehát lett volna hátországa és támasza a kívülmaradásnak. Erre az időszakra esik az adósságspirálnak a teljesítmény ismeretében korántsem meglepő beindulása. A rendszerváltás fő szónokai túlzóan, de nem minden alap nélkül a bukott rendszer egyik legsúlyosabb bűneként emlegették az 1989 végére mintegy 21 milliárd dollárra duzzadt külső államadósságot. Az ezredfordulót követően nem volt olyan év, amikor az ország adóssága egy-egy esztendőben ne növekedett volna tovább. Volt olyan év 2006, amikor több, mint 62 százalékkal nőtt az adósság, 2008-ban pedig ezt a csúcsot is megdöntve, 68,47 százalékkal több mint 212 milliárd dollárt tett ki az ekkor már kombinált, tehát állami és magántartozást magában foglaló adósságszámla. Amerikai számítások szerint ebben a két évtizedben a dollár értéke a felére csökkent, ami tehát azt jelenti, hogy 1989-es áron a magyar külső adósság kb. 100 milliárd dollárnyi; ötszöröse az induláskor kapott tehernek. S ezen idő alatt a magyar állam eladta, elherdálta az egykor köztulajdonban volt termelőeszközök döntő hányadát, de még az infrastruktúrának is nem kis részét. A helyzet tarthatatlansága 2004-re letagadhatatlanná vált. De gazdaságélénkítő fordulat és ezt kísérő, de nem helyettesítő takarékossági intézkedések és átgondolt reformok helyett az MSzP önmaga fölé emelt egy politikai kalandort. Új fejezet nyílt az ígérgetések és a kapkodások ekkor már végeláthatatlan láncolatában. S noha a jobboldali nyomás érezhetően felerősödött, két demagóg párharcából nem a nyíltan, bevallottan jobboldali került ki győztesen. 2006-ot követően a koalíciós kormány liberális része nyugodtan számítva az MSZP csúcsait megszállva tartó vezetőkre és azok holdudvarára végső rohamra indult a társadalmi kohézió, az elemi szolidaritás, a szociális háló minden maradványa ellen. Nem maradt olyan legitim követelés, a munkahelyteremtéstől kezdve a társadalombiztosításon és az egészségügyi rendszeren át az oktatásügy, vagy az infrastrukturális ellátottság helyzetéig, amiben ne a nacionalista jobboldal mondta volna ki a diagnózist, 9

10 miközben a terápiára vonatkozó javaslatok kimerültek annak ismételgetésébe, hogy természetesen pont fordítva, mint ezek. Az MSzP húsz évének köszönhetik a bérből és fizetésből még élők azt is, hogy a szakszervezetek, miután rögtön a rendszerváltozást követőn felmorzsolódtak, soha többé nem tudtak a baloldalon felsorakozni, mert nem volt ki mellé. Ennek nyomán a cselekvőképes érdekvédők jobbra igazodtak, s már régen nem lehet megállapítani, hogy időnként sztrájkokkal is nyomatékosított követeléseik mikor szolgálnak jobboldali pártérdekeket és mikor valóságos és legitim munkavállalói követeléseket. Ennek a minden tényében bizonyítható kudarcleltárnak ezen a pontján nem maradhat említetlenül a véleményvezető rétegek bizonyítványa. Már húsz évvel ezelőtt sem volt elfogadható, hogy a szovjet típusú kísérlet kudarcát megélve, egy közepesen fejlett, az európai félperiférián elhelyezkedő kis országban miért erőltetik azt az amerikai fogantatású neoliberális berendezkedést, amelynek itt még átmenetileg sem volt semmilyen alapja. De végképp lehangoló, hogy húsz év megannyi negatív tapasztalata és korántsem mellékesen a globális kapitalista berendezkedés azóta kibontakozott mély válsága ellenére, ugyanazokat a recepteket ajánlgatják újból és újból, mintha mi sem történt volna. Nem a magyar társadalmat terheli a felelősség azért, hogy kínjában most megint egyszer bedőlt a minden elemében nacionalista, legroszszabb szegmenseiben nyíltan rasszista agitációnak, ami arra épít, hogy az állampolgárok egyharmada szegénységben él, a középrétegek lefelé csúsznak, és egy szűk, a legkevésbé sem alkotó réteg gazdagságának vulgáris kiélésével ingerel. Mert a mai valóságnak még az is része, hogy a vállalkozói jövedelmek nagyobbik része nem befektetésekre és fejlesztésekre fordíttatik, hanem luxusfogyasztásra. A milliárdos nagyságrendű vagyonok kimenekítéséről nem is szólva. Hosszú és keserves lesz a mából kivezető út. Építéséhez mégis, sőt éppen ezért hozzá kell fogni.

11 Európai parlamenti választások: a baloldal ambivalens eredményei A transform! europe interjúja az Európai Baloldali Párt elnökével, Prof. Dr. Lothar Biskyvel Örül az EU-választások eredményének? Bisky: Igen is és nem is. Összességében az Európai Baloldal (European Left, EL) pártjai stabil eredményeket értek el. A ciprusi AKEL és a Portugál Baloldali Blokk még jelentős szavazatnyereséggel is büszkélkedhet. És van néhány, a GUE/NGL-hez újonnan csatlakozott párt is. A GUE/ NGL csoport méretének csökkenése az Európai Parlamentben azonban természetesen kedvezőtlen kiindulópont a munkánk számára. Németországban is jobb eredményben reménykedtünk, mint amit elértünk. Az olasz baloldal kudarca pedig különösen fájdalmas. Ez olyan vereség, amit itt, Brüsszelben is érzünk, és amelynek jelentőségét nem akarom alábecsülni. Nem tudok igazán örülni a szociáldemokraták vereségének sem, ami egyszerűen annak az eredménye, hogy a szociáldemokráciától elfordultak a neoliberális politika felé. Ilyen helyzetben az emberek inkább a valódi dolgokra, semmint a másolatokra szavaznak. Ez is magyarázat a liberális és a konzervatív erők választási eredményeire, bár nem az egyedüli. Számomra aggasztó az alacsony számú választási részvétel is. Ez arra utal, hogy amikor a népek nem tudnak részt venni az uniós döntésekben, akkor ennek megfelelően csekély érdeklődést mutatnak az európai választások iránt is. Megdöbbenéssel és mély aggodalommal fogadtam a szélsőjobboldali pártok népszerűségének növekedését. Nagyon oda kell figyelnünk erre a jelenségre. Miért nem tudtak a demokratikus baloldal pártjai hasznot húzni a válságból, mikor ők voltak azok, akik évek óta óva intettek a zabolátlan dereguláció következményeitől? Bisky: Senki sem szavaz önre csak azért, mert kezdettől fogva tudja a dolgokat. Nem igaz, hogy a baloldal nem tett javaslatokat. Az Európai Baloldal választási platformjával 21 ország 30 pártja jutott közös álláspontra a választási kampányban. És ez én soha nem szűnök meg hangsúlyozni ezt kisebbfajta szenzáció volt. A platform nagyon is konkrét javaslatokat tartalmazott. Nekünk tehát azt kell megkérdezni magunktól: tettünk-e eleget azért, hogy ismertté tegyük ezeket a javaslatokat. Azt is meg kell kérdeznünk magunktól, hogy olyan nyelven beszélünk-e, amit megértenek az emberek. A két említett pártot leszámítva nincs javulás, van egy keserű vereség és néhány meghiúsult remény nem látja válságban az Európai Baloldalt?

12 Bisky: Nem szeretnék válságról beszélni, mert az eredmények nagyon különbözőek. De kétségtelen, hogy a baloldal általában nincs offenzívában Európában, aminek okai a nyugati-keleti blokkok közti konfrontáció 1989/90-es lezárulásáig vezethetők vissza. A demokratikus és a szocialista pártok nehezen tudnak maguknak új profilt meghatározni a világban, amely bár neoliberális ígéretekkel, de szabadabb szelleművé vált, anélkül, hogy szolidárisabb és békésebb lenne. Amikor a pénzügyi és gazdasági válsággal nézünk szembe, ezen a feltételrendszeren kell felülkerekednünk. Mint az Európai Baloldal elnöke, kötelességemnek tartom ennek elősegítését. A következő konferenciánkon a végrehajtó testületnek vitát kell kezdenie róla, hogy a következő, 2010-es kongresszusunkig konkrét határozatok szülessenek. Reménykedem a Transform! alapítványi hálózat támogatásában, amely a maga intellektuális potenciáljával jelentősen hozzájárulhat a helyzet elemzéséhez. Milyen irányban kellene a pártnak fejlődnie? Bisky: Öt éves fennállása során saját fejlődése érdekében a párt jó munkát végzett. Ennek legjobb bizonyítéka az általam már említett választási platform. A kérdés most az, hogyan és milyen mértékben tudják a nemzeti pártok ezt a közös álláspontot a saját helyzetükre alkalmazni. Ami a mi -t illeti, már számos közös pontunk van. A hogyan tekintetében fokozni kell erőfeszítéseinket a vélemények cseréje, a kommunikáció érdekében és csak akkor számíthatunk sikerre, ha ez vállalhatóvá és elfogadottá válik a szervezetekben, a társadalmi fórumokon, a kultúra, az egyetemek, a helyhatóságok aktivistáinál. Akkor azután lesz Európai Baloldal, amelynek számos dologban közös álláspontja van, és így már el lehet érni valamit. Ezen kívül nagyon kedves lenne a szívemnek, hogy az EL a pártok pártjából olyan párttá fejlődne, amely egy saját jogán cselekvő tényezőként jelenik meg tagjainak az öntudatában. A munka, amit eddig végeztünk az EL-hálózatokban mint az EL szakszervezeti és nőszervezeti hálózatában, fontos hozzájárulás ehhez. Ez olyan politika, amelyet fejlesztenünk kell. Egyik eszköze lehet az egyéni tagság. Végül meg kell gondolnunk, milyen cselekvési formák teszik lehetővé, hogy a köz szemében európai pártként jelenjünk meg pozitív viszszajelzésekkel a baloldal helyzetét illetően, mind Európában, mind az egyes tagállamokban. Ennek elérése alapvető az Európai Baloldal számára, ha közelebb akar kerülni céljához, egy demokratikusabb, szociálisabb és együttműködőbb Európához, egy ökológiailag fenntartható gazdasággal és egy, a világbékéért kiálló erőt képviselve. Milyen stratégiai célokat lát fontosnak a baloldaltól az európai szociáldemokrácia baloldaláig terjedő erők számára?

Bisky: Szinte egész Európára jellemző, hogy a baloldal távolról sem érte el azt a kulturális hegemóniát, amely Gramsci szerint szükséges előfeltétele annak, hogy elérjük a társadalmi változások megvalósításával kapcsolatos céljainkat. A kérdés a következő: akar-e az elkövetkező években a baloldal türelmesen dolgozni a saját tökéletesítésén és azon, hogy visszanyerje a társadalmi diskurzusban a vezető szerepét, vagy nem tűrheti tovább azt, hogy javaslatainak megvalósítását tovább halogassák. Számomra úgy tűnik legalábbis néhány javaslatunk tekintetében, hogy a további késlekedés nem fogadható el, és miközben dolgozunk a kulturális hegemónia elérésén, konkrét politikai szövetségekben kell részt vennünk minden olyan demokratikus erővel, amely ugyanazokért a célokért küzd. Ebben a küzdelemben a politikai nyomásnak sem a parlamenti, sem a parlamenten kívüli formáit nem szabad kizárni. Az egyedüli kritérium, hogy hozzájárul-e az olyan irányú társadalmi változáshoz, amelyet szeretnénk. Ez nem ellentmondás: éppen ellenkezőleg, hozzájárulhat a kulturális hegemónia megszerzéséhez. Azt is gondolom, hogy az európai baloldalnak oda kell figyelnie a világ más részeinek, elsősorban Latin-Amerikának a baloldali mozgalmaira. Érdekes impulzusokat kaphatunk onnan stratégiai megfontolásainkhoz. A latin-amerikai baloldallal való együttműködésünk fokozása csak előnyös lehet saját előrehaladásunk számára. Említette a szélsőjobboldal ijesztően jó eredményeit. Véleménye szerint hogyan reagáljon erre a baloldal? Bisky: A baloldal számára magától értetődő, hogy kiálljon az intolerancia, a diszkrimináció, a xenofóbia és az erőszak minden formája ellen. De ha a gyökereinél akarjuk megragadni ezeket a problémákat, és ki akarjuk fogni a szelet a barna demagógia vitorláiból, akkor rá kell mutatnunk annak társadalmi okaira. A társadalmi perspektíva hiánya és az alacsony képzettségi szint fogékonnyá teszi az embereket a szélsőjobboldal leegyszerűsített, szedett-vedett érveire. De vannak olyan politikusok is, akik bár maguk nem tartoznak a szélsőjobboldalhoz megpróbálják a saját céljaikra felhasználni az emberek ösztönös félelmeit. Ez ellen is fel kell emelni a szavunkat. Alapvető feladatunk, hogy hozzájáruljunk egy alapvető antifasiszta konszenzushoz az egész társadalomban, ez feladata a médiában, az oktatási intézményekben dolgozóknak és azoknak, akik az aktívan működő demokratikus politikusok környezetében működnek. Ön most az Európai Parlament GUE/NGL (Baloldali/Északi Baloldali Zöld) frakciójának vezetője is mik a tervei a következő öt évre? Bisky: Mindenekelőtt nagyon fontos, hogy sikerüljön újra létrehoznunk egy pluralista baloldali frakciót. Bár a GUE/NGL pártjai részben különböző ideológiai megközelítéseket követnek ezt a tényt sem fi- 13

14 gyelmen kívül hagyni, sem eltúlozni nem kell, a legutóbbi törvényhozási időszakban sikeres volt az együttműködésük. Számomra a GUE/ NGL pluralizmusa fontos, és ezt az Európai Parlamentben lehetséges jó kooperáció sarokkövének látom. Folytatnunk kell munkánkat azokon a területeken, ahol fontos ösztönzéseket kaptunk: a munkaidő-direktíva elleni harcban, a fogyasztóvédelemben, a menekültekkel szembeni emberi bánásmódért való felelősségben, egy igazságos és együttműködő külkereskedelem iránti elkötelezettségben, a leszerelés ügyében való haladásért folytatott küzdelemben. A választási kampányunkban világosan kijelentettük, hogy az európai baloldal olyan válságkezelési politikát akar, amely szerint a legszegényebbeknek ne kelljen megfizetni annak költségeit, és amelyben a planéta védelme egy kis időt sem várhat tovább. Számos területen kell szekértővé válnunk, méghozzá igen gyorsan, mert az Unió mezőgazdasági és költségvetési politikájának reformja hogy csak néhányat említsek az elkövetkező törvényhozási időszak napirendjének legfontosabb témái közé fog tartozni, és a baloldali politika nem maradhat és nem is marad néma ezekben a kérdésekben. Fordította: Dr. Hrabák András

15 A válság jelenlegi és várható hatása Az Egyesült Nemzetek Szervezetének konferenciája a pénzügyi válságról és annak a fejlődésre gyakorolt hatásáról New York, 2009. június 24-26. Írta: François Houtart* *a szerző szociológus, katolikus pap, az Université Catholique de Louvain oktatója, a társadalmi mozgalmak nemzetközileg elismert szakértője és aktivistája. A Szociális Világfórum egyik legaktívabb tagja, a belga nem-kormányzati (NGO) Trikontinentális Központ (CETRI, Centre Tricontinental) tanácsadója, kiemelkedő baloldali személyiség, XXIII. János pápa idején szakértőként vett részt a II. Vatikáni Zsinat ülésein. Az International Journal of Sociology of Religion c. folyóirat főszerkesztője. Sokat beszéltek a válságnak a gazdaság alapjaira gyakorolt hatásáról és társadalmi következményeiről, ami a növekedés mesterséges és egyenlőtlen jellegéből fakadt. Bemutatták a növekedés sebezhetőségét, amely mind a fejlett, mind a fejlődő országokban nagymértékű. Más pénzügyi válságokkal, különösen az 1930-as évekével összevetve, a jelenlegi helyzet azonban különböző más válságokat is magában foglal, így élelmezési, energetikai és klímaválságot, összetett társadalmi következményekkel a foglalkoztatásra, a szegénységre és a bevándorlásra nézvést. Ez az egybeesés nem véletlen. Alapvető történeti kapcsolat van az összes ilyen válság között. A pénzügyi válságot, amely mint egy tisztító mechanizmus ciklikusan visszatér az uralkodó gazdasági rendszerben, súlyosbította a pénzügyi tőke globális megjelenése és a minden kontroll nélküli működése, ami gyors és nagy profit elérését teszi lehetővé. A spekulatív befektetések fokozzák az élelmezési válságot, amelyhez szerkezetileg az a tény is hozzájárul, hogy a monokultúra fejlődésével a tőkefelhalmozás számára a mezőgazdaság az egyik új befektetési területé vált. Az energiaválság az olajárak emelkedésével függ össze, s részben spekulatív okokkal is magyarázható. Ugyanakkor az energiaciklus átalakításához (a fosszilistől más energiaforrások felé) szükséges befektetésekhez a szerkezeti megoldások finanszírozása késik, éppen a pénzügyi rendszer megmentéséhez szükséges óriási pénztőkeelvonás miatt. A klímaváltozást a természeti erőforrások irracionális használata gyorsította fel, a második világháború utáni növekedési modellben főleg a fosszilis energiáé. Ezekkel a hatásokkal szembenézve, amelyeknek közös logikája a pro-

16 fitráták növekedése, valamint az ökológiai és a társadalmi externáliák figyelmen kívül hagyása, két fő kérdés merül fel: meddig és milyen célból lehet a pénzügyi és a monetáris rendszereket helyreállítani? Az első kérdést az 1920-as évek végi nagy válság fényében kell szemlélni. A megoldást akkor is az jelentette, hogy egy sor új szabályt vezettek be a piac szabályozására, felismerve, hogy a piac önszabályozó képessége illúzió. Ez volt a New Deal és annak különböző alkalmazásai. Amikor azonban a gazdasági rendszer elkezdett újraéledni (hála a világháború utáni újjáépítésnek), a deregulációs nyomással az uralkodó osztályok ideológiája neoliberális korszakot teremtett a kapitalizmusban az ún. washingtoni konszenzussal. Vajon ugyanez a logika fog megint érvényesülni, amint az sok nyilatkozatból már látszik? Ha igen, akkor néhány éven belül ugyanazokkal a következményekkel fogunk szembenézni. A leglogikusabb javaslat tehát rövid- és középtávon is a tartós szabályozás, nem csupán az időszakos gyógykezelés. A második kérdés sokkal komolyabb ennél. Hatékony intézkedéseket javasoltak, hogy a pénzügyi és a monetáris rendszert újra szilárd alapokra lehessen helyezni, s ezzel újra ösztönözni a növekedést, a fejlődést, a prosperitást. De mit jelent ez? Újrakezdés olyan logikával, amely éppen a jelenlegi helyzethez vezetett? Folytassa az emberiség a természeti erőforrások kizsákmányolását, ami tönkreteszi az ökológiai rendszert? Továbbfejlesszék a pénzügyi intézmények az autóipart (még ha kissé zöldebben is), folytassák a monokultúrák terjesztését, tegyék tönkre a biodiverzitást, a talajt és az ivóvizet, elsősorban a bioüzemanyagokért? Ha a koppenhágai klímakonferencia az Egyesült Nemzetek Szervezetének kezdeményezése hatékony akar lenni, nagyon szigorú intézkedéseket kell javasolnia a Föld megmentésére közvetlenül szembeszállva néhány érdekelt gazdasági erővel, amelyek máris azért lobbiznak, hogy felpuhítsák a megoldásokat. Megint az egyenlőtlen növekedés logikáján alapul majd a pénzügyi rendszer helyreállítása? Talán egy nagyobb segélyprogrammal a világ szegényebb népessége számára, de anélkül, hogy megkérdőjelezné a világgazdasági szervezet fő filozófiáját? Azt szolgálja-e mindez, hogy ellenőrizhessék a ritka természeti forrásokat és az energiához való hozzáférést? Más szóval ez azt jelenti, hogy business as usual? Ismételten megerősítették, hogy a millenniumi fejlődési célokat a válság befolyásolni fogja, de ezek a célok már eleve magukban hordták a kudarc beismerését. Ha azokat el is érnék, még mindig vagy fél milliárd ember szenvedne az éhségtől és a szegénységtől 2015-ben, annak ellenére, hogy a világ soha ilyen gazdag nem volt. Jól illusztrálja ezt az a feltételezés, hogy Afrika kevesebb nemzetközi segítséget kap, mint amennyivel az USA kormánya megmentette a General Motorst.

Fel kell vetnünk a paradigmák kérdését. Nem csupán szabályozásra, hanem alternatívákra is szükség van. Másképpen kell meghatároznunk a növekedés, a fejlődés, a prosperitás, a civilizáció fogalmát, s ezzel megfogalmazni az emberi élet alapvető aspektusait a Földön: a természettel való kapcsolatot, az élethez szükséges javak és szolgáltatások termelését, a társadalom politikai szerveződését, az élet és az erkölcs értelmét. Az alábbiakban az emberi léttel kapcsolatos négy alapvető szempontot sorolok föl, melyek esetében az emberiség közös érdekében új paradigmákat kell kialakítani. Először is a természeti források megújuló és felelős használatát azok kizsákmányolása helyett, mert ezek nem egyszerű szükségleti cikkek, hanem az élet forrásai. Másodszor: elsőbbséget kell adni a használati értéknek a csereértékkel szemben, lévén a gazdaság az az emberi cselekvés, amely a világon minden emberi lény számára megtermeli a fizikai, kulturális és spirituális létezés alapját. Harmadszor: általános demokráciát kell kialakítani minden intézményben és az emberi kapcsolatokban beleértve a nemek közöttit is. Végül: a multikulturalizmus megvalósítása, amely biztosítja minden kultúra, tudás, filozófia és vallás részvételét abban, hogy meghatározzuk az emberi élet értelmét és erkölcsét a Földön. Mindez utópiának tűnhet, de ezeket az alapelveket közvetlen és konkrét módon máris érvényesítik a világ számos pontján. Helyileg kipróbálták őket a társadalmi mozgalmak, politikai formába öntötték őket kormányok, elméletileg rendszerbe foglalták értelmiségiek. Egy napon az Egyesült Nemzetek Szervezete kihirdetheti Az emberiség közös javainak egyetemes nyilatkozatát, hasonlóan az emberi jogok korábbi nyilatkozatához. Ez a távlat olyan utópia, amelyre szüksége van a világnak azért, hogy közös cselekvésre motiváljon, bátorítsa a társadalmi elkötelezettségűeket, hogy megvalósítsuk a politikai elképzeléseinket. Sok jel utal a világon a közösségiség vitalitására, mint például a szociális mozgalmak felhívása az afrikai államfőkhöz, a paraszti jogok javasolt chartája és más kezdeményezések. Ezek gyakran a társadalmi igazságért folytatott szívós harcok eredményei, az emberiség jövőjének reménybeli forrásai. 17 Fordította: Dr. Hrabák András

18 Európa, válság, megosztottság, alternatívák, stratégiai kérdések, a legfontosabb kiutak 1 Írta: Elisabeth Gauthier* * a Francia Kommunista Párt Nemzeti Bizottságának és a transform!europe vezetőségének a tagja. Az Espaces Marx, az 1995-ben alapított elméleti, közösségi és vitákat szervező egyesület igazgatója. 1. A válság: mi a tényállás? A jelenlegi helyzet kettős válság vagy más szavakkal két egyidejű válság: egy pénzügyi és egy reálgazdasági. A kettő szemlátomást kölcsönösen erősíti egymást. Egyébként ha a reálgazdaság recesszióját kizárólag úgy értelmeznénk, mint a pénzügyi válság következményét, és azt várnánk, hogy a financiális válság legyőzése véget vet a reálgazdaság krízisének is, akkor félreértelmeznénk egy sor problémát. A pénzügyi válság, melyet a lakosság és az államok hiteleinek óriási növekedése váltott ki, világossá tette azt a tényt, hogy működik a sokéves túlfelhalmozás (a túltermelés mintájára képzett kifejezés, amely a túlzott tőkefelhalmozást jelenti, amikor már nehéz nyereségesen befektetni a reálgazdaságba a ford.) válsága is 2. 2 900 milliárd dollár közpénzt költöttek világszerte a gazdaságok újraindítására. A G20 országok átlagos adósságállománya a GDP 2009-es szintjének 99 %-áról 2010-ben 107 %-ra, 2014-ben pedig 118 %-ra nő a várakozások szerint 3. Több mint 4 000 milliárd dollár érték enyészett el anélkül, hogy elmondhatnánk: kezdünk kiemelkedni a válságból, vagy hogy a túlfelhalmozási válság kirobbanása legalábbis sikeresen csökkentette a pénzügyi szektor méretét, és a reálgazdaság szükségleteinek megfelelő, arányos méretű pénzügyi szektor alakult ki a válság következtében. A dubai és az izlandi válságok óta pedig a piacok tudatára ébredtek, hogy az államok is fizetésképtelenné válhatnak. A bankok, amelyeket nem olyan régen még közpénzekből kellett megmenteni, manapság az őket megmentő tűzoltókat, az államokat támadják, és kockáztatják a nemzeti gazdaságok csődjét, sőt magát az eurót is, hogy a súlyos válság ellenére is spekulációs profithoz jussanak. A határára értünk annak a keynesiánus politikának, mely a költségvetési hiányon keresztül éri el a gazdaság fellendítését 4. Henry Sterdyniak (Franciaország, OFCE) megállapítja, hogy a szituáció kezelhetetlen. Egy olyan megszorítási terv, mely az adók növelésén és a kiadások csökkentésén alapul, s a GDP 1 %-át jelenti, legalább 1 %

csökkenést jelent a növekedésben 5. Ugyanakkor az IMF figyelmeztette az államokat, hogy ne állítsák le túl hirtelen a gazdasági ösztönzőket. Valóban, az adósság túl gyors visszafizetése és egy túl szigorú megszorítási program a növekedési ütem lassulását okozná, és ez részben erős recesszióhoz, valamint az állami adóbevételek gyors csökkenéséhez vezetne. Már a jelenlegi helyzetet is az jellemzi, hogy a hagyományos szociális ellátórendszer nem képes a válság társadalmi következményeit enyhíteni és kordában tartani. Ebben a helyzetben az EU legfőbb vezetőinek az az álláspontja, hogy mindenféle irányváltást visszautasítanak, s inkább hagyják teljesen felelőtlenül 6, hogy egyes országok még mélyebbre süllyedjenek a válságban, s ezáltal hozzájárulnak a válság fokozódásához, illetve a nacionalista közvélemény kifejlődéséhez. A kormányok 2008/9-es politikája nem nevezhető keynesiánusnak. Ha a piaci állam szempontjából vizsgáljuk, akkor jól látszik, hogy bár sok közpénzt mobilizáltak a válság enyhítésére, de közben érintetlenül hagyták a munka és a tőke közötti elosztási rendszert, és nem változtattak a javaknak és a jövedelmeknek a magánszféra és a közszféra közötti felosztásán sem. A baloldalnak kitartóan rá kell mutatnia arra a tényre, hogy a gazdasági, társadalmi és ökológiai fejlődés érdekében csakúgy, mint egy stabil világ érdekében is elengedhetetlen a hazai, a belső piacok fejlesztése, és nem a lakosság vagy az államok további eladósítása árán, hanem a hozzáadott érték igazságosabb felosztásán keresztül, a munka és a közösség javára történő átcsoportosításon keresztül. Az EU és az államok folyamatosan a részvényeseknek kedveztek 7, és az utóbbiak úgy váltak befektetőkké, hogy semmilyen tartós kapcsolatot sem alakítottak ki azokkal a cégekkel, amelyeknek megvették a részvényeit. Ezek után sem az államok, sem az Unió nem elégedhetnek meg többé azzal, hogy passzív szemlélők maradnak, miközben állami támogatást nyújtanak a magánszektornak, hanem be kell avatkozniuk annak érdekében, hogy másképp történjen a hozzáadott érték elosztása és másképp irányítsa a menedzsment a vállalatokat. 2. Az EU zsákutcája Az euró és az EU jelenlegi válsága az egyik legsúlyosabban érintett terület nem egyszerűen a világméretű pénzügyi összeomlás következménye. A válság felerősítette és jól láthatóvá tette az euró kudarcát és az európai építmény súlyos hibáit is nem véletlenül szavazott nemmel a szavazók többsége a franciaországi, a hollandiai és az írországi referendumon. Sem az EU, sem az illető kormányok nem voltak tekintettel a nép döntésére, épp ellenkezőleg, kierőszakolták az eredeti elképzelések továbbvitelét. 19

20 Maga az európai integráció vált a krízis egyik tényezőjévé. A válság különösen súlyos Európában. Az eurót nem arra hozták létre, és az EU alapértékeit nem úgy határozták meg, hogy valós együttműködést segítsen elő a lakosság érdekében, sem pedig azért, hogy egy új ipari és agrárpolitika alakuljon ki, vagy hogy közpénzekből fejlesszék a kutatás-fejlesztést, illetve a szociális szolgáltatásokat és a közszolgáltatásokat, vagy az infrastruktúrát a fejlődés új modelljének szem előtt tartásával fejlesszék. Épp fordítva: az Unió különböző szerződései bátorították és felerősítették az adózási, a szociális és a munkabér dömpinget, a stabilitási paktum (mely teljesen túlhaladottá vált) arra törekedett, hogy a pénz áramlását a piacok felé irányítsa. Az intézkedések együttese azt ösztönzi, hogy a bérből és fizetésből élők, illetve a régiók egymással versenyezzenek, miközben ennek előnyét a nagy üzleti csoportok és a legerősebb országok legversenyképesebb pénzpiacai és gazdaságai zsebelik be. A valóságban a stabilitási paktum melyet az EU több országa szakadatlanul megsért már felbomlott. Az EU-ban uralkodó dogma szerint az integrációnak konfliktusok nélkül kellene megvalósulnia, mivel a tőke és a munka szabadon áramolhat a korábbi nemzeti gazdaságok között. Valójában az történt, hogy a hatalom és az elosztás/felosztás új formái jelentek meg 8. A pénzunió megbukott, legalábbis abban a formájában, amit maga Németország, hatalmának teljes bedobásával erőltetett ki. Az a német célkitűzés, hogy az euró (a stabilitási paktumon keresztül és az Európai Központi Bank függetlenségével) olyan erős legyen, mint a nyugatnémet márka, hogy lehetetlen legyen bármilyen forrás átcsoportosítása a gyengébb országok javára, és biztosítsa az oly annyira fontos német exportlehetőségeket az unió más tagországaiba, nem valósult meg, és nem valósul meg a válság folyamán sem 9 Heiner Flassbeck, az UNCTAD vezető közgazdásza szerint Görögország a német bérdömping nyomán kialakult gazdasági pangás miatt veszítette el az ország gazdasági előnyeit. Rövid távú érdekeik hajszolása miatt a németek rövidesen elveszíthetik a számukra, a német elit és a német tőkések számára oly fontos exportpiacokat 10. A kölcsönösségre és a fokozatos integráció új politikájára lenne szükség, ha az lenne a cél, hogy a kevésbé fejlett országok megvegyék a vezető országok termékeit. A kormányzás gyakorlata és hatalmának érvényesítése a valóságban a központból a perifériák felé irányul kikényszerítve a privatizációt és a megszorító intézkedéseket, és ezen keresztül tovább erősíti a legerősebb államok legerősebb vállalatait, illetve ugyanez a módszer erősíti meg egyre jobban minden egyes országon belül az uralkodó osztályt 11. Kiéleződtek az ellentmondások Európa leghatalmasabb országai és a periféria között, és ennek arányában nőtt az egyenlőtlenség, sokasodtak a foglalkoztatási, a szociális problémák és a demokrácia elleni támadások, konfliktusok a különböző országokon belül. Az eurózóna

legerősebb országában, Németországban a munkaadók és a kormány nyomása a bérekre és más bérjellegű jövedelmekre különösen erős és hatékony volt. Az EU minden egyes országán belül és magában az Unióban is a versenyképesség növelését erőltetik állandóan, ami súlyos gazdasági, szociális, politikai leépüléshez és állandósult konfliktusokhoz vezetett el, melyeket a válság még hangsúlyosabbá tesz. Az új kormányzás körüli vita a tetőfokára hágott. Sarkozy és Merkel úgy tekint rá, mint növekvő hatalmi forrásra a leghatalmasabbak számára, és egy jottányit sem akarnak változtatni az eddigi fejlődési irányon, pedig annak kudarcát többé nem lehet rejtegetni. Európa vezető hatalmai semmilyen új fejlődési irányt nem terveznek. Azok a félénk európai próbálkozások, melyek a pénzügyi rendszert próbálják meg szorosabb felügyelet és szabályozás alá vonni, egyfelől elégtelenek, másfelől csak részleges választ adnak a súlyos kockázati problémákra 12. A pénzügyi tranzakciókra kivetendő új páneurópai adó indítványa egyébként hasznos, de egy multidimenzionális offenzívához kellene kapcsolódnia, mely szembeszáll a piacokkal, a pénzügyi szektor véleményével, és helyette a reálgazdaság termelési és kereskedelmi érdekeinek képviseletében lép fel. Baloldali nézőpontból azt kell megválaszolni, hogy a nép által kifejezésre juttatott követeléseket hogyan lehet lefordítani az új célok és módszerek nyelvére, egy új európai szintű együttműködés nyelvére. Ha nincs meg az adórendszerek harmonizációja, ha nincs közös iparpolitika és kutatási-fejlesztési politika, nincsenek kompatíbilis költségvetési keretek, nincsenek együttműködő közszolgáltatások, nem történik meg a bérek és a szociális ellátás felfelé történő harmonizációja, akkor a pénzuniót pusztán a piac törvényei irányítják, és a szociális szféra hanyatlik. A baloldal csak egy olyan erősödő kooperációra tud igent mondani, melyből kiindulva ezeket az új célokat is el lehet érni. 3. Görögország, a PIGS (Portugália, Írország, Görögország, Spanyolország a ford.), a balti országok, Kelet-Európa országai Görögország a mai Európában csak az egyik bajban lévő ország, amely a jéghegy csúcsát jelenti. Görögország az egyik olyan ország, mely fuldoklik az euró magas ára miatt, és amelyet az Európai Központi Bank, az EKB politikája hátrányosan érint. Egy pillantás Európa térképére megmutatja, hogy a válságnak különböző dimenziói vannak. Írországban, Nagy-Britanniában és különösen Spanyolországban az ingatlanspekuláció buborékjának kipukkadása tömeges tőkevesztéshez vezetett. Magyarországon, Lettországban és Észtországban a gazdasági válság már hosszú ideje politikai válsággá, az állam válságává bővült Csehországban a kormány nem volt képes kitölteni hivatali idejét az Európa Tanács elnökségé- 21

22 ben A skandináv országokban, Dániában, Svédországban csakúgy, mint Finnországban, világosan érzékelhető a válság Németország 13 gazdasági hatalma és domináns szerepe miatt és ugyanakkor annak ellenére a válság központjában van Németország sikeresen játssza a koldusbotra juttatni a szomszédomat játékot az eurózóna más országaival kapcsolatban: lefölözi a hasznot az ő belső piacukon meglévő keresletből, és exportálja a maga munkanélküliségét A krízis valósága több szempontból nyilvánvalóvá teszi, hogy az európai kontinens egyre jobban szétszakad. A szakadék egyre mélyül Észak és Dél között. Ez elsődlegesen abból következik, hogy a német tőke domináns versenypozícióba kerül a mediterrán kapitalizmus ellenében. Ennek következtében különbözően alakult az országok eladósodottsága és az országkockázati felárak A tagországok versenyképessége különböző módon fejlődik 14. Jelenleg az olasz és a spanyol gazdaság került bajba, az adóbevételek meredeken zuhannak, mivel ebben a két országban a fekete-szürke gazdaság adja a GDP jelentős, de egyben ellenőrizetlen részét. Miért támadják ma Görögországot? Hogy példát statuáljanak! Az ország adóssága nem sokkal, de azért alacsonyabb, mint Olaszországé, majdnem akkora, mint Belgiumé. Ami az újonnan felvett kölcsönöket illeti, Görögország kevesebb új hitelt vett fel, mint Írország és Spanyolország, kb. annyit, mint Nagy-Britannia. Az Unióban összesen 20 országnak kellett kötelező jelleggel csökkentenie a költségvetési hiányát, vagyis 20 országot vetettek alá a deficitcsökkentő procedúrának ez is szépen mutatja az Unión belüli hatalmi egyenlőtlenséget, azt, hogy a különböző országok mennyire más hatalmi erőt képviselnek. Írország, amely csak 1 %-kal járul hozzá az európai GDP-hez, bőkezűen 15 %-ot kapott az EKB alapjaiból. Görögország esetében az EU elhatározta, hogy példát mutat, és náluk próbálja ki, teszteli le a gazdaság és a költségvetés felügyeletének rendelkezésére álló összes eszközét, melyeket először vetnek be szimultán módon. A Bizottság ajánlásai egy sor neoliberális intézkedés listája, minden fenntartás nélkül olyan recepteket kínálnak, melyek nyilvánvalóan kudarcot vallottak már a múltban, és amelyek csak súlyosbították a helyzetet azokban az országokban, ahol alkalmazták azokat. Az a központosított, merev és megszorító módon történő intervenció, melyet az EU végrehajtói alkalmaznak, elképzelhetetlen volna például egy olyan szövetségi állam esetében, mint Németország 15. Az egységes valuta keretein belül a koordináció, valamint a harmonizációt és az egyenlőtlenség csökkentését szolgáló intézkedések hiánya oda vezet, hogy a gyengébb gazdaságoknak semmi eszközük sem marad gazdaságuk fejlesztésére. Ezek az országok arra vannak rászorítva, hogy a belső ellentmondásokat vagy az eladósodással vagy

a megszorításokkal intézzék el. Ha a görög kormányt kritizálni lehet a könnyelműségéért, a nagymértékű hadikiadásokért (bűnrészességet vállalva a fegyvert exportáló hatalmakkal) vagy a túlságosan neoliberális politikáért, akkor szemrehányást lehet tenni a nagyobb európai hatalmaknak is az egész régió szempontjából káros egoizmusukért. A görög krízis súlyosbodása katasztrofális hatást fog gyakorolni a Balkánon is, ahol a görög banktőke erőteljesen jelen van, és ahol a becslések szerint 8 000 görög cég hajtott végre beruházásokat 16. Miután nő a pénz árának a különbözete, és mint legutóbb drasztikusan emelkedik a spekuláció, a beruházók azt követelik, hogy Görögország 5 és 7 % közötti kamatot fizessen, s ez 2,5 és 4 %-kal több mint a Németországra vonatkozó kamatláb. A spekulánsok 1 %-os vagy még olcsóbb kölcsönt kaphatnak az EKB-tól és 7 %-ot követelnek a görög államtól. Jelenleg a piacok által követelt kamat Görögország egész éves GDP-jének 0,5 %-át teszi ki 17. Szakítanunk kell minden olyan sürgősségi beavatkozással, mikor az államok magukra vállalnak minden kockázatot, és fokozzák a társadalom elszegényedését, pauperizációját, miközben a bankok az őket védelmező állami gazdaságpolitikát arra használják, hogy még több kockázatot vállaljanak. Ennél sokkal fontosabb lenne, hogy a már bajba jutott államoknak sürgősen új kölcsönt nyújtsanak, persze a piacinál alacsonyabb kamatlábbal. Az EU, konkrétan az Eurogroup elnöke, J. C. Juncker és az eurózóna országainak 16 pénzügyminisztere elhatározták, hogy felügyelik a görögországi helyreigazítást, és ajánlásaikkal kierőszakolnak egy sor strukturális intézkedést a bérek, a munkaerőpiac, a nyugdíjak, az egészségügy, az oktatás, a közigazgatás, a közlekedés és a kiskereskedelem területén röviden szólva mintegy kikövetelik a Liszszaboni Szerződés gyorsított (!) bevezetését, valamint ha a helyzet úgy hozza, akkor további intézkedéseket is megkövetelnek, mint az ÁFA, valamint az üzemanyagra, elektromos áramra, luxuscikkekre és gépkocsikra kivetett adó növelését. Franciaország szerint az eddigi erőfeszítések már elegendőek lennének, de Németország további megszorításokat követel. Az EKB, mint rendesen, most is a héják között szerepel, és azt követeli, hogy a deficit 2010-ben csökkenjen a GDP 5,25 %-ára (az EU és a tagállamok 4 %-ot várnak el) 18. Most egy valódi erőpróba kezdődik az európai népek érdekei és az európai hatalmak érdekei között. Történik mindez a Népek Európája és az Egy erősebb Unió egy jobb világért jegyében. Minden európai népnek érdeke, hogy alternatív megoldást találjon minden nehéz helyzetben levő ország számára (Görögországot is beleértve) a krízis legyőzésére. Egy védőpajzsot kell létrehozni a neoliberális projekt ellen, mely el akarja tiporni, vissza akarja szorítani a szociális jogokat, a foglalkoztatást, a közszférát és a szociális védelmet. Anél- 23