IRATOK BOCSKAI ISTVÁN ÉS KORA TÖRTÉNETÉHEZ

IRATOK BOCSKAI ISTVÁN ÉS KORA TÖRTÉNETÉHEZ 1

2

IRATOK BOCSKAI ISTVÁN ÉS KORA TÖRTÉNETÉHEZ Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója VI. Debrecen, 2005 3

Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója VI. Sorozatszerkesztő NYAKAS MIKLÓS A HAJDÚ-BIHAR MEGYEI ÖNKORMÁNYZAT HAJDÚ-BIHAR MEGYEI LEVÉLTÁRA KIADVÁNYA MEGJELENT: A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Nemzeti Évfordulók Titkársága támogatásával A forráskiadvány bevezető tanulmányát és az adattárat készítette: NAGY LÁSZLÓ Hely- és névmutató: VERESS ZSÓFIA Lektorálta: NYAKAS MIKLÓS A borítót korabeli metszetek (Érsekújvár ostroma, Bocskai a hajdúk között) felhasználásával tervezte: BURAI ISTVÁN Felelős kiadó: Dr. Juhászné Lévai Katalin a megyei közgyűlés elnöke ISSN 1786-1446 ISBN 963 7194 19 3 Nyomda: Kaligráf 2000. Nyomdaipari BT. Debrecen Felelős vezető: Badarné Futó-Tóth Andrea 4

TARTALOMJEGYZÉK Előszó...7 Egy igazán európai nagy magyar lappangó iratai...9 Iratok jegyzéke...45 Iratok Bocskai István és kora történetéhez. Okmánytár 51 A lábjegyzetek elkészítéséhez felhasznált irodalomjegyzék...217 Bocskai István nevezetesebb kortársai, alattvalói...219 Hely- és névmutató...247 5

6

ELŐSZÓ A Bocskai István fejedelem által vezetett szabadságharc 400. évfordulója szolgált alapul a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár számára, hogy tisztelegjen ezzel a kötettel megyei megemlékezés sorozat keretében a nagy fejedelem emléke előtt, aki hosszú ideig viselte a váradi főkapitányi tisztsége mellett Bihar vármegye főispáni tisztét, egyben fejedelmi tanácsos is. A kötet kiadásához segítséget nyújtott a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma is. A megjelentetett források, iratok, dokumentumok Bocskai István korában keletkeztek, melyek elolvasásával az olvasó képet kaphat arról, milyen feladatokkal, körülményekkel kellett a korszak emberének a tizenötéves háború alatt szembenéznie. A levelek és iratok közzétételénél a MOL Esterházy család levéltárát dolgoztuk fel, ebből különös tekintettel a 77. repositoriumra mutatunk be 99 levelet és iratot. A forráskiadvány célja az is, hogy ne csak a történész szakmához jusson el a kötet, hanem kezükbe vehessék azt a közoktatásban résztvevő tanárok, középiskolások, érdeklődő olvasók. A kiadásra kerülő dokumentumok egyik legfontosabb válogatási alapelve az volt, hogy igyekezzünk az olvasó elé tárni a tizenötéves éves háború mindennapjait, így nemcsak a harci cselekményekre utaló leveleket és iratokat, hanem a tárgyalásokra, békekötés folyamatára vonatkozóakat is. Ezek mellett helyet kaphattak például a végvárakban szolgálók zsoldkérelmei is. A levelek és iratok között több is található, mely tájegységünkre, Bihar vármegyére vonatkozik, itteni helységekből, településekből keltezettek. Az első irat 1594-ben keletkezett, amikor is Báthory Zsigmond fejedelem már eldöntötte, hogy az Erdélyi Fejedelemség a Habsburgok oldalán vesz részt a tizenötéves háborúban, az utolsó irat pedig Bocskai halálának évéből, 1606-ból datálható. A megbízó és hitlevelek mellett, Bocskai Istvánhoz mint váradi főkapitányhoz írott leveleket is találunk, ugyanakkor meg kell említeni, hogy az iratok zöme a Bocskai fejedelemsége idején keletkezett, melyek főként jelentések a fejedelem és tanácsosai számára. A levelek és iratok többségének nyelve magyar és latin, a latin nyelvűeket magyar nyelvű regeszta vezeti be, majd ezt követi a klasszikus latin nyelv szabályainak figyelembevételével átírt forrás. Ezenkívül két olasz 7

nyelvű levél fordítását is megtalálja az olvasó. Meg kell jegyeznünk, hogy a levelek nagyobb hányadát mivel most kerülnek először szélesebb nyilvánosság elé a mai korszerűnek mondott átírási módszerek szerint adjuk ki. 1 Az általunk megjelentetett levelek többsége a Benda Kálmán által kiadott kötetben megtalálható levelek íróinak esetenként több, másik levelét is tartalmazza, vagy azokra válasz, ezért is követtük a kötet által meghonosított gyakorlatot. Az átírásban napjainkban hozzánk közel állóan Kovács András járt el, aki az Erdélyi Történelmi Adatok VI. 2. kötetében pontos leírást ad, úgy véljük nekünk is az általa követett úton kell járnunk. 2 Az Erdélyi Országgyűlési Emlékek, Magyar Országgyűlési Emlékek, valamint a Nagy László által közel ötven évvel ezelőtt kiadott levelek és iratok esetében, ez utóbbiak a Hadtörténelmi Közlemények 1956. évfolyamában jelentek meg, meghagytuk az eredeti betűhív közlést. A kötet az olvasó számára a feldolgozást is megkönnyíti, ugyanis Nagy László tollából tartalmaz egy összefoglaló tanulmányt Bocskai István fejedelemről, valamint a kötetben bemutatásra kerülő történelmi forrásokról. Adattár tartalmazza az iratok íróinak, valamint a bennük előforduló személyek, fontosabb szereplők életrajzi adatait. Akik az adattárban nem szerepelnek, azok adatait a címhez kapcsolódóan lábjegyzetben adjuk közre. Debrecen, 2005. nyara A SZERKESZTŐ 1 A történeti forrásközlés módszertanára, annak nehézségeire, belső ellentmondásaira lásd: A történeti források kiadásának módszertani kérdései. Fons VII. évfolyam, 2000. 1. sz. Az általunk figyelembe vett ajánlás: Bak Borbála: A XVI XVIII. századi magyar nyelvű forrásokhoz. Fons 2000. évfolyama. 91 148. 2 Bocskai István: Levelek. Téka. 1992. Válogatta, bevezető tanulmánnyal ellátta, szerkesztette: Benda Kálmán. Gyulafehérvár város jegyzőkönyvei. Bevezető tanulmánynyal és jegyzetekkel közzéteszi Kovács András. Kolozsvár. 1998. Erdélyi Történelmi Adatok VI. 2. 8

EGY IGAZÁN EURÓPAI NAGY MAGYAR LAPPANGÓ IRATAI Valószínűleg számos honfitársunk nem tudja, hogy Bocskai István az egyetlen olyan magyar fejedelem, akinek Európában külföldiek emeltek szobrot. Méghozzá az ugyancsak takarékos svájciak tették ezt. S nem is akárhol: a genfi Reformáció Emlékművén! Itt magasodik s tekint le a szablyás magyar úr szoboralakja Oliver Cromwell és Orániai Vilmos a hadrakelt hit zord hadnagyai között amint a megölt milliók végső tisztelgését hozó Illyés Gyula nevezte őket. Legjobb tudomásom szerint minden más magyar szabadság- és hitharcosáét vagy itthon vagy külföldön élő magyarok állíttatták és nem külföldiek. A török hódoltság és a Habsburg-ellenes harcok korával foglalkozó történészként nem egyszer eltöprengtem azon, hogy vajon miért éppen Bocskai Istvánt érte ez a megtiszteltetés? Ha vallási oldalról közelítjük a kérdést, rögtön fölmerülhet miért nem Bethlen Gábort, I. Rákóczi Györgyöt vagy Thököly Imrét érte ez a kitüntetés? Hiszen mindhárman a protestáns vallásszabadság kivívását vagy visszaállítását is zászlaikra írták Bocskaihoz hasonlóan, s mindegyikük török szövetségben harcolt a katolikus birodalom kiépítésén fáradozó osztrák és spanyol Habsburgok ellen. Az ellen a hatalom ellen, amellyel szemben a svájciak is küzdöttek az önállóságukért, szabadságukért! Ezt tette különben a katolikus II. Rákóczi Ferenc és a protestáns Kossuth Lajos is, s mindezek ellenére mégsem övezte és övezi őket ilyen megbecsülés és elismerés Európa egyik országában sem, mint Bocskait legalábbis Genfben. Talán a puszta véletlen eredménye lenne mindez? Hiszen hazánkban a Hajdúság kivételével Bethlen Gábornak, II. Rákóczi Ferencnek vagy Kossuth Lajosnak sokkal nagyobb és általánosabb az ismertsége és elismertsége sőt kultusza mint Bocskainak! Elegendő elővenni bármelyik magyar lexikont vagy különféle iskolai történelemkönyvet, hogy meggyőződhessünk ennek az igazságáról, helytállóságáról. Ennyire más, egymástól homlokegyenest eltérő lenne a magyar és az általános európai történeti értékrend? 9

Bizonyos mértékig igen. Ennek alátámasztására az elmondottakon kívül elegendő utalni például Luxemburgi Zsigmond, vagy Báthory István uralkodóinkra, Hunyadi János nándorfehérvári győzőre vagy a szigetvári vértanú Zrínyi Miklósra, akiknek a nevét Európa sőt mondhatni világszerte sokkal inkább ismerik, tetteiket sokkal nagyobbra értékelik, miként a nálunk haza szentjeivé magasztosítottakét. Bár van Budán egy Zsigmond-terünk és Pesten egy Báthory-utcánk de ha az ott lakókat vagy az ott megfordulókat sorra-rendre megkérdezné valaki, hogy tulajdonképpen kikről is vannak elnevezve és milyen történelmi érdemei is vannak a névadóknak akkor ugyancsak lehangoló, szomorú képet alakíthatna ki magában a kapott feleletek nyomán. Ám nem sokkal szívderítőbb a helyzet Bocskai István esetében sem. Neki ugyan van számos szobra különösen a Hajdúságban több utca, tér, laktanya, sőt még ruhadarab is viseli a nevét, de ugyancsak keveset, kevés konkrétumot tudnak személyéről és tetteiről, történelmi nagyságáról még a magasabb iskolákat végzettek, sőt félve merem leírni még történelemtanáraink jelentős része is. Minderről éveken keresztül meggyőződhettem szerte az országban Bocskairól tartott előadásaim során. Pedig ő az egyetlen olyan magyar fejedelem, akinek nem csupán szobrot emeltek külföldön, de egyedül az ő Habsburg-ellenes harca végződött a magyar históriában győztesen; ő volt az egyetlen olyan erdélyi fejedelem, akit a szultán Felséged -nek titulált leveleiben, nyíltan kijelentve, hogy az ő tetszésén fog járni a háború folytatása vagy a békekötés kérdésében; s hozzá volt kénytelen igazodni e téren korábbi ura Rudolf magyar király és német-római császár; ő rendszeresítette a hajdúszabadságot és adta vissza a székelyek elorozott szabadságát; ő vetett véget a már-már amolyan iszapbirkózássá degradálódott törökellenes háborúnak és vált legalábbis a magyarországi kortársak szemében a nemzet bölcs atyjává vagy mások megfogalmazása szerint a magyarok Mózesévé. Azt már csupán mellékesen említem, hogy ő hozta létre a szó szerint szinte a semmiből, a török hódoltság korának a leghatalmasabb és legütőképesebb magyar hadseregét. Vajon miért nem látta és látja mindezt a magyar történetírás és az oktatás révén miért nem ivódott be mindez a magyar köztudatba, közgondolkodásba? Még mindig bennünk élne Károlyi Árpád akadémikus múlt század eleji megfogalmazása, aki így mutatta be és jellemezte Bocskait: A királyhű mágnásból lázadó lett. [Kiemelés itt és a továbbiakban is tőle: N. L.] Ezen 10

a néven folytatja lőn mihamarabb hírhedtté nyugaton s ezzel a jelzővel bélyegezi meg őt háromszáz esztendő óta az idegen történetírás. Mert az alattvaló, aki fejedelmére fegyveres kézzel támad, lázadó. Emellett a Habsburgok és szövetségeseik vádolták Bocskait és híveit a kereszténység ügyének elárulásával is, amiért a törökkel szövetségben hajtották végre támadásukat, erre kényszerítve a magyarok jelentős hányadát is. Ezzel összefüggésben nem csupán Erdélyt, de a török ellen immáron régóta küzdő királyi Magyarországot is kiszakították keresztény országok szövetségéből, amikor az oszmán hatalom a lepantói tengeri vereségtől, a perzsiai fronton elszenvedett katonai kudarcoktól és belső lázadásoktól meggyöngülve szinte már a végsőket rúgta. A Bocskai személyével és 1604 1606 közötti harcával kapcsolatos elmarasztaló vádak persze többé-kevésbé elmondhatók Szapolyai Jánostól Thököly Imréig terjedően minden Habsburg-ellenes magyar megmozdulásra. Sőt, bizonyos vonatkozásban még a II. Rákóczi Ferenc vezette küzdelemre és annak vezérére is. Hiszen a Nagyságos Fejedelem is hűbéresül ajánlkozott a Portának 1704-ben amennyiben katonailag támogatják a mozgalmat, 1717-ben pedig emigráns kuruc katonái török-tatár harcosokkal elegy törtek be Magyarországra, harcba akarván szólítani a Habsburg-házi uralkodó ellen az 1703 1711. között ugyancsak kivérzett, megbékült egész magyar nemzetet. S végig kiséri ezen Habsburg-ellenes küzdelmeink történetét a Bocskai szabadságharc kivételével a francia szövetség is, amely Habsburg-ellenes hatalom nem tekintette másnak a fegyvertfogókat, mint Franciaország amolyan ötödik hadoszlopának, amelynek áldozataival egyáltalán nem törődött. Igaz, a nyugat-európai országok többsége természetesen a franciák és szövetségeseinek kivételével gyakran minősített minden Habsburg-ellenes küzdelmet és azok vezetőit a Bocskaiéhoz hasonló jelzőkkel. Hazai történetírásunk a legtöbb esetben ezeket megalapozatlan rágalmakként kezelte és különösen Bethlen Gábor és II. Rákóczi Ferenc személyét és harcait a legmagasabb fokú magasztalásokkal látta és látja ma is el. Így viszont még kevésbé érthető, hogy Bocskai személye és küzdelme miért kapott és kap sokkal kevesebb figyelmet és méltatást, mint például Bethlen vagy Rákóczi és az általuk vezetett, ugyancsak tetemes véráldozatokkal, az anyagi erők nagymérvű pusztulásával járó mozgalmai? Mielőtt foglalkoznék ezzel a legalábbis számomra homályos okoktól vezérelt sorrendiséggel, vagy különbségtétellel, szeretném elemezni, hogy 11

mennyiben tekinthetők helytállóknak a minden e korban lezajló Habsburg-ellenes küzdelmünkkel szemben felhozott vádak? Kezdjük mindjárt a lázadó vagy a lázadás fogalmával, amit minden alattvaló akkor követ el, ha szembefordul az uralkodói hatalommal, amelyet a hatalom meg is torol minden esetben ha módja, alkalma nyílik rá. Vajon miként látta ezt maga a mozgalom vezére Bocskai István és annak második embere Illésházy István? Bocskai 1605 tavaszán így írt erről a megnyerendő, királyhű Thurzó Györgynek: Erre az indulatra [t. i. az uralkodóval való szembefordulásra] soha nem vitt engem az én felfuvalkodásom, sem penig valami ok nélküli böcsület keresésem, de hazánk romlásán és egész nemzetségünknek [t. i. nemzetünknek] veszedelmén való nagy szánakozásom. Hasonlóan szólt egy erdélyi ismerősének küldött levelében: Mi lött légyen ennek az indulatnak főbb oka?... Magunk és az egész magyar nemzetségnek életének és annak religiójának [t. i. a protestantizmusnak] szabadságának és javainak megtartása. Illésházy Bocskai biztatására hivatkozott az Aranybulla ellenállási cikkelyére, amely az uralkodói hatalom zsarnoki megnyilvánulásai ellen biztosítja a büntetlen ellenállás jogát, a ius resistendi -t: az mi törvényünk az királyra támadást in tali casu megengedi. Éppen azért magát az fegyver ellen omni iure szabad volt oltalmazni. S ezt a nemességének biztosított büntetlen ellenállás jogát magukra szólóan is érvényesnek tartották mind az úgynevezett köztes rétegek tagjai hajdúk, végváriak, székely szabadok mind a szabad királyi városok polgárai. Utóbbiak 1604 szeptemberében Belgiojoso felső-magyarországi főkapitány tudomására hozták: élni fognak a büntetlen ellenállás jogával. A különben királyhű Illésházy István is azt írta 1605 augusztusában az Udvar 15 éves háború alatti politikájáról: azon munkálkodnak, hogy az magyar nemzetet kivágják, országunkat eltöröljők, semmivé tegyék, hogy Magyarországot provinciává tegyék és Austriae hereditariam faciant. A magyarországi főurak, nemesek, polgárok és katonák jelentős része tehát egy már-már megsemmisítésükre törő idegen hatalom elleni jogos küzdelemnek és nem lázadásnak tekintette azt a harcot, amelyik Bocskai István vezetésével indult és ért véget. Meg voltak győződve igazukról, tettük jogszerűségéről, amit különben osztott az a Bocskai István is, aki Erdélyben egészen más válaszokat tapasztalhatott a fejedelmek részéről minden ellenállással, megmozdulással szemben. Akár Báthory István, akár Báthory Zsigmond fejedelmek részéről, akik tömegesen felmészárlották a zsarnokinak mondott uralmukkal szembeszegülő- 12

ket, de még az azt ellenzőket is, s amely megtorlásokban maga is részt vett mind 1594-ben mind 1596-ban. Ezeket a véres intézkedéselet az államrend érdekében állóknak tekintette, s elítélte Báthory Zsigmond 1599-1602 közötti és Székely Mózes 1603-as Rudolf elleni fegyveres harcát is. Igaz, ebben az időben az uralkodó tanácsosa volt, s ilyen minőségben egészen más politikai nézeteket vallott és követett mint felkelő fejedelemként. Mi hát az igazság? Mi volt a Bocskai vezette Habsburg-ellenes küzdelem: elítélendő lázadás, felkelés vagy szabadságharc? Annyi bizonyos, hogy a kortársak élesen eltérően ítélték meg a történteket, de ezt tette és teszi a történetírás is, amely kettős vagy még többes mércét alkalmaz a múlt megítélésénél. Híven bizonyítva azt, hogy a történelem nem más, mint a múltba fordított politika, s ezt tükrözi a történetírás is mindenkoron. Így például a 18. századi magyar történetírásban a Habsburg-ellenes küzdelmeink csupán rebelliókként vagyis lázadásokként szerepelhettek. Még a háború elnevezést sem kaphatták abból kiindulva, hogy a Habsburg-házi magyar királyok mind törvényes választások útján kerültek trónra, akiknek nyílt vagy titkos hűbéresei voltak az erdélyi fejedelmek is, s azok így nem viselhettek háborút uruk ellen, hanem föllázadtak, amikor ellenük támadtak. (Ennek persze legalábbis részben rögtön ellentmond az a körülmény, hogy a Habsburg-házi királyok békéket kötöttek velük, már pedig lázadók esetében ilyesmiről nem lehet szó!) Habsburg-ellenes harcaink közül csupán az 1848/49-es nem zárult ilyennel, hanem feltétel nélküli kapitulációval, amit megtorlások is követtek - ha nem is olyan mérvűek mint például 1620 után a Cseh Királyság országaiban, vagy 1849-et követően Ausztriában s a résztvevők nagyobb többsége amnesztiában részesült. A Bocskai vezette felkelést vagy szabadságharcot akárcsak a Bethlen Gábor vagy az I. Rákóczi György által vezetteket már csak azért sem lehetne joggal lázadások - nak tekinteni még Habsburg-oldalról sem, mert azok magyarországi résztvevői bármely magas polcokon is voltak a mozgalmakban nádorokká lettek vagy más kedvezményekben, adományokban részesültek az uralkodók hűségére való visszatérésükkért. (Mellékesen megjegyezve, például a Bethlen Gábor harcai alatt évekig koronás urukra arczul támadó magyar királyi végváriak csak azután engedték be a békekötéseket követően a királyi megbízottakat és kapitányokat az erősségekbe, miután megkapták az uralkodótól az elmaradt zsoldjukat arra az időre is, mialatt 13

ellene harcoltak!) Mindezeket egybevetve úgy vélem nem vétünk az igazság ellen, ha Bocskait és követőit mentesítjük a lázadó elítélő jelző alól. Következő vizsgálandó szempont: vajon mi a helyzet a kereszténység ügyének elárulásával, illetve a törökellenes keresztény egység megbontásával? Azt előre bocsáthatjuk, hogy a keresztény világ egységét semmiképpen sem Bocskai mozgalma törte meg, mert az így soha nem is létezett. Ezt már a kortársak közül többen kétségbe vonták többek között Eszterházy Miklós is az 1619-es köriratában, de a tények objektív vizsgálata is azt támasztja alá, hogy Európa különösen a 17. század elején vallási és politikai ellentétektől volt terhes, ekkor már érlelődött a bő egy évtizeddel később kirobbant nagy háború. Ez a történelmi helyzet egyértelműen a kétségtelenül meggyöngült oszmán hatalom malmára hajtotta a vizet, s az általános európai problémák jelentkezése természetesen kihatott a magyarországi társadalom magatartására is. Egyedül ilyen körülmények között történhetett meg az, hogy a partiumi liber báró alapjában véve önérdektől vezérelt motusa országos méretű Habsburg-ellenes harccá nőhette ki magát. Enélkül az menthetetlenül a korábbi erdélyi Habsburgellenes küzdelmek sorsára jutott volna szinte törvényszerűen, hiszen a különben egy beugratás nyomán, készületlenül fegyvert fogó Bocskai a mozgalom kezdetén csupán a töredékével rendelkezett annak a katonai erőnek, ami Báthory Zsigmond, vagy Székely Mózes birtokában volt az előző esztendőkben! A török hódítók elleni keresztény egységes fellépés első és fő meghiúsítója a legnépesebb nyugat-európai állam Franciaország volt már egy évszázaddal korábban. Ennek az államnak az úgynevezett legkeresztényibb királyai, egészen a 18. századig Habsburg-ellenességtől motiváltan, a pogány török nyílt szövetségeseiként segítették, támogatták annak a keresztény Európa elleni harcát számos eszközzel és segítették elő ezzel az elért hadisikereit. Tették ezt annak ellenére, hogy olykor francia önkéntes egységek is harcoltak Magyarországon az oszmánok ellen. Sajátos módon mindezek ellenére Franciaországot a Habsburgokon és szövetségeseiken kívül nem tartották és ma sem tartják a kereszténység ellenségének vagy a keresztény világ elárulójának. Ellentétben a magyarsággal, amely máig ható vérveszteséget és fejlődésében való visszavettetést szenvedett el a több mint másfél évszázados török uralom pusztításai miatt! 14

Ám sok tekintetben a franciákéhoz hasonló szerepet játszottak ezen a téren más nyugat- és dél-európai országok is. A 16. század végén még oly hatalmas Spanyol Birodalom amelynek a trónján szintén Habsburg-házi uralkodók ültek ugyan adott időnként segélyt a törökellenes háború fő terhét viselő Dunai Monarchiának, de ennél sokkal nagyobb összegeket költött a németalföldiek szabadságtörekvéseinek az elfojtására, vagy a francia protestánsok ellen vívott harcok támogatására. Különben a spanyol-németalföldi küzdelembe avatkozott be a gazdaságilag feltörő, s a törökkel szemben pozitív semlegességet tartó Anglia is, s mért vereséget 1588-ban arra a spanyol hajóhadra, amelyiknek ugyancsak jelentős szerepe lehetett volna a több kontinensre is kiterjeszkedő Oszmán Birodalom erejének végső megtörésében. S ha már itt tartunk, joggal felvethetjük, hogy Angliát és a függetlenedő Németalföldet ezt a két protestáns hatalmat a törökellenes harc helyett sokkal inkább érdekelte saját gyarmatbirodalmának a kiépítése, majd az egymás elleni küzdelem. Az ezekre fordított anyagi erőknek csak egy része is elegendő lett volna hozzá, hogy nem csupán az egykori Magyar Királyság területén, de az egész Balkánon megdőljön a fejlődést gátló, sőt az egyes népeket fejlődésükben máig hatóan visszavető török uralom és elnyomás. (Az e téren felróható mulasztások ódiumát nem eliminálhatja az sem, hogy nem csupán az erdélyiek és magyarországi szövetségeseik küzdöttek olykor-olykor török szövetségben a Habsburg-hatalom ellen, de a balkáni népek fiaiból tevődött ki például a Magyarországot megszállva tartó és az időnként idevonuló török hadak mondhatni túlnyomó része.) Az itáliai városállamok mindenekelőtt még a 17. század folyamán is jelentős katonai erővel rendelkező Velencei Köztársaság és a Pápai Állam Spanyolországgal együtt időnként vitathatatlanul jelentős pénzügyi segélyt és konkrét katonai támogatást nyújtottak a Dunai Monarchiának. Ám a 16. század végén és a 17. elején valami hihetetlenül rossz helyzetfelmérésből adódóan azt kívánták meg ennek fejében Rudolf császártól és magyar királytól, hogy a törökével együtt, egyszerre törje meg a magyarországi protestantizmus erejét is. Az ilyen kívánság egy olyan országban, amelyikben a lakosságnak több mint nyolcvan százalék ekkor valamelyik protestáns felekezethez tartozott a török ellen küzdő katonák többsége is felmérhetetlen károkat okozott s nagy mértékben elősegítette Bocskai harcának tömeges támogatását is. S ezt nem csupán a protestáns magyarok látták így. Ez olvasható abban az 1606-os memorandumban is, amelyet Verancsics Faustus katolikus püspök, polihisztor, ez a jeles horvát- 15

magyar férfiú küldött a pápának, annak felkérésére írt tájékoztatóban. S ha nem is gátolta, de lényegesen nem is segített a törökellenes harcot egészen a 17. század végi felszabadító háborúig az a lengyel királyság sem, amelynek az oroszellenes védelmi harcát nem csupán vezette Báthory István királyuk, de magyarok tízezrei is küzdöttek annak zászlai alatt, s védték az országot még a 17. század első harmadában is. Ez az európai közép-hatalom a 16. század elején kiegyezett a törökkel, s a magyarországi felszabadító háborúig legfeljebb amúgy suba alatt nyújtott némi segítséget a Habsburg-házi magyar királyoknak. A vallási és rendi ellentétektől is terhelt Dunai Monarchia urai pedig ugyancsak rászorultak volna a kapottnál sokkal nagyobb, jelentősebb külső segítségre! Amiről nem egy magyar történetíró hajlott és hajlik még ma is elfeledkezni és emiatt a magyar közgondolkodásba sem ivódott be megfelelő módon: a Habsburg-házi királyaink viselték másfél évszázadon át a magyarországi végvárvonal fenntartásának fő terhét, s ez fölemésztette azok erejét, anyagi pénzügyi lehetőségeit. Még ma is olvashatók olyan nézetek, hogy a Habsburg-házi királyaink nem is akarták komolyan a török kiűzését, csupán a status quo fenntartására ügyeltek, s nem csak eltűrték, de még akarták is a magyarság minél nagyobb mérvű meggyöngülését. (E vonatkozásban még a protestáns-kuruc magyar történetírói irányzat is készpénznek tekintette Illésházy idézett megállapítását akit különben a Bocskai-szabadságharc ügye elárulójának tekintettek figyelmen kívül hagyva, hogy az csupán amolyan politikai lózung volt. Szívesen idézték, sőt idézik még ma is az 1542-es és az 1566-os nagy hadjáratok eredménytelenségét bizonyságul, figyelmen kívül hagyva azt a már 1576-ban nyomtatásban is megjelent tényt, hogy mindkét alkalommal a magyarországi járványok tették harcképtelenné a birodalmi seregeket és nem valamiféle Habsburg praktika. ) A hosszú hadakozás költségei mellett belső társadalmi és politikai ellentétek is gyöngítették a Habsburg-házat. Az ekkor még többségében protestáns cseh, morva, sziléziai és osztrák rendek ugyan komoly áldozatokat hoztak a törökellenes harc oltárán, ám a 17. század elejére egyre inkább az élesedő vallási ellentétek hatása alá kerültek. Hasonló helyzet alakult ki a 17. század elejére az osztrák Habsburgok által inkább csak névlegesen uralt, valójában önálló részekre szakadozott Német-Római Birodalomban is, amelynek protestáns fejedelmei és rendjei egyre kevesebb áldozathozatalra voltak hajlandók a török ellen. Különösen amikor tapasztalták, hogy a magyarországi Habsburg politikában a törökellenes 16

harc mellé, azzal párhuzamosan, protestáns ellenes lépések, intézkedések is társulnak. Talán ez a vázlatos áttekintés is bizonyíthatja, hogy mily csekély s egyre csökkenő mértékben volt meg az inkább csak szavakban hangoztatott törökellenes keresztény egység már a Bocskai vezette küzdelem kirobbanása előtt. A török elleni harcot élete túlnyomó részében mindenek fölé helyező felkelővezér ennek ellenére szükségesnek érezte, hogy már 1605 elején kezdje magát mentegetni a nyugati keresztény hatalmak előtt, amiért az ősi ellenség szövetségét igénybe véve küzd a Habsburghatalom ellen. Elsősorban a nyugati protestáns fejedelmeket és rendeket kívánta megnyerni a mozgalom igazának, de megkísérelte legalább semlegesíteni a katolikus hatalmasságokat is. Ez utóbbi szándék feltehetően közre játszott már akkor is, amikor egy protestáns vallási sérelmek orvoslását zászlajára író mozgalomban vezető polcra emelt egy katolikus személyt, Káthay Mihály kancellárt. S az sem tekinthető véletlennek, hogy vele és nem valamelyik protestáns bizalmasával, udvari emberével készíttette el 1604. november 10. és 1605. április 7. között az Európa vezetőihez és népeihez intézett véd-és vádiratot. Ebben a diplomáciai körlevélben amelynek azért Bocskai legalábbis társszerzője volt azt igyekezett minél nyomósabb érvekkel alátámasztani, hogy a pogány elleni harcokban annyi vért és anyagi eszközt áldozó magyarság csupán a végső kényszertől űzve állt ki a csatasorból és vállalt szövetséget az ősi ellenséggel. Az érvelés lényege az volt, hogy a Habsburg-kormányzat emberei kihasználva a nemzet meggyöngülését ezekben a harcokban hátba támadták a magyarságot. Ennek keretében számos törvénytelenséget és igazságtalanságot kellett elszenvedni főuraknak, nemeseknek, polgároknak, parasztoknak. Ám még a katolikus püspököknek is annak ellenére, hogy ez a hátbatámadás a protestánsellenesség, az ellenreformáció jegyében fogant. A kiáltvány részletesen taglalja a császári katonaság rablásait és egyéb erőszaktételeit a királyi Magyarországon és Erdélyben, de arról hallgat, hogy ezekben sok helyen különösen Erdélyben azok a hajdúk jártak az élen, akik most immáron a protestáns eszme hitharcosaiként az ő zászlai alatt küzdenek. S arról sincs szó, hogy ezekből az erőszaktételekből, rablásokból mennyi történt 1604 októbere előtt, illetve után? Az vitathatatlan tény, hogy a magyarságot sújtó szenvedések mérhetetlenek voltak, de az is tény, hogy ilyenek és ehhez hasonlók együtt jártak a korszak valamennyi háborújával. Nem a katonák valamiféle eredendő go- 17

noszságából adódóan, hanem mert a megnövekedett létszámú állandó zsoldos hadseregek tartására és ellátására szinte valamennyi európai hatalom elégtelen volt. Így a fizetetlen, éhes, de fegyverrel rendelkező katonákat még azok sem tudták visszatartani az ilyen kilengésektől, akik törekedtek rá. Ezek közé sorolt nem is utolsó helyen az a Basta tábornagy, akit nem utolsó sorban a törökföldi erdélyi emigránsok sokszor ugyancsak megalapozatlan vádjai nyomán ma is valami kiemelkedően gonosz, magyarellenes sőt a magyarság kiirtásán fáradozó szörnyként tart számon a magyar történetírás és tanítják róla a rágalmakat az iskoláinkban is. A kiáltvány valójában nem mentes a féligazságoktól, s a tendenciózusan csoportosított tényektől, s ezért nem is tekinthető egyébnek szokásos propagandairatnál, ügyes retorikai fordulatokkal, amilyeneket általában szinte minden hadviselő fél használ tettei magyarázataként. Az igazság valahol ott van, amiket Verancsics Faustus katolikus püspök írt az 1606-os memorandumában a pápának a magyarok tényleges sérelmeiről, és az ausztriai Kamara erősen kifogásolható tevékenységéről. Ennek tisztségviselői ugyanis amint írta az ország vagyonát a magyarok tudta és beleegyezése nélkül használták és magyarázat nélkül kivitték az országból, hasztalan tiltakoztak e gyakorlat ellen a magyar rendek szinte minden diétán. Panaszaik pusztába kiáltott szavakká lettek, mert a magyar katolikus püspök-kötelességükkel ellentétben nem csatlakoztak hozzájuk és ezzel maguk ellen hangolták a magyar rendeket. Szerinte a Bocskai vezette felkelést közvetlenül az robbantotta ki, hogy ezek a püspökök tekintélyüket felhasználva fegyverrel és vérontással próbáltak visszaszerezni néhány templomot és kényszeríteni akarták a született eretnekeket [t. i. a protestánsokat], hogy katolikus prédikációkat hallgassanak. Püspök társainak ez a cselekedete annál is érthetetlenebb neki, mert a Magyar-Horvát Királyságban egy katolikusra ezer eretnek jut és a török ellen küzdő magyar katonák jelentős hányada is eretnek. Érthetetlen intézkedéseikkel csupán annyit értek el, hogy az eretnekek akik ez ideig békésen meghunnyászkodtak, most felemelték a szarvukat, s a zendülő magyarok törökkel és tatárral egyesülve mélyen benyomultak a katolikus vidékekre, ahol kegyetlenül gyilkoltak, raboltak. Ennek az lett a következménye 1606-ra, hogy mindazt amit körülbelül tizenkét év alatt visszaszereztek [a töröktől] majdnem tizenkét hónap alatt elvesztették. Ennek a hivatalból is másik oldalon álló kiváló polihisztornak a Bocskai-mozgalomról alkotott véleménye mindenképpen elgondolkodtató és figyelembe veendő. Verancsicsnak nem lehettek olyan indítékai, mint 18

Bocskainak, Illésházynak, Káthaynak vagy a mozgalom más vezetőinek, hiszen ő mindvégig kitartott a király hűségén s ilyen minőségben valójában szemben állt Bocskaival és követőivel. Azon ugyan lehet meditálni, hogy a Kamara magatartása, cselekedetei mennyiben voltak háborús kényszerszülte intézkedések, de az semmiképpen sem vitatható, hogy az ellenreformációs lépések, egy döntő mértékben protestáns lakosságú frontországban, súlyosan elhibázottak voltak és szinte kiprovokáltak egy Habsburg-ellenes fegyveres megmozdulást, és ezzel a harcolók két táborra szakítását, ami akarva-akaratlanul is a török malmára hajtotta a vizet. Így a törökellenes egység felbomlásáért a felelősség ódiuma mintegy felerészben legalábbis a Habsburg-udvart terhelte mindenképpen. Nehezebb talán annak megállapítása, hogy a Bocskai vezette mozgalom kirobbanása nélkül bekövetkezhetett volna-e a török kiűzése Magyarország területéről, vagy legalábbis a Hódoltság nagyobb részéről? Nem pusztán azért, mert a mi lett volna ha? kérdés tudománytalannak minősül általában, hanem mert a kortársak beleértve magyarokat, nyugatiakat és törököket is egymásnak homlokegyenest ellenkezően vélekedtek erről a kérdésről. A dolgokat csak tovább bonyolítja, hogy az egykorú magyarságon belül erősen ellentétes álláspontot vallott már a kezdetektől fogva az erdélyi és a magyarországi vezetőrétegek nagyobb hányada. Előbbiek kezdetektől fogva reménytelen vérontásnak ítélték a török elleni háborúba való belépést. Báthory Zsigmond valamint Bocskai István 1594-es véres erőszaktétele nélkül magukra hagyták volna magyarországi véreiket még azon az áron is, hogy segélycsapatokkal támogatják a pogányt, míg a magyarországiaknak nem is volt választásuk mint a harc, vagy a teljes behódolás és a balkáni népek szomorú sorsára való jutás. S ebben az esetben megszűnt volna Erdélynek az Oszmán Birodalmon belüli különleges státusa is, mert az csupán azért jött létre és maradt fönn ha nem is azonos formában a 17. század végéig, mert ez az állapot a magyarság megosztására született. Csupán addig volt létjogosultsága, ameddig létezett egy erős, ellenállásra képes Magyar Királyság, trónján az osztrák örökös tartományok, a Cseh Királyság országai, a Pápaság és Spanyolország támogatását is biztosító Habsburg-házi uralkodóval. S miután Bocskai István meghatározó történelmi szerepet játszott mind Erdély 1594-es törökkel való szembefordításában s a törökellenes táborban való megtartásában, mind a homlokegyenes ellenkező fordulatban, elkerülhetetlenül szükséges közelebbről szemügyre venni egyéni sorsának 19

alakulását, s az abban bekövetkező változások kiváltó okait s e változások következményeit is. Bocskai István életműve rendkívül sajátos és ellentmondásokban bővelkedő. A 16. század végi erdélyi Habsburg-uralom létrehozásában igen jelentős szerepet betöltő, valójában élete végéig alapvetően törökellenes politikai beállítottságú főúr egy török szövetségben vívott Habsburgellenes harc vezéreként fejezte be az életét. Az egykoron minden erdélyi ellenvéleményt és szabadságtörekvést a legkeményebb eszközökkel letörő, a nemesi rendi jogokat is lábbal tipró fejedelmi fő tanácsúr, aki vallási téren már-már a közömbösségig toleráns volt, a rendi-és a protestáns vallásszabadság jogaiért küzdő szabadságharcos fejedelemként vált örökre halhatatlanná a magyar históriában. A közszékelyek szabadságtörekvéseinek 1596-os vérbefojtó erdélyi kormányzóját a székelyszabadság viszszaadójaként és a századokon át fennálló hajdúszabadság megteremtőjeként tartja joggal számon napjainkig a történetírás. S az a Bocskai István, aki éveken át betöltött váradi főkapitányi tiszte és az 1595-ös gyurgyevói hadisikere ellenére jóval kevesebbet tevékenykedett hadvezérként mint politikusként, a 17. század legnagyobb magyar katonai sikerét vívta ki, érte el s került be ezzel a legnagyobb magyar vezérek és hadszervezők pantheonjánba is. Három nap híján ötven esztendőt élt, töltött el a földi siralomvölgy - ben, de élete utolsó huszonhét hónapjának történései nélkül neve minden bizonnyal rég a feledés homályába merült volna, s nem állna sehol egyetlen szobra sem, s nem viselné egyetlen utca, tér, középület sem a nevét. Legfeljebb Báthory Zsigmond fejedelem amolyan rossz szellemeként említené olykor a magyar történetírás, különösen annak transzilvánikus elfogultságtól terhes része. Így viszont nem lehet csodálkozni rajta, hogy a Bocskai István életét és tetteit tárgyaló korántsem nagy számú történelmi munka többnyire az utolsó hónapok diadalmas politikusának és hadvezérének a képét vetítette vissza a sikeres Habsburg-ellenes harcot megelőző életszakaszára is. Ebben az akaratlanul is torzító ábrázolásban bölcs politikusként jelenik meg olyankor is, amikor tervei, elképzelései sorrarendre megbuknak; nemzete sorsán töprengő hazafiként, amikor alapvetően az egyéni érdekek, önös szempontok a cselekedete mozgatórugói, Európa-szerte ismert és magasztalt hadvezérként akkor is, amikor a katonai sikernek csupán egyik kovácsolója volt, s inkább mások tettek szert európai hírnévre. 20

Az ilyen és ehhez hasonló, akarva-akaratlanul is torzító ábrázolásmód a történelmi hiteltelenség de legalábbis megkérdőjelezhetőség mellett nem adhat kielégítő feleletet több hallatlanul izgalmas kérdésre. Így például arra, hogy miként lett lehetett a Habsburg-pártisága miatt Erdélyből éveken át kitiltott liber báró -ból néhány hónap lefogása alatt nem csupán egy szüvvel lélekkel megválasztott erdélyi fejedelem, de Magyarország két koronával is rendelkező ura? S emellett a magyarok Mózese, nemzetének bölcs atyja ahogyan őt az 1605 tavaszi szerencsi megdicsőülése óta egyre többen nevezték. Ám arra sem, hogy a katonai dolgokban meglehetősen járatlan, életében talán egyetlen párviadalt sem vívó, csupán egyetlen csatában alvezérkedő nemesúrból akit az általa vezetett Habsburg-ellenes harcba is csupán beugrattak teljesen felkészületlenül a magyar hadtörténelem egyik legeredményesebb hadszervezője pontosabban hadszerzője és hadvezére? Erre szeretnék választ keresni és találni a következőkben. * * * Bocskai Istvánt a Bihar-megyei Kismarja település ahol is a halhatatlanságba távozott fejedelem szüleinek haló porai nyugszanak ma is a saját szülöttének tekinti. Nem törődve azzal az immáron századok óta ismert ténnyel, hogy annak szülőháza Kolozsvárott van. Az ezt vitató kismarjaiak igazuk alátámasztására hivatkoznak a kortárs prédikátor költő Debreczeni Szappanyos János egy 1606 elején született versére, amelyben Bihar vármegyéből származottnak nevezi a haza oltalmazóját; Habokai Márton nótárius uram 1795-ös kiskátéjára, miszerint az itteni egykori várban született; Varga Gyulára, Kismarja monográfusára, aki Bocskai adománylevelével kívánta alátámasztani mindezt, amelyben maga a fejedelem nevezte e helységet igen kedves szülőföldjének. A kortárs költőnek igaza volt abban, hogy Bocskai Bihar-vármegyei birtokosként bontotta ki a Habsburg-ellenes harc zászlóját, s az adománylevélben is az idézett mondás szerepel, az utókor történetírása mégsem fogadta fogadja el mindezt. Az egykorú adatok egybecsengő állítása szerint a fejedelmi, majd a királyi tanácsos Kolozsvárott látta meg a napvilágot 1557. január 1-jén, abban a házban, ahol szülei Izabella királyné tisztes fogságában voltak. A születési hely és év körüli bizonytalanság különben egyáltalán 21

nem ritka ebből az időből még a legnagyobbaknál sem. Elegendő talán utalni a munkácsi Heroinára Zrínyi Ilonára, akit századokon át kilenc évvel megöregített a történetírás egy tévesen olvasott sirkőfelirat nyomán; vagy a költő és hadtudós Zrínyi Miklósra és öccsére Péterre, akiket számos egykorú adat ellenére máig két esztendővel megfiatalítanak, így tartva számon őket manapság is; Báthory Zsigmond fejedelmet ki 1572-ben, ki 1573-ban születettnek írja, de a legnagyobb zűrzavar az oly nagyra értékelt Bethlen Gábor fejedelem születési ideje körül mutatkozik! Leveleit olvasva úgy tűnik, hogy maga sem tudta, mikor született, bár egynémely adat szemmel láthatólag tendenciózu-san került néhány levelébe ezzel kapcsolatban. Érdekes módon a nála sokkal jelentéktelenebb István öccséről tudjuk, hogy 1584-ben született, de elhíresült bátyjáról csak anynyi mondható el, hogy valamikor 1578 és 1583 között látta meg a napvilágot. Bocskainál legalább a születés ideje biztos napra pontosan. Akárcsak fejedelmi utódjáé Báthory Gáboré, akiről fönnmaradt a boldog apa följegyzése. Apja Bocskai György I. Ferdinánd király híveként lett a trónjára visszatért Izabella királyné foglya, s vele együtt várandós hitvese lekcsei Sulyok Krisztina, a királyi főkomornyik leánya, az ország egyik híres nagyasszonya. Házasságuk ugyancsak gyümölcsözőnek bizonyult. A későbbi felkelő fejedelemnek Szamosközy István följegyzése szerint hat leány és négy olyan fiú testvére volt, akik vele együtt megérték a felnőtt kort, öt testvére viszont még kiskorában elhalálozott. Ez az arány mondhatni jónak számított abban az időben, amikor fölöttébb nagy volt a gyermekhalandóság, tartott a halál uralma és az asszonyok átlagéletkora egyes becslések szerint nem haladta meg a harminc esztendőt. Igaz, a férfiak közül is aki túlélte az ötven esztendős kort mint például I. Rákóczi György fejedelem már öreg -nek számította magát. A hat Bocskaifiú közül egyetlenről sem tudunk, akinek olyan gyermeke lett volna, aki tovább viszi a családnevet. Igaz, ketten közülük papi pályára léptek, bár az nem ismert, hogy milyen felekezetben. A leánytestvérei révén Bocskai István közeli rokonságba került a Báthory-, a Bagdi-, a Kendeffy-, a Bánffy-, a Palocsai Horváth familiákkal, anyai ágon viszont rokona volt első unokatestvéreként Balassi Bálint, a hányatott sorsú halhatatlan végvári trubadur, aki járt is nála nem sokkal az esztergomi katonahalála előtt, Bocskai váradi főkapitányi kinevezése után. Bocskai István gyermek- és ifjú koráról ugyancsak kevés konkrét adatot ismerünk mindmáig. Még azt sem tudjuk pontosan, hogy atyja mikor 22

és milyen körülmények között szabadult ki Izabella királyné fogságából? Csupán annyit árulnak el az egykorú adatok, hogy szabadulása után családjával Bécsbe ment, ahol is I. Ferdinánd király a Magyar Kancellária titkárává nevezte ki őt, mint a köznemesi réteg átlagát meghaladó képzettséggel és értelmi képességekkel megáldott személyt. E tisztséget töltötte be ura halálát követően I. Miksa uralkodása idején is. Bocskai György házában fogadott tanulószobát 1567-ben az Istvánnál jó egy évvel idősebb fiának Ferencnek a későbbi híres fekete bég -nek a dúsgazdag és művelt Kanizsay Orsolya, Nádasdy Tamás nádor özvegye. A fiúknak szabad bejárásuk volt a királyfiakhoz, ami nagy kitüntetésnek számított akkor. Néhány későbbi adat arra enged következtetni, hogy Istvánnak ifjú korában nem volt valami erősebb humán érdeklődése, s talán nem is tartozott a szorgalmasabb nebulók közé. Ez persze nem jelent semmit, mert hasonlók tapasztalhatók néhány évtizeddel később a két Zrínyi-fiúnál Miklósnál és Péternél is, mégis mindkettőjükből koruk szellemi kiválósága vált. Így az a valószínű, hogy az ifjú Bocskai érdeklődése is főként a politikai és a katonai ismeretek elsajátítása felé irányult, amire a császári udvarban ugyancsak tág lehetősége nyílt; főként az 1564-ben trónra lépő Miksa apródjaként, majd testőrző nemes ifja -ként. Utóbbi tisztségében már több lovas tartására kapott fizetést és a magnificus nagyságos cím illette meg őt is, társaival együtt. Arról, hogy milyen emlékei maradhattak az uralkodói udvarokból csak ritkán szólt leveleiben. Legalábbis az eddig előkerültekben. Ezekben nem csupán arra utalt, hogy sokat koptatta Bécs és Prága köveit, de arra is, hogy közelről megismerte a Habsburgokat és azok szokásait. Erre persze később is akadt még módja immáron unokaöccse, Báthory Zsigmond fejedelem fő követe -ként, majd Rudolf tanácsosaként. Miksa mellett elsajátított bizonyos hedonistá -nak tartott életvitelt is, ami különben dívott Zsigmond fejedelem gyulafehérvári udvarában is, ahová későbben került. A legfogékonyabb korban Bécsben és Prágában eltöltött évek arra alkalmat adhattak, hogy az Ady Endre későbbi jellemzése szerint ízigvérig igazi magyar úr szélesebb európai látókört sajátítson el a csak otthon élő magyarországi és erdélyi nemesi kortársainál, s a provincializmus-mentesség mellett vallási toleranciát. Nem tudjuk, hogy mély törökellenessége ami valójában haláláig megmaradt Bécsben és Prágában, vagy hazatérte után a Partiumban és Erdélyben alakult-e ki benne? Legvalószínűbb hogy itt is ott is, hiszen ez az érzés, politikai beállítottság fel- 23

lelhető volt csaknem minden magyarországi és erdélyi kortársánál, még a később törökösségük miatt kivégzettekben is. A török szövetséget vagy pontosabban a vazallusi állapot elfogadását szinte mindegyikük olyan átmeneti állapotnak tekintette, amit az első kedvező alkalommal meg kell szakítani. Az eltérés legfeljebb abban mutatható ki köztük, hogy ki mikor látta elkövetkezni a kedvező pillanatot. Az első rejtély Bocskai életében az 1569-es évhez kapcsolódik, amikor atyja a királyi titkár valamikor augusztus táján átpártolt Miksa ellenlábasához János Zsigmond ellenkirályhoz, s ő mégis megmaradhatott a török által bécsi király -nak nevezett uralkodó melletti bizalmas beosztásban. Egészen 1575 végéig 1576 elejéig, amikor is hazaengedte őt az uralkodó betegeskedő öreg szülei meglátogatására. Miksa lehetett bármily nagyvonalú és toleráns, ezt nem tette volna meg, ha mind a királyi titkár, mind annak a fia nem az ő engedélyével, valamiféle titkos megbízatással, küldetéssel megy az ellentábor fejéhez. Bár mindmáig nem ismerünk erre vonatkozó bizonyítékokat, de az valószínűsíthető, hogy a királyi titkár a speyeri egyezmény elősegítése, fia pedig Báthory István lengyel trónról való lebeszélése végett ment Erdélybe. Ha ez így volt, az egyik küldetés sikerrel járt, a második viszont kudarccal, ami talán hozzájárult a lengyel trón elfoglalására készülő Miksa nem várt halálához is. Igaz, ő is 49 évesen távozott el a földi siralomvölgyből akárcsak Bocskai, de a Habsburg-ház tagjai többségükben hosszú életűek voltak már abban a korszakban is. Lehetséges, hogy a küldetés kudarca párosulva az új király trónra lépésével, valamint sógorának Báthory Kristófnak valójában erdélyi fejedelemmé való előlépésével is hozzájárult ahhoz, hogy Bocskai István véglegesen otthon maradjon, s már csupán unokaöccse követeként keresse föl a Habsburg-udvart. Az viszont már kissé furcsa, hogy Báthory Kristóf sógora és Báthory Zsigmond unokabátyja tizenhat esztendőn keresztül minden tisztség és hatalom nélküli magánemberként, egyszerű birtokosként élt az erdélyi fejedelemségben, hogy azután 1592-ben egy csapásra a második vagy harmadik helyre lépjen a hatalmi hierarchiában váradi főkapitányként! Bár sógorának a testvére a lengyel király ismerte őt, s 1583-ban jóváhagyta a házasságkötését is Varkocs Tamás ifjú özvegyével Hagymássy Katával Bocskai mégsem időzött az udvarában annyit sem, mint unokabátyja Balassi Bálint, sőt kitért a király által felajánlott gyulafehérvári tisztség elfogadása alól is. Igaz, ezen tizenhat esztendő alatt gyarapodott vagyonban részben előnyös házasságkötése, részben unoka- 24

öccse Zsigmond adományai révén, s liber báró is lett Erdélyben, ami azt jelentett, hogy a birtokai adómentesek voltak, de még így is inkább amolyan szegénylegény -nek számított a hatalmon marakodó fejedelmi unokatestvérekhez viszonyítva. Ezt az ugyancsak hosszú háttérben maradást diktálhatta neki pusztán az óvatosság is, hogy ne keveredjen bele az ugyancsak veszélyes belső hatalmi marakodásokba, de van, fennmaradt egy fél mondata 1605 január végéről amikor pedig már ugyancsak nyeregben érezhette magát Rudolffal szemben ami arra utal, hogy ő lélekben mindig az uralkodó elkötelezett hívének érezte magát, s nem hagyta hátra az ü vele jót tött kegyelmes urát, fejedelmét a római császárt! Ez sugallhat olyan feltételezést is, hogy ezt a tizenhat esztendőt nem csupán önön megfontolásából töltötte amolyan mélyvizbe merülten, hanem kapott titkon ilyen megbízatást, biztatást Rudolf király és császártól, illetve az udvari tisztségviselőktől is. Mindez persze lehet pusztán hipotézis is, de ismerve 1592 utáni tetteit, többszöri karnyújtását a fejedelmi trónért nem lehet kizárni ezt a lehetőséget sem a hosszú háttérben maradás okai közül. Egyszer talán a jelen munkában kiadott iratokhoz hasonló titkos dokumentumok előbukkanása fényt deríthet erre a homályos, rejtélyes titokra is. Az 1592-es váradi főkapitányi kinevezése gyökeres fordulatot hozott az életében! Méghozzá nem is akárkit váltott fel ebben a tisztségben: a királlyal azonos nevű Báthory Istvánt, aki pedig először a lengyel trónra szántak, s csupán a király akarata ellenére kötött szerelmi házassága miatt lett kegyvesztett, de még így is nagyúr Erdélyben! Bocskai a kinevezéssel olyan hatalmi tényezővé vált, akit sorra-rendre kerestek fel a Habsburg uralkodó küldöttei, akik azt szorgalmazták nála, hogy Erdély mielőbb lépjen ki a török vazallusi állapotból és katonaságával támadjon arczul a szultánra, a két román uralkodóval együtt. Bocskaihoz személyesen rokonait küldte az Udvar: Balassi Bálintot és Wathay Ferencet. Mindkettő katona volt és költő, s bár ez utóbbi területen nem egy súlycsoportba tartoztak, de Bocskai és felesége legközelebbi rokonaiként rájuk lehetett bízni olyan titkos üzeneteket is, amiket akkor a még törökösök által uralt Erdélyben bajos lett volna titkon Zsigmond fejedelemhez közvetlenül eljuttatni. Erdélynek nem a hadipotenciálja volt elsősorban fontos a valójában már 1591-ben elkezdődött törökellenes háborúban, hanem a földrajzi fekvése adott neki különös jelentőséget. Hozzá igazodott a két román állam is, ami azt jelentette, hogy a törökkel szakító fejedelemségen keresztül 25

egyenes, közvetlen út vezetett a Porta balkáni hátországába, felvonulási és hadtáp területére. Jól tudták ezt Sztambulban is, s a szultán ezért szorgalmazta már 1592-től kezdve, hogy az erdélyi csapatok törjenek be a királyi Magyarország területére, elvágva ezzel a hozzájuk csatlakozás lehetőségét. Zsigmondnak és Bocskainak nagy üggyel-bajjal sikerült kibújni e szultáni parancsok teljesítése alól, s még ez is amolyan polgárháborús hangulatot idézett elő a fejedelemségen belül a háború-párti nímetesek és a török mellett minél tovább kitartani akaró törökösök között. Utóbbiak közé soroltak a legtekintélyesebb törzsökös erdélyi urak között a Báthory-unokatestvérek: Boldizsár, István és András is. A buzgó katolikus Zsigmond fejedelmet természetesen nem csupán a különben református nagybátyja befolyásolta abba az irányba, hogy szakítva a több évtizedes erdélyi politikával szembeforduljon a Portával és szövetségre lépjen a Habsburg-házi magyar királlyal, aki a törökellenes háború vezére volt. Alfonso Carillo jezsuita atya, a gyóntatópapja, élen járt a rábeszélésben, s a pápa is megtalálta hozzá az utat Jósika István kancelláron keresztül. A szándék és a sikeres tett között azonban komoly rés tátongott, amit be kellett tölteni, át kellett hidalni csak a fejedelemre hallgató katonai erővel. Ezt pedig mindenekelőtt a váradi főkapitány biztosította és a hozzá igazodó más partiumi kapitányok és katonák. Zsigmond 1594 nyarán először lemondani kényszerült és Gyulafehérvárról Kővárra menekült Bocskai és az őt követő kapitányok és katonák közé, a csupán az ő erejükre támaszkodva térhetett vissza ismét a hatalomba és kezdhetett hozzá az ellenzék véres felszámolásához. Ha azt kutatjuk, hogy mi vagy mik tették Bocskait Zsigmond törhetetlen és tántoríthatatlan hívévé, támogatójává, több tényezőt is figyelembe kell vennünk. Már csupán azért is, mert mind a kortársak, mind az utókor emberei közül sokan föltették a kérdést, hogy a haláláig kálvinista, s ízigvérig magyar gondolkodású Bocskai hogyan válhatott a támogatójává annak az ellenreformációval összefonódó politikai vonalnak, amelyet Magyarországon Rudolf, Erdélyben Zsigmond képviselt? A választ keresők közül volt aki abban látta a fő indítékot, hogy a Bécsben és Prágában eltöltött tanulóévek akkora hatással voltak rá, amely alól élete végéig sem tudott szabadulni és valóban Ő Felsége álgyúival és éles kardjával kellett a szó szoros értelmében elkergetni őt Rudolf hűségéről. Benda Kálmán, az első átfogó Bocskai-életrajz szerzője úgy ítélte meg, hogy váradi főkapitányként a török hódítókkal közvetlenül is szembeke- 26