História 1987-01
História 1987-01 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
Tartalom 1.... 1 1. Egyiptomiak és más népek... 1 2.... 5 1. Nemzeti jellemvonások? Baráti (ellenséges) szomszédok?... 5 3.... 10 1. Görögök és idegenek... 10 4.... 13 1. Nemzeti totemállatok... 13 2. Képek... 13 5.... 19 1. Magyarok angol szemmel... 19 2. Képek... 21 6.... 23 1. P... 23 2. Képek... 23 7.... 25 1. A békaevõ franciák és a perfid angolok... 25 2. Képek... 26 8.... 28 1. A gall kakas... 28 2. Képek... 28 9.... 30 1. Sárkányölõ és hálósipka. A német Michael... 30 2. Képek... 33 10.... 34 1. Az orosz medve nyomában... 34 2. Képek... 36 11.... 38 1. Az Európában található népek és tulajdonságaik rövid leírása. A 18. századi, Stájerországban keletkezett Völkertafel... 38 2. Képek... 39 12.... 42 1. GLATZ Ferenc... 42 2. Képek... 42 13.... 52 1. Seton-Watson és a magyarellenesség... 52 14.... 55 1. Magyarország a békét diktáló gyõztesek szemével... 55 15.... 63 1. A magyar békeszerzõdés területi kérdései... 63 2. Képek... 67 16.... 69 1. Churchill cetlije Sztálin láttamozásával a közép- és kelet-európai érdekszférákról, 1944. október 9.... 69 2. Képek... 69 17.... 71 1. A magyarországi szlovákok és a lakosságcsere... 71 18.... 73 1. Az erdélyi fejedelemség és Oroszország kapcsolatai... 73 2. Képek... 75 19.... 77 1. Egy békülékeny hadikiállítás. 1917. szeptember... 77 2. Képek... 78 iii
1. Egyiptomiak és más népek KÁKOSY László Egyiptomiak és más népek Minden nép többé-kevésbé saját országát tekinti a világ közepének, magát pedig mindenkinél különbnek. Ennek az egyetemes emberi magatartásformának, a másokhoz való viszonyulásnak az adott történeti, földrajzi, antropológiai körülmények által meghatározott, csak az adott népre jellemző sajátos vonásai és annak változásai fontos tanulságokkal szolgálhatnak a történész számára. Az egyiptomiak magatartását döntően a rend és káosz, műveltség és primitívség ellentétpárjai határozták meg. Időszámításunk előtt a IV. évezred második felében a Nílus alsó folyásánál élő törzsek társadalmi szervezete, anyagi, szellemi kultúrája még alig különbözött a szomszéd népekétől. 3000 táján, viszont aránylag gyorsan végbemenő minőségi változás következett be: hatalmas, csaknem 1000 km hosszúságú területen egységes államszervezet jött létre a Nílus szűk völgyében, melynek centralizált, tervszerűen irányított gazdasága szükségszerűen teremtette meg az írásbeliséget. Rajtuk kívül csak a sumérok ismerték az írást ebben az időben; a közbeeső területeken főként mezopotámiai hatásra csak később kezdődik az írásbeliség. Egyiptom és szomszédai Földrajzi helyzete Egyiptomot az egész ókor folyamán bizonyos mértékben elszigetelte szomszédaitól. A hatalmas sivatagokon vagy a tengeren még a jól felszerelt reguláris hadseregek is nehezen keltek át, a gyorsan mozgó nomád alakulatok pedig katonailag nem jelentettek komoly veszélyt. Ez a körülmény az ókori Közel- Keleten egyedülálló stabilitást eredményezett, de sohasem vezetett Egyiptom teljes elszigetelődéséhez. A kapcsolatteremtés fő mozgatórugója egyiptomi részről a nyersanyagszükséglet volt, de volt igény késztermékekre és luxuscikkekre is. Mindezek beszerzése történhetett a bányák megszállásával, zsákmányszerzéssel, adók kivetésével, de amikor erre lehetőség nem volt árucsere, békés kereskedelem útján is. A sivatagok közé szorított keskeny folyóvölgy népe így egész története folyamán intenzív kapcsolatban állt szomszédaival, de gyakran távoli területekkel is. A rezet kezdetben a Szináj-félszigetről szerezték be, mely az ókorban nem tartozott Egyiptomhoz. Később, mikor ezek a bányák kimerültek, Timnából (ma Dél-Izrael) vagy Ciprus szigetéről, a vasat pedig Kis-Ázsiából szállították. Az aranyat, ami az egyiptomi hatalmi politika és külkereskedelem egyik legfontosabb tényezője volt, hosszú ideig nagy mennyiségben ontották a núbiai bányák. A jó minőségű faanyagot is külföldről kellett beszerezni: a tűlevelű fákat a Libanon-hegységből, az ébenfát pedig délről importálták. A művészek által előszeretettel használt lazúrkő a mai Afganisztán területéről érkezett, elefántcsontot, strucctollakat, állatbőrt Núbiából és Belső-Afrikából szereztek be. Az egyiptomi szimbolika változatos formákban juttatta kifejezésre a barbárok feletti elsöprő fölényt, az egyiptomiak győzhetetlenségét. Már az Óbirodalomtól ismeretes a kilenc íj fogalma, mely a fáraó külső és belső ellenségeit jelölte. Az ellenséges népek valódi számától függetlenül a kilences, mint szent szám alkalmas volt a teljes ellenséges világ érzékeltetésére: A kilenc íj közé tartoztak például Ázsia népei, Núbia, a líbiaiak és a Földközi-tenger szigetei. Az íjak rajzát ott találjuk a királyi trón zsámolyán is, hogy a fáraó jelképesen naponta taposhasson rajtuk. A képeken az ellenség leggyakrabban valóságos emberi formájában jelenik meg, ahol a fáraó rendszerint hatalmas szfinx vagy griff alakjában gázolja le őket. Templomfalak kedvelt díszítése volt a hátrakötött karú, térdelő idegen népek sora. Más képeken a fáraó egyszerre számtalan ellenséget ragad üstökön, kezével valamennyiük haját összefogja, hogy buzogányának egyetlen csapásával végezzen velük. A feliratok sajátos frazeológiája is ugyanazt a szellemet árasztja, mint a templomok ikonográfiája. Núbiát például gyakran nyomorult Kus -nak nevezik, olvashatunk undorító idegenek -ről, a hettita királyt pedig csak Hatti nyomorult, legyőzött fejedelme -ként említik II. Ramszesz (Kr. e. 1290 1224/23) feliratai még az olyan részletekben is, ahol kénytelen elismerni a hettiták sikereit. III. Szeszósztrisz (Kr. e. 1878 1840) egyik határkőfeliratán pl. így jellemzi a núbiai ellenséget: Ha megrohanják, visszafordul. Visszavonulás esetén támadóvá lesz. Nem olyan emberek ezek, akiknek méltósága volna, nyomorultak ezek, összetört szívűek. A visszatérő jelzők funkciója elsősorban mágikus: az írás varázsereje által elő kell idézniük, hogy az ellenség mindenkor nyomorult, legyőzött, elbukott legyen. Ha azonban a történész mindezt a valósággal szembesíti, kiderül: ez a mágikus-vallásos elemekkel átszőtt retorika és a történeti realitásoktól gyakran távol álló 1
konvencionális képi sémák nem fajgyűlöletet, nem az idegenek elpusztításának vágyát takarják. Hiszen pl. ugyanaz a II. Ramszesz, aki olyan megvetéssel nyilatkozott a hettitákról, később nemcsak békét kötött velük, hanem szövetségesük lett, és egy látványos összebékülési ünnepség keretében feleségül vette a hettita király lányát. Az idegenek iránti érdeklődést tanúsítják azok a művészi ábrázolások, amelyeken bizonyos sémák alkalmazása ellenére megmutatkozik a reális ábrázolásra való törekvés is, gyakran ironikus beállításban. A borotvált, gondozott külsejű, fehér ruhát viselő egyiptomiakkal szemben a sémita ázsiaiaknak általában hosszú, bozontos szakálla van, markáns arcéllel, tarka-barka ruhában ábrázolják őket. A líbiaiak tollat viselnek hajukban, a tengeri népeket a jellegzetes sisakok és a fegyverzet különbözteti meg egymástól. Núbia lakóit az Újbirodalomtól (Kr. e. 1552 1070) kezdve fekete bőrűnek festik. Nemcsak a sírok és templomok kedvelt motívuma az idegenek megjelenítése, hanem a királyi paloták falait burkoló mázas téglákon is megtalálhatók egyes típusaik. Túlvilághit, istenek Az ókor egyetlen népe sem foglalkozott annyit a túlvilági léttel, mint az egyiptomiak. A holttest balzsamozása, a bonyolult temetési rituálé, a sírban felírt mágikus szövegek mind az örök fennmaradást szolgálták. Az újbirodalom idején kezdte foglalkoztatni az egyiptomiakat az a gondolat, hogy mi lesz a sorsa az idegeneknek a halál után? A Kapuk Könyve címen ismert túlvilág-leírás egyik különös részlete ad választ a kérdésre. A képen Hórusz isten előtt tizenhat férfi áll. Négy csoportra oszlanak, amelyek neve: emberek, ázsiaiak, Núbia lakói, líbiaiak. Az emberek megjelölés a tradicionális szóhasználatban csak az egyiptomiakat jelenti, idegenekre hosszú időn keresztül egyáltalán nem alkalmazzák. A XIX. dinasztiától (Kr. e. 1306 1186) tágul a szó alkalmazási köre: II. Ramszesz idején már a hettitákat is embernek nevezik, Merneptah (Kr. e. 1223/22 1214/13) alatt pedig a líbiaiakat is jelölheti a szó. A Kapuk Könyvében azonban kétségtelenül csak az egyiptomiakat nevezik embereknek. A kép így azt fejezi ki, hogy az egyiptomiakra és a külföldiekre azonos sors vár a halál után. Ugyanez az elképzelés jelenik meg a Halottak Könyve 125. fejezetében, amelynek van olyan verziója, ahol a lelkek túlvilági megítélésének jelenetében tolmács is szerepel. Egy másik változatban Anubisz jelenti az isteneknek, a túlvilági bíróság tagjainak, hogy egyiptomi lélek érkezett. Ha ezt így külön közölni kell, akkor nyilván más nemzetiségű lelkek is érkezhettek az ítélőszék elé. Ezeket az adatokat hiba volna csupán kuriózumoknak tekinteni. Az egyiptomi ideológiának egyik legfontosabb megnyilvánulási formája a túlvilág-irodalom. Ez a maga különös jelrendszerében sok olyan gondolatot őrzött meg, melyeket egyéb forrásokban hiába keresnénk. A nemzetközi túlvilág számukra legalábbis egy fontos relációban az emberek egyenlőségének tanát jelentette, akármely terület isteneit imádták is azok életükben. A Nílus völgyében tisztelt istenek elsősorban Egyiptomra viseltek gondot, és Ré fiának, vagyis a fáraónak a hódításai az ő hatalmukat is növelték. Az újonnan elfoglalt területeken Egyiptom istenei is hódítóként jelentek meg. Ez közvetlenül is megnyilvánult a thétai templomi gazdaságok erősödésében. A XX. dinasztia idején (Kr. e. 1186 1070) Amon templomának kilenc olyan falu volt a birtokában, mely Szíriában és Núbiában feküdt. Két olyan korszak volt, amikor az egyiptomi hitvilág etnikai vallás -ból egyetemes vallássá válhatott volna. Először Ehnaton (Kr. e. 1364 1347) monoteista kísérlete próbálta meg Atont, a napgömböt nemcsak Egyiptom, hanem minden nép jóságos urává tenni. A nagy naphimnuszban ünnepélyes kinyilatkoztatásként hangzik el, hogy Aton áldásaiban az egész emberiség részesül, bőre színétől vagy nyelvétől függetlenül. Név szerint is megemlíti a szerző valószínűleg maga Ehnaton fáraó Szíriát és Núbiát. A végsőkig leegyszerűsített, demitizált napvallás elfogadható lett volna a szomszéd népek számára is, hiszen a szoláris kultuszok az ő vallásaikban is jelen voltak. A vallási reform gyors bukása miatt azonban Aton nem vonulhatott be a közelkeleti népek panteonjaiba, a Nap prófétájától megálmodott nagy vallási egység nem jött létre. Másodszor a hellenisztikus és a római korban lépett ki az egyiptomi vallás a hagyományos keretek közül. Ízisz, Szarapisz, Anubisz és más istenek tisztelete ekkor terjedt el a görög területeken, majd az egész római impériumban. Annak ellenére, hogy a birodalom jelentős, hivatalosan is elismert kultuszai közé emelkedett, nem lett valódi világvallássá, egyike maradt csupán a császárkorban nagy népszerűségnek örvendő keleti kultuszoknak. Az egyre hatalmasabbá váló kereszténységgel nem tudta felvenni a versenyt. A Kr. u. 1 3. században szám szerint legalább annyi idegen tisztelte Íziszt és Szarapiszt, mint ahány egyiptomi. Az ókor politeista vallásainak keretei szinte korlátlanul tágíthatók voltak, és az egyiptomiak is készek voltak a szomszédok és a meghódított népek isteneinek átvételére. A XVIII. dinasztiától (Kr. e. 1552 1306) mutatható ki erős keleti hatás az egyiptomi vallásra, de már korábban is találkozunk szórványosan idegen istenekkel. Ilyen volt például As, akit Líbia urának neveztek és Hathor, Büblosz úrnője, aki mögött, minden valószínűség szerint egy kánaáni Baalt rejtőzik. A piramisszövegekben pedig a núbiai Dedun is szerepel. 2
A hükszósz uralom, majd a korai újbirodalom nagy hódító hadjáratai az ellenséges és békés érintkezés egyre bővülő kapcsolatrendszerét hozták létre Egyiptom és az ázsiaiak között. Egyre nagyobb számban kerültek idegenek Egyiptomba, de az ázsiai istenek térhódításának fő oka az egyiptomiak érdeklődése volt az addig alig ismert, számukra titokzatos hatalmak iránt. Híveiket megtalálhatjuk az alsó néprétegektől a királyi udvarig. III. Amenhotep (Kr. e. 1402 1369) a ninuai (ninivei) Istár gyógyító szobrától remélte egészsége visszanyerését, I. Széthi (Kr. e. 1304 1290) és II. Ramszesz pedig Baalhoz, mint hadistenhez hasonlították magukat. A nyitott Egyiptom Az Újbirodalom az egyiptomi történelem legnyitottabb időszaka, amikor az idegenek a legmagasabb pozíciókat is elnyerhették az egyiptomi államigazgatásban és a hadseregben. Jelenleg folyik például Szakkarában egy Aper-Él nevű, sémi származású vezír sírjának feltárása, aki a fáraó után következő legmagasabb tisztségbirtokosa volt. II. Ramszesz udvarában pedig szolgált egy Ben Azan nevű pohárnok, aki asszimilálódni igyekezve környezetéhez a Ramszes-em-per-Ré nevet vette fel. A XIX. dinasztia korának utolsó éveiben Bai (egyiptomi nevén Ramszesz-hau-emnetjeru), felhasználva a királyi udvarban dúló viszályokat, megszerezte az egész ország nagy kincstárnoka címet, és Tauszert királyné oldalán tulajdonképpen teljhatalmú ura lett Egyiptomnak. A Harris papirusz egyik részletéből, ahol egy szír bitorlóról van szó, arra lehet következtetni, hogy a trónt is megpróbálta megszerezni. Végül a bibliai József története is jól példázza, milyen lehetőségek álltak Egyiptomban a tehetséges idegenek előtt. Egyre nagyobb számban szolgáltak idegenek az egyiptomi hadseregben is. A hadifoglyok időlegesen rabszolgák lettek, majd egy részüket katonai szolgálatra osztották be. Ahet Atonban, Ehnaton fővárosában például a királyi testőrség nagy része idegenekből állt, núbiai, líbiai és ázsiai katonaság ügyelt az udvar és a város biztonságára, csak a harci kocsizó osztag katonái voltak egyiptomiak. II. Ramszesz, miután legyőzte a tengeri népek egyik csoportját, a sardanákat, a foglyokból testőrséget szervezett. A sardanák később is az egyiptomi hadsereg elit alakulatai közé tartoztak. A Kr. e. I. évezred elején a líbiaiak egyre nagyobb befolyáshoz jutottak az egyiptomi hadseregben. Olyannyira, hogy végül a líbiai katonai arisztokrácia vette át a vezetést, és egyik nagyhatalmú tagját, Sesonkot juttatta trónra (Kr. e. 945 924). A XXII XXIV. dinasztiáig terjedő időszak a líbiai uralom kora (Kr. e. 945 715). Mivel a líbiaiak tiszteletben tartották az egyiptomi hagyományokat, teljes mértékben átvették az egyiptomi kultúrát, a nép egyre kevésbé tekintette őket idegeneknek. Ugyanez vonatkozik a napatai királyokra, akik a Kr. e. 8. század végén délről vonultak be Egyiptomba (XXV. dinasztia, Kr. e. 716 656). Ők is az egyiptomi nyelvet használták felirataikon, és vallási szigorúság tekintetében túltettek az őslakosságon is. Az asszírok és perzsák viszont nyíltan hódítóként léptek fel, így érthető módon nem tudták megnyerni az egyiptomiak támogatását. Különösen a perzsa korban ( Kr. e. 6 4. század) igyekezett a lakosság mindinkább elzárkózni a külvilágtól, az idegenektől, perzsáktól és görögöktől egyaránt. Ez a bizalmatlanság, xenofóbia jelenik meg túlzott, eltorzított formában a görög irodalomban. A görög irodalomnak és vázafestészetnek kedvenc témája lett a mondabeli Buszirisz egyiptomi király. A történet szerint Egyiptomot kilenc évig terméketlenség sújtotta. Ekkor egy ciprusi jós jelent meg a király előtt, és azt jövendölte, hogy az éhínség akkor múlik el, ha évenként egy idegent áldoz fel Zeusz (Amon) oltárán. Az első áldozat mindjárt ő lett, és ettől kezdve minden Egyiptomba látogató idegennek ez lett a sorsa egészen addig, míg Héraklész nem érkezett ide. Őt is megkötözték, megkoszorúzták, az oltárnál azonban kiszabadította magát és megölte a királyt. Nagyon érdekes ezzel kapcsolatban Hérodotosz álláspontja, aki egyiptomi utazása során (Kr. e. 5. század közepe) közvetlen tapasztalatokat szerzett a helyi szokásokról, az egyiptomiak idegenekkel szembeni magatartásáról. Szerinte...egyiptomi ember vagy asszony nem csókolna meg görögöt a száján, sem görög embernek kését, nyársvasát vagy üstjét nem használná, sem nem ízlelné meg még tiszta bikának a húsát sem, melyet görög késsel vágtak szét. Ennek az undornak oka szerinte az volt, hogy a görögök teheneket is fogyasztottak, holott ez Ízisz szent állata volt. Azt azonban határozottan tagadja, hogy az egyiptomiak embereket áldoznának, és a Héraklész-mítosz egyiptomi epizódját ostoba mesének nyilvánítja. A görögök megítélése mindvégig ellentmondásos maradt. A XXVI. dinasztia (Kr. e. 664 525) szaiszi királyai számára a görög zsoldosok jelentették a fő katonai erőt, Apriész királyt (Kr. e. 589 570) viszont a hirtelen kirobbanó göröggyűlölet buktatta meg. A perzsák elleni harcban az 5 4. században athéni és spártai segítségre támaszkodott Egyiptom. Nagy Sándort 332-ben szabadítóként fogadták, de utódai, a Ptolemaioszok alatt az egyiptomiak másodrendű polgárai lettek saját hazájuknak. Helyzetük a római uralom alatt csak rosszabbodott. Mikor a sorozatos felkelések sem tudták lerázni az elnyomást, az egyiptomiak körében homályos jóslatok kaptak lábra, melyek Alexandria pusztulását és egy nemzeti király eljövetelét ígérték. 3
Abban az időben (Kr. e. 7 6. század), mikor a görögök szorosabb kapcsolatba kerültek Egyiptommal, és létrejött a Deltában gyarmatvárosuk, Naukratisz, az egyiptomi tudomány egyik virágkorát élte. Az ország ősi múltja tiszteletet keltett a görögökben, és Hérodotosz előtt is egyiptomi utazása során nyíltak meg a történelem valódi távlatai. A hagyomány szerint a görög szellem számos kiváló képviselője (például Püthagorasz, Szolón, Thalész, Platón) utazott Egyiptomba, hogy megismerkedjen a papi tudománnyal. Az egyiptomi tudósok görögökről alkotott véleményét egy öreg szaiszi pap Szolónhoz intézett szavai fejezik ki legtömörebben: Mindnyájan ifjak vagytok lelkileg: mert nincs lelketekben ősi hagyományon alapuló régi meggyőződés, sem időtől szürke ismeret. (Platón: Timaiosz) Azt is észre kellett azonban venniük, hogy a megváltozott világban a gyermeteg görögöké a vezető szerep politikai, katonai, sőt mindinkább kulturális téren is. A Ptolemaiosz-kortól a papok már készek voltak átvenni a görög tudomány eredményeit, például a csillagászatban, és egy egyiptomi pap, Manethón, görög nyelven foglalta össze hazája történetét. 4
1. Nemzeti jellemvonások? Baráti (ellenséges) szomszédok? GLATZ Ferenc Nemzeti jellemvonások? Baráti (ellenséges) szomszédok? Óravázlatok történelemórákhoz, amelyeket azon magyar és szomszédos országokbeli diákkorú fiatalok számára hirdetnénk meg, akik futballmeccsen, aluljárókban, utazásaik közben a felnőtt társadalomtól örökölt, más népeket gúnyoló rigmusokat szavalnak. ELSŐ ÓRA A munkavégzés és etnikai jellemvonások Az embert minden korábbi és vele egy időben élt más élőlénytől az különbözteti meg, hogy tudatos tevékenységre, munkavégzésre képes. Az emberi társulások végső soron azért jönnek létre, hogy a munkavégzést, az önfenntartás alapfeltételét biztosítsák. (A tanulók eddigi történelmi ismereteire utalni: a 3-4 ezer évvel ezelőtti folyam menti kultúrákban áldást hozó víz szabályozása, a gátépítéshez, földmunkához értés, az időjárás, a folyóvízszint megfigyelése, azaz a különböző tevékenységek és szakismeretek összehangolásának szükségessége meghatározta a közösségi élet első formáit. De ugyanígy összetartója az utóbbi évszázadok közösségeinek a modern kori mezőgazdasági vagy ipari munkafázisok, szakértelmek egymásra épülése, összefonódása.) Könnyű belátni: adott közösségekben a szakértelmeknek olyan típusai, ágazatai alakultak ki, amelyek napi használatát tőlük a földrajzi környezet vagy a munkapiac megkövetelte. Így illeszkedtek egymáshoz a történelem során kezdettől az élelemtermesztés professzionista munkásai, a parasztok, a technikai cikkek gyártói, az iparosok és a termékek cseréjét biztosító kereskedők szakértelmei. Ebben az értelemben a közösségi formák fejlődése nem más, mint a termelő, munkavégző tevékenység szervezeteinek kialakulása, rögzülése, bomlása és újraformálódása. A munkafolyamatok a szülői és végső soron meghatározói az együttműködést biztosító szervezeteknek, így eddigi legtökéletesebbnek látszott formájának, az államnak. És ahogy az egyén testtartásával, mozdulataival hozzáidomul szerszámaihoz, a végzett munkafolyamathoz, gondolkodás-reflexeit alapvetően fejleszti és meghatározza az, úgy a különböző közösségek jellegét is meghatározzák azon munkavégző folyamatok, amelyek a közösségre leginkább jellemzőek. (A tanulóknak példákon bemutatni: a munkafolyamatokban való részvétel határozza meg azokat a közösségben bevett viselkedés- és szokásformákat is, amelyeket a közösség tagjai normatívaként elfogadnak, s amelyek megléte az emberi együttélés feltétele. [A családszerveződést, utódnevelést, a generációk helyét, az azonos településen lakók egymás mellett lakási normáit stb.]) Ezek a közösségi életformákat mindennapjaiban szabályozó, évszázadok alatt rögzülő viselkedésformák, szokások a népek megkülönböztetésének alapjai is voltak. És mint arra a múlt század végétől figyel a társadalomtudomány (a tananyagban még nyomai sincsenek), ezek a kialakult szokásrendek, gondolkodási azonosságok természetesen átalakulnak, attól függően, hogy milyen szakértelem-keveredést kíván meg a munkaszervezet. (Utalni a tanulók korábbi ismereteire: a felvidéki faluból a 19. században Budapestre érkező szlovák etnikumú parasztlány cselédnek állva ugyanúgy átalakítja szokáskultúráját, mint az alföldi magyar faluból érkező magyar vagy dunántúli sváb leány.) De mégis: az eredetileg még szorosan a munkafolyamathoz tapadó szokásvilág, mozdulatütem, beszéd- és hanglejtésformák rendkívül makacsul, társadalmi öröklődés folytán élnek tovább. Még akkor is tartják több évszázados rögzüléseiket, amikor már a legújabb korral létrejön az egyének mindennapjait is átfogó állam a maga közös viselkedésformákat sugárzó mintáival, amit az egységes iskolarendszer, majd a tömeges irodalmi, film-, televíziós és rádiós kultúra közvetít. Kérdés: Fel tudnál-e sorolni olyan foglalkozási ágazatokat, amelyek a történelemben megismert népekhez: angolokhoz, franciákhoz, svábokhoz, frankokhoz, magyarokhoz, románokhoz, zsidókhoz stb. kötődnek a Te gondolkodásodban? Találsz-e a tankönyvedben olyan népekről információkat, akikre elsősorban jellemzőnek mondták: hajósok, kereskedők, parasztok, iparosok, pásztorok stb.? MÁSODIK ÓRA A nyelvről, nemzeti sajátosság -ról, értelmiségről 5
A munkavégzés, a különböző munkafázisok összehangolása csakis közös érintkezési eszköz, a nyelv segítségével lehetséges. Ahogy halad előre a munkafolyamat differenciálódása, mind több ágazatát kell összehangolni, s mind távolabbi területek termékcseréje válik szükségessé, úgy lesz mind nagyobb fontosságú az érintkezésben az azonos jelrendszer, a nyelv. És úgy lesz mindinkább szükség a jelrendszer fejlesztésére, pontosítására. Az érintkezési eszköz, a nyelv, az adott termelési, munka- és cserekapcsolatokban élő közösségnek legdöntőbb és első pillantásra megmutatkozó azonosítója lesz. Először a beszélt, majd az írott nyelv. (Az órán lehetőség adódik ezen az alapon a feudális és a polgári közösségszerveződések így az állam egyik alapvető eltérésének megmagyarázására.) A feudális állam szerveződése a földtulajdonra, a birtokon belüli üzemre és ezek egymásmellettiségére épült, a maga bonyolult szolgáltatás- és járadékrendszerével; az államszerveződést is alapvetően az határozta meg, hogy az uralkodó, illetve családja hol rendelkezett (vagy örökölt) birtokokat; a hűbéres beszélt nyelve, natio -ja másodlagos szerepet játszott. Ezzel szemben a polgári államszervezet az azonos (nyelvi, szokás) hagyományrendszerűek együttélési szervezete kíván már lenni. Ez utóbbi éppen azért fejlettebb formája a közösség-szerveződéseknek, mert a munkamegosztás szerves és mindennapi működése, a terület munkaerő-bázisának, természeti adottságainak találkozása, az adott terület különböző termelési ágazatainak (mezőgazdaság, ipar) megszervezése csakis egységes, szakszerű igazgatással, egységes jelrendszerrel, nyelvvel és egységesített társadalmi szokásrendszerrel biztosítható. A polgári munkaszervezet kibontakozása ezért vonzza magával a nemzeti fejlődést, az azonos nyelv és szokásrendszer kulturális és politikai jogrendbe foglalását. Kialakul az a társadalmi réteg, amelynek a munkamegosztás egészében éppen az lesz a feladata, hogy kifejlessze az érintkezési rendszerek egységét, hogy működtesse azokat: megtanítsa a társadalmat írni, olvasni, biztosítsa, hogy a mind fejlettebb munkafolyamatokhoz szükséges mind fejlettebb ismeretanyag a társadalom mind szélesebb rétegei számára váljék készséggé. Ez a réteg az értelmiség. És az értelmiség, mint az immáron egységessé kovácsolt közösségi kulturális-tudati normatívák megteremtője a felszínen a legfontosabb elemének látszik azon folyamatnak, amelyet nemzetté fejlődésnek nevezünk. Vagyis az azonos nyelvet beszélők, azonos területen lakók, azonos szokásrendekkel bírók szervezeti kerete kialakulásának. Ez a 16. századtól Európa államaiban mind erősebb réteg természetességgel nyúl a kínálkozó, közönséget összetartó hagyományanyaghoz, a nyelven kívül a termelési, szokásbeli sajátosságokhoz, és tünteti fel azokat nemzeti sajátosságokként. Ezzel összetartó erőket hív létre az adott területi közösség bizonyos csoportjaiban, de egyben meg is fogalmazza azok mástól elütő jellegét. (Utalni a tanulók meglévő ismeretére: a 16. századtól a kereskedelem, közlekedés, hadművészet fejlődése során az európai termelési közösségek mind aktívabb kapcsolatba kerülnek egymással, majd a polgári államrendek kialakulásával [19. század] mint nemzetek [franciák, németek stb.] országai kerülnek egymással szembe.) Ez az értelmiségi réteg lesz az, amelyik szállítja az ellenségeskedéshez, az uszításokhoz a mozgósító, nemzeti érveket. Költeményekbe vagy gúnyos tömegrigmusokba, ha kell karikatúrákba rögzítve saját közösségének nagyszerű, a szembenállóénak riasztó tulajdonságait. Ezen értelmiségi tevékenység csúcsteljesítménye a nemzetkarakterológia. Alapja az, hogy bizonyos szokás- és viselkedésformákat a most már nemzetté szervezett közösség egészére általánosnak neveznek ki. (A tanulóknak példákat sorolni fel a magyar nemzetkarakterológia történetéből. Hogyan igyekezett a 19. századi dzsentriköznemesi értelmiség a maga munkamegosztásbéli, társadalmi funkcióit [katonáskodás, előjogainál fogva vezetésre hivatottság stb.] a nemzeti jellemvonásokban döntőnek mutatni [a magyarság vitéz jellemét, lovasnemzet voltát emelve ki]; azután hogyan igyekezett ezzel szemben a 20. században erősödő, keresztény tisztviselő-polgár értelmiség szolid erkölcsösséggel [a maga társadalmi funkciójával] a nemzeti jellemet felruházni; és hogyan keresett [a maga munkamegosztásbéli funkciójának] helyet a zsidóság, kiemelve a nemzeti jellemvonások között méltán pl. a kereskedő jelleget. Meggondolkodtató a 20. század végi Magyarországon vajon a szorgalmas napi iparos-paraszti munkavégzés, mint életcél, nemzeti karaktert adó tevékenység, miért nem került jellemvonásaink közé?) Kérdés: Ismersz-e tanulmányaidból olyan országokat, ahol különböző nyelven beszélő közösségek éltek évszázadokon át? Ismersz-e olyan nyugat-európai országokat, ahol a nyelvi, szokásrendi különbségeket még az újkor hajnalán felszámolták, illetve felszámolta a legerősebb államalkotó nemzet? HARMADIK ÓRA Munkaszervezet és nemzetek a Kárpát-medencében A Kárpát-medence történelme a legsokoldalúbb esettanulmányt kínálja az utóbbi tíz évszázadban: hogyan csúsztak egymásra a különböző etnikumok és illeszkedtek össze az általuk hozott termelési és szokásrendi kultúrák. Különösen a forrásokban immár gazdagabb, a török kiverése utáni újratelepülés történelme mutatja: a délről az ország szívébe felhúzódó szerbek kiváló állattartóként, vitéz katonaelemként, a nyugatról betelepülő svábok szorgalmas földművesként, görögök, örmények, majd a zsidók a közvetítő kereskedelem több 6
évszázados professzionista munkásaiként jöttek a lélekszámban lepusztult, termőterületén leromlott térségbe. Ahogy a 17 18. századi nagy etnikai keveredés, úgy az 1867. évi kiegyezés után ismét újabb erőre kapó bevándorlás (németek, zsidók, csehek) és belső migráció is valójában az új, kettős monarchia munkaszervezetének igénye volt. A politikailag rendezetté vált térségbe villámgyorsan áramlott a tőke, megteremtődött egy élénk pénzpiac (többnyire zsidó, német etnikumú szakemberekkel), osztrák és cseh területről iparosok tömegei áramlanak az ugyanazon politikai államszervezet keleti felében gomba módra szaporodó gyárakba, bányákba dolgozni; az ország északi részéről, a Felvidékről hegyi kultúrákban, fa- és építőmunkában évszázadok óta jártas szlovák etnikumú lakosságból húzódnak le az alföldi (és mindenekelőtt a budapesti) építkezésekre nagy számmal. Ahol a munkarend megkívánja így a nagyvárosokban, nagyipari üzemekben, a közigazgatásban, vasútnál, postánál, gyors a magyar nyelvű asszimiláció; ahol ez nem szükséges, ott maradnak az eredeti nyelvi-szokásrendi hagyományok: falun a mezőgazdaságban, vagy általában a peremterületeken, ahol a nem magyar etnikumok élnek többségben. (A tanulóknak iparos, paraszti, polgári családfákat sorolni fel, kérni, hogy állítsák össze saját családfájukat : az utóbbi száz esztendő nevekben is nyomon követhető rendkívül erős etnikai keveredése mögött a Kárpát-medencében kialakult munkaszervezet munkaerő-igénye húzódik meg.) Iparost, parasztot a múlt században vallási hovatartozás, netán vagyoni különbség jobban elválasztott, mint az etnikai különbség. Magyar, szerb, szlovák, román, német lányok és fiúk, ugyanazon munkaerőpiacról élve, a polgári együttélési formák, szórakozási keretek közé kerülve házasodnak kezdettől össze, és személyükben évszázados termelési, viselkedésrendi szokások törődnek, simulnak egymáshoz. Az egymáshoz csiszolódás közben, a népi megfigyelésben, kezdettől megkülönböztetik szokásaikban is egymást, azaz magukhoz viszonyítva a másikat. Férj és feleség vagy barátok veszekedésében tör ki a spórolós, önző sváb, barbár oláh, vad rác, együgyű tót, duhaj magyar, önző zsidó vagyis a népi idegenellenesség. Mint ahogy megszületnek családi, ház előtti, kocsmai beszélgetéseken a pozitív sztereotípiák is: szorgalmas sváb, okos zsidó, ravasz román, jólelkű tót, nagylelkű magyar, bátor rác. Mélyben lappangó, maguktól egymást oldani látszó köznapi történelmi feszültségek ezek. Mindaddig azok maradnak, amíg nem mozgósítják e reflexeket ideológiává, nemzeti ideológiává. És itt utalni a múlt óra anyagára: az értelmiség magát az új munkaszervezetben a közösség összetartójának, immáron nemzeti vezető erejének érzi. Igyekezvén a nemzeti egységes kultúrát a társadalom elé vetíteni, rámutogat a munkarend igénye szerint egymásba ölelkező különböző etnikumokra, egyedekre, kisebb-nagyobb csoportokra: te magyar vagy, te szlovák, te román. A modern adminisztráció és az értelmiség a Kárpátmedencében is kettős szerepet játszik. Részben történelmileg rövid időn belül megtanulja jól működtetni az új, polgárosult államot; természetesen az állam nyelvéből következően magyarul. De: mivel érdeke is fűződik ahhoz, hogy a magyar nemzeti kultúra legyen az általános, a közösség politikájában magyarosítást követel. A napi élet szintjén azonban e törekvése szembekerül a Monarchia és Magyarország, mint gazdasági, munkaszervezeti egység nemzetek feletti érdekeivel. Az írónak kell az olvasóközönség, tanítónak a diák, a tisztviselő nem érti a szlávul, románul beszélő ügyfelet. A magyar politikán belüli ezen két érdek ütközéséből 1918-ig mégis a munkaszervezet érdekei kerekedtek az ún. nemzeti politikai célok fölé. Ennek is következménye: a nyersanyagban gazdag és gyorsan iparosodó peremterületeken megerősödhetett egy nem magyar etnikumú tisztviselő- és értelmiségi réteg. Ez előtt hasonlóan a magyar értelmiségi-tisztviselő réteg egy részének céljaihoz olyan nemzeti állam céljai lebegtek, melyben ő ülhet az adminisztratív és kulturális pozíciókban azon a címen, hogy ő román, szláv stb. És a Monarchia felbomlása után ez a vágy be is teljesült. Szerbiához csatlakozott Horvátország és a déli részek, Romániához Erdély, a Felvidék az új csehszlovák állam része lett. A térségben létrejött több kis nemzeti állam a közösségszerveződésnek új útját jelzi a térségben: Magyarország végre elnyerte függetlenségét, melyet bő mellű függetlenségi politikusai természetesen nem ilyen csonkán képzeltek el; a szomszédos kis nemzetek pedig megpróbálták egy-egy nemzeti államalakulat kiépítését. Kísérlet a nemzeti piacon belül megteremteni a modern munkaszervezetet. (A tanulók számára őszintén megmondani: nincsenek pontos adataink, csak becsléseink arról, hogy a térség munkásainak, parasztjainak milyen hasznot hozott a Monarchia területi szétdarabolása, a kisállamiság. Egyik oldalra csoportosulnak a tények: a nemzeti adminisztráció kibontakoztatta anyanyelvűség rendkívül segítette, fejlesztette a többségi nemzet számára [román, cseh, szlovák] a munkához értést, magát a kulturálódást. Az erdélyi román, a felvidéki szlovák anyanyelvű sohasem tanulhatta volna meg a szakmát, az együttélés korszerű magatartásformáit igazán magas szinten, ha nem anyanyelvén kapja azt, immáron nemzeti értelmisége közvetítésével. Másik, ellenkező oldalon az érvek: megszűnt az évszázadok alatt csiszolódott szakértelem szabad vándorlása Közép-Európa nyersanyagban, mezőgazdaságban, természetes vízi utakban egymásra utalt munkapiacán.) A becslés csak hozzávetőleges: fejlődési ütemük a világgazdaság csúcsaihoz képest jóval lassúbb, mint a Monarchiában volt. Egyet azonban biztosan tudunk: a politikai és kulturális adminisztrációban dolgozók jól jártak. Az új nemzeti államok nemzeti nyelvű adminisztrációt, iskolakultúrát kívántak, ami számukra állások tömegét kínálta. Kiemelkedést, presztízst: úriemberré válást, nem-dolgozást a keleti paraszti társadalmakban. 7
Kérdés: Fel tudsz-e sorolni olyan országokat, ahol a nemzeti kisebbségek épp azért nem tudnak illeszkedni a társadalmi és munkarendhez, mert az anyanyelvükön való oktatás, művelődés számukra nem biztosított? Milyen történelmi példákat tudsz felsorolni, amikor a modern államon belül a soknyelvűség, sokféle kultúra együtt élhetett vagy élhet? NEGYEDIK ÓRA Közép-Kelet-Európa nemzetei és a munkaszervezet érdekei A második világháború után látszottak remények arra, hogy a térségben létrejön a nyelvi-kulturális hagyományok külön szerveződésének, a nemzeti -nek és a termelési-munkarend megkívánta közösség szerveződésének új alapja. Nem az egyik nyelvi-szervező kultúra primátusával (korábban a német, azután a magyar), hanem a különböző, immáron sokféle kifejlett nemzeti kultúrák egymás mellé szerveződésével, azok kooperációjával. (Utalni a tanulók korábbi ismeretanyagára: Kossuth Duna-konföderációs, Jászi Oszkár és részben az osztrák szociáldemokraták 1918 19-es szövetségi államszövetség-terveire, ugyanígy a román Titulescu elképzeléseire az 1930-as években.) A régi politikai garnitúrában a józan és bölcs román Petru Groza, az új kommunista vezetők közül a bolgár Dimitrov, a jugoszláv Tito komolyan tárgyalták egy új, délkeleteurópai államszövetség tervét, pontosan felismerve: a térségben az államhatárok csak negatív, akadályozó szerepet játszanak. Akadályozzák az iparban, mezőgazdaságban és az évszázados szakértelmekben egymásra utalt területek munkaerő- és termékcseréjét; az ún. nemzeti állami adminisztrációk emberi alapjaikban sértik naponta az állam ún. kisebbségi nemzethez tartozó polgárait. Kísérletet kell tehát tenni fokozatosan a szabad személyi forgalomra, közös gazdasági társulásokra, kooperációkra, kulturális nemzeti autonómiák létrehozását segíteni az államban, sőt a termelésszervezésben is stb. Mind olyan, a térség dolgozó rétegeinek érdekét képviselő elképzelések, amelyek megkívánták végre, hogy felismerjük a nemzeti államok 18 19. századi szent eszméjének a 20. században idejétmúlt, zsákutcába vezető voltát. 1948 januárjában a térség meghatározó politikai, katonai és immáron gazdasági hatalmának, a Szovjetuniónak központi napilapjában közlemény jelent meg, amely leszögezte: a térségben csakis a külön nemzetállamok erősítése történhet, a konföderációs elképzelések reakciósnak bélyegeztettek. (A tanulóknak megmondani: nem tudja még a kutatás pontosan, mennyi szerepe volt ezen elv rögzülésében a hidegháborús nemzetközi politikának, esetleg annak, hogy az akkori szovjet vezetés kockázatosnak tartotta a föderatív út magával hozta kezdeti torzsalkodások, viták napirendre kerülését. Vagy mennyire van mindebben része személy szerint J. V. Sztálin államszervezési elveinek, az ún. személyi kultusz politikájának. Annyit azonban már lát a történettudomány, hogy ez utóbbi semmi téren nem tudta elviselni az alulról szerveződő közösségi formákat és azok bizonyos autonómiáját, és elszakadását a központosított erőszakszervezettől, az államtól. Márpedig a föderatív szervezet lényege éppen ezen alapelv.) Óra végén utalni a tanulóknak: a történelem nem lezárt folyamatok együttese. A történelem tanulásának egyik célja és értelme éppen az, hogy amikor a jelenben majd változások lehetősége következne be, lássuk a saját közösségeink előtt a történelem mutatta reális válaszutakat. És ha erre mód nyílik, tudjunk okosan választani is közülük. Összegzése a négy órának A történelemben a nemzeti, etnikai sajátosságok nem mások, mint a munkamegosztásban kialakult és hagyománnyá rögzült, a mindennapi életben társadalmilag öröklődő szokásrendek, illetve azok együttese. Látványos szervező erővel, a nyelvvel. Az így kialakult szakértelmek és hozzájuk kötődő szokások, viselkedésformák a történelem nagy értékei. A modern, bonyolult munkamegosztásban élő társadalmak elemi érdeke, hogy ezeknek egymás mellett élése zavartalan legyen, hogy a munkaszervezetben a különböző hagyományú elemek otthon és jól érezzék magukat. A nemzeti állam átmeneti szerveződési elve (volt) a történelemnek, amely hozott előrelépéseket a munkaszervezet fejlődésében, segítette adott térség emberi kifejlődését, mindenekelőtt az anyanyelvi kultúra kifejlesztésével. Ez az elv amely egyébként a térség etnikai kevertsége miatt sohasem valósulhatott meg a 20. század végén a mi térségünkben már csak akadályokat állított. Az értelmiség az utóbbi négy évszázadban azért emelkedett ki Európában, hogy a közösség munkarendjét, napi társas életét szervezze. A modern hivatalnokállam kialakulásával önmaga külön társadalmi erővé szervezése révén kezébe jutottak a politikai intézményrendszerek. De a felelősség is. A 20. században, 8
betagozódva a nemzeti-állami bürokráciákba, állandó hajlandóságot mutat, hogy a nemzeti hivatalnok pózába merevedjék. Egyúttal kitalálója és végrehajtója annak a fajta közösségirányításnak, amelyik a közösség működését, (létfenntartási) nehézségeit idegenellenességben, nemzeti félelmek keltésében vezeti le (a kisebbségekkel szembeni türelmetlenségben, határok lezárásával, emberek utazásának korlátozásával stb.). Amennyire látjuk, hogy a történelemben hogyan emelkedett ki a nemzeti-állami szerveződésekhez érdekkel kötődő értelmiség, és lett hivatalnokká, úgy nem látjuk, milyen érdekek és a munkaszervezetben honnan hívják létre az új értelmiséget, amelyik, képes lesz újragondolni a társas élet elöregedett szerveződéseit, s felismeri a 20 21. század egészen új típusú kérdésfeltevéseit. 9
1. Görögök és idegenek KERTÉSZ István Görögök és idegenek Hérodotosz (Kr. e. 484 k. 425), a görög perzsa háborúk (Kr. e. 492 449/8) kortárs történetírója, a perzsaellenes görögök, főképp Athén dicsőségének krónikása a diadalmámortól áthatott periklészi virágkor kellős közepén így írt a legyőzött perzsákról: A férfierényt illetőleg következő a felfogásuk: harci vitézségen kívül az náluk a derék vonás, ha valakinek sok gyermeke van. Akinek családja igen nagy, annak a király évenként ajándékot küld mert a sokban látják az erőt. Gyermekeiket ötéves koruktól kezdve a huszadikig csupán három dologra tanítják: lovaglásra, nyílvetésre és igazmondásra. Míg a fiú be nem tölti ötödik évét, nem kerül apja szemei elé, hanem az asszonyok közt tölti napjait. Ez pedig azért van így, hogyha a fiú nevelkedése közben meghal, az apát semmi szomorúság ne bántsa. Én dicsérem e szokást, s dicsérem azt is, hogy senkinek, még a királynak sem szabad ok nélkül bárkit megölni Amit tenni nem szabad, azt mondani sem szabad. Legutálatosabbnak tartják a hazugságot, azután pedig az adósságot; éspedig sok más okból, de leginkább azért, mert szerintük az adósság hazugságra is kényszeríti az embert Hol itt a megvetés, hol itt az elvakult gyűlölet a görög földet dúló ellenséggel szemben? Sehol. Amit Hérodotosz a perzsa emberekről írt, azt bármelyik görög szívesen magára vehette volna. Egy emberöltővel Hérodotosz művének megszületése után írószerszámot ragadott a perzsakirály, II. Artaxerxész (Kr. e. 404 358) egykori ellenfele, az athéni származású Xenophón (Kr. e. 430 355) is. Ő a perzsa birodalmat a Kr. e. 6. század közepén megalapító Kürosz (Kr. e. 559 529) élettörténetét adta közre egy pedagógiai regény formájában. Kürosz neveltetése állt munkája középpontjában, de lényegében a spártai életmódot akarta dicsőíteni. Xenophón athéni polgár volt, így jobbnak látta, ha a metafora eszközéhez nyúl, s a hazájával szemben ellenséges érzületű Spárta általa követésre méltónak talált nevelési gyakorlatát egy részben fiktív perzsa környezetben mutatja be. Ő igazán ismerhette a perzsákat, hiszen Kr. e. 401 400-ban részt vett az ifjabb Kürosznak bátyja, II. Artaxerxész ellen irányuló lázadásában, majd az Ázsia belsejéből a felkelés bukása után kalandos körülmények között visszavonuló görög zsoldosok egyik vezére volt. Ha nem tartotta eleve nevetségesnek vagy lehetetlennek a gondolatot, hogy a spártai mag -nak perzsa burkot adjon, akkor nem lehetett rossz véleménye az Európát oly sokszor fenyegető Ázsia urairól. Így azután a következő megállapításai még ha Spártára gondolt is esetleg a sorok között Perzsiát is illethették: Perzsa törvények szerint nevelték [Küroszt], amelyek szemmel láthatóan másra alapozzák a közjóról való gondoskodást, mint a legtöbb államban. Ezek ugyanis polgáraikra bízzák, miként neveljék gyermekeiket, a felnőttek is élhetnek kényük-kedvük szerint, de megszabják nekik: ne lopj, ne rabolj, idegen házba ne törj be, ne üss senkit igaztalanul, ne légy házasságtörő, engedelmeskedj a vezetőknek, és így tovább. Aki pedig a tilalmak ellen vét, azt megbüntetik. A perzsa törvények ezzel szemben már eleve olyan polgárokat nevelnek, akik soha nem is vágyódnak arra, hogy aljas vagy gonosz tetteket kövessenek el. Az idézett szövegekből egyszerűen csak íróik bölcsessége sugárzik ki? Csupán az a felismerés, hogy saját népe dicsőségét kisebbíti az, aki a legyőzött vagy még talpon álló ellenséget elvtelenül becsmérli, annak értékeit devalválja, államférfiait nevetségessé teszi? Avagy a görögök valóban ennyire elfogulatlanul viszonyultak nem görög szomszédaikhoz, ennyire nyitottak voltak azon erkölcsi értékek számára, amelyeket ellenfeleikben fedeztek fel? Platón Állam című művében Szókratész azt mondja, hogy balga ember az, aki mást tart nevetségesnek, mint a rosszat, s aki másokat úgy akar megnevettetni, hogy nem az ostobaságot és a gonoszságot, hanem valami mást tűz ki gyúnyolódása céltáblájául. Ezt az elvileg helyes megállapítást ugyan Platón írása már kevésbé tükrözi ennek okaira visszatérünk, a szókratészi mondat mégis plasztikusan fejezi ki a Kr. e. 8 5. század között a Mediterráneum keleti felében civilizációját kiteljesítő görögség véleményét: csak azért senki sem érdemel megvetést, mert mondjuk nem athéni, hanem spártai, vagy mert nem görög, hanem szkíta vagy thrák, avagy éppen perzsa. Elvileg a tolerancia jellemezte a görögöket egymással és az idegenekkel szemben is. Ennek a türelemnek nyitját részben a vallási, részben az azokban tükröződő társadalmi-politikai elképzelésekben találjuk meg. Egy nyitott vallás A görögség több, egymással etnikai rokonságban álló közösség összeolvadásából jött létre úgy, hogy ezek a közösségek nem adták föl saját individualitásukat, önállóságtudatukat. Társadalmuk kiépítése közben ráadásul állandó és szoros kapcsolatban álltak a Földközi-tenger partvidékének sokszínű népességével. Ennél fogva a görög vallási elképzelésekben mind az etnikai-társadalmi pluralitás, többféleség, mind a más népek 10
hiedelmeivel szembeni nagyfokú fogékonyság felismerhető. Vallási felfogásuk szerint az emberi nem egyenrangú összetevőkből áll. Pszeudo-Apollodórosz Mitológiájából láthatjuk, hogy így vagy úgy, a többi nép is a görög mítoszok hőseinek köszönhette létét: Ió Héra papnője volt, és Zeusz elcsábította a Nílus folyó partján életet adott Epaphosz nevű fiának Epaphosz Egyiptom királya lett, feleségül vette Memphiszt, Neilosz leányát, várost alapított, amelyet felesége nevéről Memphisznek nevezett el, és leányt nemzett, Libüát, akiről Libüa kapta a nevét. Libüa ikreket szült Poszeidónnak, Agénórt és Béloszt. Agénór átköltözött Phoinikiába [= Fönícia], ott uralkodott, és hatalmas családnak lett az őse Bélosz Egyiptomban maradt, ő lett Egyiptom királya, feleségül vette Neilosz leányát, Ankhinoét, és ikrei születtek, Aigüptosz és Danaosz Egyébként Aigüptosz hódította meg a melampuszok országát, s a saját neve után nevezte el Egyiptomnak. Mint az idézetből kiderült, a görögök egyik névadója, Danaosz a mítoszban az egyiptomiak névadó héroszának, Aigüptosznak volt a fivére. De a Mitológiából arról is értesülünk, hogy a perzsa nép névadója, Perszész, és a perzsákat egykor leigázó médek népalapító hérosza, Médosz szintén hellén mitikus ősök leszármazottai voltak. Ez utóbbiról a következőket olvashatjuk az aranygyapjút az argonautáknak kiszolgáltató kolkhiszi királyleány, Médeia históriájában: Médeia megérkezett Athénba, feleségül ment Aigeuszhoz, és szült neki egy Médosz nevű fiút. Később azonban Thészeusz életére tört, ezért gyermekével együtt száműzték Athénból. A fiú sok barbár népet leigázott, és az uralma alá került területnek a Média nevet adta. Az egyenrangú összetevőkből álló emberi nemet feltételező vallás természetszerűen nyitott és előítéletek nélküli más népek isteneivel szemben. A Kr. e. 431 404-ig tartó peloponnészoszi háború előestéjén, a Marica folyó környékén kiépült odrüszi thrák királysággal politikai szövetségre lépett Athénban ünnepélyes külsőségek között bevezették a görög Artemisszel rokon harcias thrák istennő, Bendisz kultuszát. Az a tény, hogy a thrákokkal megkötött politikai egyezséget egy vallási gesztussal pecsételték meg, amely gesztus révén a görög panteon egy thrák istennővel bővült, kizárja azt, hogy az athéniak ekkor lebecsülték volna a thrákokat. Barbárok De ha a görögök mint történetíróik példája mutatja nem nézték le a többi népet, ha mint azt vallásuk némely jellegzetességéből kimutattuk az emberiség egyneműségét vallották, akkor mégis miért nevezték már korai időktől fogva a nem görögöket barbároknak? Egyáltalán, mit takar ez a fogalom? Sztrabón (kb. Kr. e. 64 ikr. u. 20.) írta Geógraphika című művében a következőket: Én azt hiszem, hogy a barbár szó kezdetben a nehézkesen, keményen és durván beszélők utánzására jött használatba Minthogy pedig a darabosan beszélőket mind barbároknak mondották, ilyennek látszott nekünk az idegen népek beszéde, azaz a nem helléneké. Azokat nevezték tehát tulajdonképpen barbároknak. Kezdetben persze csak gúnyolódásból, mint darabos vagy durva beszédűeket, később azonban ezt mint közös népnyelvet alkalmaztuk mindazokra, akiket a hellénekkel szembeállítottunk. A barbárokkal való gyakori érintkezés és kapcsolat következtében tehát beigazolódott, hogy ez nem a darabos beszéd és a beszélő szervek bizonyos hibájának, hanem a nyelv sajátosságainak a következménye. A barbár kifejezés tehát eredetileg csupán annyit jelentett, hogy nem görögül beszélő. Mint ahogyan Médiszmosz című könyvében Hegyi Dolores megállapította: A barbárok alacsonyabb rendűségéről vallott nézet még közvetlenül a perzsa háborúk befejezése után sem mutatható ki. Persze a nem görögökre akkor kellett kitalálni egy kezdetben minden értékítélettől mentes gyűjtőfogalmat, amikor az egymással rokon hellén etnikumokban már kialakult az összetartozás tudata. Ez a fejlemény a Kr. e. 8. századtól kezdve teljes bizonyossággal nyomon követhető. Ám, mint említettük, a hellénségben összeolvadt közösségek soha nem adták fel legalábbis önként nem saját önállóságtudatukat. Ennek következtében a görögség nem egységes tömbként viszonyult barbár (azaz nem hellén) szomszédaihoz. És mivel a görögség politikailag sem volt egységes, így az idegenekkel szembeni állásfoglalás problémája sem korlátozódott csupán a görög barbár viszonyra. Egy korinthoszi számára ugyanis bizonyos fokig idegennek számított egy megarai polgár is. Görögök egymás között Tekintve, hogy a görög városállamok alkotmányos önállóságot (autonómia), saját hadsereg által védett politikai szabadságot (eleutheria) és önmagát éltetni képes önellátó gazdaságot (autarkeia) mondhattak magukénak, identitástudatuk igen magas fokon állt, és ezt soha nem voltak hajlandók feloldani valamiféle összgörög érdek kedvéért. Ha alkalmanként összefogtak, azt azért tették, mert több városállam saját érdeke valamely ponton csoportérdekké alakult. Tanulságos, mit ír Politika című művében Arisztotelész a városállamról: a városállam a hasonlóaknak társulása, a lehető legtökéletesebb élet céljából. Minthogy pedig a boldogság a legfőbb jó, ez pedig nem egyéb, mint az erény tevékenysége és bizonyos tökéletes alkalmazása, másfelől pedig 11
ebben részt lehet venni egészen, de lehet kevéssé is, sőt egyáltalában nem világos; hogy ez az oka, hogy a városállamnak és az alkotmánynak különböző változatai vannak; ti. mindenki másképp és, más eszközökkel törekszik a boldogságra, és így lesz azután az életmód és az alkotmány is más és más. Mint ebből kitetszik, a görögök legalábbis elvben elismerték minden városállam (polisz) jogát ahhoz, hogy sajátos életmódnak és alkotmánynak adjon otthont, s ami a legfontosabb, a számára legüdvösebbnek tűnő eszközökkel törekedhessék a boldogságra. Kiegyensúlyozott politikai viszonyok között, amikor egyetlen görög állam sem tett szert túlnyomó erőfölényre a többi rovására, tartották is magukat ehhez az elgondoláshoz. A polisz és nem az összgörögség boldogsága volt tehát a cél, és a hasonlóak kizárólag ezt óhajtották megvalósítani akkor, amikor városállamban társultak. Ebbe az elképzelésbe semmiféle politikai altruizmus nem fért bele. Ha egy városállam úgy vélte, hogy érdeke vagy ahogy Arisztotelész megfogalmazta, boldogsága semlegességet vagy éppen behódolást követelt meg például a perzsákkal szemben, akkor kétséget kizáróan ehhez kellett tartania magát. A görög perzsa háborúk korában egyébként éppen ez a magatartás jellemezte a poliszok politikáját. A tolerancia, a mások boldogsága iránti fogékonysága, a másság tiszteletben tartása jellemezte elvben konkrét kivételek mindig akadtak a poliszok egymással szembeni magatartását. A hellén összetartozás tudata együtt élt a pluralizmus elismerésével, mint ahogy tágabb értelemben az emberiség egynemű voltáról vallott felfogás azzal a világképpel, amelyben a hellének mellett ott voltak a barbárok is. Ez alapozta meg a perzsákról alkotott görög történetírói vélemények példaszerű elfogulatlanságát. Görögök és barbárok A türelem, az elfogulatlanság, a másság tiszteletben tartása az erős társadalmak jellemzője. Amikor a Kr. e. 4. század elején az egymással folytatott sorozatos háborúk szomorú következményeként a görög polisztársadalom ereje megroppant, e jelenség velejárójaként feltűnt a vallási türelem hiánya (lásd az úgynevezett istentelenségi, aszebeia pereket, melyeknek Szókratész is áldozatául esett), a városállamok önös érdekeinek lábbal tiprása és a görögök egymással szembeni meg nem értésének folyománya gyanánt pedig a más népekkel szembeni gyanakvás és lenézés is. Ez utóbbi jelenség már Platón Államában helyet kapott: az indulatosság az egyénekből kerül az államba: olyanokból, akikről az elmondható: a thrákokról, a szküthákról, s általában az északi vidék lakóiról; vagy például a tudományszeretet, amit főképp a mi vidékünk lakóiról lehetne megállapítani; vagy a haszonlesés, amit nem utolsósorban a phoinikiaiakra és az egyiptomiakra szoktunk mondani. Az elfogulatlan Xenophón kortársa, Platón tehát szembeállította a tudományszerető görögöket az indulatos thrákokkal és szküthákkal, valamint a haszonleső föníciaiakkal és egyiptomiakkal. Ezek után nem meglepő, hogy Platón a barbárokat már minőségileg más kategóriának tartja, mint a görögöket. Államában Szókratész szavaival ki is mondja: Ha görögök barbárokkal vagy barbárok görögökkel állnak harcban, azt kell mondanunk róluk, hogy háborút viselnek, s hogy természettől fogva egymás ellenségei De ez a szemlélet már abba a korba vezet át, amelyben majd maguk a görögök is az intoleráns nagyhatalmak, előbb Makedónia, azután Róma zsarnokságának esnek áldozatul. 12
1. Nemzeti totemállatok Nemzeti totemállatok Az újkor beköszöntével, a nemzetállamok kialakulásának kezdeteivel alakulnak ki azok a gúnyolódó szóképek, amelyek a szomszédos nép tulajdonságait bírálják, vagy ha az éppen ellenfél rágalmazzák. Kézenfekvő volt, hogy idővel az egyes jellemző jegyeket antropomorf (ember alakú) vagy zoomorf (állat alakú) képekben összefoglalják, hogy azokat szemléletessé és ilyképpen hatásosabbá tegyék. A népek természetét és viselkedését meghatározni próbáló kísérletek természetesen arra is módot nyújtottak, hogy egy nép értékét és rangját más népekével összehasonlítsák, és így meghatározzák helyét a népek hierarchiájában. (Lásd Werner Philipp cikkét a 15. oldalon.) 1. Miután Franciaország 1881-ben elfoglalta Tuniszt, Olaszországot a teljes elszigetelődés veszélye fenyegette. Így Olaszország 1882. május 20-án csatlakozott az 1879-ben létrehozott német osztrák magyar kettős szövetséghez. Az ezzel kialakult hármas szövetség elsősorban Franciaország ellen irányult: a felek esetleges francia támadás esetén segítségnyújtási kötelezettséget vállaltak. A megállapodást 1887. február 20-án újították meg. 2. Olaszország első jelentősebb gyarmati sikerét 1885 februárjában érte el, amikor csapatai angol jóváhagyással elfoglalták a Vörös-tenger partján fekvő Massova kikötővárost, s ezzel megvetették lábukat későbbi hódításaik szempontjából fontos kelet-afrikai Eritrea területén. Innen kiindulva tesznek az 1890-es években több kísérletet Etiópia (akkor Abesszínia) elfoglalására. 3. Anglia és Oroszország gyarmatosító érdekei az 1880-as években Közép-Ázsiában találkoztak. Afganisztánt mely Angliának India biztonsága szempontjából volt fontos az orosz terjeszkedés veszélye fenyegette. Oroszország 1900-ban annektálta Mandzsúriát, így hadserege felszabadult a Távol-Keleten, Anglia erői viszont a búr háborúban voltak lekötve. Abdur Rahman afgán emír halála (1901. október 3.) lehetőséget teremtett Oroszország számára egy esetleges beavatkozásra. Az 1907. augusztusi angol orosz szerződésben Oroszország elismerte, hogy Afganisztánt érdekein kívül fekvő országnak tekinti. 4. 1888. október 3-án II. Vilmos német császár Bécsbe látogatott Ferenc Józsefhez. II. Vilmos október 4-én köszöntötte az osztrák császárt neve napján, majd a két császár 5 napig tartó közös vadászaton vett részt. A sasok a német és az osztrák címerállatok ölelkezése ezt a látogató értékeli a többi nagyhatalom szempontjából. 5. Az orosz török háborút lezáró San Stefano-i béke (1878. március) eredményeként Bulgária területének kétharmad része továbbra is részleges vagy teljes török fennhatóság alatt maradt. A szétszakított területek egyesítésére 1885 szeptemberében Philippolisban törökellenes felkelés tört ki, s Battenberg Sándor, a független bolgár részfejedelemség uralkodója az egyesült Bulgária fejedelmévé nyilvánította magát. Oroszország 1886 júliusában az Osztrák Magyar Monarchia, Németország és Oroszország külügyminisztereinek tanácskozásán a status quo visszaállítását követelte. Az ezt elrendelő határozatnak azonban nem tudtak érvényt szerezni, így 1886. augusztus 21-én oroszbarát bolgár tisztek lemondatták a bolgár fejedelmet, Szófiában pedig orosz kormánybiztos jelent meg, aki az orosz megszállás lehetőségét is kilátásba helyezte. 2. Képek 13
14
15
16