PAOLO CECCOLI KERESZTES HADJÁRATOK

PAOLO CECCOLI KERESZTES HADJÁRATOK KEGYETLENSÉG A KERESZT NEVÉBEN Fordította Korencsy Zsolt Alexandra Kiadó Pécs 2001 ISBN 963-368-152-9

Tartalom: Bevezetés A KERESZTES HADJÁRAT ESZMÉJE A kihirdetés A Földközi-tenger medencéje és Európa az V-X. század között A középkori társadalom a XI-XVI. század között Az egyház reformja az ezredforduló környékén A megosztott iszlám A reconquista JERUZSÁLEM A koldusok keresztes hadjárata A császár és a hercegek Jeruzsálem meghódítása A keleti latin államok A lovagrendek és a római egyház keleten MEGVALÓSÍTHATATLAN EGYÜTTÉLÉS Az iszlám ébredése Zengi Szent Bernát keresztes hadjárata VII. Lajos és III. Konrád keresztes hadjárata A latin kelet védelme Az újraegyesített iszlám A hattini csata A VERESÉG A palesztinai tengerpart visszafoglalása III. Ince Velence keresztes háborítja A keleti Latin Császárság Keresztes hadjárat a Baltikumban és a katharok ellen A gyermekek keresztes hadjárata Az ötödik keresztes hadjárat II. Frigyes keresztes hadjárata A Ciprusi királyság és Jeruzsálem A keleti latin államok újjászületése IX. (Szent) Lajos keresztes hadjáratai A mamelukok A tatárok Az iszlám diadala A SZENT HÁBORÚ ALKONYA Templomosok bukása A végső győzelem Spanyolországban A Német Lovagrend és a johanniták

Keresztes hadjáratok a tengeren A nagy egyházszakadás Keresztes hadjárat a husziták ellen Az oszmán veszély Az újkor keresztes hadjáratai Szent Liga Bécs védelmére Az utolsó keresztesek

Bevezetés Kilencszáz éve II. Orbán pápa fegyverbe szólította a kereszténységet. Hétszáz hosszú éven keresztül Európa és a Földközi-tenger medencéjének történetét katonai expedíciók kísérik végig. Ezekben a hadjáratokban katonák és lovagok, fejedelmek és keresztény népek küzdöttek azért, hogy a keresztet magukra öltvén, bűnbocsánatot nyerve megszerezzék maguknak a Paradicsom egy darabkáját. Sokszor és sokan próbálták már ezeket a vállalkozásokat az akkori idők szellemével, a muzulmán szent háború gyakorlatára adott válasszal megindokolni, vagy úgy fogták fel, mint a kegyetlen és barbár idők szükségszerű velejáróját. Nem hisszük, hogy mindez elégséges magyarázattal szolgálna, és az a tény, hogy a kereszténység jelentős késéssel dolgozta ki a maga sajátos szent háborúját, tanúbizonyságul szolgál arra, hogy mindez nem szerepelt annak a vallásnak a genetikai kódjában, amely nem született erőszakosnak és legmélyebb ihletettségében erőszakmentes is maradt. Ez a könyv az események fővonalának elbeszélésével megpróbálja olyan helyzetbe hozni az olvasót, hogy meg tudja magyarázni magának, hogyan és miért alakult ki az a meggyőződés, hogy Krisztus nevében ölni jogos, sőt kötelesség. A középkorban az Újszövetség könyvei közül a Jelenések könyve volt a legnépszerűbb. János Apokalipszise bővelkedik az utolsó ítéletet és az örök üdvösséget bemutató magasztos leírásokban és hátborzongató víziókban. Akkoriban az emberek rosszul éltek, nem csak anyagi, hanem lelki értelemben is. Az elérhető közelségben lévő, végleges és visszafordíthatatlan üdvözülés és az örök földi boldogság nagyon vonzó ideálok voltak azok számára, akik akár erővel próbálták legyőzni nehézségeiket, mindennel és mindenkivel szemben. Éppen ezért az első keresztesek közül sokan azzal a meggyőződéssel mentek a csatába, hogy ez lesz a végső, a történelem utolsó csatája. Mindez magyarázatot adhat a hadjáratok kezdetére, de nem magyarázza meg, miért tartottak ilyen sokáig. Ahhoz, hogy ilyen fontos és költséges expedíciót szervezzen, Nyugat-Európának újjá kellett élednie, és olyan dolgokat kitalálnia, amelyeket azelőtt egyáltalán nem ismert, mint például a jövedelemadó, és el kellett nyomnia a mindezzel szemben álló belső mozgalmakat, mint például a különféle eretnekségeket. Mindez akkora költségeket jelentett, hogy csak az állam, a minden egyén felett álló szervezet volt képes ezt megfizetni. A keresztes hadjárat tehát bürokratikus ügyletté, katonai specializációvá vált, bizonyos tekintetben pedig a lovagkor hosszan tartó divatja is volt, amely azonban elvesztette apokaliptikus jellegét, és tisztán a hatalom akaratának megnyilvánulásává vált. Manapság is vívnak háborúkat bizonyos eszmék jegyében, mint például az emberi jogok tiszteletben tartása, de ma már tudjuk, hogy a hit és a lelkesedés nem elég ezekhez a vállalkozásokhoz, és gyakran sejtjük, hogy a kinyilvánított szándék mögött más érdekek húzódtak meg. A keresztes háborúk kegyetlenségei egyszer és mindenkorra megtanították, hogy igazságos háború nem létezik. A kihirdetés A KERESZTES HADJÁRAT ESZMÉJE

1095 márciusának első hetében II. ORBÁN (1042-1099) elnökölt a piacenzai zsinaton. A zsinatot CANOSSAI MATILD (1046-1115), Toszkána őrgrófnője hívta össze, aki azokban a hányatott időkben a leghatalmasabb világi és feudális tekintélynek számított Itáliában. A pápa hívei szerették volna megszilárdítani a Szent Római Birodalom császárának, IV. (SVÁB) HENRIKnek (1050-1106), az invesztitúra-háborúk vezéralakjának hívei felett aratott győzelmüket. A város hódolatát látván a pápa elfogadta annak a zsinatnak az elnökségét, ahol kétszáz püspök és ötezer egyházi személy vett részt Itáliából és Franciaországból. A zsinaton jelen volt a már teljesen elgörögösödött kelet-római császár, I. ALEXIOSZ KOMNENOSZ (1048-1118) bazileusz néhány küldötte. Az 1054-ben a pápai legátusok és KERULÁRIOSZ MIHÁLY (1000-1058) pátriárka közötti Konstantinápolyban történt kölcsönös kiközösítések ellenére a görögök segítséget kérni jöttek egy új és minden eddiginél fenyegetőbbnek látszó veszély elhárítására. A közép-ázsiai eredetű, félnomád törökök nem sokkal ezelőtt tértek át az iszlám vallásra. Elfoglalták Perzsiát és Irakot, és Kisázsiában, a mai Törökországban telepedtek le. A MANTZIKERTI CSATA (1071) után a törökök már közvetlen veszélyt jelentettek Keletrómai Birodalomra. Ekkor hangzott el az a segélykiáltás, amelynek visszhangjaként megindult a keresztes háborúk több évszázados mozgalma, és amely a hívők egész közösségének fegyveres védelmére hívta fel a nyugati kereszténységet. Néhány hónappal később Orbán Franciaországban, a clermont-i zsinaton megismételte felhívását. 1095. november 27-én, a zsinat lezárásakor beszédet mondott, melyben felhívta a nyugat-európai nemességet, hogy vonuljon keletre, és segítse meg keresztény testvéreit. Valószínű, hogy ebben a beszédben a pápa utalt a Kr. u. 638-ban a muzulmánok által meghódított Jeruzsálem és a Szent Sír felszabadításának lehetőségére is. Minden bizonnyal a pápa maga is meglepődött azon, hogy milyen hatást keltettek szavai. Számtalan frank nemes és közrendű válaszolt lelkesedéssel a felhívásra, és egymást követő hullámokban indultak kelet felé. 1099. július 15-én, minden várakozás ellenére, elfoglalták Jeruzsálemet, és létrehozták a néhány évszázadig fennálló keresztes államokat. A keresztesek - akik a nevüket a ruhájukra varrott vörös keresztről kapták - a Római Birodalom bukása óta az első nyugat-európai expanziót jelentették Keleten. A keresztes háborúk eszméjével felvértezett Nyugat-Európa a Kelettel mint ellenséggel találta magát szemközt, és így nem is érthette meg azt igazán. Ennek következményeit mind a mai napig láthatjuk. A Földközi-tenger medencéje és Európa az V-X. század között Milyen események előzték meg a keresztes hadjárat meghirdetését? A kérdésre akkor tudunk választ adni, ha egy gyors pillantással áttekintjük a keresztény kor első évezredét. Jézus Krisztus néhány évtizeddel azután lépett fel, hogy Róma birodalommá nyilvánította magát. A Római Birodalom uralma alatt tartotta a Földközi-tenger egész medencéjét, hatalma északon a Rajnáig és a Dunáig terjedt ki, míg keleten a PARTHUSOK által elfoglalt mezopotámiai területekkel, délen pedig az észak-afrikai sivataggal volt határos. Évtizedekig húzódó polgárháborúk után az OCTAVIANUS AUGUSTUS CAESAR által létrehozott principátus rendszere a latin nép uralma alatt egyesítette az akkor ismert világot. Ugyanakkor a Földközi-tenger medencéjének egyesítése bizonyos

tekintetben sokkal inkább látszólagos, mintsem valóságos volt. Nyugaton a rómaiak olyan kultúrát hoztak létre, amely korábban nem lécezett, vagy csak kezdetleges társadalmi formákban nyilvánult meg, és amely formák magukon viselték a bronzkor jegyeit. Keleten viszont a már fejlett és gazdag kultúrával rendelkező hellenisztikus civilizációt igázták le. Jó néhány esetben azonban ez a civilizáció hódította meg a rómaiakat, számtalan művészeti és gondolati forma öltött testet, úgymond görögről latinra fordítva. Mindebből olyan alapvető ellentmondások születtek, amelyet a római uralom évszázadai alatt sem sikerült megoldani. Itáliában és az Atlanti-óceán irányában a rómaiak az előző civilizációkra telepedtek rá, amelyek a latin világ legalsó rétegeként maradtak fenn. Görögországban és Ázsiában a rómaiak egy viszonylag gazdag és jól szervezett társadalmat vetettek uralmuk alá, éppen ezért sokat tanulhattak tőlük. Elmondhatjuk tehát, hogy itt a győztesek hellenizálódtak, és nem a görögök váltak latinokká. A Római Birodalom kb. két évszázadon keresztül nagyobb megrázkódtatásokat nem élt át. A harmadik századtól kezdve azonban a létét fenyegető egyre mélyebb válságba került. A birodalom megmentését célozta a főváros Bizáncba történő áthelyezése is. Ez a szerény görög kolónia Új Róma néven épült újjá, de a mai Isztambul általánosan ismert Konstantinápoly nevét építtetőjéről, I. (NAGY) CONSTANTINUS császárról kapta. Igazi nagy tette azonban a kereszténység elismerése volt. A császár ezzel megpróbálta kihasználni azt a kiegyensúlyozott és bensőséges viszonyt, amely a keresztény Isten és hívei között alakult ki. Abban reménykedett tehát, hogy ha Krisztus védelmezőjeként és földi helytartójaként jelenik meg, a hívők hasonló bizalommal és ragaszkodással tekintenek a császárra is. Az ily módon létrejött egység azonban nem bizonyult elégségesnek ahhoz, hogy a birodalom megőrizhesse hatalmát a nyugati provinciákban, és ezek az V. században egymás után kerültek véglegesen barbár és műveletlen germán törzsek uralma alá. A hívők és a császár összetartása ugyanakkor a Keletrómai Birodalom számára több évszázadon át tartó tündöklést és aranyfényben csillogó hanyatlást eredményezett, melynek végére Konstantinápoly török meghódítása tett pontot 1453-ban. A Keletrómai Birodalom túlélése attól is függött, hogy hogyan lehetett uralkodni egy olyan egységes és jól szervezett társadalom felett, amely számára a vallás szigorú monoteizmust és központosítást biztosított. A Kelet azonban, amely a kezdetektől fogva nagy lelkesedéssel követte e kereszténységet, nem könnyen adta meg magát a bizánci császári udvar egységesítő törekvéseinek. Az első századok vitáit és hitét különféle eretnekségek szőtték át, amelyek elsősorban Krisztus természetét vitatták. Számtalan közösség jött létre, amelyben felváltva imádták Jézus emberi vagy isteni természetét. A keresztény Új Róma császárainak minden erőfeszítése ellenére 1000 környékén léteztek, sőt még napjainkban is léteznek olyan tisztán és mélyen keresztény közösségek, amelyeket nem lehet visszatéríteni sem a katolikus, sem a görög-ortodox egyház kebelére. A római kor nagy üldözéseit túlélt zsidó diaszpóra közösségein kívül a XI. században jelen voltak az iszlám (szó szerint, odaadás - természetesen az isteni akaratnak), a harmadik, arab eredetű monoteista vallás hívei is. A VII. század második felében lezajlott első nagy muzulmán terjeszkedés nagy területeket és különböző népeket egyesített. Az arab kalifák és kellemetlen, török eredetű nomád hitsorsosaik az 1000. év környékén hatalmas kiterjedésű területeket foglaltak el, amelyek az Ibériaifélszigettől Észak-Afrikán keresztül Mezopotámiáig terjedtek. Négy szereplőt találunk tehát a színpadon, amikor felgördül a keresztes háborúk története előtt a függöny. A főszereplő a pápa által vezetett nyugati kereszténység, az iszlám, a bizánci császárság és a független keleti keresztény egyházak. A felsoroltak közül valamennyi jelentős szerephez jut.

A középkori társadalom a XI-XVI. század között Kik voltak a keresztes háborút elindító nyugatiak? A Római Birodalom bukása után Nyugat- Európában olyan monarchiák alakultak ki, ahol a germán hódítók római vagy elrómaiasodott népek felett uralkodtak katonai erővel. A római barbár királyok, azzal a nem titkolt céllal, hogy maximálisan kihasználják a legyőzötteket, megpróbálták változatlanul fenntartani társadalmuk szerkezetét, gazdasági kapcsolataikat és kultúrájukat. A katasztrofális gazdasági helyzet, a súlyos társadalmi problémák és a barbár uralkodók közötti állandó összetűzések azonban már nem tették lehetővé a Nyugat számára, hogy elérje egykori szintjét. Az utak leromlottak, a vízvezetékeket senki sem tartotta karban, és az Észak-Európából vagy egyenest a közép-ázsiai sztyeppékről érkező nomádok inváziói egészen a X. századig tartottak, amikor is hirtelen megszűntek. A Nyugat lehanyatlott, a háború és az erőszak uralta az emberek lelkét és így mindennapjait is. Ugyanakkor éppen az ezredik év fordulóján, amikorra néhány eszkatologikus látomás az Úr második eljövetelét és a világ végét jósolta, tehát éppen ekkor Európa egyre inkább az újjászületés jeleit mutatta. A népesség növekedése, amely egyrészt a népvándorlás befejeződésének és a pestisjárványok csökkenésének, másrészt pedig az azokban az évtizedekben tapasztalható kedvező éghajlati változásoknak volt köszönhető, erdőirtásokhoz és új földterületek művelés alá vételéhez, valamint új, szinte a semmiből kinövő városok és települések születéséhez vezetett. Újjászületett a pénzgazdálkodás is, s az áruforgalom nem korlátozódott többé az egymás mellett fekvő települések közötti egyszerű cserekereskedelemre. A nyugat-európai uralkodók azonban nem feledték el harcos eredetüket. Egy zárt és örökletes rendbe, a nemességbe tömörültek mindazok, akik valamiféle hatalommal rendelkeztek, és együttesen magukénak és mindennél fontosabbnak vallották a lovagi eszményeket: bátorság, merészség, a veszély semmibevétele és a hódítás vágya. A középkor alkonya egyre inkább eltávolította ezeket az értékeket eredeti tartalmuktól. Éppen a keresztes háborúk mutatták meg a nemes eszményekért való háború hiábavalóságát, és egyre inkább az a felfogás kezdett elterjedni, hogy igazságos háború nem létezik, csak jogos és törvényes, amennyiben azt az állam vagy uralkodó parancsolja, melynek alattvalói vagyunk. Az egyház reformja az ezredforduló környékén A 313-ban kibocsátott milánói ediktum után a kereszténység jelentősége folyamatosan növekedett. Keleten az egyház a csiszári hatalom egyik kifejeződésévé vált, pontosabban a hatalom Krisztus megbízottjaként, ha nem egyenesen képviselőjeként szeretett volna feltűnni. Ezzel szemen nyugaton a stabil politikai hatalom eltűnése és a gyakran műveletlen és analfabéta barbár fejedelmek megbízhatatlansága volt az oka, hogy itt évszázadokon keresztül az egyház maradt a kultúra egyetlen biztos pontja, az egyetlen, az emberi közösségek által elismert társadalmi intézmény. A fejlődő feudalizmus az egyházat sem kerülte el. A püspökök és apátságok nagyon gyakran tényleges politikai és igazságszolgáltatási hatalomhoz jutottak, ami megtörte a vallás és a politikai élet merev kettéválasztásának azt az Evangéliumban rejtőző elvét ( Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené ), amelyet a keleti egyházak, legalábbis hivatalosan, még mindig szigorúan gyakoroltak. Így született meg az az eszme, hogy a kereszténység egységes res publica, akárcsak a

római állam. Voltak, akik a római püspök felsőbbségét hangoztatták minden létező földi hatalom felett, mások a két kard teóriáját vallották magukénak. Eszerint az egyik kardot a világi hatalom, azaz akkoriban a német-római császár, a másikat pedig a pápa, azaz a spirituális hatalom feje tartotta kezében. Az ebből származó összetűzés elkerülhetetlen volt és súlyosan megrázta a vallási életet. Az egyház a rendszeresen visszatérő reformláz időszakában volt. A HITÚJÍTÓK meg szerették volna szabadítani az egyházat attól a korrupciótól, ami az egyházi méltóságok kinevezésére gyakorolt erőteljes laikus befolyásnak volt köszönhet. Tiszta egyházat akartak, kezdetlegeset, hasonlót az Apostolok cselekedeteiben elképzelt egyházhoz, nőtlen és minden földi értékre érzéketlen klérusról álmodtak, akik olyan laikusoknak celebrálják a szertartásokat, akik lehetőségük szerint a reguláknak megfelelően jámboran élnek. A reformátorok mérhetetlen energiát és időt szenteltek az ügynek, a»hit partizánjai«határtalan szigorral és buzgalommal próbálták átalakítani az európai egyház külső megjelenését is. A parókiák (plébániák) létrehozásának az volt a célja, hogy templomok épüljenek a laikus közösségek számára is. A hitújítók szokatlan intelligenciával működtek a kultúra területén is, a grammatika, a história és a kánonjog tanulmányozását egyaránt reformtörekvéseik szolgálatába állították. A pápaság sem vonhatta ki magát a reformok szellemisége alól, nem véletlen, hogy ebben a korban a legtöbb pápa korábban szerzetes volt. Kétezer éves története folyamán a pápaság nemigen állt a reformtörekvések élére, de néha támogatta a hitújítókat, és kezébe vette a megindult reformok irányítását. Ugyanakkor nagy bizonyossággal elmondhatjuk, hogy a pápák a történelem folyamán csal: egyszer, a XI. század végén kerültek reformokat meghatározó helyzetbe, de ezzel együtt vállalniuk kellett annak kockázatát is, hogy egy, az egyházon belüli radikális párt vezetőivé váljanak. (J. Riley-Smith) A megosztott iszlám Az iszlám fennhatósága alatt élő, vallásukat megtartó keresztényekkel és zsidókkal, mint biblikus eredetű doktrínák követőivel szemben a muzulmánok toleránsan viselkedtek, és részükre bizonyos önállóságot biztosítottak. Úgynevezett dhimmis, azaz védett nép lett belőlük, akik a dzsizja, a csak a nem mohamedánokat sújtó adó megfizetése ellenében szabadon gyakorolhatták vallásukat. A védettek félig autonóm közösségét a mohamedánokkal szemben felelős vallási vezetőjük képviselte. 1095-ben Jeruzsálem már több mint 400 éve állt muzulmán megszállás alatt, de az iszlám sem volt egységes, és belső válságai tovább bomlasztották. Elméletben a kalifa, mint a próféta egyenes leszármazottja a vallási és a politikai hatalom kizárólagos birtokosa. Ennek ellenére 969-ben Egyiptomban a többséget képviselő szunnita irányzat és a kisebbségi, ámde annál agresszívebb síiták között dúló küzdelem végül is egy új kalifátus kialakulásához vezetett a fátimida dinasztia uralma alatt. A kairói kalifák fokozatosan terjesztették ki fennhatóságukat Szíriára és Palesztinára, míg a bagdadi ABBÁSZIDA KALIFA a perzsiai eredetű síita buvajhida dinasztia túszává vált. 1040-ben a szeldzsukok, a szunnita vallást nem sokkal azelőtt felvett nomád törökök meghódították Afganisztánt, és Kelet-Perzsiát, 1055-ben pedig bevonultak Bagdadba, ahol az Abbásszida kalifák uralma alól való felszabadítókként fogadták őket. Hamarosan észre kellett azonban venniük, hogy csöbörből vödörbe kerültek. Az új dinasztia, vagy hivatalos nevükön a hívők fejedelmei, tehetetlennek bizonyult, és a luxustól elpuhulva szívesen játszotta a másodhegedűs szerepét.

A nagy Szeldzsuk Birodalom 1071-ben érte el csúcspontját, amikor ALP ARSZLÁN SZULTÁN Mantzikertnél legyőzte a bizánciakat, és fia MÁLIKSÁH, elhódította Szíriát és Palesztinát a Fatimidáktól. Ez egyben a vég kezdetét is jelentette: 1092-ben Máliksáh halála után véres polgárháború tört ki. Számos törzsfőnök betört Kis-Ázsiába, és az uralkodócsalád néhány tagja Nikaiában, a Rúm- Szeldzsuk Szultanátusban telepedett le, míg az Anatóliai-félsziget északi és középső részén a rivális Danismend-dinasztia vetette meg a lábát. A kalifák Egyiptomban is veszítettek hatalmukból a hadsereget irányító miniszterelnökeik, a vezírek térnyerése folytán. 1094-ben az eredetileg a síiták egyik szélsőséges irányzatát képviselő izmailiták szakadása folytán egy újabb, a keresztes háborúk idején fontos szerepet játszó szekta született: az Asszaszinok (az arab Hashishijja, azaz hasis fogyasztók szóból). Központjuk az alámuti vár volt Perzsia északi részén, innen indították rabló hadjárataikat. 1098-ban felgyorsultak az események. A fatimidák visszahódították Jeruzsálemet, és a Szeldzsukok nem tudtak visszavágni, a keresztesek ugyanis átvonultak Anatólián, és meghódították Antiokhiát.

A reconquista Amikor II. ORBÁN meghirdette a Fegyveres zarándoklatot a közel-keleti hitetlenek ellen, a keresztények és muzulmánok közöni háborúskodás már több évszázada tartott. Itt az Ibériai-félszigetre kell gondolnunk, amit az arabok a VIII. század elején foglaltak el, de már néhány évvel a hódítás után erős keresztény ellenállás bontakozott ki. A vizigótok által a Római Birodalom felbomlása után létrehozott Ibériai-királyság egyik pillanatról a másikra eltűnt, de Asztúriában néhány, a hegyek között élő fejedelem kitartása újra Felszította a küzdelmet. A hagyomány szerint a lázadást vezető első király PELAYO (718-737) volt, aki 722-ben a Covadonga melletti csatában aratta első győzelmét. A csata szimbolikus jelentőséggel bírt: a reconquista kezdetét jelentette, annak a küzdelemnek, amely nyolc évszázadon keresztül meghatározta az Ibériai-félsziget történetét. A IX. század vége és a X. század eleje között a keresztények jelentős területek, mint például Galícia és Cantabria visszahódítását kezdték meg. Fejlődésnek indultak a városok, a vallási élet újjászületett a római katolikus egyház vezetése alatt, elterjedt a szerzetesség, és Santiago, azaz Szent Jakab és Compostelában található sírjának kultusza. A sírhely hamarosan az egész kereszténység legfontosabb zarándokhelyévé vált. A Camino de Santiagót olyan sok zarándok járta végig, és a középkori vallásosságban annyira fontos szerepet játszott, hogy létrejött egy, mondhatni, idegenforgalmi szakirodalom. Erről tanúskodik A santiagói zarándok vezetője című XII. századi szöveg, amely leírja a lehetséges útvonalakat, fogadókat és szálláshelyeket a Szent Jakabhoz vezető zarándokúton. Északon és nyugaton létrejöttek a X. század folyamán erőteljesen terjeszkedd navarrai királyság Pamplona székhellyel, valamint az aragóniai grófság, majd királyság, és a majdan a barcelonai grófság által egyesített katalóniai grófságok. A reconquista második szakasza a magát 926-ban kikiáltó és 1002-ben lehanyatló cordobai kalifátus bukása után vette kezdetét. A kalifátus helyén harminc apró állam jött létre, amelyeket Taifa-királyságok néven ismerünk. (A taifa az uralkodó családi eredetét jelölte.) 1085-ben VI. (VITÉZ) ALFONZ (kb. 1030-1109) visszahódította Toledót, míg az aragóniaiak bevették Zaragozát, a Cid Campeadornak - a harcos úr - nevezett RODRIGO DIAZ DE VIVAR (kb. 1013-1099) pedig néhány évig Valenciát birtokolta. Egy új, az Almorávidák berber eredetű dinasztiája által vezetett újabb iszlám hullám azonban Afrikából kiindulva 1086-ban a sargajasi csatában megállította a keresztény előretörést. Ezután az egész muzulmán Spanyolországot bekebelezte az Almoravidák birodalma, amely azonban az Almohádok, egy új, szintén afrikai eredetű dinasztia hódítása következtében 1140-ben hanyatlásnak indult. JERUZSÁLEM A koldusok keresztes hadjárata A keresztesek első hulláma 1096 tavaszán indult meg. Vezetőjük egy kóbor szerzetes, KIS PÉTER volt; aki a történelembe REMETE PÉTER néven vonult be, így nevezték el ugyanis állandóan viselt piszkos és rongyos köpenye alapján.

Prédikációja óriási visszhangot keltett, 1096 húsvétján talán több mint tizenötezer ember gyűlt össze a német Köln mellett. A nagyarányú részvételt minden bizonnyal a hitbuzgóság táplálta, valamint az az igyekezet, hogy mindenki jó pozíciót szeretett volna magának biztosítani az eljövendő utolsó ítéletre, de a kalandvágyat még az akkori idők létbizonytalansága is sarkallta. A kölni gyülekező után a keresztesek továbbvonulva súlyos kegyetlenségeket követtek el a Rajna és a Mosel völgyében található városok zsidósága ellen. Májusban és júniusban LEININGENI EMICH vezette csapatok lemészárolták Speyer, Worms, Mainz, Trier és Mainz zsidóságát, míg a FOLKMAR nevű pap által vezetett keresztes csapatok a weseli és a prágai zsidókkal szemben léptek fel, igaz, hogy ezt a csapatot később a magyar határon szétverték. A túlélőket - a kánonjog minden normája ellenére - keresztségre kényszerítették vagy elüldözték. A zsidókkal szembeni erőszakos fellépés okai kőzött meg kell említenünk a rablást (a zsidók ugyanis gyakran nagy vagyonokat halmoztak fel), de a kereszteseket elsősorban a bosszú vágya ösztönözte Krisztus gyilkosaival szemben. Péter csapata, amely NINCSTELEN WALTER lovag seregét követte, 1096. augusztus 1-jén érkezett meg Konstantinápolyba. A seregek vonulását számtalan kínos esemény kísérte, a magyaroknak és a bizánciaknak a saját bőrükön kellett tapasztalniuk, hogy nem készültek fel megfelelően a keresztesek fogadására, a fegyveres zarándokok ugyanis még a keresztények fosztogatásától és legyilkolásától sem riadtak vissza, amikor fenyegetve látták szükségleteik kielégítését. Sok keresztes vesztette így életét, és a zsidóktól rabolt pénz egy része a bizánciakhoz került, akik Nis térségében indítottak ellentámadást a keresztes előretörés ellen. Mindennek ellenére ALEXIOSZ bizánci császár barátian fogadta a kereszteseket, és azt tanácsolta nekik, hogy várakoztassák csapataikat. Amikor azonban megkezdődtek a fosztogatások és az erőszakoskodások, a görög főparancsnok átszállíttatta a fegyelmezetlen csapatokat a Boszporusz túlsó partjára. Itt a keresztesek tábort ütöttek, ahonnan a legbuzgóbbak meggondolatlanul rögtön továbbindultak Nikaia, a Rúm-Szeldzsuk Szultanátus meghódítására. A törökök könnyűszerrel verték szét ezeket a szervezetlen és rosszul felfegyverzett keresztes hadakat. Az első csapatot szeptember 29-én semmisítették meg, míg WALTER seregének színe-java az október 21-i rettenetes hadicsel -nek esett áldozatul. A császár és a hercegek A hadjárat második hulláma nagyobb szerencsével járt. A keresztesek a pápa által meghatározott időpontban, augusztus közepén indultak el Európából. A csapatokat rangos feudális urak vezették, bár a nyugat-európai királyi családok nem képviseltették magukat. Egyetlen kivétel VERMANDOIS-I HUGÓ, a francia király testvére volt. A keresztesek egyik seregének élén BOUILLON GOTTFRIED, Alsó-Lotharingia hercege, korának egyik legtalányosabb személye állt. Az őt különösebben nem kedvelő IV. HENRIK CSÁSZÁR egykori partizánja addig nem mutatott túlságosan nagy érdeklődést a keresztesek iránt, minthogy valószínűleg részt vett a császárnak abban a hadjáratában, amelynek során 1084-ben elüldözték a városból VII. GERGELY pápát. A lotharingiai kontingens vezetői között találhatjuk Gottfried testvérét, BOULOGNE-I BALDUINT is, aki először papnak készült, de miután az egyházi pályát 1086-ban elhagyta, meglehetősen rosszul élt, mert kimaradt a családi örökség felosztásából. Érdekből feleségül vette az angol-normann arisztokrata családból származó TOSNY-I GODVERT, akit magával vitt Keletre, és aki ott meg is halt. Keresztes

háborújának célja minden bizonnyal egy kis saját állam létrehozása volt a meghódított területeken. HUGÓ átkelt az Alpokon, végigvonult egész Itálián, és Bariban hajózott be Durazzo felé. Innen a bizánciak kisérték Konstantinápolyig a régi Egnatiusi úton. A lotharingiaiak ezzel szemben az előző csapatok útját követték: a Rajna völgyéből indulva a Duna folyását követve, némi fosztogatások után december 23-án elérték Konstantinápolyt, és az Aranyszarv-öböl mellett ütöttek tábort. A dél-itáliai normannok is elküldték saját csapattesteiket TARANTÓI BOEMUND parancsnoksága alatt. Boemund annak a GUISCARD RÓBERTNEK a fia volt, aki Bari elfoglalásával véglegesen kiszorította a bizánciakat Itáliából. Néhány évvel ezelőtt Boemund apjával betört Albániába, elfoglalta és rövid ideig kezében tartotta Durazzo városát és kikötőjét, komoly fenyegetést jelentve ezzel KOMNÉNOSZ ALEXIOSZ császár birodalmára. A bizánciak, mivel okkal féltek a normannoktól, minden segítséget megadtak nekik útjuk során. A normann csapatok 1097 áprilisában érték el Konstantinápolyt, ahol alvezérük, HAUTEVILLE-I TANKRÉD, Boemund unokaöccse szabad rablást engedélyezett a város környékén. Nem sokkal ezután ért Konstantinápolyba a TOLOSAI RAJMUND, Saint Gilles grófja által vezetett sereg. A pápa, aki az egyházi reformokhoz nyújtott támogatása miatt szövetségesének tekintette Rajmundot, őt szánta az egész keresztes sereg fővezérének, nem véletlenül rendelte mellé LE PUY-I ADEMÁR PÜSPÖKÖT, mint pápai legátust. Rajmund ekkor már fáradt öregember volt, aki egész életét birtokainak növelésével és megszilárdításával töltötte, amelyeket most fiaira kellett hagynia. Egy másik sereg Észak-Franciaországból indult II. RÓBERT Normandia hercege, sógora BLOIS-I ISTVÁN és unokatestvére, Flandria grófja II. RÓBERT együttes parancsnoksága alatt. Ők is az Adrián átkelve közelítették meg a bizánci császárságot, és 1097 májusának közepe táján értek Konstantinápolyba. A Konstantinápoly közelében táborozó keresztesek által keltett benyomások meghatározó jelentőséggel bírtak a hadjárat további folytatására. A görögök nem értették, mi történik körülöttük. A császár segítséget kért a Nyugattól, és legrosszabb esetben is zsoldosokra számított. Ehelyett fegyveres zarándokok tömege érkezett, nőkkel és gyerekkel vegyesen. A FRANKOKnak nevezett keresztes vezérek találkozója a bizánci udvarral mindkét félre mély benyomást gyakorolt. Az ortodoxok nem értették, hogyan hatalmazhatta fel az egyház a szentnek nevezett hadsereget az erőszakra. Különösen furcsának tűnt számukra, hogy egy keresztény szükségét érezze az erőszak gyakorlásának a hit nevében, ráadásul abban reménykedve, hogy tiszta lélekkel küzdve ily módon bekerülhet a mártírok paradicsomába. A búcsú gyakorlatát, így nevezték az elnyerhető bűnbocsánatot, nem tarthatta érvényesnek az ortodox teológiai felfogás, amely három évre kizárta a szentségek kiszolgáltatásából, ha, törvényes okból is, de embert ölt. KOMNÉNOSZ ANNA, ALEXIOSZ császár lánya megírta apja uralkodásának történetét. Ebben sok érdekes részletet találhatunk a keresztesek bizánci tartózkodására vonatkozóan. A nyugati szokásoknak megfelelően Alexiosz megpróbálta meggyőzni a keresztesek vezetőit, hogy hűséget esküdjenek neki. A császár így próbálta felségjogát biztosítani a törököktől esetlegesen visszahódított területek felett. A nyugati nemesek kézzel-lábbal tiltakoztak, de bárdolatlan viselkedésük egyébként is ellenérzést keltett a választékos modorú görög udvarban. Ott, ahol a proszhinézisz, azaz az uralkodó előtti mély meghajlás volt szokásban, botrányosnak tűnt az egyik frank gróf, valószínűleg Párizs grófjának az a gesztusa, hogy hanyagul ráült a bazileusz trónjára, amely csak az uralkodót illette. Amikor felhívták figyelmét a nagyfokú tiszteletlenségre, a gróf azt válaszolta, hogy neki sokkal inkább neveletlennek tűnt a császár, aki egyedül ült, míg a bátor lovagoknak állniuk kellett jelenlétében. Mindennek ellenére, az egyetlen SAINT GILLES-t kivéve, a császárnak, ha formálisan is, de

sikerült mindenkitől kivenni a hűségesküt. Ezután Alexiosz a lehető leggyorsabban átszállíttatta a kereszteseket a Boszporusz túlpartjára, ahol kezdetét vette a tényleges katonai akció. Jeruzsálem meghódítása Maguk a keresztes hadak vezetői is számukra váratlan helyzetben találták magukat. Hivatalosan a bizánci császár segítségére siettek, és azt várták, hogy a bazileusz annyira meggyengült; hogy esdekelni fog segítségükért, nem pedig azt; hogy még feltételeket is szab. Hamarosan észre kellett azonban venniük, hogy ALEXIOSZnak nem lett volna ellenére a fővezéri szerep, és az sem, hogy a nyugatiakat minden eszközzel arra kényszerítse, hogy - lehetőleg minden, számára kellemetlen kockázat nélkül - hódítsák vissza a birodalomnak a törökök által elfoglalt területeket. Az - egyébként igen értékes - görög segítség egy csapatra korlátozódott, amely az elgörögösödött török TAITIKIOSZ parancsnoksága alatt az Anatólián áthaladó karavánt vezette. A hadjárat sikeresen kezdődön. 1097 júniusában a keresztesek elfoglalták Nikaiát, a kereszténység által különösen tisztelt várost, a Rúm-Szeldzsuk Szultanátust és Dorülaiont, a mai Eskisheir közelében. A régi, délkelet felé vezető hadi út mentén, nagy nehézségek árán Ikónium (a mai Konya) és Herakleia (a mai Eregli) érintésével átvágtak az Anatóliai-félszigeten. Az ellenség a felperzselt föld taktikáját alkalmazta: ahogyan lépésről lépésre visszavonultak, magukkal vittek mindent, megmérgezték a kutakat, és felégettek mindent, amit nem tudtak elvinni. A sereget az éhség és a szomjúság kínozta, az Európából hozott drága harci lovak jó része elpusztult a menetelés alatt. Időközben Tankréd és Boulogne-i Balduin serege behatolt az örmények által nemrég meghódított Kilikiába. Az örmények a Kaukázus lejtőin fekvő hazájukból dél felé menekülve új, független államot akartak létrehozni. A keresztesek elfoglalták Tharszoszt, Adanát, Müsziszt és Iskenderunt, majd 1098 februárjában BALDUIN Edesszába ért, ahová THOROS örmény fejedelem, a város ura hívta a keresztes sereget. Thoros szándéka az volt, hogy Balduinnal szövetkezve tartsa távol magától a török fenyegetést, az események azonban hamarosan bebizonyították, hogy illúziókba ringatta magát: március 9-én THOROSSZAL ismeretlen bérgyilkosok végeztek. Nincsenek bizonyítékaink arra nézve, hogy Balduin keze lett volna a dologban, bár számos korabeli tanú ezt kész lett volna esküvel is megerősíteni. Tudjuk azonban, hogy Edessza lakosai nem rajongtak túlságosan görög-ortodox beállítottságú uruk iránt, számukra ugyanis ez a vallás a független keresztény közösségeket folytonosan leigázni akaró hatalmat testesítette meg. Thoros halálát követő napon BALDUIN magához ragadta a hatalmat a városban. Ezzel megszületett a Közel-Kelet első keresztes domíniuma, ha nem is éppen a Szentföldön, de az Eufrátesz felső folyásánál található termékeny és gondosan művelt földek nagyszerű bázisát és hátországát képezhették egy Palesztina felé induló hadjáratnak. Ezalatt a hadsereg java tovább folytatta az előrenyomulást, és úgy döntöttek, hogy télen járhatatlan hágói miatt megkerülik a Taurosz hegységet. Az Antitaurosz vonulatai kőzött is rendkívüli nehézségekbe ütközött az átkelés, de a korszak krónikáiban megénekelt, eposzba illő viszontagságok után, 1097. október 21-én a keresztesek az erős muzulmán csapat által védett Antiochia falai alá értek. Ekkor még az ellátásban nem voltak különösebb fennakadások, bár öt lovagból négynek gyalogosan vagy szamárháton kellett harcolnia. Körülbelül negyvenezerre becsülhetjük a szinte bevehetetlen várat körülvevő ostromlók létszámát, akik között szép számmal akadtak asszonyok és gyerekek is. Az ostrom hét hónapig tartott, és a vár végül is árulás folytán került a keresztesek kezére.

Ekkorra már a keresztesek között nagy éhínség ütötte fel fejet (a krónikák emberevésről is beszámolnak), és soraikat betegségek is tizedelték. A város elfoglalása után az ostromlókból ostromlottak lettek, de a seregeiket az antiochiai helyőrség felmentésére Szíriában összegyűjtő törökök túlságosan későn érkeztek. Ekkor történt, hogy két katonának látomásai támadtak és beszámoltak misztikus hallucinációikról. Az egyik KRISZTUST látta, aki biztosította őt a győzelemről, míg a másiknak Jézus apostola, SZENT ANDRÁS jelent meg, és felfedte számára a SZENT LÁNDZSA rejtekhelyét; ez volt az a fegyver, amellyel a kereszten függő Jézus oldalát megsebezték. A valóban megtalált ereklyétől (egy lándzsát mindenesetre találtak) fellelkesült keresztények 1098. június 28-án csatába bocsátkoztak az ellenséggel, és legyőzték KERBOGHA, Mosul atabekjének szíriai seregét. (Az atabek a szultánok nevelőinek hivatalos titulusa volt, szó szerint apámuram.) Antiokhiát, a fontos kikötőt és a Szíria és Palesztina közötti összeköttetés stratégiai jelentőségű pontját a bizánci császárnak tett ígéretek ellenérc a keresztesek nem adták vissza a görögöknek. A város ura a hadsereget győzelemre vivő TARANTÓI BOEMUND lett, aki ideköltöztette egész udvartartását, és a SZENT SÍRt csak öt hónappal felszabadítása után látogatta meg. Időközben egy tífuszjárvány megtizedelte a zarándokok sorait, és magával ragadta ADEMÁR püspököt is, aki, akárcsak mint egy új Mózes, nem láthatta beteljesedni munkáját, amiért annyit fáradozott. Halála súlyos következményekkel járt a keresztesek vezérkarának körében. A vezetők nem tudtak megegyezni a folytatásról, mígnem a fogadalmukat megtartani szándékozó legszegényebb zarándokok lázadása 1098 novemberében a Jeruzsálem felé való továbbvonulásra nem kényszerítette őket. 1099. június 7-én a keresztes sereg megérkezett Jeruzsálem falai alá. Eközben az egyiptomi kormányzó (Jeruzsálemet nem sokkal ezelőtt hódították vissza a fatimidák) felkészült az ostromra. Akárcsak Antiochiát, Jeruzsálemet sem lehetett ostromgyűrűbe fogni, ezért a keresztesek erőiket a déli falnál, a kereszténység legszentebb helyeinek közelében, valamint az északi oldalon, a Damaszkuszi Kapu mellett összpontosították. Július 8-án, megint csak egy látomás hatására és az ellenség legnagyobb meglepetésére az egész sereg mezítláb, zsoltárokat és imádságokat énekelve bűnbánó processziót tartott a város körül. A keresztesek megfelelő építő-és friss faanyag felhasználásával épült hatalmas ostromgépekkel akarták megerősíteni támadó arzenáljukat. A teljesen őrizetlenül hagyott jaffai kikötőbe meg is érkezett egy genovai és angol hajókból álló flotta, amely az ehhez szükséges embereket és anyagot hozta. A faanyagot viszont a kereszteseknek költséget és áldozatot nem kímélve nagy távolságból kellett Jeruzsálem alá szállítaniuk. A döntő ütközetre az 1099. július 13-a és 14-e közötti éjszakán került sor. A keresztesek már a végsőkig kimerültek, ivóvizük és élelmük elfogyott, és ráadásul Egyiptom felől egy felmentő sereg is közeledett. A városba csak 15-én reggel sikerült betörni, amikor is BOUILLON GOTTFRIED csapatának két katonája egy ostromtoronyból hidat vert a fal fölé. A sikertől megrészegült és a nélkülözésektől megvadult keresztesek kifosztották a várost, és az asszonyokat és gyerekeket sem kímélve lemészárolták a zsidókat és a muzulmánokat. A keleti latin államok Az első hadjárat sikere után a felszabadult Szent Sír templomában való imádság után sok zarándok tekintette megtartottnak Fogadalmát, és visszatért Európába. Mások viszont Keleten maradtak, és egy

frank-nyugati típusú társadalmat hoztak létre, francia nevén az Outmert, amely a meghódított területeken megalakított négy független államot jelentette. Az államok - északról dél felé haladva - a következők voltak: az Edesszai Grófság, az Antiochiai Hercegség, a Tripoliszi Grófság és a Jeruzsálemi Királyság. Ez utóbbi szimbolikus jelentősége miatt valamiféle ideológiai fennhatóságot gyakorolt a másik három felett. A keresztes államok hamarosan a Közel-Kelet integráns részévé váltak, és a térség többi államához hasonlóan próbáltak terjeszkedni. 1100-ban a Szentföldet meghódító keresztesek újra a Nyugat segítségére szorultak, ezért 1101 és 1147 között számos expedíciós sereg indult Keletre. A kánonjog még nem rögzítette, mit is kell pontosan keresztes háború alatt érteni, ezért nem volt egészen világos, minek kellett tartani ezeket a seregeket. Egyes expedíciók, mint például az 1107. évben érkezett norvég hadtest, csak fegyveres zarándokokból álltak, de az 1122 és 1126 között lezajlott. II. CALLIXTUS pápa által proklamált hadjárat már valódi keresztes háborúkent lett meghirdetve A második keresztes hadjárat néven ismert 1147-1148-ig tartó expedíció elnevezése nem egészen pontos A II. Callixtus meghirdette keresztes hadjárat volt igazából a második, ugyanis a keresztények mind keleten, ahol 1124-ben elfoglalták Türosz kikötőjét, mind nyugaton támadást indítottak. Ez utóbbi során I. ARAGÓNIAI ALFONZ sikeres akciót indított az Ibériai-félszigetet megszállva tartó muzulmánok ellen, és egészen Malagáig nyomult előre. A keleti latin államok a Nyugatról importár feudális modell alapján alakították ki politikai berendezkedésüket. Az uralkodók kiépítették vazallusaik rendszerét, a hűbéresek az átruházott hatalom fejében készek voltak urukat megvédeni, és bármelyik pillanatban fegyverbe állni. A nyugatiak nem tettek semmit a nekik alávetett népek érdekében, jogaik csak a katolikusoknak voltak. Ez a diszkrimináció nem csak a másik három keresztény hitvallás követőit, hanem a zsidókat és a muzulmánokat is sújtotta. A nem katolikusok ugyanakkor alávetett helyzetükben is megtarthatták saját vezetőiket, legalább is a vallási kérdések vonatkozásában. Kísérletek történtek telepesek behozatalára is. Az esetek nagy részében, mint például a Jeruzsálemtől északra fekvő Cezareában, az újonnan érkezettek egy régi települést alakítottak át igényeiknek megfelelően, máskor pedig, mint Parva Mahumeria (Jeruzsálemtől északra) esetében, meglehetősen kevés sikerrel próbáltak új parasztfalvat létrehozni. A lovagrendek és a római egyház Keleten A keresztesek nem minden súrlódás és nehézség nélkül keveredtek a meghódított területek helyi keresztény lakosságával. A keresztesek nagyszámú prelátus és püspök társaságában érkeztek Palesztinába, akik létrehozták saját katolikus, de ortodox többségű patriarchátusukat. A vallási vezetők irányítása alatt a keresztesek hozzáláttak az egyházi építmények tatarozásához, sőt új épületeket is emeltek. Különös hangsúlyt kapott a Szent Sír-Bazilika, amelyet 1149. július 15-én, Jeruzsálem visszafoglalásának 50. évfordulóján szenteltek fel. A keresztesek keleten rendkívül tarka vallási közegben találták magukat: a meghódított északi területeken az örmény monofiziták voltak túlsúlyban az ortodox közösségekkel szemben, míg délen a többségében lévő síita és szunnita muzulmánok éltek együtt ortodox keresztényekkel, örmény és szír jakobitákkal és néhány egyiptomi kopttal. Libanonban viszont nesztoriánusok és marroniták. Galileában pedig drúzok és zsidók éltek. A keresztesek igyekeztek minden nem keresztényt kiüldözni a katonai vagy vallási szempontból

fontosnak tartott városokból, míg az ortodox püspökségek megmaradhattak, bár ahol a püspöki szék megüresedett, vagy még nem létezett püspökség, a keresztesek katolikus püspököt neveztek ki, illetve katolikus püspökséget alapítottak. A keleti latin egyháznak a kereszténység szempontjából legfontosabb ténykedése azonban kétségkívül a lovagrendek létrehozása volt. Az új rendek tagjai harcoló szerzetesek voltak, akik meghatározó szerepet játszottak a meghódított területek védelmében. 1119 körül egy bizonyos PANS- I HUGO nevű francia lovag a Jeruzsálembe tartó zarándokok védelmére létrehozott egy laikus jellegű rendet. Kezdeményezését II. BALDUN jeruzsálemi király is támogatta, sőt a clairvaux-i apát, a későbbi SZENT BERNÁT is jóváhagyta. A szerzetesek a templom területén kaptak szállást, a rend innen nyerte későbbi nevet: a templomosok. A jeruzsálemi Szent János ispotályt fenntartó szerzetesek is alapítottal: egy rendet, az eredetileg betegek ápolására létrejött ispotályosok vagy johanniták közössége azonban hamarosan katonai feladatokat is ellátott. A új alapítású rendek jelentősége - birtokaik kiterjedésével együtt-rohamosan nőtt, és a Nyugaton fekvő rendházak közül sok valóságos sorozóközponttá változott. A lovagrendeket gazdagságuk és a keresztény területeket fenyegető veszély elhárításában kifejtett tevékenységük olyan fontos tényezővé tették, hogy nagymestereik, legalábbis 1187-ig, a Jeruzsálemi Királyság meghatározó szereplőivé váltak. Bár a rendeket meglehetősen lekötötte katonai tevékenységük, nem feledkeztek meg eredeti küldetésükről: folyamatosan karban tartották és védelmezték a Szent Sír felé tartó zarándokok szálláshelyeit és ispotályait. MEGVALÓSÍTHATATLAN EGYÜTTÉLÉS Az iszlám ébredése A korábbiakban láttuk, hogy az iszlámot megosztó ellentmondások és torzsalkodások megkönnyítették a keresztesek dolgát. A belső küzdelmek egészen addig tartottak, míg fel nem tűnt a láthatáron Zengi atabek. (Róla részletesebben később lesz szó.) Ő villantotta meg újra az iszlám kardját, ugyanis szent háborút hirdetett a keresztények ellen, és ugyancsak ő volt, aki egyesítette a szíriai területeket a Tigris és az Eufrátesz felső völgyével. 1144-ben a Zengi vezette törökök visszafoglalták Edesszát, az egyik keresztény grófság székhelyét. Ez az esemény megmutatta a keleti latin államok minden gyengeségét. A helyzetet a bizánciak is igyekeztek kiaknázni. Alexiosz fia, KOMNÉNOSZ JÁNOS császár erős sereget indított a jó okkal bizáncinak tekintett Antiochia felszabadítására, de 1143. április 8-án bekövetkezett halála megmentette a kereszteseket a biztos vereségtől. A bizánci terjeszkedés a törököket is nyugtalanította, nem akartak ugyanis két fronton harcolni. A császár halála kapóra jött nekik is, meri így erejüket a keresztesek ellen összpontosíthatták. Edessza elestére senki sem számított, olyannyira, hogy II. JOSCELIN, az örmény többségű város

utolsó ura nem is tartózkodott a falak között. Joscelin szakállas, alacsony és nagyorrú ember volt, nem túl nagyeszű, de elég népszerű alattvalói körében. Pozíciója (néhány arab emír szövetségese és Antiochia urának névleges vazallusa) arra kényszerítene, hogy aktívan részt vegyen a régió politikai eseményeiben, ezért az ostrom előtt éppen a Zengi által megtámadott Diarbekir muzulmán herceg védelmére vezette csapatait. Az atabek kémei felhívták gazdájuk figyelmét, hogy ne szalassza el a kínálkozó alkalmat: Zengi sereget küldött Edessza ellen, és négy hét alatt be is vette. A meglepett Joscelin nem sieteti város a védelmére, túlságosan is bízott a keresztes csapatokban, amelyek azonban vagy nem akartak, vagy nem tudtak időben beavatkozni. Az ostrom alatt a törökök nagy veszteségeket szenvedtek, de a falon áttörve sikerült behatolniuk a városba. Edesszát kifosztották, lemészárolták a frankokat, az asszonyokat és gyerekeket pedig rabszolgának adták el. Edessza elestének hírére fellelkesült az egész arab világ. Határtalan bizalmat vetettek Zengibe. A hozzá közel álló, Palesztinából és a partvidék városaiból érkezett menekültek már egyenesen Jeruzsálem visszafoglalásáról beszéltek, a FRANKOK elleni küzdelem szimbolikus céljáról (A. Maalouf).

Zengi IMAD AD-DIN ZENGI atabek 1127-ben lett a szeldzsuk Szíriában fekvő Mosul ura Külsejében és szokásaiban is hasonlított korának török hadvezéreire: gyakran volt részeg, gátlástalanul, senkit és semmit nem kímélve tört előre céljai érdekében. Elhivatottsága sokkal nagyobb volt, mint utódainak. Amikor 1128. június 28-án ünnepélyesen bevonult Aleppóba, már leverte a török védelmezők ellen felkelt kalifa lázadását. Zengi seregei tizennyolc éven keresztül portyáztak Szíria és Irak területén. Az atabek szalmán aludt, akárcsak katonái, fáradhatatlanul küzdött az ellenséggel szemben, és ez nem tette lehetővé, hogy letelepedjen óriási birtokai valamelyik kastélyában. Udvartartása válogatott emberekből állt, akik lesték minden szavát. Sikereinek egyik titka az volt, hogy mindig pontos és naprakész információkkal rendelkezett, nem kis részben egész Közel-Keletre kiterjedő kémhálózatának köszönhetően. Hadserege szigorúan hierarchikus rendben épült fel, a főparancsnok maga Zengi volt. A hadseregben egységes és szigorú fegyelem uralkodott, a legkisebb hibát is súlyos büntetés követte. KAMAL ADDIN arab történész szerint Zengi katonái úgy vágtak át a földeken, mintha láthatatlan kötelek közé lettek volna szorítva, ennyire szigorú volt ugyanis a termés fosztogatását megtiltó parancs. Egy másik történetíró azt beszéli el, hogy egyszer Zengi egyik emírje beköltözött egy gazdag zsidó kereskedő házába, aki ezért panaszt emelt. Zenginek elég volt egy pillantás, és az emír gyorsan elhagyta a házal. Amikor beérkezett egy városba, Zengi a falakon kívül sátorban aludt, akárcsak sztyeppei nomád ősei. Olyan ember volt tehát, aki szívből és szolgálatkészen szentelte magát az iszlám ügyének, nem pedig egoizmusból vagy hataloméhségből. Az akcióit kísérő nagy lelkesedés ellenére a sors azt akarta, hogy ne ő legyen a Jeruzsálemet visszahódító mohamedán hadvezér. 1146. szeptember 14-én éjszaka az atabek részeg álmát aludta sátrában, amikor felriadt valami zajra, és meglátta JARANQASH nevű, valószínűleg frank származású eunuchját, aki éppen az ő kupájából ivott. A haragra gerjedt Zengi másnap reggelre súlyos büntetést helyezett kilátásba, azután visszafeküdt aludni. Az eunuch félelmében meggyilkolta gazdáját, majd egy másik, Zengivel szembenálló emírhez menekült. Zengi tragikus halála megrendítette a kortársakat, de egyben arra is felhívta a figyelmet, hogy a mohamedán világ még korántsem egységes. Az atabek halála után kaotikus helyzet alakult ki. Csak egy vezér, Zengi második fia, NORANDIN (NÚRADDIN) nem vesztette el a fejét, felemelkedő csillaga már a horizonton ragyogott. Zengi, a gondviselés embere az iszlám előtt "Ha a magasságos Isten nem adta volna meg azt a kegyelmet, hogy az atabek (Zengi) hódítsa meg Szíriát, a frankok tették volna ezt. Mivel ezek már Szíria falvait ostromolták, és alighogy Zadir ad- Din Tungitkin ennek tudomására jutott, összegyűjtötte csapatait, területükre vonult, ostrom alá vette őket és harcolt velük, míg arra kényszerültek, hogy mindent felhagyván visszatérjenek saját földjükre. Akkor Isten azt akarta, hogy ebben az évben Tungitkin halálát lelje, és Szíria mindenfelől nyitva álljon előttük olyan ember nélkül, aki segítségükre tudna sietni, De Isten az ő muzulmánok iránti jóságában örömét lelte abban, hogy Zengit juttatta a hatalomra, aki a frankok ellen elkövette mindazokat a cselekedeteket, amelyekről majd Istennek tetszően megemlékezünk." F. Gabrieli (gondozásában) Storici arabi delle crociate, Einaudi, 1987

Szent Bernát keresztes hadjárata Az úgynevezett második keresztes hadjárat addig még soha nem látott katonai művelet volt, a háborút ugyanis egyszerre három fronton vívták: Spanyolországban, a Közel-Keleten és a Baltikumban. Az új hadjáratra Edessza elestével a Szentföldön kialakult helyzet szolgáltatott okot. De a hadjárat kibontakozása és menete például szolgált arra, hogy a keresztes eszményt mi módon lehet alkalmazni több fronton is, valamint arra, hogy a keresztes hadjárat SZENT BERNÁT prédikációin keresztül, választ adhat a keresztények lelki szükségleteire is. 1045 januárjában III. JENŐ pápa a kereszt nevében újból hadba szólította a kereszténységet. Quantum praedecessores kezdetű enciklikájában a pápa elsőként nevezte meg mindazon anyagi és lelki természetű privilégiumokat, amelyeket a keresztesek elérhettek. A felhívás nem váltott ki túlzott lelkesedést, sőt VII. LAJOS szentföldi zarándoklatának tervét meglehetősen ellenségesen fogadták. A pápának 1146. március 1-jén újabb levelet kellett kibocsátania, hogy teljes lendülettel meginduljon a keresztesek toborzása. A keresztes hadjárat fő prédikátora és a mozgalom valódi lelki vezetője Bernát CLAIRVAUX-I APÁT lett. VII. Lajos francia király és nemesei Vézelay városában az ő kezéből vették fel a keresztet 1146 húsvétján. A prédikációt akkora tömeg hallgatta, hogy a szentnek egy dombról kellett beszélnie, a prédikáció végén pedig szét kellett tépnie ruháit, hogy elegendő kereszttel tudja ellátni a fellelkesült híveket. Bernát ezután Burgundiában és Flandriában prédikált, a Rajna-vidéken szembeszállt egy felhatalmazás nélküli antiszemita prédikátorral, majd a német Svájc kantonjaiban folytatta tovább tevékenységét. A kegyes apát hatására III. KONRÁD német király 1146 decemberében Speyerben öltötte magára a keresztet. Nemsokára azonban a hadjárat menetében váratlan fordulatok sora következett be. 1147 augusztusában a pápa felhatalmazta VII. ALFONZ kasztíliai királyt, hogy a MÓROK ellen folytatott háborúját keresztes hadjáratnak nevezze, októberben pedig Szent Bernát adott keresztes privilégiumokat a Baltikumban a pogány szlávok ellen küzdő szász vezéreknek. A Szentföldre végül is a francia és a német király csapatai indultak, de velük mentek az auvergne-i és a savoyai gróf, Montferrat őrgrófja, és a toulouse-i gróf által vezetett csapattestek is. Eközben a flamand, rajnai, normann és angol hajókból álló flotta a portugál királyt segítette Lisszabon elfoglalásában. 1148 februárjában ugyanez a flotta jeleskedett Faro ostrománál is, decemberben pedig, a genovai flottával kiegészítve, részt vett Barcelona ostromában és elfoglalásában. A hadjárat felaprózása azonban a jövőre nézve súlyos következményekkel járt. VII. Lajos és III. Konrád keresztes hadjárata Az új keresztes hadjárat, legalábbis Keleten, kudarccal végződött. Az ellenséges területeken való hosszú menetelés annyira elcsigázta a keresztes lovagokat, hogy demoralizált csapataikkal kénytelenek voltak visszavonulni. A hadjárat célja Edessza visszafoglalása volt. A fő csapattestek a szárazföldi utat választották, és 1147 őszén érték el Bizáncot. A németek a Boszporuszon való átkelés után kettéváltak: a német király mostohatestvére és korának híres krónikása, FREISINGI OTTÓ püspök által vezetett fegyvertelen zarándokok közvetlenül a